ÖTVENÖTÖDIK FEJEZET

Hatalmas, oszlopos ágy várta Ekhót a hálószobájában -nem volt igazán a sajátja, és nem is lehet az soha -, mégis egy túlságosan puha karosszékben összekuporodva töltötte az éjszakát az Ala szobájában. A folyó csobogásának lágy hangjai beszűrődtek a nyitott ablakon, miközben Phineas Ogilvy Mesebeli teremtmények kalauza című írásművét az ölében tartva olvasgatott. Ekhó feltett szándéka volt visszaszolgáltatni a könyvet Stirling professzornak, előbb azonban át akarta böngészni. Elnyomta az álom, mielőtt akár a bevezetés végére jutott volna. Borostyán hangja riasztotta fel a szunnyadásból.

- Találtunk egy gyógymódot - újságolta Borostyán csendesen, pillantása az Ala mozdulatlan alakjára siklott az ágyon. - Talán. Úgy gondoljuk. Reméljük.

Megfejtették a Caius könyvtárából ellopott lap szövegét. Egy elixír receptjét írta le, amelynek fő alapanyaga történetesen a Tien-san hegység mélyén felfedezett vérfű. Borostyán elmagyarázta, hogy az elixír az egyetlen esélyük a fertőzés leküzdésére. Nem sok reménnyel kecsegtetett, de úgy vélték, meg kell próbálniuk. Még az Ala állapota is rohamosan romlott, akármilyen nagy erejű volt is. Szíve egyre lassabban dobogott, lélegzete is gyengült, amint a tüdeje megadta magát az ereiben keringő méregnek.

- Valaki hamarosan itt lesz, hogy beadja az Alának - ígérte Borostyán, végigszántva kezével csatakos tollain. Úgy festett, mint akinek sürgősen szüksége volna egy kis ennivalóra, fürdőre és ötszáz órányi pihenésre. - Vissza kell mennem a munkámhoz, de szerettem volna magam elújságolni neked.

A hír hallatára Ekhó úgy döntött, hogy felhagy a virrasztással. Borostyán nyomában kiosont az Ala szobájából, nesztelen léptekkel, akár egy macska. Néma csend ereszkedett az avaloni kastélyra a támadás után, folyosói kongtak az ürességtől, így hát Ekhó észrevétlenül lopakodhatott végig rajtuk. Borostyán tizenöt lépésnyire haladt előtte, vállát lehorgasztva, két karját szorosan a teste köré fonva. Bánat nyilallt Ekhó szívébe. Borostyánnak nem lett volna szabad ilyen terhet cipelnie. Sőt, senkinek sem.

A nagyterem mellett Borostyán eltűnt egy ajtón keresztül, amely a konyhába vezetett, ahol évek óta nem főzőcskézett az égvilágon senki. Fojtott beszédhangok és kanalak csörgése hallatszott ki az ajtónyíláson. Ekhó előreóvakodott. Éppen csak mielőtt a súlyos, fából ácsolt ajtó becsukódott volna, villámgyorsan bedugta cipője orrát a résbe, nehogy kattanjon a zár. Beosont, óvatosan lehajolva, nehogy észrevegyék. Nem akarta, hogy bárki kérdezősködjön, mit keres a konyhában, vagy mire van szüksége. Hiszen az aviánoknak hős kell, így Ekhónak hőssé kell válnia, akármibe kerül is. Eddig is a megmentőjük szerepét kellett volna betöltenie, de csupán romlást és pusztulást hozott rájuk.

Vörös folyadékkal teli üvegcsék sorakoztak egy közeli pulton, tartalmuk rubinként ragyogott a gázlámpák fényében. Ekhó gyors csuklómozdulattal megkaparintott egyet. Még forró volt az üveg, kis híján lyukat égetett a zsebébe, miközben kilopózott a konyhából, majd ismét az Ala szobája felé vette az irányt. Néma árnyékként suhant. Senki sem vette észre. Senkinek sem kellett tudnia.

A szobába visszatérve Ekhó gondosan bezárta maga mögött az ajtót, csak utána vette elő zsebéből az üvegcsét. Egyik kezéből a másikba adogatta, megmelengetve rajta a tenyerét. Ha az elixír működik, senkinek sem kell megtudnia, hogy Ekhó nem menekült meg sértetlenül a Tanithszal - a kucedrával - vívott párharcából. A parafa dugó halk pukkanással kicsusszant, és a vérfű orrfacsaró szaga egyszerre elárasztotta Ekhó érzékeit. Egy szuszra felhajtotta az elixír felét, mielőtt a bűztől öklendezni kezdett volna. Amint a folyadék a nyelvéhez ért, teste máris fellázadt. Olyan erős hányinger tört rá, amilyet még soha életében nem tapasztalt, olyan szédítő hirtelenséggel, hogy kis híján el sem ért a szomszédos fürdőszobáig, azon nyomban bíborvöröset kezdett hányni.

A szíve fölötti fekete folt hevesen lüktetett. Ekhó reszkető kézzel lerántotta a felsője gallérját, hogy szemügyre vegye, és a látványtól majdnem újra elhányta magát. A fekete folt megnövekedett. Szíve a torkában dobogott. Minden vékony, kidudorodó eret érzett a fertőzött területen, miközben a méreg égető savként ömlött szét a keringésében. Valami nem stimmelt. Az elixírnek segítenie kellett volna rajta. Ez viszont távolról sem tűnt segítségnek.

Megpróbálta lenyelni az elixír maradékát, de a teste megint visszautasította. Minden korttyal tovább ömlött szét a feketeség az ereiben, mintha a méreg már puszta rosszindulatból is terjeszkedne. Ekhó a vécébe hányt, egyik kezével a hűvös porcelánra támaszkodott, míg a másikban az üvegcsét szorongatta olyan erővel, hogy lassacskán megrepedt a markában. Az igazságtól görcsbe rándult a gyomra. Az elixír nem segíthet rajta. Talán Ekhó túlságosan is különbözik. A tűzmadár. Nem ember, nem avián. Nem egészen halandó. A jelek szerint nem vonatkoznak rá a szabályok. Égett a torka, miközben az utolsó csepp elixírt is kiadta magából. Sírás környékezte, de nem engedett szabad utat a könnyeinek. Fojtott kiáltással a falhoz vágta az üvegcsét, és figyelte a padlóra hulló szilánkokat. Nem fog megváltást lelni egy mágikus elixírben; magára van utalva. Mint mindig. Végtagjai elnehezültek a kimerültségtől, amit csak súlyosbított az elixír kiokádásának traumája. Ám erőt vett magán, és legjobb tudása szerint feltakarította kudarcot vallott gyógyulási kísérletének nyomait. Senkinek sem kellett tudomást szereznie róla. Kiöblítette a száját, és hideg vizet paskolt az arcára. Ha korábban pocsékul nézett ki, el tudta képzelni, hogyan festhet most.

Hangtalanul visszatért az Ala ágya mellé. Nem tehetett mást, csupán várni tudott. Újra kezébe vette a könyvet, amelyet kiejtett a kezéből nagy sietségében, hogy kövesse Borostyánt, elméje azonban képtelen volt felfogni az oldalon sorakozó szavak értelmét. Hamar hatalmába kerítette az álom.

Hajnaltájt egy kéz gyengéden megrázta a vállát. Ekhó riadtan felült. Az ispotály egyik gyógyítója állt mellette, egyik kezében egy tál zabkásával, a másikban egy tálcával, amelyen egy injekciós tű, egy vörösesbarna folyadékkal teli kis üveg és a veszélyes hulladék lógójával ellátott üres műanyag zacskó feküdt.

- Azt gondoltam, hogy biztosan éhes vagy - mondta a gyógyító.

Ekhó köszönetét mormolva elfogadta az ételt. Üresnek érezte a gyomrát, mégsem mert lenyelni egy falatot sem. Pattanásig feszültek az idegei, és a barna cukros zab illatára görcsbe rándult a bensője. Szótlanul figyelte, ahogyan a gyógyító előkészíti az Ala injekcióját, és csak fél füllel hallgatta a magyarázatot, miszerint intravénásán adják be az elixírt azoknak a betegeknek, akik nem bírnak nyelni. A látvány, amint a tű becsúszik az Ala könyökhajlatába, valósággal lehetetlennek tűnt. Ekhó sohasem látta az Alát akár egyetlen vércseppet is ejteni. Hihetetlen volt, hogy egy olyan hétköznapi és törékeny holmi, mint az injekciós tű, átbökheti az Ala bőrét. Ekhó szemében mindig is legyőzhetetlen volt, diadalmas titán a halandók között. A gyógyító kihúzta a tűt, óvatosan a műanyag zacskóba helyezte, és bekötötte az Ala karját. Halvány barackszínű, olcsó kötszer volt, amely a patikák elsősegélyrészlegén kapható. Úgy elütött az Ala fekete bőrétől, mint egy frissen szerzett seb.

- Tényleg segíteni fog rajta? - kérdezte Ekhó.

- Nagyon reméljük - felelte a gyógyító. - Bár fogalmam sincs, mennyi időbe telik, hogy az elixír kifejtse a hatását egy ilyen előrehaladott állapot esetében. Ha egyáltalán ki tudja fejteni.

- Megvárom - jelentette ki Ekhó.

A gyógyító egy pillanatig habozott, szánalom tükröződött az arcán. Kezét összefűzte, szétnyitotta, majd ismét összefűzte.

- Könnyen lehet, hogy soha nem ébred fel.

- Megvárom.

A gyógyító műanyag zacskóval a kezében távozott, egy utolsó, együtt érző pillantást vetve Ekhóra, mielőtt becsukta az ajtót.

Ekhó leroskadt az Ala ágya melletti karosszékbe, és felhúzta a térdét. Ismét kinyitotta a könyvét. A Mesebeli teremtmények kalauza színes, akvarellillusztrációi élénken pompáztak a kora reggeli napfényben. Koruk ellenére csodaszép állapotban megmaradták. A könyv egyre törékenyebb gerincére ügyelve, Ekhó óvatosan átlapozta a kötetet, megcsodálva egyik precíz rajzot a másik után, amint lassan elröpültek fölötte az órák. A festmények Audubon Amerika madarai stílusára hasonlítottak, bár ezek a lények képzeletbeli teremtmények voltak. Tiszta forrásból kortyoló unikornisok, sziklaszirten szárnyaikat napoztató griffek, tölgyfa odúkból előbukkanó driádok. Egy griff, vörös és arany tollakkal, hamvaiból felemelkedve az égre. A képek alatt rövid, kézzel írott magyarázat szerepelt a lény folklorisztikus eredetéről.

A főnix - írta Ogilvy - egy mindenütt előforduló teremtmény, minden mitológiában felbukkan az egész földkerekségen. A halál és az utána következő feltámadás gondolata igen népszerű, és az ősrégi civilizációkban gyakran egy madár alakjában testesítették meg. Az ősi Egyiptomban Bennu néven vált ismeretessé. A perzsák Huma névvel illették. A szláv mítoszok egy hasonló teremtményről beszélnek, a tűzmadárról. A mese számos különféle változatában mindig szerepel egy közös szál: a főnixszerű alak felbukkanását gyakran áldásnak vagy éppen átoknak tekintik, sőt bizonyos esetekben, paradox módon, akár mindkettőnek.

- Átoknak - olvasta Ekhó hangosan. Pontosan ez volt. Átok az aviánok népén. - Rám vall.

- Mindig is élveztem a társaságodat - szólt egy gyenge hang az ágy felől.

Phineas Ogilvy Mesebeli teremtmények kalauza című értékes kötete hirtelen elfeledve csúszott ki Ekhó öléből, amint felpattant a karosszékből, és térdre rogyott az Ala ágya mellett. Egy reszkető kéz nyúlt Ekhó felé. Az Ala ereinek duzzanata csillapodott, bőre sima volt, akár a csiszolt ónix.

- Ala? - Ekhó alig suttogott, de az Ala arca törékeny mosolyra derült a hangja hallatán.

- Itt vagyok, kicsi szarkám. Egy kissé viharverten, de megszabadultam arról a gonosz helyről.

Ekhónak minden csepp önuralmára szüksége volt, hogy ne vesse magát azon nyomban az Ala mellére, keserves könnyek közepette. Az Ala mosolya elhalványult, mint amikor a nap visszavonul egy felleg mögé.

- Segíts felülni! - kérte az Ala. Ekhó készségesen engedelmeskedett, párnákat halmozott az Ala háta mögé, és még fel is rázta őket. Végül letelepedett az ágyra, fél lábát maga alá hajtva, és kétségbeesetten markába szorította az Ala kezét.

- Gonosz helyről? - kérdezte Ekhó. - Hogy érted? Hol voltál, ha nem itt?

Borzongás futott végig az Ala testén a nyári hőség és a vastag takarók ellenére is.

- Egy sötét és hideg helyen - válaszolta. - Egy kietlen pusztaságban, ahol sohasem létezett semmiféle jóság, tisztaság vagy világosság. Éreztem a kucedrát. olyan helyen rejtőzködött, ahol nem láthattam. - Tekintete üveges lett, és a távolba révedt, mintha visszacsúszott volna abba a rettenetes pusztaságba. - De éreztem a jelenlétét. Élősködő parazita, mintha elszívta volna belőlem az életet. Belőlem táplálkozott, egyre erősödött, míg én gyengültem. - Az Ala megrázkódott, ereje lassacskán visszatért. Tekintete megpihent Ekhón, rózsás pirkadatként sejlett fel benne a melegség. - Te szabadítottál meg?

- Nem vállalhatom egyedül a dicsőséget - felelte Ekhó. Kézfeje mögé rejtett egy szipogást, habár tudta jól, hogy az Ala éber tekintetét semmi sem kerülheti el. - Borostyán végezte a kemény munkát.

Borostyán nevének említésére az Ala hirtelen felük az ágyban a gyengesége dacára is, amely még mindig ólomsúllyal nehezedett a tagjaira.

- Jól van?

- Tökéletesen - bólintott Ekhó. - Örülni fog, amikor meghallja a hírt, hogy felébredtél.

Az Ala féloldalra hajtotta a fejét. Éber tekintet, úgy bizony - gondolta Ekhó.

- És a többiek?

- Ramin jól van. Odalenn segít a többi Harci Sólyomnak. Dorian és Jáspis is.

Az Ala figyelmét nem kerülte el egy bizonyos név aggasztó hiánya.

- És Caiusszal mi a helyzet?

Ekhó lepillantott bakancsa foszló fűzőjére. Hamarosan ki kell cserélnie. Odakinn egy madár csicsergett magányosan, dalát messzire sodorta a szél és a folyó.

- Elment. Tanith magával hurcolta - felelte Ekhó. - Elveszítettem.

Elveszítettük. Rózsa szomorúsága frissen és erősen hasított a szívébe, egyesülve Ekhó saját bánatával.

- Fel a fejjel, kicsi szarkám! - Az Ala szabad kezével megbökte a lány állát. - Semmi sem vész el örök időkre. - Megpaskolta Ekhó térdét. - Most pedig meséld el nekem, mi történt, amíg én aludtam. Éreztem a kupédra közeledését, de aztán egyszer csak visszavonult, mintha valami elűzte volna.

- Talán én lehettem - mondta Ekhó. - Tanith ránk talált. - Ekhó nem említette meg, hogyan is sikerült neki. Gondatlanságának szégyene izzó vasként égette a lelkét. Abban a pillanatban elárulta az aviánok menedékének a lelőhelyét, amint megérintette Tanitht. A kupédra a lelke mélyére nézett, és minden titkát kifürkészte. Az avaloni vérontás Ekhó lelkiismeretén szárad. - Küzdöttünk. Én győztem.

- Csináltál valamit - folytatta az Ala. - Az egész sziget… olyan más. Feltöltődött.

- Emlékszel a varázslatra, amivel a védelmi bűbáj okat vontuk a szobám köré a könyvtárban? - kérdezte Ekhó. - Olyan bűbájokat, amik hozzám kötődtek, és mindenki mást kizártak?

Az Ala bólintott.

- Nos, egy újabb hasznát sikerült találnom.

- Okos kislány - dicsérte az Ala. Köhögés rázta meg a testét. Nedves köhögés volt, mintha korábban fulladozott volna, és csak most vergődött volna ki a partra. Gyengén megütögette a mellét, amíg le nem csillapodott.

- És a katonáink? Altair?

Ekhó lehunyta a szemét. Altair kiszakított szívének látványa Tanith karmos kezében, amint vérrel borítja be porcelánfehér bőrét, éppolyan élénken élt az emlékezetében, mint az előző napon.

- Meghalt.

Az Ala hosszú percekig hallgatott. Ekhó kinyitotta a szemét. Az Ala sötét bőrén alig látszott a csillogás, de könnyek borították az arcát, csendesen hullottak hollófekete szeméből. Nem söpörte le őket, ahogyan Ekhó tette volna. Szabad utat engedett nekik.

- Rengeteget vesztettünk, te meg én. Nem fogunk többet veszíteni.

- De hogyan? így nem szállhatok szembe még egyszer Tanithszal - panaszolta Ekhó. Az Ala volt az egyetlen, aki előtt nem kellett keménynek mutatkoznia. - Túl erős. Hadserege is van. A ku9edra ereje él benne. - Felvillant fejében egy emlékkép: gyenge fátyol módjára cafatokra tépett páncél, megfeketedett földbe ivódó vér, egy prédájára leső keselyű rikoltása… - Tanith a lényéhez kötötte, ahogyan én tettem a tűzmadárral. Most már a hordozójává lett. Hogyan is győzhetném le?

- Nem a hadsereg teszi a győztest - felelte az Ala. - A hatalmon pedig felül lehet kerekedni. Caiust elrabolták tőled. Tudod, mit kell tenned.

- Mégis mit?

- Hiszen tolvaj vagy, Ekhó. - Az Ala megszorította a lány kezét, még törékeny gyengesége ellenére is meglepő erővel. - Lopd vissza!

VÉGE