NEGYVENHATODIK FEJEZET

Tábort ütöttek a kis tisztáson, amelyre Caius mutatott, bár meglehetősen hamar lelépett. Ekhó figyelte, ahogyan Ramin tüzet rak; hidegre fordul az idő, miután leszáll az éj, szükségük lesz melegségre. Egy müzliszeletet rágcsált, amelyet a hátizsákja mélyéről sikerült előásnia. Hamu íze volt. Halvány füstcsíkok szálltak fel a Ramin által összegyűjtött gyújtósból. A füstből tűz lobbant fel, amint a száraz ág és fű lángra kapott. Ramin felállt, munkájával elégedetten, és lesöpörte a port a nadrágja térdéről. Futó pillantást vetett abba az irányba, amerre Caius eltűnt. Amikor kiderült számára, hogy Caius nem fog rögvest visszatérni, Ramin elindult Ekhó felé.

- Mit láttál? - kérdezte a fiú. Letelepedett egy fatörzsre a lány mellé. - Tudod, ha van kedved beszélni róla. Semmi nyomás.

Ekhó a fa kérgét tépkedte a körmével. Olyan lány létére, aki egész életében egyetlen napot sem táborozott, sőt még titokban sem vágyott rá, hogy táborozni mehessen, máris több időt töltött az erdőben, mintsem szeretett volna. A hegy mélyén átélt látomás még mindig nem hagyta nyugodni, filmként tapadt a lényére. Mélyet sóhajtott. A levegő kellemesen hűvös volt New York nyári, párás hőségéhez képest. A városban mindent csupa üveg, beton és fém uralt, szikrázva a perzselő napfényben. Ezen az emberi és más civilizációtól elzárt helyen tiszta és friss levegő honolt, amelybe a nedves fakéreg és ázott levelek illata keveredett az elsüllyedt erdő irányából.

Ekhó eltöprengett, milyen könnyű lenne úgy tenni, mintha az elmúlt néhány óra meg sem történt volna. Szerette volna minél mélyebbre elnyomni az emlékeket, hogy soha többé ne tudja felidézni őket. Odalenn rothadnának, előző életének elveszett töredékeiként, amelyek túlságosan fájdalmasak, hogy valaha is egybeillessze őket. Mégsem engedhette meg magának a feledés könnyelmű fényűzését. A hegy a szellemeivel együtt gondoskodott róla. Gondosan és jó okkal válogatta meg, milyen kínzásban részesítse a lányt. A barlangtemplomban töltött idő rendkívül fontos leckét tartogatott számára, és Ekhónak nem kellett nagyon mélyre ásnia, hogy felszínre hozza a tanulságokat.

- A legnagyobb félelmeimmel találkoztam - válaszolta végül. Ramin hirtelen mozdulatlanná merevedett mellette, talán nem találta a megfelelő szavakat, vagy csupán elegendő időt akart hagyni Ekhónak, hogy annyit beszéljen, amennyit szeretne. A türelmes hallgatás mindig is a fiú erényei közé tartozott. Sohasem faggatózott, nem is próbált hízelegve szavakat kicsikarni. Sohasem kényszerített ki olyan igazságot, amelyet a beszélő nem állt készen bevallani. Csak türelmesen várakozott. Kedvesen. Ekhó nem érdemelte meg Ramint. Sőt, senki sem. A fiú lelke olyan tiszta volt, amilyen a lányé soha. A hegy erre a bizonyos tényre is emlékeztette.

- Láttam az anyámat - folytatta Ekhó csendesen.

Ramin letépett egy pitypangot, amely a száraz talajból serkent ki. Egy könnyű szellő elkapta és magával sodorta a magjait. Ekhóval együtt szótlanul figyelte, ahogyan a bolyhos, fehér szöszfelleg önfeledt táncot jár a szél szárnyán. Miután a pitypang pihéi szétszóródtak a levegőben, hogy beporozzák a következő földdarabkát, Ramin halkan megszólalt:

- Sohasem beszélsz róla.

Ekhó mereven vállat vont, nyakán megfeszültek az izmok.

- Igazán nem sok mondanivalóm akad. Hátat fordítottam azoknak a napoknak az életemben. Szó szerint. Nem éreztem szükségét, hogy visszanézzek arra az időszakra. Elmúlt. Vége.

Ekhó érezte magán Ramin tekintetét, ahogyan az arcélét fürkészi. Sajátja a horizontra tapadt, figyelte a két távoli hegycsúcs között lenyugvó napot, amint sápadt, arany háromszöget fest a rózsaszín és lila árnyalatokkal tarkított égboltra.

- Nem hiszem, hogy ez így igaz - jegyezte meg Ramin. - A szellemek, a mágia vagy akármi lakik is a hegy belsejében, okkal mutatta meg neked éppen ezt a látomást. Semmi sem múlik el soha igazán. Néha bizonyos dolgokkal már nem foglalkozunk, de továbbra is jelen vannak az életünkben. Nem láttad volna anyukádat, ha a múltad nem volna még mindig hatással rád. Pontosan mi történt a látomásodban? Vagy rémálmodban, ha úgy jobban tetszik, mert tényleg halvány gőzöm sincs, mi a pokol történt velünk.

- Ne nevezd így őt!

- Hogy ne nevezzem?

Ekhó nem volt hajlandó kiejteni száján a szót. Nem akarta, hogy ott üljön a nyelvén, átkos méregként.

- Anyukádnak? - kérdezte Ramin.

Ekhó kurtán, feszülten bólintott.

- Túlságosan… családias. Közvetlen - mondta halkan. - Távolságra van szükségem.

- Rendben - felelte Ramin. - De azért ne gondolod, hogy nem vettem észre, ahogyan kitértél a kérdés elől.

Ekhó abban a pillanatban szívből gyűlölte a fiút. Vetett rá egy gyilkos pillantást.

- Igazán bosszantónak talállak, amikor ilyen szemfüles vagy. Még a szokásosnál is jobban.

Ramin lustán rámosolygott, és megdobta egy darabka fakéreggel.

- Bocs, amiért nem kérek bocsánatot. - Vállával oldalba bökte a lányt. Kedves mozdulat volt. Barátságos. Ártatlan. Villámcsapásszerű borzongás futott végig Ekhó testén az érintésre. Mióta visszatértek New Yorkba nagyon vigyáztak, nehogy egymáshoz érjenek, így csaknem el is felejtette, milyen természetes érzés. - Tudod, hogy bármit elmondhatsz nekem - mondta. - Az égvilágon akármit. - Mutatóujjával megütögette a halántékát. - A fejem, akár egy széf. Nálam minden titkod biztonságban van.

Halk nevetés tört elő Ekhó száján.

- Egy enyhén lyukacsos széf - jegyezte meg Ekhó. Raminnak igaza lehet. Olyan hosszú ideje cipeli már a titkait, hogy meg is szokta a terhet, akárcsak egy házát hordozó csiga. Könnyen előfordulhat azonban, hogy mégsem kell tovább cipelni őket, bár alig néhány órája még olyan elképzelhetetlennek tűnt ez a lehetőség, hogy nem volt érdemes töprengeni rajta. Talán jobb nyitva tartani Pandora szelencéjét.

- Amikor a templomban voltunk - magyarázta Ekhó -, láttam az anyámat. Az arcát. A haját. Minden egyes részlet tökéletes volt. Az elmúlt években egészen ügyesen sikerült elkerülnöm, hogy magam elé képzeljem az arcát. Időközben valamikor meggyőztem magam, hogy ha már elfelejtem az arcát, elfelejtem őt magát is. Hogy kevésbé tűnik majd valóságosnak az egész, ha egyszerűen úgy teszek, mintha csak rossz álom lett volna.

- Mit tett veled? - kérdezte Ramin. - Amikor kicsi voltál?

- Fájdalmat okozott.

Ramin nem firtatta a hogyant. S mindketten tudták, hogy az okot sincs értelme firtatni. Semmi észszerűség nincs abban, amikor a szülők saját gyermekeiket bántják. Ellentmondott a biológia kötelékeinek, megszegte a természet törvényeit. A részletek, gondolta Ekhó, kevésbé fontosak, mint az okozott kár. Kora gyermekkorának eseményei alakították a személyiségét, jóban és rosszban is. A tapasztalatai lencséjén keresztül szemlélte az egész világot. Ebből az alapanyagból építette a kőfalakat a szíve köré. Csak kevesen tudtak áthatolni ezeken a falakon, és ahányszor valakinek sikerült, valóságos csodának számított.

- Csak egy gyerek voltam - suttogta Ekhó. Sohasem tudott eléggé felnőni, hogy maga mögött hagyja a helyzet igazságtalanságát.

- Még mindig az vagy - felelte Ramin.

Ekhó megrázta a fejét.

- Az éveimet tekintve talán. De senki sem marad sokáig gyermek, amikor megmutatják neki, milyen rémesek és ocsmányak tudnak lenni az emberek. - Szemügyre vette a körmeit. Barnás koszréteg tapadt a körömágy köré. A kezének nagy szüksége volt egy kiadós csutakolásra. - Ha eszembe jut a gyermekkorom, nem emlékszem iskolai vagy szülinapi bulikra, sem pedig rajzfilmekre. Tudod, mire emlékszem? Mi az egyetlen dolog, ami eszembe jut?

- Micsoda?

- A félelem. Igen. Mintha az emlékezetemben egy tátongó szakadék mindent elnyelt volna a félelmeimen kívül. Akár egy fekete lyuk. Emlékszem, milyen érzés volt, amikor reggel féltem elhagyni a szobámat. Előre rettegni, hogy bántani fognak, ha leejtek egy tányért, vagy nem jól pakolom el az edényeket. Emlékszem a félelemre, fájdalomra és megaláztatásra. Az érzésre, hogy cserbenhagytak, mert az egyetlen ember a világon, akinek ösztönösen és feltétlenül szeretnie kellene, valójában ki nem állhat. Nincs semmi ehhez fogható.

A nap folytatta hanyatló útját a láthatáron. Hamarosan árnyak kúsznak elő a fák közül, éjszakai sötétségbe borítva a völgyet. Görcsös fájdalom szorongatta Ekhó szívét. A Raminnal folytatott beszélgetés közben úgy érezte, mintha ügyetlen kézzel húzogatná a görcsöt, abban a hiú reményben, hogy sikerül kibogoznia. A múlt terhének megszellőztetése egy cseppet sem könnyített Ekhó szívén, bár miután ömleni kezdtek belőle a szavak, már nem volt képes gátat vetni az áradatuknak.

- Néha eltöprengek, vajon mi járhatott a fejében, amikor először megütött. Nem emlékszem, hogy részeg vagy józan volt-e. Nem mintha igazán számítana; így is, úgy is borzalmas volt. De mindig furdalt a kíváncsiság. Elvégre a gyermeke voltam. Életet adott nekem, és mintha nem is érdekelte volna. - Most következett a rettenetes igazság, a titkos aggodalom, amelyet elrejtve őrzött, még önmaga elől is. - Időnként eszembe jut, hogy esetleg öröklődik a hajlam. Nem tudom, hogy egész életében ilyen romlott volt-e, vagy fokozatosan vált gonosszá a lelke. Ha viszont az anyám rossz útra tért, talán velem is előfordulhat. - Ekhó az ajkát harapdálta. Kicserepesedett és száraz volt a bőre, de még ez a kis kellemetlenség is jólesőn elterelte a figyelmét. - Egy dolog azonban még mindig zavar. Én anyámmal találkoztam a látomásban, te pedig engem láttál haldokolni a rémálmodban. Nem igaz? Mindkettőnknek le kellett győzni a rémálmot, hallucinációt vagy akármicsodát, hogy megmenekülhessünk, majd beléphessünk a templomba, de…

Ekhó hangja elcsuklott. Olyan élénken élt emlékezetében romba dőlt városának képe, mint amikor ott járt. Minden részlet fájdalmas tökéletességgel kirajzolódott. A hamuszürke égbolton gomolygó füst. A bőrén átfúródó puskagolyó marása. A bánattal keveredő gyűlölet Borostyán szemében.

- Nem csak egy látomásom volt - vallotta be Ekhó. - Hanem kettő.

Ramin homloka ráncokba szaladt.

- Kettő? Miért kényszerítene a hegy, hogy kétszer is keresztülmenj a próbán?

Ekhó is értetlenül rázta a fejét.

- Sejtelmem sincs. Csak annyit tudok, hogy ott találtam magam az Ötödik sugárút közepén, zűrzavarral, pusztítással körülvéve, és az egész helyzet az én hibám volt. Nem hasonlított az első látomásra. Nem kellett legyőznöm semmit, hogy kijussak. - Emlékezett Borostyán ujjára a puska ravaszán, és hogy barátnője keze egy kicsit sem remegett, mielőtt meghúzta volna. - Azt hiszem, hogy meghaltam. Aztán a templomban ébredtem fel újra.

Ramin elgondolkodva hümmögött.

- Talán nem is próba volt.

- Hogy érted?

- Nos, mindnyájunknak szembe kellett néznünk egy félelemmel, hogy a templomba jussunk. A legnagyobb félelmünkkel kellett megbirkóznunk, hogy… nem is tudom… bebizonyítsuk, mennyire vagyunk méltók, valami ilyesmi. És mind meg is tettük. De a második látomásod talán nem is próba volt.

- Akkor szerinted micsoda? - kérdezte Ekhó.

Ramin arckifejezése elkomorult. Idősebbnek látszott, mint amikor beléptek a hegybe.

- Úgy gondolom, hogy figyelmeztetés lehetett, ami csakis neked szólt.

- Mert én vagyok a tűzmadár - tette hozzá Ekhó. - A prófécia nem ígérte meg, hogy jó vagy rossz leszek-e, fény vagy sötétség. Bármelyik irányba fordulhat a dolog. - Hirtelen az eszébe ötlött egy rettenetes gondolat. - Talán éppen ezért vonzódik hozzám a kupédra. Érzi a bennem rejlő sötétséget.

Ramin megfogta a lány kezét, és mindkét tenyerébe szorította.

- Talán van benned sötétség, de világosság is. Mindig is volt. És sokkal erősebb, mint hiszed. Nem Ekhóról, a tűzmadárról beszélek. Hanem Ekhóról, a lányról. Ismerlek. Taknyos kölyök korod óta ismerlek, amikor még minden csillogó vagy ehető holmit elloptál, amire csak rá tudtad tenni a mocskos kis kezed. A genetikád nem határozza meg, milyen ember vagy. Sem pedig a neveltetésed. A saját döntéseden múlik, hogy jó legyél, és az elmúlt tíz évben láttam, ahogyan minden nap meghozod ezt a döntést. Gondját viseled az Alának, az aviánfiókáknak, Borostyánnak és nekem. Kedves vagy, bátor és törődsz másokkal. Igazán, őszintén, önzetlenül törődsz. Tudod, milyen ritka az ilyesmi? Ha a kedvesség és a bátorság olyan könnyű volna, sokkal derűsebb lenne a világ. És ha még nem tudsz hinni magadban, hát tudd meg, hogy én hiszek benned. Hiszek a jóságodban és a benned lakozó fényben, különösen, amikor te nem látod. - Ramin vállat vont, elcsigázott sóhajjal adva hangsúlyt a szavainak. - Talán a hegy ilyen könyörtelen módszert választott, hogy emlékeztessen rá: a döntéseid határoznak meg, nem pedig a sors.

Ekhó hinni akart a fiúnak. Mindennél jobban.

- De hát… Rubin. - A név súlyos teherként lebegett közöttük, akárcsak egy lassan az óceán mélyére süllyedő kő. Annak a vészterhes éjszakának az emléke a felszínre tört. A márványra fröccsenő vér; meleg, iszonyatos, drágakövekként fénylő vércseppek. A csontot súroló acél. A lucskos, cuppanó hang, amikor Ekhó kihúzta tőrét a sebből. Ahogyan a cipősarka megcsúszott Rubin vérének egyre növekvő tócsájában. - Az efféle folt sohasem mosódik le.

Ramin válla hirtelen megmerevedett, ajkát szorosan összepréselte. Ujjai meglazultak Ekhó keze körül, de továbbra sem engedte el.

- Nagyon sokat gondolkodtam arról a napról. Egy ideig másra sem tudtam gondolni. Folyton csak törtem a fejemet, mit tehettem volna másként. Vajon megmenthettem volna az életét? Vajon meg tudtalak volna akadályozni, hogy elkövesd azt a szörnyű tettet? - A lány kezét az egyik markában fogta, míg a másik kezével végigszántott a fejtollain, lesimítva a rakoncátlan hullámokat. Tollai aranybarna színnel csillogtak az alkonyi fényben. Amikor a lányra nézett, Ekhó úgy érezte, mintha egy idegen tekintene rá. Ramin rengeteget változott a távollétében. Megkeményedett ifjú korának ártatlan lágysága, amíg fiúból lassan férfivá érett. Tapasztalat csillogott a mogyoróbarna szempárban. Bölcsesség. Együttérzés. Határozottság. - Minden lehetőséget számba vettem, minden elképzelhető eshetőséget. Tudod, milyen következtetésre jutottam?

Ekhó kérdőn felvonta a szemöldökét.

- Rájöttem… Altair segített rájönnöm, hogy meg kell bocsátanom magamnak. Nem léphetek tovább, nem tanulhatok a történtekből, ha engedem, hogy a bűntudat teljesen felemésszen. És amint megbocsátottam magamnak, ráébredtem, hogy képes vagyok megbocsátani neked is.

- Ki van zárva, hogy Altair száját elhagyta ez a legutolsó mondat.

Bánatos mosoly bujkált Ramin szája sarkában.

- Nem. Szó szerint valóban nem. - Halkan felnevetett, hangjában egy kis szomorúság, egy kis tragédia csengett. - Kiderült, hogy sokkal könnyebb neked megbocsátanom, mint magamnak. De meg kell próbálnom. - Gyengéden megszorította Ekhó kezét. - Azt hiszem, ennél többet senki sem tehet. Sohasem feledkezünk meg a velünk történtekről, akár jók, akár rosszak, ám ez korántsem jelenti, hogy kénytelenek vagyunk a csapdájukban vergődni. Tanulunk belőlük. Nem határoznak meg minket.

Ekhó a fiú oldalának dőlt. Amikor Ramin nem tiltakozott, fejét a vállára hajtotta.

- Sokkal bölcsebb lettél, amíg távol voltam.

- Hát igen. Valakinek át kellett vennie a stafétát, ha már így továbbálltál. - Felemelte a vállát, játékosan meglökve a lányt. - Bár úgy gondolom, hogy hibbant öntudatom tartalékai jócskán kimerültek. Mi lenne, ha most…

Csörtetés zaja szakította félbe a fiú szavait a bokrok irányából; hangosan roppantak az ágak valakinek a talpa alatt. Ekhó és Ramin sietve talpon termett. Caius egyenesen a táboruk közepére rontott, vad tekintettel, miközben egyik ingujja vérben ázott.

- Tanith - zihálta Caius. Homlokán verejték csillogott. - Meg kell találnunk. Most rögtön!