HUSZONHARMADIK FEJEZET

New York városa háborús övezetté változott. Tankok gördültek végig az utcákon, mellettük halványzöld zubbonyos fiatalemberek vonultak, vállukon nagy erejű gépfegyverrel, sapkájuk mélyen éber szemükbe húzva, miközben tekintetük ide-oda röppent, minden sarkot átkutatva. Olyan ellenséget kerestek, amelyről Ekhó tudta, hogy sohasem fogják megtalálni. Az utcák elnéptelenedtek. A mindenhol jelenlévő hot dog árusok, akik esőben, hóban és sárban kínálták a virsliket, mostanra elhagyták az utcasarkokat. A kávézók és élelmiszerboltok kirakataiban sötétség honolt. Némelyik lehúzta a rácsot az ajtón; másokat sebtében zártak be tulajdonosai, hogy minél távolabb kerüljenek a Grand Centraltól. A Tizennegyedik és az Ötvenkilencedik utca közötti terület gyalogosan áthatolhatatlanná vált. Sárga rendőrségi szalag és rendőrautók kordonja zárta le az Ötödik sugárutat.

Ekhónak az utolsó szem árnyékporára is szüksége volt, hogy a Hudson folyó partjától eljuthasson egy szerszámos-kamrába a Negyvenkettedik utca és a Bryant Park találkozásánál lévő metróállomás peronján. A kicsiny helyiségből kilépve elhagyatottan találta az állomást, leszámítva a Nemzeti Gárda néhány kósza emberét, akik elszórtan őrjáratoztak a környéken. Nem rejtőzhetett el a tömegben. Az aluljárórendszert azonnal lezárták a támadás után, csakis Ekhó volt olyan bolond, hogy használni próbálja. Oszlopok mögé rejtőzve, nyuszi módjára, néma csendben szökellve kerülte el, hogy észrevegyék. Könnyebben sikerült, mint gondolta. Az őrök féltek. Egy következő támadástól. Az árnyak között bujkáló terroristáktól. Robbanni készülő bombáktól, amelyek talán máris a közlekedési rendszer alagútjaiban vannak elrejtve. Nem most először került a város a rettegés fojtogató szorításába, de sohasem lett könnyebb. Az emberek hamar elfeledték, milyen érzés a félelem. A bizonytalanság. A rettegés azonban jelenleg kapóra jött Ekhónak. A veszély éberré tette az őröket, ugyanakkor a félelmük miatt hanyagokká is váltak. Nem vették észre a kísértetszerű lányt, amint fellibben a lépcsőn, majd kioson a metróállomásról. Nem pillantották meg a Bryant Park egyik sötét sarkától a másikig szökkenő alakját sem, éppen csak sikerült továbblopakodnia a szendvicseket árusító bódék és napernyős asztalok fedezékében. Lassan, módszeresen haladt a könyvtár oldalsó bejáratához, egy hétköznapi, jellegtelen fémajtóhoz, amely a karbantartóknak és a személyzetnek nyitott utat dohányzásra kijelölt, kedvenc helyükhöz, egy szűk, nyitott tetejű alkóvhoz, ahol mindent beborított a finom hamu, közepét pedig elfoglalta egy hamutálként működő, zöld, közösségi hulladéktároló. Ekhó várt egy pillanatot, mielőtt megpróbálta elfordítani a kilincset. Az ajtót általában nyitva hagyták, ami mindenkinek kényelmes megoldás volt. Ekhó úgy okoskodott, hogy akkor juthat be legkönnyebben a könyvtárba, ha távozáskor senkinek sem jutott eszébe bezárni az ajtót a környék evakuálása során.

Minden tekintet a Grand Centralra tapadt. Az őrök csoportokba verődve járkáltak fel és alá az Ötödik sugárúton, de a könyvtár óriási, halványszürke épületére ügyet sem vetettek az emberek az éjszaka sötétjében. Ekhó hagyta továbbhaladni az őröket. Húsz lépés. Harminc. Amikor már meggyőződött róla, hogy hátukat fordítják felé, és hallótávolságon kívülre értek, elfordította az ajtógombot, majd nekiveselkedett. Az ajtó hangtalanul kinyílt. Néma hálaimát rebegett, akármelyik derék gondnok látta is bölcsnek megolajozni a zsanérokat mostanában. Amint az ajtó becsukódott mögötte - és ezúttal be is záródott -, Ekhót tökéletes sötétség vette körül. Kezét két oldalon a falnak támasztva tapogatózott előre a keskeny szolgálati folyosón, befordult egy éles sarkon, majd folytatta útját egy szélesebb folyosón. Még a fény segítsége nélkül is biztos léptekkel haladt tovább. Egész életében ezek a folyosók szolgáltak számára játszótér gyanánt. Pontosan tudta, hová kell mennie.

Még néhány forduló, két folyosó, és a könyvtár előcsarnokában bukkant ki. A Grand Centralt a mentőcsapatok és a Nemzeti Gárda emberei számára megvilágító reflektorok olyan ragyogó fényárba borították a közeli utcákat, hogy elég világosság férkőzött be a forgóajtók üvegtábláin keresztül, és gyenge fényt vetett a könyvtár tükörsima, fehér márványpadlójára. A gazdag patrónusok mellszobrai lepillantottak Ekhóra magasztos alkóvjukból, a kőből faragott szemek némán üdvözölték az otthonában.

A belváros összes többi épületéhez hasonlóan a könyvtárt is sebtében ürítették ki. A recepciós pult, ahol egy kék öltönyös őr szokott állni, megvizsgálva minden táskát, nehogy a látogatók könyvekkel távozzanak, még őrizte a férfi jelenlétének nyomait. Egy kávésbögre állt egy nyitott újságon, tintája elmosódott, sőt még a papír is összegyűrődött néhány lehullott, kósza csepp és a bögre aljának nedvessége nyomán, miközben fehér, áttetsző hártya lebegett az immár kihűlt ital tetején. Elszabadult papírlapok hullottak a földre, amint a diákok nagy siettükben elejtették a jegyzeteket, mint ahogyan a fák ősszel elhullajtják a leveleiket. Piszkos lábnyomok csúfítottak el néhány oldalt, menekülés közben megtapodták az elvégzett munkát. Egy ütött-kopott plüssmackó bámult Ekhóra az emeletre vezető lépcső közepén gubbasztva. Kétségbeesett gombszemében a veszteség árnya sötétlett. Vagy talán csak Ekhó látta benne a saját elkeseredését.

Csendesen fellépkedett a márványlépcsőn, átvágott a könyvespolcok között, azután végigsietett a vaksötét folyosókon, amelynek lámpáit nem merte felkapcsolni. Tudta jól, hogy fájdalmas lesz a hazatérés. Csak éppen nem számított rá, milyen nehéz is lesz a szíve, amint végigsétál az ismerős, fehér márványon, mennyire fog szúrni a szeme visszafojtott könnyeitől, feltekintve a Rózsa Olvasóterem festett égboltjára, ahol éjnek idején is csalóka nappali fény tündökölt. Még sohasem adódott lehetősége ilyen szabadon sétálgatni a könyvtárban, abban a biztos tudatban, hogy most senki sem akadhat útjába. Egyetlen alkalmazott sem éjszakázott. Nem járkáltak őrök az olvasótermekben. Egyedül maradt a könyvtár néma csendjével.

A szobájához vezető lépcsőt védő bűbáj Ekhónak feszült, de az ellenállás nem tartott sokáig, hamar felismerte a varázslat azt az embert, aki kivetette. Ekhó megbökte az ujját, és elsuttogta a szót, amely új jelentőséget nyert, amióta utoljára kiejtette a száján, görcsös ujjait a melléből kiálló tőr markolatára szorítva. Véremre. Az ajtó kinyílt.

Felkapcsolta a fényfüzért. Hirtelen megrohanta a honvágy, olyan elsöprő erővel, hogy kis híján meg is fojtotta. Többnyire ugyanúgy volt minden, ahogyan hagyta. Többnyire. Ekhó lakhelye a jól szervezett káosz ékes példáját nyújtotta; egy kívülálló szemében talán szörnyű rendetlenségnek tűnhetett, Ekhó viszont mindig ki tudott igazodni rajta. S bár a polcokon álló kincsei, az íróasztalán és éjjeliszekrényén heverő könyvek, sőt még a padlón szétszórt holmik is mind a rendes helyükön voltak, mégis sokkal rendezettebb hatást keltett a szobája, mint ahogyan Ekhó hagyta. Az ágya mellett tornyosuló könyvkupacok már nem düledeztek olyan ingatagon, mint korábban. Az összegyűrt cukorkáspapírok eltűntek az íróasztal lapjáról az alatta álló szemeteskosárba. Matrjoska babái magasság szerint sorakoztak az egyik polcán, balról jobbra a legnagyobbtól a legkisebbig, festett szemük egyenesen előremeredt, mind egy irányba fordulva.

Valaki rendbe tette a szobáját a távollétében. Csupán egyetlen személy juthatott át az engedélye nélkül a védelmi bűbájon - aki segített Ekhónak kivetni. Az Ala. Akkor is gondját viselte a lánynak, amikor Ekhó nem is volt jelen, hogy rákiabálhasson, amiért felbolygatja a holmiját, vagy egyszerűen élvezze az anyai szeretet szótlan megnyilvánulását.

Ekhó a szemére szorította a tenyere élét. Nem fogsz sírni. Nem fogsz sírni. Nem szabad sírnod!

Hiszen munka vár rá. Több holmit is el kell még csennie. Szörnyekkel kell viaskodnia. Titokzatos betegségek várnak meggyógyításra. Könnyek viszont nem szerepelnek a terveiben. A könnyek csak útját állják; akadályt jelentenek, mégpedig a kellemetlen fajtából, és Ekhó nem vesztegetheti az idejét értelmetlen akadályokra.

Ám a könnyek makacs dolgok, még Ekhónál is makacsabbak, és amint elvette a kezét, szabadon gördültek végig az arcán, elhomályosítva a szemét. Ó, mit meg nem adna, ha vissza tudná forgatni az idő kerekét azokhoz a napokhoz, amikor még volt értelme a világnak, és az élete legnagyobb fejtörését az okozta, milyen ajándékot válasszon az Alának születésnapjára! Egy halovány jelenlét bizsergett a tudata mélyén; kísérteties megfelelője volt valakinek, aki vigasztaló mozdulatokkal dörzsölgette a hátát. Az érzés korántsem volt olyan megnyugtató, mint amilyennek az egykori hordozó - akármelyik volt is - feltehetőleg szánta, mindenesetre elérte azt a hatást, hogy Ekhó összeszedje magát, és legyőzze eluralkodó kétségbeesését. Újra összpontosítani próbált, és kitartóan figyelmen kívül hagyta a szívét mardosó fájdalmat.

Munka vár rá. Szörnyeket kell legyőznie.

Ekhó lekanyarította hátáról a zsákját, majd nekilátott teletömni mindenféle holmival, amire szüksége lehet az előtte álló feladathoz. Eltette a második legjobb álkulcskészletét - a legjobbat elkobozta egy drakhar őr rövid tartózkodása alatt a Sárkánytorony gyomrában -, egy kis zseblámpát, a bűbájgyűjteményét, egy pár vékony bőrkesztyűt, egy marék müzliszeletet és egy londoni térképet, amelyen szerepelt az összes metróállomás és más helyszínek, ahonnan végszükség esetén elérhette a köztes világ átjáróit. A hátizsák oldalsó, hálós zsebébe egy üveg víz került, míg az elülsőbe két pár zoknit gyömöszölt. Az ember sohasem tudhatja, mikor lesz szüksége egy váltás tiszta zoknira. Már majdnem elkészült a pakolással. Térdre rogyva kutatni kezdett az ágya alatt. A seregnyi különféle lábbeli - porosodó bakancsok és sportcipők, lapos sarkú balerinacipők - mögött egy kis széf rejtőzött, tartalmát egy rozsdás, bronzból készült kombinációs számzár őrizte. Ekhó előcsúsztatta a széfet az ágya alól, és közben a porcicák megcsiklandozták az orrát. Beütötte a kombinációt: 0621. Június 21. A dátum, amikor az Ala rátalált a könyvtárban, és megismertette egy varázslattal teli világgal. A nap, amelyen egy új otthont, új családot adott neki, és bár akkor még egyikőjük sem sejtette, egy új életcélt is. A széf belsejében egy parányi erszény lapult, évek óta érintetlenül, csupán a legeslegvészesebb helyzetekre szánva. Külsejére egy címke volt tűzve, Ekhó saját kézírásával: VÉSZHELYZET ESETÉN TÖRJE BE A (METAFORIKUS) ÜVEGET! Ha a jelenlegi helyzete nem minősült vészhelyzetnek, Ekhónak sejtelme sem volt, mi számíthat annak. Visszatette helyére a széfet, majd feltápászkodott, markában méricskélve az erszényt. Tele volt árnyékporral, de tudta jól, hogy még így is bölcsen kell gazdálkodnia vele. Csak az ég tudja, mikor lesz alkalma újfent feltölteni a készleteit.

Ekhó pillantása körbesiklott a szobán. Kevés csomaggal akart útra kelni, de sejtelme sem volt, mikor - ha egyáltalán - látja újra viszont az otthonát. Eltöprengett, vajon mi lesz a sorsa ennek a helynek, ha sohasem tér vissza. Talán néhány év múltán elhalványul a védelmi bűbáj, és egy gyanútlan könyvtári dolgozó véletlenül rábukkan a furcsa holmikkal teli furcsa szobára. Talán történeteket ötlenek ki a lányról, aki egykor a könyvtárban lakott, láthatatlanul, kísértetként bolyongva a könyvespolcok között. Könnyen megeshet, hogy városi legenda lesz belőle is, rejtélyes mendemonda, amelyet a könyvtárosok adnak tovább szájról szájra, hogy a szünetben elüssék valahogyan az időt. Vagy talán mégis sikerül győzedelmeskednie a világa elpusztítására törő gonosz fölött, és diadalmasan tér vissza, hogy beköltözzön a kis szobába, amely túlságosan is szűkös volt számára. Tudta jól, hogy hiú ábránd. Sohasem úgy alakultak a dolgok, ahogyan szerette volna, és kevés esélyt látott rá, hogy ezúttal másként lesz.

Amint újra nyitott hátizsákjára pillantott, Ekhó szívébe hirtelen vágyódás nyilallt. Nem történhet így! Nem távozhat innen egy zsák szigorúan haszoncélú holmival. Ha már a végső pusztulás felé veszi az útját, nem akar egyedül nekivágni. Nem teljesen. Elhagyta a csapatot, mert nem akarta további veszélyekbe sodorni a szeretteit, de nem tudta - nem volt hajlandó - elfelejteni, hogy szeretik. Számít másoknak. S magával akarta hordozni azoknak a gondolatát, akik törődnek vele, akárhová megy, vagy akármit teszi is a jövőben.

A szép rendben sorakozó matrjoska babák mögött egy bekeretezett fénykép állt - az egyetlen a polcokon. A kép Ekhó tizenhatodik születésnapján készült, és utána hónapokig vita tárgyát képezte Ekhó és az Ala között. Az aviánoknál szigorú törvény tiltotta a fényképezést, ám Ekhó aznap becsempészett egy gépet a Fészekbe, és egy régi Polaroid készüléket, amelyet a könyvtár talált tárgyai közül emelt el, miután egy teljes hétig vágyakozva szemezett vele. Legfeljebb egy hétig várt, mielőtt bármire is lecsapott volna, hátha visszatér a tulajdonos, és begyűjti az elveszett holmiját. Borostyán egyszer megkérdezte, miért is vár egyáltalán. Hiszen Ekhó igazi tolvaj volt. Ekhó azt felelte, hogy még a tolvajoknak is van becsületük, Borostyán pedig a szemét forgatva elfogadta a választ, majd követelte, hogy barátnője adjon neki egy szelet pizzát. Az a születésnap azonban különleges volt. Nem amolyan valódi tizenhat éves ünneplésnek számított, mivel az aviánok népe akár századokig is képes volt élni, így hát nem tulajdonítottak jelentőséget a tizenhatodik életévnek. Ám Ekhó éppen eléggé ember volt, hogy valamiképpen különlegessé tegye ezt a mérföldkövet. Az Ala vacsorapikniket rendezett a lakhelyén Ekhó kedvenc ételeivel, sőt meghívta Borostyánt, Ramint és pár aviánfiókát is, akik árnyékként tapadtak Ekhóra, valahányszor a lány ellátogatott a Fészekbe. Párnákra ültek a földön, és úgy eszegették a párizsi macaront, a tokiói mochit és az új-mexikói sopaipillát. Ekhó titokban készítette a képet. Borostyán és Ramin éppen az utolsó macaronon civódtak, míg az Ala két aviánfióka fején nyugtatta a kezét, akik elaludtak az ölében, kidurranó hassal, súlyos cukormérgezés áldozataiként. A következő héten az Ala észrevette a fényképet Ekhó könyvespolcán, és utasította Ekhót, hogy semmisítse meg. Ha illetéktelen kezekbe akadna, az aviánoknak szembesülniük kellene egy megrázó leleplezéssel, amelyet már évszázadok óta sikerült elkerülniük New York utcái alatt élve. Ekhó nem engedelmeskedett. Csupán hetekkel később ébredt rá, hogy az Ala végül megbocsátott, amikor is csodálatos módon egyszer csak megjelent egy keret a fénykép körül.

Ekhó most kiemelte a képet a keretéből, nagy gonddal, nehogy elmaszatolja. Kihúzta az íróasztala egy fiókját, abban a reményben, hogy talán még akad benne pár uzsonnás-zacskó. A keret túlságosan is nehéz volt, hogy magával cipelje, de nem akarta, hogy a fénykép esetleg nedves legyen, vagy más baja essen. A fiók hátuljában lapult egy zacskós doboz, amelyet még régebben süllyesztett oda, és megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor az alján talált egy utolsó darabot. A zacskóba zárta a fényképet, majd ujjaival finoman végigsimított a szerettei arcán. Egy szó ötlött az eszébe mentális lexikonjának mélyéről.

Szecunáj - gondolta Ekhó. - Japán. Keserédes. Fájdalmas. A szívre mért kegyetlenség egy bizonyos, lefordíthatatlan fajtájának leírására szolgál.

Talán sohasem fogja viszontlátni őket. Lehetséges, hogy az Ala nem ébred fel többé. Borostyán sem kap lehetőséget, hogy Ekhóra kiabáljon, amiért képes volt egyedül megszökni. Ramin talán sohasem tudja meg, milyen sokat jelentett számára. Egy könnycsepp hullott le a műanyag zacskóra, és Ekhó gyorsan letörölte. Nincs ideje ilyesmire. Egyáltalán. A fényképet a hátizsákja elülső zsebébe rejtette, ám pillanatnyi tétovázás után újra előhalászta, és inkább bőrdzsekijének a belső zsebébe cipzárazta. Így már sokkal jobb volt. Minél közelebb akarta tartani magához a barátait. A hátizsákját akár el is veszítheti, de a bőrdzsekije csakis az élete árán kerülhet ki a birtokából.

Vett egy mély lélegzetet, hogy nyugalmat kényszerítsen magára. Fél vállára vetette a hátizsákját, és búcsút intett, nem csupán a titkos kis szobának, amely tíz éven keresztül volt az otthona, hanem a lánynak is, aki benne lakott. Más emberré vált, és még inkább más lesz, ha valaha is visszatér. Ha pedig mégsem… Nos, aligha volt érdemes eltöprengeni rajta.

Ekhó vetett hátra még egy utolsó pillantást, azután így szólt a magányos szobának:

-Ég veled!