ÖTVENHARMADIK FEJEZET

Tanith egy sor támadást indított Ekhó irányába. Vadul, kapkodva célzott. Kövek robbantak szét Ekhó mindkét oldalán, szilánkokat záporozva a lányra, amelyek srapnelként ágyazódtak a bőrébe. Caius szavai mindig is harcedzett stratégaként festették le a húgát. Most azonban nem mutatkozott semmiféle stratégia a csapásaiban. Egy siettében elhajított gránát pontosságával robbantotta szét a barakkok megmaradt falait. Hanyag és gondatlan támadás volt. Ám Ekhó pontosan tudta, mihez kezdjen a hanyagsággal.

Szélsebesen elrohant az aviánfiókák búvóhelyétől a kőtömb mögött.

- Fussatok! - kiáltotta Ekhó, de nem fordult hátra, hogy megnézze, vajon szót fogadnak-e. Tanith tűzerejének eltérítése volt Ekhó elsődleges feladata, és csak reménykedni tudott, hogy Zsályának sikerül biztonságba menekítenie a gyerekeket. Föld záporozott körülötte, miközben Tanith újabb záró tűzzel söpört végig az udvaron. Ekhó egy kőből és acélból álló romhalmaz mögé húzódott be. Tanith tüzének forróságában megvetemedett fegyverek úgy elgörbültek vagy széttörtek mintha a leomló kőfalak romjai alá lettek volna temetve. Még maguk a kövek is olyan forrók voltak, akár az izzó parázs.

Lángnyelvek nyaldosták a köveket, Ekhó felé nyújtózkodva. Saját tüzével válaszolt a kihívásra, fekete és fehér lángokkal, amelyek pajzsként ölelték körül. Tanith hatalma lesújtott Ekhóra, így kénytelen volt térdre rogyni. Minden csepp erejét lángoló védőfalába öntötte; szivacs módjára szippantotta be a sistergő árnyakat.

- Kezdem unni ezt a játékot, tűzmadár. - Tanith hangja egyre közelebbről szólt, és egy csepp józan ész sem érződött benne. Tüze éppolyan hirtelen elhalt, mint ahogyan fellobbant. - Gyere ki, játsszunk egy kicsit!

Ekhó két kezét a földbe fúrva ökölbe szorította. Saját varázsereje is elcsitult. A talaj száraz volt a nyár melegétől és Tanith dühének könyörtelen hevétől. Az udvaron uralkodó forróság égette Ekhó csupasz bőrét, és minden lélegzetvételnél megperzselte a tüdejét.

Nem vagyok rá képes. Tanith erős volt, sokkal erősebb, mint a Fekete-erdőben, és már akkor is túlságosan kemény ellenfélnek bizonyult Ekhó varázsereje számára. Mostanra pedig a kucedra teljes hatalmát is magához láncolta. Ekhó megérezte Tanith közeledését a törmelék túlsó oldalán. Páncélos lábak csörtettek át a halott Harci Sólymok fegyverein, minden lépés a kétségbeesés egy újabb hullámát hozta magával, amely el akarta árasztani Ekhó torkát, hogy végleg megfojtsa. Hallotta a földre hulló fegyverek csörgését, amint az utolsó Harci Sólymok is elestek a rendíthetetlen támadás alatt.

Ez nem tartozott Tanith képességei közé. A kucedra volt. Ki akarta szippantani a fényt Ekhó testéből, zaklatással szipolyozva ki az elméjét. Félelem hasított Ekhó szívébe, görcsösen szorongatta, mígnem azt érezte, hogy mindjárt szétrobban. Hol a pokolban lehet Altair?

Ekhó terve, miszerint hagyja, hogy Tanith egyszerűen kiégjen, hirtelen csak gyerekes ábrándnak tűnt. Hiábavaló küldetésre vállalkozott, saját elkeseredett reményétől félrevezetve.

Tanith érdes hangja tűként szurkába Ekhó bőrét.

- Nem éppen sportszerű tőled. Kisegér módjára bujkálni.

Ekhó mélyebbre húzódott a törmelék rejtekébe. A Tanith testéből - immár túl közelről - áradó és a kupédra erejéből táplálkozó sötét kétségbeesés gyakorlatilag béklyóba kötötte. Hirtelen mozgásra lett figyelmes, fehérség villant az éjszaka sötétségében. Hófehér, gondolta magában Ekhó, mint egy Harci Sólyom köpenye. Tekintetét egyenesen a látványra szegezte. A fehér folt gyors és precíz mozdulatokkal haladt végig a romos udvar szélén.

- Semmi vagy a szememben, Ekhó - csikorogta Tanith. - Semmi. Bújj elő, és méltósággal nézz szembe a véggel!

Semmi.

Ez a rövid szó az elevenébe vágott csúfságával, Ekhó legérzékenyebb pontján. Ahol még mindig kislány volt, múltja démonjaival körülvéve, amelyek a félelméből táplálkoztak. Semmi. Ahogyan az anyja is megmondta.

Nem. Nem vagyok semmi.

Ekhó elszántan előlépett a törmelék rejtekéből. Tanith iszonyatos, bíborvörös szeme elkerekedett a meglepetéstől, mintha valójában nem is számított volna rá, hogy Ekhó tényleg engedelmeskedik a felszólításnak, és előbújik játszani. Ugyanabban a pillanatban a fehér alak is felfedte magát az udvar túloldalán. Altair állt a romba dőlt mellvéden, Kardot tartó karján egy mély vágásból szabadon ömlött a vér. Szilárdan markolta a pengét a fájdalom ellenére is. Tekintetük találkozott a barakkok romjai fölött. Komor elszántság égett a tábornok szemében. Ekhó megígérte, hogy bölcsen fogja használni a hatalmát, és Altair időt akart nyerni számára, hogy pontosan ezt tegye.

- Sárkány herceg! - kiáltotta Altair.

Tanith megperdült, lába alig súrolta a köveket. Hajfürtjei dacoltak a gravitációval, úgy tekeregtek a feje körül, akárcsak Medúsza kígyói. Arany és fekete egybefonódott, majdnem szépséges látványt nyújtva légies táncukkal. Szikrák záporoztak Tanith ökléből, koromfekete sötétségbe borítva mindent, amihez csak hozzáértek.

- Tábornok! - Tanith nagy élvezettel ízlelgette a szót a nyelvén. - Milyen kedves öntől, hogy csatlakozik hozzánk!

Altair egyre közelebb került hosszú lépteivel, egyszer sem torpant meg, még a romos, egyenetlen terepen átvágva sem. Tanith láthatóan habozott a tábornok és Ekhó között, mintha képtelen volna választani. Egy része folyton Altair felé hajlott, míg egy másik úgy vonzódott Ekhó jelenlétéhez, akár egy mágnes.

- Emlékezz, mit mondtam neked - szólt Altair. Tekintetét egyenesen Tanithra szegezte, de a szavait Ekhónak szánta.

Altair előreszökkent, kardja sebesen szelte a levegőt. Tanith dühödten felordított, ereje Altairt vette célba, elfordulva Ekhótól. A tábornok valószínűleg így akart időt nyerni számára. Az élete árán. Hiszen csak egyszerű halandó volt. Erős és bátor, de akkor is halandó férfi. S egyetlen férfi nem állhat meg a sötétséggel szemben.

Tanith varázsereje egy félig leomlott falnak taszította Altairt. A tábornok nehézkesen feltápászkodott, majd fenyegető vicsorgással, amelyet Ekhó az udvar túlsó oldaláról is hallott, újra támadásba lendült.

Tanith önelégült vigyorral figyelte az avián tábornok közeledtét, aranyló fürtjei újult hévvel csapkodtak az arca körül.

- Olyan fényesen ragyog az élete - jegyezte meg Tanith vontatottan. - Igazán kár kioltani.

Nem csapott le a tűz, ahogyan Ekhó biztosra vette. Tanith a tábornok felé repült - már teljesen felhagyott a járás színlelésével -, majd összeütköztek, karok, lábak és páncél kusza egyvelegében. Ádáz bírókra keltek, olyan gyors mozdulatokkal küzdöttek, hogy Ekhó még csak követni sem tudta. Por és kövek emelkedtek fel a talajról, Tanith varázserejének növekvő árhullámán sodródva. Tanith észre sem vette, hogy mágiát használ. Csak úgy áradt a lényéből, szabadon és zabolátlanul.

Tanith ereje nem volt végtelen. A tűzmadár mágiájának használata mindig szörnyen kimerítette Ekhó saját erejét is. Ha a kupédra valóban a tűzmadár ellenlábasa, bizonyára a fizika törvényei is ugyanúgy vonatkoznak rá, legalábbis Ekhó azt remélte. Így csupán hagynia kell, hogy Tanith a végletekig kimerítse magát.

Ekhót valósággal megbabonázta Altair és Tanith ádáz küzdelmének látványa. Utóbbi valamilyen rejtélyes oknál fogva nem engedte teljesen szabadjára az erejét. Talán játszadozni kívánt a tábornokkal. Vagy talán látni akarta, meddig kínozhatja az ellenfelét, amíg megtörik. Valami kiállt Ekhó bakancsából, és fájdalmas zúzódást okozva a lábszárába fúródott.

Rózsa tőre.

Ekhó a markolat után kapott, végigtapogatta a hüvely szélét, ahol a bakancsa belsejébe préselődött. A penge előcsusszant, lángjai fényében megcsillant az acél.

Enu kamalan. Megment.

Ekhó felhasította bal kezén a tenyerét. Fel sem fogta a penge által okozott fájdalmat, miközben vér serkent a sebből. Szétkenődött a markolatot díszítő szarkák képén, amint egyik kezéből a másikba vette át a fegyvert, és felhasította a jobb tenyerét is. A tőr rögtön kihullott a kezéből, a szarkák fehér begye vérvörösre színeződött.

Óvd meg őket! - Altair korábbi szavai kristálytisztán csengtek a fülében. - Ahogyan ők is oltalmat nyújtottak neked.

- A véremre - suttogta Ekhó, és a porba temette a kezét. Nem tudta, pontosan mit is csinál, nem igazán, de az ösztönei és a rögtönzés kényszere idáig vezette. Talán a segítségükkel egy kicsivel tovább is juthat. Érezte, ahogyan a sziget lüktet a tenyere alatt, mintha élőlény volna. Tulajdonképpen az is volt a maga módján. A fűszálakon és a faleveleken keresztül lélegzett. A napfényből táplálkozott, amely vadvirágainak szirmait simogatta, és a folyó vizéből ivott, amely védelmezőn körülölelte. Úgy üdvözölte Ekhó vérét, mint az eső cseppjeit. A természet saját hatalommal rendelkezik. Ha Ekhó egyesíteni tudja az erejüket, megállíthatatlanná lesz. Eszébe jutottak a védelmi bűbájok, amelyekről az éjjel közepén tárgyaltak, és az Ibolya által említett elméletek, amelyeknek Ekhó a felét sem értette. Lelki szemei előtt egy kupolát emelt a sziget köré. Egy bizonyos elméletet jól megtanult a mágiával kapcsolatban, hiszen ez volt minden varázslat alapja: minden bűbáj szívében egy szándék rejtőzik. Ha a szándék szilárd, a varázslat is erős lesz. Ekhó a talajba öntötte a szándékát, és érezte, ahogyan a sziget felissza.

Kard vagyok - gondolta Ekhó. - Pajzs vagyok. És most takarodj a né fém közeléből!

Vére a földbe ivódott, miközben erre az egy gondolatra összpontosított. Az embernek mindig van választási lehetősége, mondta egyszer Caius. Választhatja, hogy fegyver lesz, ám dönthet úgy is, hogy inkább oltalmat nyújt. Ekhó meghozta a döntését, és a talajba Öntötte a lényét, mágiával és vérrel a szigethez kötve magát.

Két éles kiáltás tört fel abból az irányból, ahol Tanith és Altair csatázott. Ekhó abban a pillanatban nézett fel, amikor Altair elesett. Tátongó lyukat ütöttek a páncélján, és bíborvörös patakok pásztázták a mellvértjét. Mellette Tanith valamit szorongatott a kezében. Iszonyatos folyadék csöpögött végig a csuklóján, megalvadva a bőrén.

Altair szíve. Kiszakítva a testéből, mintha nem is viselt volna páncélt.

Ekhó sikolya belehasított az éjszakába, és a sziget is vele együtt sikoltott. Gyökerek törtek fel a föld mélyéből; az udvar töredezett kövezete megemelkedett; a fák törzse meghajolt, ágaik ostor módjára pattogtak. Tanith felkiáltott, amint a sziget visszautasította, amint Ekhó akaratának engedelmeskedve eltaszította. Az árnyak visszahúzódtak a romba dőlt kastélyfalak sötét sarkaiból, és hatalmas súly emelkedett fel Avalonról. Ekhó minden erejét megfeszítette, kezét a csuklójáig a talajba mélyesztette, vére átitatta a szomjas földet. Tanith felrepült, majd hátrafelé, ezúttal azonban nem saját erőpazarlásától hajtva, hanem egy olyan erő akaratából, amely kegyetlenül elhajította, akár egy rongybabát. Tanith hangos loccsanással a vízbe esett, el is tűnt a felszín alatt. A folyó magával sodorta, és a sziget megkönnyebbülten felsóhajtott.

Ekhó tisztában volt vele, hogy Tanith nem halt meg, de egyelőre elment, és ennyi most elég is volt.