HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

Dorian mély lélegzetet vett, élvezte a friss, hűvös éjjeli levegőt. A Sárkánytorony közelében elterülő erdő az otthon illatát árasztotta. Miután hónapokig gubbasztott egy londoni raktárban, megkönnyebbülés volt beszippantani az erdő illatát. Végigsimított egy fa törzsén, és ujjaival követte a göcsörtös kéreg repedéseit. Caiusszal számtalanszor lovagoltak ebben az erdőben. Egyedül surrantak ki az erődből, a szokásos katonai kíséret nélkül, amely mindig a herceggel tartott a Sárkánytorony falain kívül. Dorian tiltakozott, amikor Caius először vetette fel, hogy osonjanak ki őrizet nélkül, de a herceg nagyon meggyőzőnek bizonyult. Nem is volt szüksége különösebben nagy erőfeszítésre, hogy leszerelje Dorian ellenvetéseit. Egy esdeklő pillantás, egy ajakbiggyesztés, amelyet Caius bármikor letagadott volna, egy ígéret, miszerint alig egy óráig lesznek távol, és Dorian pudinggá változott a herceg kezében, ahogyan már találkozásuk legelső pillanatától kezdve az volt.

Válla fölött vetett egy pillantást az aviánra és a varázslóra, akik a nyomában haladtak a tó közelében elterülő bozótoson keresztül. Quinn ismét csatlakozott Dorianhoz és Jáspishoz, miután elvitte Borostyánt az erődhöz, ami jóval hosszabb időt vett igénybe, mint ahogyan azt Dorian gondolta. Quinn állítása szerint Tanith elegánsan húzta az időt a jutalma feltételeinek tárgyalása során, és Dorian kelletlenül elismerte, hogy éppen efféle kicsinyességre számított az új Sárkányhercegtől. Jáspis egy cseppet sem rajongott a gondolatért, hogy az erdőben töltse az éjszakát, de nem igazán akadt más lehetőségük, mint gyalogosan megközelíteni az erődöt. Ha a köztes világon keresztül próbálnák elérni a Sárkánytornyot, rögtön jelezné jelenlétüket a külső falakat védelmező bűbájra hangolt riasztó, és perceken belül egy egész csapat Tűzkígyó rontana rájuk. Dorian személyesen felügyelte az erőd falait oltalmazó bűbájrendszer kivetését. Ismerte az erősségeit. Szilárd védelmet nyújtott, ám egyetlen erődítmény sem áthatolhatatlan - még a Sárkánytorony sem, amelynek impozáns kőfalai századok óta rendíthetetlenül álltak -, ha pontosan tudjuk, hol keressük a gyenge pontokat.

- Dorian! - nyafogott Jáspis, amint leroskadt egy fa tövébe. - Ott vagyunk már?

Quinn szép lassan Jáspis mellé sompolygott, kimerült mozdulataiból bosszúság áradt. A varázsló egyetlen verejtékcseppet sem hullatott az egész napos erdei gyalogtúrájuk során, de láthatóan fogytán volt már a türelme.

- Jáspis, esküszöm neked a világmindenség minden istenére, hogy ha még egyszer felteszed ezt a kérdést, átkot szórok rád!

Jáspis nyelvet öltött rá. Quinn egy kéjelgő kacsintással válaszolt.

- Tartsd a pálcádat a nadrágodban, varázsló! - mordult rá Dorian. - Itt fogunk letáborozni ma éjszakára, és reggel folytatjuk az utat. Az őrjáratok el szokták kerülik az erdőnek ezt a részét. - Legalábbis a tudomása szerint. Való igaz, hogy az értesülései egy kissé idejétmúltak voltak. Remélte azonban, hogy nem téved. - Biztonságban leszünk, amíg a fák fedezékébe húzódunk.

Egykettőre tábort ütöttek. Mivel egy valódi tűzből származó füst rögtön felfedte volna a hollétüket mindenki szeme láttára, Quinn épített egy kis tábortüzet száraz fából és mágiából, de csak hidegen és szagtalanul izzott, akárcsak a parázs. Bár Dorian korántsem bízott benne, időnként mégis hasznosnak bizonyult a varázsló jelenléte. Jáspis a bogáncsokat szedegette a tollazatából, közben az orra alatt morogva panaszkodott a természet méltatlanságáról. Quinn felajánlotta a segítségét, Jáspis azonban elhessegette. Dorian próbált úgy tenni, mintha Quinn ismételt visszautasításának látványa nem okozna számára rendkívüli örömöt.

Dorian védelmező rúnákat vésett a földbe a táborhelyük körül, azután a tűz felé lökött egy farönköt, letelepedett rá, lecsatolta hátáról a kardját, és a mellette álló fának támasztotta.

- Tekintélyes méretű kard - állapította meg Quinn, kezét a tűz fölött melengetve. Lassacskán áradni kezdett belőle a meleg. - Az ember még azt hihetné, hogy éppenséggel kompenzálni igyekszel valamit.

- Fogadni merek, hogy mindent tudsz a kompenzálásról - vágott vissza Dorian.

- Ó, égés! - kuncogott halkan Jáspis. Pillantása találkozott Dorianéval, mire a feszültség egy része elillant a mosolyából.

Dorian nem viszonozta a mosolyt, jóllehet szívesen megtette volna. Inkább feltűrte az ingujját, majd előhúzta hüvelyéből az övén lógó tőrt. Alkarjához préselte az élét, visszafojtva egy fájdalmas szisszenést, amint áthasította a bőrt. Úgy helyezte a pengét, hogy a fém felfogja a sebből kiserkenő vércseppeket. Nem ejtett mély vágást. Csupán egy rövid üzenetet tervezett küldeni. Két pontot rajzolt a pengére a saját vérével, azután tisztára törölte, és várta a választ. A két pont egy kérdést jelentett: „Minden rendben?” Ha két pont érkezik válaszul Borostyán felől, Dorian tudni fogja, hogy „Minden rendben, haladjunk a terv szerint.” Szívből remélte, hogy hamarosan két pontot fog látni.

Quinn undorodva fintorgott.

- Micsoda barbárság!

Dorian nem vett róla tudomást. Miután teljesítik a küldetésüket, Borostyán pedig újra épen és egészségesen közöttük lesz, igazán boldogan fog búcsút inteni a varázslónak.

- Tudod - mondta Jáspis -, amióta találkoztunk, többet táboroztam az erdőben, mint életem eddigi tizenkilenc évében összesen.

- Talán bocsánatot kellene kérnem miatta? - kérdezte Dorian.

Jáspis elmosolyodott.

- Minden bizonnyal, de olyan helyes srác vagy, hogy eltekintek tőle.

Quinn öklendezett.

- Mindjárt elhányom magam. - Kezét a nadrágjába törölve felállt. - Keresek magunknak egy kis ennivalót. Ha lehetséges, ne csináljatok semmi ostobaságot, amíg távol vagyok. - Azzal elballagott. A tűz vidáman pattogott, ám ahogyan Quinn megígérte, nem szállt fel belőle füst.

Jáspis letelepedett a farönkre Dorian mellé. Keresztbe fonta a karját, és összegörnyedt, mintha fázna. Habár a júliusi esték a Skót-felföldön ritkán számítottak melegnek, közel sem volt olyan hideg, ami igazolta volna Jáspis vacogó gubbasztását.

- Mi a baj? - kérdezte Dorian. Nem fordíthatta el a tekintetét a pengéről, hosszú időre nem, egy röpke pillantást azonban mégiscsak vetett Jáspisra.

Az avián megrándította a vállát, tekintetét továbbra is a tűzre szegezte. Szeme topáz árnyalatban ragyogott a lángok fényében.

- Semmi.

Dorian felvonta a szemöldökét. Jáspis figyelmen kívül hagyta, mégis nyilvánvaló volt, miből fakad a nyugtalansága. Egyfolytában feszült volt, amióta Quinn megérkezett, magával hozva közös múltjuk minden fájdalmát és bánatát.

- Túlságosan is sok hatalmat engedsz neki magad fölött - folytatta Dorian, figyelmét ismét a pengére fordítva.

- Tudom - felelte Jáspis csendesen.

Megjelent egy apró pont a tőr véres acélján. Dorian várt, szíve a torkában dobogott. Ha beküldték azt a lányt a sárkány barlangjába, és balul sül el a tervük, saját lelkén szárad a lány élete. A következő pillanatban egy második, halványabb pont is felbukkant az első mellett. A küldetés tehát a terv szerint halad tovább. Dorian kimondhatatlanul megkönnyebbült; tervük nagyrészt a puszta szerencsén múlott. Caius uralkodásának első napjától kezdve létezett egy protokoll váratlan bonyodalmak esetére; nem Tanith volt az első drakhar, aki hatalomra tört, csupán az egyetlen, akinek sikerült véghezvinnie az akaratát. A hűséges drakharok hálózata, amelyet Caius évtizedeken át építgetett, teljes névtelenségen alapult. Még Dorian sem tudta, kivel fog Borostyán találkozni az erődítmény falain belül. Úton a Sárkánytoronyhoz, látszólag véletlenszerű időközönként, Dorian három-három kavicsot hagyott, kis piramisokba rendezve, a galagonyabokrok tövében, amelyekről biztosan tudta, hogy az őrjárat útvonalára esnek. Az avatatlanok számára semmit sem jelentenének, ha nem tudják, mit keressenek, Caius titkos hálózatának tagjai viszont jelként fogják értelmezni őket. Tartsátok nyitva a szemeteket, így szólt az üzenet. Az erődben semmiféle szokatlan történés nem maradna észrevétlen. Minden újonnan érkezőt kérdőre vonnak - természetesen titokban hogy kiderítsék, vajon hozott-e üzenetet az egykori hercegüktől. Borostyán érkezése - vagy inkább elrablása - volt a jel, hogy Caius kapcsolatba próbál lépni a támogatóival. Egyikük felveszi a kapcsolatot Borostyánnal, sőt a lány üzenetéből ítélve már meg is történt. Dorian csak azt remélte, hogy akármelyik hű alattvaló sietett is Borostyán segítségére, segíteni fog neki végrehajtani küldetése következő és legveszélyesebb részét is.

Mostanáig a tervük bökkenő nélkül haladt előre. Dorian abban reménykedett, jóllehet sohasem vallotta be, milyen kétségbeesetten, hogy a küldetés hátralévő része is hasonlóképp simán megy majd. Ha Quinn megteszi a magáét, Borostyán pedig sikerrel jár, mind szabadon hazatérhetnek, alig pár nap leforgása alatt, bár ahányszor Dorian látta, miként reagál Jáspis a varázsló közelségére, egyre nagyobb aggodalom uralkodott el rajta. Quinn megbízhatatlan alak volt, és most mégis mindnyájan benne bíztak.

- Miért éppen Quinn? - kérdezte Dorian. Képtelen volt továbbra is magába fojtani a kérdést, amely már napok óta furdalta az oldalát. - Nem értem. Nem különösebben bővelkedik a jó tulajdonságokban.

Jáspis vállat vont.

- Azt hiszem, néha egyszerűen jól esik, ha kívánatosnak találnak minket.

Nevetséges. A Jáspishoz hasonlókat krónikusan kívánják. Gyönyörűek, elbűvölök és ellenállhatatlanok. Lobogó lángként ragyognak, és a hétköznapi halandók légyként vonzódnak hozzájuk. Dorian fejében most először fordult meg a gondolat, hogy Jáspis magabiztossága puszta illúzió, lehengerlő álarc. Megdörzsölte a szemkötőjét. Tudott pár dolgot az álarcokról, elvégre maga is álca mögé rejtőzött már egy évszázada.

Jáspis felemelt egy botot, és rádobta a tűzre, noha a lángok mágikus természete miatt alig kellett fát rakni rá.

- Egyszerűen csak nem értem, miért pazarolod rá az idődet - jegyezte meg Dorian. - Akárkit megkaphatnál, akit csak akarsz.

Jáspis kifürkészhetetlen pillantást vetett Dorianra. Nem állt szándékában kimondani az utolsó gondolatot, de most már nem szívhatta vissza a szavakat, amelyek csalfa kis kolibrik módjára lebegtek a levegőben.

Egy pillanattal később Jáspis visszafordult a tűzhöz.

- A jelek szerint mégsem akárkit.

Dorian erre semmiféle okossággal nem tudott előrukkolni. Jáspis türelmes volt vele, de egy évszázadnyi harag, gyűlölet és viszonzatlan szerelem nem múlhatott el csak úgy, alig pár hónap leforgása alatt. Mostanában mégis gyakran azt kívánta, bárcsak félresöpörhetné az egészet. Először nem látta be, miért kezdett Caius olyan rendkívül gyorsan vonzódni Ekhóhoz, szép lassan azonban érteni kezdte a vágyat, hogy megragadja a boldogságra kínálkozó lehetőséget. Milyen jó is lenne elfelejteni mindent, ami a személyiségét formálta: harapós, befelé forduló és nagy általánosságban kellemetlen alakká. Mégsem válhat azzá, akire Jáspis vágyik, akire szüksége van, akit megérdemel. Egyszerűen képtelen rá.

Jáspis sóhaja tisztán hallatszott az esti csendben.

- Volt valami Quinnben, amitől biztonságban éreztem magam.

Biztonságban? - csodálkozott Dorian gondolatban.

- Ugyanarról a Quinnről beszélünk?

- Tudom, hogy nevetségesen hangzik, de így igaz. Tizenhat éves voltam, amikor találkoztunk. El tudod képzelni? - Jáspis Dorianra pillantott, arckifejezése halovány árnyéka volt állandóan pajkos, csintalan vigyorának. - Quinn pedig… nos, Quinn önmaga volt. Az első hónapokban egészen közel tartott. Mintha semmi más nem létezett volna kettőnkön kívül. Quinn jelentette a szememben a világot. Ő volt számomra a nap, a hold és a csillagok, amikor a vonzáskörébe kerültem, semmi más nem számított. Quinn így látta jónak a kapcsolatunkat, és egy ideig én is azt hittem, hogy élvezem.

- Jáspis, az ilyesmi nem egészséges.

- Igen, most már tudom. Végül leléptem, de még mindig emlékszem rá, milyen érzés is volt, amikor egyedül Quinn számított az életemben.

Dorian megrázta a fejét.

- Az elvakult rajongás szánalmas pótléka a szerelemnek.

Jáspis megrándította a vállát.

- De a valami több a semminél. Vagy legalábbis akkoriban úgy éreztem. Különösen, amikor a valódi szerelem olyan elérhetetlennek látszott.

Dorian megint nem találta a szavakat a válaszhoz. Gyűlölte a gondolatot, hogy Jáspis valaha is ilyen kétségbeesetten vágyhat a törődésre, vagy egy helyre, ahol végre biztonságban érezheti magát, de pontosan tudta, hogy nem adhatja meg neki. Most nem. Talán soha.

Gallyak halk roppanása jelezte Quinn visszatértét. Dorian nem igazán örvendett, hogy újra láthatja, valamelyest azonban megkönnyebbült, amiért nem kell folytatnia a beszélgetést. Bár Dorian maga kezdte, tisztában volt vele, hogy nem tudja befejezni. Nem méltóképpen.

Quinn egyik kezében egy kövér nyulat lóbált a hátsó lábánál fogva. Hófehér bundája makulátlan volt. Látható sebek nélkül végeztek vele. Dorian feltételezte, hogy mágiával.

- Jáspis, kedvesem! - szólt Quinn, meglendítve a nyulat. - Segíts elkészíteni a vacsorát!

- Továbbra sem vagyok a kedvesed - morogta Jáspis, de azért felállt, és Quinnhez sétált.

Dorian figyelte, ahogyan Quinn játékosan meglöki Jáspis vállát, közelebb hajolva súg valamit a fülébe, aminek hallatán az avián duzzogva felnevet. Amikor Quinn káprázatosán elmosolyodott, Dorian már majdnem látta is, miben rejlik a varázsa. Mosolya őszintének tűnt, tökéletes kis gödröcskéket formált az arcán, és még fényesebben felragyogtak tőle a csillagok a szemében. Quinn személyiségében ellenállhatatlan vonzerő rejlett, de hát így vadásznak a legpompásabb ragadozók is. Magukhoz csalogatják az áldozatukat, és a szerencsétlen fel sem ismeri, hogy egyenesen belesétált egy csapdába, mígnem már túl késő.