HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Quinn egy ideig Jáspis szobájában maradt, miután a többiek már elmentek, jáspis hozzálátott kipakolni szűkös ruhatárát, amelyet nagy sietve egy hátizsákba zsúfolt, mielőtt még elindultak a raktárból. Habár nem volt ideje olyan gondosan megválogatni a ruhadarabjait, mint ahogyan szerette volna, az általa kedvelt viszonylagos egyszínűség tulajdonképpen azt eredményezte, hogy nagyjából minden darab illett egymáshoz. Jáspis káprázatos haja és szeme mellett egy fehér pólónál és egy farmernadrágnál szemgyönyörködtetőbb holmi csupán figyelemelterelő kellemetlenséget jelentett volna. Nem sok értelmét látta kibontani, majd újra összehajtogatni a ruhákat, de legalább volt valami feladat, amire keze és gondolatai összpontosíthattak Quinn nyomasztó jelenlétén kívül.

Hamarosan elviselhetetlenné vált közöttük a csend. Meg kellett törnie. Rejlett valami a varázsló személyiségében - mindig is így volt -, ami teljességgel szétzilálta Jáspis egyébként elpusztíthatatlan idegeit.

- Mit akarsz? - kérdezte lehetőleg minél elutasítóbban.

- Ó, ugyan már! - mondta Quinn. - Hát nem is beszélgethetek egy régi baráttal? Még alig akadt időnk csevegni, amióta újra találkoztunk. - Enyhén színt váltott a hangja, amiből Jáspis sejtette, hogy Quinn arca fájdalmasan megrándult, de mivel nem volt hajlandó megfordulni, nem is győződhetett meg róla. - Bár el kell ismerni, hogy az említett találkozás nem sikerült éppenséggel mennyeien. - Quinn eltolta magát az ajtótól, amiről a talpa alatt megnyikorduló padlódeszkák hangja árulkodott. Most már közvetlenül Jáspis mögött állt, és a lényéhez kölni módjára tapadó mágia a hátának feszült. Megrezdült a levegő, mintha Quinn kinyújtotta volna a kezét, hogy megérintse Jáspist a vállán vagy a hátán - habár akármelyik testrésze éppolyan elfogadhatatlan lett volna -, de az érintés mégsem történt meg. Talán Quinn leengedte a kezét. Talán sikerült valamelyest felnőnie. Talán befagyott a pokol kapuja.

- Olyan hatalmas kérés, hogy kezdjünk újra elölről mindent? - kérdezte Quinn. Ha Jáspisnak nincs több esze, még hihetőnek is hangzott volna a varázsló szavaiból áradó őszinteség. Nagy szerencséjére, és a régi Jáspis szerencsétlenségére, már megtanulta a múltban, hogy Quinn a legkevésbé sem megbízható. Sem most, sem három éve, sőt soha az életben.

Jáspis kirázott egy puha, fekete pulóvert, amelyet egyszer már összehajtott, majd nagy gonddal újra hajtogatni kezdte, hogy minél kevesebb ránc keletkezzen rajta.

- Mindketten pontosan tudjuk a választ a kérdésre: harsogón, nyomatékosan és vitathatatlanul igen. Túlságosan is hatalmas kérés, különösen mindazok fényében, amit elkövettél.

- Vajon az is szerepel a bűneim lajstromán, hogy meggyógyítottalak? - érdeklődött Quinn. - Mert szeretnélek emlékeztetni, hogy pusztán a jószívűségemből tettem. - Úgy beszélt, mintha Jáspis meggyógyítása lett volna a legönzetlenebb cselekedet, amelyet valaha is véghez vitt. Jáspis tudomása szerint így is volt. - És még hozzátenném, hogy a saját kényelmem árán.

Nos, ez már tipikus Quinn volt! Jó cselekedeteket halmoz fel, csak hogy később mások arcába vághassa őket. Az egész kapcsolatuk - Jáspis életének a lehető legrosszabb értelemben felejthetetlen hat hónapja - így működött. Sajnos szégyenletesen sok időbe telt, amíg Jáspis végül kiismerte Quinn érzelmi manipulációkhoz bevetett fegyverarzenálját. Quinn rosszfiús varázsa adta vonzerejének jelentős részét, ám Jáspis zsenge tizenhat éves korában fájdalmasan felkészületlen volt még, milyen mélységekig terjed a romlottsága. Mostanra már bölcsebb lett.

- Menj el! - válaszolta Jáspis. Továbbra sem volt hajlandó megfordulni, nem akarta megadni a varázslónak az örömöt, hogy lássa az arcára kétségkívül kiülő feszültséget. - Sok a dolgom.

- Ó, igen. Rendkívül lefoglal, hogy újra meg újra összehajtogasd ugyanazt az inget?

Jáspis kiejtette kezéből az említett ruhadarabot, mert pontosan ezzel foglalatoskodott.

- Figyelj! - Quinn egy lépéssel megkerülte Jáspist, majd félretolt az útjából egy halom ruhát. Lehuppant az ágyra, és még az sem vett el egy cseppet sem lényének higgadt eleganciájából, ahogyan belesüppedt a kényelmetlenül puha matracba. Ez is része volt Quinn vonzerejének. - Igazad van.

Tényleg?

- Tényleg? - Jáspis meglepetése nem annak szólt, hogy igaza van. Elvégre tagadhatatlan tény volt. Inkább az döbbentette meg, hogy Quinn egyáltalán kegyeskedett elismerni.

- Elcsesztem.

Hát ez valóban újdonságnak számított. Jáspis egy szót sem szólt. Előbb tudni akarta, vajon Quinn milyen messzire hajlandó elmenni.

- És sajnálom.

Ez már nem egyszerűen újdonság volt. Hanem hallatlan szenzáció.

Quinn előrenyúlva megfogta Jáspis kezét, aki döbbenetében el is felejtett tiltakozni. Az érintéssel felszínre törtek Jáspis emlékei azokról az alkalmakról, amikor is Quinn bőre az övéhez ért. Eszébe jutott a dereka köré fonódó karok szorítása, egy arcára simuló kéz érintése és a gerincén végigszántó körmök karmolása. Az emlékek szédítő forgatagban rohanták meg, éppolyan erőteljes volt, akárcsak az ár és az apály változása, de esze ágában sem volt hagyni, hogy magával sodorja a nyílt tengerre. Megpróbálta kiszabadítani a kezét Quinn markából, ám a varázsló csak még erősebben szorította. Benne volt a kapcsolatuk története egyetlen pici és szánalmas dióhéjban.

- Eressz el! - szólt Jáspis. Egy pillanatig farkasszemet néztek, majd hozzátette: - Most!

Quinn elengedte Jáspis kezét.

Könnyebben ment, mint Jáspis gondolta. Quinn valószínűleg most engedelmeskedett a leggyorsabban egy kérésnek. Minden bizonnyal megdöntött valamiféle rekordot.

- Figyelj, palimadaram! Tudom jól, hogy mindent elrontottam, de…

- Először is, ne nevezz így soha többé! Mindig is gyűlöltem.

Másodszor, még csak meg sem közelíti a valóságot az a megfogalmazás, hogy „elrontottad”. Az életemmel játszottál, Quinn. Talán meg sem tudnám számolni, hány borzalmas helyzetbe sodortál. Emlékszel még, amikor csalinak használtál, hogy előcsalhasd rejtekhelyükről azokat a francia varázslókat, akiktől el akartál lopni egy megbűvölt ékszert? Mert én nagyon is jól emlékszem.

- Hát éppen ez az. - Quinn a kezét felemelve egyik ujját végighúzta Jáspis állkapcsán. - Csali voltál. Nem hagytam volna, hogy bármi bajod essék.

Jáspis félreütötte a tolakodó kezet. Még Quinn érintése is mérgező volt. Az édes méreg úgy szippantotta ki az életet az emberből, hogy észre sem vette, mígnem már túl késő volt.

- Ebben nagyon tévedsz. Te vagy az a baj, ami megesett velem. Hazudtál. Csaltál. Fájdalmat. Okoztál. Nekem. Azért küldtem hozzád Caiust, mert szorult helyzetbe kerültünk. Ne merészeld viszont összekeverni a kétségbeesésünket az ábrándjaiddal, hogy netán vissza akarnék rohanni az ölelő karjaidba. Régen túl vagyunk már rajta… én régen túl vagyok rajta.

Jáspis döbbenten hallotta a saját szavait, maga is meglepődött, hogy elhagyták a száját. Amikor először szökött meg Quinntől, a legsötétebb éjszaka leple alatt osont el, mert tudta jól, ha konfrontációra kerül sor, menthetetlenül elolvad a varázsló csillagfényes tekintete alatt, mint ahogyan korábban már ezerszer is, valahányszor Quinn mézesmázos szavakkal és hamis ígéretekkel könyörgött neki, hogy maradjon.

- Rendben - szólt Quinn véglegességgel a hangjában. Vett egy mély lélegzetet. - Igazad van. Én pedig tévedtem, szokás szerint. Tisztában vagyok vele, hogy nem érdemiek megbocsátást. - Észrevehetően elhalványultak szemében a csillagok, mintha sűrű felleg borult volna rájuk. - De legalább beismertem a hibámat. És akár hiszed, akár nem, komolyan gondoltam. Minden egyes szót.

Jáspis tudta, miként hangzik a hazugság. Hiszen hazugságokkal üzletelt. Megtanulta, hogyan használja fegyverként a hamisságot, ám Quinn hangjában nyomát sem fedezte fel. A tény nyugtalanította. Nem is kevéssé. Hirtelen nem találta a saját hangját, még annyira sem, hogy a varázsló igazságtalanul szimmetrikus arcába vágja a bocsánatkérését.

Quinn szája sarka felfelé görbült.

- Gyönyörű vagy, amikor zavarba jössz.

Még csak nem is volt olyan elbűvölő bók, Jáspis szíve mégis összeszorult a szavakra. Sokszor járt már azonban ezen az úton. Pontosan tudta, hová vezet. Sohasem volt jó a vége. Végre sikerült megtalálnia a hangját, és bár tiltakozott, rúgkapált, a torkába kényszerítette.

- Nem érdekel. Nem érdekel, hogy sajnálod a történteket. Még az sem érdekel, ha komolyan gondolod a bocsánatkérést.

Most éppen nem kívánom lefolytatni veled ezt a beszélgetést. Sőt, máskor sem. Soha. - Jáspis hangja egy oktávot mélyült, teljesen a saját akaratából. - Kérlek - tette hozzá menj inkább el!

Quinn mély sóhajjal felállt, lesöpörte fekete farmernadrágjáról a nem létező szöszöket. Kihúzta magát, és megvetette a lábát, mintha a puszta elszántságával kényszeríthetné Jáspist, hogy fogadja el a bocsánatkérését, hogy elfogadja új és megjavult énjét.

- Nézd, varázsló vagyok. Érted? Nem újdonság. És pontosan tudod, hogyan válik egy ember varázslóvá. Áldozatok és szándékos romlottság útján, aminek nagyobb része kapzsiságból és kéjvágyból fakad. Nem vagyok jó ember. Sohasem voltam. Nem is bántam… amíg össze nem hozott veled a sors.

- Most komolyan elő akarod adni nekem a „miattad jobb ember akarok lenni” nagyjelenetet? Tényleg erről van szó?

- Talán - felelte Quinn, ajkán fanyar vigyorral. - De ne árulj be a többi varázslónál! Életem végéig ezt hallgathatnám.

Meglepett nevetés tört elő Jáspis száján. Quinn bátorításnak vette, és belépett Jáspis személyes terébe. Lassan megfogta az avián kezét, és közelebb húzta magához. Mellkasuk kis híján összeért. Megszólaltak a vészharangok Jáspis fejében, de egészen könnyedén sikerült is elhallgattatni őket. Talán Quinn tényleg komolyan beszélt. Végül is lehetséges, hogy valóban megváltozott. Halovány remény volt, ám Jáspis belekapaszkodott. Nem is azért reménykedett, mert kudarcba fulladt kapcsolatuk maradványait akarta összeforrasztani, hanem mert Quinn lehetséges pálfordulása azt jelentette volna, hogy Jáspis maga mégsem volt olyan kötözni való bolond a múltban.

- Jó páros voltunk - suttogta Quinn, egészen közel hajolva. Magasabb volt Jáspisnál, bár csak körülbelül hat centiméterrel, mégis mindig óriásnak tűnt. Lehelete felborzolta a finom pihéket Jáspis füle mellett. - Te is tudod. Újra együtt lehetnénk. Jobb leszek hozzád. Megígérem.

Megint a régi lemez. Ugyanaz a szánalmas szócska, amelyre Jáspis már olyan sokszor támaszkodott. Quinn számára az ígéret semmiféle kötelezettséget nem jelentett. Inkább holmi valószínűtlen lehetőség volt a szemében. Jáspis hátralépett, tekintetét a lábára szegezte. Némi távolságra volt szüksége. Érzéki személyiség lévén veszélyt jelentett számára a testi közelség, így sokkal inkább nehezére esett nemet mondani.

- Sohasem fog szeretni téged.

Jáspis döbbenten felkapta a fejét.

- Tessék?

- A drakhar - magyarázta Quinn. Amikor Jáspis továbbra is mélyen hallgatott, így folytatta: - Ó, ugyan már! Nem vagyok vak. Látom, ahogy ránézel. És ahogyan ő bámul téged. De jobb, ha tudod, hogy sóvárgó pillantásoknál többet sosem várhatsz a fickótól. Akármilyen múltbéli koloncot cipel is magával, túlságosan súlyos a számára. Megfullad a tehertől, én pedig nem szeretném végignézni, amint téged is leránt magával a mélybe.

Hát ez pompás! Olyan pompás, hogy Jáspis remélte, Quinn torkán akad a gyönyör.

- Na és mióta törődsz ennyire a boldogságommal?

Quinn kinyújtotta Jáspis arca felé a kezét, ujjai azonban laza ökölbe szorultak, mielőtt még hozzáérhetett volna. A következő pillanatban lehanyatlott a karja.

- Mindig is törődtem. Csak nem igazán tudtam kimutatni. - Átszelte a köztük lévő távolságot, csupán egy kevéske levegő választotta el a mellkasukat. Egy mély sóhajtás könnyedén átívelte volna a csekélyke űrt. Jáspis éppen ezért csak aprókat lélegzett. - Hadd mutassam ki most! - suttogta Quinn. - Kérlek!

Abban a pillanatban kopogás hallatszott az ajtón, megmentve Jáspist a válaszadástól, ami kész szerencse volt, mert már érezte, ahogyan lassan olvadni kezd az ellenállása. Hátrált egy lépést Quinntől; mintha egy üstökös szakadt volna el hirtelen egy bolygó égi pályájáról - megtört a varázsló vonzása.

- Bújj be! - szólt ki jáspis, mielőtt Quinn utasíthatta volna az alkalmatlankodót, hogy jöjjön vissza később. Az ajtó felpattant, és egy ezüstös sörényű fej bukkant fel a nyílásban. Végtelen megkönnyebbülés öntötte el Jáspis szívét. Mindig is nagy öröm töltötte el, valahányszor csak megpillantotta Dorian szépséges, félszemű ábrázatát, de a szokásosnál most tízszer nagyobb volt a boldogsága.

- Jáspis - mondta Dorian a szobába lépve, viselkedése csupa formalitás és katonás merevség. Jáspis figyelmét nem kerülte el, hogy Dorian még csak üdvözlésre sem méltatta a varázslót.

- Dorian, kedvesem - csicseregte Jáspis. - Mégis mi szél hozott szerény hajlékomba? - Ó, és kérlek szépen, maradj is itt, örökkön örökké, köszönöm!

Dorian füle lángba boralt a „kedvesem” szó hallatán, de nem forgatta felháborodottan a szemét, és nem is mordult rá Jáspisra, hogy duguljon el, mint általában szokott. Talán Quinn jelenléte miatt. Vagy éppenséggel lassacskán kezdte beadni a derekát, és talán volt remény, hogy végre meglátja a fényt. A fényt, amely Jáspis nyers, állatias vonzerejében rejlett.

Dorian megköszörülte a torkát, mielőtt belevágott a mondandójába.

- Csak azt gondoltam, hogy valamit itt felejtettem.

- Talán a méltóságodat? - kérdezte Quinn gúnytól csöpögő hangon.

- Most elégeltem meg a viselkedésedet! - csikorogta Dorian. - Ha így folytatod, nincs olyan hatalmas mágia az egész földkerekségen, ami megvédhetné az életedet. Megértettél?

Jáspis még soha életében nem érzett ilyen vonzódást senki iránt.

Quinn olyan erővel préselte össze az állkapcsát, hogy kis híján ripityára törte a fogait. Szemében az égbolt ezernyi szupernóva ádáz tüzével lángolt.

- Kristálytisztán. - Quinn az ajtó felé lépett, Jáspis pedig lélekben felkészült az összecsapásra. Dorian azonban szó nélkül utat engedett a varázslónak, mintha szándékának kinyilvánítása után már semmi gondja nem volna az égvilágon. Mielőtt Quinn átlépte volna a küszöböt, még egy forró tekintetet vetett hátra Jáspisra.

- Csak ne feledd, amit mondtam neked! - Egy utolsó, gyilkos pillantást lövellt Dorianra, majd sértődötten távozott.

Mindketten néma csendben vártak, tökéletesen mozdulatlanul, mígnem Quinn lépései elhaltak a folyosón. Dorian feszengve álldogált, két karjával az oldala mellett, akár egy partra vetett hal. Miután nagy tettét véghez vitte, már sejtelme sem volt, mihez kezdjen. A pokolba! Jáspis maga sem tudta, mitévő legyen.

Miután a kényelmetlen csend immár elviselhetetlenül hosszúra nyúlt, Dorian mereven így szólt:

- Elnézést kérek.

- Ugyan miért? - kérdezte Jáspis.

- Hogy megzavartalak titeket.

Ó, az ég szerelmére!

Jáspis nehezen tudta elhinni, hogy Dorian kétszáz éve él a földön, és még mindig ilyen hihetetlenül, fájdalmasan vak.

- Nem zavartál meg - válaszolta. - Akkor sem tudtál volna, ha szándékodban áll. - Behajigált pár holmit a hátizsákjába, amelyet előrelátóan felkapott a londoni raktárban indulás előtt: egy recés pengéjű zsebkést, egy pulóvert és néhány gyógynövényt váratlan vészhelyzetek esetére. Nem akart ugyanis még egyszer Quinn varázslataira szorulni, ha netán újra össze kell foltozni. - Nem mintha panaszkodni akarnék, de miért is jöttél vissza? Mindketten tudjuk, hogy nem hagytál itt semmit.

Dorian megrándította a vállát, de a tartása merev maradt, mintha nem tudná igazán jól játszani a nemtörődömséget.

- Ez tűnt a helyes lépésnek.

- Ennyi az egész?

Amikor Dorian újra megszólalt, szándékosan kerülte Jáspis tekintetét.

- Észrevettem, hogy Quinn nem hagyta el a szobádat, ezért úgy döntöttem, hogy utánanézek, rendben vagy-e. Nem tetszik nekem, ahogy rád néz.

Talán kegyetlenség volt firtatni a kérdést, de Jáspis sohasem tudta visszafogni magát.

- Na és hogyan néz rám?

Dorian végre hajlandó volt Jáspis szemébe nézni, amint így válaszolt:

- Mintha meg akarna hódítani.

- Attól tartok, hogy egy kissé elkéstél ezzel a megállapítással - vallotta be Jáspis. - Tizenhat éves voltam, amikor Quinn és én találkoztunk. Jött, látott és győzött.

Dorian összevonta ezüstös szemöldökét.

- Nem vagy holmi trófea, amit el lehet nyerni.

Jáspis erre már nem tudott válaszolni. Szótlanul begyömöszölte a maradék pár holmit a hátizsákba, majd sietve becipzárazta. Igazán aranyos Doriantól, hogy többre tartja. Aranyos, ostoba és szörnyen eltévelyedett.