NEGYEDIK FEJEZET

Az éjszakai levegő felborzolta Caius rövidre nyírt haját, megcsiklandozva a tarkóját. A raktár tetején állt, kezét a zsebébe mélyesztve, bőre még őrizte Ekhó testének melegségét. Megvárta, hogy a lány elaludjon, összegömbölyödve az oldalán, hosszú, barna haja sötét fellegként szétterült a párnán. Homloka még álmában is ráncokba szaladt. Caius gyengéd mozdulattal kisimította a mély barázdát, teljesen elbűvölte, ahogyan Ekhó a keze felé fordul, és valamiféle érthetetlenséget mormol. Az emberek többnyire fiatalabbnak szoktak látszani alvás közben, de a lány idősebbnek tűnt a koránál, mintha a vállára nehezedő teher még súlyosabbá változott volna a legsebezhetőbb pillanatában. Caius pontosan tudta, hogy éjszaka a korábbi hordozók hajdan volt élete kísérti, és a régi emlékek, amelyek nem tartoznak hozzá, úgy nyüzsögtek a fejében, akár a hívatlan vendégek. S akkor még nem volt kénytelen átélni egy vulkánkitörést, egyedüli szemtanújaként egy katasztrofális természeti csapásnak, amely egy egész szigetet elpusztított valahol egy távoli tengeren. Ekhónak végül sikerült megnyugodnia, Caius pedig feljött a tetőre, magukra hagyva a többieket szokásos esti szertartásaikkal. Csendet és békét keresett, már amennyi egyáltalán fellelhető London állandó, lármás forgatagában.

Letekintett az előtte elterülő városra, majd az épületek sötéten kirajzolódó sziluettjére az éjjeli égbolton, amelyet úgy beszennyezett a környező lámpák sziporkázó fénye, hogy alig látszottak a csillagok. Ekhóval sok éjszakát töltöttek kettesben idefenn, igyekeztek megtalálni a legfényesebb égitesteket, bár időnként előfordult, hogy egy elsuhanó repülőgépet tévesen hullócsillagnak véltek. Caius még akkor is szívesen mesélt Ekhónak gyermekkora regéiből, amikor a csillagképek nem rajzolódtak ki tisztán: lenyűgöző történeteket az égbolton cikázó, hatalmas sárkányokról, amelyeknek szárnya fekete, akár csak a kietlen űr, szemük a csillagok tüzében lángol. Minden drakhar kisgyermek megtanulja, hogy az égbolt valójában az istenek birodalma, ahová a régmúlt idők Sárkányhercegei emelkednek fel uralmuk végezetén, hogy földhöz kötött testvéreikre vigyázzanak örökkön örökké. Caius elhitte az ősi regéket, hiszen a gyermekek könnyedén hisznek a mesékben, egészen a koronázása napjáig, amikor ott térdelt a drakhar nemesek gyülekezete előtt, akik megválasztották, és megesküdött, hogy élete utolsó napjáig szolgálni fogja a népét. Amint a korona súlya a fejére nehezedett, már tudta jól, hogy ezzel lemondott a hosszú és boldog élet lehetőségéről. A hatalom megrontja a lelket, akiket pedig nem tud megrontani, azokat bizony megöli. Tekintete találkozott a terem túlsó végében álló húga izzó, rubinvörös szemével, amely tisztán árulkodott az igazságról büszke mosolya hazugságával szemben. Már akkor látnia kellett volna. Az irigységet. A nagyravágyást. Már akkor tudhatta volna, hogy az uralmának Tanith vet véget. A szeretet azonban vakká tette, amint az lenni szokott. Csupán az ikertestvérét látta maga előtt, akivel együtt a világra jött, és nem a Tanith szívében rejtőző árulást. Caius azt hitte, amit hinni akart. Hogy Tanith szeretete a bátyja iránt nagyobb a becsvágyánál.

Háta mögött nyikorogva kinyílt a tető ajtaja. Caiusnak nem kellett megfordulnia, hogy pontosan tudja, kijött fel utána. Bárhol felismerte volna Dorian lépéseit.

Dorian közelebb lépve megállt mellette, világos haja és még világosabb bőre sápadtan ragyogott a sötétségben. Egy érme jelent meg a kezében, mintegy a semmiből, majd Dorian végigpörgette kézfejének csontjain, ujjai gyakorlott kecsességgel mozogtak.

- Hol tanultad ezt a trükköt? - kérdezte Caius, Dorian kezének könnyed mozdulatait figyelve.

Dorian hirtelen elbizonytalanodott, mire az érme kicsúszott a markából. Másik kezével elkapta, majd sietve zsebre vágta.

- Jáspis mutatta.

- Egy avián mutatványokra tanít téged… - Caius megengedett magának egy derűs mosolyt. - Most már tényleg mindent láttam életemben!

Dorian halkan felnevetett.

- Ha alaposan megfigyeled a láthatárt, akár a távolban röpködő disznókat is láthatod. - Caius felé fordult, egyetlen kék szemében sólyomszerű éberség csillogott. - Ami Jáspist illeti…

- Tudom - vágott Caius a szavába. - Nem gyógyul. Borostyán mondta. Úgy gondolom, hogy a fegyver, amellyel a sebet ütötték, meg volt átkozva. Egy varázsló átkával - tette hozzá.

Dorian drakharin nyelven szitkozódott.

- Sohasem engedted szabadjára Tanitht, hogy saját kedve szerint cselekedjen, most azonban, Sárkányhercegként, senki sem állhat az útjába. Nélküled kezd vakmerővé válni. - Dorian keze az oldala mellé tévedt, ahol a kardját szokta viselni. - Inkább meghalok, mintsem engedjem, hogy egy varázsló a pengémhez érjen. Csupán az istenek tudják, miféle mágiát képesek űzni a fegyvereinkkel a tudomásunk nélkül.

- Tudom - bólintott Caius. - Éppen ezért nem akartam szabad kezet adni Tanithnak. De a jelek szerint mégis beteljesítette az akaratát, és meg kell birkóznunk a következményekkel.

Mellette Dorian idegesen toporgott, kezét ökölbe szorította, majd ismét kinyitotta.

- Jáspis kénytelen megbirkózni a következményekkel. Segítenünk kell rajta, Caius! Tennünk kell valamit! Nem ülhetek ölbe tett kézzel, tétlenül nézve, ahogyan meghal egy nekem szánt csapás miatt.

Dorian egy avián életéért könyörög. Caius elfojtott egy mosolyt. Visszafordult a város kivilágított látképe felé. Egészen más volt, mint az általa ismert világ, ugyanakkor valamiféle idegen szépséget talált a közöttük rejlő különbségben.

- Ha a pengét tényleg egy varázsló átkozta meg, akkor talán egy másik varázsló képes lesz hatástalanítani a sebét fertőző mágiát.

Dorian mély sóhajjal a mellvédnek támaszkodott, karját összefonva a mellkasán, háttal a túloldali raktár ablakaiból kiszűrődő, színpompás fényeknek. Minden második éjjelen bulit tartottak odaát. Ekhó, tombolásnak nevezte.

- Hát, én éppen kifogytam a varázslóbarátokból, miután legyilkoltuk a legutóbbi bandát is, akikkel együtt dolgoztunk. Sajnos tartok tőle, hogy te meg én szép kis hírnévre kezdünk szert tenni mágus körökben. Az a benyomásom, hogy túlságosan is felégettük azokat a hidakat, hogy most átsétálhassunk rajtuk.

Találkozott a tekintetük, és Caius egy pillanatra látni vélte a barátja arcára kiülő nyers érzelmeket, amelyeket máskor olyan jól leplezett. Dorian félrefordította a fejét, megszakítva a kapcsolatot.

- Van egy tervem - jelentette be Caius. - De attól tartok, nem fog tetszeni.

- Hányszor kell még elmondanom? - kérdezte Dorian. - Bárhová hajlandó vagyok követni téged, Caius. Akár herceg vagy, akár nem.

- Nos - kezdte Caius. - Szerzünk magunknak egy új varázslóbarátot. Egyszerűen csak egy varázslóra van szükségünk. Bár melyik megteszi. Jáspis korábban említette, hogy annak idején - Caius két ujját begörbítette a levegőben, macskakörömszerű idézőjeleket formálva, ahogyan Ekhótól és Borostyántól látta -, „vad és féktelen ifjúságában”, gyakran együttműködött egy varázslókból álló bandával. Ki akarom deríteni, vajon egyikük hajlandó-e segíteni nekünk.

Dorian már tiltakozásra nyitotta a száját, de Caius feltartotta a kezét.

- Tudom, mit készülsz mondani, és nem akarom hallani, mert csak vitába keverednénk, és te is tisztában vagy vele, hogy mindig én győzök.

Dorian bosszúsan elhúzta a száját.

- De csak mert hagylak győzni.

- Akárhogyan is legyen - folytatta Caius - Jáspis sebe olyan varázslatot igényel, amelynek sajnos egyikünk sincs birtokában. Segítségre van szükségünk, még ha az a segítség utálatos forrásból érkezik is.

- Igazad van - helyeselt Dorian, szavainak gyors sóhaja adott nyomatékot. - Jáspis viszont nincs olyan állapotban, hogy bárhová is menjen - tette hozzá, védelmező méltatlankodással. Caius az alsó ajkába harapott, hogy visszafojtsa a mosolyát. Miután hosszú évekig epekedett a hercege után, jó volt látni végre, hogy Dorian érzései másra összpontosulnak. Megérdemelte, hogy rátaláljon a szerelemre, és hogy viszonozzák a szerelmét.

- Éppen ezért akarok kapcsolatba lépni az általa választott varázslóval. - Caius ellökte magát a mellvédtől, magasan a feje fölé nyújtva a karját. Későre járt az idő, habár a szemközt folyó buli tompa bömbölése semmi jelét sem adta, hogy csillapodni akarna. Vetett még egy utolsó pillantást a csillagokra, amelyeket elhomályosítottak a város fölött gyülekező, baljós felhők. Hercegként kevés olyan cselekedetet vitt véghez, amelyekkel kiérdemelhetné helyét az égen, de esküjének minden egyes szavát komolyan gondolta. Feltett szándéka volt, hogy megvédi és szolgálja a népét, még ha távolról kell is tennie, cím nélkül, vajmi kevés szövetségessel. Még ha most már valaki mást támogatnak is.

Caius az ajtó felé vette az irányt, Dorian szorosan a nyomában követte.

- Feltételezem, hogy egyedül tervezel menni - mondta Dorian.

Caius kinyitotta az ajtót, arca elfintorodott a panaszkodó zsanérok éles hangjától. Egy alapos olajozásra lett volna szükségük. A lépcsőházban sötétség uralkodott, csupán egyetlen, vibráló villanykörte világította meg, amely szomorúan himbálózott egy rozsdás láncon.

- Itt van rád szükségem, Dorian, hogy megvédelmezd a többieket. - Hátrakacsintott Dorianra a válla fölött. - Különben is, erősen kétlem, hogy el tudnálak rángatni Jáspis mellől. Még ha akarnálak sem.

Dorian elvétette a legfelső lépcsőfokot. Megragadta a korlátot, hogy visszanyerje az egyensúlyát. Caius jóízűen felnevetett, majd a szájára tapasztotta a kezét, amikor Dorian egy bosszús pillantással sújtotta.

- Ne haragudj! - szabadkozott Caius, szavai fojtottan szűrődtek elő a tenyere mögül. - De hát így igaz. Teljesen rabul ejtett.

Nehéz volt megállapítani a lépcsőház félhomályában, de Caius le merte volna fogadni, hogy halvány pír festi rózsásra Dorian arcát. Barátja egy méltatlankodó horkantással elsietett Caius mellett, majd lefelé indult a lépcsőn. Ó, igen! Dorian bizony elpirult, egészen ezüstös haja tövéig.

- Sejtelmem sincs, miről beszélsz - válaszolta Dorian. Lefelé menet hátat fordított Caiusnak, befordult a sarkon, és elindult lefelé a következő lépcsősoron.

- Hát persze, hogy nem - vágott vissza Caius. Megragadta a korlátot, majd nagy lendülettel Dorian elé vetette magát. Behajlított térddel ért földet, puhán és csendesen, akár egy macska. - Biztosra veszem, hogy azok a lopott pillantások az égvilágon semmit sem jelentenek.

A következő pillanatban Caius már be is lépett az ajtón, mielőtt Dorian előrukkolhatott volna egy csípős válasszal. Könnyebbnek érezte magát, mint az elmúlt hetekben bármikor. Végre volt egy tervük, hogy segítsenek Jáspison - vagy legalábbis egy terv kezdetleges csírái. Egy gyermekcipőben járó terv. Sőt, valószínűleg egy rettenetes terv, de a semminél mégiscsak sokkal jobb. Néha az ember nem is kérhetett ennél többet.