TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Caius nem aludt. Csupán akkor szundított el egy rövid időre, amikor a szükség megkívánta, hogy végre pihenjen. Elfogadhatatlan gondolat volt, hogy mély álomba merüljön, amikor egy tető alatt húzza meg magát az avián haderő szedett-vedett maradékával. Népük többi tagjához hasonlóan a Harci Sólymokat is megtizedelte a Fészket ért támadás, ám még megfogyatkozott számban sem voltak kevésbé halálos ellenségek. Caiusnak jelenleg nem álltak rendelkezésére a katonái. A drakhar hadsereg a Sárkányherceg parancsainak engedelmeskedett, és Caius már nem tarthatott jogosan igényt a címre. Egyedül volt - Doriant egy másik szobában őrizték, nehogy összepaktáljanak, amint Altair csípősen megfogalmazta -, és ha a sors kegye ellene fordul, magára marad több tucatnyi Harci Sólyommal szemben, akik túlélték a támadást, vagy távol voltak a Fészektől a tragédia idején. Feltett szándéka volt gondoskodni róla, hogy ez ne történhessen meg.

A szobájában nem volt ablak, ám még Avalon kastélyának vastag falain keresztül is tisztán hallotta az erődítmény körüli kertekben daloló madarak trillázását. A néma csendhez képest, amelyet a drakharok olyan gondosan őriztek a Sárkánytoron körül - szigorúan madármentes övezet volt - csaknem fülsértő hangzavarnak érződött. Ablak híján a nap járását nem kísérhette figyelemmel, így Caius csak a madárhangokból tudta megállapítani az időt. Amikor egy csalogány a nap végét jelezte dalával, tudta jól, hogy a napkorong, amelyet a kő és beton eltakart a szeme elől, már lenyugodott az égen.

Caius órákon át rótta a köröket szerény szobájában, mély nyomokat hagyott az ősrégi szőnyegbe ivódott porrétegben. Csizmájával a lábán szundított. Nem bízott Avalon csendes békéjében, miközben a kucedra szabadon garázdálkodik. Amikor a húga még most is valószínűleg a foglyul ejtésén ármánykodik (a legjobb esetben), vagy éppen a megöletésén (a legrosszabban). Nem érhette mezítláb egy váratlan vészhelyzet. Több méltósága volt annál.

Egy kopogás szakította félbe járkálását a szobában.

Caius keze tehetetlenül megrándult az oldala mellett. Mit meg nem adna, hogy újra a keze ügyében tudhassa a hosszú tőreit! Meztelennek érezte magát nélkülük.

Látogatója meg sem várta Caius válaszát. Az ajtó felpattant, majd Altair jelent meg a küszöbön; hatalmas alakja úgy kitöltötte a keretet, mintha egy babaházban állna. Feje búbján a fehér tollak kis híján a keret tetejét súrolták, válla pedig gyakorlatilag olyan széles volt, mint maga az ajtó.

- Szép jó estét! - csicseregte Caius. Ekhó gunyoros stílusa ragadós volt. A tábornok szigorú homlokráncolással nyugtázta az üdvözlést, eltorzítva tökéletes arcvonásait. Pompás, gondolta magában Caius. Az aviánok nagylelkűségének kiszolgáltatva nem harcolhatott Altair ellen, de kedvére bosszanthatta. A több évszázados ellenségeskedést valahogyan ki kellett tölteni, bár még Caius is kicsinyesnek találta Altair felbőszítését. Ez a tábornok küldte Rózsát a végzetes küldetésre, hogy felkutassa a tűzmadarat, mit sem törődve a lány életével. Börtönbe vetette Ekhót, mert szembe merészelt szállni vele. Kivájta Dorian szemét a gödréből, pusztán bizarr élvezetből. Caius valójában még büszke is volt magára, amiért megelégedett egy csúfondáros köszöntéssel.

Altair nem vesztegette az idejét udvariaskodásra.

- Mielőtt továbblépünk, fel kell tennem neked egy kérdést.

Caius kérdőn felvonta a szemöldökét, és a hallgatása felelt helyette.

- Az ég szerelmére, ugyan miért kellene megbíznom benned? - kérdezte Altair.

Megtört, kurta nevetés hagyta el Caius száját. Altair komor vonásai csak még inkább elkomorodtak. Még hogy bizalom? Közöttük? Most komolyan. Komolyan!

Caius szélesre tárta a karját.

- Mégis hogyan válaszolhatnék a kérdésedre? Többen estek el a kezem által a népedből, mintsem megszámolhatnám, te pedig ugyanezt tetted az én népemmel.

Altair keresztbe fonta a karját.

- Próbálkozz! Különben nem hagyod el ezt a szobát. Megkímélem az életed, mert a tűzmadár számára nyilvánvalóan fontos a létezésed, de semmi sem kötelez, hogy engedjelek szabadon kószálni a kastélyban. Ismered a drakhar erőd rejtekhelyét. Nem engedhetlek távozni, csak ha előbb meggyőződöm róla, hogy mi ketten nem állunk hadilábon. - Altair ajka megrándult, arcán halvány derű suhant át, nem mosoly, de nem is gúnyos vigyor. - Legalábbis egyelőre.

A tűzmadár. Dühítette Caiust, ahogyan a tábornok Ekhóról beszélt, mintha valójában egy tárgy, nem pedig élő személy volna. Ugyanakkor egy lehetőséget is adott a kezébe. Altair felfedte előtte a lapjait, bár könnyen lehetséges, hogy nem is állt szándékában.

- Talán nem bízol benne, hogy nem áll szándékomban ártani nektek - felelte Caius. Jóságos ég! Hiszen még maga sem bízott abban, hogy nem akar ártani Altairnak. - De azt elhiheted, minden kétséget kizáróan, hogy eszem ágában sincs olyasmit elkövetni, amivel neki fájdalmat okozhatnék.

Nem volt szükséges kifejtenie, kiről is beszélt. Ekhó jelenléte alkutárgyként lebegett közöttük a levegőben, egymásnak passzolták, miközben ezt a veszedelmes játékot folytatták.

Caius tisztában volt vele, hogy most rajta a sor, fel kell fednie a lapjait. A bizalomnak még csak árnyéka sem alakulhat ki közöttük, amíg nem szolgáltat valami szaftosat Altairnak, amibe belemélyesztheti a fogait.

- Ekhó nem csak a szövetségesem - jelentette ki Caius. - Hanem a barátom. Bárhová megy, én is vele megyek.

Egyre súlyosabb csend nehezedett rájuk. Altair láthatóan fontolóra vette Caius szavait, mintha hézagokat vagy gyengeségeket keresne a kijelentésében. Szerencsejáték volt felfedni előtte Ekhó iránti érzéseinek mélységét, Caius azonban hajlandó volt vállalni a kockázatot. Ha Altair meg van győződve, hogy van valami a kezében, amit pallosként Caius feje fölé tarthat, amikor csak jónak látja, akkor talán hamarabb lezárja ezt a beszélgetést.

- Jól van - válaszolta Altair lassan és kimérten. Oldalra lépett, azután intett Caiusnak, hogy jöjjön ki az ajtón. - Akkor úgy hiszem, találkozód van a Sárkányherceggel. Minél hamarabb megbizonyosodunk róla, hogy nem a húgod áll a Fészek elleni támadás mögött, és elkezdünk tárgyalni egy esetleges fegyverszünet megkötéséről, annál előbb elindulhatunk levadászni a valódi felelőst, az árnyak közt bujkáló szörnyeteget.

Caius még gyorsan ellátogatott annak a szárnynak a túlsó végébe, ahol a saját szállása is volt, hogy felvegye Doriant a szobájából, majd a sötétség leple alatt elindultak a kastélyból. Altair és két Harci Sólyma - dühöske és lilácska, ahogyan Caius nevezte őket a fejében - minden mozdulatukat árnyékként követték. A művelet végrehajtásához Caiusnak egy kis nyugalomra volt szüksége, és egy olyan helyre, ahonnan elérheti a köztes világot; mindkettőt megtalálták nem messze a kastélytól, egy kis liget fáinak rejtekében. A szigetet védő bűbájok lehetetlenné tették a köztes átjárókon történő utazást, Caius azonban inkább olyasmit tervezett, mintha az ember résnyire kinyitná ugyan az ajtót, de nem lépne át rajta. A föld és a folyó közötti szegély ideálisan megfelelt volna a céljaiknak, ám Altair olyan helyet akart választani, ahol senki sem láthatja meg a két drakhart.

Így Caius és Dorian most egy gombákból alkotott kör közepén állt; boszorkánykörnek szokták nevezni az emberek. Az összefonódó faágakhoz hasonlóan ez a kör is természetes kapuként szolgált a köztes tér felé. A kör alakzat - különösen egy természet által formált kör - sajátos energiával rendelkezik, nem mindenki ismeri azonban, hogyan lehet kiaknázni.

Dorian előhúzott egy tőrt a csípőjén lógó hüvelyből. Közönséges penge volt, dísztelen markolatán csupán egyszerű bronzberakás látszott, megkopott, barna borítása egészen Dorian markához idomult a hosszú évek alatti használat során. A bronzberakás vésete a kiterjesztett szárnyú sárkányt ábrázolta, amelyet Caius a címereként használt az uralkodása idején. A tőrt Caius ajándékozta Doriannak a százötvenedik születésnapjára. Dorian kék szeme boldogan felragyogott az örömtől, és úgy ölelte karjába a fegyvert, mintha legféltettebb kincse volna.

- Nyújtsd ki az erősebb kezedet, kérlek!

Caius a jobb kezét nyújtotta felé. Erezte magán Altair kutató tekintetét, amint kis híján lyukat éget a hátába.

- Régen nem csináltunk már ilyesmit - jegyezte meg Dorian, miközben pengéje hegyét Caius tenyerének közepéhez érintve, finoman bemélyesztette a bőrét, de még nem ejtett sebet rajta. - Emlékszel még, hogyan is működik?

- A hasonlók vonzzák egymást - válaszolta Caius. - A vér nem válik vízzé. És nincs erősebb vérkötelék az ikreket összekötő szálnál. A vérem szólítani fogja, és Tanith megérzi a hívását. Tudni fogja, hogyan találjon meg a sötétségen át.

- Ha éppenséggel kedve van együttműködni - mormolta Dorian.

- Hiszek Tanithban - jelentette ki Caius. Tisztában volt vele, hogy nem kellene, ám lényének az a része, amely még mindig szerette a húgát, akármilyen szörnyűségeket követett is el, nem bírta lerázni magáról a reményt, hogy képes lesz utat találni hozzá.

- Mindig is ez okozta a vakságod. - Azzal Dorian felhasította Caius tenyerét, éppen elég mély sebet ejtve, hogy a fájdalom csak néhány másodperccel később jelentkezzen. Vér serkent ki a tenyeréből. Dorian bemártotta mutatóujját az egyre duzzadó vértócsába, és szögletes jeleket rajzolt Caius karjára könyökétől a csuklójáig. Ősi drakharin szimbólumok voltak, és Caius csak reménykedni tudott, hogy Tanith felismeri őket, amikor megérzi a bűbáj hívását. Csakis úgy működhet ugyanis a varázslat, ha Tanith megismétli ugyanígy a túloldalon. Ha nem vesz tudomást az idézésről, akkor az egész próbálkozásuk hiábavaló.

Dorian elégedetten szemrevételezte a rúnákat, majd felhúzta az ingujját, és felrajzolta ugyanazokat a szimbólumokat, csak fordított sorrendben, a saját bőrére. A rúnák tükörképei egymáshoz kötik őket, így Dorian visszahúzhatja Caiust, ha netán elsodródna, beleveszve a semmi feneketlen mélységeibe. A horgony gyakorlatilag bárki lehet, akár egy vadidegen is, de abban az esetben a leghatékonyabb a varázslat, ha erős szál fűzi őket össze. A két drakhar férfi kapcsolata sokat változott az évek folyamán, nem is voltak mindig egyenlő felek, mégis kötődtek egymáshoz, mégpedig erős kötelékkel. Akármerre húzhat Dorian szíve, mindig is Caius barátja marad. Ez a kristálytiszta igazság éppolyan tagadhatatlan és változhatatlan volt, akárcsak a napkorong útja az égbolton.

Dorian visszavonult a kör külső széléhez, olyan messzire Altairtól, amilyen messze az avián tábornok csak engedte. Nem kerülte el Caius figyelmét, ahogyan Dorian keze folyton a szemkötőjéhez röppen.

- Amikor felkészültél - szólt Dorian -, idézd meg a köztes teret! Akkor lesz igazán hatásos a varázslat, ha még a vér megszáradása előtt elintézed az ügyedet.

Caius igyekezett uralkodni magán, nehogy forgatni kezdje a szemét.

- Tudom. - Dorianra vetett félmosolya erőltetett magabiztosságot tükrözött. - Egyfolytában aggodalmaskodsz!

Bár csak tréfált, Doriannak mégis igaza volt. Gyorsan megalvad a vér, így hát valóban nem lesz sok ideje. Alig pár perc. A múltban néha hónapokig vitatkozott Tanithszal. Egyik kivételesen hosszú vitájuk - egy egész szekrényre való üvegholmi szétzúzásának felelőssége - évekig elhúzódott. Most csupán egy apró lehetősége nyílt, hogy megpróbálja elsimítani a kapcsolatot az aviánok és a drakharok között, amikor az utóbbi nép trónján éppenséggel a legmakacsabb nőszemély ül, akivel valaha is találkozott.

Néha bizony egy nap alatt kell felépíteni Rómát.

Dorian elkapta a tekintetét.

- Készen állsz?

Caius megacélozta a lelkét.

Nem - gondolta magában.

- Igen - felelte hangosan.

Előrenyújtotta véres kezét, és a benne rejlő varázserőre összpontosított. A tintafekete sötétség foszlányokban tört elő a tenyeréből, mintha a sebből kiömlő vér füstté vált volna. A sötétség kitágult, először Doriant és avián kísérőiket takarta el a szeme elől, majd eltűnt a kör és végül az ezüstös félhold is.

Az érzés hasonlított a zuhanáshoz. Caius talpa alatt köddé vált a föld és a fű, sőt még a kavicsok is. Mindenhol jelen volt, ugyanakkor sehol sem létezett. A köztes világ a semmiben tartotta, súlytalanul és céltalanul lebegett, egy cseppnyi élet a sötétség gigantikus tengerében. Semmiféle más hely nem akad a földön, ahol ilyen tiszta és sűrű sötétség létezne, távol még a leghalványabb fényszikrától is. Caius úgy érezte, mintha a kietlen kozmoszban sodródna tova a csillagok útmutatása nélkül.

Most következett a kritikus pillanat.

Tanith bizonyára érzékelni fogja Caius vérének szólítását, ám neki is be kell lépnie a köztes világba. Saját horgonyra lesz szüksége, aki vissza tudja húzni a szilárd talajra. Amikor Caius legutóbb próbálkozott ezzel a bűbájjal, Tanith horgonyaként vett részt a varázslatban. Akkoriban még bíztak egymásban, és bátran a másik kezébe merték helyezni a saját életüket. Caiusnak nem volt tudomása róla, hogy Tanith rajta kívül valaha is közel engedett magához valakit. Húga olyan védelmet épített fel maga körül, amely még a csatákban viselt, aranyozott páncéljánál is erősebb volt. Egyszer azt állította, hogy a személyes kapcsolatok gyengeséget táplálnak. Tanith olyan volt, akár a vas, amelyet tűzben kovácsoltak halálos és éles fegyverré.

Horgony nélkül Tanithnak esélye sincs találkozni vele.

Így hát amint egy halvány fénysugár hasított át a feketeség szövetén, Caius kénytelen volt lenyelni a meglepetését.

Amikor utoljára találkozott a húgával, Tanith alakját tűz ölelte körbe, Ekhó és a saját tüzének lángjai. Aranyozott páncélját az elesettek vére szennyezte be, saját vére szivárgott a vállán ütött sebből. A sebből, amelyet Caius ejtett rajta, amikor tőre rést talált húga páncélján. Tanith mindig nagy előszeretettel emlegette, milyen remekül tud célozni. Caius kíváncsi lett, vajon most is olyan lelkesen dicsérné-e.

Felerősödött a fénysugár, mígnem hirtelen ott termett Tanith, és megállt előtte áttetsző, vörös selyemruhájában. Különlegesen formált páncéllemezek borították a törzsét és fél vállát. A páncél igazi értéke nem az erejében, hanem az alakjában rejlett; kijelentés volt: senki se vélje a szépségemet lágyszívűségnek! Sokan tévedtek már Tanithszal kapcsolatban, de nagyon kevesen követték el kétszer ugyanazt a tévedést.

Hosszú, szőke haját vékony varkocsokba fonta be, és koronába rendezte a fején. Szép és bonyolult hajviselet volt, ugyanakkor meghatározott célt is szolgált. Megakadályozta, hogy a haj Tanith arcába hulljon, ha esetleg úgy hozná a szükség, hogy előrántsa a csípőjéről lógó hosszú kardot, amelyet a páncéljához illő öv tartott a helyén. Üvöltő sárkányokat ábrázoló képek voltak a szépen megmunkált fémbe vésve. Újabb kijelentés, kevésbé burkolt stílusban. Meghalsz, ha az utamba állsz, ordították a sárkányok.

Caius abban a pillanatban döbbent rá, mennyire hiányzott a húga. Olyan fantomfájdalommal töltötte el, hogy Tanith már nem része az életének, mint amilyet az ember egy végtagja amputálása után szokott érezni. Talán egy konfliktus két ellentétes oldalán álltak, ám mégiscsak testvérek voltak, és ezen semmi sem változtathatott.

- Szervusz, bátyám! - üdvözölte Tanith. Mindkét karja csupasz volt, egyiket éppolyan vérrel írott rúnák borították, mint Caiusét. A szimbólumok hanyagul voltak megformálva, mintha Tanith sietős kapkodásban rajzolta volna fel őket a bőrére. Caius nem igazán tudta, hogy csak a képzelete játszik-e vele, de enyhe sóvárgást vélt felfedezni a húga üdvözlése mögött. Tanith skarlátvörös szeme nem lágyult el, keménynek sem tűnt azonban, és ez bizony nagy szó volt. Talán a húgának is hiányzott egy kicsit.

- Tanith - szólt Caius. - Nem állíthatom, hogy komolyan számítottam a megjelenésedre.

- Majdnem el sem jöttem.

- Ki a horgonyod?

Tanith szája savanyú fintorra görbült.

- A kincstáros.

- Oeric? - csodálkozott Caius.

Az a hiú, arrogáns, öntelt pojáca? A fényesre polírozott arany színét idéző hajával és a csodálói szerint a szürke téli égbolthoz hasonlatos szemével Oeric valóban eléggé jóképű volt, Caius azonban elképzelhetetlennek tartotta, hogy a húga belehabarodjon egy szépséges arcú, vaskos pénztárcájú bohócba. Hacsak nem éppen a temérdek aranyban rejlett Oeric különleges vonzereje. Segítene megmagyarázni, hogyan sikerült Tanithnak ilyen hirtelen megkaparintani a hatalmat a drakharok fölött. Akiket nem tudott megfélemlíteni az udvari nemesek közül, azokat nagy valószínűséggel megvesztegette. A félelem pompás motiváció, ám a kapzsiság néha még annál is hatékonyabb.

Tanith a szemét forgatta.

- Igen, Oeric.

- Nem is sejtettem, hogy ti ketten ilyen közel álltok egymáshoz - jegyezte meg Caius. - Bár elismerem, hogy a fickónak bizonyára megvan a maga haszna.

Tanith felsóhajtott, hangja ismerősnek hatott. Mintha néhány hónapja nem is próbáltak volna halálos sebet ejteni egymáson.

- Ne akarj ítélkezni fölöttem, Caius! Rengeteg dolog akad, amit nem tudsz rólam. És nincs ínyemre a célozgatás, hogy áruba bocsátanám magam a trónért cserébe!

- Nos, megtetted?

Tanith tenyere Caius arcán csattant. A pofonja majdnem olyan kellemetlenül égetett, mint a tüze. Caius az állkapcsát tornáztatta, tisztában volt vele, hogy később valószínűleg egy kezet mintázó zúzódás lesz az arcán.

- Jogos - válaszolta. Nem pazarolhatták az időt az elidegenült testvérek epés kötekedésére. Mihamarabb rá kell térniük az egyetlen fontos kérdésre! - Feltételezem, hogy a te füledbe is eljutott a Fészek megtámadásának híre.

Tanith szája sarkában mosoly bujkált.

- Úgy van - felelte. Caius nem lepődött meg. A drakharoknak temérdek kém dolgozott, még az aviánok között is. - Nem fogom elmulasztani, hogy részvétet nyilvánítsak.

- Kérlek, mondd, hogy nem volt semmi közöd hozzá!

Tanith arcáról rögtön lehervadt a vigyor.

- Komolyan ennyire meggondolatlannak tartasz? Őrültség volna fényes nappal megtámadni a Fészket, amikor hemzsegnek körülötte az emberek. Bármennyire is gyönyörködtet az avián halálos áldozatok gondolata, sohasem sodornám így veszélybe a saját népemet. - Szemügyre vette a vért a karján, és közben egész lényéből sugárzott a megvetés. - Szívesen mondanám, hogy meglep, mennyire törődsz a sorsukkal, de már a múltban is egy kissé túlságosan is közel engedted magadhoz az aviánokat.

Emlékek elevenedtek fel Caius fejében; kéretlen, örömtelen emlékek. Fekete és fehér tollak. Egy házikó a tenger mellett. A füst orrfacsaró bűze.

- Eszem ágában sincs ráharapni a csalidra, Tanith. Azért kerestelek fel, hogy fegyverszünetet kérjek az aviánok nevében. Egy sokkal veszedelmesebb szörnyeteg garázdálkodik odakinn, jóval nagyobb, mint a népeink közötti régi gyűlölködés.

Tanith üres tekintettel bámult rá. Azután harsány nevetésben tört ki.

- Teljesen becsavarodtál? - Hirtelen kijózanodott, féktelen kacaja halk kuncogássá csitult. - Bár a támadáshoz nem volt közöm, mégsem állíthatnám, hogy nem hatott… lelkesítőn.

Caius összevonta a szemöldökét.

- Hogy érted?

- Úgy értem, hogy ketten is űzhetik a játékot, amit elkezdtél - felelte Tanith. - Igazi kincset érő kutatást hagytál magad után nagy sietségedben, hogy mielőbb távozz az erődből. Tudom, hogy a kucedra a tűzmadár ellenpárja. Sőt, azt is tudom, hogy éppen úgy kötődhet egy földi porhüvelyhez, mint a tűzmadár. Neked van egy saját bestiád, és hamarosan én is szert teszek egy árnyékszörnyre. Most még szelídítetlen hatalom, szabadon kószál, mint holmi elvadult kóbor kutya. Én leszek a hordozója.

Színtiszta őrültségnek hangzott. Öngyilkosság lett volna egy olyan bestia hatalmának irányításával próbálkozni, mint a kucedra. Valóban a tűzmadár ellenpárja volt ezen a világon, Caius azonban tudta, hogy bizonyos erőket képtelenség megszelídíteni.

- Tanith, sejtelmed sincs, mibe ártod magad. A kucedrát nem lehet pórázon tartani. Láttam. Nem leszel képes uralkodni rajta. Fel fog emészteni. Nem lesz a fegyvered, hogy a kedvedre használhasd. Mindent elpusztít, ami az útjába kerül.

Tanith megrázta a fejét, mire néhány szőke tincs a homlokába hullott.

- Sohasem hittél bennem igazán, ugye?

Caius keserűen felnevetett.

- Komolyan ezt gondolod? Tanith, jobban hittem benned, mint bárki más. Fia kevésbé hiszek, bizonyára észre vettem volna, hogy a hátam mögé kerülve el akarod lopni a koronát, mielőtt még túl késő lett volna. Hittem benned, és ezt ki is használtad a céljaidra, akár hajlandó vagy beismerni, akár nem.

Tanith összepréselte az ajkát, mintha fizikailag próbálná visszafojtani a nyelvére toluló szavakat. Caius sohasem fogja megtudni, vajon bocsánatkérő vagy inkább visszavágó szavak voltak-e. Tanith keze vérrel borított karjához nyúlt, ujjait begörbítve, mint aki vakarózni akar, de visszafogta magát, mielőtt tönkretette volna a rúnákat. Caius is érzékelte, ahogyan a vér lassan megszárad a bőrén. Fogytán volt az idejük.

- Ne tedd ezt! - kérte Caius. - Nem vall rád, Tanith. Talán túlbuzgó igen, de könnyelmű nem vagy. Tudod, mit gondolok?

- Nem, de van egy olyan gyanúm, hogy tájékoztatni óhajtasz róla. - Csípős szavak voltak, de rejlett valami a hangjában, amitől Caius azt remélte, mégis sikerül meggyőznie. Hogy a lelke mélyén, akármennyire is eltemetve, szereti annyira az ikerbátyját, hogy hallgasson rá.

- Szerintem vártad, hogy megpróbáljak kapcsolatba lépni veled. Szerintem még akartad is, hogy megpróbáljalak lebeszélni az őrültségről, amit tervezgetsz.

- Jóságos ég! Mindig szörnyen leereszkedő voltál. - Nem tagadás volt. Tanith válasza ridegen csengett, Caius azonban jól ismerte a húgát. Jobban ismerte, mint bárki más a világon, talán még önmagánál is jobban. Szavai mögött valójában vonakodó beismerés rejlett.

- Tanith, kérlek! Könyörgöm…

Tanith kurtán, nyersen felnevetett.

- Könyörögsz? Ha belegondolok, hogy alig néhány hónapja még te voltál a Sárkány herceg, most pedig csak nincstelen koldus vagy. Feltételezem, hogy minél magasabbra törünk, annál keményebbet koppanunk.

- Most nem a méltóságomról van szó. Téged féltelek. Talán túlságosan sok keserűség választ el minket, hogy helyrehozzuk, ami elromlott, de az égvilágon semmit sem oldasz meg azzal, hogy a kucedrához kötöd magad. Ha harcolni akarsz, hát harcoljunk, de kérlek, Tanith, kérlek, ne keresgélj a kucedra után! Halál és fájdalom jár a nyomában, semmi mást nem hozhat ránk, még rád sem. Különösen rád nem.

Tanith a kardja markolatára fektette a kezét, minden porcikája elszántságot tükrözött.’

- Megfeledkezel a háború természetéről, Caius. Nem szép. Nem is nemes. Kemény, kegyetlen és könyörtelen. Hozzátartozik a fájdalom és a halál. Mindig így volt. Ilyen a világ. - Beszéd közben mintha megtört volna valami a lelkében. Kinyújtotta a kezét, és tenyerébe fogta Caius arcát. Puha volt az érintése, bőre hűvös és száraz. Caius visszafojtotta a lélegzetét. - Sohasem akartam, hogy az ellenségem legyél. Szeretném, ha elhinnéd. Tudom, hogy fájdalmat okoztam neked. És őszintén sajnálom. Csak azt tettem, amit helyesnek láttam. Szükségesnek. De most már be kell töltenünk a szerepünket, amit magunkra osztottunk. Eldöntötted, melyik oldalt választod, és én is meghoztam a döntésemet.

Caius karján viszketni kezdett a bőr. A vér már kis híján teljesen megszáradt. Csupán másodperceik maradtak, vagy annyi sem. Erezte Doriant a túloldalon, amint megpróbálja újra visszahúzni. Caius ellenállt, de nem tarthatott ki sokáig.

-Tanith…

- Ne! - Szomorú mosolyt vetett a bátyjára, egy valódi mosolyt. Nem bujkált benne egy csepp gúny vagy kegyetlenség sem. Caius eltöprengett, vajon Tanith bánja-e a sok vért, amelyet az évek során kiontott, vajon a húgát is kísértik-e a holtak szellemei, akárcsak őt magát. - Vége lesz ennek a háborúnak, ahogyan megígértem. Gondoskodni fogok róla. Csupán azt remélem, hogy meglátod majd a végét, és egy szép napon megbocsátasz nekem mindenért, amit tettem, és még tenni fogok. De már nem tartok igényt az engedélyedre, Caius. Nem uralkodsz rajtam. Sohasem uralkodtál. - Lehanyatlott a keze. - Ég veled, bátyám!

Azzal éppolyan hirtelen, mint ahogyan megjelent, el is tűnt szem elől. Csupán sötétség maradt utána. Caius minden mondandóját elnyelte a köztes tér. Bizsergett a bőre, ismét érezte Dorian sürgető húzását. Ezúttal engedte magát visszahúzni. A bánattól elnehezült a szíve, és egyre csak az járt a fejében, hogy viszontlátja-e még valaha Tanitht. Ha viszontlátja is, vajon’ még mindig a húga lesz-e, vagy a sötétség erőivel való játszadozás belőle is felismerhetetlen szörnyeteget formál.

Még mindig szédült egy kicsit, amikor belélegezte a párás, folyóparti levegőt. Látása elhomályosult, és amíg Dorian fel nem bukkant előtte, gondterhelten barázdált homlokával, észre sem vette, hogy könnyek szöktek a szemébe. Nem buggyantak ki. Csupán a szempilláin egyensúlyozva várakoztak. Máris gyászolta a húgát. Tanith erős - talán a legerősebb személy, akivel valaha is összehozta a sors, de senki sem lehet ennyire erős. A kucedra fékezhetetlen és esztelen szörnyeteg. Nem hagyja uralni magát. Sem Tanith, sem pedig más által.

Dorian arcán átfutott egy halvány mosoly, és megragadta Caius vállát.

- Ha nem csalódom, minden a várakozásainknak megfelelően alakult. - Háta mögött álldogált Altair is, oldalán a Harci Sólymaival.

- Meg kell állítanunk a húgomat! - jelentette ki Caius. Hangja halkan szólt, szavai megtörtén csengtek. - Tanith mindnyájunkat a pusztulásba taszít.