HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

Az idő végtelen hosszúra nyúlt, miközben Ekhó, Caius és Ramin lefelé lépkedett a kanyargós csigalépcsőn, egyre mélyebbre hatolva a hegy belsejében. Odalenn csak sűrű sötétség, majd még több sötétség várta őket. Fáklyáik lángja fénylő szigetet teremtett a feketeség tengerében. Ekhó próbálta számolni a lépcsőfokokat, de a holtak csendes suttogása elterelte a figyelmét. Inkább csak azon imádkozott, hogy mihamarabb leérjenek a lépcső aljára. Már sajgott a térde.

Mindhárman néma csendben haladtak. Mintha a hegy különös szentsége megfosztotta volna őket az akaratuktól, hogy zajt csapjanak, megzavarva azoknak a hangját, akik a kövek között éltek, majd lelték halálukat. Minden lépcsőfokot simára koptatott az idő, közepükön enyhe ívvel. Évszázadok óta járták a látogatók a hegyet. Talán ezer év óta. Ekhó eltöprengett, vajon hányán élték túl az utat. Eszébe jutott - nem első alkalommal, amióta elindultak lefelé -, hogy akár a saját hangja is csatlakozhat a kísérteties kórushoz, de elhessegette a gondolatot. Csupán abban reménykedett, hogy nem egy csontvázakkal teli gödör várja őket a lépcső alján. Nagyon, nagyon, nagyon nem volt hangulata a csontvázakhoz. Főleg nem éhgyomorral. Mintegy végszóra, egyszer csak megkordult a gyomra, mégpedig kínos hangerővel. Mögötte Ramin fojtott nevetést hallatott. Ekhó szúrós tekintetet vetett rá a válla fölött, lángba borult arccal.

- Most mi van? - csattant fel. - Kihagytam az ebédet.

Ramin ajka féloldalas vigyorra görbült.

- A legnemesebb áldozat, amelyet tudomásom szerint valaha is véghezvittél.

Ekhó megvetően felhorkant. Döngő léptekkel masírozott lefelé, fejét felszegve, szemét a fáklyák meleg, borostyán fényével megvilágított fokokra szegezte.

- Hadd meséljek neked valamit az áldozatról…

Caius néhány lépcsőfokkal lejjebb megtorpant, és feltartotta a kezét.

- Fogjátok be, mindketten!

- Goromba fráter! - morogta Ramin az orra alatt.

Caius szabad kezével intett Ekhónak, hogy jöjjön közelebb.

- Nézz ide! - Magasra emelte a fáklyát, fénye felfelé kúszott a falon, mintha ádáz küzdelmet vívna az árnyakkal az áhított területért. Festmények borították a falfelületet, primitív rajzok, amelyek a Lascaux-barlangra emlékeztették Ekhót, habár még nem volt alkalma odalátogatni. Egy újabb pont a tennivalók listájára, ha valaha is túléli ezt a kalandot. Az alakok körvonalait vörösesbarna festékkel húzták meg, és még mindig élénken virítottak antik koruk ellenére is. Csupán egy leheletnyit halványodtak az idők során. A nap sugarai sohasem hatolnak be idáig, így a sötétség híven megőrizte a rajzokat.

- Mi az? - kérdezte Ramin, Ekhó fölé tornyosulva a lépcsőn.

- Egy madár - válaszolta a lány. - És egy sárkány.

Kinyújtott kezével végigsimított a csapdosó szárnyak ívelt vonalán. A madár tűhegyes karmaival éppen egy hatalmas sárkány ellen harcolt. Lángnyelvek csaptak elő gomolygó füst közepette a sárkány szájából és orrából. A madár csőre néma, dermedt rikoltásra tárult. A két teremtmény küzdelem közben laza kört alkotott, kitárt szárnyuk találkozott a lábuk alatt és a fejük fölött. Ekhó ujjai a fal közelében lebegtek. A kísértetiesen suttogó hangok elcsendesülve a háttérbe húzódtak a lefelé tartó, hosszú úton, hirtelen azonban minél közelebb ért Ekhó keze a falhoz, annál hangosabban suttogtak. A hangok egyre erősödtek, sőt valósággal harsogtak a fülében. Amint ujjai a falat súrolták, egyszer csak sikolyba fordult a harsogás, ezernyi kiáltás erejével visszhangzott a hegy belsejében. Ekhó térde megroggyant. Ha Caius nem ragadja meg időben, biztonságos támaszt nyújtva, lebucskázott volna a lépcsőn a halálba. A rajz égett az ujjai alatt, úgy izzott a vörös festék, mintha belső tűz fűtené. A hangok egyetlen kiáltássá olvadtak össze, egy kifejezés hasított végig Ekhó elméjén, akár egy meleg kés a vajon.

Elkapta a kezét, számítva rá, hogy égési sebeket talál az ujjhegyén, de a bőre ép volt.

- Ekhó? - Ramin a lány mellett térdelt, aggodalom és kétségbeesés sötétlett mogyoróbarna szemében. - Mi volt az? Mi történt?

Ekhó hanga vékonyan és reszketve tört elő, sikerült azonban megtalálnia.

- Nem festék - zihálta. - Hanem vér.

Sem Ramin, sem pedig Caius nem tűnt olyan feldúltnak, ahogyan Ekhó érezte magát.

- Nem hallottátok? - csodálkozott. - A sikoltást?

- Nem - rázta meg Ramin a fejét. Szeme egy kissé túlságosan is tágra nyílt, amint Caiusszal együtt talpra segítették a lányt.

Üdv az új életemben! - gondolta Ekhó keserűen. - Totál hajmeresztő.

- Igazság szerint - szólalt meg Caius, és a falhoz fordulva tanulmányozni kezdte a rajzot - elhallgatott a suttogás. - Félrehajtotta a fejét, tekintete a távolba révedt. - Most visszatértek, de amikor megérintetted a falat, mintha hirtelen elillant volna a levegő.

- Mint amikor vákuum keletkezik - bólogatott Ramin.

Caius óvatosan a festmény felé nyújtotta a kezét. Pillanatnyi habozás után egyik ujját a megszáradt vérre helyezte. Visszafojtott lélegzettel vártak. Az égvilágon semmi sem történt.

- Úgy tűnik, hogy a falakban rejlő mágia neked szól, és csakis neked. - Ujjait a farmerjába törölte, hogy letakarítsa róla a vörös por maradványait. - Hogy hangzott? Mármint a sikoltás.

Ekhó lehunyta a szemét. A halk suttogás elárasztotta a lényét. Megváltozott a dallama. Most már sürgető türelmetlenséget árasztott, mintha a hangok valamiért izgatottak volnának. A hang lágyan megcirógatta, miközben betöltötte a hegy belsejét, bizsergető borzongással töltve el az egész testét. Képtelen volt lerázni magáról az érzést, hogy ezernyi mohó szempár figyeli minden mozdulatát. Egyetlen Mfejezés hallatszott ki a temérdek fantomhang közül, és szabálytalan időközönként ismétlődött, akár egy rendszertelen mantra.

- Enu busana. - Ekhó kinyitotta a szemét. Ramin értetlenül ráncolta a homlokát, ám Caius némán mormolta magában a szavakat. - Jelent számodra bármit is?

Caius a lányra pillantott, majd visszafordult a festményhez.

- Ez a kifejezés egy olyan nyelvből származik, amely már sok esztendeje kihalt, jóval a mai modern drakharin és avián előtt. Az egyik régi tanítóm jól ismerte, és megtanított rá engem is, amikor a tűzmadár eredete után kutakodtam. Ha az emlékezetem nem csal - jóllehet a nyelv bonyolultabb finomságait illetően valamelyest kétségkívül berozsdásodtam -, akkor azt hiszem, már tudom is, mit jelent.

- Nos? - sürgette Ekhó. - Bökd már ki! Megöl a kíváncsiság.

- Mindkettőnket - helyesbített Ramin, aki a nagy izgalomban egy pillanatra el is feledkezett az ellenségeskedésről. - Mindkettőnket mindjárt megöli a kíváncsiság.

Caius végigszántott ujjaival a haján, fél oldalon teljesen felborzolva.

- Szívesen konzultálnék egy nálam jobban képzett tudóssal, aki jártas a nyelvészet apró…

- Nézz körül! - Ekhó a körülöttük sötétlő fekete űrre intett a lépcső fölött és alatt is. - Hacsak nem titokban rejtegetsz egy nálad jobban képzett tudóst a zsebedben, akkor csak mi hárman vagyunk jelen. Mit jelent az, hogy enu busana?

- „Visszatért” - felelte Caius. - Nő vagy férfi, nem igazán tudom. Egy kissé homályosak az emlékeim a drakharin-avián ragozást illetően.

- Visszatért - ismételte Ramin halkan. Egyenesen Caius szemébe nézett, majd mindkettőjük pillantása egyszerre Ekhóra siklott. Végül is Ramin öntötte szavakba a gondolatot, amelynek Ekhó nem akart hangot adni. - Talán inkább a női irány a valószínűbb.

- A tűzmadárra utal - mondta Ekhó. Kezébe hajtotta a fejét, tenyerét a fülére szorítva. Sajnos egy cseppet sem csillapította a hátborzongató suttogást, amely izgatott helyesléssel töltötte be az egész hegyet. - Rólam beszél. Akármi vagy akárki rejtőzik is ebben a hegyben, felismer engem. Vagy azt, ami bennem lakik.

Hirtelen kiszáradt a szája. Visszatért. A tűzmadár, Ekhó visszatért. Ez már túl sok volt. Az egész túl sok volt. Figyelmen kívül tudta hagyni jelen helyzetének a súlyát, amikor akadt valamilyen más tennivalója, egy hely, ahová mennie kellett, egy feladat, amelyet végre kellett hajtania, és amely elfoglalta a gondolatait, vagy éppenséggel egy lopás, amely a kezének adott elfoglaltságot. Most azonban egyszerre a nyakába zúdult, akárcsak a partot ostromló szökőár. Kikapta Caius kezéből a fáklyát, aki nem is próbálta megállítani. Talán megérezte, hogy Ekhó tenni akar valamit, bármit a szavak jelentőségének fontolgatásán kívül. A fáklya lángjának libegő fénye elárasztotta a lépcsőfokokat, karamellszínű ragyogással világítva meg a köveket. Több festmény is sorakozott a falakon, mind ugyanazzal a vörösesbarna festékkel készült. Vérrel, emlékeztette magát Ekhó. Vajon kinek a vérével? Ugyan ki faragta kőbe ezt a lépcsőt, ki nyitott fel egy vénát, hogy évszázadokkal később Ekhó egy rajzokkal teli hegyre találjon, amelyek egy ősrégi, elfeledett történetet ábrázolnak? A fáklya bizonytalan fényénél úgy tűnt, mintha a rajzok mozognának. Ekhó mozdulatlanná merevedett, leküzdötte keze remegését. A vérrel festett alakok meg sem rezzentek. Bizonyára csak a szeme űzött játékot vele. Ez volt a megnyugtatóbb lehetőség, így inkább erre esett a választása.

Tett egy lépést előre. Azután még egyet. S még egyet. Caius és Ramin követte.

Caius előrehajolt, és halkan megkérdezte:

- Jól vagy?

Meleg lehelete Ekhó bőrét simogatta. Ez is megnyugtató érzés volt, belekapaszkodott hát ebbe a csekélyke vigaszba.

- Nem igazán. - Jól esett bevallani. Idebenn nem volt szükséges bátor álarcot viselnie. A hegy szellemei jól ismerték, és a háta mögött haladó két férfi is. Mindnyájan különböző módon, más-más szempontból, de jól ismerték. Nem maradt takargatni valója. - De nem számít. - Makacs lábai nem akartak továbbhaladni lefelé a lépcsőn, de kényszerítette őket. Egyik láb, másik láb. - Rejtőzik valami odalenn - mondta Ekhó. - És már nagyon régóta vár rám.