ÖTVENKETTEDIK FEJEZET

A nap hátralévő részében Ekhó, Altair és a Harci Sólymok még életben lévő mágusai - egy egész osztag, amelybe a lilás rózsaszín fejtollakkal büszkélkedő Ibolya is beletartozott - azon törték a fejüket, hogyan erősíthetnék meg Avalon mágikus védelmét egy újabb varázslattal. A tűzmadár vére talán mindnyájukat megóvhatja. Sajnos azonban újabb bűbájok kiötlése nem szerepelt Ekhó képességeinek lajstromán. Az utasításokat remekül tudta követni, de a mágia tudományának nagy része érthetetlen volt számára. Egy bűbáj kidolgozása távolról sem olyan, mint amikor az ember nekiáll összeütni egy tepsi süteményt, ahogyan a felháborodott Ibolya volt szíves tájékoztatni Ekhót, miután megkérdezte, miért nem vesznek tőle egyszerűen vért, és csapnak hozzá egy hatásos hókuszpókuszt. Egy új rituálé megalkotása bonyolult feladat - nem szabad felelőtlenül belevágni, mielőtt fontolóra vennénk a metafizikai következményeit. Vagy akármiről volt is szó. Ekhó szeme éjjel kettő körül már lassacskán lecsukódott. Altair szigorúan ágyba parancsolta, hogy pihenjen. Amíg az igazak álmát alussza, addig a mágusok kedvükre vitázhatnak, tervezhetnek és okoskodhatnak. Mire felébred, remélhetőleg elő tudnak állni egy bűbájjal, amellyel a földkerekség legbiztonságosabb erődítményévé tehetik Avalont. Ekhó rögtön elaludt, amint a párnájára hajtotta a fejét.

Hadd fondorlatoskodjanak a mágusok a bűbájjal! Boldogan rendelkezésükre bocsátja egy vénáját, ha sikerül rájönniük a megoldásra.

Rémült sikolyok riasztották fel Ekhót mély álmából. Takarója már a földön hevert, két lába is kilendült az ágyból, mielőtt egyáltalán észbe kaphatott volna. A levegőt betöltötte a sűrű füst. Valami ég, nem jó hír. Nagyon, nagyon nem jó. Mert ahol füst van, ott tűz is. Rózsa szelleme megrebbent Ekhó tudatának mélyén. Ahol pedig tűz van, ott lesz Tanith is.

Villámgyorsan felhúzta a bakancsát, éppen csak annyira fűzve be, hogy be tudja dugni a tőre hüvelyét a szárába. Félúton járt az ajtó felé, amikor a kastély egyszerre megrázkódott, mintha valaki ágyútűzzel próbálna utat törni a vastag kőfalakon keresztül. Ekhó felrántotta az ajtót, majd végigszáguldott a folyosón, egyenesen a sikolyok irányába. Most hangosabban és sürgetőbben szóltak. Némelyikük élesen, magasan csengett, mintha gyerekek sikoltanának.

Az aviánfiókák. A Harci Sólymok barakkjainak közelében volt a szállásuk, elvileg a kastély legbiztonságosabb helyén. Eszeveszetten száguldott az adrenalin Ekhó ereiben, egyre csak hajtotta előre a kanyargós folyosókon, olyan sebesen, ahogyan csak a lába bírta. Ismét megrázkódott a kastély, mégpedig egy földrengés pusztító erejével, és Ekhó lába alól kis híján kicsúszott a talaj. Befordult a sarkon, utána a főlépcső tetejére kellett volna érkeznie, de csupán zsákutcába futott, egy kis fából készült szekrény állta útját, amilyenben vászonneműt vagy más hasonló háztartási badarságot szokás tárolni. Egy sor szitokszó csúszott ki a száján, még egy matróz is belepirult volna. Nem volt ideje, hogy alaposan megismerkedjen Avalon alaprajzával. Alig két napot töltött a kastélyban, mielőtt egyedül útnak indult, és most bizony bosszút állt rajta a sietsége.

Visszavonulót fújt, kétségbeesetten próbálta megtalálni az utat, amelyet idáig követett. Altair kerülőúton hozta be őket a kastélyba, nehogy felfigyeljenek rájuk - nem tudhatják meg az aviánok, hogy egyik legnagyobb ellenségük is a menedékükben tanyázik -, és néhány téves forduló után végre-valahára sikerült eljutnia a keleti szárnyba. Lezuhant kövek torlaszolták el a kastély többi részét. Ekhó szobáját távolabb jelölték ki a társaitól: Borostyántól, Jáspistól és Doriantól. Most néma imát rebegett, hogy a barátai biztonságban legyenek, még ha csapdába estek is. Hirtelen megtorpant, lába hamarabb reagált a pusztítás látványára, mint az elméje. Egy Harci Sólyom mozdulatlan alakja zárta el az útját, egy szétroncsolt pad szilánkokra tört kő- és famaradványaival körülvéve. Egy faliszőnyeg hevert a lábánál, mintha zuhanás közben abba próbált volna megkapaszkodni. Bőrét olyan sűrűn behálózták a fekete erek, hogy nehéz volt megállapítani, vajon életben van-e még. Ekhó letérdelt mellé, nagyon óvatosan, nehogy véletlenül is megérintse. Nem kockáztathatta, hogy a kórság kivonja a forgalomból, mielőtt eljuthatna az elesett katona gyötrelmének forrásához.

A Harci Sólyom mellkasa lassan, fájdalmasan megemelkedett, amint vett egy keserves lélegzetet. Úgy bugyogott elő száján a hang, mintha folyadék töltené meg a tüdejét.

- Segíts rajtuk! - krákogta. Keze Ekhó felé nyúlt, de erőtlenül lehanyatlott a karja, nem tudta befejezni a mozdulatot. - Mentsd meg őket! - A következő pillanatban már el is homályosuk a szeme, amint az élet elszállt a testéből. Tekintete vakon a mennyezetre szegeződött, szeme hajszálerei rózsaszínes vörösről éjfeketére változtak, miközben a kórság rendületlenül terjedt tovább a testében, bár a szíve nem dobbant többet.

Segítek - szerette volna válaszolni Ekhó. - Megígérem. Ám a rémület vasmarokkal szorította össze a torkát, alig bírt erőt venni magán, hogy nagy nehezen felálljon, és kikerülje a Harci Sólyom holttestét. Le akarta zárni a szemét, megtenni ezt az utolsó könyörületességet, de nem merte puszta kézzel megérinteni. Még a nevét sem tudta.

Az egész folyosót törmelék borította. Túlsó végén a falat robbanás szakította át, szinte tökéletes kör alakú nyílást ütve rajta. A lyukon keresztül Ekhó jól látta, hogy a keleti szárny, ahol a Harci Sólymok szállása volt, teljesen a levegőbe röpült. Fojtott sikolyok ütötték meg a fülét a romba dőlt kövek és fagerendák alól, amelyek cseppkövek módjára álltak ki a földből, megfeketedett végeik azonban nem a tűz füstjének árulkodó nyomait viselték. Ekhó korábban is megfigyelte már a vulkánkitörésről szóló híradásokban, a Fészek falain a támadás után és a Grand Central információs pultjának óráján.

A kupédra ismét lecsapott, Nem, nem is így történt. Tanith jött el, hogy megkeresse a tűzmadarat, teste pedig a kupédra kalitkájaként működött.

A védelmi bűbájok - jutott Ekhó eszébe. - A bűbáj oknak meg kellett volna állítaniuk. El kellett volna leplezniük a jelenlétét, ahogyan Altair bizonygatta. A kucedrának azonban nem kellett érzékekre támaszkodnia, hogy a lány nyomára bukkanjon. Ekhó betekintett Tanith lelkébe, Tanith pedig visszanézett. Tudomást szerzett Avalonról. Napnál is fényesebben látta Ekhó emlékeiben, így mit sem számított, hogy a bűbájok elfedik Ekhó jelenlétét a kastélyban. Valójában ezüsttálcán kínálta fel Tanithnak a térképet. Az avián menedék abban a pillanatban lelepleződött, amint elméje Tanith gondolatait érintette. Ekhót pedig túlságosan elvakította a Caius elvesztése miatti bánat, hogy egy efféle fordulat lehetősége felmerüljön benne. Ostoba. Ostoba, ostoba, ostoba!

Tanith bizonyára tisztán látta, milyen látvány tárult Ekhó szeme elé, amint a csónakkal a sziget felé tartottak, ahogyan a kastély oromzata kiemelkedett a sűrű ködből, akárcsak egy tündérmesében. Hallhatta, amikor Altair részletesen elmagyarázta az épület alaprajzát, ahol a különböző csoportokat elszállásolták, és ahol a barakkok helyet kaptak. Nem a véletlen műve volt a pusztulásuk. Stratégiai csapásként történt. Ki kell iktatni a harcosokat, azután könnyen el lehet ejteni a leggyengébbeket. Mint a puskacsőre kapott kacsákat.

Nietzsche szavai lebegtek Ekhó tudatának felszínére az emlékei mélyéről: „Ha sokáig pillantasz a mélységbe, a mélység is beléd pillant.”

Ekhó előrevetette magát, átvergődött a törmeléken, keresztül a kert letarolt szegletén, amely a Harci Sólymok barakkjait elválasztotta a kastély főépületétől, megkerülve a kastély külső falának omladékát. Hallotta a romok alatt csapdába esett szerencsétlenek jajongását. Azok a Harci Sólymok, akik éppen nem voltak az épületszárny közelében a támadás idején, most a legszörnyűbb kár irányába özönlöttek, halott és haldokló bajtársaikhoz. A pusztításért felelős szörnyeteg felé.

Odakinn sötét volt az ég, grafitszürke fellegek takarták el a hold és a csillagok fényét. Ám még az éjszakai égbolton is láthatóan kirajzolódott a kucedra mocska, még a legsötétebb éjnél is sötétebben, akár egy fekete lyuk az űrben, mindent felemésztve, ami az útjába akad.

Először a Fészek. Most pedig Avalon. Az aviánok számára nem maradt más menedék. Ha ezt az otthonukat is elveszítik, kénytelenek lesznek szétszóródni a széllel, zsúfolt házakba kényszerülve szerte az országban, száműzött népként szétzilálódva.

Nem - gondolta Ekhó. A könnyű, nyári szellő nem hűvösen cirógatta a bőrét, ahogyan kellett volna. Túl meleg volt, túlságosan is tele füsttel, porral és kétségbeeséssel. Nem akarta, hogy az aviánok menekülni kényszerüljenek. Nem akarta, hogy rejtőzködniük kelljen. Otthont nyújtottak neki, amikor árva gyermek volt. Így hát megóvja az övéket, még ha belepusztul is. S ha kegyetlenül őszinte akart lenni magával, bizony a halála nem is volt olyan valószínűtlen.

Egy hang zengte be a kicsiny szigetet, ugyanaz a varázslat erősítette fel, amely a hang gazdáját a magasba emelte, közvetlenül az általa véghez vitt pusztítás fölé. Tanith varázsereje összevissza cikázott, villámcsapásként áthasítva a körülötte gomolygó árnyakon. A levegőben repült, ami elvileg lehetetlen volt. Mégis sikerült.

- Ó, a tűzmadár! - szólt Tanith. - Igazán kedves tőled, hogy csatlakozol hozzánk. - Szélesre tárta a karját, vérfoltos köpenye szétnyílt, felfedve az alatta rejlő aranypáncélt. Szőke hajába fekete sávok vegyültek, sötétségük mintha elnyelte volna a körülötte fénylő világosságot. - Tetszik a művem? - Lassan lejjebb ereszkedett, lába éppen csak a romba dőlt épületszárny egyetlen még makacsul álló fala fölött lebegett. - Csak a te kedvedért csináltam.

Ekhó egy fél lépést tett előre, elszánta magát, hogy valamiképpen letörli az önelégült vigyort Tanith képéről, de a nadrágja hirtelen megakadt valamin, ami egy kőtömb mögül állt ki. Lepillantott, félre akarta rúgni a bosszantó törmelékdarabot, amikor egyszer csak észrevett egy vörös pihével borított, vézna karocskát. Kova! Legszívesebben letérdelt volna a kisfiúhoz, hogy megnézze, vajon jól van-e, de nem szerette volna felhívni rá Tanith figyelmét. Szeme sarkából látta, hogy a fióka nem esett csapdába a leomlott fal súlya alatt. Rejtőzködött.

- Menj! - Megpróbált suttogva beszélni, ajkát nem is mozdítva. - Menekülj!

Reszkető hangocska felelt.

- Félek. - Kova még mélyebbre húzódott veszedelmes fedezéke alá. Ekhó vetett a kisfiúra egy gyors pillantást. Nem volt egyedül. Legalább két másik aviánfióka bújt meg vele együtt. Segíts rajtuk! - könyörgött a Harci Sólyom. - Mentsd meg őketl Ekhónak sejtelme sem volt, hogyan segítsen rajtuk. Még azt sem tudta biztosan, hogy képes-e megmenteni őket. De meg kellett próbálnia.

- Amikor azt mondom, hogy fussatok - suttogta halkan -, akkor fussatok!

Azután elsétált a kőtömbtől, hosszú és magabiztos léptekkel. Bíborvörös szempár leste minden mozdulatát. Ekhó örült, hogy Tanith egyedül bukkant fel. A Harci Sólymok többsége a barakkokban tartózkodott, és akik később a helyszínre siettek, máris sérüléseket szereztek, mire Ekhó megérkezett. Pillantása megakadt egy ismerős Harci Sólyom narancsvörös tollain - Zsálya, Altair egyik szárnysegédje. Testének jobb oldalát sebek hálózták be, némelyik régi sérülés behegedt maradványa volt, míg a frissekből vér csordogált, amely csaknem feketének látszott az éjszakában. Egy másik Harci Sólyom teste mellett állt, akinek vidám, cukorkára emlékeztető, rózsaszín fejtollai döbbenetes látványt nyújtottak az arcát elborító vér mellett. Ibolya, jutott Ekhó eszébe. Zsálya kardja ernyedten lógott a bal kezében.

Zsálya követte Tanith pillantását Ekhóra. Tekintetük találkozott, áthidalva a közöttük tátongó távolságot. Az avián alig láthatóan bólintott. Talán csak nyugtázni akarta, hogy Ekhó csatlakozott a küzdelemhez. Talán puszta együttérzésből. Egyfajta „Úgyis mind meghalunk, akár udvariasak is lehetünk” gesztusként. Ekhó fejével,az aviánfiókák búvóhelye felé intett. Segíts rajtuk! - üzente szavak nélkül. Zsálya szeme összeszűkült, majd egy bólintással jelezte, hogy megértette. Jól van. Ekhó most Tanithra összpontosított, aki továbbra is a kastély romba dőlt szárnya fölött lebegett.

Emlékezz, mit mondott neked Caius! - suttogta Rózsa hangja Ekhó fejében.

Mégis mire célzói? - válaszolta Ekhó gondolatban. - Nagyon sok mindent mondott.

Rózsa azonban elnémult, nem volt hajlandó, vagy éppenséggel nem tudta megosztani a bölcsességét.

- Hasznavehetetlen! - háborgott Ekhó.

Ám akkor hirtelen eszébe jutott. Az első nap, amelyet Ekhó és Caius egyedül töltött, amikor betörtek a Metropolitan Museumba, hogy megtalálják az Orákulum rejtekhelyén nyíló ajtó kulcsát. Caius megfogta Ekhó kezét egy strasbourgi híd alatt, majd megnyitott egy kaput a köztes világba. Amikor Ekhó kérdőre vonta, miért választott egy ilyen nyilvánvaló küszöböt a köztes tér és a saját világuk között, Caius így felelt: Csak mert hatalom van a birtokunkban, még nem kell feltétlenül használnunk is. Azt kívánta, bárcsak a népe is megtanulta volna már ezt a leckét. Ám Ekhó akkoriban még nem sejtette az igazságot, miszerint az új és iszonyatos Sárkányherceg valójában Caius húga. Tanith varázsereje és izmainak tornáztatása vívta ki a bátyja erős nemtetszését. Most pedig energiát pazarolt, hogy a levegőben tartsa magát. Igazán jellemző volt a Sárkányhercegre, hogy méltatlannak érezze a földet a lába alatt.

A hatalom, Ekhó most már tudta jól, korántsem kimeríthetetlen erőforrás. A mágiának mindig meg kell fizetni az árát, még a kupédra sem lehet kivétel. Nem tudta volna elkergetni a Grand Centralból sem, ha történetesen határtalan varázserővel rendelkezik. Csupán annyit kell tehát elérnie, hogy Tanith elpazarolja az erejét. Aminek az egyetlen módja, ha sikerül rávenni, hogy használja. S ez sajnos nem történhet további pusztítás, további kioltott életek nélkül.

- Hol van Caius? - Lángok lobbantak Ekhó öklében, feltáncoltak a karjára. Haja megrebbent saját varázserejének sodrásában. - Mit műveltél vele?

- A bátyám elveszett számodra, tűzmadár - kiáltotta Tanith. - Sohasem volt a tiéd, és nem is lesz soha.

Izzó gyűlölet fortyogott Ekhó szívében. Ha Caiusnak baja esett, ha netán meg is halt, vörösre festi Avalon szétzúzott köveit Tanith vérével. Még ha ez lesz is utolsó cselekedete az életben. Felmászott egy halom törmelékre. Tanith árgus szemmel figyelte, furcsa, bíborvörös tekintetében derű csillogott. Fekete erek keretezték az arcát, mint amilyenek a karján kúsztak felfelé a mezőn, amikor rátaláltak, bár vonásainak nagyobb részét különös módon érintetlenül hagyta a feketeség. Mintha a kupédra mérge Tanith aranyló szépségének legalább egy részét meg akarta volna kímélni.

- Engem akarsz? - kiáltotta Ekhó. - Akkor gyere, és kapj el!

A kupédra Tanith vörös szemén keresztül bámult rá, amelynek íriszébe fekete árnyak szivárogtak be, Ekhó egyértelműen látta a kucedra valódi vágyát abban a szempárban. Saját akarata alá kívánta kényszeríteni Ekhót, elnyelve a tűzmadár fényét, mígnem teljesen kialszik, és nem marad más a helyében, csupán a kétségbeesés mélységes sötétje.

Meg akarta törni Ekhót.

Emi sutagan. Pusztít.

Próbáld csak meg! - üzente Ekhó gondolatban a kucedrának. Tanith hirtelen oldalra rántotta a fejét, mint akinek egy távoli kiáltás ütötte meg a fülét. - Próbálj csak elpusztítani!