MÁSODIK FEJEZET

A londoni Camden Markét péntek esténként figyelemre méltó látványt nyújtott. Az árasok pultjai szorosan egymás mellé zsúfolódtak, mindegyik harsányabb és feltűnőbb igyekezett lenni a másiknál. Igencsak kétes eredetű perzsaszőnyegek lengedeztek finoman a szélben, és az utcai lámpák kíméletlen, sárga fénye vakítón megcsillant az egyik közeli asztalon sorakozó üvegpipákon. A júliusi levegőt Ekhó nem nevezte volna éppenséggel balzsamosnak, de felerősítette a piac körül szállingózó illatokat. Hangosan megkordult a gyomra, amint megcsapta az orrát egy erőteljesen kebabra emlékeztető illatfelhő. Talán megeszik egyet az úton visszafelé. Talán még pénzt is hajlandó lesz fizetni érte. A múlt éjjeli rémálom nyomasztó súlyként nehezedett rá, mindazonáltal olyan állandóvá vált immár a teher, hogy képes volt figyelmen kívül hagyni, ha nagyon igyekezett. Kompartmentalizáció - tűnődött magában. Pokolian hasznos tudomány. Ha pedig létezik olyan város a világon, amely képes elfeledtetni vele a bajait, akkor az kétségkívül London.

Könyökével utat tört magának a város ifjú különcei között, keresve a pultot, amely felkutatására Jáspis küldte. Nem kellett hátrapillantania, így is pontosan tudta, hogy Caius szorosan a nyomában van, és árgus szemekkel figyeli minden lépését. Amikor Ekhó közölte vele, hogy beszerző körútra indul, még csak hallani sem akart róla, hogy egyedül vágjon neki a városnak. Caius igazság szerint egyáltalán nem akarta elengedni, egyre azt bizonygatta, hogy sokkal nagyobb biztonságban vannak keletlondoni rejtekhelyükön, ahol meghúzták magukat - egy elhagyatott raktárépületben, amely Jáspis egyik álnevén volt bejegyezve. Ekhó azonban friss levegőre vágyott, már alig jutott lélegzethez a dohos helyiségben, ahol együtt lakott Caiusszal, Doriannal, Jáspissal és Borostyánnal, amióta három hónapja elhagyták Jáspis strasbourgi lakását, és kénytelenek voltak bujdosni.

Jáspis súlyos sérüléseivel nem merészkedhettek messzire. Borostyán megtett minden tőle telhetőt, hogy meggyógyítsa a sebet, amelyet Dorian védelmében magára vállalt, de még a lánynak is szüksége volt friss ellátmányra. Amint megemlítette, hogy fogytán vannak a gyógynövények, amelyekből a Jáspis sebére szükséges borogatást készíteni szokta, Ekhó abban a pillanatban lecsapott a lehetőségre, hogy újra feltöltse a készleteiket. Úgy érezte, ha csak egyetlen perccel is tovább kell vesztegelnie a raktárban, menthetetlenül becsavarodik. Egy kis távolságra volt szüksége. A többiektől, az ágyától, a vízfoltos mennyezettől, amelyet minden éjszaka bámult, miután végre sikerült felriadnia gyötrelmes rémálmaiból. Szerencsére Jáspis ismert egy varázslót, aki boltot nyitott Londonban, szívesen kínálva portékáját minden vásárlónak, akinek van szeme a mágiára, hogy megkereshesse a pultját.

Ekhó a környéket fürkészte, pillantása végigsiklott a Camden Markét szervezett káoszán. A mágia nem szerette, ha egyenesen ránéznek. Inkább az ember látókörének szélein szeretett megcsillanni, mintegy csúfolódva homályban bujkáló jelenlétével. A Feketeerdőben történtek óta, amikor is befogadta testébe a tűzmadár varázserejét, Ekhó azon kapta magát, hogy jobban ráhangolódik a levegőben rejtőzködő mágiára. Szeme sarkából észrevett némi csillámló ragyogást az egyik pult körül, alig tizenöt lépésnyire a helytől, ahol éppen állt. Korábban legfeljebb egészen enyhe homályra lett volna figyelmes a levegőben, most már azonban a varázsló mágiája tisztán csillogott szeme előtt a piac mesterséges fényében. Amikor megfordult, hogy egyenesen szembe nézzen vele, hirtelen szertefoszlott a csillám lás.

Megvagy!

Hátrapillantott a válla fölött, tekintete találkozott Caius zöld szemével a tömegen keresztül. Közel maradt a lányhoz, mégis tisztes távolságban, nehogy olyan benyomást keltsenek, mint akik együtt vannak. Caius ötlete volt. A frissen rövidre nyírt hajára húzott baseballsapka és arcán a finom pikkelyeket elfedő alapozó azonban Ekhó fejéből pattant ki. Kényelmetlenül feszengett a székben, amíg a lány felkente bőrére a festéket, nem volt hozzászokva a sminkhez, de ha már Ekhónak álruhában kell parádéznia, akkor bizony Caius sem lehet kivétel.

Ekhó kezét felemelve megigazította a szőke parókát, amelyet a raktárból indulva húzott a fejére, és egészen enyhén biccentett, éppen csak hogy Caius megláthassa. A túlméretezett napszemüveg és a lapos sapka, amelyet egy szundikáló keletlondoni hippi fejéről csent el a metrón, további névtelenséget kölcsönzött a megjelenésének, Caius azonban egy szemernyit sem engedett az óvatosságából. Még mindig üldözték őket - az aviánok, akikre Ekhó immár a családjaként tekintett. A drakharok, akiket Caius saját ikerhúga vezetett. Tulajdonképpen mindenki, akinek akár csak futó érdeke is fűződött a tűzmadárhoz. Ekhó még soha életében nem érezte magát ennyire a figyelem középpontjában.

Caius szájának sarka enyhén felfelé görbült, Ekhó pedig viszonozta a mosolyát. Eszébe sem jutott tiltakozni, amikor a hajdani drakhar Sárkányherceg ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje a varázsló boltjába. Caius kiváló társaságnak bizonyult. Néhanapján felmentek a raktárépület tetejére, és megmutatta Ekhónak a különféle csillagképeket, elregélve a mögöttük rejlő drakharin történeteket. A lány jól ismerte az emberek és az aviánok ősrégi mítoszait, ám ezek új történetek voltak számára, mégpedig nagyon is értékesek. Caius sohasem akart sokáig időzni a szabad ég alatt - mindig csak a biztonságot tartotta szem előtt -, Ekhó mégis különlegesnek érezte azokat a pillanatokat.

Amikor a tető hideg betonjának dőlt, Caius pedig mellette hevert, alig néhány centire, egyáltalán nem érezte magát figyelemre méltó személyiségnek, vagy éppenséggel az aviánok és drakharok között dúló háború fontos sakkbábujának. Nem érezte magát a tűzmadárnak, pusztító fegyvernek, amelyet mindkét fél olyan elkeseredetten próbált a kezébe kaparintani abban a reményben, hogy véget vethet az évszázadokon átívelő küzdelemnek. Csak egy hétköznapi lány volt, aki egy fiú mellett feküdt a csillagokat fürkészve.

- Talán keresel valamit?

A váratlan hang kizökkentette Ekhót a gondolataiból, emlékezetébe idézte, hol van éppen, és miért is jött ide. Elszakította a tekintetét Caiustól, aki most egy utcai lámpának támaszkodott, két pulttal távolabb. A körmeit vizsgálgató drakhar a hanyag nemtörődömség megtestesítője volt. Ekhó a férfi irányába fordult, aki megszólította.

Ha a zabkása emberi alakot ölthetne, bizonyára ebben a fickóban testesülne meg. Világosbarna kardigán. Mocskos, fehér ing. Elnyűtt cargo nadrág. Converse Ali Stars cipő, amely hajdanán fehér volt, de mostanra már szomorú szürkére sötétült. Egérszínű haja nem volt sem barna, sem pedig szőke. Minden a bézs árnyalatában virított rajta. Egyedül a szemét rejtő, retró RayBan napszemüveg nem illett a képbe. Ám mivel Ekhó is napszemüveget viselt az éjszaka közepén, legfeljebb utolsóként vethetett volna rá követ. A férfi egy cigarettát pödört ujjai között, amint felpillantott rá, kényelmesen terpeszkedve egy összecsukható fémszékben a pultjánál. Lábát bokájánál keresztbe rakva felpolcolta a mellette álló asztalra.

- Segíthetek? - kérdezte erős, London munkásrétegeire jellemző akcentussal. Szájához emelte a cigarettát, és túlzott alapossággal megnyálazta a papír felső szélét, hogy leragaszthassa. Asztalán összevissza hevert a sok olcsó ezüstékszer, mintha valójában nem is próbálná eladni őket. Ekhónak nem is volt kifogása ellene, hiszen nem is kívánt ékszert vásárolni tőle.

Előhalászott egy papírcetlit a zsebéből. Jáspis egy szimbólumot firkantott rá - egy egyenlő karú keresztet ábrázolt, közepén rombusszal, mind a négy karja végén kicsiny háromszögekkel -, és azt mondta, hogy mutassa meg a fickónak. Ez volt a varázslók társadalmának titkos, nemzetközi jelképe. A szimbólum alá Borostyán gondosan feljegyezte a szükséges alapanyagokat.

- Igen - válaszolta Ekhó a kérdésre. - Nehezen beszerezhető árukat keresgélek a piacon.

A férfi előrehajolt, nehézkesen lepakolta lábát a földre, mintha minden egyes mozdulat rettenetes erőfeszítést igényelne. Elvette a cetlit Ekhó kezéből, és az orrához emelte, hogy alaposan szemügyre vegye. Ketyegtek a súlyos másodpercek. Ekhó ellenállt a kísértésnek, hogy hintázni kezdjen a lábujjhegyén, vagy idegesen doboljon ujjaival a combján, vagy megvakargassa fejbőrét a paróka alatt, amely már egész éjszaka bosszantotta. Az első öt percben még izgalmasnak is találta, hogy inkognitóban utaznak, ám az újdonság ereje hamar elillant, ahogyan most a türelme is fogytán volt Csodacipó uraság időhúzása miatt.

A varázsló felpillantott Ekhóra a napszemüvege fölött, megadva a lehetőséget, hogy a lány láthassa az egyetlen jelét annak, hogy többé már nem tartozik az emberek közé. Teljesen fehér volt a szeme, mintha a pupilláját egészben elnyelték volna. Már a puszta látvány is elég volt, hogy Ekhó ujjai önkéntelenül is egy alkalmas fegyver után keresgéljenek. A varázslók társasága sohasem ígért jót. Ekhó szerette volna előkapni a csizmájába rejtett tőrt. Egy közeli rádióból statikus recsegés tört elő, miközben a bemondó felolvasta a legfrissebb főcímeket. Lezuhant egy repülő néhány kilométernyire Sydney határától. A közelgő amerikai elnökválasztás. Vulkáni hamufelleg takarja el az eget Új-Zéland fölött, miután három hónapja egy váratlan földindulás kitörésre késztetett egy szunnyadó vulkánt; állítólag még mindig morajlik és füstölög. Hirtelen felvillant néhány kép Ekhó fejében a múlt éjjeli rémálmából, de elnyomta őket, amilyen mélyre csak tudta.

- Ez bizony komoly gyógyellátmány - jegyezte meg a varázsló. Visszanyújtotta a papírcetlit, majd felállt. - Talán bajban vagy?

- Állandóan.

- Kedvemre való leányzó! - A varázsló az asztalt megkerülve belépett a standjára, és kotorászni kezdett az asztal alatt megbújó dobozok mélyén. Nem kapkodta el az időt. Felnézett Ekhóra, egy kicsit túlságosan is behatóan, majd megkérdezte: - Gyakran megfordulsz errefelé?

- Nem.

Ekhó erőt vett magán, hogy ne tekintsen hátra Caiusra. Semmi kedve nem volt élénk csevegésbe elegyedni a varázslóval. Minél többet beszél a fickó, annál valószínűbb, hogy feltesz egy kérdést, amelyre Ekhó nem tud, vagy éppenséggel nem kíván válaszolni. Megfordult a fejében, hogy talán mégis hallgatnia kellett volna Caiusra, és a raktárban kellett volna maradnia, megbújva a varázslat mágikus rétegei mögött, amelyek védelmezték őket.

A varázsló megrándította a vállát.

- A legtöbb ember, aki hozzám fordul, kevésbé… jótékony holmit szokott keresni. - Lábra huppant, több gyógynövénnyel teli villámzáras zacskót tartva a kezében. Felkínálta őket Ekhónak, amikor azonban a lány kinyújtotta a kezét, hogy átvegye a zacskókat, gyorsan visszarántotta őket. - Előbb a fizetség, drágaságom. Ötszáz lesz.

Kész fegyveres rablás! - morgolódott Ekhó magában, amint levetette válláról a hátizsákot, hogy előhalássza a Jáspis tartalékaiból vett bankjegyköteget. Bár a raktár nem számított különösebben otthonos helynek - csöpögött a mennyezet, berozsdásodtak a vezetékek, ráadásul a fűtés is inkább csak elméletben működött -, rendkívül jól el volt látva különféle országok pénznemeivel. Ekhó lecsapta a pénzt az asztalra.

- Tessék! Adja ide a cuccot, és már itt sem vagyok.

- Ó! Tűzről pattant kislány! - A varázsló Ekhó felé csúsztatta a zacskókat az asztalon, de továbbra is rajtuk tartotta a kezét.

- Úgy érzem, szívesen megismerkednék veled egy kicsit közelebbről is.

Ekhó felkapta a zacskókat, figyelmen kívül hagyva, ahogyan a fickó kisujja futólag megsimogatja a keze oldalát.

- Az érzés nem kölcsönös. - Hátizsákjába pottyantotta a gyógynövényes zacskókat, majd újra becipzárazta, és a vállára vetette. - Szívesen mondanám, hogy örömmel kötöttem üzletet magával, de sajnos hazudnék.

Azzal sarkon fordult, és a piac bejárata felé vette az irányt, míg a varázsló baljós, kurta kacagása a fülébe csengett. Nyálkásnak érezte a bőrét, ahol a fickó megérintette. Tenyerét a farmernadrágjába törölte, mintha úgy megszabadulhatna a kellemetlen érzéstől.

Egy kéz csusszant a tenyerébe, mire riadtan összerezzent, és ösztönösen is megpróbált elhúzódni.

- Lazíts! - suttogta Caius, meleg lélegzete a fülkagylóját cirógatta. - Csak én vagyok.

Hirtelen elszállt a feszültség Ekhó testéből, helyette a jóleső megelégedésre emlékeztető bizsergés költözött a gyomra tájékára. Szerette, ahogyan Caius keze a tenyerébe simult. Puha bőrén a kardforgatástól megkeményedett, durva részeket.

Közelebb kerültek egymáshoz az elmúlt hetekben, habár az ölelkezésnél nem jutottak előbbre. Egy idegen jelenlét csiklandozta a gondolatai mélyén. Nem vett tudomást róla. Egyre könnyebben el tudta hallgattatni Rózsát, ám valahányszor Caius megérintette, ez a titokzatos hang mindig megszólalt a tudatában, mintha a puszta közelsége szólítaná elő a szunnyadásból.

Erősebben megszorította Caius kezét, élvezetet lelt a szája sarkában bujkáló, halovány mosolyban. A Camden Town-i metrómegálló irányába sétáltak, ahonnan vonatra szállva visszajuthatnak a raktárhoz. A teljes mértékben varázstalan közlekedés ugyancsak Caius ötlete volt. Így nehezebben tudta bárki is nyomon követni őket, ha netán a mágia jeleit keresik, vagy az árnyékpor parányi maradványait. Ekhó nem vonhatta kétségbe a javaslat bölcsességét, mégis hiányolta a köztes átjárókon való utazás kényelmét, hogy az egyik városban belép egy ajtón, majd egy egészen más országban lép ki újra.

Könyökével megbökte Caius karját.

- Azt hittem, el akarjuk titkolni, hogy együtt vagyunk. Nem szegjük meg így a saját szabályainkat?

Caius ismét elmosolyodott, és lenézett összekulcsolt ujjaikra. Hüvelykjével finoman megsimogatta Ekhó kézfejét, ugyanazon a helyen, ahol a varázsló megcirógatta, mintha el akarná törölni a kellemetlen érintés utolsó nyomait is.

- Egy dolgot már biztosan megtanultam az együtt töltött idő alatt - válaszolta Caius lehajolva, hogy a lány tisztán hallhassa suttogó szavait. - Némelyik szabály egyetlen célja, hogy megszegjék.

Camden főutcájának lámpái ragyogtak a feje mögött, lágy aranyfénnyel vonva be a baseballsapka alól kiszökött, barna hajfürtjeit. Ekhó azt kívánta, bárcsak ne kellene elrejtenie a pikkelyeit; szerette volna megcsodálni, amint a fény táncot lejt Caius arccsontjain, megcsillanva a fénylő, sima pikkelyeken. Caius derűs türelemmel nézett rá, várva a válaszát. Szeme a smaragd - az emberi zöldnél - egy leheletnyivel világosabb árnyalatában pompázott, majdnem mintha egy belülről ragyogó fény világítaná meg.

Gyönyörű, ugye? - sóhajtott fel a hang Ekhó fejében.

Fogd be, Rózsa! Ekhó végtelen meglepetésére Rózsa engedelmeskedett, ám előbb még átsuhant a fején egy halovány érzés, amely gyanús módon leginkább kísérteties nevetésnek hatott. Ekhó egész testén remegés futott végig.

Caius gyorsan megszorította a kezét.

- Ekhó? Jól érzed magad?

A lány a torkát köszörülve elfordította róla a tekintetét. Habár Rózsa gondolatai talán hívatlan és nemkívánatos vendégek voltak a fejében, Ekhó mégsem tudott vitába szállni vele. Caius észvesztően vonzó volt. Nem sejtette azonban, hogy Rózsa szükségesnek érezte ezt ki is nyilvánítani. Tisztában volt vele, hogy Rózsa valahol Ekhó tudatának mélyén lakozik, mivel a halott lány lelke elválaszthatatlanul egybefonódott a tűzmadár erejével. Ekhó azonban nem állt készen rá, hogy bárkivel is megossza, Rózsa milyen természetes otthonossággal rendezkedett be az életében. Most már komoly hatalom volt a kezében, sőt felelősség is. Mások jövője függött tőle, és bizony nem éppen megbízhatóságról árulkodik, ha az ember lánya hangokat hall a fejében. Így hát Rózsa megjegyzéseit inkább megtartotta magának. Talán eljön egyszer a nap, amikor a régi szellemek elhallgatnak, és Ekhó végre egyedül marad a saját fejében. Álmodozni mindig lehet. Ám addig a napig minél kevesebben tudnak a dologról, annál jobb.

Már majdnem az állomásnál jártak. Felpattannak az északi metróvonalra, és alig fél óra alatt haza is érhetnek - mégis fojtogatóan hatott rá a gondolat, hogy vissza kell térniük a raktárba a túlságosan ismerős falak és a padlón heverő túlságosan vékony matracok közé. Ekhó úgy érezte, hogy több távol töltött időre van szüksége, még több időre, hogy úgy tegyen, mintha a világ terhe nem nyomná elviselhetetlenül a vállát. Gyomra újra hangosan megkordult, és remek ötlete támadt.

- Igen - felelte végül. Viszonozta Caius kézszorítását, újabb halovány mosolyt csalva az arcára. Mostanság többet mosolygott, bár még messze állt a felhőtlen mosolyoktól, amelyeket Rózsa emlékeiből ismert.

Mágoa - gondolta Ekhó. - Portugál. A szomorúság hátrahagyott maradványai.

Egy régi bánat nyomai tapadtak Caius lényéhez, áthatva minden mozdulatát, befolyásolva az egész viselkedését, akármilyen apró gesztusról volt is szó. Rózsa szerelme egy másik személyiség volt, bár Ekhó úgy vélte, hogy Caiusnak ez a változata is éppen kedvére való. Ám továbbra is kérdések gyötörték. Szerette volna megtudni, hogy tényleg valódi-e, amit Caius iránta érez. Vajon nem csupán egy halott lányt lát-e, valahányszor ránéz. Bolondság-e azt hinnie, hogy egy olyan bonyodalmas történet, mint az övék - Ekhóé, Caiusé, Rózsáé - valaha is boldog véget érhet? Mindössze ennyit sikerült azonban kinyögnie:

- Éhes vagy?

Caius mosolya hirtelen elillant, szája lefelé görbült.

- Minél hamarabb vissza kellene érnünk.

Ekhó előreszökkent, és a kezét fogva vezette a sarkon álló kebab-árushoz. London tele volt velük, és az étel minősége mindig egy kicsit a szerencsén múlott, ám Ekhó kész volt vállalni a kockázatot.

- Ó, gyere már! Egy bölcs ember szerint némelyik szabály egyetlen célja, hogy megszegjék.

Caius halk kacagással felelt.

- Nekem nem hangzik túl bölcsnek.

Mégsem ellenkezett, miközben Ekhó továbbrángatta, egyenesen a kebab csábító sziréndala felé. Mindenképpen felrúgta a szabályaikat, amint szerelmespárként sétálgattak az utcán, de hát fiatal volt még az éjszaka, sőt Ekhó maga is. Ez a pillanat a lányé volt, és szándékában állt kiélvezni, még ha - vagy talán éppen ezért - nem is tarthat örökké.