38

– Biztosan elégedett leszel. Hibátlan kislány – mondta Marthona, átadva a csöppnyi batyut a baba édesanyjának.

Ayla önmaga aprócska hasonmására nézett.

– Oly szép! – Kibontogatta a puha bőrpólyát, és alaposan megvizsgálta újszülött kislányát, a megnyugtató szavak ellenére félve, hogy valami torzulást talál. – Hibátlan, teljesen egészséges! Láttál valaha ilyen szép kisbabát, Marthona?

Marthona csak mosolygott. Természetesen látott. Saját gyermekeit. Ez azonban, fia házi tűzhelyének kislánya, semmiben nem maradt el szépségben saját gyermekeitől.

– A szülés egyáltalán nem volt nehéz, Zelandoni – mondta Ayla, amikor a donier az ágya mellé lépett és ránézett mindkettejükre. – Sokat segítettél, de valóban nem volt oly nehéz. Annyira boldog vagyok, hogy kislány lett! Nézd csak, máris próbálja megtalálni a mellemet! – Ayla a tapasztalat könnyedségével segíti a csecsemőt, gondolta Zelandoni.

– Jöhet Jondalar, és megnézheti? Szerintem sokban hasonlít hozzá, nem gondolod, Marthona? – kérdezte az új anyuka.

– Hamarosan jöhet... – válaszolta Zelandoni, miközben megvizsgálta a kismamát, és új nedvfelszívó bőrt tett a két lába közé. – Nem szakadtál fel, Ayla, nincs semmi sérülésed. Csak a tisztító vérzés. Jó szülés volt. Találtál már neki nevet?

– Igen. Azóta gondolkodom rajta, mióta megmondtad, hogy nekem kell nevet adnom a kisbabámnak.

– Mi lesz a neve? Készítek neki egy szimbólumot erre a kőre, és kicserélem erre – mondta, s felvette a szülési takarót, melybe a magzatburkot bugyolálta. – Utána kiviszem majd, és eltemetem, mielőtt még a méhlepényben maradt szellemélet otthont próbál keresni közel ahhoz az élethez, melyben valamikor tartózkodott. Gyorsan kell megcsinálnom, majd utána szólok Jondalarnak, hogy jöhet.

– Úgy döntöttem, hogy a neve... – kezdte Ayla.

– Nem! Ne mondd ki hangosan, csak súgd meg nekem – mondta Zelandoni.

Zelandoni közel hajolt Aylához, ő pedig a fülébe súgta kisbabája nevét. Majd gyorsan kiment. Marthona, Folara és Proleva leült az új kismama mellé, a kisbabát csodálták, és halkan beszélgettek. Ayla fáradtnak érezte magát, de boldog és nyugodt volt, egyáltalán nem úgy, mint Durc megszületése után. Akkor kimerült, és mindene fájt. Kicsit elbóbiskolt, és csak akkor ébredt fel, amikor Zelandoni visszatért, és odaadta neki a kis kövecskét, melyen most vörös és fekete festékkel ráfestett enigmatikus jelek voltak.

– Tedd biztonságos helyre, talán a falfülkében a doni mögé – mondta Zelandoni.

Ayla bólintott, majd egy másik fejet látott meg a bejáratban.

– Jondalar! – szólt Ayla boldogan. A férfi letérdelt az alvóemelvény mellé, hogy közelebb legyen hozzá.

– Hogy vagy, Ayla?

– Jól, köszönöm. Nem volt rossz szülés, Jondalar. Sokkal könnyebb volt, mint gondoltam. S látod a babát? – kérdezte, miközben kibontogatta a takarót, hogy társa megnézhesse.

– Tökéletes kislány!

– Megkaptad a kislányt, amit akartál! – örvendezett Jondalar, a csöpp kis újszülöttre tekintve, s megindítóan fenséges érzés fogta el. – Olyan kicsi! És, Ayla, még csöpp kis körmei is vannak! – A gondolat, hogy egy nő egy teljesen új emberi életet tud a világra hozni, egyszerűen lenyűgözte. – Milyen nevet adtál a kislányodnak, Ayla?

Ayla Zelandonira nézett.

– Megmondhatom neki?

– Igen, most már biztonságos – válaszolta az Első.

– A Jonayla nevet adtam a kislánynak. Mind a te, mind az én nevem benne van a nevében, Jondalar, mert mindkettőnktől származik. Ő a te lányod is.

– Jonayla. Tetszik a név. Jonayla – mondogatta az ifjú apa.

Marthonának is tetszett a név. Ő és Proleva is elnézően mosolygott Aylára. Nem volt szokatlan az új anyáknál, hogy megpróbálják meggyőzni jegyesüket arról, hogy a gyermekeik mindkettejük lelkéből származnak. Noha Ayla nem használta a „lélek" szót, biztosra vették, hogy értik, mire gondol. Zelandoni nem volt ennyire biztos a dologban. Jondalarban nem volt kétség afelől, hogy Ayla egyik jellemvonása, hogy pontosan azt mondja, amire gondol. Ő pontosan tudta, Ayla hogyan értette a kifejezést.

Szép lenne, ha igaz lenne, gondolta, miközben a csöppnyi kislányra nézett. Takarói nélkül kitéve a hűvös levegőnek a kicsi már-már felébredt.

– Oly szép! Pontosan olyan lesz, mint te, Ayla. Már most látom – lelkendezett Jondalar.

– Rád is hasonlít, Jondalar. Lenne kedved a karodba venni?

– Nem tudom – válaszolta Jondalar, kissé elbizonytalanodva. – Olyan csöpp!

– Nem túl kicsi, hogy a kezedben tartsd, Jondalar – mondta Zelandoni. – Nézd csak, segítek. Ülj le kényelmesen. – Gyorsan visszabugyolálta a csecsemőt a takarójába, felvette, és Jondalar karjára helyezte, megmutatva neki, hogyan tartsa.

Az újszülöttnek nyitva volt a szeme, és mintha Jondalarra nézett volna.

– Az én lányom vagy? – tűnődött. – Oly aprócska vagy, szükséged lesz valakire, aki vigyáz rád, aki segít gondoskodni rólad, amíg fel nem nősz! – Kissé közelebb emelte magához, oltalmazást érezve a kicsiny iránt. Majd, meglepődésére, váratlan és teljesen szokatlan felhevülést érzett, és védelmező szeretetet az újszülött iránt. Jonayla, gondolta. Kislányom, Jonayla!

Másnap Zelandoni meglátogatta Aylát. Megvárta, hogy egyedül legyen. A padlón ült egy párnán, a csecsemőjét szoptatta. A donier leereszkedett mellé egy másik párnára.

– Miért nem használod a széked, Zelandoni? – kérdezte Ayla.

– Kényelmes ez. Nem arról van szó, hogy ne tudnék a padlón ülni, egyszerűen csak időnként jobban szeretek nem ott lenni. Hogy van Jonayla?

– Jól. Jó kisbaba. Múlt éjjel felébresztett, de szinte mindig alszik – válaszolta az édesanyja.

– Meg akartam mondani neked, hogy holnapután lesz a névadása Jondalar házi tűzhelyébe született zelandoniként, s neve bekerül a Barlang Névtárába – közölte a donier.

– Köszönöm – hálálkodott Ayla. – Boldog vagyok, hogy zelandoni lesz, és Jondalar házi tűzhelyéhez kapja nevét. Az mindent teljessé tesz.

– Hallottál Relonáról? Shevonar társáról? Őt taposta halálra a bölény röviddel a megérkezésetek után – kérdezte Zelandoni a barátságos társalgás hangján.

– S mi történt vele?

– Ő és Ranokol, Shevonar fivére a következő nyáron jegyességet kötnek. Ranokol először enyhítette Relona társa halála miatt érzett bánatát, majd gondoskodni kezdtek egymásról. Azt hiszem, jó társválasztás – mondta az idősebb asszony.

– Örömmel hallom. Ranokolt annyira felzaklatta a fivére halála! Mintha saját magát hibáztatta volna. Azt hiszem, úgy gondolta, bárcsak ő halt volna meg a fivére helyett – mondta Ayla. Egyikük sem szólalt meg, Ayla azonban várakozást érzékelt. Azon tűnődött, az Első vajon olyan okból jött-e, amit még nem említett.

–Van valami, amiről beszélni akarok veled – kezdte Zelandoni. – Többet szeretnék tudni a fiadról. Értem már, miért nem említetted, különösen azután, hogy annyi problémád támadt Echozar miatt, de ha nem bánt, hogy beszélj róla, van egy-két dolog, amit tudni szeretnék.

– Jó szívvel beszélek róla. Néha szinte fáj, hogy nem tehetem.

Részletesen beszámolt a doniernek a Törzsnél szült fiáról, aki vegyes lelkű volt, a reggeli rosszulléteiről, melyek aztán egész nap és szinte egész terhessége alatt tartottak, és a csontját is eltörő szüléséről. Már mostanra megfeledkezett a kislánya világrahozatalával járó kellemetlenségekről, de még mindig emlékezett arra a gyötrelemre, mellyel Durcöt szülte. Mesélt Zelandoninak fia külső tulajdonságairól, ami deformitás volt a Törzs szemében, meneküléséről kis barlangjába, hogy megmentse fia életét, majd visszatéréséről annak ellenére, hogy úgy vélte, elveszíti fiát. Beszélt öröméről, amikor végül is befogadták őket, a Durc névről, melyet Creb választott ki fia számára, és a legendáról, amelyből a Durc név származik. Mesélt együtt töltött életükről, fia nevetéséről és saját öröméről, amikor olyan hangokat tudott képezni, mint ő, a nyelvről, melyet együtt kezdtek kialakítani, és arról is, amikor a Törzsnél kellett hagynia, amikor őt távozásra kényszerítették. Története vége felé a könnyei miatt már nehezen tudott megszólalni.

– Zelandoni – mondta a testes, anyányi asszonyra nézve. – Volt egy elképzelésem, amikor a kis barlangban rejtőzködtem vele, és minél többet gondolkodtam róla azóta, annál inkább igaznak tartom. Az élet kezdetével kapcsolatosan. Nem hiszem, hogy a lelkek egymáshoz illesztése kezdi az új életet. Azt hiszem, az élet egy férfi és egy nő párzásával kezdődik. Azt hiszem, a férfiak indítják el az élet kialakulását a nő testében.

Döbbenetes elképzelés volt ez egy fiatalasszony szájából, különösen mivel még soha senki nem mondott még csak hasonlót sem Zelandoninak, előtte mégsem volt teljesen ismeretlen, bár az egyetlen személy, aki egyáltalán elgondolkodott ilyen dolgokon, az egyedül ő maga volt.

– Azóta is sokat elmélkedem a kérdésen, s most már sokkal inkább meg vagyok győződve arról, hogy az élet akkor kezdődik el, amikor egy férfi beteszi a hímtagját egy nő belsejében olyan helyre, ahonnan az újszülött később kijön, és otthagyja a magját. Azt hiszem, abból lesz új élet, és nem a lelkek egymáshoz illesztéséből – mondta Ayla.

– Úgy érted, amikor férfi és nő osztozik Földanya Öröm Adományában? – kérdezte Zelandoni.

– Igen.

– Hadd tegyek fel néhány kérdést, Ayla. Egy férfi és egy nő sokszor megosztja egymással Doni Adományát. Mégsem születik annyi gyermek. Ha minden alkalommal új élet fakadna, ahányszor megosztják egymással Örömüket, sokkal több gyermek születne – mondta Zelandoni.

– Azon is gondolkodtam. Nyilvánvalóan nem mindig fogan új élet, amikor megosztják Örömüket, így tehát kell lennie valami másnak is az Adományon kívül. Talán sokszor kell megosztaniuk Örömüket, vagy talán különleges időkben, vagy talán a Földanya dönti el, mikor foganjon meg egy élet, és mikor ne. De nem a lelkűk az, amit Földanya elegyít, hanem a férfi magja, és talán a nő egy különleges magja is kell hozzá. Meggyőződésem, hogy pontosan azután lettem terhes Jonaylával, miután átkeltünk a gleccseren, azon az első reggelen, amikor felébredtünk, és megosztottuk egymással az Örömöt.

– Azt mondod, régóta morfondírozol ezen. Elsősorban mi indított arra, hogy ezen töprengj? – kérdezte Zelandoni.

– Először akkor tűnődtem el, amikor a kis barlangomban rejtőzködtem Durckel – válaszolta Ayla. – Azt mondták, el kell vinnem valahová, és otthagynom, mert torzszülött – könnyek gyűltek a szemébe, miközben ezt mondta –, de alaposan megvizsgáltam, és nem volt az. Nem rájuk hasonlított, és rám sem. A Törzsre és rám hasonlított. A feje hátul hosszú és nagy volt, nagy szemöldökcsontja volt, mint nekik, elöl azonban magas homloka, mint nekem. Valamelyest Echozarra hasonlított, kivéve, azt hiszem, hogy a teste inkább a mienkre hasonlít majd, amikor felnő. Soha nem volt olyan zömök vagy köpcös, mint a törzsbeli fiúk, és a lába hosszú és egyenes volt, nem olyan görbe, mint Echozaré. Félvér volt, de egészséges és erős.

– Echozar félvér, de az anyja törzsbeli. Mikor oszthatta meg az Örömöt a mi népünkből való férfival? A mi népünkből való férfi miért akarná megosztani az Örömöt egy laposfejű nővel? – kérdezte a donier.

– Echozar azt mondta nekem, hogy az édesanyját halállal átkozták meg, mert a társát megölték, amikor megpróbálta megvédeni őt a Mások egyik férfijától. Amikor rájöttek, hogy terhes, Echozar születéséig megengedték neki, hogy maradjon – mesélte Ayla. Jonayla szájából kicsúszott anyja mellbimbója, és a csecsemő kicsit felsírt. Anyja a vállára fektette, és a hátát paskolgatta.

– Azt mondod, hogy a mi népünkből való férfi erőszakolta meg Echozar édesanyját? Sajnos, megtörténik, de nem értem őket – csóválta a fejét Zelandoni.

– Megtörtént azzal a nővel is, akivel a Törzsi Gyülekezésen találkoztam. Volt egy félvér lánya. Azt mesélte, a Mások közül erőszakolták meg férfiak, hozzám hasonló férfiak. A kislányát úgy gyilkolták meg, hogy amikor az egyik férfi megragadta őt, a csecsemő kiesett a kezéből. Amikor rájött, hogy újra terhes, kislányt szeretett volna, amitől a társa feldühödött. A törzsbeli asszonyoktól elvárják, hogy csak fiúkat szüljenek, számos nő azonban titkon kislányt szeretne. Amikor a kicsi torznak született, a társa büntetésül megtartatta vele a csecsemő kislányt.

– Milyen szomorú történet, hogy a társa ilyen kegyetlenül bánt vele, miután megtámadták, megerőszakolták, s még a kisbabája is meghalt! – sajnálkozott a donier.

– Megkért, hogy beszéljek Brunnal, a Törzsem vezetőjével, hogy szervezze meg a frigyet a lánya, Ura, és az én Durcöm között. Attól tartott, hogy másként a lánya soha nem talál társat magának. Jó ötletnek tartottam. Durc is korcs volt a Törzs szemében, és legalább annyi nehézséget okoz majd neki a párválasztás. Brun beleegyezett, s most Durcnek ígértje. A következő Törzsi Gyülekezésen Ura vélhetőleg Brun... nem, most már Broud törzséhez költözik majd. Már bizonnyal ott lakik. Nem hiszem, hogy Broud nagyon kedves hozzá. – Ayla elhallgatott, és Urára gondolt, akinek egy idegen Törzshöz kellett költöznie. – Nehéz lehetett neki elhagynia a saját Törzsét és az édesanyját, aki szereti, és egy olyan Törzshöz költöznie, ahol talán nem látják nagyon jó szívvel. Remélem, Durc olyan ember lesz, aki segíti. – Ayla megcsóválta a fejét, majd a kisbaba böfizett kicsit, ő pedig elmosolyodott, és a vállán hagyta még egy ideig, a hátát paskolgatva.

– Jondalarral jó néhány történetet hallottunk még Utazásunk során. A Mások fiatalembereiről szóltak, akik a Törzs asszonyait erőszakolták meg. Azt hiszem, olyasmi ez, amire szívesen felheccelik egymást, a Törzs népe azonban egyáltalán nem veszi jó néven.

– Attól tartok, igazad van, Ayla, pedig még a gondolata is aggodalommal tölt el. Néhány fiatalember mintha olyasmiben lelné kedvét, amit nem szabad. De nőket megerőszakolni, még ha azok törzsbeli asszonyok is, még nyugtalanítóbb – mondta az Elsők Közt Első.

– Nem biztos, hogy az összes félvér gyerek annak eredménye, hogy néhány férfi a Mások népéből megerőszakolt törzsbeli asszonyokat, vagy törzsbeli férfiak Másokhoz tartozó nőket. Rydag félvér volt – mondta Ayla.

– Ő az a gyerek, akit a mamutojok népének vezetője fogadott be, akik közt te is éltél, igaz? – kérdezte Zelandoni.

– Igen. Az édesanyja törzsbeli volt, és Rydag hozzájuk hasonlóan nem igazán tudott beszélni, kivéve néhány hangot, amit senki nem értett igazán. Gyenge gyermek volt. Ezért halt meg. Nezzie szerint Rydag anyja egyedül volt, és utánuk ment. Ez nem jellemző a Törzs asszonyaira. Valamiért megátkozhatták, vagy mégsem volt egyedül, különösen nem terhessége egész ideje alatt. És ismernie kellett valakit a Mások népéből, valakit, aki kedvesen bánt vele, máskülönben elrejtőzött volna a mamutojok elől, nem pedig utánuk megy. Talán az a férfi volt, akitől Rydaget szülte.

– Talán. – Zelandoni csak ennyit válaszolt. De elgondolkodva a félvéreken, eltűnődött azon, vajon Ayla tudott-e bármi többet Echozarról. Zelandonit inkább Echozar érdekelte, mivel Dalanar népe fogadta be, és engedélyezte, hogy Jerika lányának jegyese legyen. – S Echozar édesanyja? Azt mondtad, megátkozták? Nem vagyok biztos benne, hogy értem, mit jelent az.

– Kerülték, kiközösítették. „Balszerencsésnek" tekintették, mert a társát megölték, amikor őt megerőszakolták, és különösen miután világra hozta „torz" gyermekét. A Törzs sem szereti a félvér gyermekeket. Egy Andovan nevű férfi talált rá félholtan, a csecsemőjével, miután a Törzs száműzte. Echozar azt mondta, a férfi idősebb volt, s valamilyen okból egyedül élt, de magával vitte az asszonyt és kisbabáját. Azt hiszem, s'armunaj volt, de a zelandoni terület határán élt, és beszélt zelandoni nyelven. Úgy vélem, sikerült megmenekülnie Attaroa elől. Fölnevelte Echozart, megtanította zelandoniul, s valamennyire a s'armunajok nyelvére is. Az anyja a törzsbeli jelekre tanította meg, ahogy Andovant is, mert az asszony nem beszélte a nyelvét. Echozar azonban igen. Hasonlított Durcre.

Ayla szünetet tartott, szeme elfátyolosodott.

– Durc is beszédkészséggel született, s megtanulhatott beszélni, ha volt valakije, aki megtanította. Már beszélt kicsit, mielőtt eljöttem, és tudott nevetni. Hogyan hihették, hogy olyan lesz, mint a törzsbeliek, amikor én szültem? Amikor hozzám hasonlónak szültem? De rám sem hasonlított, nem úgy, mint Jonayla, és nem is fog, ha Broud magja fogant meg bennem, és ő abból született.

– Ki ez a Broud?

– Brun társának, Ebrának a fia. Brun volt a Törzs vezetője. Ő jó vezető volt. Broud volt az, aki a Törzs elhagyására kényszerített, amikor vezető lett. Úgy nőttem fel, hogy gyűlölt engem. Mindig is gyűlölt – mondta Ayla.

– De azt mondod, tőle van a gyermeked? És úgy véled, a gyerek az Öröm megosztásából születik? Miért akarta az Örömöt megosztani veled, ha gyűlölt téged? – kérdezte Zelandoni.

– Vele nem lehetett megosztani az Örömöt. Nekem nem volt benne Örömöm. Broud megerőszakolt engem. Nem tudom, először miért tette, de rettenetes volt. Bántalmazott és fájdalmat okozott. Gyűlöltem, amit csinált velem, és gyűlöltem őt, amiért azt tette velem. Tudta, hogy gyűlölöm, de tudom, hogy éppen azért csinálta.

– És a Törzsed hagyta! – méltatlankodott Zelandoni.

– A törzsbeli asszonyoknak mindig oda kellett adniuk magukat, ha egy törzsbeli férfi úgy kívánta, bármikor, ha jelzett a nőnek. Erre nevelik őket.

– Ezt nem értem – mondta a donier. – Miért akar egy férfi egy nőt, ha a nő nem akarja?

– Nem hiszem, hogy a törzsbeli asszonyok különösebben bánták volna. Még a kis trükkjeik is megvoltak ahhoz, hogy rávegyék a férfit arra, hogy jelezzen nekik. Iza mesélt nekem ezekről a trükkökről, de én soha nem akartam használni. Biztosan nem Brouddal. Annyira gyűlöltem, hogy enni sem tudtam, reggelente nem akartam felkelni, nem akartam kimenni Creb házi tűzhelyéből. De amikor rájöttem, hogy várandós vagyok, oly boldog voltam, hogy többé már nem is törődtem Brouddal. Egyszerűen eltűrtem, és semmibe vettem. Utána abbahagyta. Az már nem volt szórakoztató számára, ha nem ellenkeztem, ha akaratom ellenére nem tudott kényszeríteni.

– Azt mondtad, csak tizenegy évet számoltál, amikor megszületett a gyermeked? Nagyon fiatal voltál, Ayla. Abban a korban a lányok többsége még csak fel sem nő. Kevesen talán asszonyok lehetnek oly fiatalon, többségük azonban nem.

– A Törzsnek már elég öreg voltam. A törzsbeli lányok egyike-másika hétévesen lesz asszony, és mire tízévesek lesznek, többségük már az. Azt hitték, nekem soha nem lehet gyerekem, mert a totemem túl erős volt egy nőnek – magyarázta Ayla.

– De nyilvánvalóan terhes lettél.

Ayla elgondolkodva hallgatott.

– Csak asszonyok szülhetnek. De ha az asszonyok a lelkek egymáshoz illesztésével lesznek terhesek, Doni miért teremtette a férfiakat? Csak azért, hogy az Örömökre társa legyen? Azt hiszem, kell lennie valami más okának is. Nők is lehetnek jó társaság, támaszt nyújthatnak egymásnak, ápolhatják, gondozhatják egymást, sőt gondoskodhatnak egymásról, még az Örömöt is megoszthatják egymással.

– A s'armunajok vezetőnője, Attaroa gyűlölte a férfiakat. Bezárva tartotta őket. Nem engedte meg nekik, hogy nőkkel osszák meg az Öröm Adományát. A nők más nőkkel osztották meg az otthonukat. Attaroa azt hitte, ha eltávolítja a férfiakat, arra kényszerítheti a nők lelkét, hogy nők lelkéhez illeszkedjenek, és így csak lányokat szülnek. De elképzelése nem igazolódott be. A nők egyike-másika megosztotta egymással az Örömöket, de párzani nem tudtak, nem tudták elegyíteni magvukat. Nagyon kevés gyermek született.

– Néhány mégis? – csodálkozott Zelandoni.

– Egy-kettő, de lányok nem születtek. Attaroa megcsonkított két kisfiút. A nők többsége nem értett egyet Attaroával. Páran kilopakodtak, és meglátogatták a férfiakat. A férfiak őrzésére használt nők segítettek nekik. A férfiak a gyermekes asszonyokkal oszthatták meg tüzüket az első éjjel, amikor kiszabadultak. Ők lettek társak, vagyis akartak azok lenni. Azt hiszem, egyedül azért lett gyermekük, mert meglátogattak egy férfit. Nem arról van szó, hogy megosztottak egy házi tűzhelyet, és elég hosszú ideig voltak együtt ahhoz, hogy egy férfi megmutathassa, érdemes arra, hogy a lelke kiválasztott legyen. Ritkán találkozhattak a férfival, és csak rövid időre, még ahhoz is rövid ideig, hogy pározhassanak. Veszélyes volt. Attaroa megölte volna őket, ha rájön. Ezért is gondolom, hogy a párzástól lettek terhesek a nők.

Zelandoni bólintott.

– Érdekes az okfejtésed, Ayla. Mi azt tanultuk, hogy a lelkek egymáshoz illesztéséből lesz terhes a nő, és az mintha a kérdések többségét megválaszolná az élet keletkezéséről. Az emberek többsége azonban nem kérdőjelezi meg, egyszerűen csak elfogadják a magyarázatot. A te gyermekkorod más volt, te készségesebb vagy a megkérdőjelezésre, de én óvatos lennék abban, hogy kivel vitatom meg ezt az elgondolást. Némelyekre egészen nyugtalanítóan hatna. Néha én is elmélkedem azon, hogy vajon Doni miért teremtett férfiakat. Igaz, hogy az asszonyok tudnak gondoskodni magukról és egymásról is, ha muszáj. Még azon is eltűnődtem már, hogy miért teremtett hím állatokat. Az anyaállatok gyakran gondoskodnak egyedül a kicsinyeikről, és a hímek és nőstények nem töltenek sok időt egymással, csak az év bizonyos időszakaiban, amikor megosztják az Örömöt.

Ayla bátorításnak vette az Első töprenkedését, hogy folytassa véleménye további kifejtését.

– Amikor a mamutojoknál laktam, élt ott egy férfi az Oroszlán Táborból. Ranecnek hívták, és Wymezzel élt, a kovakőpattintóval.

– Akiről Jondalar beszélt?

– Igen. Wymez nagyon hosszú útra indult fiatalkorában, és tíz év elteltével tért vissza. A Nagy Tengerhez, délre tartott, megkerülve a tenger keleti végét, majd a nyugatit megkerülve tért vissza. Ott találkozott azzal az asszonnyal, akinek társa lett, és megpróbálta magával hozni a mamutojokhoz, de az asszony meghalt útközben. Amikor visszatért, csak az asszony fia volt vele. Azt mondta nekem, hogy a társa bőre csaknem olyan fekete volt, mint az éjszaka, ahogy népe összes tagjának. Wymez társaként szülte meg Ranecet, és Wymez szerint a fia minden más gyerektől különbözött, mert oly világos bőre volt, nekem azonban nagyon sötétnek tűnt. A bőre barna volt, csaknem olyan sötét, mint Villámé, haja pedig sűrű fekete fürtökben göndörödött – mesélte Ayla.

– Azt hiszed, az a férfi azért volt barna, mert az édesanyja csaknem fekete volt, a társa pedig világos bőrű? Azt is okozhatta a lelkek elegyítése – válaszolta Zelandoni.

– Meglehet – ismerte el Ayla. – Mamut is ezt hitte, de ha Wymez kivételével ott mindenki fekete volt, nem lehetett volna sokkal több fekete lélek, akik az édesanyja lelkével elegyedhettek volna? Jegyesei voltak egymásnak. Bizonnyal osztoztak az Örömben. – Ayla a kisbabájára nézett, majd újra Zelandonira. – Érdekes lenne látni, milyen lenne a gyermekünk, ha Ranec társa lettem volna.

– Ő volt az, akivel frigyre léptél volna?

Ayla elmosolyodott.

– Mosolygós szeme volt, és mosolya fehér fogakat tárt elő. Okos volt, és jó humorú, megnevettetett, és ő volt a legjobb fafaragó, akivel valaha is találkoztam. Készített nekem egy különleges donit, és egy faragást Nyihaháról. Szeretett engem. Azt mondta, életében mindennél jobban szeretne társául venni. Soha senkit nem láttam, aki hasonlított volna hozzá. Annyira más volt, még az arcvonásai is különböztek. Elbűvölt. Ha nem szerettem volna Jondalart, beleszerettem volna Ranecbe.

– Ha mindezen jó tulajdonsággal rendelkezett, nem hibáztatlak – mondta Zelandoni, viszonozva Ayla mosolyát.

– Érdekes, vannak mendemondák valami sötét bőrű népről, amely délre él egy Barlanggal, a hegyeken túl a Nagy Tenger partján. Soha nem hittem el igazán, mert soha nem lehet tudni, valójában mennyi az igazság az olyan történetekben, és annyira hihetetlennek tűnt. Most már nem vagyok annyira biztos benne.

– A bőrszín és az arcvonások különbözőségei ellenére Ranec valóban hasonlított Wymezre. Egyforma magasak voltak, alkatukban is megegyeztek, és teljesen egyformán jártak – mondta Ayla.

– Nem kell oly messzire menned, hogy hasonlóságot találj – mondta Zelandoni. – Számos gyerek az anyja társához hasonlít, vannak azonban olyanok, akik a Barlang más férfijaihoz.

Zelandoni egy ideig csendben maradt, gondolkodott. Majd ismét megszólalt:

– Ayla, vélekedésed az új élet keletkezéséről elmélyült meditálást és megfontolást igényel. Nem tudom, érted-e, mire gondolok valójában. Ha nézeted igaz, az olyan változásokat okoz, melyeket sem te, sem én még csak elképzelni sem tudunk. Olyan kijelentést csakis a Zelandonia tehet. Senki nem fogad el olyan elképzelést, hacsak nem hisznek abban, hogy az olyan valakitől származik, aki Földanya nevében nyilatkozik meg. Kivel beszéltél erről?

– Csak Jondallarral és most veled – válaszolta Ayla.

– Azt tanácsolom, ne említsd meg senkinek. Találkozom Jondalarral, és meggyőzöm arról, hogy ő se szóljon róla senkinek. – Csendben ültek mindketten, belefeledkezve gondolataikba.

– Zelandoni – szólalt meg Ayla –, tűnődtél már valaha azon, milyen érzés lehet férfinak lenni?

– Különös, elgondolkodtató kérdés.

– Sokat elmélkedtem azon, amit Jondalar mondott. Akkor történt, amikor el akartam menni vadászni, ő pedig nem engedett. Tudom, részben azért nem, mert azt tervezte, hogy visszajön a Barlangba, és megépíti az otthonunkat, de valami több is volt benne. Az életcélról beszélt. Valami olyasmit mondott, hogy „Mi a férfi célja, életfeladata, ha a nők szülnek gyereket, és a gondoskodás is az ő dolguk?" Valahogy így mondta. Előtte én soha nem tépelődtem olyasmin, mint életcél. Milyen érzés lehet arra gondolni, hogy az életemnek nincs értelme?

– Gondold tovább egy lépéssel, Ayla. Tudod, hogy életcélod és feladatod részben az, hogy fölneveld a következő generációt, de mi az értelme annak, hogy van új generáció? Mi az élet célja?

– Nem tudom. Mi az élet célja? – ismételte meg a kérdést Ayla.

Zelandoni fölnevetett.

– Ha választ tudnék adni a kérdésedre, egyenlő lennék magával Földanyával, Ayla. Csak Ő tudja a választ erre a kérdésre. Sokan azt állítják, hogy életcélunk és -feladatunk az Ő tisztelete. Talán az a célja és értelme létezésünknek, hogy egyszerűen csak éljünk, gondoskodjunk a következő generációról, hogy ők élhessenek. Talán úgy tisztelhetjük a legjobban Földanyát. Földanya dala szerint azért teremtett bennünket, mert magányos volt, mert akarta, hogy emlékezzünk Rá, és becsüljük. Vannak azonban olyanok, akik szerint nincs célja, se értelme az életnek. Kétlem, hogy ezt a kérdést megválaszolhatnánk ezen a világon, Ayla. Abban sem vagyok biztos, hogy a következőben választ találunk rá.

– De a nők legalább tudják, hogy szükség van rájuk ahhoz, hogy legyen következő generáció. Milyen érzés lehet, ha még az a célja sincs meg valakinek? – kérdezte Ayla. – Milyen érzés lehet arra gondolni, hogy az élet ugyanúgy folytatódik, hogy népünk, nemünk vagy egyáltalán az emberi lény a Földön van-e vagy sem?

– Ayla, nekem soha nem volt gyerekem. Úgy kellene éreznem, hogy az életemnek nincs értelme és célja? – kérdezte Zelandoni.

– Nem így értettem. Talán lehettek volna gyermekeid, és ha nem, akkor is nő vagy. Akkor is ahhoz a nemhez tartozol, amely életet hoz a világra – felelte Ayla.

– De mindannyian emberi lények vagyunk. A férfiak is. Egyszerűen csak emberek. Mind a férfiak, mind a nők a következő generációban élnek tovább. A nők éppoly gyakran szülnek fiúkat, mint lányokat – magyarázta a donier.

– Éppen ez az! A nők éppoly gyakran szülnek fiút, mint lányt. Mi a dolgok, feladatuk mindebben a férfiaknak? Ha úgy éreznéd, hogy neked és a nemednek semmi része annak a következő generációnak a megteremtésében, embernek éreznéd magad? Vagy kevésbé fontosnak? Valami az utolsó pillanatban hozzájárul az új élet megteremtéséhez, valami szükségtelen? – Ayla előrehajolt, nyomatékot adva egyáltalán nem közömbös, az élet lényegét érintő kérdéseinek.

Zelandoni eltűnődött a kérdésen, majd az újszülöttjét a karjában tartó fiatal nő komoly arcába nézett. – Te a Zelandoniához tartozol, Ayla. Éppoly jól vitatkozol, mint bármelyikük – mondta.

Ayla visszakozott.

– Nem akarok a Zelandonia tagja lenni.

A testes donier számítóan nézett Aylára.

– Miért nem?

– Csak anya akarok lenni, és Jondalar társa – válaszolta.

– Nem akarsz többé gyógyító lenni? Éppoly tehetséges vagy, mint bármelyikük, köztük én is.

– Nos, de igen. Gyógyító változatlanul szeretnék lenni – válaszolta Ayla, összehúzva szemöldökét.

– Azt mondtad, néhányszor más kötelességeiben is segítetted a Mamutodat. Nem találtad érdekesnek? – kérdezte az Elsők Közt Első.

– Érdekes volt – ismerte el Ayla különösen, hogy új dolgokat tanulhattam, ugyanakkor félelmetes is volt.

– Mennyivel ijesztőbb lett volna, ha egyedül és felkészületlen lettél volna? Ayla, te a Mamut Házi Tűzhely leánya vagy. Mamutnak oka volt arra, hogy örökbe fogadjon. Én tudom, mi volt az, és szerintem te is. Nézz önmagadba! Féltél-e valaha is bármi furcsától és ismeretlentől, amikor egyedül voltál?

Ayla kerülte Zelandoni tekintetét, félrenézett, majd le a földre, de bólintott, épp csak észrevehetően.

– Tudod, van valami különleges benned, valami, ami csak kevesek tulajdonsága, nem igaz? Megpróbálod figyelmen kívül hagyni, nem is gondolni rá, de néha nehéz, nem igaz?

Ayla felpillantott. Zelandoni rámeredt, rabul ejtve tekintetét, arra kényszerítve, hogy viszonozza nézését, ahogy akkor tette, amikor legelőször találkoztak. Ayla megpróbált félrenézni, de nem igazán sikerült neki.

– Igen – válaszolta halkan. – Néha nehéz. – Zelandoni levette róla tekintetét, és Ayla újra lenézett a földre.

– Senki nem lesz Zelandoni, ha nincs hivatástudata, Ayla – mondta szelíden az asszony. – De mi van, ha megvan a hivatástudatod, azonban nem vagy felkészült? Nem gondolod, hogy mindenesetre jobb lenne még tanulnod? A lehetőség megvan rá, függetlenül attól, mennyire tagadod önmagad előtt.

– De önmagában a felkészülés nem teszi még valószínűbbé? – kérdezte Ayla.

– De igen. Azzá teheti. Ám érdekes lehet. Őszinte leszek veled. Tanítványra van szükségem. Nem sok esztendőm maradt hátra. Olyat akarok, akit én készítek fel, és aki a nyomdokaimba lép. Ez az én Barlangom. A legjobbat akarom neki. Én vagyok Nagy Földanya Első Szolgálója. Nem mondom gyakran, de nem véletlenül vagyok én az Első. Ha valaki tehetséges, senki nem taníthatja nálam jobban. Te, Ayla, tehetséges vagy. Talán tehetségesebb nálam. Te lehetnél az Első – mondta Zelandoni.

– És Jonokol? – kérdezte Ayla.

–Tudnod kellene a választ a kérdésedre. Jonokol kiváló művész. Boldogan maradt tanítvány. Soha nem akart Zelandoni lenni, amíg azt a barlangot meg nem mutattad neki. Tudod, hogy a jövő nyárra elköltözik. Amint rábeszéli a Tizenkilencedik Zelandoniját, hogy fogadja be, az ő Barlangjába költözik, és kifogást talál, hogy elhagyjon engem. Azt a fehér barlangot akarja, Ayla, és azt hiszem, meg kellene kapnia. Nemcsak hogy csodaszéppé tenné, hanem abban a barlangban életre kelthetné a világ lelkeit – magyarázta Zelandoni.

– Nézd, Ayla! – szólt Jondalar, kezében egy kovakőheggyel. Csupa izgalom volt. – Felhevítettem a kovakövet, ahogy Wymez, nagyon forróvá. Tudtam, hogy jól csináltam, mert amikor lehűlt, fényes és sima lett, csaknem mintha zsírral kentem volna be. Majd azzal a préstechnikával, melyet Wymez talált fel, mindkét oldalán javítgattam rajta. Még mindig nem ér fel azzal a minőséggel, amit ő gyártott, de azt hiszem, gyakorlással megközelíthetem az ő munkáinak minőségét. Mindenféle dolgot lehet csinálni belőle. Levehetem róla azt a hosszú, vékony réteget, azaz olyan vékony hegyeket készíthetek, amilyeneket csak akarok, és barkácsolhatok hosszú, egyenes kés- vagy dárdaélet is a nélkül a görbület nélkül, ami neked mindig sikerült, amikor a nyers kőből pattintott pengével dolgoztál. Még egy görbe pengét is könnyebben kiegyenesíthetek, ha mindkét vége belső oldalát javítgatom. Bármilyen hornyot véshetek, amilyet csak akarok. Markolattüskével vájhatok vállazott hegyű marokkövet. El sem tudod hinni, milyen előnyt nyújt! Bármilyen tárgyat, eszközt előállíthatok! Mintha csak az akaratom szerint hajlíthatnám a követ. Wymez egy zseni!

Ayla szünet nélkül mosolygott.

– Lehet, hogy Wymez zseni, Jondalar, de te legalább olyan jó vagy – dicsérte.

– Bárcsak az lennék! Ne feledd, hogy ő dolgozta ki az eljárást! Én csak megpróbálom utánozni. Kár, hogy olyan távol lakik. De hálás vagyok a vele töltött időért. Bárcsak Dalanar itt lenne! Azt mondta, az idei télen is kikísérletez valamit, és igazán oly jó lenne megvitatni vele!

Kritikusan szemlélve újra megvizsgálta a pengét. Majd felpillantott, és Aylára mosolygott.

– Majdnem elfelejtettem megemlíteni. Felfogadnám tanoncnak Matagant a tél utánra is. Mivel eljött látogatóba, kipróbálhatta a képességét, és azt hiszem, valóban tehetséges, s ért is a kőhöz. Hosszasan elbeszélgettem az édesanyjával és annak társával, és úgy tűnik, Joharran hozzájárul.

– Kedvelem Matagant – mondta Ayla. – Örülök, hogy megtanítod a mesterségedre. Annyira türelmes vagy, és te vagy a Kilencedik Barlangban, de talán minden zelandoni közül a legjobb kovakőpattintó.

Jondalar elmosolyodott a szavain. Az ember társa mindig előnyös összehasonlításokat tesz, jutott eszébe, de azért ha végiggondolta, úgy vélte, igaz lehet.

– Nem okoz gondot, ha nálunk lakik?

– Szerintem semmi akadálya. Annyi helyünk van a nagy teremben, egy részéből leválasztunk neki egy alvószobát – mondta Ayla. – Remélem, a kisbaba nem zavarja majd. Jonayla még felébred éjszakánként.

– A fiatalemberek jellemzően úgy alszanak, mint a tej. Szerintem még csak meg sem hallja majd.

– Szeretnék beszélni veled valamiről, amit Zelandoni mondott – váltott témát Ayla.

Jondalar kissé nyugtalannak látta jegyespárját, de talán csak képzelte.

– Megkért, hogy legyek a tanítványa. Tanítani akar – jött ki Ayla száján.

Jondalar felkapta a fejét.

– Nem tudtam, hogy érdekelne a zelandoniság, Ayla!

– Nem is érdekel, és most sem tudom, az akarok-e lenni. Már korábban is említette, hogy szerinte én a Zelandoniához tartozom, de legelőször akkor kérdezte meg, hogy lennék-e a tanítványa, miután Jonayla megszületett. Azt állítja, valóban szüksége van valakire, és én már értek valamennyire a gyógyításhoz. Csak amiért tanítvány vagyok, még nem feltétlenül jelenti, hogy Zelandoninak is kell lennem. Jonokol régóta a tanítványa már – magyarázta Ayla, lenézve a zöldségfélékre, melyeket éppen szeletelt.

Társa odasétált hozzá, és fölemelte az állát, hogy egyenesen ránézhessen. Nyugtalanságot látott a szemében.

– Ayla, mindenki tudja, hogy Jonokol egyedül azért lett Zelandoni tanítványa, mert oly kiváló művész, hogy nagy tehetséggel tudja ábrázolni az állatok lelkét, és Zelandoninak szüksége van rá a szertartásokhoz. Ő soha nem lesz gyógyító.

– Meglehet. Zelandoni azt mondja, a Tizenkilencedik Barlangba akar költözni – mondta Ayla.

– A miatt az új barlang miatt, amit te fedeztél fel, igaz? – kérdezte Jondalar. – Nos, arra ő a megfelelő ember. De ha tanítvány leszel, Zelandoni is leszel, nemde?

Ayla változatlanul nem tudott megkerülni egy egyenes kérdést, vagy hazudni.

– Igen, Jondalar – válaszolta –, azt hiszem, egyszer majd Zelandoni leszek, ha csatlakozom a Zelandoniához, de nem most azonnal.

– Azt akarod csinálni? Vagy Zelandoni győzött meg, mert gyógyító vagy? – kérdezte Jondalar.

– Szerinte bizonyos értelemben már most gyógyító vagyok. Talán igaza van. Nem tudom. Azt mondja, a saját védelmem miatt is szükségem van a tanításra. Nagyon veszélyes lehet számomra, hogy ha van hivatástudatom, de nem vagyok rá felkészülve – mondta Ayla. Soha nem beszélt Jondalarnak a különös dolgokról, melyek történtek vele, és hazugságnak érezte, hogy eltitkolta Jondalar elől. Még a Törzsben sem lehetett beszélni róla. Nyugtalanította Aylát, de most sem szólt róla egy szót sem.

Most Jondalar látszott gondterheltnek.

– Én nem igazán mondhatok semmit, akárhogy döntesz is, neked kell meghoznod döntésedet. De azért talán a legjobb felkészültnek lenni. Fogalmad sincs, mennyire megijesztettél, amikor te és Mamut megtettétek azt a különös Utazást. Halottnak hittelek, és könyörögtem Földanyához, hogy hozzon vissza az életbe. Nem hinném, hogy egész életemben valaha is jobban könyörögtem volna valamiért, Ayla. Remélem, olyasmit soha többé nem csinálsz.

– Sejtettem, hogy te voltál, nem azonnal, hanem később. Mamut azt mondta, valaki oly erőteljesen hívott vissza bennünket az életbe, hogy nem lehetett visszautasítani. Amikor eszméletre tértem, azt hittem, téged látlak, de később már nem voltál ott – mondta Ayla.

– Ranecnek ígért voltál. Nem akartam útban lenni – szabadkozott Jondalar, s élénken emlékezetébe jutott az a rettenetes éjszaka.

– De szerettél! Ha nem szerettél volna annyira, a lelkem még mindig abban az üres űrben kóborolna. Mamut azt mondta, soha többé nem megy úgy oda még egyszer, és figyelmeztetett, hogy ha még egyszer megteszem azt az Utazást, erős védelemről kell gondoskodnom, vagy megtörténhet, hogy nem térek vissza. – Váratlanul Jondalar kezéért nyúlt. – Miért én, Jondalar? – Sírva fakadt. – Miért kell Zelandoninak lennem?

Jondalar átkarolta. Igen, morfondírozott. Miért? Eszébe jutott a donier, amint a felelősségről beszél, és a veszélyekről. Most értette meg, miért volt oly nyílt. Megpróbálta felkészíteni őket. Mintha mindig is tudta volna, az első naptól, amikor a Barlangba értek, ahogy mintha Mamut is tudta volna. Mamut ezért fogadta be Aylát a házi tűzhelyéhez. Társa lehetek egy Zelandoninak? Édesanyjára és Dalanarra gondolt. Anyja szerint Dalanar azért volt képtelen vele maradni, mert ő volt a vezető. És a Zelandonival szembeni követelmények még nagyobbak.

Rólam mindenki azt mondta, hogy éppen olyan vagyok, mint Dalanar, és kétség sem férhetett hozzá, hogy Dalanar lelkének fia vagyok, elmélkedett. Ayla azonban azt állítja, hogy nemcsak a lelkek dolga. Szerinte Jonayla az én lányom. Ha Aylának igaza van, akkor én Dalanar fia vagyok! A gondolat megdöbbentette. Lehet, hogy legalább annyira Dalanar fia, mint Marthonáé? Ha igen, akkor abban is annyira hasonlít Dalanarra, hogy képtelen lenne együtt élni egy olyan asszonnyal, akinek oly fontos a munkája? Nagyon nyugtalanító gondolat volt.

Érezte, hogy Ayla reszket a karjában, és ránézett.

– Mi a baj, Ayla?

– Félek, Jondalar. Ezért nem akarom. Félek Zelandoni lenni! – Zokogott, majd elcsendesedett, és kibontakozott Jondalar karjából. – Én azok miatt a dolgok miatt félek, Jondalar, mert olyan dolgok történtek velem, amiket soha nem mondtam el neked.

– Milyen dolgokat? – Jondalar homloka ráncba szaladt.

– Soha nem mondtam meg neked, mert nem tudtam, hogyan magyarázzam el. Most sem vagyok biztos abban, hogy képes vagyok rá, de megpróbálom. Amikor Brun törzsével éltem, tudod, hogy elmentem velük egy Törzsi Gyülekezésre. Iza túl beteg volt, hogy ott legyen – s miután visszatértünk, hamarosan meg is halt. – Ayla szeme könnybe lábadt az emléktől. – Iza volt az orvosságos asszony, és neki kellett volna összeállítania a különleges italt a moguroknak. Senki más nem ismerte a receptet. Uba még túl fiatal volt, még csak asszony sem volt, és az italt asszonynak kellett elkészítenie. Iza elmagyarázta nekem, mielőtt elindultunk, de nem hittem, hogy a mogurok megengednék nekem az előállítását – azt mondták, azért, mert nem vagyok törzsbeli –, de aztán Creb eljött értem, és azt mondta, mégis főzzem meg én. Ugyanaz az ital volt, amit Mamutnak és magamnak is kotyvasztottam, amikor megtettük azt a különös Utazásunkat.

– De nem tudtam, hogyan készítsem el megfelelően, és a végén magam is ittam belőle. Még csak azt sem tudtam, hova megyek, amikor a mogurokkal együtt visszatértem a barlangba. A párlat olyan erős volt, hogy már talán a szellemvilágban jártam. Amikor megláttam a mogurokat, elrejtőztem és figyeltem, de Creb észrevette, hogy ott vagyok. Mondtam neked, hogy Creb hatalmas varázsló volt. Olyan, mint az Első. Ő irányított mindent, s valahogy az elmém összekapcsolódott a mogurokéval. Visszamentem velük a kezdetek kezdetéig, nem tudom megmagyarázni, de ott voltam – minden kezdet kezdetén. Ahogy visszatértünk a jelenbe, erre a helyre jöttünk. Creb blokkolta a többieket, nem tudták, hogy én is ott vagyok velük, de aztán otthagyta őket, és utánam jött. Felismertem ezt a helyet. Tudtam, hogy itt vagyunk a Barlangban. Felismertem a Hulló Sziklát. A Törzs élt itt nemzedékeken át, nem tudom, milyen régóta.

Jondalart akarata ellenére elbűvölte a történet.

– Valamikor régen egy nép voltunk – folytatta Ayla –, de aztán megváltoztunk. A Törzs hátramaradt, amikor mi előrementünk. Mivel oly hatalmas varázsló volt, Creb nem jöhetett utánam, de látott vagy érzékelt valamit. Majd megparancsolta, hogy menjek el, hagyjam el a barlangot. Olyan volt, mintha a belsőmben hallottam volna Crebet, a fejemben, mintha ő beszélt volna hozzám. A többi mogur sosem tudta meg, hogy ott vagyok, és ő soha nem mondta meg nekik. Megöltek volna. A nőknek nem volt szabad részt venniük azokon a szertartásokon.

– Utána Creb megváltozott. Soha többet nem lett ugyanolyan, mint volt. Kezdte elveszíteni a hatalmát, azt hiszem, többé nem szerette irányítani az elméket. Nem tudom, hogyan, de valahogy megbántottam, bárcsak soha ne tettem volna, de valamit velem is művelt. Azóta én is más vagyok, az álmaim megváltoztak, néha furcsán érzem magam, mintha valahová máshová mennék, és, nem tudom, hogyan fogalmazzam meg, de olyan, mintha néha tudnám, mit gondolnak az emberek. Vagy talán inkább mintha tudnám, mit éreznek, bár ez sem igazán pontos meghatározás. Amit... nos... nem ismerem a helyes szavakat, Jondalar. Egyébként az idő nagy részében ki tudom rekeszteni, blokkolni tudom az érzékelésem, néha azonban átjut valami, különösen, ha azok erős érzések, mint Brukevalé.

Jondalar furcsán nézett Aylára:

–Tudod, mire gondolok, hogy milyen gondolatok vannak a fejemben?

– Nem, soha nem tudom pontosan a gondolatokat. De azt igen, hogy szeretsz. – Ayla látta, hogy a férfi arckifejezése megváltozik. – Nyugtalanít, nem igaz? Talán nem kellett volna mondanom semmit – motyogta Ayla, szinte nyomasztó súlyként érzékelve társa érzelmeit. Jondalar érzelmeit mindig is pontosan érzékelte. Lehajtotta fejét, válla megroggyant. A férfi látta Ayla csüggedtségét, és szorongása váratlanul elenyészett. Megfogta asszonya vállát, rábírva, hogy emelje fel tekintetét, majd a szemébe nézett. Ayla szemében az a hihetetlenül réges-régi, ősi tekintet volt, melyet időnként már korábban is látott, és bánat, valami mély, kimondhatatlan melankólia.

– Nincs semmi takargatnivalóm előled, Ayla. Nem bánt, ha tudod, mire gondolok vagy mit érzek. Szeretlek. Mindig is szerettelek.

Könnyek csordultak ki Ayla szeméből, legalább annyira a megkönnyebbüléstől, mint a szeretettől. Felnyújtózott, hogy megcsókolja Jondalart, a férfi pedig lehajolt hozzá. Szorosan átölelte, meg akarván védelmezni mindentől, ami fájdalmat okozhat neki. Ayla is átölelte társát. Ameddig Jondalar mellette van, semmi más nem fontos, nem igaz? Abban a pillanatban Jonayla felsírt.

– Csak anya akarok lenni, és a te társad, Jondalar, nem igazán akarok Zelandoni lenni – mondta Ayla, miközben a csecsemőhöz ment, hogy fölvegye.

Valóban fél, gondolta Jondalar, de ki ne félne? Én még csak a közelébe sem szeretek menni egy temetkezési helynek, a szellemvilág meglátogatására pedig még csak gondolni sem akarok! Figyelte a közeledő Aylát, a babával a karjában, könnyekkel a szemében, és az asszony és a gyermek iránti szeretet és gondoskodni akarás érzete öntötte el. Mi történhet, ha Zelandoni lesz? Akkor is az Aylája marad, s akkor is szüksége lesz rá.

– Minden rendben lesz, Ayla – mondta neki, átvette tőle a kisbabát, és a karjában ringatta. Még soha nem volt boldogabb, mint amióta jegyességet kötöttek, különösen pedig azóta, hogy Jonayla megszületett. Lenézett az újszülött babára, és mosolygott. Azt hiszem, ő az én lányom is, gondolta.

– Tőled függ, Ayla – mondta. – Igazad van, még ha csatlakozol is a Zelandoniához, még nem jelenti azt, hogy Zelandoninak is kell lenned, de ha mégis, akkor sem történik semmi baj. Mindig is tudtam, hogy különleges nőt választottam társamul. Nemcsak hogy szépet, hanem olyat, aki ritka Tehetséggel is rendelkezik. Földanya kiválasztottja vagy, és ezt azzal mutatta meg, hogy megtisztelt a jegyességünkkel. S most van egy csodálatos kislányod. Azt mondtad, az én lányom is? Igaz? – kérdezte Jondalar, megpróbálva elmulasztani félelmeit.

Ayla könnyei újra végigcsordultak arcán, de könnyein keresztül Jondalarra mosolygott.

– Igen, Jonayla a te és az én lányom – mondta, majd újra zokogásban tört ki. Jondalar feléje nyújtotta szabad karját, és mindkettejüket magához ölelte. – Ha már nem szeretsz többé, Jondalar, nem tudom, mit csinálnék. Kérlek, örökké szeress!

– Persze hogy mindig szeretlek. Örökké szeretlek. Soha semmi nem veheti el tőlem az irántad érzett szerelmem – mondta Jondalar teljes szívével, és remélve, hogy Ayla iránti szerelme mindig igaz is marad.

A tél végre a végéhez közeledett. A szél sodorta portól bemocskolódott hó tömegei elolvadtak, és az első sáfrányok kidugták bordó-fehér fejüket a hó utolsó maradványai alól. A jégcsapok cseperésztek, majd eltűntek, és megjelentek az első rügyek. Ayla nagyon sok időt töltött Nyihahával. Hordtakaróba bugyolált kisbabájával a mellkasán sétált a kancával, vagy lassan kilovagolt. Villám már játékosabb kedvű volt, s még Jondalarnak is némi nehézséget okozott megzabolázása, de jó szívvel vette a feladatot.

Nyihaha felnyihogott, amikor meglátta Aylát, aki megpaskolta, és nagy szeretettel átfonta a nyakát. Azt tervezte, hogy találkozik Jondalarral és néhány emberrel egy kis sziklamenedékben a folyón lefelé. Nyírfanedvet akartak csapolni, melynek egy részéből sűrű szirupot főznek, másik részéből pedig erjesztéssel könnyű, alkoholos italt készítenek. Nem volt messze, de Ayla elhatározta, hogy Nyihahán lovagol ki, leginkább azért, mert a közelében akart maradni. Már éppen odaért, amikor eleredt az eső. Sietségre ösztökélte Nyihahát, és észrevette, hogy a kanca mintha nehezen lélegezne. Ayla éppen akkor tapintotta meg kidudorodó oldalát, amikor a kancának újabb méhösszehúzódása volt.

– Nyihaha... – szólalt meg hangosan Ayla. – Elérkezett az időd, nemde? Vajon mennyi van vissza az ellésig? Nem vagyunk messze a sziklamenedéktől, ahol találkozom valakivel. Remélem, nem zavar majd nagyon, hogy más emberek is lesznek körülötted.

Amikor a táborhoz értek, megkérdezte Joharrant, hogy a sziklafedél alá viheti-e Nyihahát. A kanca szülés előtt állt. Joharran késlekedés nélkül igennel válaszolt, és a környező emberek nagy izgalommal néztek az esemény elé. Igazi élmény lesz számukra. Még soha nem voltak a közelében sem a kicsinyét világra hozó lónak. Ayla a lecsüngő sziklaszirt alá vezette Nyihahát.

Jondalar odasietett hozzájuk, s megkérdezte, segíthet-e.

– Nem hiszem, hogy Nyihahának szüksége lenne a segítségemre, de a közelében akarok lenni – válaszolta Ayla. – Nekem lenne segítség, ha vigyáznál Jonaylára. Épp az előbb szoptattam meg. Egy ideig rendben lesz. – Jondalar átvette társától Jonaylát. A kisbaba meglátta a férfi arcát, és széles, boldog mosollyal üdvözölte. Csak nemrég kezdett mosolyogni, és üdvözölte házi tűzhelyének atyját a felismerésnek azzal a jelével.

– Olyan a mosolyod, mint az édesanyádé, Jonayla – mondta Jondalar, miközben átvette a kislányt Aylától, egyenesen ránézve és viszonozva mosolyát. A csecsemő Jondalar arcára figyelt, halk, kedves hangot hallatott, majd újra mosolygott. Megolvasztotta Jondalar szívét. Könyökhajlatába fektette Jonaylát, és visszasétált az emberek felé a kis menedék végébe.

Nyihaha boldognak látszott, hogy túl van a nyirkos időjáráson. Ayla lecsutakolta, és száraz, földes területre vezette, a lehető legtávolabb az emberektől. Ők mintha észrevették volna, hogy Ayla azt akarja, maradjanak távol, a hely azonban kicsi volt, és ők zavartalanul nézhették. Jondalar megfordult, hogy velük együtt figyelje a lovat. Ő nem most látta először, amint Nyihaha kiscsikót hoz a világra, az esemény azonban most sem volt kevésbé izgalmas. A szülés folyamatának ismerős volta nem csökkentette az áhítat érzését az új élet megjelenésének láttán. Ember vagy állat születése Doni legnagyobb adománya volt. Néma csendben várakoztak.

Egy idő után, amikor úgy tűnt, hogy Nyihaha mégsem készült fel teljesen, s amennyire csak lehetett, kényelmesen érezte magát, Ayla odasétált a tűzhöz, ahol az emberek várakoztak, hogy vizet igyon. Forró teát ajánlottak neki, és miután vizet vitt lovának, visszament a teáért.

– Ayla, én még nem hallottam a történetet, hogy miként találtál rá a lovaidra – mondta Dynoda. – Miért nem félnek az emberektől?

Ayla elmosolyodott. Megszokta már, hogy történeteket kérnek tőle, és szívesen mesélt a lovairól. Gyorsan elmesélte, hogyan ejtette csapdába és ölte meg a lovat, amely Nyihaha anyaállata lehetett, majd észrevette a kiscsikót és a hiénákat. Elmesélte, hogy bevitte a kiscsikót a barlangjába, táplálta és fölnevelte. Belemelegedett a történetmondásba, és anélkül, hogy észrevette volna, elbeszélésébe beleszövődtek azok az értelemkifejező mozdulatok és arckifejezések, melyeket akkor sajátított el, amikor a Törzs népe közt élt.

Fél szemmel Nyihahát figyelve, akaratlanul inkább előadta az eseményeket, és elbűvölte a közeli Barlangokból érkezett embereket. Különleges akcentusa és rejtélyes képessége, amellyel utánozni tudta az állathangokat, még érdekesebbé tette szokatlan történetét. Még Jondalart is magával ragadta az eseménysor, noha ismerte a körülményeket. Ilyen előadásban még soha nem hallotta. Kérdéseket tettek fel, és Ayla elkezdte elmesélni életét a völgyben, és amikor a barlangi oroszlán megtalálásának és fölnevelésének történetébe kezdett, a hitetlenség kifejezése jelent meg az arcokon. Jondalar nem késlekedett alátámasztani Ayla történetét. Akár hittek Aylának, akár nem, az oroszlán, a ló és a velük egy félreeső völgy barlangjában együtt élő asszony története nagyon tetszett nekik. A kanca hangja akadályozta meg Aylát története folytatásában.

Felugrott, és az akkor már az oldalán fekvő Nyihahához szaladt. Hártyába burkolt csikófej kezdett előbukkanni a kancából. Már másodszor bábáskodott a kanca mellett. Mielőtt a csikó hátsó fertálya teljesen előbújt volna, a nyirkos újszülött megpróbált felállni. Nyihaha hátranézett, hogy lássa az „eredményt", és kedvesen kicsinyére nyihogott. Még a földön fekve, a kiscsikó az anyja feje felé próbált mászni, de megtorpant egy pillanatra, hogy szopni próbáljon, mielőtt egyáltalán talpra állt volna. Amikor anyjához ért, a kanca a nyelvével azonnal tisztítgatni kezdte. Az aprócska ló pillanatokon belül megpróbált felállni. Visszapottyant az orrára, de a második próbálkozásra már a lábán állt – mindössze néhány perccel a világra jövetele után. Nagyon erős kiscsikó látta meg a napvilágot, gondolta Ayla.

Amint újszülöttje a talpán állt, Nyihaha felkelt, a csikó pedig szaglászgatni kezdte, anyja hasánál keresgélve, nem igazán találva a megfelelő helyet. Miután másodszor is átbújt anyja hátsó lábai alatt, Nyihaha az orrával kissé megnógatta újszülöttjét, hogy a helyes irányba igazítsa. A kicsinynek nem is kellett több. Nyihaha tökéletes anyaló volt, minden segítség nélkül életet adott nyakigláb kiscsikójának.

Az emberek csendben figyeltek, most látva először Földanyának azt az Ajándékát, melyet tehetségül adott szabadbon élő teremtményeinek: hogy miként gondoskodjanak újszülöttjeikről. Az egyetlen módja annak, hogy Nyihaha fajtája és a hatalmas számban a végeérhetetlen tundrán legelésző állatok többsége életben maradhasson, az volt, hogy kicsinyeik meg tudtak állni a saját lábukon, és röviddel megszületésük után már csaknem oly gyorsan futottak, mint a kifejlett példányok. Enélkül oly könnyű prédái lettek volna a ragadozóknak, hogy nem maradhattak volna életben. A kiscsikóját szoptató Nyihaha boldognak tűnt.

A csikó megszületése ritka élmény volt az embereknek, és olyan történet, melyet majd elmesélhet és újramesélhet a jövőben mindenki, aki tanúja volt. Jó néhányuk tett fel kérdéseket Aylának, miután mindkét ló már kényelmesen elhelyezkedett, és Ayla visszatért hozzájuk.

– Nem is tudtam, hogy a kiscsikók szinte már a megszületésük pillanatától tudnak járni. Egy ember-újszülöttnek legalább egy év kell hozzá. Gyorsabban is nőnek?

– Igen – válaszolta Ayla. – Villám az azt követő napon született, hogy rátaláltam Jondalarra. Most már teljesen kifejlett csődör, s még csak három évet számol.

– Nevet kell találnod a csikónak, Ayla – figyelmeztette Jondalar.

– Igen, de gondolkodnom kell rajta – válaszolta az asszony.

Jondalar azonnal megértette a névadás fontosságát. A szénaszínű kanca valóban más színű lónak adott életet. Az is igaz, hogy a mamutojok területéhez közeli keleti tundra lovai közt voltak sötétbarna árnyalatúak is, mint például Villám. Nem volt benne biztos, milyen színű lesz a kis kancacsikó, de mintha nem anyja színét örökölte volna.

Farkas nem sokkal később találta meg őket. Mintha ösztönösen sejtette volna, hogy óvatosan közelítse meg a családot, először Nyihahához ment. Lómama, ösztönei ellenére, megtanulta, hogy Farkas nem az a ragadozó, akitől félnie kellene. Ayla is odalépdelt hozzájuk, és miután Nyihaha megnyugodott, hogy Farkas a kivétel, a barátjuk, s különösen, hogy az asszony is körülötte volt, megengedte a négylábú vadásznak, hogy megszaglássza újszülöttjét, és hogy a kiscsikó is megismerje Farkas szagát.

A kancacsikó szürkének született.

– Azt hiszem, a Szürke nevet adom neki – mondta Ayla Jondalarnak és Jonayla lova lesz, de mindkettejüket tanítanunk kell. – Jondalar boldogan elvigyorodott az elképzelésen.

Másnap, amikor visszamentek a lovak területére a sziklamenedékben, Villám élénk érdeklődéssel, de Nyihaha szigorú felügyelete alatt üdvözölte újszülött kishúgát. Ayla véletlenül a lakótérség felé pillantott, amikor meglátta a közeledő Zelandonit. Meglepődött a kiscsikót meglátogató donier láttán. Ritkán tett erőfeszítést azért, hogy az állatokat megnézze. Mások is alkalmat találtak, hogy egy pillantást vessenek a kicsiny állatra, és megkérte őket, hogy eleinte ne menjenek hozzá túl közel. A donier azonban személyesen bemutatkozhatott Szürkének.

– Jonokol megmondta, hogy a Nyári Találkozón hagyja el a Kilencedik Barlangot – jelentette be Zelandoni, miután megvizsgálta a kiscsikót.

– Nos, számítottál rá – mondta Ayla, s idegesség fogta el.

– Elhatározásra jutottál, hogy akarsz-e a tanítványom lenni? – kérdezte a donier egyenesen, kertelés és habozás nélkül.

Ayla maga elé nézett, majd vissza a gyógyítóra.

Zelandoni várt, majd viszonozta Ayla tekintetét.

– Azt hiszem, nincs választásod. Tudod, hogy egy napon majd megérzed hivatásodat, talán előbb, semmint gondolnád. Gyűlölném látni, hogy a tehetséged tönkremegy, még ha támasz és tanulás nélkül túlélnéd is.

Ayla erőlködött, hogy elszakadjon a foglyul ejtő tekintettől. Majd, lényének mélységeiből vagy agytekervényeiben, megtalálta a menedéket. Érezte, amint erő fejlődik ki benne, és tudta, hogy a donier többé már nem tarthatja rabságban, nem kényszerítheti, hanem inkább neki lett hatalma az Elsők Közt Első fölött, és viszonozta tekintetét. Ez valami leírhatatlan érzést adott neki, a hatalom, a fölény, a tekintély érzetét, melyre addig tudatosan nem figyelt fel.

Amikor Ayla kiengedte Zelandonit tekintete rabságából, a donier egy pillanatra félrekapta szempárját. Amikor visszanézett, a mérhetetlen hatalom érzete, amellyel szinte foglyul ejtette Aylát, eltűnt, Ayla azonban mindentudó mosollyal szemlélte. Karjában a csecsemő mocorogni kezdett, mintha valami nyugtalanítaná, és Ayla figyelme visszafordult gyermekére.

Zelandoni remegett, de gyorsan visszanyerte önuralmát. Megfordult, hogy távozzék, de visszafordult, és újra Aylát tanulmányozta. Nem azzal a tekintettel, amely előidézte akaratuk küzdelmét, hanem egyenes, átható pillantással.

– Ne mondd nekem többé, hogy nem vagy Zelandoni, Ayla – mondta halkan.

Ayla elpirult, és bizonytalanul tekintett körbe, mintha menekülőutat keresne. Újra a donierre nézve már az ismert uralkodói testtartásában látta Zelandonit.

– Megmondom Jondalarnak – szólalt meg, majd gyorsan lepillantott a kisbabára.