37

A Kilencedik Barlang hajlékot épített a lovaknak a sziklamenedék alatt, napfelkelte irányában, a kevésbé használt területen, az Alsó-folyóhoz vezető híd közelében. Ayla megkérdezte Joharrant, ellenezné-e bárki, ha Jondalarral hajlékot építenének a lovak védelmére. Valami egyszerű építményt tervezett, amely távol tartja a bezúduló esőt és havat. Ehelyett azonban Joharran találkozót szervezett a Szóló Kőnél, hogy megkérdezze az emberek véleményét, s úgy határoztak, lássanak hozzá, és építsenek igazi szállást alacsony kőfalakkal, tetejét pedig fatáblákkal fedjék, melyek nem engedik be a szelet. A bejáratra azonban nem terveztek ajtótáblát, sem kerítést a hajlék köré, nehogy Nyihaha és Villám bezárva érezze magát.

A lovak mindig szabadon, elhatározásuk szerint jöttek-mentek. Nyihaha Aylával együtt lakott a barlangban a völgyben, később pedig mindkét ló hozzászokott ahhoz a lómenedékhez, melyet az Oroszlán Tábor épített részükre a saját hosszúházukhoz toldva. Ayla és Jondalar megmutatta a helyet a lovaknak, megetette őket szénával, zabbal, megitatták őket, s mintha már tudták is volna, hogy az az ő helyük. Legalábbis gyakran be-betértek a hajlékba a közeli Folyó partjáról felfutó egyenesebb ösvényen. Hacsak Ayla nem vezette őket, ritkán használták az Erdei-folyó Völgyéből felvezető, a lakótérség előtti sziklaszirten keresztülhaladó ösvényt, ahol mindig sokan tevékenykedtek.

Miután a lóhajlék elkészült, Ayla és Jondalar úgy határozott, hogy itatóvályút készít fából, egy rovátkolt, négyszög alakú ládát, a sharamudoj tárolók mintájára, és amikor nekiláttak, mindenki érdeklődéssel figyelte őket. Több napot is igénybe vett annak ellenére, hogy jó néhány segítőjük volt – és még több nézelődőjük. Először meg kellett keresniük az alkalmas fát, majd megtelepedtek egy magas fenyőn, a törzs közepétől egy vastag állványon. A többi fa közelsége miatt mindegyik magasra nyúlt, hogy elegendő napfény érje, törzséből kevés alacsonyabb oldalág nőtt, amitől viszont hiányzott belőlük a göb.

A fát kovakő baltával kellett kivágni, ami önmagában sem volt kis munka. Kovakő baltával nem lehet mély vágást ejteni a fatörzsön. így hát magasan kezdték, rengeteg forgácsot és kéregdarabot távolítottak el, miközben keresztben, keskeny szögben metszették el a fát. A megmaradt fatörzs úgy nézett ki, mintha egy hód rágcsálta volna el. Közvetlenül a legalacsonyabb ága alatt, keresztben újra el kellett vágni a fát. A csúcsát nem lehetett kárba veszni hagyni. Fafaragók és eszközkészítők már fürkész tekintettel méregették a bőséges famennyiséget és lehetőségeit, a forgácsot pedig a tűz táplálására lehetett használni. Ugyanebből a fából készítették a jászlat, melyből a lovak ettek. A sharamudojok hagyománya szerint tobozmagvakat ültettek el a kivágott fa mellett, hálaként Földanyának. Zelandonit nagyon meghatotta az egyszerű szertartás.

Következő lépésként megmutatták, hogyan lehet ékkel és fakalapáccsal széles deszkákat készíteni a fatörzsből. Az eredményként keletkező, a kívülről a közepe felé vékonyodó fatáblákat sokféleképpen fel lehet használni, köztük polcoknak. A rovátkolt láda zseniális ötlet volt. Kovakő vésővel vagy hasonló eszközzel keresztülmetszettek egy deszkát, hogy egyenes szélűre vágjanak egy hosszú fatörzsrészt. A levágott végeket ekkor a széle mentén elvékonyították. Három kimért távolságra barázdát vájtak a fadeszkán keresztben, ék alakú hornyot kialakítva, mely nem futott végig teljesen a fa körvonalán. Gőz segítségével a deszkát a hornyok mentén meghajlították, a vágatlan oldalával kifelé, hogy így egy négyszög alakú ládát alakítsanak ki. Kovakő fúróval több lyukat faragtak az elvékonyodó végekbe. Homokkal és kővel addig dörzsölték, amíg sima felszínt nem kaptak.

Az aljának egy másik deszkát egyenesítettek ki és formáltak meg késekkel és homokkővel, hogy pontosan illeszkedjen, és beleigazították a láda alsó peremén, belül, körben kialakított horonyba. Amikor az egészet kiformálták és összeillesztették, a láda negyedik sarkának elvékonyított széleit szegecsekkel erősítették össze, melyeket kővel kalapáltak bele az előre kifúrt lyukakba. Noha először eresztett, amikor vízbe áztatták, a fa megdagadt, s ezáltal a láda vízhatlanná vált, s tárolóalkalmatosság lett belőle folyadékoknak vagy zsírnak, és – forró kövek használatával – alkalmas főzőedény. Víz tárolására és a lovak táplálására is használhatták. Valószínűleg jó néhány láda készül még a jövőben.

Marthona figyelte Aylát, akinek arca kivörösödött, és amikor kifújta a levegőt, minden lélegzetvételénél meglátszott a lehelete, miközben felfelé kapaszkodott az ösvényen Vastag talpú mokaszint viselt, melyhez prém lábszárvédője fölött, a lábikráján körbetekert felsőrészt illesztett, és a Matagan édesanyjától kapott prémszegélyű parkát. A kabát nem rejtette el terhességét, különösen elég magasan viselt öve miatt, amelyről kis erszényke és a kése lógott. Csuklyáját hátra vetette, haját könnyen kibontható kis kontyba fogta össze, de laza hajtincsek lengedeztek a szélben.

Mamutoj zsákja, melyet még mindig szívesebben használt a zelandoni módra készített helyett, tele volt valamivel. Megkedvelte a tarisznya használatát, melyet a vállán átvetve hordott, és rendszerint rövidebb utakra vitte magával. A tarisznya szabadon hagyta egyik vállát, melyen a zsákmányát vihette haza. Most a tollazott lábuknál összekötött három fehér hófajd lógott le hátul a válláról, elöl pedig két jó méretű fehér nyúl.

Farkas nem maradhatott el mögüle. Ayla rendszerint magával vitte a vadászatokra. Farkas nemcsak abban volt kiváló, hogy felriassza a madarakat vagy a kisebb állatokat, hanem meg tudta mutatni Aylának, hogy a fehér madarak és nyulak hol hullottak el a fehér hóban.

– Nem tudom, hogy csinálod, Ayla – szólt Marthona, a kő előcsarnokra érő ifjú asszony mellé lépve. – Amikor én voltam ilyen terhes, már annyira testesnek és esetlennek éreztem magam, hogy még csak meg sem fordult a fejemben a vadászat, te pedig még most is eljársz, és szinte soha nem térsz vissza üres kézzel.

Ayla mosolygott.

– Én is testesnek és esetlennek érzem magam, de ahhoz nem kell sok fáradság, hogy elhajítsak egy botot, vagy parittyából kilőjek egy követ. S még csak nem is gondolnád, Farkas mennyit segít! Hamarosan már úgyis éppen eleget kell otthon maradnom!

Marthona rámosolygott a kettejük közt poroszkáló állatra. Bár aggódott miatta, amikor a többi farkas megtámadta, most már tetszett neki kissé lekonyuló füle. Leginkább azért, mert könnyebben felismerhetővé tette. Megvárták, amíg Ayla levette válláról az elejtett zsákmányt, és letette a lakóhely előtt egy mészkő tömbre, melyet néha-néha rakhelynek, néha pedig ülőhelynek használtak.

– Én soha nem értettem igazán jól kisvadak elejtéséhez – mondta Marthona –, kivéve hurokkal és csapdával. De volt idő, amikor szerettem eljárni nagy vadászatokra a többiekkel. Ám oly rég vadásztam, hogy talán már el is felejtettem, hogyan kell, de jó szemem volt a nyomkereséshez. Már nem látok olyan jól.

– Nézd csak, mit találtam még – újságolta Ayla, s levette kidudorodó zsákját a hátáról, hogy tartalmát megmutassa Marthonának. – Alma! – Talált egy almafát, melyet a tél megfosztott már leveleitől, de kicsiny, fényes vörös almák díszlettek ágain, most a fagy után pedig már kevésbé volt kemény és savanyú, és telirakta vele a zsákját.

A két asszony a lovak hajléka felé indult. Ayla nem számított arra, hogy a nap kellős közepén ott találja a lovakat, de ellenőrizte itatójukat. Télen, amikor hosszú ideig fagypont alatt maradt a hőmérséklet, mindig kiolvasztotta nekik a vizet, bár a szabadon élő állatok kellőképpen gondoskodtak maguknak elegendő ivóvízről. Vackort rakott a hornyolt jászolba.

Majd a kőszirt pereméhez gyalogolt, s lenézett a fák és bokrok szegélyezte Folyóra. Nem látta a lovakat, ezért azon a hangon füttyentett, melyre reagálniuk kellett, mert megtanította rá őket, remélve, hogy elég közel vannak és hallják. Alig telt bele kis idő, és Nyihaha már kapaszkodott is fel a meredek ösvényen, nyomában Villámmal. Felérve a szirtre, Nyihaha Farkas orrához dörgölte a sajátját, csaknem formális köszöntésként. Villám Farkasra nyihogott, és örömteli csaholást és orrösszedörgölést kapott viszonzásul.

Marthona hiába látta ily nyilvánvaló bizonyítékát annak, hogy Ayla milyen szépen megszelídítette állatait, nehezen hitte el. Megkedvelte Farkast, aki mindig emberek közelében volt, és engedelmeskedett neki. A lovak azonban nyugtalanabbak voltak. Ha nem voltak Ayla és Jondalar közelében, nem mutatkoztak oly barátságosnak és szelídnek inkább hasonlítottak az őshonos, szabadon élő vadlovakra, melyekre egykor vadászott.

A fiatalasszony azokat a megnyugtató hangokat produkálta, melyeket Marthona már korábban is hallott tőle állatai csutakolása és vakargatása közben, majd a hajlékukba vezette őket. Marthona Ayla lónyelvének tartotta lócsillapító, dicsérő szavait. Felvett egy vackort mindegyiknek, a tényeréből etette őket, s továbbra is azon a furcsa nyelvezeten beszélt hozzájuk. Marthona megpróbálta felismerni Ayla hangjait. Valójában nem nyelv, gondolta, noha egyes szavak hangzása hasonlít azokhoz, melyeket akkor használt, amikor a laposfejűek beszédét mutatta be.

– Már jókora a pocakod, Nyihaha, mint az enyém – mondta éppen Ayla, megtapogatva a kanca gömbölyű hasát. – Valószínűleg tavasszal, talán késő tavasszal meglesz a kiscsikód, miután kissé felmelegszik az idő. Akkorra nekem már meglesz a kisbabám. Annyira szeretnék lovagolni egyet, de úgy vélem, már túl kövér vagyok. Zelandoni szerint nem lenne jó a babának. Jól érzem magam, de nem akarok kockáztatni. Jondalar majd kilovagol veled, Villám, amikor visszaér.

Ez volt a legfontosabb mondanivalója a lovainak, bár többet is mondott, noha a törzsbeli jelzéseket, a szavak kombinációját és magánnyelvezetének más hangjait nem lehetett volna lefordítani Marthonának. A lovak sem a szavakat értették, inkább üdvözlő hangjait, kedves, szeretetteli érintését és bizonyos hangokat, jelzéseket.

A tél váratlanul érkezett. Késő délután kis fehér hópihék kezdtek szállingózni. Majd meghíztak és megduzzadtak a pelyhek, és estére már gomolygó hóviharrá lettek. Az egész Barlang megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor a reggel elindult vadászok sötétedés előtt üres kézzel ugyan, de biztonságban topogták le lábukról a havat a bejárat előtt.

– Meglátva a tőlük telhető leggyorsabban északra igyekvő mamutokat, Joharran úgy döntött, forduljunk vissza – magyarázta Jondalar, miután üdvözölte Aylát. – Ismered a mondást, mely szerint „Amikor a mamutok északra mennek, te fordulj vissza, siess haza". Ez rendszerint havazást jelent, ezért a mamutok elindulnak északra, ahol hidegebb van ugyan, de az idő száraz, és a hó nem halmozódik fel olyan magasra. Ők megrekednek a mély, vizes hóban, Joharran nem akart kockáztatni, a viharfelhők azonban oly gyorsan közeledtek, hogy talán még a mamutok is beleveszhettek. A szél északi irányba fújt, és még mielőtt felkészülhettünk volna rá, már annyira havazott, hogy szinte az orrunk hegyéig sem láttunk. Már fél térdig ér. Fel kellett csatolnunk a hótalpakat, mert anélkül nem tudtunk volna hazajönni.

A hóvihar egész éjjel, másnap és a rákövetkező napon is tombolt. A fehérség mozgó függönyén kívül semmit, még a Folyót sem lehetett látni. Időnként a magas sziklákat püfölő mozgó levegő keresztáramába szorult, és kijáratot nem találó hóförgetegben fordult szembe az uralkodó széljárás elsődleges irányával. Máskor, amikor a havat hordó szelek elenyésztek, a hó függőlegesen szakadt le állandó, hipnotikus mozgásban.

Ayla nagyon örült a menedéket nyújtó szikla előcsarnokának, amely elnyúlt egészen a lovak területéhez, bár a havazás első éjjelén nagyon nyugtalan volt, nem tudva, állatai visszataláltak-e hajlékukba, mielőtt a hó oly mély lett. Attól tartott, ha a lovai találtak valamilyen más menedéket, megszakad velük a kapcsolata, és elszigeteli, elzárja őket a vastag, fehér hótakaró.

Nagy kő esett le a szívéről, amikor hajlékukhoz közelítve nyihogást hallott másnap kora reggel, és a megkönnyebbülés hatalmas sóhaja hagyta el a száját, amikor meglátta mindkét lovát, bár miközben üdvözölte őket, érezte idegességüket. Az ilyen mély hó teljesen ismeretlen volt számukra is. Úgy döntött, egy ideig lovai mellett marad, és takácsmácsonya-gallyakkal végigcsutakolja őket, ami rendszerint lecsillapította és megnyugtatta Nyihahát és Villámot.

Amikor biztonságban megtalálta őket a hajlékukban, azon tűnődött, vajon hol lehetnek ilyen időben a vadlovak. Már korábban elvándoroltak a hidegebb, szárazabb térségre, északra vagy keletre, ahol a hó talán nem olyan mély, és nem takarja be teljesen téli élelmüket, a száraz álló szénát?

Most örült neki, hogy takarmányuk kiegészítésére kazalnyi szénát is gyűjtöttek a lovaknak, nemcsak gabonát, Jondalar ötlete volt. Ő Aylával ellentétben, tudta, milyen mély lehet télen a hó. Most nem volt biztos benne, vajon eleget gyűjtöttek-e. A lovak alkalmazkodtak a hideghez, amiatt nem aggódott. Szőrzetük megvastagodott, és egész testüket betakarta, mind az alsó, mind pedig a zömök, izmos testüket védő bozontos, külső szőrzet, de vajon kitart-e a széna?

Jondalar népének földjén a telek hidegek voltak, de nem szárazak. Jellegzetességük a hó volt, a nehéz, fojtogató hóforgatagok. Amíg a Törzsnél élt, nem látott ennyi havat. Inkább a száraz, fagyos lösztundrához szokott, amely az atmoszférából mosta ki a nedvességet, de a mamutoj vadászok területétől és az ő völgyétől távolabb. Itt, ahol a klímát a Napnyugati Nagy Vizek tengeri hatása befolyásolta, a térséget kontinentális sztyeppeként ismerték. A tél nyirkosabb és havasabb volt, valamelyest annak a területnek a klímájához hasonló, ahol felnőtt, ahol egy félsziget hegyes csúcsa messze a távoli napkeleten belenyúlt egy beltengerbe.

Az elülső sziklaperemen felhalmozódott nehéz hó megtöltötte a bejárat alsó felét a lecsüngő szikla alatt, és puha hó szilárd gátját építette fel, amely éjszakánként csillogott az előcsarnok tüzeinek arany visszaverődésében. Ayla most már tudta, miért építettek szilárd, erős lábakat a télen szennyvízelvezető árokként használt külső helyiséghez vezető védett folyosó bőrrel fedett keresztgerendái alá.

A havazás kezdetét követő második reggelen Ayla az alvóemelvény mellett álló Jondalar mosolygó arcára ébredt. A férfi gyengéden rázogatta. Arca kipirult a hidegben, és még nehéz kinti ruházata is magán viselte a fel nem olvadt hó nyomait. Egy csésze gőzölgő teát tartott a kezében.

– Kelj fel, hétalvó, ébredj! Emlékszem, amikor te mindig jóval előttem ébredtél fel. Maradt még reggeli. Elállt a havazás. Öltözz fel melegen, és gyere ki – javasolta. – Talán felvehetnéd azt az alsóruhát, amit Maronától és barátnőitől kaptál.

– Már voltál odakinn? – kérdezte Ayla, felült, és ivott egy korty forró teát. – Tényleg mintha szükségem lett volna arra, hogy kialudjam magam. – Jondalar megvárta, amíg teljesen felébred, gyorsan eszik néhány falatot reggelire, és öltözködni kezd, de igyekezett nem sürgetni. – A hasam fölött már nem ér össze ez a nadrág. A felső pedig soha nem is volt jó rám. Biztosan azt akarod, hogy ezt a ruhát vegyem fel? Nem szeretném kinyújtani.

– Legfontosabb a nadrág. Nem fontos, hogy nem tudod végig egymásra hajtani a két felét, hiszen úgyis ráveszed a többi ruhádat. Tessék, itt a csizmád. Hol van a parkád? – kérdezte Jondalar.

A sziklamenedékből kilépő Aylát szikrázóan kék égbolt és a sziklaperemre ragyogó napfény fogadta. Nyilvánvalóan jó néhányan korán keltek. Az Erdei-folyóhoz vezető ösvényről már letisztították a felgyűlt havat, és hogy ne legyen olyan csúszós, a szikla előcsarnok alól kiásott mész kőtörmeléket szórtak rá. Az ösvény mindkét oldalán mellmagasságig ért a hófal, ám ahogy Ayla kinézett fölötte a környező vidékre, a lélegzete is elakadt.

A táj átalakult. A csillogó fehér hótakaró meglágyította a föld kontúrjait, az égbolt pedig még kékebbnek tűnt a szikrázó fehérség ellenében, hogy szinte megfájdult tőle a szem. Hideg volt. Ayla lába alatt csikorgott a hó, s lélegzete fehér felleget alkotott a levegőben. Jó néhány embert látott a Folyón túli sík árterületen.

– Légy óvatos lefelé az ösvényen. Veszélyes lehet. Hadd fogjam a kezed... – mondta Jondalar. Leértek az ösvény aljára, és átkeltek a befagyott kis folyón. A közeledésüket látók egyike-másika integetett, és elindult feléjük.

– Nem hittem, hogy ma még egyáltalán felkelsz, Ayla szólalt meg Folara. – Van egy hely, ahová minden évben elmegyünk, de fél délelőttbe is beletelik, mire odaérünk. Meg kérdeztem Jondalart, magunkkal vigyünk-e téged is, de azt mondta, most túl nagy út lenne neked. Ha a hó kissé jobban összetömörödik, készíthetünk neked ülőkét egy csúszkára, és felváltva vontatunk. A csúszkát jellemzően fa, hús vagy valami más szállítására használjuk, de amikor cipelésre nem kell, mi ülünk fel rájuk. – Folara csupa izgalom volt.

– Csak nyugalom, Folara – csillapította Jondalar.

A hó oly mély volt, hogy amikor Ayla megpróbált átgyalogolni rajta, elakadt, és Jondalarért nyújtotta a karját, hogy belekapaszkodhasson, de magával rántotta őt is. Mindketten belehuppantak a hóba, csupa fehérség lett mindkettő, s annyira kacagtak, hogy nem tudtak felkelni. Folara is velük nevetett.

– Ne ácsorogjatok ott – kiáltotta végül Jondalar. – Gyertek, segítsetek fel bennünket! – A segítő karok mindkettejüket talpra állították.

Kerek fehér lövedék hasította a levegőt, és landolt Jondalar karján. Felnézve, a nevető Matagant pillantotta meg, mire havat vett a két markába, és labdába formálta. A fiatalember felé hajította, akit már tanoncának kezdett tekinteni. Matagan bicegve, de nem rossz sebességgel elfutott, és a hógolyó a háta mögött landolt.

– Azt hiszem, ennyi elég mára – mondta Jondalar.

Ayla észrevétlenül hógolyót gyúrt, és megdobta vele közeledő társát. A hólabda a férfi mellkasán landolt, és hó fröccsent az arcába.

– Játszani akarsz, Ayla? – kérdezte a férfi, felkapott egy maroknyi havat, és megpróbálta parkájának nyakába tömni. Ayla igyekezett megakadályozni, így hamarosan már mindketten a hóban hemperegtek újra, nevetve, s megpróbálva havat tömni egymás nyakához. Amikor végül leültek, tetőtől talpig nedves hó borította mindkettejüket.

A befagyott folyó partjához gyalogoltak, átkeltek rajta, s visszakaptattak a sziklamenedékbe. Elhaladtak Marthona lakhelye mellett, aki meghallotta lépteiket.

– Tényleg azt hiszed, Jondalar, hogy az ő állapotában ki kellett vinned és teljesen összehavaznod? Mi történt volna, ha rosszul esik, és megindul nála a szülés? – mérgelődött az édesanyja.

Jondalar lesújtottan nézett. Erről megfeledkezett.

– Semmi gond, Marthona – mentegette Ayla. – A hó puha volt, nem ütöttem meg magam, és túlzásba sem vittük a hólabdázást. Elképzelni sem tudtam, hogy a hóban ilyen jól lehet játszani! – Szeme még ekkor is csillogott a játék örömétől. – Jondalar lesegített az ösvényen, és vissza is. Jól vagyok.

– Igaza van anyának, Ayla – mondta Jondalar bűntudatosan. – Megsérülhettél volna. Nem gondoltam rá. Óvatosabbnak kellett volna lennem. Nemsokára anya leszel.

Ezután Jondalar oly féltő gondossággal vette körül Aylát, hogy az asszony már-már korlátozottnak érezte magát. Jondalar nem akarta, hogy elhagyja a sziklamenedék területét, vagy hogy az ösvényen járjon. Ayla időnként felállt a sziklaszirt tetejére, s meglehetősen vágyakozva lenézett a tájra, de miután a hasa már akkorára nőtt, hogy lepillantva nem látta a cipőjét, és azon kapta magát, hogy járás közben kicsit hátra kell döntenie a hátát, hogy ellensúlyt adjon pocakja súlyának, már nem igazán akarta elhagyni a Kilencedik Barlang kőmenedékének biztonságát a kinti dermesztő jég és hó kedvéért.

Boldogan töltötte az időt a tűz mellett, gyakran barátokkal a saját vagy az ő lakhelyükön, vagy a masszív, alácsüngő sziklatető védelme alatti munkaterületen, ahol emberek serénykedtek, ő pedig szorgosan készítette a babaholmikat közeledő újszülöttjének. Teljes mértékben tudatában volt a hasában növő életnek. Figyelme befelé fordult, egyáltalán nem önzőn, érdeklődési területe kisebb körre összpontosult.

Mindennap meglátogatta a lovakat, lecsutakolta, kényeztette őket, és mindig gondoskodott arról, hogy elegendő takarmányuk és vizük legyen. Most ők sem voltak oly mozgékonyak, noha lejártak a jéggé fagyott Folyóhoz, sőt átmentek a túlpartra, a legelőre is. A havon keresztül le tudtak ásni mélyebbre, hogy élelemhez jussanak, bár nem oly hatékonyan, mint a rénszarvasok, kiknek emésztőszervei szükségtáplálékhoz szoktak: megfagyott, elsárgult fűszálhoz, nyírfakéreghez és más lehántott fatörzs és cserje ágaihoz. Az elszigetelő hó alatt, az elhaltnak látszó gyógynövényszárak mellett gyakran megtalálták a mélyben a gyökeret és a tavaszi sarjadzásra várakozó gumót. A lovaknak sikerült elegendő élelmet találniuk, hogy jóllakjanak, ám az Aylától kapott magvak és széna tartotta őket egészségben.

Farkas több időt töltött a szabadban, mint a lovak. Az évszak, mely oly zord volt a növénnyel táplálkozóknak, gyakran áldás a húsevőknek. Farkas messze kóborolt, néha egész napra eltűnt, éjszakára azonban mindig hazatért, hogy Ayla régi ruháinak halmán aludjon. Az asszony az emelt hálóhelyük mellett, a padlón készítette el Farkas alvóhelyét, és egész este aggódott, amíg vissza nem tért, ami néha egész későn történt meg. Előfordult, hogy egyáltalán nem ment sehová, Ayla mellett maradt, pihent, vagy, nagy örömére, játszott a gyerekekkel.

A viszonylag tétlen téli hónapokban a Barlang az egyéni mesterségek gyakorlásával töltötte szabad idejét. Bár néha elmentek vadászatokra, bőséges zsírtartaléka miatt különösen rénszarvasra, amit a hidegtűrő állat még a csontjai közt is felhalmozott, elegendő élelmiszert raktároztak el télire, és a szükségesnél több tűzifa is rendelkezésükre állt, hogy ne fázzanak, fényt adjon, és megfőzhessék ételeiket. Egész évben a munkájukhoz szükséges különböző alapanyagokat gyűjtötték és tartalékolták. Ez volt a nyersbőrök cserzésének, puhításának, simára hengerlésének és színezésének, fényezésének és vízhatlanná tételének évszaka. Ruháikat is ilyenkor készítették el, majd gyöngyökkel és hímzéssel szépítették. Öveket, csizmákat gyártottak, öltözéket összekapcsoló kiegészítőket, csatokat készítettek, és gyakran díszítették karcolatokkal. Új készségeket sajátítottak el, vagy tökéletesítették mesterségüket.

Aylát elbűvölte a szövés folyamata. Nézte és figyelmesen hallgatta a szövésről beszélő Marthonát. A tavasszal vedlő állatok bokrokba beakadt szőrzetének szálait összegyűjtötték a tüskés bokrokról vagy a puszta földről, és félretették télre, amikor volt idejük a feldolgozásukra. Nagyon sokféle szál állt rendelkezésükre, így a muflon, a nagyszarvú vadjuh, a kőszáli kecske, a hegymászó vadkecske gyapja, melyet nemeznek tömörítettek össze. Lágysága miatt kedvenc volt a pelyhes, meleg gyapjas szőr, amely őszre teljes mértékben kifejlődik a bőr közelében a bozontos külső szőrzet alatt a mamutoknál, orrszarvúaknál és a pézsmatulkoknál. A hosszú, durva szálú szőrzet folyamatosan nőtt, és csak az állat pusztulása után juthattak hozzá, ahogy például a gyapjas állatok külső szőrzetéhez és a lovak hosszú farkához. Növények számos változatából használtak fel rostokat, melyekből zsinórokat, köteleket, finom fonalakat fontak, amit meghagytak természetes állapotában, vagy kifehéríttek, majd megszőtték öltözéknek, gyékénynek, szőnyegeknek és falifüggönynek a huzat kirekesztésére és a hideg sziklafalak beborítására.

Fából tálakat vájtak vésővel, majd megformálták, kifényesítették, festették és mintásra faragták. Mindenféle alakú és méretű kosarat fontak. Ékszert készítettek agyargömböcskékből, állati fogakból, kagylókból, egyedi kövekből. Agyart, csontot, agancsot és szarvat farigcsáltak, és tányérokat, tálakat készítettek belőlük, késnyeleket, dárdahegyeket, varráshoz tűket és számos más eszközt, szerszámot és dísztárgyakat. Állatfigurákat szeretettel teli figyelemmel részletekbe menő alapossággal faragtak saját maguknak vagy más tárgyak díszítésére, amelyeket bármi más faragható alapanyagból állítottak elő, például fából, csontból, agyarból vagy kőből. Női alakzatokat, donikat is alkottak Még sziklamenedékeik falát is vésték, festették.

A tél a tehetség megmutatása és a játék évszaka is volt Hangszereket, különösen érdekes hangokat kibocsátó ütő hangszereket és dallamos furulyákat barkácsoltak. Táncoltak, dalokat énekeltek, történeteket meséltek. Barlangon belüli különleges sportokat, így például birkózást és különféle célba dobást űztek többen is, de a kártyázással és más szerencsefogadásokkal sem kevesen töltötték napjaikat.

A kicsiket megtanították a legfontosabb alapkészségekre, s mindig akadt valaki, aki azokat okította, akik tehetséget vagy adottságot mutattak egyes különleges tevékenységek iránt, vagy megmutatta nekik a mesterség alapjait. Jól kitaposott ösvény vezetett a Kilencedik Barlang és az Alsó-folyó között, és számos mesterember, akik megtették az utat a saját otthonukból a Kilencedikbe, hogy ott töltsenek némi időt, gyakran ott is maradtak néhány éjszakára.

Zelandoni a számolószavakra tanította a tanulni akarókat, a Históriákra és a Legendáriumra, de szabad idejében sem unatkozott soha. Az emberek megfáztak, fájt a fejük, fülük, hasuk és a foguk. A reuma és a köszvény jobban gyötörte őket a hideg évszakban, más súlyos betegségek is kialakultak. Volt, aki meghalt. A holttesteket egyes barlangok hideg elülső folyosóiban helyezték el télre, ahol tavaszig maradtak, mivel a hó és a fagyott talaj megakadályozta a temetést a szabadtéri sírkertekben. Néha, bár ritkán, ott is felejtették őket.

Új életek jöttek világra. A téli napforduló elmúlt. Zelandoni elmagyarázta Aylának azt a csillagállást, amikor a naplemente a horizonton túl balra a legtávolabb volt, és néhány napig ott is maradt, mielőtt lenyugvásának helyzete észrevehetően elmozdult vissza, jobb felé. Ilyenkor ünnepséget, szertartást, fesztivált tartottak a fordulópont jelölésére, s hogy némi érdekességgel színezzék a csendes napokat.

A naplemente attól az időtől minden egyes nappal a jobb oldali irányba folytatódik egészen a nyári napfordulóig, amikor is eléri legtávolabbi jobb oldali helyzetét, és látszólag ott is marad néhány napig. A két szélső pont közötti hely a napéjegyenlőség, melynek egyike a tavasz kezdetét jelzi, visszahaladó útján pedig az őszét. Zelandoni egy horpadásra mutatott a hegyekben a horizonton, amely számára a középpontokat jelezte. Számolószavakat használt, és egy lapos agancsdarabra egy rovást karcolt. Ayla csodálatosnak találta Zelandoni tudományát. Szeretett ilyen dolgokat tanulni.

A tél kellős közepén, a leghidegebb, legkeservesebb, legzordabb időszakában a hó már nem nyújtott játékos elfoglaltságokat. Még a lefagyasztott húsért vagy tüzelőért megtett rövid utak is megpróbáltatásokká lettek. Az elrejtett élelemkészlet-raktárak és jégpincék tetején gyakran összefagytak a sziklakőhalmok, és csak ha a köveket összetörték, tudtak hozzáférni élelmükhöz. A növénypincékben tárolt zöldséget, gyümölcsöt már jóval korábban átszállították a sziklamenedék végében kővel szegélyezett gödrökbe, de vigyázó tekintetekre, számos hurokra és csapdára volt szükség ahhoz, hogy távol tartsák a kártevőket a túlzott dézsmálástól. Különösen a barlangjukba belopózott kis testű rágcsálók éltek egész jól az emberek kemény munkájából.

A felnőttek bátorították a gyerekek egyik játékát, a sebesen rohanó élelemtolvajok kővel való hajigálását. Egy erősen elhajított kő megölhetett egy rágcsálót. Ez nem csupán újabb elemmel járult hozzá a barlangi rágcsálók elleni folyamatos csatához, hanem fejlesztette a gyerekek célzási pontosságát, melyre szükségük volt ahhoz, hogy jártasak legyenek a vadászatban, és a tél végére némelyikük egész jó célzó lett. Ayla használni kezdte parittyáját, és nem sokra rá már tanította a gyerekeket kedvenc fegyvere használatára. Farkas szintén becses kincsnek bizonyult a rágcsálónépesség lélekszámának alacsonyan tartásában.

A szabadtéri zöldségraktárak mintha mentesebbek lettek volna az élősdiktől, és a lehető legtovább tárolhatták benne élelmüket. Amikor azonban a tél dermesztő fagya az élelem elpusztulásával fenyegetett, behordták azt a barlangba. A fagyott zöldségféléket már csak főzéshez használhatták fel, ahogy a szárított, aszalt élelmiszerek többségét is.

Ayla úgy tapasztalta, hogy energiája váratlanul megnőtt az elmúlt néhány napban. Hasa terebélyesedésével mind kényelmetlenebbül érezte magát, és esetenként sírógörcs s más érzelemkitörések fogták el, ami nagyfokú aggodalommal töltötte el Jondalart. Az aktív kisbaba néha éjjel ébresztette fel, és Ayla már nehezen állt fel megszokott törökülés testhelyzetéből, holott korábban ez nem okozott neki semmi nehézséget. Ahogy közeledett a szülés ideje, mindjobban félt, de annyira akarta ezt a kisbabát, hogy az végül legyőzte a vajúdástól való félelmét.

Zelandoni biztosra vette, hogy Ayla hamarosan szülni fog.

– Földanya nagy Bölcsességében szándékosan tette a terhesség utolsó napjait kényelmetlenné, hogy így végül a nők szembenézzenek szüléstől való félelmükkel, és legyőzzék – mondta Aylának.

Ayla korábban már befejezte a kisbabaholmik összeállítását és elrendezését, majd otthonában is újra rendet tett, és elhatározta, hogy különleges vacsorát főz, amikor Jondalar megérkezik. Elsorolta neki, milyen zöldségeket hozzon a sziklamenedék végén kialakított kamrájából, és hogy milyen húsra lesz szüksége. Amikor Jondalar visszatért, Ayla nem mozdult, és különös kifejezés ült az arcán: a rettegés és öröm elegye.

– Mi a baj, Ayla? – kérdezte a férfi, kiejtve kezéből zöldséges kosarát.

– Azt hiszem, a baba felkészült a megszületésre – válaszolta Ayla.

– Most? Ayla, jobb, ha lefekszel. Hozom Zelandonit. Talán jobb, ha anyát is idehívom. Ne csinálj semmit, amíg ide nem érek Zelandonival – hadarta Jondalar, s hirtelen ideges lett.

– Nem most azonnal. Nyugodj meg, Jondalar. Még eltart egy ideig. Várjunk, míg biztos nem lesz, s csak utána hozd Zelandonit – válaszolt Ayla, s felvette a zöldséges kosarat. A főzőhelyére ment, és elkezdte kiszedegetni belőle a zöldségféléket.

– Hadd segítsek! Nem lenne jobb, ha pihennél? Biztosan ne menjek el Zelandoniért?

–Jondalar, láttad már, hogyan születik egy kisbaba, nem? Nem kell annyira aggodalmaskodnod.

– Ki mondja, hogy aggódom? – kérdezte társa, s megpróbált higgadtnak látszani. Az asszony mozdulatlanul állt, a hasára tette a kezét. – Ayla, nem gondolod mégis, hogy jobb, ha szólok Zelandoninak? – Homlokát nyugtalan aggodalom ráncolta.

– Rendben, Jondalar. Hívd ide, de ígérd meg, hogy azt mondod neki, hogy csak most kezdődik. Nem kell sietnie.

Jondalar elrohant. Szinte maga után vonszolva Zelandonit jött vissza.

– Arra kértelek, Jondalar, hogy ne siettesd – rótta meg társát Ayla, majd a donierre nézett. – Sajnálom, hogy ennyire sürgetett. Épp hogy csak elkezdődött.

– Azt hiszem, jobb, ha Jondalar elmegy meglátogatni Joharrant, és megmondja Prolevának, hogy később talán szükségem lesz rá. Ráérek. Maradok, hogy ne legyél egyedül, Ayla. Van egy kis teád? – kérdezte Zelandoni.

– Mindjárt elkészül – mondta Ayla. – Azt hiszem, Zelandoninak igaza van, Jondalar. Miért nem látogatod meg Joharrant?

– Közben benézhetnél Marthonához, és megmondhatnád neki, hogy megkezdődött a vajúdás, de kérlek, ne sürgesd – mondta Zelandoni. Jondalar kisietett. – Végig ott állt, amikor Folara született, oly nyugodtan, ahogy az neked tetszene. De mindig más, amikor egy férfinak a társa szül.

Az asszony újra mozdulatlanná merevedett, a görcs elmúlására várt, majd nekilátott a tea elkészítésének. Zelandoni figyelte, megjegyezve, mennyi ideig várt. Majd elhelyezkedett egy stabil ülőalkalmatosságon, melyet Ayla figyelmességből külön neki készített, tudva, hogy nem szeret a földön vagy párnákon ülni. Ayla épp az imént üldögélt rajta.

Miután iszogattak a teából, s lényegtelen dolgokról beszélgettek, a kismamának újabb görcsei lettek, ezért a donier azt tanácsolta neki, hogy feküdjön le, hogy megvizsgálhassa. A leendő anyuka szót fogadott. Zelandoni megvárta a következő összehúzódást, és végigtapintotta hasát.

– Már nem tart sokáig – nyugtatta.

A kismama felállt, arra gondolt, leül az egyik padlópárnára, de aztán meggondolta magát, kisétált a főzőhelyre, kortyolt egyet a teájából, s érezte az újabb összehúzódást. Lefeküdjek-e, gondolta. Ez most mintha a vártnál gyorsabb lett volna.

Zelandoni újra megvizsgálta, most alaposabban, majd metszőn Aylára nézett.

– Nem ez az első szülésed, igaz?

Ayla megvárta a görcs elmúlását, s csak utána válaszolt:

– Nem, nem az első. Van egy fiam – mondta csendesen.

Az Első eltűnődött, vajon miért nincs vele. Meghalt? Ha holtan született, vagy röviddel a születés után meghalt, azt fontos lenne tudnia.

– Mi történt vele?

– Ott kellett hagyom. A húgomnak, Ubának adtam. Most is a Törzsnél él, legalábbis remélem.

– Nagyon nehéz volt megszülnöd, igaz?

– Igen. Majdnem belehaltam – válaszolta Ayla monoton, lefojtott hangon, megpróbálva elnyomni a szüléssel kapcsolatosan minden érzelmét, a donier azonban mégis meglátta szemében a félelmet.

– Mennyi idős a gyermek? Vagyis inkább te hány évesen szülted? – akarta tudni Zelandoni.

– Még nem értem el a tizenkettőt – válaszolta Ayla, és újabb szülési fájdalom gyötörte. Fájásai ekkor már gyakoribbá lettek.

– S most mennyi vagy? – kérdezte az Első az összehúzódás elmúltával.

– Tizenkilencet számolok, e tél után húszat. Öreg vagyok a gyermekszüléshez.

– Nem, dehogy vagy, az elsőt szülted nagyon fiatalon! Túl fiatalon. Nem csoda, hogy oly keservesen szülted meg. Azt mondtad, a Törzsnél hagytad. – Zelandoni szünetet tartott, azon gondolkodva, hogyan tegye fel a következő kérdését. – A fiad... félvér? – kérdezte végül.

Ayla először nem válaszolt. Zelandonira nézett, és ugyanolyan egyenes tekintetet kapott viszonzásul, majd váratlanul csaknem kétrét görnyesztette az összehúzódás fájdalma.

– Igen – válaszolta a görcs elmúltával, félelemmel a szemében.

– Azt hiszem, az csak megnehezítette a szülésedet. Tapasztalataim alapján a félvér gyermekeket nagyon nehezen szülik meg a nők. Amennyire tudom, a fejük miatt: más alakú a koponyájuk, és túl nagy. Teljesen különbözők – magyarázta Zelandoni. – Ez a baba talán nem lesz olyan nehéz, Ayla. Jól csinálod.

A donier látta, hogy újra megfeszíti a vajúdási fájdalom. Ha így megfeszül, attól csak nehezebb lesz, gondolta, de attól tartok, iszonyatos szülése lehetett az elsővel. Bárcsak korábban megmondta volna nekem! Talán segíthettem volna rajta. Bárcsak jönne Marthona! Azt hiszem, szükség van valakire, aki vigyáz rá, amíg én készítek neki valami ellazítót. Talán ha beszélgetek vele, az eltereli figyelmét a félelméről.

– Mondanál valamit a fiadról?

– Először torzszülöttnek hitték, és hogy csak teher lesz a Törzs nyakán – fogott bele a történetbe Ayla. – Eleinte még csak tartani sem tudta a fejét, de aztán megerősödött a nyaka és a teste is. Mindenki megkedvelte. Grod még egy dárdát is készített neki, pontosan akkorát, amekkora ő volt. S oly gyorsan tudott futni, pedig oly kicsi volt!

Ayla könnyekkel a szemében mosolygott az emléken, és meglepő éleslátást adott a doniernek. Hirtelen megértette, Ayla mennyire szerette a gyermekét, milyen büszke volt rá, félvér volt vagy sem. Zelandoni arra gondolt, megkönnyebbülés lehetett neki, hogy odaadta „húgának", hogy talált valakit, aki gondoskodik róla.

A Zelandonia tagjainak egyike-másika még mindig Brukeval nagyanyjáról beszélt. Annak ellenére, hogy nyilvánosan soha nem említették, többségük biztosra vette, hogy a lánya, akinek életet adott, vegyes lelkek gyermeke volt. Az anyja halála után senki nem akarta elvállalni, és Brukeval ugyanattól a sorstól szenved. Az édesanyja külsejét örökölte, talán nem annyira jellegzetesen, de meggyőződése szerint ő is félvér volt, bár soha be nem vallotta volna, különösen a fiának nem.

Lehetséges, Ayla hajlamos arra, hogy az ő lelkűket vonzza, mivel ők nevelték fel? Lehet, hogy ez a csecsemő is félvér? S ha igen, mi történik? A legbölcsebb az lehetne, ha szép csendesen véget vetne az életének, mielőtt elkezdődne. Elég könnyű lenne, soha senki nem tudná meg, hogy nem halva született. Ezzel valószínűleg mindenkinek megspórolhatná a fejfájást, még a babának is. Szomorú lenne, ha a Barlangban lenne még egy gyermek, akit nem akartak és nem szeretnek, mint Brukeval és az anyja.

De ha Ayla szereti első gyermekét, gondolta Zelandoni, ezt miért ne szeretné? Nagyon jó Echozar mellett látni Aylát, azt hiszem, őszintén szereti őt, és Echozar nagyon kellemesen érzi magát Ayla mellett. Talán minden jól alakul, Jondalartól függ.

– Jondalar mondta, hogy megkezdődött a vajúdásod, Ayla – szólalt meg a lakóhelyre belépő Marthona. – Nem sajnálta a fáradságot, beszámolt róla, hogy a szülés csak most kezdődött, és hogy ne siessek, de csaknem kituszkolt az ajtón, annyira akarta, hogy jöjjek.

– Nagyon jó, hogy jöttél, Marthona, Szeretnék készíteni neki valamit – mondta Zelandoni.

– A szülés meggyorsítására? – kérdezte Marthona. – Az elsőknek sokáig tarthat, míg előbújnak. – Aylára mosolygott.

– Nem – válaszolta Zelandoni, s elgondolkodva elhallgatott, mielőtt folytatta. – Csak ellazító. Egész jól halad, gyorsabban, mint arra számítottam, de azt hiszem, nagyon feszült, és fél a szüléstől.

Ayla észrevette, hogy a gyógyító nem javította ki Marthona kijelentését, hogy ez az első szülése. Az első pillanattól sejtette, hogy Zelandoni nagy tudású, sok titok tudója, melyeket azonban nem árul el. Talán mégis a legjobb lesz, ha a titkot, hogy nem most szül először, Zelandonin kívül nem mondja meg senkinek. Vele tud róla beszélni.

Kopogás hallatszott a bejárat felől, Proleva azonban mégsem várta meg, hogy beengedjék:

– Jondalar azt mondta, Ayla vajúdása megindult. Segíthetek valamiben? – kérdezte. Hátán, egy hordtakaróban hozta nemrég szült kisbabáját.

– Igen, köszönöm – válaszolta Zelandoni. Ő vállalta magára a jogot, hogy kit enged be a szállásra, és kit nem, és Ayla hálás volt neki érte. Miközben újabb szülési fájdalom közeledését érezte, az utolsó dolog lett volna, amivel foglalkozni akart, hogy ki lehet jelen, s ki nem. A gyógyító észrevette, hogy Ayla újra megfeszül, s megpróbálja legyőzni a fájdalmat. Nyilvánvalóan nem akart kiabálni sem. – Maradj itt Aylával, amíg Marthona vizet forral. Nekem el kell mennem orvosságért.

Zelandoni gyorsan kisietett. Termete ellenére egész gyorsan tudott mozogni, amikor fontos volt. Folara éppen akkor érkezett, amikor az asszony leengedte maga mögött az ajtófüggönyt.

– Bemehetek, Zelandoni? Szeretnék segíteni, ha tudok– kérte.

A donier csak egy pillanatig habozott.

– Igen, menj csak. Segíthetsz Prolevának abban, hogy Ayla ne idegesítse agyon magát – válaszolta, és elsietett.

Amikor visszatért, Aylát már meglehetősen erősen gyötörték a szülési fájdalmak, egy újabb összehúzódás kínjai közt vergődött, de még nem kiáltozott. Marthona és Proleva a két oldalán állt, a kezét fogta, aggódva néztek egymásra Folara újabb forró követ tett a már gőzölgő vízbe, hogy ne hűljön ki. Folara arckifejezése megegyezett az édesanyjával. Ayla szemében pedig félelem volt, s megkönnyebbülés, amikor viszontlátta a gyógyítót.

Zelandoni a fiatalasszonyhoz sietett.

– Minden rendben lesz, Ayla. Nagyon jól csinálod, csak kicsit pihenned kell. Készítek neked valamit, hogy jobban érezd magad – nyugtatta Zelandoni.

– Mi az? – kérdezte Ayla, ahogy fájdalma alábbhagyott.

Zelandoni figyelmesen megnézte. Nem félelemből, hanem érdeklődésből tette fel a kérdést. Egy pillanatra mintha valóban megfeledkezett volna félelméről.

– Elsősorban fűzfakéreg és málnalevél – felelte a gyógyító sietősen, mert meg akarta nézni, forr-e a víz. – Plusz egy kevés hársfavirág és cseppnyi csattanómaszlag.

Ayla bólintott.

– A fűzfakéreg enyhe fájdalomcsillapító, a málnalevél különösen jó méhlazító vajúdás alatt. A hársfavirág édesítő és altató, de meglehet, leállítja a méhösszehúzódásokat. Egy egész kevés azonban segíthet – mondta.

– Erre gondoltam – helyeselt az Első.

Miközben sietve beletette a gyógynövényeket és a fakérget a Folara őrizte forró vízbe, Zelandoni látta, hogy ha hagyja, hogy Ayla részt vegyen a bábáskodásban, az éppannyira csillapítja fájdalmait, mint az ellazító gyógyszerek, de mérlegelve, hogy Ayla mennyire jól ért a gyógyszerezéshez, ostobaság lett volna megpróbálni bármit is elhallgatnia előle. Némi idő kellett hozzá, mire a gyógytea elkészült, miközben Ayla újabb szülési fájdalmakat viselt el. Amikor végül a donier odavitte neki a főzetet, a kismama készségesen elfogadta. Először azonban felült, s belekóstolt a teába, csukott szemmel koncentrálva. Bólintott, majd megitta.

– Több málnalevél, mint fűzfakéreg, s épp csak annyi hársfavirág, hogy elfedje a csattanómaszlag keserű ízét... – állapította meg Ayla, majd visszafeküdt, a következő összehúzódásra várva.

Egy másodpercig Zelandoni úgy érezte, visszavág egy gúnyos „Nos, jóváhagyod?" kérdéssel, de mégsem tette meg, sőt meglepődött, hogy egyáltalán eszébe jutott ilyesmi. A tapasztalt gyógyító nem szokott hozzá ahhoz, hogy bárki vizsgáztassa, vagy megjegyzést fűzzön gyógyfőzeteihez vagy gyógymódjához, de nem ugyanezt tenné ő is? Ayla nem őt kérdőjelezte meg, hanem saját magát vizsgáztatta, értette meg a donier. Miközben figyelte, Ayla befelé mosolygott, és a bábaasszony pontosan tudta, mit tesz Ayla, mert ő is ugyanazt tette volna. A gyógytea hatását figyelte önmagán, csendesen ellenőrizve saját reagálását, arra várva, mennyi ideig tart, amíg a gyógyfőzet kifejti hatását, és hogy az egyáltalán milyen hatás lesz. És ahogy a gyógyító vélte, már önmagában ez elfeledtette vele félelmét, és segítette ellazulni.

Mindannyian várakoztak, csendesen beszélgettek. A vajúdás mintha kicsit könnyebb lett volna a fiatalasszonynak. Zelandoni nem tudta, vajon a gyógyfőzet hatása-e, vagy félelmének enyhülése, valószínűleg mindkettő, de Aylát már nem gyötörte annyira a szülési fájdalom. Arra tudott koncentrálni, amit érzett, gondolatban összehasonlítva ezt a vajúdást az előzővel, és most mintha könnyebbnek tapasztalta volna. Azt a gyakorlatot követte, melyet más asszonyoknál megfigyelt, akiknek normális szülésük volt. Ott volt Proleva szülésénél, és most elmosolyodott, látva, amint az asszony a kislányát szoptatja.

– Marthona, tudod, hol van a szülőtakaró? Azt hiszem, közeledik – mondta Zelandoni.

– Máris? Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan, különösen, mivel kezdetben mintha oly sok nehézsége lett volna – mondta Proleva, s letette újszülöttjét aludni a takarójára.

– Most mintha szabályozni tudná – mondta Marthona.

– Hozom a szülőtakarót. Ott van, ahol mutattad, Ayla?

– Igen – válaszolta a kismama gyorsan, érezve az egész testét görcsbe rántó újabb méhösszehúzódás közeledését. Amikor véget ért, Zelandoni megkérte Prolevát és Folarát, hogy terítsék le a rajzolatokkal és szimbólumokkal díszített, bőrből készült szülési takarót a padlóra, majd intett Marthonának.

– Ideje felsegítenünk – mondta, majd Aylához fordult. – Fel kell kelned, és engedd, hogy Földanya vonzereje kisegítse a babát. Fel tudsz kelni?

– Igen, azt hiszem – válaszolta lihegve Ayla. Minden egyes fájdalommal nagyon erősen viaskodott, és érezte a sürgetettséget, hogy újra nyomjon, de megpróbálta egy pillanatig visszatartani.

Mindannyian lábra segítették, és a szülőtakaróhoz vezették. Proleva megmutatta neki a guggoló testhelyzetet, majd egyik oldalára lépett, amíg Folara a másik oldalán támogatta. Marthona előtte állt, mosolyogva és lelki támaszt nyújtva. Zelandoni mögéje ment, nekiszorította a fiatalasszonyt erőteljes mellkasának, s mindkét karjával erősen átszorította domborodó hasa fölött.

Ayla érezte, amint az óriás termetű asszony beburkolja lágyságába és melegébe. Megnyugtató volt rábíznia magát. Zelandonit az Anyának érezte, mintha minden anya összevegyült volna az Egyben, mintha Földanya puha kebelén nyugodna. Volt azonban valami más is. Mérhetetlen erő rejlett húsának halmai alatt. Ayla biztosan érezte, hogy Zelandoniban megvolt Földanya minden kedélyállapota, a meleg nyári nap gyengédségétől a hóvihar dühéig. Ha valaki a cselekedeteivel kiváltotta haragját, a dühöngő vihar pusztító erejével tudott lesújtani, vagy éppen ellenkezőleg, a gyenge harmat szelídségével vigaszt és táplálékot nyújtott.

– Ayla, most, a következő fájdalomnál azt szeretném, ha nyomnál – instruálta a bába. A két asszony a két oldalán a kezét fogta, kapaszkodót nyújtva neki.

– Érzem, hogy jön – mondta Ayla.

– Akkor nyomd! – szólt rá Zelandoni.

Ayla nagy levegőt vett, és oly erősen nyomott, a menynyire csak tudott. Érezte, hogy a donier segíti, s vele együtt nyomja a babát lefelé a hasánál. Meleg vízsugár ömlött a takaróra.

– Jól van. Erre vártam – mondta a gyógyító.

– Kíváncsi voltam, mikor folyik el a magzatvíz – szólt Proleva. – Az enyém mintha oly gyorsan elfolyt volna. Már csaknem száraz voltam, mire a baba kijött. Neked szerencséd van, megint folyik.

– Nyomj újra, Ayla – mondta Zelandoni.

Az asszony újra nyomott, és mozgást érzékelt.

– Látom a fejet – szólalt meg Marthona. – Felkészültem, hogy megfogjam a babát. – Letérdelt, közel Aylához, éppen egy újabb erős összehúzódás kezdetén. A kismama mély levegőt vett, és nyomott.

– Itt jön! – örvendett Marthona.

Ayla érezte, amint a fej kibújik. A többi könnyű volt. Ahogy a csecsemő előbújt, Marthona megfogta a kis testet.

Anyja lenézett, meglátta a nyirkos kis újszülöttet Marthona kezében, és elmosolyodott. Zelandoni is mosolygott.

– Még egy utolsó nyomás, Ayla, hogy a méhlepény is kijöjjön – mondta a bába, most is segítve a kismamát, aki nyomott, és figyelte, amint a véres szövettömeg, a méhlepény ráhull a szülőtakaróra.

Zelandoni elengedte Aylát, és az ifjú anya elé lépett. Proleva és Folara tartotta, miközben a gyógyító átvette a kisbabát, megfordította, és megütögette aprócska hátát. Kis csuklások hallatszottak, a donier kitisztította az újszülött száját, torkát, majd ráütött talpacskájára, és figyelte, amint belélegzi az első, életet adó levegőt. Apró nyüszögő hang hallatszott, először aligha hangosabb kis nyafogásnál, majd sírássá lett, ahogy a tüdő hozzászokott az életet adó levegőhöz.

Marthona tartotta az újszülöttet, miközben a donier megtisztítgatta kissé az édesanyját, letörölgetve róla a vért és folyadékot, majd Proleva és Folara visszasegítette ágyára. Zelandoni kis darab ínnal elkötötte a csecsemő köldökzsinórját – Ayla kérésére okkerrel pirosra színezték –, hogy megakadályozza a vérzést. Éles kovakéssel elvágta a zsinórt a kötés és a méhlepény között, elválasztva az újszülöttet a méhlepénytől, amely világra jöveteléig táplálta, és anyja testén belül helyet adott neki, ahol kifejlődhetett. Ayla újszülött kisbabája külön entitás lett, különleges, egyéni emberi lény.

Marthona és Zelandoni megtisztogatta a kisbabát a bársonyosan puha nyúlbőrrel, melyet Ayla éppen erre a célra készített. Marthona készenlétben tartott egy kis takarót, amely szintén bársonyosan puha volt, és oly sima, mint egy kisbaba bőre. Egy csaknem teljesen kifejlett szarvasmagzat bőréből készült. Zelandoni azt mondta Jondalarnak, hogy az olyan szarvasbőr különösen szerencsés a házi tűzhelyébe született gyermeknek, így a tél végének közeledtével a fivérével kiment vadászni egy vemhes szarvasra.

Ayla segítségével készült el a magzati szarvasbőrből a tartalék bőrtakaró. Jondalart mindig elbűvölte az Ayla készítette bőrök puhasága: asszonya Törzstől tanult tehetsége volt. Miután egyet együtt munkáltak meg, Jondalar látta, mennyi erőfeszítés még egy zsenge magzati bőr elkészítése is. Zelandoni lefektette az újszülöttet a takaróra, majd Marthona bebugyolálta a bőrbe, és odavitte édesanyjához.