27

– Jól vagyok, köszönöm – válaszolta Ayla csak hideg van idebenn. Fölvehettem volna valami melegebbet. – Az új barlangot felfedező Farkas jelent meg az oldalán, és a lábához dörgölődzött. Ayla megsimogatta a fejét, majd leguggolt mellé, és átölelte.

– Hideg van itt, te pedig terhes vagy. Érzékenyebben észleled a dolgokat – nyugtatta Zelandoni, de tudta, hogy kijelentésével Ayla többet akart mondani. – Tudsz a holnapi találkozóról, igaz?

– Igen, Marthona említette. Ő velem jön, mivel nincs anyám, aki velem jöhetne – válaszolta Ayla.

– Szeretnéd, ha jönne? – kérdezte Doni.

– Ó, igen. Hálás vagyok, hogy felajánlotta. Nem akartam én lenni ott az egyetlen, akinek nincs anyja. Megnyugtató lesz, ha elkísér, olyan ő, mint egy jó anya – felelte Ayla.

Az Első bólintott.

– Jó!

Az emberek lassan túljutottak áhítatos csodálkozásuk első érzésein, és elindultak körbe a barlang falai mentén. Ayla látta, amint Jondalar szándékosan nyújtott léptekkel átszeli a tágas termet, és mosolygott. Tudta, mert látta már korábban is, hogy a lépéseivel mér. A kifeszített hüvelyk- és mutatóujja közti távolság volt egy mérték, az arasz, a kitárt karjai közti hosszt ölnek nevezték. Lábfejét a tér mérésére használta, és gyakran lépte le a távolságot, a számolószavakkal megállapítva nagyságát. Kisebb dolgok terjedelmét a hüvelykujjával mérte, és ha a hosszúság meghaladta a négy hüvelyket, az már maroknyi volt. Aylát is megtanította erre a mérésre. Magasra emelve fáklyáját, Jondalar benézett az aknafolyosóba, de nem lépett be.

A köréje gyűlt emberek figyelték. Tormaden, a Tizenkilencedik Barlang vezetője Morizannal, a Harmadik Barlangból származó fiatalemberrel beszélt. Egyedül ők ketten nem a Kilencedik Barlangból jöttek. Willamar, Marthona, Folara meg Proleva Joharran és két legközelebbi tanácsadója mellett állt. A sötét hajú Solaban és sápadt, szőke hajú társa, Ramara Rushemarral és Salovával beszélgetett, aki a kis Marsolát tartotta a csípőjén. Ayla észrevette, hogy sem Proleva fia, Jaradal, sem Ramara fia, Robenan nem volt velük, s úgy vélte, a két fiú, akik együtt játszottak, már korábban elment a központi táborba. Jonokol Aylára mosolygott, miközben feléjük sétált Zelandonival és a farkassal. Jondalar visszajött, és csatlakozott hozzájuk.

– Úgy becsülöm, ez a terem három férfi magassága a mennyezetig – szólalt meg –, és körülbelül ugyanannyi vagy kicsit több keresztben, körülbelül hat hosszú léptem hossza. A hossza valamivel kevesebb, mint a szélesség háromszorosa, körülbelül tizenhat lépés, de az én lépteim hosszúak. A falak alsóbb részének sötétebb kősora körülbelül idáig ér le – mellkasa magasságáig emelte a kezét –, az körülbelül annyi, mint az öt lábfejem, egyiket a másik után téve.

Jondalar viszonylag jól mérte le a távolságokat. Ő 197 centiméter volt, és a mellkasa közepének magasságában, körülbelül másfél méter magasságban kezdődő fehér falak végighaladtak a majd hat méterre lévő mennyezetig. A terem úgy hét méter széles és 17 méter hosszú volt, s közepén tócsányi víz gyűlt össze. Nem volt akkora, hogy a Nyári Találkozó minden tagja elférjen benne, de több mint elegendő ahhoz, hogy helyet adjon egy teljes Barlangnak, kivéve talán a Kilencediket, és nyilvánvalóan elég tágas volt a teljes Zelandoniának.

Jonokol a terem közepére sétált, és elragadtatott mosollyal meredt a falakra és a mennyezetre. Elemében volt, beleveszett fantáziáiba. Tudta, hogy azok a csodaszép fehér falak valami látványosat, különöset rejtenek, ami elő akart jönni. Nem sietett. Bármi teendője lenne azokkal a falakkal, annak tökéletesen helyesnek és hibátlannak kell lennie. Már-már kialakult némi elképzelése, de tanácskoznia kellett az Elsővel, meditálni a Zelandoniával, hogy bejussanak azoknak a tereknek a belsejébe, és megtalálják a túl-világ lenyomatát, melyet Földanya hagyott ott. Földanya bizonnyal megmondja, mi rejlik ott.

– Nézzük meg most azt a két folyosót, vagy jöjjünk vissza később, Tormaden? – kérdezte Joharran. A legszívesebben már most továbbment volna, de úgy érezte, illik megadnia a tiszteletet a vezetőnek, akinek területén a barlang elhelyezkedik.

– A Tizenkilencedikből biztosan szeretnék látni néhányan ezt a barlangot, és alaposabban feltárni. Sok elfoglaltsága miatt a mi Zelandonink várhatóan képtelen lesz időt szánni mindenre, de biztosra veszem, hogy Első Tanítványa szívesen részt venne a barlang feltárásában. Rokonsági vonalának van farkas jegye, s mivel egy farkas találta meg ezt a barlangot, bizonnyal nagyon érdekesnek találja majd – mondta Tormaden.

– Igen, Farkas találta meg, de ha Ayla nem lett volna elég kíváncsi, hogy megnézze, hová ment, még most sem tudnánk, hogy itt van.

– Nem kételkedem abban, hogy mindenképpen érdekelné – mondta Zelandoni. Mindannyiunkat érdekel, ahogy a teljes Zelandoniát. Ez egy ritka és szent Barlang. A túl-világ itt nagyon közel van, biztosra veszem, hogy mindannyian érzékeljük. A Tizenkilencedik Barlang nagyon szerencsés, hogy ennyire közel van hozzájuk, de gyanítom, ez azt jelenti, hogy vendégül láthatják a Zelandonia többségét és természetesen másokat is, akik el akarnak zarándokolni erre a szent helyre – mondta az Első. Világossá tette, hogy egyetlen Barlang sem sajátíthat ki egy olyan különleges helyet, még ha a területükön belül helyezkedik is el. A barlang a Föld Gyermekeié volt. A zelandonik Tizenkilencedik Barlangja csak a gyámja lehet, amely a többiek érdekében vigyáz rá, gondoskodik róla.

– Azt hiszem, fontos, hogy közelebbi pillantást vessünk rá, de sietségre semmi ok – szólalt meg Jonokol. – Most, hogy tudjuk, hogy itt van, a barlang nem fog elszaladni. Senki nem ismeri sem a kiterjedését, sem azt, milyen mély. Minden feltárást gondosan meg kell tervezni, vagy megvárjuk, amíg Földanya valakinek hivatásul nem adja.

Zelandoni szinte észrevétlenül bólintott. Megértette, jobban, mint maga Jonokol – aki csak művész akart lenni, és nem volt fontos neki, hogy gyógyító legyen, hogy Első Tanítványa megtalálta elkötelezettségét. A tanítvány akarta a barlangot. A barlangnak pedig rá volt szüksége. Az Első Tanítvány meg akarta ismerni, feltárni, a hivatásává tenni, leginkább pedig megfesteni. Jonokol megtalálja a módját, hogy a Tizenkilencedik Barlangba költözzön, hogy így közelebb legyen ehhez a most felfedezetthez, nem mintha tervezte volna, de arra törekszik, mert mostantól minden gondolata és álma ez a barlang.

Majd egy másik gondolat jutott Zelandoni eszébe. Ayla megértette! Attól a pillanattól, hogy a barlangot meglátta, tudta, hogy a barlang Jonokolé. Ezért ragaszkodott ahhoz, hogy neki is látnia kell, még ha nekem nem is! – gondolta.

– Tudta, hogy Jonokol számára fontosabb, mint bárki másnak. Ayla Zelandoni, akár tudomásul veszi, akár nem, akár akarja, akár nem. Az öreg Mamut is meg volt győződve róla. Talán az emberek varázslója, akivel lányként felnőtt, akit ő mogurnak nevez, felismerte ezt. Ayla nem kerülheti el, erre született. S ő pótolhatja tanítványomként Jonokolt. De ahogy mondja, nincs ok a sietségre. Legyen meg a nászszertartásuk és a kisbabájuk, s utána majd elkezdheti a felkészítését.

– Tervezés nélkül természetesen képtelenség feltárnunk az egész barlangot, de szeretnék közelebbi pillantást vetni hátul a folyosóra – szólalt meg Jondalar. – Te, Tormaden? Nehányan odamehetnénk, és megnézhetnénk, merre vezet.

– Néhányan már indulnának vissza – mondta Marthona. – Hideg van itt, és senki nem hozott magával meleg öltözéket. Azt hiszem, én fogok egy fáklyát és kimegyek, bár biztosra veszem, hogy vissza akarok jönni.

– Én is veled tartok, Marthona – mondta Zelandoni –, és Ayla már az előbb is vacogott.

– Most már jól vagyok – válaszolta Ayla. – Szeretném látni, mi van ott.

Végül hatan – Jondalar, Joharran, Tormaden, Jonokol, Morizan, Ayla – maradtak, s persze Farkas, hogy kissé tovább haladjanak a csodálatos, újonnan felfedezett barlangban.

A központi termének hátsó falából nyíló folyosó csaknem teljesen szemben volt a bejárati folyosóval. A bejárat tengelyén levő folyosó viszonylag szimmetrikus volt, szélesebb, és a tetején lekerekített, az alján pedig elkeskenyedett. Ayla, aki gyermekeket segített világra, és számos asszonyt megvizsgált, nőiesnek látta a bejáratot, anyainak, a női nemi szerv csodálatos természeti másolatának. Bár a kettő egyforma volt, mégsem annyira a vaginát juttatta eszébe, hanem a felső kerek rész inkább a szülőcsatornára emlékeztetett, amely elvékonyodott az anális terület alsó nyúlványa felé. Annak ellenére, hogy minden barlangot Földanya méhe bejáratának tekintettek, azonnal megértette, mire gondolt Zelandoni, amikor azt mondta, hogy ez a barlang Földanyáé.

Belépve, a kanyargós folyosó tovább szűkült, és nehéz volt továbbjutni benne, noha a felső fehér falak nagy ívű boltíves folyosóvá szélesedtek. Nem volt nagyon hosszú, körülbelül a bejárati folyosó hosszát érte el. Amikor a végére értek, a falak egy kőpillér körül szétnyíltak, ami azt a hamis benyomást keltette, hogy valami fölötte levőt tart, valójában azonban talán ha húszarasznyival nőtt magasabbra a földfelszíntől. Jobbról a folyosó megkerült egy nagy tárnát, majd élesen balra fordult, és kanyargott még néhány méternyit, mígnem véget ért.

Azon a helyen, ahol megkerülte az oszlopot, a talaj hirtelen csaknem méternyit süllyedt, de széles, csaknem háromméternyi vízszintes térségre ért, kialakítva azon kevés valóban kényelmes helyek egyikét, ahol állni, ülni és pihenni lehetett. Ayla élt a lehetőséggel, és leült, hogy lássa, milyen a barlang abból a helyzetből. Észrevette, hogy a kőakna alatt valamit könnyen el lehet rejteni szem elől. Alacsonyan egy hasadékot is megfigyelt a falban, az oszloppal szemben, amelybe kicsiny dolgokat lehetett tenni, hogy majd később egyszerűen megtalálhatóak legyenek. Arra gondolt, legközelebb, ha jön, hoz magával valami ülőalkalmatosságot. Még egy fűnyaláb is megóvhatja a hideg kőtől.

Miután kiértek a folyosóból, benéztek a jobbra nyíló másik folyosó bejáratán, de az kisebb alagút volt, amelyet csak négykézláb mászva járhattak volna be, és víztócsák sötétlettek talaján. Együttesen döntöttek úgy, hogy annak a helynek a felfedezését félreteszik máskorra.

A barlangból kijutva Farkas előrement Jondalarral és a két vezetővel, Joharrannal és Tormadennel. Jonokol Ayla mellett lépdelt, és egy kérdéssel állította meg:

– Megkérted Zelandonit, hogy meghívhass?

– Miután láttam, milyen szépet alkottál a Forrás Sziklában, arra gondoltam, látnod kell ezt a barlangot – válaszolta Ayla –, vagy nevezzük inkább mélységnek?

– Mindkettő lehet. Ha majd nevet adunk neki, nevezzük mélységnek, de most még barlang. Köszönöm, hogy elhoztál, Ayla. Soha nem láttam ennél szebb barlangot. Teljesen elbűvölt – válaszolta Jonokol.

– Igen, engem is. De kíváncsi vagyok, hogyan adtok nevet ennek a barlangnak. Ki nevezi el? – kérdezte Ayla.

– Saját maga. Az emberek olyan néven kezdik emlegetni, ami a leginkább jellemzi, vagy amit a legalkalmasabbnak találnak. Te milyen néven említenéd? – kérdezte Jonokol.

– Nem vagyok biztos benne. Talán a fehér falú barlang – válaszolta Ayla.

Úgy vélem, a név valami ilyesmi lesz, legalábbis az egyik, de most még nem tudhatjuk pontosan, a Zelandonia pedig saját nevet alakíthat ki – magyarázta Jonokol.

Ayla és Jonokol ért utolsónak a felszínre. A mindössze néhány fáklya megvilágította barlang után a nap különösen fényesnek tűnt. Amikor szemük hozzászokott a világossághoz, Ayla meglepetten látta meg a Jondalarral és Farkassal várakozó Marthonát.

– Tormaden meghívott bennünket egy étkezésre – újságolta Marthona. – Előresietett, hogy tudassa velük, számíthatnak ránk. Valójában téged hívott meg, de aztán engem is, és mindannyiótokat, akik a barlangban voltatok. Téged is, Jonokol. Mindenki másnak teendői vannak, az emberek többsége elfoglalt a Nyári Találkozókon.

– Tudom, Joharran a mi táborunkban találkozik más Barlangok tagjaival, hogy megtervezzék a vadászatot – mondta Jondalar. – Valójában Tormaden is megy, miután bemutatott téged a táborának. Én is megyek, de az étkezés után a megbeszélés folytatódik, és csak később érek oda. Nem mintha korábban részt vettem volna ezeknek a dolgoknak a megtervezésében, de mióta visszatértünk, Joharran rábeszélt, hogy én is legyek ott a tanácskozásokon.

– Miért nem megyünk mindannyian a saját táborunkba? – kérdezte Ayla. – Még mindig nem készült el a holnap reggeli különleges étel, s még egyáltalán nem segítettem benne.

– Leginkább azért, mert amikor a Nyári Találkozón a vendéglátó Barlang meghív egy étkezésre, ha módodban áll, udvariasságból illik elmenni.

– Miért hívna meg engem?

– Nem mindennap történik meg, hogy ilyen barlangot találjon valaki. Mindannyiunkat nagyon érdekel – válaszolta Marthona s közel van a Tizenkilencedik Barlanghoz, az ő területükön. Valószínűleg most már fontosabb Barlang lesz.

– Te is nagyobb figyelmet kapsz – mondta Jondalar.

– Már így is túl sok – felelte Ayla. – Egyáltalán nem akarom ezt a nagy figyelmet. Egyszerűen csak nászt akarok ülni, megszülni a kisbabát, és olyannak lenni, mint mindenki más.

Jondalar Aylára mosolygott, és átkarolta.

– Légy kicsit türelmes! – mondta szelíden. – Még új vagy. Miután az emberek megismernek, minden rendben lesz.

– Igaz, a dolgoknak normális keretek közé kell kerülniük, de tudod, te soha nem leszel olyan, mint mindenki más. Például mert senki másnak nincsenek lovai, sem farkasa – mondta Marthona, ironikus mosollyal lepillantva a hatalmas húsevőre.

– Biztos vagy benne, tudják, hogy megyünk, Mardena? – kérdezte az idősebb asszony, óvatosan lépdelve át a Folyóba torkolló kis patakon.

– Meghívott bennünket, anya. Azt mondta, menjünk és osszuk meg velük a reggeli étkezést. Nem így volt, Lanidar?

– Igen, nagymami, azt mondta – válaszolt a fiú.

– Miért táboroznak olyan messze? – kérdezte a nagymama.

– Nem tudom, anya. Miért nem kérdezed meg őket, amikor odaérünk? – válaszolt kérdéssel Mardena.

– Nos, ők a legnépesebb Barlang, és nagy helyet foglalnak el – felelt saját kérdésére az idősebb asszony. – Amikor megérkeztek, már rengetegen voltak itt előttük, és felállították táboraikat.

– Azt hiszem, a lovak miatt – mondta Lanidar. – Ayla külön helyen tartja őket, hogy senki ne tartsa közönséges lovaknak, s nehogy levadássza őket. Hiszen az könnyű lenne – olyan szelídek, hogy nem rohannának el.

– Mindenki azokról az állatokról beszél, de mi nem voltunk ott, amikor megérkeztek. Igaz, hogy a lovak megengedik, hogy emberek üljenek a hátukra? – kérdezte Lanidar nagyanyja. – Miért akarna bárki is felülni egy ló hátára?

– Én azt nem láttam, de nem kételkedem benne – válaszolta Lanidar. – A lovak megengedték, hogy megérintsem őket. Megsimogattam a fiatal csődört, mire odajött a kanca, és azt akarta, hogy őt is megsimogassam. A kezemből ettek, mindketten. Az asszony-lány azt mondta, egyszerre adjak mindkettőnek, hogy ne legyenek féltékenyek. Azt is mondta, hogy a kanca a csődör anyja, és hogy megmondhatja neki, mit csináljon.

Mardona összevonta szemöldökét, s lelassította lépteit a táborhelyhez közeledve, és figyelte a hosszú ároktűz körül beszélgető, mosolygó embereket. Úgy tűnt, sokan vannak. Talán tévedett, talán mégsem várják őket.

– Ó, itt vagytok! Már vártunk benneteket!

A két asszony és a fiú megfordult a hang hallatán, és magas, szép fiatalasszonyt pillantottak meg.

– Talán nem emlékszel rám. Folara vagyok, Marthona lánya.

– Igen, hasonlítasz rá – jegyezte meg az idősebb asszony.

– Úgy vélem, felajánlhatom formális köszöntésemet, mivel én láttalak meg először. – Folara előrenyújtotta mindkét kezét az idősebb asszonynak. Mardena figyelte, amint anyja előrelép, és megfogja a fiatal nő kezét. – Folara vagyok, a Zelandonik Kilencedik Barlangjából, Doni Áldottja, a Zelandonik Kilencedik Barlangja korábbi Vezetőjének, Marthonának Lánya, Willamarnak, a Zelandoniak Kereskedőmestere Házi Tűzhelyének Leánya, Joharran, a Zelandoniak Kilencedik Barlangja Vezetőjének húga, a Zelandoniak Kilencedik Barlangjából való Jondalarnak a húga, aki Kőpattintó Mester és Visszatért Utazó, s hamarosan a Zelandoniak Kilencedik Barlangja Aylájának jegyese. Neki egy sor saját neve és titulusa van, de amelyiket én a legjobban kedvelek, az a „lovak és Farkas Barátja". A Nagy Föld anya, Doni nevében, légy üdvözölve a Kilencedik Barlangban.

– Doni, a Nagy Földanya nevében üdvözöllek, Zelandonik Kilencedik Barlangjának szülötte, Folara. Én a Zelandonik Tizenkilencedik Barlangjából származó Denoda vagyok A Tizenkilencedik Barlang Mardenájának anyja, és a Tizenkilencedik Barlang szülöttének, Lanidarnak a nagyanyja, egykor társa...

Milyen sok fontos neve és köteléke van Folarának! – gondolta Mardena, miközben anyja folytatta az üdvözlés szavalatát. A lánynak még nincs társa. Vajon mi lehet a rokonsági jegye? Majd, miután anyja végigmondta neveit és kötelékeit, mintha csak tudta volna, hogy ő mire gondol, megkérdezte:

– Házi Tűzhelyed atyja, Willamar, egykor nem a Tizenkilencedik Barlangban élt? Azt hiszem, van egy közös rokonsági jelképünk. Az enyém a Bölény.

– Igen, Willamar Bölény. Anya Ló, s természetesen én is.

A formális köszöntés során többen gyülekeztek köréjük.

Ayla előrelépett, üdvözölte Mardenát és Lanidart, majd az egész Kilencedik Barlang nevében Willamar üdvözölte Denodát. A nevek és kötelékek felsorolása egész napot is igénybe vehetett, ha valaki nem fogta rövidre. Willamar ezzel fejezte be:

– Emlékszem rád, Denoda. A nővérem barátnője voltál, nem igaz?

– Igen – válaszolta Denoda mosolyogva. – Nem találkoztál vele? Mivel oly távolra költözött, évek óta nem láttam.

– Néha meglátogatom a Barlangját, amikor Nyugatra, a Nagy Vizek partjára megyek sóért. Nagymama. A lányának három gyermeke van, és ő is nagymama. A fia társának egy fia van.

Mardena figyelmét mozgás vonta magára Ayla lábánál.

– A farkas! – Csaknem sikoltotta rémületében.

– Nem bánt, anya – nyugtatta Lanidar, megpróbálva lecsillapítani. Nem akarta, hogy már azonnal haza is menjenek.

Ayla lehajolt, és átkarolta a farkast.

– Tényleg nem bánt, megígérem – csillapította Ayla is. Látta a félelmet a nő szemében. Marthona előrelépett, és sokkal kevésbé formálisan üdvözölte Denodát, majd így szólt:

– Farkas a mi szállásunkon él, velünk együtt, és ő is szereti, ha üdvözlik. Szeretnél megismerkedni Farkassal, Denoda?

Észrevette, hogy az idősebb nő inkább érdeklődést mutat, semmint félelmet. Kézen fogta, s Ayla és a Farkas felé vezette.

– Ayla, miért nem mutatod be Farkast a barátaidnak?

A farkasoknak jó a szemük, de az orrukkal ismerik fel az embereket. Ha megengeded neki, hogy megszagolja a kezedet, később emlékszik majd rád. Ez az ő formális ismerkedése – magyarázta Ayla. Az asszony előrenyújtotta kezét, és megengedte a farkasnak, hogy megszagolja a kezét. – Ha üdvözölni szeretnéd, kedveli, ha megsimogatod a fejét.

Miközben az asszony könnyedén megsimogatta Farkas fejét, az állat, akinek nyitott szájából oldalt kilógott a nyelve, felnézett Denodára. Denoda a farkasra mosolygott.

– Jó lelkű, eleven állat – mondta. A lányához fordult. – gyere, Mardena, neked is meg kell ismerned. Nagyon keveseknek van lehetősége arra, hogy találkozzanak egy farkassal, és utána sértetlenül továbbsétáljanak, hogy meséljenek róla.

– Muszáj? – kérdezte a lánya.

Mardena szokatlan rémültsége érzékelhető volt, és Ayla tudta, hogy a farkas megérzi. Szilárdan tartotta. Nem mindig reagált jól az oly nyilvánvaló félelemre.

– Mivel megkértek, úgy udvarias, Mardena. S hogy látogatsz később ide, ha nem üdvözlőd? Túlzottan félsz majd, pedig nem kell félned ettől a farkastól. Láthatod, hogy senki nem fél tőle, még én sem. Így te miért tennéd? – kérdezte Denoda.

Mardena körülnézett, és meglátta az őt figyelő jókora csődületet. Valószínűleg az egész Kilencedik Barlang ott volt, és mintha senki nem félt volna. Úgy érezte, mintha próbatétel előtt állna, s biztosra vette, hogy túlzottan megalázottnak érzi majd magát ahhoz, hogy újra bármelyikkel is szembenézzen, ha nem megy az állat közelébe. A fiára nézeti, a fiúra, akivel kapcsolatban mindig vegyes érzelmei voltak. Mindennél jobban szerette, ugyanakkor zavarba is hozta azzal, hogy ő szülte a világra.

– Ne félj, anya – bátorította a fia. – Én már találkoztam vele.

Végül Mardena tett egy lépést Ayla és a farkas felé, majd még egyet. Amikor odaért hozzájuk, Ayla megfogta a kezét, és a sajátjában tartva Farkas orrához vitte. Szinte érezte Mardena félelmét, de az asszony legyőzte rettegését, és szembenézett az állattal. Ayla arra gondolt, Farkas valószínűleg inkább az ő kezének illatát érzi Mardenáé helyett. Majd megfogta a kezet, és a Farkas fején levő prémhez érintette.

– Farkas bundája kicsit szúrós lehet, de tapasztalhatod, hogy a fején milyen sima – nyugtatta Ayla, s elengedte Mardena kezét, aki egy pillanatig még Farkas fején tartotta a sajátját, de aztán elhúzta.

– Nos, ugye nem volt olyan félelmetes, nem igaz? – kérdezte Denoda. – Néha elefántot csinálsz a bolhából, Mardena.

– Gyertek, igyunk egy jó forró teát. Ayla készítette kevert füvekből, és egész ízletes – invitálta őket Marthona. – Elhatároztuk, hogy felhasználjuk látogatásotokat arra, hogy sütőgödörben főzzünk meg mindent. Már talán meg is főtt, s kiszedhetjük.

Ayla Mardenával és Lanidarral tartott.

– Sok munka annyi mindent beszerezni egy reggeli lakomához – mondta Mardena. Nem szokott hozzá az oly bőséges reggelihez.

– Mindenki hozzájárult a munkájával – mondta Ayla. – Amikor megmondtam nekik, hogy meghívtalak benneteket, és arra gondoltam, ások egy főzőgödröt, ők jó alkalomnak találták arra, hogy inkább egy nagy sütőárkot vájjanak. Azt mondták, egyébként is terveztek egyet. Néhány dolgot úgy készítettem el, ahogy gyerekkoromban tanultam. Kóstoljátok meg a fűzfajdot, tegnap ezt lőttem le a dárdahajítómmal, de ha az íze nem kedvetekre való, kérlek, ne habozzatok valami más ételt választani helyette. Utazásunk során megtanultam, hogy sok módja van az ételek elkészítésének, és nem mindenki kedveli mindegyiket.

– Üdvözlünk a Kilencedik Barlangban, Mardena.

Földanya Szolgálói Közt Első köszöntötte! Mardena nem emlékezett arra, hogy valaha is beszélt volna vele, kivéve egy-egy szertartáson, amikor mindenki jelen van.

– Üdvözöllek, Zelandoni, az Elsők Közt Első! – válaszolt Mardena, kissé idegesen attól, hogy az óriás termetű asszony szólt hozzá, aki egy emelt ülőhelyen foglalt helyet. Hasonlított a Zelandonia szállásán használthoz, de azt a Táborban hagyták arra az időre, amikor a Barlangjával akarja tölteni az időt.

– S üdvözölve légy te is, Lanidar – köszönt az Első. Olyan szívélyesség volt a hangjában, amikor a fiúhoz szólt, amilyet Mardena még soha nem hallott a tekintélyes asszonytól. – Bár ha jól értesültem, tegnap már voltál itt.

– Igen. Ayla megmutatta a lovakat.

– Ayla szerint nagyon jól fütyülsz – dicsérte Zelandoni.

– Megtanított egy-két madárfüttyre.

– Megmutatnád nekem?

– Ha akarod... a pacsirtát gyakoroltam – mondta, majd nekilátott a csodálatos hang utánzásához. Mindenki feléje fordult, még az anyja és nagyanyja is.

– Nagyon szép volt, fiatalember! – dicsérte Jondalar, szélesen mosolyogva a fiúra. – Csaknem olyan jó, mint Ayla mezei pacsirtája.

– Készen vagyunk! – kiáltotta Proleva. – Gyertek enni!

Ayla először a csont- és fatányérok halmához vezette a három vendéget, és bátorította őket, hogy kóstoljanak meg mindent. Majd mindenki sorba állt. Rendszerint azok, akik együtt laktak egy szálláson, együtt fogyasztották el reggeli ételüket, ez azonban az első lett azon étkezések sorában, melyet nemcsak a saját Barlangjukkal osztottak meg, ha nem barátokkal és rokonokkal is. Még talán néhány olyan alkalom is lesz, amikor a teljes Nyári Találkozó lakomázik együtt, az azonban rengeteg szervezést és tervezést igényel. Az egyik a Jegyességi Szertartás lesz.

Amikor mindenki jóllakott, az emberek elindultak a teendőik felé, de mindegyikük megállt néhány kedves szóra. Mardenát kissé nyugtalanította mindez a figyelem, ugyanakkor a szívélyességtől ki is pirult. Nem emlékezett olyan időre, amikor ilyen kedvesen bántak vele. Proleva lépett oda hozzájuk, hogy néhány szót váltson Mardenával és Denodával, majd Aylához fordult.

– Mi most megyünk, Ayla. Azt hiszem, valamit meg akarsz beszélni Mardenával.

– Igen. Szeretnélek megkérni, hogy gyere velem, s te is, Lanidar, s ha lenne hozzá kedved, te is, Denoda.

– Hova mennénk? – kérdezte Mardena némi ingerültséggel.

– A lovakhoz – válaszolta Ayla.

– Veletek mehetek? – kérdezte Folara. – Ha nem akarod, csak menjetek nyugodtan, de oly régen láttam már a lovakat!

Ayla elmosolyodott.

– Természetesen, gyere! – válaszolta. Valójában, ha velük van valaki, például Folara, aki oly barátságos és annyira nem fél a lovaktól, még talán meg is könnyítheti, hogy rávegyük Mardenát arra, hogy engedje meg Lanidarnak, hogy vigyázzon rájuk, gondolta Ayla. Megfordult, hogy megkeresse a fiút, és látta, hogy a Loralát karjában tartó Lanoga mellett ül, és kedélyesen beszélgetnek. Tremeda kétéves fia mellettük ült a földön.

Miközben feléjük igyekeztek, Mardena megkérdezte:

– Ki az a lány? Vagy asszony? Nagyon fiatalnak látszik ahhoz, hogy gyereke legyen.

– Túl fiatal, így igaz. Még az Első Rítusa sem volt meg – mondta Ayla. – A húgát tartja a kezében, a másik kicsi pedig, a kétéves, az öccse, és Lanoga az anyjuk.

– Nem értem – válaszolta Mardena.

Biztos vagyok benne, hogy hallottál már Laramarról. Ő gyártja a sert.

– Igen, hallottam – felelte Mardena.

– Mindenki ismeri – tette hozzá Denoda.

– Akkor talán a társáról, Tremedáról is hallottál. Nem csinál mást, mint vedeli a sert, amit Laramar készít, és gyerekeik vannak, akikről Tremeda nem gondoskodik – mondta gúnyosan Folara.

– Vagy nem tud – mondta Ayla. – Mintha ő sem tudná megállni, hogy ne igya azt a sert.

– S Laramar gyakran részeg, s legalább annyira beszámíthatatlan. Még házi tűzhelye gyermekeivel sem törődik – mondta megvetően Folara. – Ayla rájött, hogy Tremedának elapadt a teje, és szegény Lanoga semmi mással nem tudta táplálni Loralát, mint tört gyökérrel, mert semmi másnak az elkészítéséhez nem értett. Ayla meggyőzött néhány anyát, hogy szoptassák a csecsemőt, ám változatlanul Lanoga gondoskodik a kisbabáról és Tremeda többi gyerekéről. Ayla mutatta meg neki, hogyan készítsen el más ételeket, amit egy kisbaba meg tud enni, és ő viszi Loralát a többi szoptató anyához is. Valóban csodálatos lány, és egy napon csodálatos társ és anya lesz, de ki tudja, talál-e valaha is társat magának? Laramarnak és Tremedának van a legalacsonyabb rangú házi tűzhelye a mi Barlangunkban. Ki venné feleségül annak a házi tűzhelynek a lányát?

Mardena és Denoda a beszédes fiatal nőre meredt. Sokan szerettek pletykálkodni, de rendszerint nem voltak annyira nyíltak azokkal kapcsolatban, akik szégyent hoztak a saját Barlangjukra. Denoda közösségi státusa lecsúszott, mióta a lánya világra hozta Lanidart, és társa elvágta a jegyességi csomót. Nem álltak a közösségi rangsor legalján, de nem voltak távol tőle. Barlangjuk azonban jóval kisebb volt. Egy olyan nagy Barlang utolsójának lenni alacsony rangot jelent, De még ha vezető rangúak lennénk is, fogyatékossága miatt Lanidarnak akkor is gondot okoz majd társat találnia, gondolta Denoda.

– Szeretnéd megnézni a lovakat, Lanidar? – kérdezte Ayla a közelükbe érve. – Te is jöhetsz, Lanoga.

– Nem, nem tudok. Stelona van soron Lorala szoptatásában, és a kicsi kezd megéhezni. Nem akartam túl sok ételt adni neki, amíg Stelona meg nem szoptatja.

– Talán majd legközelebb – válaszolta Ayla, szeretettelien mosolyogva. – Kész vagy, Lanidar?

– Igen – válaszolta a fiú, majd a lányhoz fordult. – Mennem kell, Lanoga. – A lány szégyenlősen mosolygott Lanidarra, a fiú pedig visszamosolygott.

Elhaladva a szállásuk mellett, Ayla megszólalt:

– Lanidar, hoznád azt a tálat? Lóeledel van benne, vadmurok és gabona. – A fiú máris szaladt a tálért.

Ayla észrevette, hogy Lanidar a jobb oldalának támasztva viszi a tálat, a beteg karjával a testéhez szorítva, és váratlan emlékként ötlött fel emlékezetében Creb, amint testéhez nyomva tart egy vörös okkerrel teli tálat azzal a karjával, melyet a könyökénél leamputáltak éppen azelőtt, hogy Ayla nevet adott a fiának és befogadták a Törzsbe. Az emlék a boldogság és a fájdalom mosolyát csalta arcára. Mardena figyelte Aylát, és eltűnődött. Denoda is észrevette arckifejezését, és nem volt oly szégyenlős megemlíteni:

– Oly furcsa mosollyal néztél Lanidarra – szólalt meg.

– Egy régi ismerősömre emlékeztet – válaszolta Ayla.

– Egy férfira, aki elveszítette az alsó karját. Gyermekkorában megtámadta egy barlangi medve. A nagyanyja gyógyító volt, neki kellett a karját levágnia, mert vérmérgezést kapott. Meghalt volna, ha nem vágja le.

– Milyen rettenetes! – szánakozott Denoda.

– Igen, az volt. Egyik szemére meg is vakult a támadás után, és megsérült a lába. Attól fogva csak bottal tudott járni.

– Szegény fiú! Élete hátralévő részében gondoskodni kellett róla, gondolom – mondta Mardena.

– Nem – válaszolta Ayla. – Értékes segítője lett népének.

– Hogyan? Mit tett?

– Fontos ember lett, mogur – olyan, mint egy Zelandoni, és Elsőnek ismerték el. Ő és a húga volt az első, akik gondoskodtak rólam, miután a családom meghalt. Ő volt házi tűzhelyem atyja, és nagyon szerettem – mesélte Ayla.

Mardena tátott szájjal és tágra nyílt szemekkel meredt rá. Alig hitt az asszonynak, de miért hazudna valaki ilyen dologban?

Miközben Ayla beszélt, Denoda felfigyelt szokatlan akcentusára, a történet azonban megértette vele, miért kedvelte meg Lanidart. A jegyességével Ayla nagyon befolyásos emberekkel kerül rokonságba, és ha kedveli Lanidart, sokat segíthet majd neki. Ez az asszony a fiú legjobb segítsége lehet, gondolta.

Lanidar is hallgatta Aylát. Talán megtanulhatok vadászni, gondolta, még ha csak egy jó kezem van is. Talán többet is megtanulhatok, mint gyümölcsöt szüretelni.

Egy építményhez közeledtek, amely egy karámhoz hasonlított azzal az eltéréssel, hogy nem tűnt különösen szilárdnak. Hosszú, vékony, egyenes éger- és fűzfa cölöpökből állították össze, melyeket vízszintes X-ekkel kötöttek össze, végig a tetején más rudakkal, melyeket rövidebb, valamelyest stabilabb, a földbe süllyesztett cölöpökhöz erősítettek. A köztük megmaradt helyeket bokrokkal és már kiszáradt faágakkal tömték be. Ha például egy bölény csorda vagy a válla púpjának csúcsán mérve majd két méter magas, hosszú fekete szarvú nagy hím próbált volna kitörni, a karám nem tartotta volna meg. De még ha nagyon akarták volna, a lovak is könnyedén ledöntik.

– Emlékszel, milyen füttyjellel lehet hívni Villámot, Lanidar? – kérdezte Ayla.

– Azt hiszem, igen – válaszolt a fiú.

– Próbáljuk ki, s lássuk, jön-e!

Lanidar hangos, éles hangon füttyentett. A két ló, a kanca a csődör nyomában, nagyon gyorsan előbukkant a kis vízi utat szegélyező facsoport mögül, és feléjük ügetett. Meg álltak a karám kerítésénél, és a közeledőket figyelték. Nyihaha felhorkantott, Villám pedig felnyihogott. Ayla azzal a jellegzetes nyihogással válaszolt, amelyről a lovát is elnevezte, és mindkét ló visszanyerített.

– Tényleg tud lóhangot adni – szólalt meg Mardena.

– Mondtam neked, anya – nézett rá Lanidar.

Farkas előreszáguldott, könnyedén átbújva a kerítés alatt. Leült a kanca elé, miközben az üdvözlésnek tűnő mozdulattal lehajtotta a fejét. Ezután Farkas a fiatal csődörhöz ment, a mellkasára és a két első lábára hajolt, hátsó fertályát játékos pózban a levegőbe emelte, és Villámra vakkantott. A csődör visszanyihogott, majd összeérintették orrukat. Ayla rájuk mosolygott, miközben ő is átbújt a kerítés alatt. Átkarolta kancája nyakát, majd a közel nyomuló és szintén figyelmet követelő csődör felé fordult, és őt is megsimogatta.

– Remélem, jobban tetszik ez a karám, mint az állandó zabla vagy a vezetékszár. Bárcsak engedhetném, hogy szabadon fussatok, de nem hiszem, hogy biztonságos lenne, amikor oly sokan vadásznak! Hoztam ma néhány vendéget, és nagyon fontos, hogy szelídek és segítőkészek legyetek. Szeretném, ha az a fiú, aki fütyül, vigyázna rátok, ha nem vagyok itt, az anyja azonban nagyon aggódik érte, és nyugtalan miattatok – mondta Ayla azon a nyelven, melyet ő fejlesztett ki, amikor egyedül élt a völgyben.

A Törzs bizonyos gesztusaiból és hangjaiból alakított ki néhány képtelen hangot, amivel a fiával „beszélgettek", amikor kisbaba volt és egyedül voltak, s egy-két hangutánzó szót, melyeket a körülötte levő állatok hangjának mímelésével képzett, köztük lóhorkantásokat és nyihogásokat. Csak ő ismerte jelentésüket, de mindig ezt a sajátos nyelvet használta, amikor a lovakhoz beszélt. Kételkedett benne, hogy teljesen megértették, bár bizonyos hangoknak és kézmozdulatoknak volt értelmük számukra, mivel jelzésekként és utasításokként használta őket, az állatok azonban értették, hogy hozzájuk beszél, és a figyelmükkel reagáltak.

– Mit csinál? – kérdezte Mardena Folarától.

– Beszélget a lovakkal – válaszolta Folara. – Gyakran beszel így velük.

– Mit mond nekik? – kérdezte Mardena.

– Őt kell megkérdezned – felelte Folara.

– Értik, amit mond? Számomra semmi értelme – kételkedett Denoda.

– Nem tudom, de a lovak mintha értenék – mondta Folara.

Lanidar a kerítéshez ment, és figyelte Aylát. Tényleg barátokként bánik velük, valóban mintha a családtagjai lennének, gondolta, ők pedig hasonlóan viselkednek vele. Azon mégis elgondolkodott, hogyan készítették a karámot. Egy nappal korábban még nem volt ott.

Amikor Ayla mindent megbeszélt a lovakkal és az emberek felé fordult, Lanidar megkérdezte tőle:

– Honnan hoztátok a karámot? Tegnap még nem volt

Ayla elmosolyodott.

– Egy csomó ember gyűlt össze tegnap délután, hogy megépítsék – válaszolta Ayla.

Visszatérve a Tizenkilencedik Barlanggal elköltött étkezéséről, megemlítette a megbeszéléséről visszatérő Joharannak, hogy karámot építene a lovaknak, s azt is megmagyarázta, miért. Joharran felállt Zelandoni zsámolyára, és beszélt Ayla elképzeléséről, hogy biztonságos helyet építsen a lovaknak. A megbeszélésen jelen lévők többsége még ott volt, ahogy a Kilencedik Barlangból is sokan. Sok kérdést föltettek, köztük azt is, mennyire szilárdnak kell lennie, és jó néhány javaslatot tettek. Nem telt bele hosszú idő, és többségük elindult felfelé a mezőn, és nekilátott megépíteni a karámot. A nem a Kilencedik Barlangból érkezettek egyébként is kíváncsiak voltak a lovakra, a Kilencedik Barlangból jöttek többsége pedig nem akarta, hogy a lovak véletlenül megsérüljenek vagy elpusztuljanak. A lovak megléte újdonság volt, amely további kitüntető jelleget adott Barlangjuknak.

Ayla oly hálás volt, hogy szinte nem is tudott mit mondani. Megköszönte nekik, de hálás szavait kevésnek találta, és úgy vélte, adósa lett a zelandoniaknak, s fogalma sem volt arról, hogyan fizesse vissza. Az együtt végzett munka közelebb hozta egymáshoz az embereket, s Ayla úgy érezte, jobban meg kell ismernie egyiket-másikat. Joharran megemlítette, szeretné, ha a lovak is részt vennének a másnap reggelre tervezett vadászatban. Mind Ayla, mind pedig Jondalar megülte a lovakat, és bemutatta, hogyan irányítják őket, ami még elfogadhatóbbá tette Joharran javaslatait. Ha a vadászat sikeres, a Jegyességi Szertartásra rendes esetben a rákövetkező nap kerül sor, de mivel Dalanar és a lanzadoniak még nem érkeztek meg, felkészültek arra, hogy várnak néhány napot annak ellenére, hogy néhányan már aggodalmaskodtak.

Ayla kötőféket tett a lovakra, és a Tizenkilencedik Barlang Tormadenje tervezte és kivitelezte kapun át kivezette őket a karámból. Az egyik támoszlop mellett gödröt ásott az egyik cölöp alapjául, amelyhez a kaput rögzítették, és egy kötélhurkot csúsztatott át a tetején. Kötélhurkok szolgáltak zsanérul is. Ayla kezdte úgy érezni, még szorosabb kötelék fűzi a Tizenkilencedik Barlanghoz. Amikor közelebb vezette a lovakat, Mardena gyorsan hátrahőkölt. Oly közel annyival nagyobbak voltak! Folara azonnal Mardena helyére lépett.

– Én még egyáltalán nem láttam annyiszor a lovakat, amennyiszer szerettem volna! – Megpaskolta Nyihaha arcát – Mindenki annyira el volt foglalva azzal a bölény vadászattal, amelyben Shevonar meghalt, majd a temetéssel és az ideutazás előkészületeivel! Egyszer azt mondtad, megengeded, hogy én is lovagoljak.

– Szeretnéd most? – kérdezte Ayla.

– Lehetne? – Folara szeme örömtelien csillogott.

– Hozok egy lovaglótakarót Nyihahának – mondta Ayla. – Lenne kedved Lanidarral megetetni őket, amíg idehozom?

A tálban, amit magaddal hoztál, Lanidar, van ennivaló.

– Nem vagyok biztos benne, hogy Lanidarnak olyan közel kellene mennie – szólalt meg Mardena.

Már közel van, Mardena – mondta Denoda.

– Folara itt marad...

– Anya, már etettem őket egyszer. Ismernek, és láthatod, hogy ismerik Folarát – mondta Lanidar.

– Nem bántják – nyugtatta Ayla –, és csak oda megyek, a közeibe.

A kapu melletti kőrakásra mutatott. Egy utazó-kőhalom volt, melyet Kareja rakott a számára. Csak egy-két követ kellett elmozdítania, hogy a kőrakáson belülre nyúlhasson, ahol néhány dolgot őrzött, például egy bőr lovaglótakarót. A sziklákat részben egymást fedve helyezték el, hogy az esővíz lefolyjon a tetejéről, és ne szivárogjon be a belsejébe. A Tizenegyedik Barlang vezetője megmutatta neki, hogyan tegye vissza a köveket úgy, hogy belül szárazon maradjon. Hasonló kőhalmokat helyeztek el jó néhány gyakran használt ösvény mentén, szükség esetén használható tűzgyújtó anyagokkal, gyakran pedig meleg köpenyekkel. Más kőrakásokban élelmiszert tartalékoltak. Egy-egy kőrakásba esetenként mindkettőt elraktározták, de az élelmiszer-halmokba gyakran betörtek medvék, rozsomákok vagy borzok, a leggyakoribb támadók, s rendszerint szétdúlták az egészet.

Ayla a lovakkal hagyta Lanidart és a három nőt. Amikor a kőrakáshoz ért, észrevétlenül visszapillantott. Folara és Lanidar hagyta, hogy a nagy növényevők a tenyerükből egyenek, miközben Mardena mögöttük ácsorgott, idegesen aggodalmaskodón nézett, Denoda pedig figyelte őket. Ayla visszaindult hozzájuk, közben rákötötte a lópokrócot Nyihaha hátára, majd egy kőhöz vezette a kancát.

– Állj fel erre a kőre, Folara, emeld át a lábad a hátán, s próbálj kényelmes ülő helyzetet találni. Belekapaszkodhatsz a sörényébe. Úgy tartom Nyihahát, hogy ne mozduljon meg – közölte.

Folara kissé esetlennek érezte magát, különösen, amikor eszébe jutott, hogy Ayla milyen zökkenőmentesen szökkent fel a lóra, de aztán neki is sikerült, s csak ült a hátán, szélesen mosolyogva:

– Lóháton ülök! – kiáltotta, meglehetősen büszkén.

Ayla észrevette, hogy Lanidar sóvár pillantással figyel.

Később, gondolta Ayla. Ne szorongassuk jobban az édes anyád.

– Indulhatunk? – kérdezte Loralát.

– Igen, azt hiszem – válaszolta a lány.

– Ne idegeskedj... ha gondolod, belekapaszkodhatsz a sörényébe, amennyiben bizonytalannak érzed magad, de nem muszáj – magyarázta Ayla, majd gyalogolni kezdett, a vezetékszáron vezetve Nyihahát, bár tudta, hogy a ló anélkül is követné.

Folara először a sörénybe fogódzkodott, és merev mozdulatlansággal ült a lovon, a ló minden egyes lépésével zökkenve, egy idő után azonban kényelmesebb testhelyzetet talált, alkalmazkodva a ló ringó járásához, és fesztelenebből követve mozgását. Majd elengedte sörényét.

– Meg akarod próbálni egyedül? Odaadom a vezetőszárat.

– Gondolod, hogy meg tudom csinálni?

– Próbáld meg, és ha le akarsz szállni, csak szólj. Ha azt akarod, hogy Nyihaha gyorsabban menjen, hajolj előre – tanácsolta Ayla. – Ha úgy biztonságosabbnak találod, karold át a nyakát. Amikor szeretnéd lelassítani, kezdj fölegyenesedni ültödben.

– Rendben. Azt hiszem, megpróbálom – válaszolta Folara.

Mardena a félelemtől dermedten nézte, hogy Ayla Folara kezébe teszi a vezetőszárat.

– Indulj, Nyihaha – szólt a lónak, jelezve neki, hogy lassan lépkedjen.

A ló sétálni kezdett a réten. Amikor Folara kissé előrehajolt, Nyihaha gyorsított, de nem nagyon. A lány kissé ráhajolt a kanca hátára, s Nyihaha szinte észrevétlenül ügetésre váltott. Csodálatosan egyenletesen lépdelő ló volt, az ügetés azonban jobban összezötykölte Folarát, mint ahogy arra számított. Gyorsan fölegyenesedett, és Nyihaha lelassult. Miután megtettek valamennyi utat, Ayla füttyentett, hogy visszahívja lovát. Folara felbátorodott, és újra előrehajolt, most azonban az ügetés ütemét igyekezett átvenni, amíg vissza nem értek és meg nem álltak. Ayla a sziklához vezette a kancát, és tartotta, amíg Folara leszállt.

– Csodálatos volt! – ujjongott a lány, és arcát az izgalom heve pirosította. Lanidar rámosolygott, egyszerűen csak mert, mert Folara oly boldognak tűnt.

– Látod, anya – szólalt meg –, ezeknek a lovaknak fel lehet ülni a hátukra!

– Ayla, miért nem mutatod meg Mardenának és Denonának, te hogyan ülöd meg a lovat? – kérdezte Folara.

Ayla bólintott, majd gyorsan és könnyedén a ló hátára szökkent, és a mező közepe felé ügetett, nyomában Villámmal és Farkassal. Vágtát jelzett, és a ló teljes sebességgel száguldott a mezőn keresztül. Nagy kört írt le, majd visszavágtatott, lelassítva a lovat, ahogy közeledtek, majd megállva átlendítette lábát a kancán, és leugrott a hátáról. Mindkét asszony és a fiú is elkerekedett szemmel bámulta.

– Nos, most már sejtem, miért akar valaki felülni egy ló hátára – mondta Denoda. – Ha fiatalabb lennék, én is megpróbálnám.

– Hogyan tudod ennyire irányítani ezt a lovat? – kérdezte Mardena. – Valamiféle varázslattal?

– Nem, egyáltalán nem, Mardena. Bárki megtanulhat lovagolni, csak gyakorolni kell.

– Miért döntöttél úgy, hogy ráülsz egy ló hátára? Hogyan kezdted? – kérdezte Denoda.

– Ennivaló miatt elejtettem Nyihaha anyját, és csak később fedeztem fel, hogy egy kiscsikót szoptatott – fogott bele a történetbe Ayla. – Amikor hiénák támadtak a kiscsikóra, nem engedhettem, hogy magukkal hurcolják – gyűlölöm azokat a mocskos hiénákat –, ezért elkergettem őket, majd rájöttem, hogy gondját kell viselnem a kiscsikónak. Elmesélte nekik, hogyan mentette meg a hiénáktól, majd nevelte fel, s közben milyen jól megismerték egymást. – Egy nap felültem a hátára, és amikor futni kezdett, belekapaszkodtam. Semmi mást nem tehettem. Amikor végül lelassult és leszálltam, alig tudtam elhinni, hogy megültem egy lovat. Olyan volt, mintha széllel szemben szárnyaltam volna. Egyszerűen újra a hátára kellett ülnöm, és noha először egyáltalán nem tudtam irányítani, egy idő után megtanultam. Azért megy oda, ahova akarom, mert ő úgy akarja. A barátom, és azt hiszem, szívesen veszi, ha lovagolok a hátán.

– A lovaglás mégiscsak szokatlan dolog. Nem ellenezte senki? – kérdezte Mardena.

– Senki nem volt, aki ellenezhette volna. Egyedül éltem – felelte Ayla.

– Én féltem volna egyedül élni, hogy senki nincs mellettem – tűnődött el Mardena. Tele volt kíváncsisággal, és még több kérdést akart feltenni, de mielőtt alkalma nyílt volna rá, kiáltást hallottak, és megfordulva a közeledő Jondalart pillantották meg.

– Hát itt vagytok! Dalanar és a lanzadoniak megérkeztek!

– Csodálatos! Már alig várom, hogy találkozhassam velük! – örvendezett Folara.

Ayla boldogan mosolygott.

– Én is örömmel várom a találkozást. – A vendégek felé fordult. – Vissza kell mennünk a táborba. Jondalar házi tűhelyének atyja érkezett meg, éppen időben a Jegyességi szertartásra.

– Természetesen, már amúgy is indulnánk – mondta Mardena.

– Nos, én örömmel venném, ha üdvözölhetném Dalanart, mielőtt visszamegyünk a táborunkba, Mardena – szólalt meg Denoda. – Valamikor ismertem.

– Bizony – válaszolta Jondalar. – Szerintem ő is boldogul találkozna veled.

Mielőtt elindulnátok, szeretném megkérdezni tőled, megengeded-e, hogy Lanidar eljöjjön a lovakra vigyázni, amikor én nem érek rá, Mardena – kérdezte Ayla. – Nem kell tennie semmi egyebet, mint hogy megnézi, jól vannak-e, és megkeres engem, ha észrevesz bármi rosszat. Nagyra értékelném, Mardena. Oly megkönnyebbülés lenne, ha nem kellene aggodalmaskodnom miattuk!

A fiú felé fordulva látták, hogy a fiatal csődört paskolgatja, és vadmurokkal eteti.

– Úgy vélem, láthatod, hogy nem bántják – mondta Ayla.

– Nos, azt hiszem, rendben – válaszolta Mardena.

– Ó, anya, köszönöm! – hálálkodott Lanidar fülig érő mosollyal.

Mardena soha addig nem látott oly boldog és örömteli kifejezést a fia arcán.