31

Nem tudtam, hogy ma ennyire elszigetelt leszek, máskülönben megszerveztem volna a lovak felügyeletét – szólalt meg Ayla. – Meg kell győződnöm róla, hogy rendben vannak, Farkasnak pedig szüksége van arra, hogy szabadon jöhessen-mehessen. Nyugtalan lesz, ha nem nézheti meg, jó vagyok-e.

– Ez a probléma korábban soha nem merült fel – mondta a tizenegyedik Zelandonija. – A jegyesség megkötésének napján senkivel nem szabad találkozni. A Históriák megemlítenek olyan kort is, amikor az asszonyokat egy egész holdidőre elzárták!

– Nagyon régen volt az már, amikor a nászt gyakran télen ülték meg, mielőtt egy Jegyességi Szertartáson tartották mindegyiket! – folytatta az Első. – Abban az időben kevesebb zelandoni élt, és nem tartottak gyülekezéseket úgy, ahogy most tesszük. Egy Barlang számára egy dolog egy-két nőt egy holdra a barlangban tartani a tél közepén, de teljesen más sokat a Nyári Találkozó vadász- vagy gyűjtögető évszakában, mert akkor képtelenek lennének hozzájárulni a Barlang életéhez. Még ma is megpróbáljuk elkészíteni az elraktározott őstulkokat, ha a nászt ülő nők nem tudnak segíteni.

– Nos, meglehet – mondta az idősebb Zelandoni –, de egy nap nem olyan hosszú idő.

– Általában nem, de az állatok rendkívüli helyzetté teszik – mondta a donier. – Biztosan találunk valami megoldást.

– Elleneznétek, ha a Farkas szabadon jöhetne-mehetne, amikor ő akar? – kérdezte Marthona. – Az asszonyok mintha nem zavarnák Farkast. Elég lenne, ha nem rögzítenénk a bejárati drapéria alsó részét.

– Szerintem annak semmi akadálya – válaszolta a Tizennegyedik.

A Tizennegyedik kellemesen meglepődött, amikor találkozott a négylábú vadásszal. Megnyalogatta a kezét, és mintha Farkas megkedvelte volna, az asszony pedig szívesen simogatta az élő állat prémjét. Néhány kérdés után Ayla elmesélte azt a történetet, hogyan vitte haza a barlangjába az újszülött farkaskölyköt, s mentette meg a kis kancacsikót a hiénáktól. Most is kitartóan állította, hogy ha elég kicsinyen találnak rájuk, valószínűleg számos állat megszelídíthető. A Tizennegyedik észrevette, mennyi figyelmet és megbecsülést kap az idegen asszony a farkas miatt, és eltűnődött azon, vajon milyen nehéz lehet megszelídíteni egy állatot – de talán egy kisebbet. Függetlenül az állat méretétől, amelyik önként marad egy ember közelségében, vonzza a figyelmet.

– Akkor már csak a lovakról kell gondoskodni. Jondalar nem tudja ellátni őket? – kérdezte Marthona.

– Dehogynem, de meg kell neki mondanom, hogy az ő feladata lesz. Egyedül én törődtem velük, mióta megérkeztünk a Nyári Találkozóra, mert ő el volt foglalva más dolgokkal – mondta Ayla.

– Ayla nem találkozhat Jondalarral – ragaszkodott a hagyományhoz a Tizennegyedik. – Nem mondhat neki semmit.

– Valaki más azonban igen – mondta Marthona.

– Attól tartok, a szertartásban résztvevők közül senki, ahogy rokonok sem – mondta a Tizenkilencedik Zelandonija.

– A Tizennegyediknek igaza van, természetesen, s mivel a nők ma már nem maradnak oly hosszú ideig elzártan, még fontosabb, hogy ragaszkodjunk az elszigetelés végének határidejéhez. – Az ősz hajú asszonyt csaknem megnyomorította az ízületi gyulladás, betegsége azonban nem korlátozta jellemerejét. Ayla ezt már korában látta rajta.

Marthona örült, hogy nem említette Ayla csomagját, melyet átadott Jondalarnak. A Zelandonia egészen mérges lett volna rá. Nagyon makacsak tudtak lenni a megfelelő szokások kellő megtartásában és a fontos szertartások alatt tanúsított viselkedéssel, és miközben Marthona általában kijött velük, magánemberként úgy érezte, kivétel erősíti a szabályt. A vezetőknek meg kell tanulniuk, mikor és miben ne adják be a derekukat, s mikor lehet valamennyit engedni.

– Megmondhatja-e olyan valaki, aki nem érintett a szertartásban? – kérdezte Ayla.

– Kit ismersz, aki semmilyen módon nem áll kapcsolatban sem veled, sem a neked Igérttel? – kérdezte a Tizennegyedik.

Ayla elgondolkodott egy pillanatra.

– Lanidar? Marthona, tudsz arról, hogy a fiút bármi kötelék fűzné Jondalarhoz? – kérdezte.

–Nem... nem tudok. Hozzám semmilyen kötelék nem fűzi, Dalamar pedig csak a látogatásuk napján említette, hogy ő volt a kiválasztott a fiú nagyanyjának Első Rítusára – mondta Marthona. – Tehát nem.

– Így igaz – mondta a Tizenkilencedik. – Emlékszem, hogy Denodát teljesen... lenyűgözte Dalanar. Beletelt némi időbe, mire túltette magát rajta. Dalanar jól kezelte a dolgot. tapintatos volt, megfontolt, de távolságtartó is egyben. Szerintem jó benyomást keltett.

– Mint mindig – mondta Marthona alig hallhatóan, és csak gondolatban folytatta, hogy Dalanar teljesen korrekt volt, s helyesen cselekedett. A Tizenkilencedik nem akarta annyiban hagyni.

– Mint mindig mi? Tapintatos? Megfontolt? Lenyűgöző? – kérdezte.

Marthona elmosolyodott.

– Mindegyik – válaszolta.

– És Jondalar Dalanar házi tűzhelyének gyermeke mondta az Első.

– Igen – hagyta helyben Marthona, de vannak különbségek. A fiúban nincs annyi tapintat, mint egy férfiban, de talán jószívűbb.

– Függetlenül attól, melyik férfi lelkének gyermeke, a gyerekben mindig van valami az anyából is – mondta az Első Zelandoni.

Ayla figyelmesen hallgatta a meglehetősen homályos beszélgetést, különösen azután, hogy Jondalar nevét említették, és észrevette a még a szavaknál is kifejezőbb hang és testbeszéd modorosságát. Megértette, hogy a Tizenkilencedik megjegyzése Denodáról kevésbé volt tiszteletteljes, majd megsejtette, hogy az idősebb Zelandoni vonzódott Dalanarhoz. Megjegyzést tett arra is, hogy Marthona fia nem mutatta azt a finom viselkedést, mint az asszony korábbi társa – természetesen mindannyian tudtak Jondalar ifjúkori megbicsaklásáról. Marthona ismerte az idős asszony mindkettejük iránti érzelmeit, és hagyta, hadd higgye, hogy jobban ismeri Dalanart, és hogy nem annyira elégedett vele.

Az Első tudtukra adta, hogy ismeri mindkét férfit, és elmondta véleményét, mely szerint Jondalar éppen olyan, mint Dalanar, és ugyanolyan vonzó tulajdonságokkal rendelkezik, nem kevesebbel. Burkoltan dicsérettel illette Marthonát Dalanar lelkéért, és amiért Földanya őt választotta Dalanar házi tűzhelye gyermekének világrahozatalára, Ayla kezdte megérteni, hogy nagy tiszteletben tartották azt az asszonyt, akit kiválasztottak arra, hogy annak a férfinak a lelkéből származó gyermeket szüljön, akivel jegyességet köt. Marthona egyértelművé tette a Zelandoniának, különösen a Tizenkilencedik Zelandoninak, hogy noha a fia talán nem rendelkezik Dalanar összes jó tulajdonságával, van neki jó néhány, melyek jobbak. Az Első nemcsak hogy egyetértett Marthonával, de kijelentette, hogy előnyös tulajdonságait Jondalar az édesanyjától örökölte. Nyilvánvaló volt, hogy a korábbi vezetőt és a Kilencedik Barlang Zelandoniját közeli személyes kapcsolat fűzi egymáshoz, és nagyra becsülik egymást.

A finom megkülönböztetéseken belül is voltak árnyalatnyi eltérések, melyek jelentést adtak a Törzs jelbeszédének, köztük arckifejezések és testhelyzetek, ahogy gesztusok, sőt még néhány szó is, a nyelv azonban, amelyben minden hang, hangszín és hanglejtés, ahogy az arckifejezések, akaratlan testhelyzetek és mellékes gesztusok, még többet fejeztek ki, ha valaki értette őket. Ayla nagyon jól ismerte a testnyelv akaratlan jelzéseit, és folyamatosan tanulta, hogyan használták a Mások, de mindinkább megismerte a beszélt szavakat, és használatuk módjait is.

– Megkeresné valaki Lanidart – kérdezte –, hogy megkérhessem, keresse meg Jondalart?

– Nem, te nem kérheted meg, Ayla – felelte Marthona –, de én igen – a jegyességet kötő asszonyok szállásául kijelölt Zelandonia-lakhelyen összegyűltekre nézett –, ha valaki elmegy és idehívja.

– Természetesen – mondta az Első. Körülnézett, ki ér rá, és Mejerának intett, aki most a Harmadik Barlang Zelandonija volt. Velük tartott, amikor elmentek felkutatni Thonolan elánját a Forrás Sziklák Mélységében. Mejera akkor a Tizennegyedik Barlanggal élt, de boldogtalan volt ott. Ayla felismerte és mosolygott.

– Van számodra egy megbízásom – mondta az Első. – Marthona elmagyarázza.

– Ismered a Tizenkilencedik Barlangból való fiút, Lanidart? – fogott bele Marthona. Mejera tagadóan csóválta fejét. – Denoda lányának, Mardenának a fia. – Mejera most is a fejét rázta.

– Körülbelül tizenkét éves lehet, de kisebbnek látszik – lette hozzá Ayla –, és a bal karja torz.

A felismerés mosolya vonta ráncba Mejera arcát.

– Igen, persze. Dárdát hajított a bemutatón.

– Ő az – mondta Marthona. – Meg kell keresned, és amikor megtaláltad, mondd meg neki, hogy keresse meg Jondalart, és adjon át neki tőlem egy üzenetet. Mondd meg Lanidarnak, hogy mondja meg Jondalarnak, hogy Ayla aggódik a lovak miatt, és hogy el kell mennie megnézni őket a ma esti Jegyességi Szertartás előtt. Érted?

– Nem lenne egyszerűbb, ha Jondalarhoz mennék, és neki mondanám meg? – kérdezte Mejera.

– Sokkal egyszerűbb lenne, de neked van feladatod a Szertartáson, ezért csak utána adhatsz át üzenetet közvetlenül Jondalarnak, és semmiképpen nem Aylától, még az én közvetítésemmel sem. Ha azonban nem találod meg Lanidart, elfogadhatónak találom, ha találsz helyette valaki mást, aki nem áll vele rokonságban, és akinek megmondhatod, hogy adja át az üzenetet. Érted?

– Igen, rendben. Ne aggódj miattuk, Ayla. Biztos lehetsz benne, hogy átadom neki az üzenetet – mondta Mejera, majd kisietett.

– Feltételezem, a Zelandonia talál majd valami kifogásolhatót abban, hogy Mejera neked beszéljen arról, mit sikerüli intéznie, így nem hiszem, hogy részletesen meg kelljen magyaráznunk – mondta halkan Marthona. – S említést sem kell tennünk a csomagról, melynek átadására megkértél.

– Azt hiszem, egyáltalán nem kell megemlítenünk semmit – toldotta meg Ayla.

– Most ideje, hogy elkezdj készülődni – figyelmeztette Marthona.

– De még épp hogy csak elmúlt napközép. Hosszú még az idő sötétedésig – mondta Ayla. – Nem tart olyan sokáig, hogy felvegyem a Nezzie készítette ruhát.

– Másról van szó. Mindannyian a Folyóhoz megyünk, hogy a jegyességre készülő nők megfürödhessenek. Már forralják a vizet, hogy megtisztálkodjanak a szertartásra, Nem is említve, hogy forró vízben nagyon kellemes mosakodni. A nász-előkészítő rituálénak ez az egyik legjobb része. Természetesen Jondalar és a férfiak egy másik helyen szintén fürdenek – magyarázta Marthona.

– Imádom a forró vizet – mondta Ayla. – A losadunajoknak volt egy forró víz-forrásuk a lakhelyük közelében. Elképzelni sem tudod, milyen csodálatos fürödni benne!

– Dehogynem. Egyszer-kétszer elutaztam a gleccserek égtája felé. Nem messze a folyó eredetétől forró vizű medencék vannak a földben – mesélte Marthona.

– Azt hiszem, ismerem a helyet, vagy legalábbis egy hasonlót. Megálltunk ott idefelé vezető utunkon – emlékezett Ayla. – Van egy dolog, amire kíváncsi lennék. Már korábban is meg akartam kérdezni, és nem tudom, nem túl késő-e, de reméltem, hogy ki tudom lyukasztatni a fülem. Van az a két borostyánom, melyet Tulie-tól, az Oroszlán Tábor vezetőasszonyától kaptam, és szeretném viselni, ha találnék valami módot arra, hogy fülönfüggőnek feltehessem. Tulie azt mondta, úgy kell hordani.

– Azt hiszem, az megoldható – válaszolta az asszony. – biztos vagyok benne, hogy az egyik Zelandoni boldogan megcsinálja neked.

Mi a véleményed, Folara, ha így fésülöm? Vagy így? – kérdezte Mejera, miközben Ayla hajának egy tincsét tartotta a kezében, és a variációkat mutatta. Folara azután csatlakozott hozzájuk, hogy a tisztálkodási szertartás után visszatértek a Zelandonia szállására. Noha sok lámpást meggyújtottak, még így is jóval sötétebb volt odabenn, mint a szabadban, a napfényen, és Ayla legszívesebben odakinn lett volna, s nem benn üldögél, miközben valaki a hajával babrál.

– Nekem úgy tetszik jobban, ahogy először mutattad – válaszolta Folara.

– Mejera, miért nem mondod el végig, hogy hol találtál rájuk? – kérdezte Marthona. Nyilvánvaló volt, hogy Ayla kényelmetlenül érezte magát. Nem szokott hozzá, hogy valaki igazgassa a haját, a tanítvány pedig mintha egészen jártas lett volna abban, hogy fodrászkodás közben beszéljen s Marthona úgy vélte, azzal eltereli Ayla gondolatait.

– Nos, ahogy mondtam, megkérdeztem mindönkit. Mintha senki nem tudta volna, hol lehetnek. Végül valaki – te táborodban, azt hiszem, Joharran közeli barátai egyikének, talán Solabannak vagy Rushemarnak a társa, akinek kisbabája van... Éppen kosarat font...

– Ő Rushemar társa, Salova – közölte Marthona.

–Azt mondta, egyikük vagy másikuk a lovakkal lehet, ezért felfelé mentem a patak partján, és ott találtam mind kettőjüket. Lanidar azt állította, az édesanyja mondta neki, hogy egész nap az asszonyokkal leszel, Ayla, ezért elhatározta, megnézi a lovakat, ahogy arra megkérted. Jondalar pedig többé-kevésbé ugyanezt mondta. Tudta, hogy egésznap elzártságban leszel a nőkkel, és elhatározta, megnézi, hogy vannak a lovak. Ott találta Lanidart, és megmutatta neki, hogyan használja a dárdahajítót – magyarázta Mejera.

– Kiderült, hogy nem én voltam az egyetlen, aki Jondalart kereste. Joharran érkezett egy kicsit később. Kissé dühösnek tűnt, vagy csak nyugtalannak. Már mindent tűvé telt Jondalarért, hogy tudtára adja, a többi férfi várja, mert a Folyóhoz kell menniük a rituális tisztálkodásra. Jondalar megkért, adjam át neked az üzenetét, mely szerint a lovak jól vannak, és hogy igazad volt, Farkas talált magának egy társat vagy barátot. Látta őket együtt.

– Köszönöm, Mejera, máris jobban érzem magam, hogy tudom, Nyihaha és Villám jól van. Meg sem tudom fogalmazni, mennyire köszönöm, amiért annyi időt és fáradságot szántál Lanidar és Jondalar megkeresésére – hálálkodott Ayla.

Boldog volt, hogy a lovak jól érzik magukat, és tetszett neki, hogy Lanidar önállóan gondoskodott róluk. Rendes esetben Jondalartól várta volna ezt, de végtére is ő is nászra készül, és csak meg akart győződni arról, hogy nem terelték el a figyelmét, vagy akadályozták meg abban, hogy megnézhesse a lovakat. Farkas miatt azonban aggódott kicsit. Részben szerette volna, ha társat talál magának, és boldog lesz, másrészt ellenben rettegett még a gondolatától is, hogy elveszíti, és aggódott miatta.

Farkas soha nem élt együtt más farkasokkal. Ayla valószínűleg több időt töltött körülöttük, amikor vadászni tanult, mint Farkas valaha is. Tudta, hogy miközben a farkasok rendkívül lojálisak a saját falkájukhoz, hevesen védelmezik területüket más farkasoktól. Ha Farkas talált egy magányos szukát vagy egy közeli falka alacsony rangú nőstényét, és úgy határoz, hogy velük él, meg kell küzdenie a saját területért. Miközben Farkas erős, egészséges, a farkasok többségénél nagyobb állat volt, nem falkában nevelkedett fel, ahol kiskölyök korában játék harcot vívhatott volna a testvéreivel, nem szokott hozzá ahhoz, hogy megküzdjön farkasokkal.

– Köszönöm, Mejera. Ayla nagyon szép. Nem tudtam, hogy ilyen jól értesz a fodrászkodáshoz – dicsérte Marthona.

Ayla mindkét kezével a hajához nyúlt, óvatosan megtapogatta, gyengéden megérintve a rolnikat és más formációkat, melyekbe Mejera igazította és tűzte. Látott már nőket hasonlóan formált hajjal, így volt némi fogalma arról, milyen lehet.

– Hadd hozzak egy látófát, hogy megnézhesd – mondta Mejera.

A látófa egy fiatal nő halvány képét mutatta, akinek a szállás más fiatal nőinek többségéhez hasonlóra fésülték a haját. Csak éppen nem az volt, akit önmagaként felismert volna a képmásban. Abban sem volt biztos, hogy Jondalar fölismerné.

– Tegyük a füledre a borostyánfüggőt – javasolta Folara. – El kellene kezdened öltözködni.

A tanítvány, aki kilyukasztotta Ayla fülcimpáját, egy csontszilánkot hagyott a lyukban. Egy kis ínnal tekerte körül elöl és hátul, és a borostyánok mindkét oldalát alul cimpát átlyukasztó csontokhoz erősített hurkon hagyta. Mejera segített Folarának, hogy Ayla fülére tegye a borostyánt.

Majd Ayla felvette különleges jegyességi ruháját. Mejerának elállt a lélegzete.

– Semmi ehhez hasonlót nem láttam még – ámuldozott.

– Ayla, ez oly csodaszép és annyira szokatlan! Mindenki akar majd egy ehhez hasonlót. Honnan van?

– Magammal hoztam. Nezzie készítette nekem. Ő az Oroszlán Tábor Vezetőjének társa. Így kell majd viselnem a szertartáson – magyarázta Ayla, miközben elöl kinyitotta, hogy láthatóvá tegye kebleit, melyek a terhessége miatt most még teltebbek voltak, majd újra megkötötte a derék szalagot. – Nezzie azt mondta, hogy egy mamutoj asszony büszkén közszemlére teheti a kebleit a jegyességi szertartásán. Most szeretném feltenni a nyakláncomat, melyet tőled kaptam, Marthona.

– Azzal van egy probléma, Ayla – mondta Marthona.

A nyaklánc csodálatos lenne a kebleid közti nagy borostyánnal, de nem azzal a bőrerszénnyel, melyet a nyakadban viselsz. A nyaklánc úgy nem érvényesülne. Tudom, hogy a talizmánerszény fontos neked, de azt hiszem, le kell venned.

– Igaza van, Ayla – helyeselt Folara.

– Hadd mutassam meg a látófában – szólt Mejera. Fölemelte a lecsiszolt, feketített és kifényesített fát, hogy Ayla megnézhesse.

Ugyanazt a furcsa, ismeretlen nőt látta, akit az előbb is, most azonban fülönfüggő volt a fülcimpájában, és az agyon használt amuletterszény, mely kidudorodott a benne rejlő tárgyaktól, rojtos zsinóron lógott a nyakában.

– Mi az az erszény? – kérdezte Mejera. – Mintha tele lenne valamivel.

– Az amulettem, a benne levő tárgyak pedig ajándékok a totememtől, a Barlangi Oroszlán Szellemétől. Többségük fontos döntéseket erősített meg az életemben. Bizonyos értelemben az életszellemem is benne van.

– Akkor olyasmi, mint egy elandon – vélekedett Marthona.

A mogur azt mondta nekem, hogy ha valaha is elveszítem az amulettem, meghalok. – Ayla megfogta az amulettet, kitapintotta az ismerős dudorokat, és a Törzsben töltött élete emlékeinek kaleidoszkópja rohanta meg.

– Akkor nagyon különleges helyen kell tartanunk – mondta Marthona. – Talán egy doni mellett, hogy Földanya vigyázhasson rá. De neked nincs donid, vagy igen? Általában az Első Rítusa alatt ajándékoznak egyet egy asszonynak. Nem hiszem, hogy valaha is volt olyan szertartásod.

–Hát... valójában volt. Jondalar tanított meg Földanya Öröm Adományára, s először szertartást csinált belőle, és adott egy doni-figurát, melyet ő maga készített. A zsákomban van – válaszolta Ayla.

– Nos, azt hiszem, ha egyáltalán valaki szertartásos Első Rítust adhatott, akkor Jondalar biztosan alkalmas volt rá. Volt benne tapasztalata bőven – mondta Marthona. – Engedd, hogy vigyázzak az amulettedre, és amikor elindultok Jondalarral a próbaidőtökre, visszaadom, s így magaddal viheted – Marthona látta Ayla habozását, majd végül beleegyezően bólintott, ám amikor a fején keresztül le akarta venni a bőrerszényt a nyakáról, a szalag beleakadt a hajába.

– Semmi gond, Ayla! Mindjárt megigazítom – nyugtatta Mejera.

Ayla a kezében tartotta bőrerszényét, s vonakodva vált meg tőle. Igazuk volt, nem illett a Jegyességi Ruhához, de azóta nem vette le a nyakáról, hogy Iza odaadta neki nem sokkal azután, hogy a Törzs rátalált. Oly régóta tartozik hozzá, hogy nehéz volt megválnia tőle. Több, mint nehéz... félt megválni tőle. Úgy tűnt, mintha maga az amulett ragaszkodna hozzá, belekapaszkodva a hajába, amikor le akarta venni. Talán a totemje próbált mondani neki valamit, talán nem szabadna megpróbálnia csak Másnak lennie jegyességének napján a mamutoj ruhában és zelandoni nyakláncával. Alig volt több egyszerű törzsbeli asszonynál, amikor találkozott Jondalarral. Talán abból az időből is meg kell tartania valamit.

– Köszönöm, Mejera, de azt hiszem, meggondoltam magam. Kiengedve viselem a hajam. Jondalarnak úgy tetszik – mondta. Egy pillanatnyi ideig még a kezében tartotta az amulettet, majd átnyújtotta Marthonának. Hagyta, hogy az asszony a nyaka köré erősítse a Dalanar anyjától kapott és Marthona félretette nyakláncot, mielőtt elkezdte kiszedni a szalagokat és hajtűket elegáns zelandoni stílusban elkészített hajából.

Mejerának nagyon rosszulesett, hogy minden erőfeszítése hiábavaló volt, de Ayla hozta meg a döntést, nem ő.

– Legalább hadd fésüljem meg – szólalt meg, szelíden teljesítve Ayla kérését, ami meghatotta Marthonát. Azt hiszem, ez a fiatal tanítvány kiváló Zelandoni lesz egy napon, gondolta.

Amikor a jegyességre készülő többi férfival elindult a Zelandonia szállása felé a domb lábának közelében, ahol majd a szertartást tartják, Jondalar váratlanul nyugtalan lett. Nemcsak ő. A nők már elmentek, üresen hagyva a szállást. Néhány Zelandoni segítségével a férfiak a begyakorolt sorrendjükben helyezkedtek el, először Barlangjuk számoló szavai szerint, majd pedig a Barlangban elnyert rangjuk szerint. Mivel a számolószavak hatalommal bírtak – csak a Zelandonia ismerte titkos különbözőségeiket –, nem jelölték a közösségben betöltött rangot, egyszerűen csak a sorban elfoglalt hely megnevezésének egy módja volt. A számozatlan és gyakran meg sem említett, de a Barlangon belül teljesen elfogadott besorolás másik történet volt, noha nem volt nehéz, és gyorsan meg lehetett tanulni.

Egy személy státusa változhatott, és sokak közösségi helyzete változni is fog közeledő nászuk eredményeként. Némelyek rangja magasabb lesz, másoké alacsonyabb a korábbinál, mivel egy házi tűzhely státusa annak kombinációja volt, amit a pár magával vitt a nászba, ami meghatározta a gyerekek státusát is. A jegyesség kötelekéből alapított házi tűzhely tradicionálisan a férfié volt, de az asszony gondoskodott róla; az asszony által született gyermekek a férfi házi tűzhelyének gyermekeként is születtek. Mind ők, mind a családjaik azt szerették volna, ha gyermekeik érdekében az új házi tűzhely státusa az elérhető legmagasabb legyen egyrészt a gyermekek és a rokonságuk neve és kötelékei érdekében, de egy bizonyos számú barlangi vezetőnek és a Zelandoniának a hozzájárulását kellett adnia, s ez néha vitákkal járó tárgyalás volt.

Ayla nem nagyon vett részt az ő és Jondalar új házi tűzhelye státusáért folytatott egyezkedéseken, mert egyébként sem értette volna az árnyalatokat, Marthona azonban Igen.

Ayla kezdte megérteni a körmönfont beszélgetést, melyet Marthona korábban folytatott a Zelandonia egy-két tagjával, köztük a Tizenkilencedikkel, azoknak az egyezkedéseknek a része lehetett. A Tizenkilencedik megpróbálta felhasználni Jondalar fiatalkori botlásait, hogy leértékelje státusát részben amiatt, mert Ayla fedezte fel a csodaszép új barlangot az ő területükön. A felfedezés jelentősen emelte Ayla tekintélyét annak ellenére, hogy jövevény volt, de valahogy zavarba hozta a Tizenkilencedik Zelandoniját. Ha ők fedezték volna fel a Barlangot, titokban megtarthatták volna maguknak, és korlátozhatták volna használatát, ami jelentős presztízshez juttatta volna őket. De hogy egy idegen asszony bukkant rá a Nyári Találkozó idején, azonnal megközelíthetővé tette mindenki számára, s ezt az Első egyértelművé is tette.

Jondalar közösségi besorolása a legmagasabb volt, mivel anyja korábbi vezető volt, bátyja pedig a legnagyobb Zelandoni Barlang jelenlegi vezetője, nem beszélve saját hozzájárulásairól, melyek egy részét az Utazásáról hozott. A kovakőpattintás kiemelkedő szakértelmét, egy bonyolult tehetséget, melyet a Barlangok tisztelt és hozzáértő kovakő-pattintói elismertek, és a nyilvánosan bemutatott új dárdahajítót, ennek ellenére Ayla státusának meghatározása problémát jelentett. Az idegenek mindig a legalacsonyabb rangúak voltak, ami általában leminősítette az új házi tűzhely státusát, Marthona és jó néhányan azonban szem-beszálltak ezzel a felfogással, kijelentve, hogy Ayla státusa a saját népében nagyon magas volt, és számos saját érdemmel rendelkezik. Az állatok megléte bizonytalan tényező volt, lévén, hogy egyesek szerint lealacsonyította Ayla státusát, mások szerint ellenben emelte. Az új házi tűzhely végső minősítésében még ekkor sem állapodtak meg teljesen, bár ez a nászt nem akadályozta meg. A Kilencedik Barlang befogadta Aylát, és ott élnek majd.

Az asszonyok egy másik közeli szállásba mentek. Eddig az Első Rítusukra készülődő fiatal nőknek adott helyet, de most üres volt, és felhasználhatták más célokra. Valaki azt javasolta, hogy a férfiak ott várakozzanak, mert így a nőknek nem kell költözködniük, de az ötlet, hogy az asszonnyá avatási rítusokon részt vevő eladósorban levő lányok szállásáról a nászukra készülő férfiak szállására menjenek, kényelmetlen helyzetbe hozná a Zelandoniát és másokat is. A transzcendens tevékenységeknél mindig voltak kóbor spirituális erők, különösen nagyobb csoportok esetében, és a férfiak és a nők jelentős vitalitása néha ellentétes volt. Ezért inkább arra az elhatározásra jutottak, hogy sokkal logikusabb, ha a jegyességükre váró nők költöznek az Első Rítusukat ülő lányok korábbi szállására.

Az asszonyok nem kevésbé voltak nyugtalanok, mint a férfiak. Ayla azon tűnődött, vajon Jondalar felveszi-e a tunikát, melyet készített neki, és azt szerette volna, bárcsak korábban tudta volna, hogy ma nem engedik meg neki, hogy beszéljen vele, mert így az előző nap saját maga adhatta volna át. Akkor most már tudná, hogy szépnek találja és tetszett-e neki. Így nem tudhatja meg, amíg a Jegyességi Szertartáson nem találkoznak.

Az asszonyokat is sorba állították, ugyanabba a rendbe, ahogy a férfiakat, hogy így pontosan összeilljenek. Ayla az előtte álló Levelára mosolygott. Szeretett volna Proleva húga mellett állni várakozás közben, de ő a Kilencedik Barlangból jött, s többen is álltak közte és a fiatal nő közt, aki Jondecammal él majd a Második Barlangban. Rangjuk hasonló volt, mivel a vezetők, és alapítók családjából szármázlak, akiknek a legmagasabb a közösségben elfoglalt helye, így a násszal létrejött új házi tűzhelyük nem változott sokat. Jondecam státusa egy árnyalatnyival magasabb volt Leveláénál, de a csekély különbséget csak azzal lehetett emelni, ha a férfi Barlangjában élnek majd.

Annak a Barlangnak a Zelandonija végzi el a szertartást, ahol a pár végül él majd, a többiek pedig segítenek neki. A fiatalok szülei és azok társai szintén részt vesznek a szertartáson, s gyakran közeli családok is, akik a közönség elején helyezkednek el, megvárva, amíg fel nem kérik őket szerepükre. Az idősebb pároknál, akiknek nem ez volt az első társválasztásuk, de formálisan is be akarták jelenteni jegyességüket, nem volt szükség a szülők jelenlétére. Csak annak a Barlangnak a hozzájárulására, amelyben majd élnek, de gyakran meghívták barátaikat és rokonaikat is a szertartásra.

Ayla észrevette a Huszonkilencedik Barlang Déli Birtokáról érkezett s ezért a sor vége felé álló Janidát, és rámosolyogott, amikor felé nézett. Legutolsónak Joplayát pillantotta meg, a szintén idegen asszonyt, egy lanzadonit, noha házi tűzhelyének férfija egykor elsőrangú zelandoni volt. Noha a pozíciója itt az utolsó volt, a lanzadonik népének elsői közt állt, és mindössze az számított. Ayla végignézett az esti menyegzőjükre készülődő asszonyokon. Oly sokat nem ismert, ahogy Barlangokat sem, melyekből az általános bemutatkozáson kívül még senkivel nem találkozott. Hallotta, amint valaki azt mondja, hogy a Huszonnegyedik Barlangból való, valaki más pedig azt, hogy a Medve hegyről érkezett, amely a Kis Legelő-folyónál épült Új Otthon része.

Ayla számára a várakozás végeérhetetlennek tűnt. Mi tarthat annyi ideig, tűnődött. A sorba állásra sürgették őket, most meg csak ácsorognak. Talán még mindig a férfiakra várnak. Talán az egyikük meggondolta magát. Mi lesz, ha Jondalar gondolja meg magát? Nem, dehogy! Ő nem! Miért tenné? És ha mégis?

A Zelandonia szállásán az Első félrehúzta a pontosan a rendes bejárattal szembeni rejtett magánbejáratot eltakaró drapériát a tágas szállás végében, és eltolta az ajtópanelt, Kikukucskált, és szemügyre vette a gyülekezési területet, amely a szállás mögötti domboldalról haladt lefelé, és vezetett a táborhelyre. Elérkezett az idő.

Először a férfiak vonultak ki egyes sorban. Amikor Jondalar feltekintett a domboldalra, biztosra vette, hogy mindenki jelen van, akinek valószínűleg ott kell lennie. A tömeg mormolása hangosabb lett, és Jondalar mintha többször is kihallotta volna a „fehér" szót. Az előtte haladó férfi hátán tartotta tekintetét, de tudta, hogy a fehér bőrtunika nagy hatást kelt. Valójában nemcsak a bőrtunika. A magas, hihetetlenül jóképű szőke férfi az elbűvölő kék szemekkel mindenképpen kiemelkedett volna, de szőke hajával, amely, ha megmosta, csaknem fehér színű lett, és megfürödve és frissen borotválkozva, a tiszta, ragyogóan fehér tunikában, ellenállhatatlan volt.

– Ha elképzelem Földanya szerelmét, Lumit emberi alakban a Földre jönni, csakis olyannak látom, mint Jondalart – mondta Jondecam édesanyja, a Második Barlang magas, szőke Zelandonija az öccsének, Kimerannak, a Második Barlang Vezetőjének.

– Vajon honnan van az a fehér tunikája? Én is boldog lennék, ha nekem is lenne – válaszolta Kimeran.

– Azt hiszem, minden itt lévő férfi hasonlóan vélekedik, bár szerintem te azon kevesek egyike lennél, aki még viselné is, Kimeran – válaszolta a lánytestvére. Véleménye szerint a fivére nem volt olyan magas, sem olyan szőke, mint barátja, Jondalar, de ő is jóképű volt, vagy majdnem annyira. – Jondecam is csodálatosan néz ki. Örülök, hogy az idei nyárra megőrizte a szakállát. Olyan jól áll neki.

Miután a férfiak felsorakoztak, félkört alkotva a hatalmas tábortűz egyik oldalán, a nők következtek. Ayla feszülten figyelt, hogy lássa a bejárat drapériájának elmozdulását. Már csaknem este volt. A még nem teljesen nyugalomra térő nap elhalványította tündökletes fényével a hatalmas szertartási tüzet, és elhomályosította a térségben elhelyezett fáklyák fényét. Később sokkal inkább jó hasznukat veszik. Ayla jó néhány embert látott a tűz mellett. A háttal álló testes alak csakis Zelandoni lehetett. Jelzésre az asszonyok léptek elő.

Abban a pillanatban, amikor Ayla kilépett a szállásról, meglátta a magas alakot a fehér bőröltözékben. Miközben a férfiakkal szemben ők is félkört alkottak, magában így szólt: „Felvette! Az én tunikámat viseli!" Mindenki a legszebb ruháját vette fel, de senki nem viselt fehéret, Jondalar pedig kiemelkedett mindegyikük közül. Jondalart látta messze a legszebbnek... azaz, a zelandoniak szavával, a legjóképűbbnek! Többségük egyetértett vele. Látta, hogy Jondalar őt keresi tekintetével a nőket és férfiakat elválasztó távolságon át, melyet jól bevilágított a hatalmas tábortűz, és úgy nézett, mintha nem is nézhetne sehová máshová.

Oly szépséges! – gondolta Jondalar. Ayla még soha nem volt ilyen szép! A Nezzie készítette sötét szalmaszín, aranysárga tunika a halvány csontszín agyargömböcskékkel csaknem pontosan megegyezett a haja színével, ami szabadon leomlott, ahogy Jondalar a legjobban szerette.

Egyetlen ékszere a borostyán fülönfüggő volt, amely újonnan kilyukasztott fülcimpájából lógott le – az a két egyforma borostyánkő, melyet, Jondalar emlékezett, Tulie-tól kapott –, és a borostyán és kagyló nyaklánc, melyet Marthona adott Aylának. A ragyogó narancssárga kövek felkapták a lenyugvó nap sugarait, és csillogtak, ragyogtak csupasz keblei között. Az elöl nyitott, de a deréknál széles övvel összefogott tunika mindenkiétől különbözőn, Aylához azonban tökéletesen illett.

A közönség első sorából figyelő Marthona kellemesen meglepődött, amikor fia megjelent a fehér tunikában. Ismerte az öltözéket, melyet Jondalar eredetileg kiválasztott a szertartásra, és nem volt nehéz levonni a következtetést, hogy a fehér tunika volt a csomagban, melyet átadott Jondalarnak. Az ornamentum hiánya kiemelte a szín egyszerű tisztaságát, amely önmagában elegendő díszítés volt. Nem igényelt többet, noha a hermelinfarkak tették hiánytalanul széppé. Marthona látta azt a kevés tálat és konyhaeszközt, melyet Ayla használt, és észrevette, milyen előszeretettel viseltetik az egyszerű, szépen elkészített tárgyak iránt. A fehér tunika ennek kimagasló példája volt. Volt valami abban a mondásban, hogy a kiváló minőség önmaga dísze.

Jondalar ruhájának egyszerűsége feltűnő ellentétet alkotott Ayláéval. Marthona biztos volt benne, hogy a bámuló asszonyok egyike-másika megkísérli majd utánozni a ruhát, bár valószínűleg egyiken sem mutat majd olyan jól. Gondosan megnézte, amikor Ayla először megmutatta neki, és felismerte a kiváló munkaminőséget. Az öltözék az egyetlen módon tárt fel gazdagságot, melynek értelme volt a zelandoniak számára: az elkészítésére szánt időt. A bőrtől a borostyánon, a kagylók és a fogak minőségén át a több ezer, egyesével, kézzel kifaragott agyar gyöngyszemig az a menyegzői ruha bizonyítja, mennyire igaza volt Ayla maga státusát illetően. Fiának házi tűzhelye az elsők közt lesz.

Jondalar csak Aylát látta. Ayla szeme csillogott, szája csöppet kinyílt, hogy könnyebben kapjon levegőt, izgatottan sóhajtozott. Mindig ilyen volt az arckifejezése, amikor lenyűgözte valami csodálatos, vagy izgult a vadászat miatt, és Jondalar érezte, hogy ágyéka nem marad közömbös Arany asszony, gondolta. Arany, mint a nap. Akarta, és aligha hitte el, hogy ez az érzékien is csodálatos asszony az ő társa lesz. Társ... tetszett neki a kifejezés. Megosztja vele az otthont, mellyel meg akarta lepni. Megkezdődik valaha is ez a szertartás? Vége lesz-e valaha? Nem akart várni, oda akart rohanni hozzá, felkapni, és magával vinni.

A Zelandonia körülöttük gyülekezett össze, és az Első belekezdett a nászszertartás dalába. Egy másik Zelandoni csatlakozott hozzá egyenletes hangszínnel, majd egy harmadik. Mindegyik donier kiválasztott egy-egy zenei hangot, egy bizonyos hangmagasságot és hangszínt, melyet Időnként ismétlődő dallamban variáltak, de amelyek mindegyikét megerőltetés nélkül dúdolhatták. Amint az első párhoz csatlakozó Zelandoni beszélni kezdett, a kórus tagjai, mindegyik egy adott hangon, halk, folyamatos dallamot kántált a háttérben. A dallamok elegyítése lehetett harmonikus vagy diszharmonikus, nem volt fontos. Mielőtt az Első kifogyott volna a lélegzetből, rendszertelen időközökben, egy másik hang csatlakozott, majd egy következő és egy újabb. Az eredmény zümmögés lett, halk, egymásba szövődő énekhangok fúgája, amely a végtelenségig tarthatott, ha elegendő ember vett részt benne, hogy kellő pihenést biztosítson azoknak, akik egy időre abbahagyták.

Noha csak a háttérben szólt, a dallamos zümmögés megtöltötte Jondalar agyát, miközben elbűvölten az imádott asszonyra meredt. Alig hallotta a Zelandonia szavait, melyekkel az első néhány párnak mondtak. Majd érezte, hogy a mögötte álló könnyedén hátba böki, s felriadt. A nevét hallotta. Zelandoni masszív alakja felé lépdelt, Ayla közeledését figyelve. Egymással szemben találkoztak, a donier két oldalára állva.

Zelandoni helyeslően nézett mindkettejükre. Jondalar a legmagasabb volt a férfiak között, és az Első mindig is a legvonzóbb férfinak tartotta. Noha oly sok-sok évvel ezelőtt alig volt nagyobb egy fiúnál, ez volt az egyik oka annak, hogy amikor elérkezett tanulásának ideje, kiválasztotta arra, hogy megtanítja Doni Öröm Adományára. S jól tanult, már-már túl jól, csaknem meggyőzte arról, hogy lemondjon gyógyító hivatásáról.

Most boldog volt, hogy a körülmények közbeavatkoztak, de Jondalart nézve látványos fehér tunikájában, most is megértette, miért sikerült neki csaknem meggyőznie. Eltűnődött, vajon hol kapta a fehér tunikát, de kétségtelenül Utazása során. A szín, természetesen, azonnal megragadta a tekintetét, de szabásában is szokatlan volt, és a díszítés csaknem teljes hiánya különlegessé tette. Illett az asszonyhoz, akit társául választott.

S Ayla is illett Jondalarhoz. Nem, Ayla túlszárnyalta Jondalart, és az nem volt könnyű, gondolta Zelandoni. A donier csalódott lett volna, ha Jondalar olyan nőt választ, aki méltatlan a róla alkotott véleményéhez, de el kellett ismernie, hogy Jondalar nemcsak hogy vele egyenrangú nőt talált, hanem nála jobbat. Tudta, hogy sok okból állnak ők a figyelem középpontjában. Mindenki ismerte őket, vagy azt, kik voltak, annak idején róluk beszéltek a Nyári Találkozón, és messze ők voltak a legszebb pár a Szertartáson.

Így volt rendjén, alkalomhoz illő, hogy ő, Földanya Szolgálói Közt Első vezesse a szertartást, és kösse össze a legszebb pár jegyességi kötelékét. Zelandoni maga is impozáns, tiszteletet érdemlő egyéniség volt. Homlokán a tetovált szimbólumot élénkebb színekkel emelte ki, haját gondosan, valamelyest idegenszerűen fésülték, amitől a magas asszony még magasabbnak tűnt, és a dúsan díszített, hosszú tunika igazi műremek volt, amelyhez azonban az ő alkata kellett, hogy kellően érvényesülhessen. Minden tekintet a hármasra irányult, és Zelandoni kis szünetet tartott, hogy emelje a jelenet hatásosságát.

Marthona előrelépett, hogy fia mellé álljon társával, Willamarral a jobbján és egy lépéssel mögötte. Balján Dalanar, közvetlenül mögötte pedig Jerika. Meg kellett várniuk, amíg a lánya, Joplaya és Echozar kézfogójára kerül sor. Willamar mellé Folara és Joharran, Jondalar húga és fivére lépett. Joharran mellett Proleva és a fia, Jaradal állt. Számos barát és rokon volt a közönség soraiban a közelükben, azon a helyen, ahol a jegyespárok várakoztak a szertartás alatt. Zelandoni mindannyiukon végignézett, majd mielőtt belekezdett volna a szertartásba, fölemelte tekintetét a dombon álló nagy tömegre.

– Zelandoniak valamennyi Barlangja – szólalt meg ünnepélyes hangon. – Azért hívattatok össze, hogy együtt tanúskodjatok egy férfi és egy nő egybekeléséről. Veletek együtt tanúsítja Doni, a Nagy Földanya, Első Teremtő, Mindenek Anyja, Aki Életet Adott az eget megvilágító Balinak, s Társa és Barátja, Luminak, kinek fénye ma éjjel is ránk világít. Megtiszteli őt gyermekeinek szent egyesülése.

Ayla felpillantott a holdra. Már növekvőben volt, bár alig nagyobb a félholdnál, s Ayla hirtelen észrevette, hogy beesteledett. A nap nem sokkal korábban lenyugodott, a hatalmas máglya és a rengeteg fáklya mégis csaknem olyan világosságot teremtett, mintha nappal volna.

– E két itt álló örömöt szerzett Nagy Földanyának azzal, hogy úgy döntöttek, társai lesznek egymásnak. A Zelandonik Kilencedik Barlangjába született Jondalar, Marthona, a Kilencedik Barlang korábbi Vezetőjének Fia, most Willamarnak, a zelandoniak Kereskedőmesterének társa, aki a Lanzadoniak Alapítójának és Vezetőjének, Dalanarnak a Házi Tűzhelyébe született, a zelandoniak Kilencedik Barlangja Vezetőjének, Joharrannak a Fivére...

Ayla gondolatai akaratlanul elkalandoztak, miközben Zelandoni folytatta Jondalar neveinek és kötelékeinek teljes, hosszú felsorolását, melyeknek többségét ő még csak nem is ismerte. Azon kevés alkalmak egyike volt ez, amikor Jondalar minden kötelékét elsorolták. Zelandoni hosszú litánia után megváltozott hangja keltette fel újra a figyelmét.

...választod-e a zelandoniak Kilencedik Barlangjának Ayláját, Doni Áldottját és Áldásával Megtiszteltet... – Beszéde alatt mormolás dongott. Szerencsés nász volt. Ayla már terhes. – ...korábban a Mamutojok Aylája, az Oroszlán Tábor Tagja, a Mamut Házi Tűzhely Leánya, a Barlangi Oroszlán Lelkének Kiválasztottja, a Barlangi Medve Védelmezettje, a Nyihaha és Villám nevezetű lovak és a Négylábú vadász, Farkas Barátja.

Ayla azon tűnődött, hol lehet Farkas. Nem jött vissza egész délután, sem este, és Ayla csalódott volt. Tudta, a rituálék nem sokat jelentenek Farkasnak, de remélte, hogy ott lesz vele a Jegyességi Szertartásán.

– ...A Zelandoniak Kilencedik Barlangja Vezetőjének és Jondalar Fivérének, valamint a Kilencedik Barlang korábbi Vezetőjének, Jondalar Édesanyjának, Marthonának a befogadottja, amivel egyetértett a Lanzadoniak vezetője és Alapítója, Jondalar Házi Tűzhelyének Atyja...

Zelandoni folytatta Jondalar rokonsága nevének, rangjának felsorolását. Ayla nem is vette észre, hogy milyen sok új kötelékre tett szert ezzel a násszal, Zelandoni azonban azt kívánta, bárcsak több lenne. Sokat kellett gondolkodnia, s keservesen tudott előhozakodni elegendő legitim kötelékkel ahhoz, hogy a szertartás rendjén való legyen. Ayla oly keveset hozott magával!

– Őt választom – válaszolt Jondalar, Aylára nézve.

– Tisztelni fogod-e, ápolni, amikor beteg, gondoskodni róla, amikor várandós, és segíted őt, hogy gondoskodhasson minden gyermekről, kiket a házi tűzhelyedhez hoz a világra együttélésetek idején? – kérdezte dallamos hangon Zelandoni.

– Tisztelem, ápolom és gondoskodom róla és a gyermekeiről – válaszolta Jondalar.

– És Te, a Zelandoniak Kilencedik Barlangjának, korábban a Mamutojok Aylája, az Oroszlán Tábor Tagja, a Mamut Házi Tűzhely Leánya, a Barlangi Oroszlán Lelkének Választottja, a Barlangi Medve Oltalmazottja, a Zelandoniak Kilencedik Barlangjának Befogadottja, választod-e a Zelandoniak Kilencedik Barlangjának Jondalarját. Fiát Marthonának, aki a Kilencedik Barlang korábbi Vezetője, most Willamarnak, a Zelandoniak Kereskedőmesterének társa, aki a Lanzadonik Vezetőjének és Alapítójának, Dalanarnak a Házi Tűzhelyébe született? – Zelandoni elhatározta, hogy csak a legfontosabb kötelékeket nevezi meg, semmint hogy újra elsorolja valamennyit. Ayla megkönnyebbült – a jelen lévő összes többi emberrel együtt.

– Igen, választom – mondta Ayla, Jondalarra nézve. Szavai újra meg újra ismétlődtek a fejében: Igen, választom. Őt választom. Nagyon-nagyon régen őt választottam már, s most végül őt választhatom.

– Megbecsülöd-e, ápolod-e betegségében, a tiszteletére tanítod-e a gyermekeit, ahogy az a társadhoz és gyermekeid gondviselőjéhez illendő, köztük azt is, akivel Doni már Megáldott? – kérdezte Zelandoni.

– Megbecsülöm, ápolom, és a tiszteletére tanítom a gyermekeit – válaszolta Ayla.

Zelandoni a következőt kérdezte:

– Ki van felhatalmazva arra, hogy jóváhagyja e férfi és nő egyesülését?

Marthona néhány lépést tett előre.

– Nekem, Marthonának, a Zelandoniak Kilencedik Barlangja korábbi Vezetőjének van felhatalmazásom. Hozzájárulok, hogy fiam, Jondalar társul vegye a Zelandoniak Kilencedik Barlangjának Ayláját – jelentette ki.

Majd Willamar lépett elő.

– Én, Willamar, a Zelandoniak Kereskedőmestere, Marthonának, a Kilencedik Barlang korábbi Vezetőjének társa szintén beleegyezésemet adom e nászhoz. – Willamar beleegyezése nem volt alapvetően fontos, de részvétele a szertartáson még több jóváhagyást biztosított ahhoz, hogy társának fia jegyességet köthessen egy idegen asszonnyal, és megkönnyítette Marthona korábbi társának részvételét, aki egy lépést tett előre.

– Én, a Lanzadoniak Vezetője és Alapítója, szintén hozzájárulok ahhoz, hogy Jondalar, korábbi társam fia nászt ülhessen a Zelandoniak Kilencedik Barlangjának, a Mamutojok korábbi Aylájával.

Dalanar elismerő pillantást vetett Aylára, s pillantása oly annyira hasonlított Jondalaréhoz, hogy majdnem elmosolyodott, miközben teste is hasonlóan reagált, mint Jondalaré. Nem most először. Dalanar és Jondalar a korkülönbség ellenére nemcsak külsőre hasonlított egymáshoz, hanem hasonló érzéseket is keltettek benne. Nem tudta megállni, és az idősebb férfira mosolygott, azzal a ragyogó mosolyával, amely mintha belső fénysugárból ragyogott volna ki, és csupán egy pillanatig, és Dalanar azt kívánta, bárcsak helyet cserélhetne társa fiával. Majd Jondalarra nézett, és meglátta vigyorát. Az a fiú pontosan ismerte érzéseit, és nem állhatta meg, hogy ugrassa is! Csaknem hangosan felnevetett.

– Kétely nélkül hozzájárulok! – mondta Dalanar.

– Kinek van felhatalmazása arra, hogy jóváhagyja e férfi és e nő nászát? – kérdezte Zelandoni.

– Én, a Zelandoniak Kilencedik Barlangjának Aylája, korábban a Mamutojok Aylája, az Oroszlán Tábor Tagja és a Mamut Házi Tűzhely Leánya rendelkezem a felhatalmazással, hogy a magam nevében beszéljek. A felhatalmazást a Mamuti Házi Tűzhely Mamutjától, valamennyi mamutoj legtiszteltebbjétől és legidősebbjétől, Taluttól, az Oroszlán Tábor vezetőjétől, és a húgától, Tulie-tól, az Oroszlán Tábor vezetőnőjétől kaptam. Az ő nevükben beleegyezem e nászba a Zelandoniak Kilencedik Barlangjának Jondalarjával – mondta Ayla. Ez volt a szertartásnak az a része, amely miatt leginkább nyugtalankodott, hogy meg tudja-e jegyezni, majd elismételni az elvárt szavakat.

– A Mamuti Házi Tűzhely Mamutja, a mamutoj nép érdekében a Földanya Első Szolgálója – szólalt meg Zelandoni – megadta Házi Tűzhelye Leányának a szabadságot, hogy önmagáért döntést hozzon. A zelandoniak érdekében, mint a Földanya Első Szolgálója, én is szólhatok a Mamuti helyett. Ayla Jondalart választotta társául, ennek következtében döntése ugyanaz, mint a Mamuti hozzájárulása. – Majd felemelte hangját, hogy mindenki hallhassa: – Ki emel szót e pár érdekében?

– Én, Joharran, a Zelandoniak Kilencedik Barlangjának Vezetője e pár érdekében szólok, és örömmel látom Jondalart és Aylát a Zelandoniak Kilencedik Barlangjában – mondta Jondalar bátyja. Majd szembefordult a mögötte összegyűlt emberekkel.

– Mi, a Zelandoniak Kilencedik Barlangja, üdvözöljük az ifjú párt – mondták egyszerre.

Zelandoni ekkor előrenyújtotta mindkét karját, mintha megpróbálna minden jelenlévőt átölelni.

– Zelandoniak minden Barlangja! – Figyelmet parancsoló hangon szólalt meg. – Jondalar és Ayla egymást választatlak. A Kilencedik Barlang a nászt jóváhagyta, és az új párt elismerte. Mi a véleményetek kettejük nászához?

Helyeslő ujjongás hangzott fel. Ha bárkinek ellenvetése lett volna, a tiltakozást elfojtották volna. A donier megvárta, hogy a zaj elnémuljon, majd így folytatta:

– Doni, a Nagy Földanya jóváhagyta gyermekeinek jegyességét. Azzal, hogy megáldotta Aylát, rámosolygott e nászra. – Jelére Ayla és Jondalar felé nyújtotta két karját. Zelandoni fogott egy egyszerű bőrszíjat, összekulcsolt kezük köré tekerte, és egy csomóval megkötötte. Amikor visszatérnek próbaidőszakukról, visszaadják a kézfogó-szíjat, egyben, elvágatlanul, s cserébe két egyforma nyakláncot kapnak ajándékba a Zelandoniától. Az lesz a szimbóluma nászuk szentesítésének, és más ajándékokat is akkor kapnak.

– A csomó megköttetett. Jegyesek, társak vagytok. Ragyogjon rátok mindig Doni mosolya! – Az ifjú pár körbejárt az emberek előtt, s Zelandoni bejelentette: – Ők most már a zelandonik Kilencedik Barlangjának Jondalarja és Aylája.

Földanya Szolgálói Közt Elsővel együtt lépdeltek el, hogy átadják a helyet a következő párnak. Miközben mindenki más visszatért a közönség soraiba, hogy helyet adjanak a következő pár családjának, Ayla és Jondalar oda sétált, ahol a többi pár várakozott, kiknek kezét a csuklóján már összekötötte a nász köteléke. Még nem fejeződött be a szertartástartás.

Bár az emberek többsége nagy tetszéssel figyelte e látványos, kedvelt párt, amint kézfogójukkal elkötelezik magukat, voltak néhányan, akikből a jegyesség egészen mán érzéseket váltott ki. Az egyikük egy szép asszony volt csaknem fehér hajjal, nagyon sápatag bőrrel és olyan szemmel, melynek szürkéje oly sötét volt, hogy már-már feketéllett. A férfiak többsége tetszéssel nézett Maronára, amíg meg, nem látták ellenszenvesen mogorva szemöldökráncolását, ő azonban nem törődött velük.

Marona nem mosolygott helyeslően a szép párra. Merő gyűlölettel fixírozta az idegen asszonyt és a férfit, aki egykor neki ígérte magát. Abban az évben neki kellett volna a figyelem középpontjában állnia, helyette azonban Jondalar elment az Utazásra, őt meg otthagyta partra vetetten, férfi nélkül, akit társul választhatna. Hogy a dolog még nehezebb legyen, megérkezett Jondalar közeli unokatestvére, az a különös külsejű, fekete hajú nő, akit mindenki szépnek mondott – aki annak a legcsúnyább férfinak a társa lesz, akit valaha is látott –, és ő kapta a legtöbb figyelmet. Igen, talált egy viszonylag elfogadható férfit, akit társul választhatott még a nyár vége előtt, csakhogy nem volt Jondalar, a férfi, akit minden nő akart, és akit neki kellett volna megkapnia. Társa és ő is boldogok voltak, hogy néhány évvel később el vághatták a csomót. Az volt élete legrosszabb Nyári Találkozója, amit valaha is kibírt – egészen a mostanáig.

Idén Jondalar végre visszatért, de egy idegen nővel, aki ragaszkodott ahhoz, hogy állatok legyenek körülötte, és még csak nem is érdekelte, hogy fiú alsóneműt vetetett fel vele. Most már jegyességet kötöttek, és a nő terhes, már Áldott! Igazságtalanság! S hol szerezte azt a ruhát, ami rajta van, nyitottan viseli, a kebleit mutogatva! Habozás nélkül viselt volna olyan ruhát, ha ő gondolt volna rá először, de most már soha nem fog, még ha az összes többi nő utánozza is ezt az idegent, és tudja, hogy utánozzák majd. Majd egyszer! – mondta magának Marona. Majd egyszer megtalálom a módját, hogy megmutassam nekik! Egy napon Jondalar majd bánni fogja! Mindketten sajnálni fogják! Majd egy napon!

Nem volt egyedül, akit nem ragadtatott el különösebben a nász. Laramar egyszerűen csak nem kedvelte egyiküket sem. Jondalar mindig megvetéssel nézett rá, még akkor is, ha az ő serét itta. És az az asszony, Ayla is azzal a farkassal, aki akkora feneket kerített Tremeda legkisebbje miatt, és akit Lanoga oly csodálatosnak tart! Lanoga az idő felében már nem is volt a szálláson, hogy legalább egy ételt készítsen neki. Inkább azokkal az asszonyokkal üldögélt, mintha az a csecsemő az övé lenne, pedig még csak nő sem volt, csak egy gyerek! Még talán erényes kinézetű nő is lehet belőle egy nap, sokkal tetszetősebb, mint az a slampos öregasszony, aki az anyja. Remélem, Ayla távol marad a szállásomtól, gondolta Laramar, majd önelégülten elvigyorodott, hacsak nem akar valami fizetséget! Megnézném, hogy mulat teli serrel egy Földanya Fesztiválon! Ki tudja? Majd egyszer!

Még volt valaki, aki nem igazán boldogságot kívánt az új párnak. Most Madromannak hívnak, gondolta a tanítvány, s ne is feledkezzenek meg róla, különösen Jondalar! Nézd csak, milyen önelégült! Kiöltözve abban a fehér tunikában, mosolyra késztetve az összes újonnan nászt ült nőt! Meglepődött, amikor rájött, hogy most már a Zelandonia tagja vagyok. Erre soha nem számított, nem hitte, hogy meg tudom csinálni, de én sokkal okosabb vagyok, semmint ő hiszi! És Zelandoni leszek a kövér nő ellenére, aki Jondalar idegen nőjének kedvében járt, mintha már Zelandoni lenne.

Bár a nő szép. Én is találhattam volna magamnak valaki hozzá hasonlót, ha Jondalar nem veri ki a fogam. Nem volt oka annyira megütni! Csak annyit tettem, hogy az igazat mondtam. Zolenát akarta társul venni, és ő beleegyezett volna, ha nem mondom meg a többieknek. Hagynom kellett volna, hogy jegyességet kössenek, akkor az a mosolygó arc azzal a kövér, öreg nővel lenne összekötve a helyett az idegen helyett, akit hazahozott magával. A nő zelandoninak játssza meg magát, pedig nem az. Még csak nem is tanítvány, és még csak beszélni se tud helyesen! Nem tudom, vajon hány nő látná oly csodálatosnak Jondalart, ha valaki kiverné a fogait? Érdekes látvány lenne! Tényleg szívesen megnézném egy napon, gondolta Madroman.

Egy negyedik szempár követte a kedvelt pár Jegyességi Szertartását nem igazán a jóakarat érzéseivel. Brukeval nem tudta levenni a szemét az arany asszonyról, akinek a haja a vállára omlott, és aki közszemlére tette csodálatos kebleit. Terhes volt. Egy anya keblei voltak, és Brukeval semmit nem akart jobban, mint kinyújtani a kezét, és megérinteni, dédelgetni azokat a kebleket. Oly hibátlanok voltak, hogy Brukeval kezdte úgy érezni, Ayla kérkedik tökéletes kebleivel, szándékosan neki mutogatja teltségét, kemény, rózsaszín mellbimbóit, azért könyörögve, hogy ő a szájába vegye.

Jondalar fogja megérinteni azokat a kebleket, ő tartja őket, veszi szájába azokat a mellbimbókat, és szopja őket. Mindig Jondalar, mindig a kedvenc, mindig a szerencsés! Még neki volt a legjobb anyja is! Marona anyja velem soha nem törődött, Marthona azonban mindig ott volt, amikor már nem bírtam tovább. Ő mindig beszélgetett velem, megmagyarázott dolgokat, engedte, hogy egy ideig velük legyek. Mindig kedves volt. Jondalar nem bánt vele olyan rosszul, de az azért volt, mert sajnálta, hogy az ő anyja nem lehetett az én anyám. Most nászt ül egy anyával, egy olyan asszonnyal, aki aranyszínű, mint Bali, a Földanya óriás arany fia, azzal a csodálatos kebellel.

Ayla milyen boldog volt, amikor a barlangban meglátta, hogy a fáklyájával közeledik felé, hogy a felszínre segítse, és akkor azt mondta, hogy ha nem lenne Jondalar, fontolóra venné őt, de nem gondolta komolyan. Amikor Jondalar és az a laposfejű megérkezett, Ayla kifejezte, hogy őt is laposfejűnek tartja, éppen ahogy azt a lanzadonit. Nem tudom, Dalanar hogy engedhette meg, hogy laposfejű egyáltalán ránézhessen a társa lányára, arról már nem is beszélve, hogy társul válassza. Az méltatlan! Az a laposfejű egy utálatosság, félig állat, félig ember! Nem lett volna szabad engedni! Joplaya erényes fiatal nőnek látszott, csendes volt, vele pedig mindig kedves, de hogyan választhatta társul azt a laposfejűt? Egyszerűen csak méltatlan! Valakinek véget kell vetnie ennek, gondolta Brukeval.

Talán nekem! Ha Ayla elgondolkodott volna ezen, tudhatná, hogy helyesen cselekedtem. Ettől majd tisztelni fog. Vajon valóban fontolóra venne engem, ha valami történne, s Jondalar nem lenne többé? Ha valami történne Jondalarral, vajon előzékeny lenne velem?