26

– Gondolkodnom kell rajta – válaszolta Mardena. – A fiam nem olyan, mint a többi gyerek. Nem tudja megtenni ugyanazokat a dolgokat, mint ők.

Ayla az asszonyra nézett.

– Nem tudom, jól értelek-e.

– Nyilván látod, hogy a karja korlátozza – mondta az asszony.

– Valamelyest, de sokan megtanulják legyőzni az ilyen hátrányaikat – válaszolta Ayla.

– Mennyire? Tudnod kell, hogy ő soha nem lesz vadász, és a kezével képtelen tárgyakat készíteni. Akkor pedig mit tehetne? – kérdezte Mardena.

– Miért ne lehetne vadász, vagy tanulhatna mesterséget? – kérdezett vissza Ayla. – Intelligens. Jól lát. Van egy hibátlan karja, s valamennyire a másikat is tudja használni. Tud járni, még futni is. Láttam már embereket, akik sokkal nehezebb bajokat is legyőztek. Csak tanítóra van szüksége.

– Ki tanítaná? – kérdezte Mardena. – Még házi tűzhelyének atyja sem akarja.

Ayla kezdte megérteni.

– Én boldogan tanítanám, és azt hiszem, Jondalar készségesen segítene. Lanidar bal karja erős. Meg kellene tanulnia ellensúlyozni a jobb karját, leginkább azt, hogy a pontosság érdekében biztosan tartsa, de meggyőződésem, hogy megtanulhatja a dárdahajítást is, különösen a dárdahajítóval.

– Miért vennéd a fáradságot? Mi nem a te Barlangodban élünk. Még csak nem is ismered! – értetlenkedett az asszony.

Ayla úgy vélte, a gyerek anyja úgysem hinné el, hogy azért teszi, mert megkedvelte szegény fiút annak ellenére, hogy nem sokkal korábban találkoztak.

– Azt hiszem, mindannyiunk kötelessége a gyerekek tanítása – felelte –, és én csak nemrég lettem zelandoni. Szeretnék hozzájárulni új népem jóllétéhez, hogy megmutassam, érdemes vagyok arra, hogy maguk közé fogadtak. Azonkívül ha segít nekem a lovakkal, az adósa leszek, és viszonzásul adni szeretnék neki valami értékeset. Gyerekoromban engem erre tanítottak.

– Még ha megpróbálod is tanítani, mi lesz, ha nem tanul meg vadászni? Nagyon bántana, ha fel kellene adnia a reményeit – mondta a fiú anyja.

– Készségeket, mesterséget kell tanulnia, Mardena. Mit csinál majd, ha felnő, te pedig már túl öreg leszel ahhoz, hogy megvédd? Nem akarhatod, hogy teher legyen a zelandoniak nyakán. S én sem, függetlenül attól, hol él.

– Ért ahhoz, hogy élelmet gyűjtsön az asszonyokkal – érvelt Mardena.

– Igen, és az értékes hozzájárulás, de meg kell tanulnia más mesterségeket is. Legalább meg kellene próbálnia – mondta Ayla.

– Valószínűleg igazad van, de mit csinálhatna? Nem vagyok biztos benne, hogy valóban megtanulhat vadászni – tamáskodott Lanidar anyja.

– Láttad, ahogy elhajította a dárdát, nem? Még ha nem lesz is kiváló vadász – bár én hiszek abban, hogy igen –, ha megtanulja, az más mesterségek elsajátításához is hozzásegítheti.

– Például?

Ayla gyorsan megpróbálta átgondolni a dolgot.

– Kiváló füttyös, Mardena. Hallottam – válaszolta. – Az olyan ember, aki tudja, hogyan kell fütyülni, gyakran megtanulja utánozni az állatok hangját is. Akkor pedig már megtanulhatja azt is, hogy oda csalja az állatokat, ahol a vadászok várnak rájuk. Ahhoz pedig nincs szükség karra, hanem arra, hogy ott legyen, ahol az állatok, hogy hallja őket, és utánozza a hangjukat.

– Valóban jó füttyös – értett egyet Mardena, mérlegelve valamit, amire korábban nem is gondolt. – Tényleg azt hiszed, hogy azzal kezdhet valamit?

Lanidar élénk érdeklődéssel hallgatta a beszélgetést

– Ő fütyül, anya, úgy, mint a madarak – szólt közbe –, és füttyel hívja a lovait is, de tud utánozni lóhangot, és élethűen!

– Tényleg így van? Tudod utánozni a lovak hangját?

– Mardena, holnap reggel gyere el Lanidarral a Kilencedik Barlang táborába – invitálta Ayla. Biztosra vette, hogy az asszony meg akarja kérni, mutassa be tudományát, most azonban inkább letett arról, hogy hangosan felnyerítsen, amikor oly sokan voltak körülöttük. Mindannyian felé fordulnának és megbámulnák.

– Magammal hozhatom az édesanyámat? – kérdezte Mardena. – Biztosan jönni szeretne.

– Természetesen. Gyertek mindhárman, és egyetek velünk!

– Rendben. Holnap reggel találkozunk – búcsúzott el Mardena.

Ayla figyelte, amint a fiú és az anyja elsétál. Mielőtt megfordult volna, hogy csatlakozzon Folarához, Marthonához és Farkashoz, látta, hogy Lanidar mérhetetlenül hálás mosollyal néz rá vissza.

– Itt van a madarad – mondta Folara, ahogy Ayla feléjük közeledett, előrenyújtva a hófajdot, amelyből a kis dárda még akkor is kiállt. – Mit akarsz csinálni vele?

– Nos, mivel éppen meghívtam néhány embert a holnap reggeli étkezésünkre, azt hiszem, nekilátok főzni – válaszolta Ayla.

– Kiket hívtál meg? – kérdezte Marthona.

– Azt az asszonyt, akivel beszélgettem.

– Mardenát? – lepődött meg Folara.

– És az anyját meg a fiát.

– Őket senki nem hívja meg, kivéve a közösségi ünnepségeket, természetesen – mondta Folara.

– Miért nem? – kérdezte Ayla.

– Most, hogy elgondolkodom rajta, nem vagyok teljesen biztos benne – felelte Folara. – Mardena titokban tartja. Azt hiszem, önmagát hibáztatja, vagy azt hiszi, hogy az emberek őt hibáztatják a fiú karja miatt.

– Egyesek őt hibáztatják – jegyezte meg Marthona és a fiúnak gondja lesz majd azzal, hogy társat találjon magának. Az anyák attól félnek majd, hogy a nyomorékság szellemeit viszi magával a nászba.

– Mindenhová magával hurcolja a fiát, akárhová megy – mondta Folara. – Azt hiszem, attól tart, hogy más fiúk kigúnyolják, ha egyedül engedi járkálni. Talán így is van. Nem hiszem, hogy lenne egyáltalán barátja. Az anyja nem ad neki semmilyen lehetőséget.

– Én is gondolkodtam ezen – tűnődött Ayla. – Nagyon védelmezi. Azt hiszem, túlzottan is. Mardena azt hiszi, hogy a nyomorék kar korlátozza a fia képességeit, de azt gondolom, a legnagyobb akadály nem a fiú karja, hanem az anyja. Félti attól, hogy bármilyen mesterséget tanuljon, egyszer azonban fel kell nőnie.

– Miért kérted meg a dárdahajításra, Ayla? Olyan látszatot keltett, mintha ismernéd – kérdezte Marthona.

– Valaki azt mondta neki, hogy lovak vannak ott, ahol táborozunk – a Felső-mezőnél, ahogy ő nevezte és eljött megnézni őket. Véletlenül ott voltam, amikor jött. Azt hiszem, megpróbált kiszabadulni a tömegből vagy az anyjától, de bárki mondta is neki, azt nem említette, hogy mi is ott táborozunk. Holott Jondalar és Joharran meghagyta az embereknek, hogy maradjanak távol a lovaktól. Talán az a „valaki", aki a lovakról beszélt Lanidarnak, úgy gondolta, a fiú bajba kerül, ha eljön megkeresni őket. De én nem bánom, ha megnézik a lovakat, csak azt nem akarom, hogy bárki is a levadászásukra gondoljon. Túlzottan hozzászoktak az emberekhez. Nem is gondolnának arra, hogy el kellene futniuk – magyarázta Ayla.

– Így, természetesen, megengedted Lanidarnak, hogy megérintse őket, neki pedig nagyon megtetszettek, ahogy mindenki másnak – vigyorgott Folara.

Ayla visszamosolygott.

– Nos, talán nem mindenkinek, de azt hiszem, ha az embereknek lehetőségük nyílik megismerni a lovakat, megértik, hogy különlegesek, és nem próbálják meg levadászni őket.

– Talán igazad van – bólintott Marthona.

– A lovak elbűvölték Lanidart, és ott azonnal megtanulta a füttyömet, így megkértem, hogy figyeljen rájuk, amikor én nem vagyok ott. Nem hittem volna, hogy az anyja ellenkezik – mesélte Ayla.

– Nem sok anya tiltakozna az ellen, hogy a fia, aki már a tizenkettedik évéhez közeledik, többet megtanuljon a lovakról vagy bármilyen állatról – mondta Marthona.

– Tizenkét éves? Kilencnek, esetleg tíznek véltem. Megemlítette Jondalar dárdahajító bemutatóját, de azt mondta, nem akart elmenni, mert nem ért a dárdahajításhoz. Mintha úgy vélekedett volna, hogy az meghaladja a képességeit, de a bal karja egészséges, és nálam volt a dárdahajítóm, így megmutattam neki a használatát. Miután beszéltem Mardenával, már tudtam, honnan vette, hogy semmire nem alkalmas, de az ő éveiben már meg kellene tanulnia némi mesterséget azon kívül, hogy gyümölcsöt gyűjt az anyjával.

– Ayla ránézett mindkét asszonyra. – Oly sokan vannak itt, s nem ismerhettek mindenkit. Lanidart és az anyját menynyire ismeritek?

– Ha egy gyermek valami bajjal születik a világra, mint például Lanidar, arról minden Barlang tud – magyarázta Marthona –, és beszélnek róla. Nem szükségszerűen rosszallóan. Csak elgondolkodnak azon, miért történhetett, és remélik, hogy semmi ahhoz hasonló nem érheti a saját gyermekeiket. Így, természetesen, mindenki tudta, hogy házi tűhelye férfija mikor hagyta el Mardenát. Az emberek többsége azt hiszi, azért, mert nem akarta Lanidart a házi tűhelye fiának tartani, de talán legalább ennyire hozzájárult Mardena is. Nem akarta, hogy bárki lássa a csecsemőt, még a társa sem. Megpróbálta elrejteni, és mindig takarta a karját, s nagyon védelmező volt vele.

– A fiúnak az a baja, hogy az anyja még most is túlzottan óvja. Amikor megmondtam Mardenának, hogy megkértem Lanidart a lovak felvigyázására, amikor nem vagyok velük, nem akarta megengedni. Nem olyasmire kértem, amire alkalmatlan lenne. Csak azt akartam, hogy valaki felügyeljen rájuk, és hogy keressen meg, ha gond van – mesélte Ayla. – Ezért jön át holnap Mardena, és megpróbálom meggyőzni arról, hogy a lovak nem bántják a fiát. S megígértem neki, hogy megtanítom vadászni, vagy legalábbis dárdát hajítani. Nem vagyok biztos benne, hogyan történt az egész, de valahogy minél jobban tiltakozott még az ellen is, hogy Lanidar tanuljon, én annál eltökéltebb lettem a tanításában.

Mind Ayla, mind Marthona mosolygott, és értőn bólintott.

– Megmondod Prolevának, hogy reggel vendégeink lesznek? – kérdezte Ayla. – S hogy én készítem el ezt a fajdot?

– Ne feledkezz meg a nyuladról – figyelmeztette Marthona. – Salova mondta, hogy ezt ma reggel lőtted. Szeretnéd, hogy segítsek a főzésnél?

– Csak ha úgy gondolod, hogy esetleg többen is csatlakoznak hozzánk – mondta Ayla. – Azt hiszem, ások egy földsütőt, teszek bele egy-két forró követ, és ma este egyszerre sütöm meg a fajdot és a nyulat. Talán adok hozzá némi gyógyfüvet és zöldségfélét is.

– Földsütőből kikerült reggeli lakoma! Az úgy elkészített étel mindig oly omlós! – lelkendezett Folara. – Már türelmetlenül várom!

– Folara, azt hiszem, jobb, ha úgy tervezzük, segítünk – mondta Marthona. – Ha Ayla főz, az mindenkinek felkelti a kíváncsiságát, és meg akarják kóstolni. Ó, csaknem elfelejtettem! Meghagyták, hogy mondjam meg neked, Ayla, hogy holnap délután gyülekezés lesz a jegyességet kötő nők és édesanyjuk számára a Zelandonia szállásán.

– Nekem nincs anyám, akit magammal vihetnék – mondta Ayla a homlokát ráncolva. Nem akart egyedül lenni ott, ahol a szokások szerint az anyja kíséretében kellene lennie.

– Általában nem a férfi anyja kíséri a jegyességre készülő nőt, de mivel az asszony, aki a világra hozott, nem lehet jelen, ha akarod, elmegyek én helyette – ajánlotta Jondalar anyja.

– Tényleg megtennéd? – kérdezte Ayla elbűvölten az ajánlattól. – Igazán nagyon hálás lennék!

Tanácskozás hamarosan nászt ülő nőkkel! – gondolta. Hamarosan Jondalar társa leszek! Mennyire szeretném, ha Iza is itt lehetne! Ő az az anya, akinek itt kellene lennie velem, és nem az, aki a világra hozott. Mivel mindketten a következő világban vannak már, hálás vagyok, hogy Marthona eljön, de Iza oly nagyon boldog lenne! Annyira tartott attól, hogy soha nem találok társat magamnak, és talán nem is találtam volna, ha a Törzsnél maradok. Igaza volt, amikor azt mondta, hogy induljak el, és keressem meg a saját népemet, találjam meg a saját társamat, de nagyon hiányzik nekem Iza, és Creb is, meg Durc! Abba kell hagynom, hogy rájuk gondolok!

– Ha visszamentek a táborba, magaddal vinnétek a fajdot? – kérte. – Most még keresnem kell valamit a reggeli ételhez.

A Nyári Találkozó központi táborától jobbra és mögötte a mészkőszikla dombok egy nagy, kivájt, sekély medence jellegzetes alakját formázták, amely oldalt ívet írt le, elöl azonban nyitott volt. Az ívelt lanka alapja egy kis, viszonylag sík mezőbe hajlott, amelyet kövekkel egyenesítettek ki, és földdel töltötték fel a sok-sok év alatt, amióta a helyet találkozókra használják. A füves domboldal a részleges medence alakú mélyedésen belül fokozatos, szabálytalan lankává emelkedett dombocskákkal és gödrökkel, kevésbé meredek területekkel, amelyet vízszintesebbre alakítottak, hogy helyet adjanak a családoknak vagy még akár teljes Barlangoknak is, hogy együtt ücsöröghessenek jó kilátással a lent elterülő nyitott térségre. A lejtős terület kellően tágas volt, hogy helyet adjon az egész Nyári Találkozó több mint kétezer résztvevőjének.

Egy fás csalitosban, egy csipkézett dombtető közelében egy forrás fakadt, amely egy kis tavacskát töltött meg, majd folyt le a medence alakú domboldal közepén, lenn a domb alján a sík területen keresztül, végül pedig a tábor nagyobb patakjába. A forrás táplálta patak oly kicsiny volt, hogy az emberek könnyedén átléptek rajta, a dombtetőn azonban a hideg, tiszta vizű medence a friss ivóvíz állandó forrásául szolgált.

Ayla felfelé gyalogolt a dombon a fák felé, a sekély patak mentén futó ösvény mentén, amely vízfényt festett a folyami kavicsmeder fölé. Megállt, hogy igyon egy kortyot a forrásból, majd körbefordult. Tekintetét lefelé folydogáló vékony erecske vonta magára. Figyelte, amint a nagy, zsúfolt táboron keresztülfolyó patakba fut, onnan tovább, a Folyóba, majd az alatta levő völgybe. Magas hegyek, mészkősziklák és folyó vájta völgyek körvonalazta táj volt.

Figyelmét a kerek domboldal felől, a táborból felhangzó hang vonta magára. Semmihez nem hasonlítható hang volt: beszélgető emberekkel teli nagy tábor hangjai vegyüllek össze valamiféle duruzsolássá. A beszédhangok egybeolvadása lefojtott ordításhoz hasonlított, amelyet esetenként felkiáltások, kiáltások és kurjongatások szakítottak meg. Nem ugyanaz volt, de egy nagy méhrajra emlékeztette, vagy bömbölő bölények távoli hordájára, és meglehetősen boldog volt, hogy egyedül lehetett.

Nos, nem teljesen egyedül. Figyelte, amint Farkas bele szimatolt minden kis hasadékba és sziklarésbe, és mosolygott. Boldog volt, hogy Farkas vele van. Annak ellenére, hogy nem szokott hozzá annyi emberhez, különösen nem egyszerre egy helyen, nem igazán akart magányos lenni. Abból elege volt a völgyében, melyre akkor talált rá, amikor elhagyta a Törzset, és nem volt biztos benne, hogy kibírta volna, ha társaságul nincs ott Nyihaha, később pedig már Bébi. Még velük is magányos volt, de tudta, hogyan szerezze meg ételét, és készítse el a dolgokat, amelyekre szüksége volt, és megismerte a legteljesebb szabadság örömét – és következményeit. Életében először azt tehetett, amit akart, még egy kiscsikót vagy egy oroszlánt is örökbe fogadott. Egyedül élni, csakis saját magától függeni, megtanította arra, hogy egy ember élhet egy ideig viszonylagos kényelemben, ha fiatal, egészséges és erős. Csak ha súlyosan megbetegszik, tudatosul benne, hogy mennyire sebezhető.

Ayla akkor értette meg teljes mértékben, hogy már nem élne, ha a Törzs nem engedte volna meg neki, a sérült és legyengült kislánynak, akit egy földrengés árvává tett, hogy velük éljen, noha azok közé született, akiket ők Másokként ismertek. Később, amikor Jondalarral a mamutojoknál laktak, értette meg, hogy közösségben élni – bármilyen közösségben, még olyanban is, amely hisz abban, hogy az egyén óhajai és kívánságai fontosak – korlátozza az egyéni szabadságot, mert a közösség szükségletei egyenlően fontosak. A megélhetés, a túlélés az együtt működő egységen, Törzsön, Táboron vagy Barlangon múlik, egy közösségen, amely együtt működik és segíti egymást. Egyén és csoport között mindig volt vita, és egy megvalósítható egyensúlyt találni állandó feladat volt, de nem jutalom nélküli.

A közösség együttműködése az anyagi javaknál többet nyújt az egyénnek. Szabad időt is biztosít, melyet kellemesebb feladatoknak lehet szentelni, ami a Mások között lehetővé tette az esztétikai érzék kibontakozását. Az általuk teremtett művészet nem annyira önmagáért való művészet volt, hanem legalább annyira az élet, napi létezésük elengedhetetlen része. A Zelandoniak Barlangjának csaknem minden tagja büszkélkedett valamilyen mesterséggel, és különböző mértékben tisztelték egymás munkájának eredményeit. Fiatal koruk óta minden gyereknek megengedték a tanulást, gyakorlást, hogy megtalálják azt a területet, amiben kiemelkedőt teljesíthetnek, és a gyakorlati mesterségeket nem tekintették fontosabbnak a művészi tehetségnél.

Aylának eszébe jutott, hogy Shevonar, a férfi, aki a bölény vadászat során meghalt, dárdakészítő volt. A Kilencedik Barlangban nem ő volt az egyetlen, aki dárdát tudott készíteni, de az egy szakmában való specializálódás ügyesebbé tette a mestert, és társadalmi, gyakran gazdasági rangot adott neki. A zelandoniak és azon emberek többsége közt, akikkel találkozott, vagy akikkel élt, megosztották az ételt, a vadász vagy a gyűjtő pedig megbecsültséget kapott munkájáért. Egy férfi vagy nő életben maradhatott anélkül, hogy valaha is élelmet kellett volna gyűjtögetnie, de presztízst nyújtó szakértelem vagy különösebb tehetség nélkül senki nem élhetett jól.

Noha még ekkor is nehéz volt számára, igyekezett megtanulni az áruk és munkák cserekereskedelmét, amihez a Zelandoniak oly jól értettek. Csaknem minden, amit készítettek vagy csináltak, értékkel bírt, még ha gyakorlati érteke nem is volt mindig nyilvánvaló. Az értéket rendszerint megállapodás vagy egyéni alku alapján határozták meg. Az eredményként megszületett, valóban szépen megmunkált mesterművet mindig jobban becsülték és értékelték, mint a mindennapit, részben mert az emberek azt részesítették előnyben, és keresletet teremtett, részben pedig mert kidolgozása gyakran hosszabb ideig tartott. Mind a tehetséget, mind a szakértelmet nagyra értékelték, és egy Barlang legtöbb tagjának – saját mércéjük szerint – fejlett esztétikai érzéke volt.

Egy jól elkészített, szépen díszített dárda értékesebb volt, mint egy ugyanolyan jól faragott, ám csak funkcionális értékkel rendelkező, de még az is végtelenül értékesebb volt a silányul elkészítettnél. Egy ügyetlenül font kosár ugyanolyan jó szolgálatot tehetett, ám közel sem volt annyira keresett, mint az, melyet gondosan készítettek el finom anyagból és mintázattal, vagy különböző színárnyalatokra festették. Az alig használhatóba a talajból éppen kiásott gyökereket gyűjtötték, de miután megtisztították vagy megszárították, egy szebb kosárban szívesebben tárolták őket. Gyakran készítettek hasznos kisegítő tárgyakat, melyeket azonnal felhasználtak, de utána eldobták, a szép és jól sikerülteket azonban jellemzően megtartották.

Nem csak a kézműves tárgyakat értékelték. A szórakozást is fontosnak tartották. A sokszor végtelennek tűnő hideg telek gyakran hosszú időkre szállásaik falai közé zárták az embereket, ezért olyan tevékenységekre volt szükségük, melyek enyhítették a be- és összezártság feszültségét. A táncot és éneket mind egyéni, mind közösségi teljesítményként kedvelték, és azokat, akik szépen furulyáztak, legalább annyira megbecsülték, mint a dárdafaragókat vagy kosárfonókat. Ayla már megtanulta, hogy a Történetmondókat különösen tisztelték. Még a Törzsnek is voltak történetmondói, jutott eszébe. Különösen kedvelték már ismert történeteik újra elmondását.

A Mások szintén szerettek régi történeteket hallgatni, de ők jó szívvel vették az újdonságot is. Fiatalok és idősek egyaránt lelkesen játszottak rejtvényeket, szójátékokat. Szívesen fogadtak vendégeket, már csak azért is, mert rendszerint új történeteket hoztak. Bátorították őket, hogy meséljenek életükről és kalandjaikról, akár volt hatásos elbeszélő tehetségük, akár nem, mert érdekességet, beszélgetési témát adtak a hosszú órákon át, amikor a téli tüzek körül üldögéltek. Noha csaknem mindenki el tudott mondani egy-egy érdekes történetet, az igazán tehetségeseket felkérték, meggyőzték vagy kikönyörögték tőlük, hogy látogassanak el a szomszédos Barlangokba. Ők lettek az Utazó Történetmondók.

Némelyek egész életüket, de legalábbis jó néhány esztendejüket azzal töltötték, hogy Barlangról Barlangra utaztak, vitték a híreket, üzeneteket hoztak, és történeteket meséltek. Őket látták mindenütt a legszívesebben.

Az emberek többségét gyorsan fel lehetett ismerni öltözékük mintázatáról, nyakláncaikról és más ékszerükről, az idő múlásával azonban a Történetmondók jellegzetes öltözék- és mintázatdivatot fejlesztettek ki, mintegy mesterségük jelképeként. Még a kisgyerekek is tudták, amikor egy-egy történetmondó megérkezett, és szinte minden más tevékenységet abbahagytak, amikor egy vagy több vándorszórakoztató megjelent valahol. Gyakran még az előre eltervezett vadászatokat is elhalasztották. A spontán ünnepségek ideje volt ez, és bár sok Történetmondó értett a vadászathoz, egyiküknek sem kellett soha vadásznia vagy gyűjtögetnie ahhoz, hogy megéljen. Mindig kaptak ajándékokat bátorításul, hogy visszatérjenek, és amikor nagyon megöregedtek, vagy belefáradtak az utazásba, megválaszthatták, melyik Barlangban telepednek le.

Néha több Történetmondó utazott együtt, gyakran a családjukkal együtt. A különösen tehetséges csoportok értettek az énekléshez, tánchoz vagy valamilyen hangszerhez: különféle ütős hangszerekhez, kereplőhöz, furulyához, esetenként a kifeszített húrokhoz, melyeket pengettek vagy ütögettek. Gyakran csatlakoztak hozzájuk helyi barlangi zenészek, énekesek, táncosok és azok, akiknek voltak történeteik, és szívesen elmondták őket. A történeteket gyakran szerepekben is előadták, de függetlenül az előadás módjától, mindig a történet és elmondója állt a középpontban.

Bármiből lehetett történet: mítoszból, legendából, históriából, személyes életélményből, vagy távoli, illetve képzeletbeli hely, emberek vagy állatok leírásából. Minden Történetmondó repertoárjának részét alkották – mivel mindig kérték – a szomszédos Barlangok személyes eseményei, akár viccesek, komolyak, szomorúak, valóságosak vagy kitaláltak. A történeteket nemcsak jól kellett előadni, tisztességesnek is kellett lenniük. A vándor Történetmondók magánüzeneteket is hoztak-vittek, egy barátnak vagy rokonnak, egyik vezetőtől a másiknak, egyik Zelandonitól a másiknak, noha az olyan magánüzenetre nagyon kellett vigyázni. A Történetmondóknak bizonyítaniuk kellett meg bízhatóságukat, mielőtt megbízták őket egy-egy különösen bizalmas vagy titkos tartalmú üzenettel a vezetők vagy a Zelandoniak közt – és nem mindegyik volt az.

A dombtetőn túl, amely egy bizonyos távolságra a terület egyik magas pontja volt, a talaj jóval alacsonyabb szintre süllyedt, majd újra kiegyenesedett. Ayla felkapaszkodott a gerincre, és elindult lefelé egy alig észrevehető, a domboldalt átlósan átszelő ösvényen, melyet nemrég vágtak a földi szederrel sűrűn benőtt domboldalban, ahol egy-két bütykös, göcsörtös fenyő is állt. A domb alján letért az ösvényről, ahol a szederindák rengetege ritkás fűnek adta át helyét. Egy réges-régi, kiszáradt patakmederben, ahol a sűrűn lerakódott kavicsok kevés helyet hagytak az új növényzet kifejlődésének, megfordult, és felfelé indult tovább.

Farkas különösen kíváncsinak tűnt. Számára is új terület volt, és minden kis földhalom vagy üreg eltérítette, amely új illattal szolgált az orrának. Felfelé haladtak a sziklás folyómederben, amely még azokban az időkben vágott keresztül a mészkövön, amikor még víz folyt benne, majd Farkas előreszökellt, és eltűnt egy bányakőhalom mögött. Ayla számíthatott arra, hogy bármely pillanatban visszatér, egy idő után azonban, amely szokatlanul hosszú időnek tűnt, aggodalmaskodni kezdett. A sziklahalom mellett állt, körülnézett, és végül a farkas visszahívására kitalált éles, jellegzetes hangon füttyentett. Várt. Eltelt némi idő, mire meglátta a kőhalom mögött elburjánzott földi szeder mozgását, és meghallotta, amint egy tüskebokor alól előkúszik.

– Hol voltál, Farkas? – kérdezte, lehajolva, hogy a szemébe nézzen. – Mi van ez alatt az indarengeteg alatt, ami miatt ennyi ideig tartott ideérned?

Ayla elhatározta, hogy megpróbál utánajárni, és hátán hordható zsákjából elővette kis baltáját, melyet Jondalar készített neki. Nem a leghatékonyabb eszköz volt ahhoz, hogy utat törjön magának a tüskékkel borított hosszú, fás szárakon, de végül sikerült nyílást vágnia, ami lehetővé tette számára, hogy lássa, nem a talajt, ahogy arra számított, hanem egy sötét, üres térséget. Kíváncsi lett.

Jócskán le kellett vágnia az indákból, mire annyira megnagyobbította a nyílást, hogy egy-két horzsolással átfurakodhasson rajta. A talaj egy barlangszerűségbe lejtett viszonylag kényelmes bejárattal. A bozótba vágott nyíláson át bejutó napfényben haladt tovább lefelé, a számolószavakkal mérve a távolságot. Amikor harmincegyig eljutott, észrevette, hogy a lejtő kiegyenesedett és a folyosó kiszélesedett. Halvány napfény szűrődött be még ekkor is a barlangba a bejárattól, és a csaknem sötétséghez közeli félhomályhoz hozzászokott szeme egy jóval nagyobb térséget vett ki. Körülnézett, majd arra az elhatározásra jutott, hogy visszahátrál.

– Vajon hányan tudnak erről a barlangról, Farkas?

A fejszével kiszélesítette még valamelyest a bejáratot, majd kiment, és körülnézett a tájon. Kissé távolabb, de szúrós tüskebokrokkal körülvéve barna tűlevelű fenyőfa állt. Mintha kiszáradt volna. A kis fabaltával tört utat magának a megfásodott indákon keresztül, majd kipróbált egy alacsony ágat, hogy lássa, vajon elég száraz-e ahhoz, hogy el tudja törni.

Noha teljes súlyával rá kellett csimpaszkodnia, végül sikerült letörnie az ág egy részét. Keze ragacsos lett, és az ágra nézve elmosolyodott, mert sötét gyantafoltokat látott rajta. A gyantás ághoz semmit nem kellett hozzáadni ahhoz, egy elég jó fáklya legyen.

Száraz gallyakat és kérget szedett le a kiszáradt fenyőről, majd a sziklás patakmeder közepéig gyalogolt. Kivette tűzgyújtó felszerelését a zsákjából, és gyújtásként a lehántott fakérget és gallyakat használva, a tűzkövével és a kova kövével hamarosan kis tüzet gyújtott. Arról gyújtotta meg a fenyőágat, hogy fáklyája legyen. Farkas figyelte, és amikor meglátta, hogy visszaindul a barlang felé, előreszaladt a sziklahalomhoz, és ahogy először tette, bekúszott a fekete szeder-indák szövevényébe vágott vájaton keresztül. Hosszú-hosszú idővel azelőtt, amikor a meder még a barlangot kialakító folyó volt, a sziklatető jobban előrenyúlt, régóta leomlott azonban, létrehozva a domboldalban a jelenlegi bejárat előtti törmelékhalmot.

Felmászott a sziklahalmon, és könnyedén bebújt a korábban kialakított nyíláson. A reszketeg fáklyafénynél haladt lefelé a meglehetősen csúszós, nyirkos, homokos, agyagos talajon, újra a számolószavakkal számolva lépteit. Most csak huszonnyolc lépésre volt szüksége ahhoz, hogy újra vízszintes talajra érjen. A fáklya fényénél léptei megnyúltak. A széles bejárati aknafolyosó egy tágas, széles U alakú terembe nyílt. Magasra emelte a fáklyát, felnézett, és elállt a lélegzete.

A kristályos kalcittól csillogó falak csaknem fehérek voltak, tiszta, hófehér ragyogó felszínt adva. Miközben lassan haladt befelé a barlangba, a fáklyafény megelevenedett árnyai kergették egymást a falak természetes domborművén, mintha élnének és lélegeznének. Közelebb ment a körülbelül a talaj szintjétől másfél méter magasságban, kissé az álla alatt, lekerekített, barnás kőperemmel kezdődő fehér falakhoz, melyek ív alakban nyúltak fel a mennyezetre. A Forrás Sziklák mély barlangjában tett látogatása előtt nem is gondolt volna rá, de most már el tudta képzelni, hogy egy Jonokolhoz hasonló művész milyen alkotásokat teremthetne egy ilyen barlangban.

A fal mellett, nagyon óvatosan járta körbe a termet. A talaj agyagos, egyenetlen és csúszós volt. Az U alakzat görbületénél keskeny bejárat nyílt egy másik aknafolyosóra. Fölemelte a fáklyát, és benézett. A felső falak fehérek és íveltek voltak, az alacsonyabb terület azonban szűk, kanyargós folyosó, és úgy határozott, hogy nem megy be. Körben folytatta útját, és a bejárattól jobbra újabb folyosó nyílt, ám csak benézett. Már elhatározta, hogy meg kellene mondani. Jondalarnak s még egy-két embernek, és velük együtt visszajönnie. Sok barlangot látott már, többségüket a mennyezetről alácsüngő szép cseppkövek töltötték meg, vagy a falakról lelógó sztalaktitfüggönyök és a talajból kinövő, a mennyezetről alácsüngőkkel találkozni akaró hasonló sztalagmitlerakódások, ehhez hasonlót azonban még soha nem látott. Noha mészkőbarlang volt, áthatolhatatlan márga réteg jött benne létre, amely elszigetelte a kalcium-karbonáttal telített vízcseppeket, s megakadályozta átszivárgásukat, hogy így sztalaktitokat és sztalagmitokat hozzanak létre. A falakat nagyon lassan növekvő kalcitkristályok borították, a fehér nagy burkolatait hozva létre, melyek befedték a kő természetes domborzatának kidudorodásait és mélyedéseit.

Ritka és csodaszép hely volt, a legcsodálatosabb barlang, melyet valaha látott. Észrevette, hogy fáklyájának fénye halványul. A vége közelében növényi szénben gyűlt fel, lefojtva a lángot. A barlangok többségében egyszerűen csak a falnak ütötte volna, hogy leverje az elégett fát és felfrissítse a lángot, csakhogy az rendszerint fekete foltot hagyott. Úgy érezte, ezen a helyen vigyáznia kell. Egyszerűen nem verhette le a kormot, és rongálhatta meg a makulátlanul fehér falat. Valamivel lejjebb egy sötétebb kőfelületet választott. Kis széndarab hullott a földre, amikor a kőnek ütötte a fáklyát, és pillanatnyi kényszert érzett, hogy felvegye. A helynek szentségjellege volt. Valami szellemi, valahogy más világi, és semmilyen módon nem akarta megszentségteleníteni.

Majd megrázta a fejét. Ez csak egy barlang, gondolta, még ha különleges is. Egy kis szén a földön nem árthat neki. Azonkívül észrevette, hogy Farkas nem habozott megjelölni a helyet. Néhány lépés után felemelte a lábát, és az illatával megjelölte. Csakhogy Farkas illatjelölése sehol nem érin tette a fehér falakat.

Ayla a tőle telhető leggyorsabban visszagyalogolt a Kilencedik Barlang táborába, hogy beszéljen az embereknek a felfedezéséről. Csak amikor odaért, vette észre, hogy többen hulladékot szállítanak el egy nem sokkal korábban ásott gödörsütőből, néhányan pedig ételeket készítenek elő, amiről eszébe jutott, hogy vendégeket hívott másnap reggelre Azt tervezte, hogy valamilyen állatot ejt el, vagy valamilyen növényi ételt gyűjt, a barlang felfedezése miatti örömében azonban megfeledkezett az egészről. Észrevette, hogy Marthona, Folara és Proleva egy teljes bölénycombot vett elő a hideg tárológödörből.

Megérkezésük első napján a Kilencedik Barlang többsége azon dolgozott, hogy egy nagy gödröt ásson az állandóan fagyott altalaj mélységéig az elindulásuk előtt vadászott és meg nem szárított hús tárolására. A zelandoniak földje elég közel volt az északi gleccserhez ahhoz, hogy az altalaj fagyott maradjon, ez azonban nem jelentette azt, hogy a talaj is egész évben az volt. Télen a föld jégkemény lett, tömör jéggé dermedve egészen a felszínig, nyáron azonban a felszíni talajrétegtől és a napsütés meg az árnyék mennyiségétől függően – a néhány centimétertől a néhány méter mélységig tartó felső réteg felengedett. A fagyott réteg mélységéig leásott gödör hosszabb ideig frissen tartotta meg a húst annak ellenére, hogy az emberek többsége nem bánta, ha kissé érettebb húst fogyaszt, néhányan pedig előnyben részesítették az egészen erős ízűt.

– Marthona, nagyon sajnálom – szólalt meg Ayla, amikor a nagy házi tűzhelyhez ért. – Elindultam, hogy még gyűjtök élelmet a holnap reggeli lakomára, de a közelben találtam egy barlangot, és megfeledkeztem az egészről. A legcsodálatosabb barlang, melyet valaha is láttam, és meg akarom mutatni neked és mindenkinek.

– Soha nem hallottam, hogy barlang lenne a közelben – csodálkozott Folara. – Szépről pedig semmiképpen! Milyen messze van?

– Lenn, annak a dombnak a másik oldalán, a központi tábor végén – magyarázta Ayla.

– Késő nyáron arra járunk földi szedret gyűjteni – mondta Proleva. – Arra nincs barlang.

Jó néhányan hallották Aylát, és köré gyülekeztek, köztük Jondalar és Joharran is.

– Igaza van – mondta Joharran. – Én sem hallottam errefelé barlangról.

– A szeder elrejtette, előtte pedig egy nagy halom kőomladék takarja – mondta Ayla. – Valójában Farkas találta meg. A földi szeder alatt Szaglászott, és eltűnt. Amikor füttyentetem neki, csak sokára tért vissza, s ez meglepett. Utat vágtam magamnak a bozótban, és rábukkantam a barlangra.

– Nem lehet nagyon nagy, vagy igen? – kérdezte Jondalar.

– Annak a dombnak a belsejében van, és nagy barlang, Jondalar, és nagyon szokatlan.

– Meg tudod mutatni nekünk?

– Természetesen. Ezért jöttem vissza, de most azt hiszem, segítenem kell elkészíteni az ételeket a holnap reggeli étkezéshez.

– Mostanra gyűjtöttük össze a fát és gyújtottuk meg a tűzet a gödörsütőben – mondta Proleva. – Eltart egy ideig, amíg leég, és átforrósítja a körülötte levő sziklákat. Még csak most rakjuk majd fel a húst a magas sütőrácsra, így hát nincs oka annak, miért ne mehetnénk most megnézni.

– Vendégeket hívok reggeli étkezésre, és mindenki más végzett már a munkájával! Legalább a sütőgödröt segítettem volna kiásni! – bosszankodott saját magára Ayla. Úgy tűnt, mintha kibújt volna a nehéz munka alól.

– Ne aggódj emiatt, Ayla. Egyébként is ástunk volna egyet – nyugtatta Proleva. – És sokan jöttek segíteni. Többségük már visszament a központi táborba, de mindig könnyebb és jobb, amikor mindenki együtt dolgozik.

– Menjünk, nézzük meg a barlangodat – javasolta Jondalar.

– Ha mindannyian együtt megyünk, az egész tábor utánunk jön – szólalt meg Willamar.

– Menjünk külön-külön, és fenn a forrásnál találkozunk – állt elő az ötlettel Rushemar.

Azok közé tartozott, akik segítettek kiásni a sütőgödrőt, és arra várt, hogy Salova befejezze Marsola szoptatását, mielőtt visszaindulnak a központi táborba. A közelében Salova rámosolygott. Társa nem volt bőbeszédű, de amikor megszólalt, az rendszerint intelligenciáját bizonyította, gondolta az asszony. A közelében üldögélő Marsolára nézett. Fel kell vennie a csecsemő hordozókendőjét, ha barangolni akarnak menni, de érdekesnek tűnt.

– Ez jó ötlet, Rushemar, de az enyém talán jobb – mondta Jondalar. – Eljuthatunk annak a domboldalnak a túloldalára úgy is, hogy felmegyünk a mi kis patakunkon, majd körbe. Az az omladékos lejtő a tó mögött nincs túl mesze innen. Felmásztam már a tetejére, hogy megnézzem, nincs-e kovakő abban a sziklahalomban, és jól felmértem a tájat.

– Az tökéletes! Induljunk! – lelkesedett Folara.

– Szeretném megmutatni Zelandoninak és Jonokolnak is – kérte Ayla.

– S mivel ez az ő területük, azt hiszem, illendő lenne megkérdeznünk Tormadent, a Tizenkilencedik Barlang vezetőjét, hogy velünk jön-e – tette hozzá Marthona.

– Természetesen igazad van, anya. Minden joguk megvan ahhoz, hogy először ők fedezzék fel – mondta Joharran.

– De mivel ők soha nem találtak rá mindaz idő alatt, mióta itt élnek, azt hiszem, felfedezhetjük együtt. Megyek, megkérem Tormadent, tartson velünk. – A vezető elmosolyodott.

– De azt nem mondom meg neki, hogy miért. Csak annyit, hogy Ayla talált valamit, és meg akarja mutatni nekünk.

– Elkísérhetnélek, Joharran, hogy benézzek Zelandonihoz és Jonokolhoz, s megkérjem őket is, hogy jöjjenek velünk? – kérdezte Ayla.

– Hányan akartok jönni? – kérdezte Joharran. A jelenlévők mindegyike jelezte érdeklődését, de mivel a Kilencedik Barlanghoz tartozó körülbelül kétszáz ember többsége a központi táborban volt, nem voltak oly sokan. A számolószavak segítségével körülbelül huszonöt embert számolt meg, és arra gondolt, annyi emberrel nem lesz oly nehéz az út, különösen, hogy két úton haladnak. – Rendben, én Aylával megyek a központi táborba. Jondalar, te vezeted a többieket a domb túloldalára, és a forrás mögött az emelkedőnél találkozunk.

– És hozzatok valamit, amivel keresztül lehet jutni azokon a tüskés szárakon, Jondalar, és fáklyát meg a tűzgyújtó készletedet – tanácsolta Ayla. – Csak az első nagy terembe mentem be, de több abból kivezető folyosót is észrevettem.

Az Első és a Zelandonia jó néhány tagja, köztük egy-két új tanítvány, a találkozó előkészületeinek kellős közepén járt a nászt ülő asszonyokkal. Az Elsők Közt Első mindig nagyon elfoglalt volt a Nyári Találkozókon. De amikor Ayla megkérte, hogy négyszemközt beszélgessenek, a Zelandoni a fiatal nő magatartásából láthatta, hogy fontos dologról van szó. Ayla beszélt neki a barlangról, és megemlítette, hogy a Kilencedik néhány tagjával a forrás mögött találkoznak. Az Első habozott, Ayla azonban makacskodott, hogy ha más nem, legalább Jonokol tartson vele. Ez felkeltette a donier kíváncsiságát, s mégis az indulás mellett döntött.

– Tizennegyedik Zelandonija, felügyelnél az összegyűltekre? – fordult kérdésével az Első Donier ahhoz, aki mindig az Első akart lenni. – El kell mennem egy kilencedik barlangi ügyben.

– Természetesen – válaszolta az idősebb asszony. Kíváncsi lett – mindannyian azok voltak –, vajon mi lehet oly sürgős, hogy az Első egy fontos találkozó kellős közepén otthagyja őket, az azonban tetszett neki, hogy őt kérte fel a helyettesítésére. Talán az Első kezdi tisztelni!

– Jonokol, gyere velem – kérte a Kilencedik Zelandonija az Eső Tanítványt. Ez még nagyobb kíváncsiságot keltett, de senki még csak nem is álmodott arról, hogy kérdést tegyen fel, még Jonokol sem, bár boldog volt, hogy ő választ kaphat.

Joharrannak kis gondot okozott megtalálnia Tormadent, majd meggyőzni arról, hogy hagyjon félbe mindent, amivel foglalkozott, s menjen vele, különösen mivel a Kilencedik vezetője nem mondta meg neki, miről van szó.

– Ayla talált valamit, amiről úgy gondoljuk, tudnod kell, mivel ez a ti területetek – magyarázta Joharran. – A Kilencedik Barlangból jó néhányan már hallották, miről van szó, mert ott voltak, amikor Ayla nekem megmondta, de azt hiszem, neked az egész Nyári Találkozó előtt tudnod kell róla. Tudod, milyen gyorsan szállnak a „hírek".

– Valóban ennyire fontosnak találod? – kérdezte Tormaden.

– Nem kértelek volna meg, ha nem így lenne – válaszolta Joharran.

Az Ayla találta barlang felé induló túra a Kilencedik Barlang kalandja lett, és néhányan ennivalót vagy gyűjtögetőkosarakat akartak vinni magukkal, ahogy fáklyákat is, mintegy kirándulássá alakítva az alkalmat. Többségük szerencsésnek tartotta magát, hogy még a táborban voltak, amikor Ayla visszaért és megmondta nekik, és így első pillantást vethetnek egy új barlangra, amelyet az az érdekes asszony, akit Jondalar hozott magával, oly szépnek talált. Feltételezték, hogy a szépség a sztalaktitalakzatokból fakadhat, és talán egy másik olyan barlang lehet, mint a Kilencedik Barlang közelében található Szép-odú.

Beletelt valamennyi idő, amikor végre mindannyian találkoztak. Joharran és Tormaden ért oda utoljára, az elsőnek érkezettek, a Kilencedik Barlangból való csoport pedig a dombtető mögött várakozott, valamivel az emelkedő alján. A dombtetőn álldogálókat észrevehették volna a központi táborból, és nem akartak gyanút kelteni. Kis titokzatosság járult az izgalomhoz, de valaki időnként felment a forráshoz, és a fák mögött megbújva ellenőrizte, jön-e Ayla és a két Zelandoni, vagy Joharran a Tizenkilencedik Barlang vezetőjével.

Miután rövid udvariassági köszöntésekkel üdvözölték egymást – Aylát formálisan bemutatták Tormadennek és a Tizenkilencedik Barlangnak nem sokkal a megérkezésük után —, az asszony, sarkában Farkassal, a többieket vezetve, átlósan elindult lefelé az ösvényen az érő gyümölcsökkel teli feketeszeder bokrokkal benőtt domboldalon. Jelzett az állatnak, hogy maradjon a közelében, és Farkasnak mintha ez tetszett volna. Oly sok ember között Farkas úgy érezte, védelmeznie kell Aylát, az asszony pedig nem akarta, hogy a nagy testű húsevő bárkit megrémisszen, noha a Kilencedik Barlang többsége kezdett egészen hozzászokni.

A Találkozó résztvevőinek megtetszett a farkas, és az elkerülhetetlen figyelem, melyben a négylábú miatt részük lett.

Ayla a domb alján a kiszáradt folyómeder felé fordult. Amikor a többiek utolérték, először a tűz maradványait pillantották meg, ám hamarosan észrevették a sűrű, fás futóindák közé vágott hasadékot is. Rushemar, Solaban és Tormaden azonnal nekilátott a lyuk megnagyobbításának, mi közben Jondalar gyorsan tüzet gyújtott. Mindannyiuk kíváncsiságát, különösen Jondalarét, egyre inkább felkeltette a barlang. Miután néhány égő fáklyát készítettek, a növényekben vágott sötét üreg felé indultak.

Tormaden nagyon meglepődött. Látta, hogy barlang sötétlik előtte, holott fogalma sem volt létezéséről. Ők csak a domb túloldalát használták, amikor a gyümölcsök megértek. A hatalmas szederterület, amely elborította az egész dombot, emberemlékezet óta ott volt. Csak az ösvény mentén és a dombtetőn több szeder termett, mint amennyit le tudtak szüretelni a minden évben újonnan termő gyümölcsökből, még a Nyári Találkozó idején is. Senki nem vette a fáradságot, hogy túl messzire vezető utat vágjon magának, vagy átverekedje magát a bozótoson, s rábukkanjon egy barlangra.

– Mi vitt rá, hogy úgy határozz, itt vágj utat magadnak a földi szedres közepén, Ayla? – kérdezte Tormaden, miközben befelé indultak a sötét üregbe.

– Farkas – válaszolta Ayla, lenézve a négylábúra. – Ő találta meg. Kerestem valami ennivalót a holnap reggeli ételhez, talán nyulat vagy nyírfajdot. Farkas gyakran segít vadászni, jó szimata van. E mögött a törmelékhalom mögött és az indatömeg alatt tűnt el, és hosszú ideig nem tért vissza. Kíváncsi lettem, hova lehetett. Utat vágtam magamnak a bozótoson, és akkor fedeztem fel, hogy egy barlang van előttem. Fáklyát készítettem, majd visszamentem.

– Gondoltam, hogy nem véletlenül – mondta Tormaden, felfigyelve az asszony szokatlan beszédmódjára és személyére is. Szép nő volt, különösen amikor mosolygott.

Ayla és Farkas vezetésével, mögöttük pedig Tormadennel, mindegyikük kezében fáklyával, egyenként indultak be a barlangba. Zelandoni és Jonokol Tormaden mögött haladt, utánuk Joharran, majd Marthona és Jondalar zárta a sort. Ayla észrevette, hogy az emberek ösztönösen a közösségben betöltött rangjuk szerint sorolják be magukat, melyet különleges vagy szertartásos alkalmanként használtak, mint például temetésen, kivéve, hogy most ő haladt elöl, ami kissé feszélyezte. Nem gondolta, hogy megérdemelte volna az elsőséget egy olyan sorban.

Megvárta, amíg mindenki beér a barlangba. Utolsónak a Loralát, Laramar társának, Tremedának a lányát cipelő Lanoga érkezett – az a család volt mindig az utolsó. Ayla rájuk mosolygott, és viszonzásul szégyenlős mosolyt kapott Lanogától. Ayla boldog volt, hogy eljött. Lorala kezdte magára ölteni azt a gömbölyded alakot, amilyennek egy kisbabának lennie kell, s fogadott anyja karjában már nagyobb volt egy maroknyi élőlénynél, Lanoga azonban nagyon boldog volt emiatt. Felvette azt a szokást, hogy a Barlang fiatal anyáival üldögél, s hallgatja, amint kisbabájukról cseverésznek, sőt elkezdtek kicsit beszélgetni Lorala teljesítményéről is.

– Legyetek óvatosak, mert csúszós a talaj – figyelmeztette őket Ayla, miközben elindult, a föld alá vezetve a csoportot. A különböző fáklyák fénye mellett könnyebben látták, hogy a bejárati folyosó kiszélesedik, miközben a talaj lejteni kezdett. Felfigyelt a barlang hűvös nyirkosságára, a nedves agyag illatára, a halk csöpögés hangjára, háta mögött pedig az emberek lélegzésére, de beszélni senki nem beszélt. A barlang a csendet inspirálta, várakozó csendet meg a kisbabáktól is.

Úgy érezte, a talaj vízszintesbe fordul, lelassította hát léptet, és leengedte fáklyáját. A többiek ugyanezt tették, lábuk elé, lépteikre figyelve. Amikor valamennyien a vízszintes területre értek, Ayla magasra emelte fáklyáját. A többiek ugyanezt tették, s először a meglepődés, döbbenet hangjai hagyták el ajkukat, majd pedig elnémultak a csodálkozástól, amint a szikla alakúra olvadt, kikristályosodott kalcit csodálatosan fehér falai csillogtak-ragyogtak a fáklyák lényében. A barlang szépségének semmi köze nem volt a sztalaktithoz, mert szinte egy sem volt benne, mégis csodálatosán szép volt, sőt a mágikus, a természetfeletti és spirituális aurája töltötte el.

– Ó, Hatalmas Földanya! – ámult el az Elsők Közt Első. Ez az Ő Szentélye! Az Ő anyaméhe! – Majd csodálatosan telt, mély, megható hangján énekelni kezdett:

A sötétségből, az idő káoszából,

Forgószél szülte a magasztos Földanyát.

Önmagára ébredt, tudva, az élet mily igen becses,

A sötét, üres űr búsult Nagy Földanya után

Földanya magányos volt. Egyedül volt.

A falakról visszaverődött Zelandoni hangja, mintha nem egyedül énekelne, hanem kísérettel. Ekkor valaki furulyázni kezdett, és valóban kíséretet adott. Ayla körülnézett, ki lehet az. Egy fiatalember, egy idegen adta a zenei kíséretet. Noha furcsán ismerősnek tűnt, Ayla tudta, hogy nem a Kilencedik Barlang tagja. Öltözködéséből felismerte, hogy harmadik barlangbeli, majd megértette, miért tűnt ismerősnek. Manvelarra hasonlított, a Harmadik Barlang vezetőjére. Folara egyik barátnője, a fiatal, barna hajú, csinos, telt Ramila mellett állt. Meglátogathatta a táborukat, és eljött velük.

Az emberek csatlakoztak Zelandonihoz, és vele együtt énekelték a Földanya dalát, és egy különösen odaillő részhez értek.

Amikor készen állt, magzatvizei

Visszahozták a zöld életet a hideg, puszta Földre.

S veszteségének bőségesen hullatott könnyeiből

Csillogó harmatcseppek lettek, s színpompás szivárványok.

Szülési vizeitől kizöldellt a pusztaság, de könnyeit nem tudta elrejteni.

Dörgedelmes robajjal Sziklái széthasadtak,

S lenn a mélységben megnyíló nagy barlangból,

Testének üregéből Földanya újra életet adott.

Méhéből világra hozta a Föld Gyermekeit.

Földanya kétségbeeséséből több gyermek született.

Mindegyik gyermek különbözött, születtek kicsik és nagyok,

Volt, amely járt, lépdelt, volt, amely repült,

Volt, amely úszott, s volt, amely kúszott-mászott.

Ám mindegyik tökéletesnek született, mindegyik lélek-teljesnek.

Mindegyik minta lett, melynek alakformáját utánozni lehetett.

Földanya jólelkű volt. A zöld föld benépesedett.

Hirtelen Ayla egy réges-régi, de jó ideje nem tapasztalt érzést észlelt önmagán: valami balsejtelem fogta el. A Törzsi Gyűlés óta, ahol Creb valami megmagyarázhatatlan módon megsejtette, hogy Ayla nem törzsbeli, néha elfogta ez a különös félelem, ez a furcsa zavar, mintha Creb megváltozatta volna. Valami szúrást, libabőrt keltő émelygést és gyengeséget érzett, és beleborzongott a minden barlangnál sötétebb sötétség emlékének visszatértébe. Torka mélyén a sötét, hűvös agyag és az egykor volt őserdei gombák ízét erezte.

Dühös bömbölés szaggatta szét a csendet, és az őrzők hátraugrottak a félelemtől. Az óriási barlangi medve nekivágódott ketrece ajtajának, és darabjaira zúzta szét. A feldühödött medve kiszabadult! Broud a medve két vállán állt. Két másik férfi a bundájába kapaszkodott: Egyikük hirtelen a rettenetes állat markának szorításába került, de halálsikolya pillanatok alatt elnémult, amikor a hatalmas állat ölelése eltörte a gerincét. A mogurok felemelték a testet és komor méltóságteljességgel a barlangjába vitték. Medvebőr köpönyegében Creb botladozott előttük.

Ayla a megrepedt fatálban lötyögő fehér folyadékra meredt. Nyugtalan aggodalmat érzett, valamit rosszul csinált. Nem számított arra, hogy maradt folyadék a tálban. Ajkához emelte, és megitta. Perspektívája megváltozott, bensejében fehér fény volt, ő pedig mintha nagyobbra nőtt volna, és mérhetetlen magasságokból nézett le egy ösvényt beragyogó csillagokra. A csillagok kis, pislákoló fényekké változtak, melyek hosszú, végtelen barlangon vezették át. Majd a végén egy vörös fény nagyobbra nőtt, betöltve látókörét, és süppedő, émelygő érzéssel a körben ülő mogurokat látta sztalagmitpillérek mögé félig megbújva.

Mélyebbre zuhant egy fekete szakadékba, a rémülettől dermedten, belsejében a folyékony fénnyel. Váratlanul Creb volt ott vele, segítve, támaszt nyújtva, félelmét enyhítve. Útmutatója lett egy furcsa úton, vissza közös kezdetükhöz, a sós vízen, fájdalmas lélegzetvételeken, az agyagos földön és magas fákon át. Majd a földfelszínen voltak, két lábon, fölegyenesedve jártak, nagy távolságul bejárva a nap lenyugvásának irányában egy hatalmas, sós tenget felé. Egy folyóra és egy síkságra néző meredek falhoz értek, melyben mély medence volt nagy, alácsüngő térség alatt. Creb ősei őseinek barlangja volt ez. Ám ahogy közeledtek, a barlang és Creb halványodni kezdett, magára hagyva Aylát.

A jelenet elhomályosodott, Creb gyorsabban halványodott, már csaknem eltűnt. Ő a tájat nézte, kétségbeesetten keresve Crebet. Majd meglátta egy sziklaszirten, ősei barlangja fölött, egy hatalmas, hosszú, kissé ellaposított sziklaoszlopnál, amely lejtősen rádőlt a peremre, mintha zuhanás közben fagyott volna meg. Ayla odakiáltott neki, Creb azonban beleolvadt a sziklába. Ayla elhagyatottnak érezte magát. Creb eltűnt, és ő egyedül maradt. Majd a helyében Jondalar tűnt fel.

Nagy sebességgel haladt keresztül különös világokon, és újra észlelte, hogy elfogja a rettegés a fekete űrtől, ekkor azonban már másként. Mamuttal osztotta meg, és a rettegés mindkettejüket elöntötte. Majd gyengén, távolról meghallotta Jondalar kétségbeesett félelemmel és szerelemmel teli hangját, amint szólongatja, hívja, s szerelme és vágya puszta erejével visszahúzza őt és Mamutot is. Egy pillanat alatt magához tért – úgy érezte, csonttá fagyott.

– Ayla, minden rendben, jól érzed magad? – kérdezte Zelandoni. – Reszketsz.