36

A nyár hevesebb lett, a napok forróbbak. A legelőkön, a szabadon termő gabonafélék magasabbra nőttek, és arany színt öltöttek, magvakkal teli kalászaik az új élet ígéretének súlyától bólogattak. Ayla teste is elnehezedett, hasát megtöltötte megszületésre fejlődő gyermeke. Jondalar mellett dolgozott, a vadzabból szedte ki a magvakat, amikor először érzett mozgást a pocakjában. Megállt, és kidudorodó hasára nyomta kezét. Jondalar észrevette mozdulatát.

– Mi a baj, Ayla? – kérdezte aggodalmas szemöldökráncolással.

– Csak a baba mozgását éreztem. Most először mozdult meg! – örvendezett, s mintha befelé mosolygott volna. Itt... – mutatta. Kivette az aratókövet Jondalar nagy kezéből, és a hasára tette. – Talán újra megmozdul!

A férfi türelmesen várt, de nem érzett semmit.

– Semmit nem érzek – szólalt meg végül. S éppen akkor apró mozgást érzékelt a keze alatt, apró kis rezdülést.

– Éreztem! Éreztem a babát! – ujjongott.

– A mozgás később erősebb lesz – mondta Ayla. – Hát nem csodálatos, Jondalar? Mit szeretnél, mi lenne? Fiú vagy lány?

– Nem az a fontos. Csak azt szeretném, hogy egészséges legyen, és hogy könnyen hozd a világra. Te mit szeretnél?

– Azt hiszem, kislányt, de éppoly boldogan látnék fiút is. Nem igazán fontos. Csak a gyereket akarom, a te gyermekedet. A tiéd is.

– Hé, ti ketten! Az Ötödik Barlang biztos lehet a győzelmében, ha így ellézengitek az időt! – A hátraforduló Jondalar és Ayla egy közeledő fiatalembert pillantott meg. Átlagos testmagasságú volt, vékony, de izmos testalkatú. Hóna alá szorított mankóval járt, a másik kezében vizestömlőt cipelt.

– Kértek vizet?

– Jó napot, Matagan! Meleg van, jól jön a víz – válaszolta Jondalar, s átvette tőle a tömlőt, a feje fölé emelte, és a kifolyócsőből a szájába folyatta a vizet. – Hogy van a lábad? – érdeklődött, átadva a vizestömlőt Aylának.

– Egyre egészségesebb. Nemsokára már elhajíthatom ezt a mankó – válaszolta mosolyogva. – Csak az Ötödik Barlangnak kellene a vizet hordanom, de megláttam kedvenc gyógyítómat, s gondoltam, csalok kicsit, s hozok vizet neki is. Hogy érzed magad, Ayla?

– Jól vagyok, köszönöm. Pár perccel ezelőtt éreztem meg először, hogy megmozdult a baba. Növekszik. Szerinted ki vezet?

– Nehéz megmondani. A Tizennegyedik már jó néhány kosárnyit gyűjtött, a Harmadik azonban épp most talált egy új nagy aratóhelyet.

– És a Kilencedik? – kérdezte Jondalar.

– Azt hiszem, van esélyük a győzelemre, de én az Ötödikre fogadok – válaszolta a fiatalember.

– Elfogult vagy. Csak a jutalmakat akarod! – nevetett fel Jondalar. – Idén mit adományoz az Ötödik Barlang?

– Az első vadászaton elejtett két őstulok szárított húsát, egy tucat dárdát és a legjobb fafaragónk készítette nagy fatálat. És a Kilencedik?

– Egy nagy tömlőnyit Marthona borából, faragásokkal díszített, nyírfából faragott öt dárdahajítót, öt tűzkövet és Salova fonta két nagy kosarat, az egyik mogyoróval, a másik vackorral teli – válaszolta Jondalar.

– Én Marthona borából szeretnék kapni, ha az Ötödik győz. Remélem, a csontok szerencsések ma a számomra Egyszer talán megszabadulhatok ettől a bottól – emelte fel mankóját Matagan. – Visszamegyek a férfiak sátrába. Bizakodom, most már visszatérhetek, mankó ide, mankó oda, bár az édesanyám még nem akar elengedni. Csodálatos volt, senki nem ápolhatott volna jobban, de most már kissé túlajnározott. A baleset óta mintha ötévesnek tartana.

– Nem hibáztathatod – mondta Ayla.

– Nem hibáztatom. Megértem őt. Egyszerűen csak vissza szeretnék menni a férfiak sátrába. Még téged is meg hívnálak a borpartira, ha nem kötöttél volna jegyességet, Jondalar.

– Igazán köszönöm, de nekem már elegem volt a férfiak sátrából. Egy napon majd, amikor idősebb leszel, te is rá jössz, hogy ha van társad, az nem is olyan rossz, mint amilyennek gondolod – válaszolt Jondalar.

– Csakhogy te már frigyre léptél azzal az asszonnyal, akivel én akartam – válaszolta a fiatalember, ugrató pillantást vetve Aylára. – Ha ő az enyém lenne, én is készségesen kiköltöznék a férfiak sátrából. Amikor megláttam Aylát a Jegyességi Szertartásotokon, a legcsodálatosabb asszonynak tartottam, akit valaha is láttam. Alig hittem a szememnek. Szerintem minden férfi így vélekedett, és azt kívánta, bárcsak a te helyedben lehetne, Jondalar.

Noha eleinte Matagan szégyenlős volt Ayla közelében, feszélyezettsége elmúlt, miután megismerte a számos nap alatt, amikor a Zelandonia szállására járt, hogy segítsen az ápolásában. Majd fokozatosan megnyilvánult természetes barátságossága és kialakuló könnyed bája.

– No csak, ki beszél! – mosolyodott el Ayla. – A „csodálatos" itt van! – Megsimogatta domborodó pocakját. – Öregasszony vagyok én, gyerekkel teli hassal!

– Az csak még szebbé tesz. S én szeretem az idősebb nőket. Egy napon olyat választok társul, ha találok hozzád hasonlót – válaszolta Matagan.

Jondalar rámosolygott a fiatalemberre, aki Thonolanra emlékeztette. Nyilvánvalóan belehabarodott Aylába, de egy nap majd elbűvölő férfi lesz, és szüksége is lesz a kedvességére, ha sánta marad. Jondalar nem bánta, ha kicsit gyakorolja bűverejét Aylával. Valamikor ő is egy idősebb nőbe volt szerelmes.

– És te vagy a kedvenc gyógyítóm! – Matagan tekintete elkomolyodott. – Egypárszor eszméletemre tértem, amikor a hordágyon vittetek, és azt hittem, álmodom, amikor megpillantottalak. Csodaszép doninak láttalak, s azért jöttél, hogy elvigyél Földanyához. Meggyőződésem, hogy megmentetted az életem, Ayla, és nem hiszem, hogy egyáltalán tudnék járni, ha te nem lennél.

– Csak véletlenül arra jártam, és tettem, ami képességeimből telt – válaszolta Ayla.

– Lehet, de tudod, ha bármikor bármire szükséged lesz...

– Lenézett a lába elé, és zavarában elvörösödött. Nehezen fogalmazta meg, amit mondani akart. Újra az asszonyra nézett. – Ha bármikor bármit tehetek érted, csak szólnod kell.

– Emlékszem, életem egy időszakában én is doninak hittem Aylát – mesélte Jondalar, hogy feloldja a fiú feszélyezettségét. – Tudtad, hogy ő varrta össze a bőrömet? Egyszer, Utazásunk során egy egész S'Armunaj Tábor tartotta Aylát Földanyának, az Ő gyermekei segítségére siető élő doninak. És amennyire én tudom, talán az is, ahogy a férfiak beleszeretnek...

– Jondalar! Ne beszéld tele a fejét annyi ostobasággal! – mondta Ayla. – S jobb, ha visszamegyünk dolgozni, vagy a Kilencedik Barlang elveszíti a versenyt. S nem csak arról van szó... de szeretném megtartani a gabona egy részét két ló és talán egy újszülött kiscsikó részére. Boldog vagyok, hogy oly sok érett rozst gyűjtöttünk, bár a lovak jobban kedvelik a zabot.

A kosárba nézett, melyet a nyakába akasztott, hogy így a két keze szabad maradjon, s megnézte, mennyi magvat gyűjtött, majd megigazította kezében a követ, és nekilátott a munkának. Egyik kezével összemarkolt néhány szár érett gabonát, a másikkal pedig nekipréselte a kerek követ, kissé a kalász alatt, majd egy mozdulattal végigsimított a kalászón, hogy így a kemény kő belemorzsolja a magvakat a tenyerébe. A kosárba öntötte, és a következő maroknyi kalászért nyúlt.

Lassú, aprólékos munka volt, de nem nehéz, ha már belejött az arató. A kő használata segítette a magvak kipréselését a kalászból, így a munka hatékonyabb és gyorsabb lett Senki nem tudta a választ Aylának arra a kérdésére, hogy honnan származik a kővel aratás ötlete, mert a zelandoniak emberemlékezet óta így aratták a gabonaszemeket.

Miközben Matagan elbicegett, Ayla és Jondalar tovább gyűjtötte a magvakat kosarukba.

– Lett egy odaadó csodálod az Ötödik Barlangban, Ayla – szólalt meg Jondalar. – Sokan éreznek hozzá hasonlóan. Barátokat szereztél a Találkozón. Az emberek többsége Zelandoniként gondol rád. Szokatlan számukra a nem donier gyógyító.

– Matagan nagyon kedves fiatalember – bólogatott Ayla –, és nagyon szép a prémszegélyezte kámzsás parka, melyet az édesanyja oly jó szívvel ajándékozott nekem, és elég bő ahhoz, hogy télen is viselni tudjam. Meghívott, hogy látogassam meg őket, ha majd ősszel hazafelé indulunk. Ide felé jövet nem az Ötödik Barlang otthona mellett haladtunk el?

– De igen, a Folyón felfelé, annak egy kis mellékága mellett. Talán majd megállunk náluk. Ne feledjek szólni, hogy néhány napon belül vadászni megyek Joharrannal és még egy-két emberrel. Néhány napig távol leszünk – mondta Jondalar, megpróbálva olyan hangon közölni, mintha szokványos, mindennapos tevékenységet említene Aylának.

– Gondolom, én nem mehetek – sóhajtott Ayla vágyakozva.

–Attól tartok, egy időre le kell mondanod a vadászatról. Tudod, és Matagan sérülése egyértelművé tette, hogy a vadászat veszélyes is lehet, különösen, ha a lábad már nem olyan gyors, mint korábban. S miután a baba megszületik, elfoglal majd a szoptatása és gondozása – mondta Jondalar.

– Durc megszületése után vadásztam. Egy másik asszony szoptatta helyettem, ha nem értem vissza időre.

– De nem mentél el napokra.

– Nem, csak kis vadakra vadásztam parittyával – ismerte el Ayla.

– Nos, azt most is megteheted, de napokig tartó vadászatokra nem szabad elindulnod. Egyébként pedig most már a társad vagyok. Az én munkám gondoskodnom rólad és gyermekeidről. Ezt fogadtam a jegyességünkön. Ha egy férfi nem tudja eltartani a családját, mi haszna van? Mi egy férfi célja, ha a nők szülnek, és ráadásul még nekik kell gondoskodniuk is a gyermekekről? – kérdezte Jondalar.

Ayla még soha nem hallotta így beszélni társát. Minden férfi ilyen felelősségteljes? A férfiaknak is szükségük van arra, hogy célt találjanak létezésükre, mert ők nem tudnak gyermeket szülni? Megpróbálta elképzelni, milyen érzés lehet, ha fordítva lenne, ha neki soha nem lehetne gyermeke, és úgy vélte, az egyetlen hozzájárulása az lehetne, ha segítene gondozásukban és a róluk való gondoskodásban. Szembenézett Jondalarral.

– Nélküled ez a csecsemő nem lenne a hasamban, Jondalar – mondta Ayla, a keble alatt domborodó hasára téve kezét. – Ez a baba legalább annyira a tied, mint az enyém. Csak az én hasamban fejlődik ki. A te magod nélkül nem kezdhette volna el az életet.

– Azt nem tudhatod biztosan – figyelmeztette Jondalar. – Te talán úgy gondolod, de rajtad kívül senki nem vélekedik így, még Zelandoni sem.

Egymással szemben álltak a nyílt mező kellős közepén, nem ellenségesen, de ellentétes nézetekkel. Jondalar észrevette, hogy a bőrpánt alól, mely összefogta Ayla haját, kiszabadult egy-két napszítta szőke hajtincs, és arcát legyezte a szélben. Az asszony mezítláb volt, lebarnult karjai és keble kilátszott az egyszerű bőrruhából, melyet terebélyesedő dereka köré tekert, és lazán lelógott a térdéig, hogy aratás közben megvédje testét a száraz gabonaszárak karcolásaitól Tekintete határozott és eltökélt volt, csaknem haragosan ki hívó, mégis oly sebezhetőnek tűnt. Jondalar tekintete ellágyult.

– Egyébként pedig nem fontos, Ayla. Szeretlek. Én csak gondoskodni akarok rólad és a kisbabádról – mondta. A karját nyújtotta, hogy átkarolja.

– A mi gyermekünk, Jondalar. A mi gyermekünk – ismételte, átkarolva Jondalart, és mezítelen mellkasára fektette fejét. Jondalar érezte Ayla fedetlen keblét és domborodó pocakját, és boldogság töltötte el.

– Rendben, Ayla. A mi kisbabánk – válaszolta. Hinni akart benne.

Észrevehetően csípősebb volt a levegő, amikor kiléptek szállásukról. Az erdőcskék fáinak levelei a sárga árnyalataiba, esetenként vörösbe öltöztek, és a tábor porába bele nem taposott füvek és gyógynövények megbarnultak s összezsugorodtak. A környék fáinak és száraz cserjéinek minden darabkáját régóta elhasználták tűzrakáshoz, és az erdők számottevően megritkultak.

Jondalar felvette a szállás bejárata mellett, a földön heverő csomagjait.

– A lovak a rudas hordozóval nagy segítség lesz haza szállítani a téli ételrakományt. Jó szezon volt.

Farkas odarohant hozzájuk, nyelve kilógott szája sarkában. Egyik füle csöppet lekonyult, és a széle csipkézett volt kissé elhanyagolt külsőt adva a vadásznak.

– Azt hiszem, tudja, hogy elhagyjuk a tábort – szólalt meg Ayla. – Annyira boldog vagyok, hogy visszajött és velünk van, még ha megsebesült is. Nagyon hiányzott volna a négylábú barátom. Jó, hogy hazamegyünk a Kilencedik Barlangba, de mindig emlékezni fogok erre a Nyári Találkozóra. Ez volt jegyességünk Találkozója.

– Én is nagyon jól éreztem magam. Már régóta nem voltam Nyári Találkozón, de most, hogy távozunk, már örülök, hogy hazamegyünk – mondta Jondalar, és elmosolyodott. A meglepetésre gondolt, ami Aylát várja. Az asszony észrevette, hogy társa arckifejezése kissé megváltozott. Jondalar mosolya inkább örömteli vigyor volt, és arcáról várakozást olvashatott le. Az volt az érzése, hogy Jondalar valamit titkol előle, de fogalma sem volt, mi lehetett az.

– Örülök, hogy a lanzadoniak eljöttek. Hosszú utat tettek meg, de Dalanar megkapta a doniert, akit akart – folytatta –, Joplaya és Echozar pedig annak rendje és módja szerint nászt ült. A lanzadoniak még kicsiny nép, de nem kell hozzá sok idő, s máris lesz egy második Barlangjuk. Sok kicsinyük van, és nagyon szerencsések. Többségük életben maradt.

– Örülök, hogy Joplaya terhes – mondta Ayla. – Már a nászuk előtt terhes volt, de a Jegyességi Szertartás alatt nem hiszem, hogy sokan észrevették.

– Más dolgok foglalkoztatták őket, de én boldog vagyok, hogy jegyesek lettek. Joplaya egyébként is valahogy furcsának tűnik, szomorúbbnak. Talán nincs is szüksége másra, mint gyermekre – mondta Jondalar.

– Jobb, ha sietünk. Joharran azt mondta, korán szeretne indulni – figyelmeztetett Ayla.

Nem szándékozott Joplaya szomorúságáról beszélni, mert tudta az okát, és nem akarta megemlíteni Jerikával folytatott hosszú beszélgetését. Joplaya anyja kérdezett tőle valamit a szüléssel kapcsolatban. Beszélt arról, milyen keservesen szülte meg lányát, és mindent tudni akart, amit Ayla csak mondhatott neki arról, hogyan lehet megkönnyíteni egy vélhetőleg nehéz szülést. Arról az orvosságáról is megkérdezte, amellyel a fogamzás megakadályozható, és ha az már késő, akkor a vetélés módszereiről. Féltette egyetlen gyermeke életét, és nem bánta volna, ha nem lenne unokája, semmint hogy elveszítse a lányát. De mivel Joplaya már terhes volt, és elhatározta, hogy világra hozza gyermekét, és ha túléli a szülést, Jerika elhatározta, hogy gondoskodik arról, hogy többet ne essen teherbe.

A Tizenegyedik Barlang már felúsztatta a folyón az összes tutajt, és Joharran megszervezte, hogy vízi úton is szállíttat dolgokat, Vízi Helynek azonban csak ennyi tutaja volt, és az Összes Barlang használni akarta őket. Ezért a Kilencedik Barlang annyi bőrmálhányi száraz hússal és sokkosárnyi gyűjtött növénnyel rakta meg a rudas hordozót és Nyihaha s Villám hátát, amennyit a lovak csak elbírtak. Nyári szállásaikat lebontották, és azokat az építőelemeket, melyeket meg lehetett menteni és újra felhasználni, szintén a lovakra rakták. Mindenki telitömött zsákot cipelt a hátán, és néhányan, látva a lovak rudas hordozóját, hasonló szállítóeszközt eszkábált magának is. Ayla arra gondolt, készít egyet Farkasnak is, de aztán rájött, hogy nem tanította meg a használatára. Talán jövőre neki is lesz már hordszállítója.

Joharran mindenütt feltűnt a táborhelyen, tanácsokat adott, és meggyőződött róla, hogy mindent előkészítettek az indulásra. Amikor látta, hogy a Kilencedik Barlang összecsomagolt és indulásra kész, vezetőként előrement, dárdája készenlétben, amit kényelmesen tartott kezében, inkább szimbólumként, semmint szükséges fegyverként. Nappal vándoroltak, nagy csoportban, és ameddig együtt maradnak, egyetlen négylábú vadász sem meri megközelíteni őket. Ennek ellenére Joharran a veszély első jelére a dárdahajítójába illeszti dárdáját, és egyetlen pillanat alatt ellendíti. Egész nyáron gyakorolt, és szép jártasságra tett szert használatában. A Barlang féltucatnyi tagját jelölték ki arra, hogy a karaván oldalát, Solaban és Rushemar pedig a végét vigyázza. Az őrködés feladatát beosztották egymás között azok, akik akkor Földanya dús nyári adományát segítették hazaszállítani a Kilencedik Barlangba.

Mielőtt elindultak, Ayla még egyszer végignézett a Nyári Találkozó táborhelyén. Csonthalmok és limlom szennyezte a kis völgyet. Több Barlang elutazott már, nagy, üres térségeket hagyva a még megmaradt sátrak között. Sátorrudakat és favázakat hagytak hátra. Fekete körök és téglalap alakzatok jelezték a főzőtűzhelyek maradványait. Egy használatra már alkalmatlan, elnyűtt sátor maradt hátra, és a sátorúdról leszakadt bőrdarab lebegett a szélben, amely még egy régi kosarat is tovasodort. Miközben szemlélődött, egy másik Barlang is lebontotta szállását. A Nyári Találkozó tábora elhagyatott, elnéptelenedett hellyé lett.

A hulladék azonban a földé volt, és hamarosan felbomlik. A következő tavaszra már alig marad bármi nyoma a Barlangoknak, melyek itt töltötték a nyarat. A föld felgyógyul az invázióból.

A visszafelé vezető út keserves volt. A nehéz málhák terhe alatt az emberek vánszorogtak, éjszaka pedig kimerülten zuhantak álomba. Joharran gyors tempót diktált az elején, később azonban lassított, hogy a leggyengébbek se maradózzanak le. Ám legszívesebben már mindannyian otthon lettek volna, és nem csüggedtek. Nehéz csomagjaik a túlélést jelképezték az előttük álló zord tél idejére.

A Kilencedik Barlang sziklamenedéke felé közeledve az otthoni táj sietségre ösztökélte a vándorokat. Igyekeztek minél előbb az alácsüngő sziklaperem alatti menedékükbe jutni, és nógatták egymást, hogy ne kelljen még egy éjszakát a szabad ég alatt tölteniük. Az első esti csillag hunyorgott rájuk az ég magasából, amint megpillantották az ismerős sziklát a Hulló Kővel. Súlyos málhájukkal a hátukon a halványuló nappali fényben csak némi nehézség árán jutatlak át a lépőköveken az Erdei-folyón, majd követték a szikla előcsarnokhoz felvezető ösvényt. Már csaknem rájuk sötétedett, amikor végül feljutottak a kő előcsarnokhoz, a védelmező sziklaperem alatti bejárat elé.

Joharran feladata volt, hogy megrakja az első tüzet, és hogy fáklyát gyújtson, amely elegendő fényt adott ahhoz, hogy lássanak bemenni a barlangba, és nagyon örült a tűzköveknek. A tűz gyorsan lángra kapott, a fáklya lobogott, az emberek pedig türelmetlenül várakoztak, amíg Zelandoni eltávolította a kis női szobrocskát, melyet elindulásuk előtt védelemül a menedék elé helyezett. Miután köszönetet mondtak Földanyának, amiért távollétükben oltalmazta otthonukat, újabb fáklyákat gyújtottak. A Barlang népe hosszú menetet alkotott a termetes Első mögött, miközben ő visszahelyezte a donit a helyére, a védett térség végében található nagy tűzhely mögött, majd mindenki elindult saját lakhelye felé, hogy megkönnyebbülten lerakhassák málháikat.

Elmaradhatatlan első teendőjükként ellenőrizték, nem történt-e bármilyen rongálás, amit portyázó kártevők okozhattak a távollétükben. Kevés állati ürüléket találtak, a tűzhely egy-két elmozdított szikláját, néhány felborított kosarat, a kár azonban minimális volt. Tüzet raktak saját házi tűzhelyükben, és behordták az élelmiszert és felszerelésüket. Alvóprémeket terítettek le otthonos hálóhelyükön, A zelandoniak Kilencedik Barlangja hazaért.

Ayla elindult Marthona szállása felé, Jondalar azonban kézen fogta, és másik irányba vezette. Farkas követte őket. Egyik kezében fáklyával, asszonya kezével a másikban Jondalar beljebb vezette a sziklamenedék egy másik építménye felé, amelynek ottlétére Ayla nem emlékezett. A férfi megállt előtte, félrehúzta a bejárati lapot, és betessékelte Aylát.

– Ma a saját lakhelyeden alszol, Ayla – szólalt meg.

– A sajátomban? – Aylának a boldogságtól elakadt a szava. Miközben belépett a sötét szállásra, Farkas beosont mellette. Jondalar követte őket, fölemelve a fáklyát, hogy Ayla láthasson.

– Tetszik?

Ayla körülnézett. A lakhely lényegileg üres volt, a bejárat melletti falon azonban polcok sorakoztak, és a helyiség egyik végében emelvényt építettek az alvóprémeknek.

A padlót a közeli szikláról hozott sima, lapos mészkőlapokkal rakták ki, a köztük maradt helyeket pedig megszilárdult folyami agyaggal töltötték ki. Házi tűzhelyet építettek, és a bejárattal szemben, a kis falfülkében kis kövér szobrocska állt.

– A saját otthonom! – Ayla csillogó szemekkel körbefordult az üres építmény közepén. – Lakóhely... csak kettőnknek?

Farkas a két hátsó lábán ült, és Aylára nézett. Új hely volt ez számára, de bárhol volt is Ayla, az az ő otthona.

Jondalar arcára gyerekes vigyor ült ki:

– Vagy talán hármunknak – mondta, megsimogatva Ayla hasát. – Ez a hely még meglehetősen üres.

– Imádom! Egyszerűen imádom. Nagyon szép, Jondalar!

Jondalar annyira örült asszonya örömének, hogy érezte, amint könnyek gyűlnek a szemébe, s tennie kell valamit, nehogy végigcsorogjanak arcán. Átnyújtotta a még ekkor is a kezében tartott fáklyát.

– Akkor neked kell meggyújtanod lámpást, Ayla. Az azt jelenti, hogy elfogadod a lakhelyet. Van nálam egy kis olvasztott zsír. Az utolsó táborhelyünkről hoztam magammal.

Tunikája alól elővett egy kifordított szarvasbőrből készített erszényt, abból pedig ugyanannak a szarvasnak a savanyított hólyagjából készített kisebbet, melyet testhőmérséklete melegen tartott. A hólyag csaknem vízhatlan volt, noha az idő múlásával kissé áteresztette volna tartalmát, különösen melegben. A második erszénynek az volt a feladata, hogy felszívja a minimális szivárgást is, a prém pedig plusz réteget adott, amely felitatott bármilyen, esetleg kiolvadó zsiradékot. A hólyag tetejét a szarvas lábából kihúzott, a gerinccsigolyát körülvevő ínnal kötötte össze. Kiöntőként az a természetes nyílás szolgált, amely egykor a gerincvelőt tartotta. Többször körbetekert bőrszíjból csomót kötött, s azzal dugaszolta be az erszény nyílását.

Meghúzva a szíj végét, kioldotta a csomót, és öntött egy keveset a megolvasztott zsírból egy új kőmécsesbe. Belemártotta a zsiradékba a Nyári Találkozó táborhelyén növő fa ágairól vett zuzmóból készített, felszívóképes kanóc egyik végét, és beletette az olvadt zsírba, majd fáklyát érintett hozzá. Azonnal fellángolt. Amikor a zsír teljesen felolvadt és átforrósodott, lyukacsos gombákból csíkokra vágott és megszárított, falevélbe göngyölt kanóccsomagot vett elő. Jondalar kedvelte a gombakanócot, mivel hosszabb ideig égett és melegebb fényt adott. A sekély tál közepéből a szélére illesztette a kanócot, hogy kilógjon a tál peremén túlra Majd ugyanabba a mécsbe beletett még egy második és harmadik kanócot is, s így egy mécses háromnak a fényével világított.

Megtöltött egy második mécset, és odaadta a fáklyát Aylának. Az asszony a kanóchoz érintette a lángot. Felparázslott, sercegett, majd ragyogó lángban megállapodott. Jondalar a doni kis falfülkéjéhez vitte a mécsest, és a női szobrocska elé helyezte. Ayla követte, és amikor a férfi megfordult, magas társára emelte tekintetét.

– Mostantól ez a te lakhelyed, Ayla. Ha megengeded nekem, hogy meggyújtsam benne házi tűzhelyemet – szólalt meg Jondalar –, a gyermekek, akik itt születnek, az én házi tűzhelyemnél jönnek a világra. Engedélyezed?

– Igen, természetesen – válaszolta az asszony.

Jondalar átvette asszonyától a fáklyát, és nagy léptekkel a kőkörrel kirakott tűzhelyhez lépdelt. A körön belül készen állt már a tűzifa. Az aprófához illesztette a fáklyát, és figyelte, ahogy a kicsiny fadarabok meggyújtják a nagyobbakat. Nem akarta megkockáztatni, hogy a tűz kialudjon, még mielőtt rendesen lángra kapott volna. Amikor feltekintett, szerelemmel a szemében Ayla nézett rá. Jondalar felállt, és karjaiba vette.

– Jondalar, olyan boldog vagyok! – Ayla hangja megbicsaklott, s könnyek homályosították el a szemét.

– Akkor miért sírsz?

– Mert annyira boldog vagyok! – válaszolta Ayla, Jondalarba kapaszkodva. – Még csak álmodni sem mertem volna ilyen boldogságról! Ebben a csodaszép otthonban fogok élni, és a zelandoniak már az én népem is, és kisbabám lesz, és társak lettünk! Leginkább azért vagyok boldog, mert jegyesek lettünk. Szeretlek, Jondalar! Annyira szeretlek!

– Én is téged, Ayla! Ezért építettem neked ezt a lakhelyet – mondta Jondalar, és lehajolt, hogy megcsókolja asszonyát, aki felé nyújtózva tartotta ajkát. Jondalar megízlelte könnyei sóját.

– De mikor építetted? – kérdezte Ayla, amikor végül ajkuk különvált. – Hogyan? Egész nyáron a Találkozón voltunk!

– Emlékszel arra a vadásztúrára, amelyre Joharrannal és a többiekkel mentem? Nem csak vadászút volt. Visszajöttünk ide a barlangba, és megépítettük a szállást – mesélte Jondalar.

– Megtettétek azt a hosszú utat, hogy megépítsétek a lakhelyet? Miért nem mondtad meg nekem?

– Meglepetésnek szántam. Nem te vagy az egyetlen, aki ajándékot tud adni! – büszkélkedett Jondalar, örülve Ayla boldogságának.

– Ez a legjobb ajándék, melyet valaha is kaptam. – Az asszony újra a könnyeivel küszködött.

– Tudod, Ayla – Jondalar hirtelen elkomolyodott –, ha valaha is kidobod a köveket a házi tűzhelyemből, vissza kell mennem anya lakhelyére, vagy valahová máshová. Az azt jelentené, hogy el akarod vágni nászunk csomóját.

– Hogy tudsz egyáltalán kimondani ilyesmit, Jondalar? Én biztos, hogy soha nem akarok olyat tenni! – válaszolta döbbenten Ayla.

– Ha zelandoninak születtél volna, nem kellett volna ezt mondanom, mert tudtad volna. Csak azt akartam, hogy ismerd ezt a zelandoni szokást is. Ez a szállás a tied és a gyermekeidé. Csak a házi tűzhely az enyém – magyarázta Jondalar.

– De hiszen te építetted. Hogyan lehetne az enyém?

– Ha azt akarom, hogy a gyermekeid az én házi tűzhelyemhez szülessenek, az én felelősségem, hogy lakhelyről gondoskodjam neked és a gyermekeidnek. Otthont, amely a tied, bármi történjék is – mondta Jondalar.

– Úgy érted, a te kötelességed, hogy lakhelyet építs nekem?

– Nem egészen. Köteles vagyok biztosítani egy helyet, ahol élhetsz, de én saját otthont akartam adni neked. Maradhattunk volna édesanyámnál, nem szokatlan ez, amikor fiatal férfiak először választanak társat. Vagy ha zelandoni lennél, megszervezhettük volna, hogy a te édesanyádnál vagy valamelyik rokonodnál éljünk, amíg nem nyújthatok neked saját otthont. Abban az esetben a rokonod lekötelezettje lennék természetesen.

– Amikor jegyesek lettünk, nem is hittem volna, hogy ennyi kötelezettséget vállalsz értem – álmélkodott Ayla.

– Nem csupán neked, asszony, hanem a gyermekeknek is. Ők nem tudnak gondoskodni önmagukról, gondoskodni kell róluk. Vannak, akik egész életükben rokonoknál élnek, gyakran az asszony anyjánál. Amikor az anya meghal, lakhelye a gyermekeié lesz, de azé az elsőbbség, aki vele lakott. Ha egy anya otthona a lányáé lesz, társa nem köteles másikról gondoskodni, de asszonya testvéreinek lekötelezettjévé válhat. Ha a lakhely a fiáé lesz, ő a saját testvéreinek adósa lehet.

– Azt hiszem, sokat kell még tanulnom a zelandoni szokásokról – mondta Ayla, homlokát ráncolva.

– Nekem pedig tőled, Ayla – válaszolta a férfi, újra átölelve az asszonyt. Aylától távol állt az ellenkezés. Jondalart elfogta a vágy asszonya iránt, miközben megcsókolták egymást, és érezte, amint Ayla reagál vágyára.

– Várj itt – kérte Jondalar.

Kiment, és az alvóprémekkel tért vissza. Kibontotta az alvógyékényt, és leterítette a hálóemelvényen. Farkas az üres központi helyiség közepéről figyelte őket, majd fölemelte fejét, és felvonított.

– Mintha nyugtalan lenne. Azt szeretné tudni, hol lesz a hálóhelye – jegyezte meg Ayla.

– Azt hiszem, jobb, ha elmegyek anya lakhelyére, és elhozom a matracát. Ne menj sehová! – Jondalar mosolygott, s gyorsan visszatért, és a bejárat mellett letette Ayla régi ruháját, ami Farkas hálóhelyéül szolgált, és az evőtálját. A farkas megszagolta, körbejárta, és összegömbölyödött rajta.

Jondalar a tűz mellett várakozó asszonyhoz ment, a karjaiba vette, az alvóemelvényhez vitte, és letette a prémekre. Lassan vetkőztetni kezdte, Ayla pedig segítségül bontogatni kezdett egy zsinórt.

– Ne, én szeretném csinálni, Ayla. Örömömre lesz – mondta Jondalar.

Ayla leengedte a kezét. Jondalar lassan, gyengéden folytatta vetkőztetését, majd levetkőzött maga is, és bebújt mellé a prémek alá. S gyengéden, tökéletes szelídséggel fél éjszaka szeretkezett asszonyával.

A Barlang gyorsan visszatért szokásos napi tevékenységeihez. Csodálatos ősz volt. A legelők füve arany színben fodrozódott az élénk szélben, és a Folyó mellett a fák a sárgák és pirosak színpompájában ragyogtak. A bokrok ágait a földig húzták az érett bogyók, az almák érettek, bár savanykásak voltak, az első fagyra várva, hogy megédesedjenek, és csonthéjasok potyogtak a fákról. Amíg a szép idő kitartott, a napokat az évszak gyümölcseinek, csonthéjasoknak, bogyós gyümölcsöknek, gyógynövényeknek és gyökereknek összegyűjtése töltötte meg. Miután a hőmérséklet éjszakánként fagypont alá csökkent, vadásztársaságok jártak ki rendszeresen, hogy friss húskészletet halmozzanak fel télire, kiegészítve a nyári vadászat szárított húskészletét.

A meleg napokban, röviddel hazaérkezésük után, a raktárgödröket ellenőrizték, és újakat ástak a nyár megpuhította talajba, hogy így télen majd a fagyponthatár alatt legyenek, és kövekkel rakták körül. A legújabb vadászatból származó húst feldarabolták, és magas emelvényekre felrakva kinn hagyták éjszakára, távol a portyázó állatoktól, hogy megfagyjanak. Reggelente a mély gödrökbe rakták át, ami a nap felmelegedésekor is megőrizte a kiolvadástól. Jó néhány ilyen hidegpincét készítettek a Kilencedik Barlang közelében. Sekélyebb növénygödröket is ástak, amelyek hidegen őrizték meg a gyümölcsöt és zöldségféléket, de ahol nem fagyhatott meg a tél első szakaszában. Később, ahogy a dermesztő sarki tél közeledett és a talaj keményre fagyott, a terményt beszállították a sziklamenedék végébe.

A folyón felfelé úszó lazacokat hálóval fogták, vagy Ayla számára addig ismeretlen módszerrel, a Tizennegyedik Barlang halcsapdáival, és a halászott halakhoz hasonlóan füstöléssel kiszárították vagy lefagyasztották. Ivás idején Ayla ellátogatott a Kis-völgybe, és Brameval elmagyarázta neki, hogy a súlyokkal lenn a vízben tartott szőtt hálócsapdák lehetővé tették a halaknak, hogy könnyedén felússzanak, visszaúszni azonban már nem tudtak.

Brameval mindig nagyon barátságos és kedves volt Aylával, aki pedig örömmel látta viszont Tishonát és Marshevalt is. Bár a Jegyességi Szertartáson nem állt módjában megismerkedni velük, megőrizték a köteléket, hogy ugyanabban az időben ültek nászt.

Voltak, akik horgászbottal halásztak. Brameval egy mindkét végén kihegyezett kis csontdarabot adott neki, melyet vékony, de erős zsinór közepére kötött, s azt mondta, fogja ki az élelmét. Tishona és Marsheval csatlakozott hozzá, részben azért, hogy megnézzék, nincs-e szüksége segítségre, másrészt pedig a társasága miatt. Jondalar korábban már megmutatta neki a horgászbot használatát. Kukacokat és kis haldarabkákat használt csaliként, és azzal kezdte, hogy egy kukacot fűzött a csontra. A Folyó partján álltak s Ayla behajította a vízbe a horgászzsinórt. Amikor érezte, hogy valami megrántotta a zsinórt, annak jeléül, hogy egy hal lenyelte a horgon levő csalit, hirtelen megrántotta a zsinórt, remélve, hogy a kihegyezett csont vízszintesen akadt el a hal szájában, s mindkét vége átlyukasztja oldalt a száját. Elmosolyodva emelte ki a halat a vízből.

Hazafelé betért a Tizenegyedik Barlangba, Karéját azonban nem találta, látta viszont donierjüket Marolannal, magas, jóképű barátjával, és megállt, hogy beszélgessen velük. Többször is látta már őket együtt a Nyári Találkozón, és észrevette rajtuk, hogy több, mint barátok, több, mint társak, annak ellenére, hogy nem kötöttek jegyességet. A hivatalos nászszertartást azonban elsősorban a gyermekek érdekében tartották. Azokonkívül, akiket saját nemük érdekelt, számos ember döntött úgy, hogy nászszertartás nélkül élnek együtt, különösen az idősebb párok, akik már fölnevelték gyermekeiket, és néhány nő, akik társ nélkül nevelték gyermekeiket, később döntöttek úgy, hogy egy vagy két baráttal élnek.

Ayla gyakran elkísérte egy-egy rövidebb vadászútra Jondalart és vadászó csapatát. Amikor azonban nagyvadra indultak távolabbi helyekre, a barlang közelében maradt, és a parittyáját használta, vagy hajítóbotjával gyakorolt. Hófajd és nyírfajd lakta a síkságot a Folyó túloldalán. Tudta, hogy parittyájával elejthette volna őket, de ugyanolyan ügyességre akart szert tenni a hajítóbot használatában is. A készítését is meg akarta tanulni. Nehéz volt vékonyabb darabkát levágni a fatörzsekről, s rendszerint vésőt használtak e munkához, majd időbe telt kiformálni és simára gyalulni őket. Még ennél is nehezebb volt megtanulni azt, hogyan hajítsa el egy jellegzetes pörgéssel, hogy forgó mozgással, vízszintesen szelje át a levegőt. Egyszer látott egy mamutoj asszonyt, aki hasonló formájú hajítóbottal vadászott. Úgy tudta eldobni az alacsonyan repülő madárraj felé, hogy gyakran három-négy madarat is leterített. Ayla mindig kedvelte az ügyességet igénylő vadászfegyvereket.

A vadászatból kevésbé kihagyottnak érezte magát új fegyverével, amellyel gyakorlatozott, és mind nagyobb jártasságra tett szert a hajítóbot használatában. Ritkán ment haza egy-két elejtett madár nélkül. Mindig magával vitte parittyáját is, és gyakran ejtett el nyulat vagy hörcsögöt ebédre. Bizonyos gazdasági önállóságot is biztosított neki. Noha már tetszetősen alakult otthonuk berendezése – több ajándék, melyet nászukra kaptak, most talált jó használatra –, tanulni kezdte a kereskedés mesterségét, és gyakran elcserélt madártollakat, néha húst olyan tárgyakért, melyekkel be akarta rendezni otthonát. Még az üreges madárcsontokat is fel lehetett darabolni gyöngyöknek vagy kis hangszereknek, például magas hangon trillázó furulyának. A madárcsontokból különböző eszközöket vagy szerszámokat is lehetett készíteni.

A parittyájával elejtett nyulak prémjét vagy a madarak vékony bőrének jelentős részét azonban félretette. Azt tervezte, hogy a puha prémekből és bőrökből a kisbabának készít ruhát arra az időre, amikor az idő hidegre fordul és a menedéken belülre kényszeríti őket.

Az évszak egy hűvös, csípős napján Ayla a dolgait rendezgette, helyet készítve a kisbabának és a babaholmiknak. Elővette a Maronától kapott fiú téli alsóruhát, és maga elé illesztette. Régen kinőtte már, bár később még tervezte viseletét. Kényelmes szabású volt. Talán készítek majd egyet magamnak valamivel bővebb felsőrésszel, gondolta. Volt néhány maradék szarvasbőre. Összehajtogatta és félretette.

Megígérte Lanogának, hogy aznap délután meglátogatja, és elhatározta, hogy ennivalót visz magával. Igazi kötődés alakult ki benne a lány és kistestvére iránt, és gyakran meglátogatta őket még akkor is, ha ezzel együtt járt az, hogy többször kellett találkoznia és beszélnie Laramarral és Tremadával, mint amennyiszer akart. Valamelyest megismerte a többi gyereket is, különösen Bologant, még ha meglehetősen erőltetett ismeretség volt is.

Tremeda szállására érve Bologant látta meg. Házi tűzhelye atyjától a fiú a serfőzést kezdte tanulni. Aylának vegyes érzései voltak ezzel kapcsolatban. Helyes dolog egy férfi részéről, hogy mesterségre tanítja házi tűzhelye gyermekeit, a mindig Laramar körül lebzselő, a serét vedelő férfiak azonban nem olyan emberek voltak, akikkel Ayla szerette volna, ha Bologan egyáltalán kapcsolatban lenne, bár bizonnyal nem az ő dolga volt ennek megmondása.

– Üdvözöllek, Bologan – köszöntötte. – Lanoga itt van?

Noha hazatérésük óta Ayla többször is köszöntötte, Bologan ezen még mindig úgy meglepődött, mintha nem találná a szavakat.

– Üdvözöllek, Ayla! Odabenn van – válaszolta, majd megfordult, hogy otthagyja a vendéget.

Valószínűleg azért, mert a ruháit rakosgatta, Aylának hirtelen eszébe jutott a fiúnak tett ígérete.

– Szerencsés voltál a nyáron? – kérdezte az asszony.

– Szerencse? Mit értesz szerencsén? – kérdezett vissza a fiú, s értetlenül nézett Aylára.

– Több korodbeli fiatalember az idei Nyári Találkozón vett részt az első jelentős vadászatán. Csak azon tűnődtem, neked sikerült-e.

– Valamennyire. Az első vadászaton elejtettem két őstulkot – válaszolta Bologan.

– Megvannak még a bőrök?

– Egyet elcseréltem seralapanyagra. Miért?

– Megígértem, hogy téli alsóneműt készítek neked, ha segítesz – mondta Ayla. – Meglehet, az őstulokbőrt szeretnéd használni, bár azt hiszem, a szarvasbőr jobb lenne. Talán csereberélhetnél egyet.

– Már éppen el akartam cserélni még több seralapanyagra. Azt hittem, megfeledkeztél arról – mondta Bologan. – Rég ígérted ezt, még amikor először idejöttél.

– Hosszú idő eltelt azóta, de más dolgokat is szeretnék készíteni, és arra gondoltam, azokkal együtt megvarrom a te ruhád is – válaszolta Ayla. – Van néhány maradék szarvasbőröm, de át kell jönnöd, hogy méretet vehessek rólad.

Bologan furcsa, csaknem számító arckifejezéssel nézte egy ideig.

– Sokat segíted Loralát. Lanogát is. Miért?

Ayla elgondolkodott egy pillanatra.

– Eleinte azért, mert Lorala csecsemő volt, és segítségre volt szüksége – nem volt mit ennie! Az emberek jó szívvel segítik a babákat, az asszonyok ezért kezdték szoptatni a kistestvéred, amikor megtudták, hogy az anyjának nincs teje. Én meg is kedveltem, és Lanogát is.

Bologan egy ideig némán várt a válasszal, majd a látogatóra nézett.

– Rendben – válaszolta. – Ha valóban készíteni akarsz valamit. Van egy szarvasbőröm is.

Jondalar hosszas vadászútra ment Joharrannal, Solabannal, Rushemarral és Jacsomannal, aki új társával, Dynodával nemrég költözött a Hetedik Barlangból a Kilencedikbe. Ekkor elsősorban nem vadászatra indultak, hanem hogy rénszarvasok vándorlási területét kutassák fel, s megfigyeljék, mikor érnek a legközelebb Jondalarék vidékéhez, hogy így egy nagy hajtóvadászatot szervezhessenek. Ayla nyugtalan volt. Ő is útra kelt hajnalban a vadászokkal, majd visszafordult. Farkas felriasztott egy hófajdpárt, amely még nem volt teljesen fehér, de közel állt téli színéhez, s gyorsan sikerült elejtenie őket.

Willamar szintén elutazott az évszak valószínűleg utolsó kereskedőútjára. Nyugatra vette útját, különösen azért, hogy sót vásároljon a Napnyugati Nagy Vizeknél élő emberektől. Ayla meghívta Marthonát, Folarát és Zelandonit a hófajdlakomára. Úgy tervezte elkészíteni, ahogy valamikor Crebnek, amikor még a Törzsnél élt. Ásott egy kis gödröt az Erdei-folyó Völgyében a sziklapárkányhoz vezető lejtő ösvény lábánál, sziklákkal rakta körül, és jókora tüzet rakott benne. Miközben a tűz leégett, megkopasztotta a madarakat, még tollas hócipőjüket is, majd szénát gyűjtött, belegöngyölte a húst.

Ha tojást talált volna, belerakosgatta volna azt is a hófajd belsejébe, most azonban nem volt költési szezon. A madarak nem próbáltak meg fiókát nevelgetni, amikor az esztendő a tél felé közeledett. Ehelyett gyűjtött néhány maroknyi ízletes gyógyfüvet, és Ayla hálálkodására Marthona felajánlotta maradék sóját. Miközben a hófajd őrölt csonthéjasokkal együtt főtt a gödörtűzhelyben, Ayla lecsutakolta a lovakat, és amíg arra várt, hogy a madarak megfőjenek, más elfoglaltságot keresett.

Elhatározta, hogy benéz Zelandonihoz, segíthet-e neki valamiben. A doniernek őrölt vörös okkerre lett volna éppen szüksége, Ayla pedig boldogan indult, hogy hozzon neki. Visszament az Erdei-folyó Völgyébe, füttyentett Farkasnak, s hagyta, hadd fedezzen fel érdekes új halmokat és gödröket, és továbbgyalogolt a Folyó felé. Kiásta a vörös színű vasércet, keresett egy szép, folyó lekerekítette követ, melyet mozsártörőnek használhatott az okker összetörésére. Majd újra füttyentett Farkasnak, miközben felfelé igyekezett a dombon, nem különösebben figyelve arra, hogy bárki más is járhatna az ösvényen.

Teljesen megdöbbenve vette észre Brukevalt akkor, amikor már majdnem nekiment. A férfi láthatóan kerülte a Zelandonia szállásán a Törzzsel és Echozarral kapcsolatban tartott találkozó óta, bár Ayla bizonyos távolságból szemmel tartotta. Brukeval örömmel vette észre domborodó hasát, tudva, hogy Ayla hamarosan anya lesz, és élénken elképzelte, hogy az asszony szíve alatt hordott gyermek az ő lelkének gyermeke. Bármely férfi képzelődhetett azon, hogy valamely terhes nő az ő lelkének gyermekével várandós, és többségük alkalmanként eltűnődött azon, hogy talán egy bizonyos asszonynál így lehet, Brukeval álmodozása azonban mánia volt. Néha ébren feküdt éjszakánként, egy egész életet elképzelve Aylával, többnyire azt utánozva, amit titokban kilesett Ayla és Jondalar életéből, amikor azonban most szembekerült vele az ösvényen, nem tudta, mit mondjon neki. Most nem tudta elkerülni az asszonyt.

– Brukeval – szólította meg Ayla, megpróbálva mosolyogni. – Már egy ideje beszélni akarok veled.

– Hát, itt tartunk – válaszolta a férfi.

Ayla előresietett.

– Csak azt akartam, hogy tudd, nem akartalak megbántani a Találkozón. Jondalar azt mondta nekem, hogy korábban, amíg abba nem hagyattad velük, gúnyoltak azzal, hogy laposfejű vagy. Te nem vagy laposfejű... a Törzs egy tagja. Soha senki nem hívhatott volna úgy. Te nem kezdhetted velük az életed. Te a Mások egyike vagy, ahogy az összes zelandoni. Így kellene látniuk téged.

Brukeval arckifejezése mintha megenyhült volna.

– Örülök, hogy felismerted ezt – mondta.

– Neked viszont el kell ismerned nekem, hogy ők emberek – folytatta gyorsan Ayla. – Ők nem lehetnek állatok. Én soha nem gondoltam rájuk másként, mint emberekre. Rám találtak, amikor egyedül voltam, sebesülten, és ők befogadtak, gondoskodtak rólam, fölneveltek. Nélkülük nem élnék, Én csodálatra méltó embereknek találtam őket. Talán nem tekinted sértésnek, ha azt tanácsolom, gondolj arra, hogy a nagymamád köztük élhetett, amikor eltévedt és oly hosszú időre eltűnt. Csakis ők gondoskodhattak róla is.

– Nos, úgy vélem, te nem tudhatod – mondta mosolyogva Brukeval.

Ayla visszamosolygott, megkönnyebbülést érzett, ét megpróbálta még világosabbá tenni magyarázatát.

– Csak annyiról van szó, hogy te olyan emberekre hasonlítasz, akiket ápoltam. Ez az oka annak, hogy kezdettől vonzódtam hozzád. Volt egy kisfiú, akit ismertem, akit szerettem, és te őt juttatod eszembe...

– Várj! Még most is azt állítod, hogy szerinted ők az én egy részem? Azt hittem, azt mondtad, hogy nem vagyok laposfejű – tiltakozott Brukeval.

– Nem vagy. Echozar sem. Csak mivel az édesanyád törzsbeli volt, még nem jelenti azt, hogy ő is az. Nem ők nevelték fel, és téged sem...

– De te most is azt hiszed, hogy az édesanyám utálatosság volt! Mondtam neked, hogy nem volt az! Sem az anyámnak, sem a nagyanyámnak semmi közük a laposfejűekhez! Azoknak a mocskos állatoknak semmi közük hozzám, hallod, amit mondok? – kiabálta, és az arca haragos vörösre változott. – Nem vagyok laposfejű! Csak amiért téged azok az állatok neveltek fel, ne hidd, hogy engem is bemocskolhatsz!

Farkas az ideges emberre morgott, készen arra, hogy Ayla védelmében rávesse magát a férfira. Brukeval úgy nézett Aylára, mintha meg akarná ütni.

– Farkas! Nem! – parancsolt rá az állatra a nő. Újra megbántotta Brukevalt. Miért nem tudott elhallgatni, amikor a férfi mosolygott? Csakhogy nem kellett volna az ő Törzsét „mocskos állatok"-nak neveznie! Mert nem voltak azok!

– Gondolom, ezt a farkast is embernek tartod – jegyezte meg megvető gúnnyal Brukeval. – Még csak azt sem tudod, mi a különbség ember és állat között. Természetellenes viselkedés egy farkas részéről az, ahogy a tied viselkedik az emberek között. – Nem vette észre, mennyire közel került Farkas tépőfogához, amikor kiabált, de valószínűleg nem érdekelte. Magánkívül volt. – Hadd mondjak neked valamit: ha azok az állatok nem támadták volna meg a nagyanyámat, nem ijedt volna meg annyira, hogy megszül egy olyan gyenge asszonyt, mint az anyám, és életben maradt volna, hogy gondoskodjon rólam, hogy szeressen engem! Azok a mocskos laposfejűek megölték a nagyanyámat és az anyámat is! Már amennyire engem érdekel, nincsenek hasznára senkinek. Mindegyiknek halottnak kellene lennie, mint az anyámnak! Ne merészeld azt mondani nekem, hogy bármi közük lenne hozzám! Ha tőlem függne, én magam ölném meg mindegyiket!

Üvöltés közben egész közel ment Aylához, arra kényszerítve, hogy hátrafelé lelépjen az ösvényről. Ayla a nyaka prémjénél tartotta vissza Farkast attól, hogy rátámadjon a dühöngő férfira. Végül elrohant mellette, nekiment, félrelökte, és leviharzott az ösvényen. Még soha nem volt ilyen dühös. Nemcsak azért, mert Ayla laposfejűeket számított a rokonsága közé, hanem mert dühében kifecsegte legféltettebb érzéseit. Gyerekkorában mindennél jobban szerette volna, hogy legyen egy anyja, akihez elrohanhat, amikor a többiek gúnyolják. Az asszonyban azonban, aki örökbe vette Brukevalt az anyja tulajdonával együtt, semmi szeretet nem volt a csecsemő iránt, akiről vonakodva gondoskodott Teher volt a nyakán, és taszító külsejűnek találta. Több saját gyereke is volt, köztük Marona, aki miatt még könnyebben elhanyagolta az örökbe fogadott csecsemőt, Brukevalt. Ám a sajátjaival sem bánt igazán jó anyaként, és Marona az anyjától vette át kőszívű, érzéketlen jellemét és módszereit.

Ayla reszketett. Most aztán tényleg jól elrontotta! Megpróbálta összeszedni magát, miközben felfelé botladozott az ösvényen a Zelandoni szállására. Ayla beléptére az Első felnézett, s azonnal látta rajta, hogy valami komoly baj történt.

– Ayla, mi a baj? Úgy nézel, mint aki valami gonosz szellemet látott – mondta.

– Ó, Zelandoni, azt hiszem, valóban azt láttam. Brukevallal találkoztam – sírva fakadt. – Megpróbáltam megmondani neki, hogy nem akartam megsérteni azon a találkozón, de neki bármit mondok, azzal mindig mintha megbántanám.

– Foglalj helyet, és meséld el, mi történt – mondta a donier.

Ayla beszámolt a találkozásuk során történtekről. Zelandoni csendben hallgatta végig a fiatalasszonyt, majd készített neki egy csésze teát. Ayla megnyugodott, segített rajta, hogy elmondhatta neki a történteket.

– Régóta figyelem Brukevalt – szólalt meg egy idő után Zelandoni. – Düh lobog benne. Vissza akar vágni a világnak, amely oly sok bánatot, sérelmet okozott neki. Elhatározta, hogy sérelmeiért a laposfejűeket, a Törzset hibáztatja, Bánata okát bennük látja. Mindent és mindenkit gyűlöl velük kapcsolatban. A legrosszabb, amit csak tehettél, hogy utaltál arra, vagy amit mondtál, értelmileg tartalmazta, hogy ő maga valamilyen módon összefüggésbe hozható velük. Sajnálatos, Ayla, de attól tartok, az ellenségeddé tetted. Most nem lehet segíteni a dolgon.

– Tudom. Gondolhattam volna. Az emberek miért gyűlölik annyira a törzsbelieket? Mit találnak bennük olyan borzalmasnak? – kérdezte Ayla.

Zelandoni Aylára nézett, gondolkodott, majd elhatározásra jutott.

– Amikor azon a találkozón azt mondtam, hogy mély meditációba mentem, hogy felidézzem a Históriákat és a Régiek Legendáit, az igazat mondtam. Felhasználtam minden jó tanácsot, amit csak ismertem, hogy eszembe idézzek mindent, amit valaha is memorizáltam. Ez talán olyasmi, amit gyakrabban meg kellene tennem: megvilágosodáshoz segít. Azt hiszem, a probléma az, Ayla, hogy az ő földjükre, területeikre költöztünk. Kezdetben nem okozott gondot, mert rengeteg hely volt, számos üres menedék. Nem volt nehéz felosztani a földeket a laposfejűekkel. Ők megmaradtak a helyükön, mi pedig kerültük őket. Akkor nem neveztük állatoknak őket, csak laposfejűeknek. A jelző, a laposfejű inkább jellemzés volt, semmint lebecsülő vagy elítélő tulajdonságnév – mesélte Zelandoni.

– Az idő múlásával azonban, és ahogy mind több gyerek született, nagyobb helyre lett szükségünk. Néhány ember elkezdte elvenni a laposfejűektől a menedékeiket, néha harcba bocsátkozva velük, néha megölve őket, néha pedig őket ölték meg. Akkorra már régóta éltünk itt, és ez is a mi otthonunk lett. Ugyan a laposfejűek voltak itt először, nekünk lakóhelyekre volt szükségünk, így elvettük tőlük az övékét.

– Amikor az emberek gonoszul bánnak másokkal, valami ésszerű okot kell gyártaniuk a gyilkoláshoz, hogy utána el tudják viselni saját magukat. így hát ürügyeket gyártottunk. Az ürügy, amit mi használtunk, az volt, hogy Földanya nekünk adta otthonunkul a Földet, „a vizet, a szárazföldet és minden Teremtményét". Azaz az Ő minden növénye és állata a mienk, hogy használhassuk. Majd meggyőztük magunkat arról, hogy a laposfejűek állatok, és ha állatok, elvehetjük tőlük magunknak a lakhelyeiket – magyarázta Zelandoni.

– De ők nem állatok, hanem emberek – tiltakozott Ayla.

– Igen. Igazad van, mi azonban kényelmesen és ürügyünkhöz igazítva, szándékosan megfeledkeztünk erről. Földanya azt is mondta, hogy a Föld a mi otthonunk, hogy éljünk rajta, de nem azért, hogy visszaéljünk vele! A laposfejűek szintén Földanya teremtményei. Ez volt a másik fontos dolog, amit meditációimból megtanultam. Ha Ő a mi lelkünket az övékével illeszti össze, akkor ők is az Ő népe kell hogy legyen. De nem hiszem, hogy ez sokat számítana abban, hogy embereknek tekintjük-e őket, vagy sem. Attól tartok, egyébként is megöltük volna őket. Más élőlényeknek Doni megkönnyítette az élet kiontását, hogy ők élhessenek. Nem hiszem, hogy a te Farkasod aggodalmaskodik a nyúl miatt, melyet az életben maradásáért megöl, vagy a szarvasok miatt, melyet falkában le tudnak vadászni. A farkas arra született, hogy megölje őket – ám csak annyit, amennyi az életben maradásához szükséges. Soha nem öl haszonszerzésből, sem bosszúból, sem egyéb aljas indokból. Zsákmánya nélkül nem maradhatna életben, és Doni minden élőlénynek megadta az életben maradás ösztönét. – magyarázta az Első.

– Az emberek azonban megkapták a gondolkodás, a lelkiismeret és a bűntudat képességét is. Az tanulásra és fejlődésre késztet bennünket. Szintén a gondolkodás adja meg számunkra azt a bölcsességet, hogy az életben maradáshoz az együttműködés és az egymással törődés szükséges, és az vezette el az emberi lényt az empátia és a könyörületesség tulajdonságaihoz. Azoknak az érzéseknek azonban van egy másik oldala. A saját népünk iránt érzett empátiát és könyörületességet időnként kiterjesztjük a Föld többi élőlényére is. Ha azonban megakadályoz bennünket abban, hogy elejtsünk egy szarvast vagy más állatokat, meglehet, nem élünk sokáig. Az életösztön erősebb, így hát megtanuljuk, hogy szelektíven legyünk könyörületesek. Az emberi lény módszereket talál ki arra, hogy elaltassa lelkiismeretét, korlátozza empátiáját, s talán csak a büntetéstől való félelem tartja vissza.

Ayla nagyon figyelmesen hallgatta a bölcs doniért.

– A probléma az, hogy megtanulja-e az emberi lény, hogy milyen mértékben fojtsa el azokat az érzelmeket anélkül, hogy lezüllesztené vagy megmásítaná értelmüket. Azt hiszem, valójában ez rejlik Joharran aggodalmának mélyén az általad hozott tudomány miatt, Ayla. Ameddig az emberek többsége a te Törzsed népét csak állatoknak tartotta, gondolkodás nélkül megölhette őket. Embert ölni nehezebb. Az empátia, a felelősség vagy a büntetéstől való félelem a tetteinkért oly erős, hogy az agynak új indokokat, ürügyeket kell kitalálnia. De ha valahogy kapcsolatba tudjuk hozni saját túlélésünkkel, az elme megteszi azokat az aljas, fondorlatos torzításokat és elferdítéseket, melyek a gyilkolás racionalizálásához kellenek. Bizonyos emberek nagyon jól értenek ehhez. Csakhogy ez megváltoztatja az elkövetőket. Bűnözővé teszi őket, megtanulnak gyűlölködni. A te farkasodnak nincs szüksége arra, hogy gyűlölje azt, amit megöl. Az persze megkönnyítené, ha bűntudat, a büntetéstől való félelem, lelkiismeret-furdalás nélkül ölhetnénk, csakhogy akkor már nem lennénk emberek, hanem két lábon járó fenevadak.

Ayla jó ideig gondolkodott mindazon, amit Zelandoni mondott.

– Most már tudom, miért vagy te Földanya Szolgálói Közt Első. Gyilkolni nehéz. Én tudom, mennyire az. Emlékszem az első állatra, melyet megöltem a parittyámmal. Egy tarajos sül volt. Oly rosszul éreztem magam utána, hogy hosszú ideig nem is vadásztam, majd indokot kellett keresnem. Elhatároztam, hogy csak ragadozókra vadászom, mert azok néha elrabolták a húst a vadászoktól, és mert azokat az állatokat terítették le, melyekre élelemül a Törzsnek szüksége volt.

– Valójában az az ártatlanság elveszítése, Ayla, amikor megértjük, hogy a túlélésünk érdekében ölnünk kell. Ezért oly fontos az első vadászat. Nem csak a fizikai test váltózásai tesznek felnőtté valakit. Az első vadászat a legnehezebb, és az sokkal több a félelem legyőzésénél. A férfinak és a nőnek meg kell mutatnia, hogy elő tudja teremteni a megélhetését, hogy meg tudják tenni, amit meg kell tenni, hogy az életben maradáshoz élelmük legyen. Ezért vannak szertartásaink, hogy lerójuk tiszteletünket az elejtett állatok lelke előtt. Egyik módja ez annak, hogy kinyilvánítsuk tiszteletünket Földanyának. Emlékeznünk kell, és megbecsülnünk, hogy elvettük az életüket azért, hogy mi élhessünk Ha nem így tennének, az emberek túlzottan kőszívűvé válnának, ami ellenük fordulna.

– Mindig becsülnünk kell azt, amit gyűjtögetünk, amit Földanya terményeiből elveszünk. Tisztelnünk kell a fák, a füvek és a földön termő más növények lelkét is. Föld anya minden Adományával tisztelettel kell bánnunk. Feldühödhet, ha nem vesszük Őt figyelembe, és visszaveheti az Életet, melyet Tőle kaptunk. Ha valaha is megfeledkezünk Földanyáról, nem lát el bennünket többé semmivel, és ha úgy határoz, hogy hátat fordít Gyermekeinek, nem lesz többé otthonunk.

– Zelandoni, sok mindenben Crebre hasonlítasz. Kedves férfi volt, és én szerettem, de annál is fontosabb, hogy megértette az embereket. Mindig felkereshettem a gondjaimmal. Remélem, nem találtad sértőnek, amit mondtam. Nem bántásnak szántam – mondta Ayla.

Zelandoni elmosolyodott.

– Nem, természetesen nem bántottál meg. Bárcsak ismerhettem volna! És, Ayla, remélem, tudod, hogy bármikor felkereshetsz.

Ayla elgondolkodott mindazon, amit Zelandoni mondott, miközben felkészült a vörös érc őrlésére. Nekifogott a nehéz munkának, hogy a vasércrögöket egy kerek kővel egy lapos, csésze alakú másik kőnek dörzsölve összezúzza, s megpróbált beletemetkezni a munkába, hogy megfeledkezzen incidenséről Brukevallal. A megerőltető munka valóban segített feloldania feszültségét, és a monoton fizikai tevékenység lehetővé tette, hogy szabadon gondolkodjon, és Zelandoni sok gondolkodnivalót adott neki. Az Elsőnek igaza van, azt hiszem, ellenségemmé tettem Brukevalt, gondolta. De most tehetek-e érte bármit? Megtörtént. Nem hiszem, hogy lenne bármi, amit tehetnék érte. Azt hiszi majd, amit hinni akar, függetlenül attól, mit teszek vagy mondok.

Nem jutott eszébe, hogy hazudjon, és azt mondja Brukevalnak, amit valójában nem gondolt, azaz hogy külsejében törzsbeli. Ez nem volt igaz. Valójában félvérnek tartotta. Brukeval nagyanyján kezdett tépelődni. Az asszony eltűnt. Amikor újra megtalálták, arról beszélt, hogy állatok támadták meg, az állatok azonban, akiket említett, csakis azok lehettek, akiket laposfejűeknek nevezett. Bizonyára ők találtak rá, másként hogy maradhatott volna életben? De ha ők vették magukhoz, táplálták, elvárhatták tőle, hogy dolgozzon, ahogy a saját asszonyaik. S bármely törzsbeli férfi érezhette úgy, hogy igényei szerint rendelkezésére kell állnia. Ha tiltakozott, valószínűleg megerőszakolták, ahogy Broud tette vele. Egy törzsbeli asszony részéről elképzelhetetlen volt az ellenállás. A törzsbeli férfiak „a helyére" tették volna.

Ayla megpróbálta elképzelni, hogy egy zelandoninak született nő miként viselkedhet olyan helyzetben. A nemiség a zelandoniak számára Földanyától kapott Öröm Adomány volt, ajándék, melyet soha nem lehetett kikényszeríteni. Brukeval nagymamája kétségtelenül támadásnak tekinthette. Milyen borzalmas lehet, ha olyan valaki erőszakol meg, akit állatnak tekintesz? Ha arra kényszerítenek, hogy Földanya Öröm Adományát egy olyannal kényszerülj elviselni? Elegendő az ahhoz, hogy károsítsa az elmét? Talán igen. A zelandoni asszonyok nem szoktak hozzá a parancsolgatáshoz, kényszerhez. Független nők voltak, éppoly függetlenek, mint a férfiak.

Ayla abbahagyta a vörös kő őrlését. Igaznak kell lennie, hogy egy törzsbeli férfi megerőszakolta Brukeval nagyanyját, mert terhes volt, és attól kezdett kifejlődni benne az élet. S eredményeként megszületett Brukeval édesanyja. Jondalar szerint gyenge egészségű teremtés volt. Rydag is csenevész volt. Talán van valami a népek keveredésében, ami időnként gyengeséget vált ki az utódban.

Az ő Durcje azonban nem volt gyenge fizikumú, ahogy Echozar sem. Sem a s'armunajok. Nem voltak gyengék, és sokuknak törzsbeli külsejük volt. A gyengék talán kiskorukban meghalnak, ahogy Rydag, és csak az erősek maradtak életben. Lehet, hogy a s'armunajok egy már réges-régen el kezdődött népkeveredés eredménye? Őket azért nem nyugtalanította annyira a keveredés, mert talán nem volt új keletű a számukra? Rendes, hétköznapi embereknek tűntek, de voltak bennük törzsbeli jellemvonások.

A törzsbeli vezérnő, Attaroa társa ezért próbálta megerőszakolni a nőket, mielőtt a vezérnő megölte a férfit? Azzal állt ez kapcsolatban, ahogy a törzsbeli férfiak bántak a nőkkel, és amit szerintük a nők hagynak örökül utódaikra, mint külsejük bizonyos vonásait? Vagy csak olyan tulajdonság volt, amit eltanult tőlük, amikor a férfi köztük élt? De sok jó tulajdonságuk is volt a s'armunajoknak. Bodoa, a S'Armuna fedezte fel, hogyan vegyen agyagot a folyóból, és égesse kővé, a tanítványa pedig jó képfaragó volt. S ott van Echozar, ő igazán nagyon különleges! A lanzadoniak ahogy a zelandoniak is, azt hiszik, hogy a lelkek egymáshoz illesztése adta Echozarnak mindkét nép külsejét, pedig az anyját a Mások egyike támadta meg.

Ayla újra nekilátott az okkerőrlésnek. Milyen ironikus, gondolta. Brukeval gyűlöli azokat az embereket, akik életet adtak annak az életnek, amely őt világra hozta. A férfiak azok, akik az új élet kialakulását elindítják egy nőben. Biztos vagyok benne. Mindkettő szükséges hozzá. Nem csoda, hogy a S'Armunajok Barlangja kihalóban volt, amikor az a nő, az az Attaroa volt a vezetőjük: a nők lelkét nem kényszeríthette az új élet kialakulásához szükséges illeszkedésre. Egyedül azoknak az asszonyoknak lett gyermeke, akik éjszaka surrantak be a férfiak hálóhelyére.

Ayla a hasában fejlődő életre gondolt. Ugyanannyira lesz Jondalar gyermeke, mint az övé. Biztosra vette, hogy akkor fogant meg, miután átkeltek a gleccseren. Nem készítette el különleges teáját, és meg volt győződve arról, hogy a teától nem lett terhes hosszú Utazásuk idején. Utoljára röviddel azelőtt vérzett, mielőtt nekiindultak a gleccsernek. Örült, hogy nem sokszor lett rosszul. Nem úgy, mint amikor Durckel volt várandós. A félvér gyermekeket mintha nehezebb lenne kihordani, s mintha a csecsemőnek is nehezebb lenne megszületnie. Most többnyire csodálatosan érezte magát, de vajon fia lesz, vagy lánya? S mije lesz vajon Nyihahának?