25

A táborhoz közeledve Farkas száguldott eléjük az üdvözlésükre. Ayla látta közeledését, és megerősítette magát, ha a farkas esetleg felugrana rá lelkesedésében, de jelzett neki, hogy maradjon a négy lábán. Farkas megállt, bár úgy tűnt, önuralma megőrzésében mindössze ennyire volt képes. Ayla leguggolt mellé, és megengedte neki, hogy megnyalogassa a nyakát, de közben nem engedte felállni, amíg az állat vissza nem nyerte higgadtságát. Majd Ayla felállt. Farkas oly reményteljes, sóvárgó kifejezéssel emelte rá tekintetét, hogy az asszony bólintott, és megütögette a vállát.

Farkas felszökkent, két mellső mancsát Ayla vállára tette, ahogy mutatta, és mély morgással fogai közé vette az állát. Ayla viszonozta Farkas gesztusát, majd mindkét kezében tartva csodálatos fejét, aranypettyes szemébe nézett.

– Én is imádlak, Farkas, de néha eltűnődöm, te miért szeretsz engem annyira. Csak azért, mert én lettem a falkád vezére, vagy valami többért? – kérdezte Ayla, Farkas homlokához érintve a sajátját, majd a földre intette az állatot.

– Szeretetre méltó vagy, Ayla – mondta az Első –, és a szeretetet, melyet keltesz, nem lehet elutasítani.

Ayla Zelandonira nézett, különös megjegyzésén gondolkodva.

– Nem parancsolom neki – válaszolta.

– Így igaz, Ayla. Az irántad érzett szeretete motiválja arra, hogy elnyerje tetszésedet. Nem próbálod meg szórakoztatni vagy elbájolni, vagy csábítani, hanem vonzod magadhoz. S azok, akik szeretnek téged, teljes szívükkel szeretnek. Látom az állataidon. Látom Jondalaron. Ismerem Jondalart. Soha senkit nem szeretett úgy, ahogy téged, és soha nem is fog. Talán mert oly maradéktalanul és őszintén adod magad, talán mert a szeretet vagy szerelem ihletése Földanya Adománya. Téged mindig nagy szenvedéllyel, odaadással szeretnek, Földanya Adományaival azonban óvatosan kell bánni.

– Miért van ez a mondás, Zelandoni? – kérdezte Ayla. – Miért kellene bárkinek aggodalmaskodnia Földanya Adományai miatt? Az Ő Ajándékai nem jó dolgok?

– Talán mert az Ő Adományai túlzottan jók. Vagy talán mert túlzottan becsesek. Hogy érzed magad, amikor igen értékes ajándékot kapsz?

– Iza arra tanított, hogy az ajándék elkötelezettség. Valami egyenlő értékűvel kell viszonozni – válaszolta Ayla.

– Minél jobban megismerem azokat az embereket, akik fölneveltek, annál jobban megtanulom tisztelni őket – mondta az Elsők Közt Első. – Amikor Földanya Adománnyal Ajándékoz meg, elvárhat valamit viszonzásul, valami egyenlő értékűt. Amikor sokat ad, sokra számíthat viszonzásul, de hogyan tudhatja valaki, hogy mi az az Adomány, amíg el nem jön az ideje? Az emberek tehát sóvárak. Földanya Adománya néha túl sok, több, mint amennyit az egyén akar, de nem adhatja vissza őket. A túl sok nem szükségszerűen hoz több boldogságot, mint a kevés.

– Még a túl sok szeretet sem? – kérdezte Ayla.

– A legjobb példa és válasz a kérdésedre Jondalar. Ő egyértelműen Földanya kedvence volt – válaszolta az egykor Zolenaként ismert Zelandoni. – Túlzottan is kegyelt, túl szerencsés. Oly figyelemre méltóan jó testfelépítésű, jóképű, hogy akaratlanul is magára vonja a figyelmet. Még a szeme is oly kivételes színű, hogy az ember alig tudja levenni róla a tekintetét. Természetes kedvessége megnyerő, az emberek vonzódnak hozzá, különösen persze a nők – nem hiszem, hogy lenne élő nő, aki visszautasítaná Jondalar bármilyen kérését, még Földanya sem, és Jondalar szívesen jár a nők kedvében. Intelligens és kivételesen tehetséges a kovakőpattintásban, s mindehhez gondoskodó szívet kapott, de túlzottan is törődő. Túl sok benne a szeretet.

– Még a kőmegmunkálás, eszközgyártás szeretete is őszinte szenvedély nála. De érzelmeinek intenzitása bármi iránt, amit szeret, oly erős, hogy érzelmei magával ragadhatják, és azokat is, akikről gondoskodik. Nem könnyű megőriznie önuralmát, amely néha elhagyja. Ayla, nem vagyok biztos benne, tudod-e, milyen erősek az érzelmei. És minden Tehetsége, amit Adományul kapott, nem boldogítja, legalábbis eddig nem, s gyakran több irigységet szült, mint szeretetet.

Ayla elgondolkodó homlokráncolással bólintott.

– Több embertől hallottam, hogy Jondalar fivére, Thonolan a Földanya kedvence volt, és ezért vitte el oly gyorsan – mondta Ayla. – Kivételesen jóképű volt ő is, és sok Tehetséggel Megáldott.

– Ő szintén mindenki kedvence volt, nem csak Földanyáé. Thonolan is jóképű volt, de nem volt meg benne az az elbájoló... már-már szépséget mondtam – mármint férfias szépség –, mint Jondalarban, de oly szívélyes és természetes volt, hogy bármerre ment, az emberek, férfiak és nők egyaránt, megkedvelték és imádták. Könnyen és minden mesterkéltség nélkül barátkozott, és senki nem neheztelt rá, vagy irigyelte – emlékezett Zelandoni.

Csak álltak és beszélgettek az Ayla lábánál üldögélő Farkassal együtt. Majd újra elindultak a tábortűz felé, de Ayla egyre csak a homlokát ráncolta, a donier szavain gondolkodva.

– Most, hogy Jondalar elhozott népe közé, sok férfi még irigyebb rá, sok nő pedig rád féltékeny, mert téged szeret – folytatta Zelandoni. – Marona ezért próbált meg csúfot űzni belőled azzal a ruhával. Féltékeny és irigy mindkettőtökre. Azt hiszem, azért, mert boldogságra találtatok egymással. Néhányan úgy vélik, Marona sokat kapott, mindaz, amije volt, azonban a szokatlan szépség volt, és önmagában a szépség a legmegtévesztőbb Adomány. Múlandó. Marona egy kellemetlen, viszálykodó nőszemély, aki önmagán kívül nemigen gondol senki másra, kevés a barátja és nincs igazi tehetsége. Amikor Marona szépsége elhalványul, nem lesz semmije, attól tartok, úgy tűnik, gyermekei sem.

Megtettek néhány újabb lépést, majd Ayla megtorpant, és az asszony felé fordult:

– Egy ideje nem láttam Maronát, sem az elindulásunk előtt, sem pedig az idefelé vezető úton.

– Visszament az Ötödik Barlangba a barátjával, és velük jött ide. Az ő sátrukban lakik – mondta a donier.

– Nem kedvelem Maronát, de sajnálom, ha nem lehetnek gyerekei. Iza értett dolgokhoz, amiktől a nők fogékonyabbak lehetnek a megtermékenyítő szellemnek – mondta Ayla.

– Néhány praktikát én is ismerek, de ő nem kért segítséget, és ha valóban nem tud megfoganni, semmi nem segíthet – válaszolta a doni.

Ayla hallotta hangjában a szánalmat. Ő is szomorú lenne, ha nem lehetnének gyerekei. Majd homlokráncolását ragyogó mosoly váltotta fel.

– Tudtad, hogy én gyermeket várok? – kérdezte.

Zelandoni visszamosolygott. Elmélkedései Ayláról beigazolódtak.

– Igazán boldog vagyok, Ayla. Jondalar tudja, hogy nászotok áldott lesz?

– Igen. Megmondtam neki. Nagyon boldog.

– Biztosan. Ki másnak mondtad még?

– Csak Marthonának, Prolevának és most neked.

– Ha még nem köztudott, mindenkit meglephetünk vele a Jegyességi Szertartásotokon, és bejelenthetjük az Örömhíredet, ha úgy szeretnéd – mondta Zelandoni. – Vannak rituális mondatok, melyekkel a szertartás részeként be lehet jelenteni, ha az asszony már Áldott.

– Azt hiszem, az jó lenne – válaszolta Ayla. – Abbahagytam holdidőm jelölését, mióta a vérzésem abbamaradt, de nem tudom, ne kezdjem-e újra jelölni a napokat, hogy számon tartsam őket a kisbabám megszületéséig. Jondalar megtanította a számolószavak használatát, de nem tudom, hogyan lehet oly sokat annyira előreszámolni.

– Nehéznek találod a számolószavakat, Ayla?

– Ó, nem. Szívesen használom őket – mondta Ayla. – Jondalar azonban meglepett, amikor először számolt. Azokból a jelekből, melyeket esténként rajzoltam a botokra, megtudta állapítani, mióta éltem a völgyben. Azt mondta, könnyebb, ha egy plusz vonalat húzok a jelek fölé azokon a napokon, amikor a holdidőm kezdődik, hogy így felkészülhessek rá. Mintha nehezebb lett volna vadásznom azokon a napokon, amikor véreztem. Azt hiszem, az állatok megszagoltak. Egy idő után észrevettem, hogy a vérzésem mindig akkor jött, amikor a fogyó hold ugyanazt az alakot érte el, így amiatt nem kellett jelölnöm, de a napokat továbbra is striguláztam. Viharos vagy ködös időben nem mindig látszik a hold.

Zelandoni már azt hitte, Ayla nem tud több újdonsággal előállni, ráadásul oly fesztelenül, mintha semmiségek lennének. Csakhogy számolójelekkel jelölni vérzésének időszakát, majd kapcsolatba hozni a holdfázisokkal, meglehetősen meglepő volt olyan valakitől, aki egyedül élt.

– Szeretnél több számolószót megtanulni, és alkalmazásuk különböző módjait, Ayla? – kérdezte. – Például arra, hogy tudjuk, az évszakok mikor készek a változásra még azelőtt, hogy a változások nyilvánvalóvá válnának, vagy megszámolni a kisbabád megszületéséig hátralévő napokat.

– Igen, szívesen megtanulnám – válaszolta Ayla szélesen mosolyogva. – A jelek rajzolását Crebtől tanultam, noha azt hiszem, felidegesítettem vele, amikor én használtam. A Törzs asszonyainak többsége, de ami azt illeti, a férfiak sem nagyon tudtak háromnál tovább elszámolni. Creb értett a számolójelek ábrázolásához, mert mogur volt, de szavai nem voltak a számolásra.

– Megmutatom, hogyan számolj nagyobb számokat mondta az Első. – Azt hiszem, az a legjobb, ha most lesznek gyermekeid, amíg fiatal vagy. Talán már nem akarsz kisgyerekek gondozása miatt aggodalmaskodni, amikor már idősebb leszel. Én nem parancsolhatom meg, hogyan dönts, mit tegyél.

– Már nem vagyok oly fiatal, Zelandoni. Tizenkilenc évet számolok, ha Iza jól saccolta meg, hány éves lehettem, amikor rám talált – mondta Ayla.

– Fiatalabbnak látszol. – Gondfelhő suhant át Zelandoni arcán. – De nem fontos. Előnyben vagy – mondta alig hallhatóan, s következő gondolatát már nem foglalta szavakba: már most gyakorlott gyógyító, azt már nem kell megtanulnia, mielőtt Zelandoni lesz.

– Előnyben? Miben? – kérdezte értetlenül Ayla.

– Hm... előnyben a családodban, mivel az élet már elkezdődött a belsődben – válaszolta Zelandoni. – De remélem, nem akarsz túl sok gyereket. Jó egészségben vagy, de a túl sok gyerek elapaszthat egy nőt, gyorsabban öregszik.

Aylának az volt a benyomása, hogy Zelandoni el akarta rejteni a gondolatát, és hogy leplezze, gyorsan valami mást mondott. Ámde jogában áll, gondolta Ayla. Senki nem kényszeríthető, hogy feltárja gondolatait, ha nem akarja, ám azért eltűnődött.

Szürkület telepedett a környékre, mire a tábortűzhöz értek, megnehezítve a látást. A tűzároknál az emberek üdvözölték és étellel kínálták őket. Ayla rájött, hogy éhes, hiszen hosszú, fárasztó délután állt mögötte. Zelandoni velük evett, és úgy tervezte, hogy éjszaka a Kilencedik Barlang táborában alszik, majd pillanatok alatt beszélgetésbe merült Marthonával és Joharrannal a közeli vadászatról és a Zelandonia tartotta Nyomkeresésről. Megemlítette, hogy Ayla velük tart majd, amit teljesen illendőnek véltek, az asszonyt azonban nyugtalansággal töltötte el. Nem akart Földanya Szolgálói közé tartozni, a körülmények mégis mintha abba az irányba sodornák, és nem volt boldog miatta.

Korán oda kell érnünk. Meg kell szerveznem, hogy felállítsunk néhány céltáblát, és lelépnem a távolságokat – mondta Jondalar, miközben másnap reggel kisétáltak a szállásról. Kezében tartotta a csésze teát, melyet Ayla készített neki, és rágcsálni kezdte a kúszó fajdbogyógally végét, melyet az asszony nemrég hámozott le, hogy előkészítse a fogai megtisztításához.

– Először megnézném Nyihahát és Villámot. Tegnap egész nap alig láttam őket. Mi lenne, ha előremennél, és előkészítenéd a dolgokat? Én magammal viszem Farkast, és később majd találkozunk – javasolta Ayla.

– Ne maradj el sokáig, kérlek. Az emberek korán gyülekeznek, és valóban szeretném, ha megmutatnád nekik a dárdahajítást. Egy dolog, hogy én távolra repítem a dárdát, de amikor azt látják, hogy egy nő messzebbre hajítja bármelyik férfinál, az felkelti érdeklődésüket – mondta Jondalar.

– Amilyen gyorsan csak lehet, ott leszek, de le akarom csutakolni a lovakat, és megnézni Villám szemét. Vörös, mintha valami belement volna. Talán gyógyítani kell – aggódott Ayla.

– Gondolod, hogy valami baja van? Veled menjek? – aggodalmaskodott Jondalar.

– Nem látszott annyira rossznak. Biztos vagyok benne, hogy rendbe jön. Egyszerűen csak meg szeretném nézni, te csak menj, nem maradok el sokáig – nyugtatta meg az asszony.

Fogmosás közben Jondalar bólintott, majd a mentateával kiöblítette a száját. A maradékot lenyelte, és mosolygott.

– Ettől mindig jobban érzem magam – szólalt meg.

– A fajdbogyó valóban megtisztítja a szádat, és felébreszt – mondta Ayla. Nem sokkal azután, hogy megismerkedtek, minden reggel ő készítette el Jondalar teáját és a gallyat, és ő is követni kezdte Jondalar reggeli szertartását. – Különösen akkor tapasztaltam, amikor reggelente rosszul voltam.

– Ma is émelyegsz még reggelente? – kérdezte Jondalar.

– Nem, már nem, de észrevettem, hogy a hasam nagyobb lett – válaszolta Ayla.

Jondalar is mosolygott.

– Tetszik a nagyobb pocakod – válaszolta, majd fél karjával átkarolta asszonya vállát, másik kezét pedig a hasára tette. – Különösen pedig az tetszik, ami benne van.

Ayla viszonozta mosolyát.

– Nekem is.

Jondalar minden szeretetével megcsókolta.

– Amit Utazásunkból a legjobban hiányolok, az, hogy bármikor megállhattunk az Örömért, ha úgy akartuk. Most, úgy tűnik, mindig van valami tennivaló, és nem olyan könnyű bármikor azt tennünk, amit akarunk. – A nyakához dörgölődzött, érezte keblének teltségét, és újra megcsókolta. – Talán nem kell oly korán a dárdahajító legelőre mennem – tette hozzá némi rekedtséggel a hangjában.

– De igen, menned kell – felelte Ayla fölnevetve. – Ám ha maradni akarsz...

– Nem, igazad van, mennem kell, de később megkereslek.

Jondalar a központi tábor felé indult, Ayla pedig visszament a szállásra. Amikor kijött, azt a zsákját hozta magával, amelyikben a dárdatartó és a dárdahajító volt, és amelybe már korábban becsomagolt néhány holmit. Füttyentett Farkasnak, és a kis patak folyásirányával szemben elindult. Mindkét ló tudta, hogy jön, és amennyire vezetékszáraik engedték, megpróbáltak eléje menni. Ayla észrevette, hogy a szárak itt-ott beleakadtak a növényzetbe. Mindkét szár belegabalyodott a magas szárú fűbe, Nyihaha kötele azonban beleakadt egy teljesen kiszáradt bokorba, Villám pedig egy élő cserjét húzott ki gyökerestől a földből. Talán egy karám jobb megoldás lenne, mint azok a vezetékszárak, gondolta Ayla.

Levette a kötőféket és a vezetékszárakat is, s miközben Villám még meg volt kötve, megnézte a szemét. Kicsit piros volt, de egyébként egészségesnek tűnt. A ló és Farkas összedörzsölte az orrát, majd pedig, boldogan, hogy megszabadult a vezetékszártól, Villám nagy körökben rohanni kezdett, Farkas pedig száguldott utána. Ayla Nyihahát kezdte csutakolni, és amikor feltekintett, Villámot látta, amint Farkast kergeti. Legközelebb, amikor felnézett, már újra Farkas kergette Villámot. Egy pillanatra abbahagyta a csutakolást, és nézte őket. Ahogy Farkas a ló közelébe ért, a fiatal csődör valójában lelassított egy kicsit, míg a farkas el nem haladt mellette, és előrevágtatott. Egy teljes kör után Farkas lassított le, és előreengedte Villámot.

Ayla először arra gondolt, csak képzeli, hogy szándékosan csinálják, de ahogy tovább figyelte őket, gyorsan nyilvánvalóvá lett, hogy játszanak, és jól érzik magukat. Az olyannyira élettel és energiával teli két hím állat felfedezte annak módját, hogy jól szórakozva lefussák felgyűlt energiáinkat. Ayla mosolygott, és megcsóválta fejét, azt kívánva, bárcsak Jondalar is ott lenne, hogy együtt nevethetnének állataik bohóckodásán, majd visszatért a kanca lecsutakolásához. Nyihahán is lassan meglátszott a vemhesség, és teljesen egészségesnek tűnt.

Amikor végzett lovával, látta, hogy Villám csendesen, nyugodtan legelészik, Farkas azonban eltűnt szem elől. Felfedezésre indult, gondolta Ayla. Azzal a füttyszóval füttyentett, melyet Jondalar talált ki, hogy lovát magához hívja. A ló felnézett, és Ayla felé indult. Már csaknem odaért hozzá, amikor újabb füttyszó hallatszott, pontosan megismételve az övét. Mindketten a fütty gazdáját keresték. Az asszony arra gondolt, csakis Jondalar lehet, aki valami okból idejött hozzájuk, ám amikor felnézett, meglátta, hogy egy fiú tart feléje.

Ayla nem ismerte, és azon tűnődött, mit akarhat, és hogy miért utánozta az ő jellegzetes füttyszavát. Talán kilenc- vagy tízévesnek vélte a közelébe érő fiút, majd észrevette, hogy egyik karja valahogy satnya, rövidebb a másiknál, és furcsán csüng, mintha önálló életet élne. Crebet juttatta eszébe, akinek a karját a könyökénél levágták, amikor gyerek volt, és azonnal megsajnálta az ismeretlen fiút.

– Te fütyültél?

– Igen.

– Miért fütyültél úgy, ahogy én?

–Soha nem hallottam még olyan füttyszót. Szerettem volna kipróbálni, hogy én is tudok-e – válaszolt a fiú.

– Sikerült. Keresel valakit?

– Nem.

– Mit csinálsz itt?

– Csak nézelődöm. Valaki azt mondta, itt vannak lovak, de azt nem tudtam, hogy tábort is ütött valaki. Azt az illető nem mondta. Mindenki más a Középső-folyónál van – mondta a fiú.

– Mi csak nemrég érkeztünk. Te mióta vagy itt?

– Itt születtem.

– Ó, akkor a Tizenkilencedik Barlanghoz tartozol.

– Igen. Miért beszélsz olyan furcsán?

– Nem itt születtem. Messziről utaztam ide. Korábban a Mamutok Oroszlán Táborának Aylája voltam, most a Zelandoniak Kilencedik Barlangjának Aylája vagyok – mutatkozott be, majd a fiú felé lépett, a szertartásos üdvözléssel előrenyújtva mindkét kezét.

A fiú kissé elvörösödött, mert részben bénult karját nem tudta rendesen üdvözlésre nyújtani. Ayla kicsit jobban előrenyújtotta a sajátját, hogy meg tudja fogni a beteg végtagot, és mindkettőt a sajátjába vette, mintha teljesen egészségesek lennének, de észrevette, hogy a fiú keze kisebb és torz, és a kisujja összenőtt a mellette levővel. Kezében tartotta egy pillanatig a fiú két kezét, és elmosolyodott.

Majd, mintha csak akkor jutott volna eszébe, mit kell mondania, a fiú megszólalt: – Lanidar vagyok, a Zelandoniak Tizenkilencedik Barlangjából. – Már éppen elengedte volna Ayla kezét, amikor hozzátette. – A Tizenkilencedik Barlang üdvözöl a Nyári Találkozón, Zelandoniak Kilencedik Barlangjának Aylája.

– Nagyon jól fütyülsz. Füttyöd nagyon jó másolata volt az enyémnek. Szeretsz fütyörészni? – kérdezte Ayla, amikor elengedte a fiú kezét.

– Azt hiszem.

– Megkérhetnélek, hogy többet ne fütyülj úgy? – kérte Ayla.

– Miért?

– Azzal hívom magamhoz a lovat, ezt a csődört. Ha úgy füttyentesz, attól tartok, azt fogja hinni, hogy magadhoz hívod, az pedig összezavarja – magyarázta Ayla. – Ha szeretsz fütyülni, megtaníthatlak más hangokra.

– Mint például?

Ayla körülnézett, és észrevett egy közeli fa ágán gubbasztó cinegét, amint jellegzetes hangján dalol. Ayla hallgatta egy-két percig, majd megismételte a hangot. A fiú meglepetten nézett, és a madár abbahagyta egy pillanatra a dalolást, majd újra belekezdett. Ayla megismételte a hangot. A fekete sapkás madárka, körülnézve, újra énekelt.

– Hogyan csináltad ezt? – kérdezte Lanidar.

– Megmutatom, ha szeretnéd. Megtanulhatod, jól értesz a fütyüléshez – válaszolta Ayla.

– Úgy is tudsz fütyülni, ahogy más madarak?

– Igen.

– Milyen madár hangján?

– Bármelyikén.

– A mezei pacsirtáén is?

Ayla lehunyta egy pillanatra a szemét, majd zenei hangok sorát bocsátotta ki a száján, ami pontosan úgy hangzott, mint a pacsirtáé, amely magasra szárnyal fel az égre, majd hirtelen, sebesen leszáll, s közben csodálatos dallamát hallatja.

– Tényleg meg tudsz tanítani erre? – kérdezte a fiú, csodálattal teli szemmel nézve Aylára.

– Ha tényleg meg akarod tanulni.

– Te hogy tanultad meg?

– Gyakoroltam. Ha van türelmed, néha a madár odamegy hozzád, amikor ezt a dallamot fütyülöd – válaszolta az asszony. Eszébe jutott, amikor a völgyben élt egyedül, és önmagát tanította a madárhangok utánzására és fütyülésére. Amikor etetni kezdte őket, több is volt, amelyik a hívására mindig odament hozzá, és a kezéből evett.

– Más dolgokat is tudsz utánozni? – kérdezte Lanidar, teljességgel elbűvölten az idegen asszonytól, aki furcsán beszélt és oly jól fütyült.

Ayla elgondolkodott egy pillanatra, majd talán azért, mert a fiú Crebre hasonlított, elkezdett fütyülni egy sejtelmes dallamot, amely úgy hangzott, mint a furulyaszó. Lanidar sokszor hallotta már furulya hangját, de ehhez foghatót még sohasem. Az elbűvölő dallam teljesen ismeretlen volt számára. A mogur furulyázta ezt a dallamot a Törzsi Gyűlésen, amelyre Brun törzsével ment el, amikor még köztük élt. Lanidar hallgatta, amíg a lány abba nem hagyta.

– Még soha nem hallottam ilyen csodálatosat!

– Tetszett? – kérdezte Ayla.

– Igen, de kissé ijesztő is volt. Mintha egy nagyon távoli helyről jönne – mondta Lanidar.

– Így is van – felelte Ayla, majd elmosolyodott, és éles, harsány trillával belefüttyentett a levegőbe. Alig telt el kis idő, és Farkas máris szökellt felé a mező magas füvéből.

– Ez egy farkas! – kiáltott fel rémülten a fiú.

– Minden rendben, ő a barátom – mondta Ayla, magához szorítva Farkast. – Tegnap végigsétáltam vele a táboron. Azt hittem, tudtad, hogy itt van a lovakkal együtt.

A fiú megnyugodott, de félelemmel teli nagy, kerek szemekkel változatlanul Farkasra meredt.

–Tegnap elmentem az édesanyámmal málnát szedni. Azt senki nem említette, hogy ti is itt vagytok. Csak annyit mondtak, hogy lovak vannak a Felső-réten. Mindenki valami féle dárdahajítóról beszélt, amit néhány férfi meg akart mutatni. Én nem nagyon értek a dárdahajításhoz, ezért úgy döntöttem, megnézem a lovakat.

Ayla eltűnődött azon, vajon a fiú nem szándékosan maradt-e távol a bemutatótól, nehogy kigúnyolják, ahogy Marona akart csúfot űzni őbelőle. Majd megértette, hogy egy Lanidar korú fiú, aki gyümölcsöt szed az édesanyjával, valószínűleg nagyon magányos lehet. Sejtette, hogy a sérült karú kisfiúnak, aki nem tud dárdát hajítani, nem sok barátja lehet, és hogy más fiúk kigúnyolhatják, és megpróbálják becsapni. A fiúnak azonban volt egy jó karja. Megtanulhatja a dárdahajítást, különösen a dárdahajítóval.

– Miért nem vagy jó a dárdahajításban? – kérdezte Ayla.

– Nem látod? – kérdezte a fiú, előrenyújtva deformált karját, és utálkozva nézte.

– De van egy másik, teljesen hibátlan karod – mondta Ayla.

– Mindig mindenki a másik karjában tartja a pótdárdáit. Azonkívül senki nem akart megtanítani. Azt mondták, egyébként sem találnék soha célba – válaszolta a fiú.

– És házi tűzhelyed atyja?

– Az édesanyámmal és az ő édesanyjával lakom. Mintha valamikor lett volna egy férfi a házi tűzhelynél, édesanyám egyszer megmutatta, de már régen elhagyta őt, velem pedig nem akart foglalkozni. Nem tetszett neki, amikor megpróbáltam meglátogatni. Zavarta. Néha jön egy férfi, és egy ideig velünk lakik, de egyik sem törődött velem – mondta a fiú.

– Szeretnél látni egy dárdahajítót? Van nálam egy.

– Honnan szerezted?

– Ismerem a férfit, aki csinálta. Ő lesz a társam. Amint végzek a lovakkal, odamegyek hozzá, hogy segítsem bemutatni a dárdahajítóját.

– Talán én is megnézhetném – mondta a fiú.

Ayla zsákja a közelben volt a földön. Kivette belőle dárdahajítóját, egypár dárdát, és hátralépdelt.

– Így működik. – Fogott egy dárdát, s ráfektette a furcsa külsejű eszközre. Meggyőződött róla, hogy a dárda tompa végébe faragott lyuk szemben van a keskeny deszkalap hátán levő is hurokkal, melynek közepétől lefelé hornyot vájtak, majd átfűzte ujját az elejéhez erősített hurkon. Megcélozta a legelőt, és útjára bocsátotta a dárdát.

– Az a dárda jó messzire repült! – álmélkodott Lanidar.

– Nem hiszem, hogy valaha is láttam, hogy egyetlen férfi is olyan messzire tudta volna hajítani a dárdáját.

– Valószínűleg nem. Ezért olyan jó vadászfegyver a dárdahajító. Szerintem ezzel te is tudnál vadászni. Gyere ide, megmutatom, hogyan tartsd.

Ayla látta, hogy dárdahajítója nem Lanidar méretére készült, de arra jó volt, hogy az alapját adó emelőerő elvét jól demonstrálja. A fiú jobb keze deformálódott, ami arra késztette, hogy a balját fejlessze. Hogy vajon születésétől jobbkezes lett volna-e, ha a jobbja hibátlanul fejlődik ki, az most nem volt fontos. Most balkezes volt, és azon az oldalán erős. Ayla pillanatnyilag nem a célzás miatt aggodalmaskodott, hanem hogy megmutassa neki, hogyan feszítse ki és lője ki a dárdát. Majd beállította, és hagyta, hogy a fiú lője ki a dárdát. A dárda magasan repült, de nem egyenesen, mégis egészen messze, és Lanidar arcán boldog mosoly ragyogott fel.

– Elhajítottam a dárdát! Láttad, milyen messzire repült?! – Csaknem kiabált örömében. – Tényleg el lehet vele találni valamit?

– Ha gyakorolsz... – válaszolt mosolyogva Ayla. Körülnézett a réten, de nem látott semmit. A hasán, felszegett fejjel a fűben fekvő és a dárdahajító-tanulást figyelő Farkas felé fordult. – Farkas, menj, keress nekem valamit – kérte, noha kézjellel többet mondott.

Farkas felugrott, és elrohant a zöldről aranyszínre váltó legelő magasra nőtt füvében. Az asszony lassan követte, i lm pedig utánaballagott. Nem sokat gyalogoltak, amikor Ayla a fű mozgására lett figyelmes, majd a farkas elől felszökkenő szürke nyulat pillantott meg. Célzott a dárdájával, figyelt, és amikor meglátta az irányt, ahol a következő pillanatban a nyúl valószínűleg feltűnik, elhajította a kis dárdáját. Célba talált, és amikor odaért, Farkas a zsákmány fölött állt, Aylára nézve.

– Az nekem kell, Farkas. Most menj, fogj magadnak egyet mondta a húsevőnek, újra jelezve is neki. A fiú azonban nem látta a jeleket, és teljesen elbűvölte, ahogy a hatalmas farkas szót fogadott az asszonynak. Ayla felkapta a nyulat, és elindult visszafelé a lovakhoz.

– El kell jönnöd és megnézned, hogy a férfi hogyan mutatja be a dárdahajítót, melyet ő készített. Azt hiszem, érdekesnek találod majd, Lanidar, és nem fontos, hogy még nem tanultad meg, hogyan kell elhajítani egy dárdát. A dárdahajítót sem tudja használni senki. Mindenki az elejéről kezdi a tanulást. Ha vársz egy kicsit, én is megyek veled – mondta Ayla.

Lanidar figyelte, amint lecsutakolja a fiatal csődört.

– Még soha nem láttam ilyen barna lovat. A lovak többsége olyan, mint a kanca.

– Tudom, de keleti irányban, a gleccser túloldalán kezdődő Nagy Anya-folyó végén túl néhány ló ilyen barna. Ezek a lovak onnan származnak.

Egy idő után a farkas visszatért. Talált egy helyet, néhányszor körbejárta, majd zihálva, figyelve leereszkedett a hasára.

– Miért maradnak ezek az állatok a közeledben, s hagyják, hogy megérintsd őket, és azt teszik, amit mondasz nekik? – kérdezte Lanidar. – Még soha nem láttam ilyen állatokat.

– Ők a barátaim. Vadásztam, és az anyaló beleesett a veremcsapdámba. Nem tudtam, hogy szoptat, amíg meg nem láttam a kiscsikóját. Egy falka hiéna is meglátta a kiscsikót. Nem tudom, miért, de elkergettem őket. A csikó egyedül nem maradhatott volna életben, de mivel megmentettem az életét, fölneveltem. Talán abban a hiszemben nőtt fel, hogy én vagyok az anyja. Később barátok lettünk, és megtanultuk megérteni egymást. Azért teszi meg, amire kérem, mert meg akarja tenni. Nyihahának neveztem el – mesélte Ayla, ahogy azonban kiejtette a ló nevét, teljes másolata volt a ló nyihogásának. A legelőn a deres színű kanca fölemelte fejét, és feléjük nézett.

– Ez te voltál! Hogyan csináltad? – kérdezte Lanidar.

– Figyeltem és gyakoroltam. Az az igazi neve. Az emberek többségének általában azt mondom: „Nyihaha", mert így értik meg, de az ő nyelvén úgy hangzik a neve, ahogy az előbb hallottad. Ez a csődör a fia. Ott voltam, amikor született. Ahogy Jondalar is. Ő adta neki a Villám nevet, bár az később történt – magyarázta Ayla.

– Villám olyan valakit jelenthet, aki szeret gyorsan futni, vagy szeret mindenki előtt járni – mondta a fiú.

– Jondalar is ezt mondta. Azért nevezte el így, mert Villám imád rohanni, mégpedig elöl, kivéve, amikor szárra teszem. Akkor az anyja mögött megy – mondta Ayla, és visszatért a lovak ápolásához. Már csaknem kész volt vele.

– És a farkas? – kérdezte Lanidar.

– Majdnem ugyanaz a helyzet. Én neveltem fel kicsi kölyök kora óta. Megöltem az anyját, mert hermelint lopott néhány csapdámból. Nem tudtam, hogy kicsinye van. Télen történt, havas volt minden, és nem az évszakban kölykedzett. Követtem a nyomait az odújába. Egyedül élt ott, nem volt körülötte másik, aki segítette volna, és egyetlen kölyök kivételével az összes kicsinye elpusztult. Kiszedtem Farkast az odúból – még csak a szeme sem nyílt ki teljesen. A mamutoj gyerekekkel együtt nőtt fel, és úgy gondol az emberekre, mintha a saját falkája lenne – mesélte Ayla.

– Milyen néven nevezed? – kérdezte Lanidar.

– Farkas. Mamutoj nyelven ez ennek az állatnak a neve. Szeretnél megismerkedni vele?

– Hogy érted azt, hogy megismerkedni? Hogyan ismerkedhetsz meg egy farkassal?

– Gyere ide, és megmutatom. – Lanidar elővigyázatosan közeledett. – Add ide a kezed, és megengedjük Farkasnak, hogy megszagolja, s hozzászokjon a szagodhoz, majd megsimogathatod a bundáját.

Lanidar kissé habozott amiatt, hogy a jó kezét oly közel tegye a Farkas szájához, lassan mégis előrenyújtotta. Ayla az állat orrához tette a fiú kezét. Farkas megszaglászta, majd megnyalogatta.

– Csiklandós! – A fiú idegesen, elfojtottan kuncogott.

– Megérintheted a fejét, és szereti, ha vakargatják – mondta Ayla, megmutatva Lanidarnak. A fiú örömteli nevetésre fakadt, amikor megérintette az állatot, de felnézett, amikor a fiatal csődör felnyihogott. – Azt hiszem, Villám szívesen venne egy kis figyelmet. Szeretnéd megsimogatni?

– Szabad?

– Gyere ide, Villám – mondta, és intett is a lónak. A fekete sörényű, farkú és alsó lábszárú, sötétbarna csődör újra felnyihogott, néhány lépést tett Ayla felé, és lehajtotta lejét a fiú felé, hátrálásra késztetve a gyereket. Nem volt ugyan éles fogakkal teli szájú húsevő, ez azonban nem jelentette azt, hogy védtelen volt. Ayla a lábánál levő zsákjába nyúlt.

– Lassan mozdulj, hagyd, hogy ő is megszagoljon. Az állatok így ismernek meg. Utána megérintheted az orrát, vagy az arca oldalát – mondta Ayla.

A fiú követte az asszony utasításait.

– Milyen puha az orra! – csodálkozott Lanidar. Váratlanul, mintegy a semmiből, Nyihaha bukkant elő, félretolva Villámot. A fiú megdöbbent, de Ayla látta a mező felől közeledő lovat, aki tudni akarta, mi történik.

– Nyihaha is jó szívvel veszi a figyelmet – mondta Ayla. – A lovak nagyon kíváncsiak, és szeretik a gondoskodást. Lenne kedved megetetni őket? – A fiú bólintott. Ayla kinyújtotta a kezét, és a tenyerén két fehér gyökeret, friss, zsenge vadmurkot nyújtott felé. – Elég erős a jobb kezed, hogy megtarts benne valamit?

– Igen – válaszolta.

– Akkor egyszerre adhatod oda nekik ezt a finomságot, amit szeretnek – mondta Ayla, majd a fiú mindkét kezébe tett egy-egy vadmurokdarabot. – Mindegyik lónak nyújts egyet-egyet a nyitott tenyereden, hogy le tudják venni róla. Féltékenyek lehetnek, ha csak egyiküknek adsz, s Nyihaha félretolhatja Villámot. Ő az anyja, ő mondhatja meg neki, mit csináljon.

– Még a lóanyák is megtehetik ezt? – kérdezte a fiú.

– Igen, még a lóanyák is. – Ayla felállt, és a hozzákötött szárnál fogva tartotta a kötőféket. – Azt hiszem, ideje mennünk, Lanidar. Jondalar vár rám. Vissza kell tennem rájuk a vezetékszárakat. Szívesebben nem tenném, de az ő érdeküket szolgálja. Nem akarom, hogy szabadon kóboroljanak, amíg a Nyári Táborban mindenki nem tudja majd, hogy ezeket a lovakat nem vadászhatják le. Azon gondolkodtam, nem lenne-e jobb nekik egy karám a kötelek helyett, melyek belegabalyodnak a bokrokba és a fűbe.

A bokor annyira beleakadt Villám madzagjába, hogy Ayla nem tehetett mást, mint visszament a zsákjáért. Remélte, hogy beletette a kis fejszét, melyet Jondalar készített neki, bár utazás közben rendszerint a derékövéhez erősített hurokba tűzve hordta. Könnyebben kibogozhatná az összegabalyodott madzagot, ha először ki tudná szabadítani a beleakadt bozót ágaiból. A zsák aljában keresgélt, és megtalálta. Miután meggyőződött arról, hogy teljesen megtisztította a bokormaradványoktól, visszatette a vezetékszárat a lovakra, újra becsomagolt zsákjába, és felvette a nyulat, hogy odaadja valakinek, aki a Kilencedik Barlang tábora körül dolgozik. Majd a fiúra nézett.

– Ha megtanítalak fütyülni, megteszel nekem valamit, Lanidar?

–Mit?

– Néha csaknem egész napra el kell mennem. Eljönnél megnézni a lovakat, amikor nem vagyok itt? Akkor, ha akarod, fütyülhetsz nekik úgy, ahogy én. Ellenőrződ, hogy a köteleik nem gabalyodtak-e össze, és gondozod őket? Szeretik a társaságot. Ha bármi gond lenne, megkeresel engem. Mit gondolsz, meg tudod csinálni?

A fiú alig hitte el a lány kérését. Még csak nem is álmodta volna, hogy Ayla megkéri valami hasonlóra.

– Meg is etethetem őket? Nagyon tetszett, amikor a tenyeremből ettek.

– Természetesen. Mindig szedhetsz friss zöld füvet, és tényleg szeretik a vadmurkot vagy más gyökereket, amiket megmutatok neked. Most mennem kell. Velem akarsz jönni, hogy megnézd Jondalar dárdahajító-bemutatóját?

– Igen – válaszolta Lanidar.

Ayla a fiúval gyalogolt vissza a táborba, madárfüttyök kíséretében.

A dárdahajító-bemutató helyszínére visszatérve Ayla meglepetten több vadászfelszerelést látott Jondalar mellett. Néhányan, akik már részt vettek a közvetlen környezetükben élő Barlangoknak korábban tartott bemutatóikon, elkészítették a fegyver saját változatát, és eltérő eredményekkel mutatták be képességeiket. Jondalar látta a közeledő Aylát, és megkönnyebbült. Eléje sietett, hogy üdvözölje.

– Mi tartott ennyi ideig? – kérdezte türelmetlenül. – Néhányan megpróbáltak dárdahajítót készíteni, miután megmutattuk nekik, de te tudod, hogy pontos használata mennyi gyakorlást igényel! Eddig én voltam az egyetlen, aki eltalálta a célt, és attól tartok, az emberek kezdik azt hinni, az én hozzáértésem csak szerencse, és hogy ezekkel soha senki nem lesz képes eltalálni semmit. Nem akartam rólad semmit mondani. Arra gondoltam, ha megmutatod nekik az ügyességedet, az jobb hatással lesz rájuk. Úgy örülök, hogy végre itt vagy!

– Lecsutakoltam a lovakat – Villám szeme rendben van –, és hagytam, hogy kiszaladgálják magukat – magyarázta Ayla. – Ki kell találnunk valamit a vezetőszár helyett, mert az beleakad a bokrokba és mindenbe. Talán készíthetnék valamiféle karámot. Megkértem Lanidart, hogy nézzen rá a lovakra, amikor mi távol vagyunk a tábortól. Megismerkedett a lovakkal, és megkedvelte őket.

– Kicsoda Lanidar? – kérdezte Jondalar meglehetősen türelmetlenül.

Ayla a mellette álló fiúra mutatott, aki kissé az asszony mögé bújva nézett fel bátortalanul a magas, dühösnek látszó férfira, amitől a fiú megrémült kissé.

– Jondalar, ő a Tizenkilencedik Barlangból való Lanidar. Azt mondták neki, hogy lovak vannak a legelőn, ahol táborozunk, és elment megnézni.

Jondalar megpróbálta semmibe venni a fiút, gondolatai a bemutatón jártak, ami nem haladt olyan jól, mint remélte, majd észrevette Lanidar deformált karját, Ayla arcán pedig az aggodalom homlokráncolását. Ayla megpróbált közölni vele valamit, ami talán a fiúval kapcsolatos.

– Azt hiszem, Lanidar nagy segítség lehet – mondta Ayla. – Már azt a füttyöt is megtanulta, amivel a lovakat hívjuk, de megígérte, hogy ok nélkül nem használja.

– Örömmel hallom – válaszolta Jondalar, a gyerekre fordítva figyelmét s biztos vagyok benne, hogy jó segítség lesz. – A fiú megnyugodott kissé, Ayla pedig Jondalarra mosolygott.

– Lanidar a bemutatót is szeretné megnézni. Milyen céltáblákat állítottál fel? – kérdezte Ayla, miközben elindultak az őket figyelő, főként férfiakból álló csoportosulás felé. Egyikük-másikuk már mintha távozni készülne.

– Szalmakötegre kötözött bőrlapra rajzolt szarvast – válaszolta Jondalar.

Ayla elővett egy dárdát és a dárdahajítóját, miközben a csoporthoz közeledtek, és amint meglátta a céltáblát, célba vette, és kilőtte. A találat puffanása néhányakat meglepetésként ért, hiszen nem számítottak arra, hogy az asszony oly gyorsan elhajítja dárdáját. Még egypárszor elvetette dárdát, a mozdulatlan céltáblák azonban már kissé mindennaposak voltak, és még ha Ayla dárdái bármely más nőénél távolabbra repültek is, akik tanúi voltak dárdahajításnak, már Jondalartól is látták ugyanezt. Már nem volt különleges.

A fiú mintha megértette volna ezt. Odasétált Ayla mellé, mert nem volt biztos benne, hogy azt akarja-e, hogy maradjon vagy menjen, és megérintette a karját.

– Miért nem szólsz a farkasnak, hogy keressen egy nyulat vagy valamit? – szólalt meg.

Az asszony rámosolygott, majd hangtalanul jelzett Farkasnak. A térséget a kavargó embercsoport letaposta, s valószínűtlen volt, hogy sok állat maradt a mezőn, ám ha mégis, azt Farkas biztosan megtalálja. Néhányan csekély érdeklődéssel figyeltek fel az Aylától elszáguldó farkasra, kezdtek hozzászokni az asszonyt kísérő húsevő látványához, más dolog volt azonban azt látni, amint egyedül elszáguld mellőle.

Mielőtt Ayla megérkezett, egy férfi megkérdezte Jondalart, milyen messzire tudja hajítani dárdáját a hajítóval, de Jondalar azt válaszolta, hogy elhasználta minden dárdáját, és össze kell szednie őket, mielőtt újra használhatná, Jondalar egy csomó emberrel már éppen elindult, hogy összegyűjtsék a dárdákat, amikor Ayla észrevette Farkast olyan testtartásban, amely azt jelezte neki, hogy talált valamit. Zajos sarki hófajd bukkant elő váratlanul egy lejtőn levő farakástól, félúton a célpálya közelében. Ayla várakozott, hajítójában egy könnyű dárdával, melyet Jondalarral madarakra és kis vadakra kezdett használni.

Oly sebességgel repítette ki dárdáját, hogy az már annyira begyakorolt, hogy csaknem ösztönös volt. A madár felvijjogott, amikor eltalálták, többeket felpillantásra készítve. Figyelték, amint lehull az égből. Hirtelen megújult az érdeklődés a vadászfegyver iránt.

– Milyen messzire tudja hajítani? – kíváncsiskodott az egyik férfi.

– Kérdezd meg tőle – válaszolt Jondalar.

– Csak hajítani vagy célba találni? – kérdezte Ayla.

– Mindkettő.

– Ha azt akarod látni, milyen messzire repül a dárda a hajítóval, jobb ötletem van – válaszolta a lány, majd a fiú felé fordult. – Lanidar, megmutatnád nekik, te milyen messzire tudod dobni a dárdát?

A fiú elég szégyenlősen nézett körül, Ayla azonban tudta, hogy Lanidar habozás nélkül mondott vagy kérdezett, amikor először beszélgettek, és úgy gondolta, nem lesz ellenére a figyelem. Aylára nézett, és bólintott.

– Emlékszel arra, hogyan hajítottad el korábban a dárdát? – kérdezte Ayla.

A fiú újra bólintott.

Ayla odaadta neki a saját dárdáját és egy hajítót, egy másfajta madárdárdát – csak két könnyű dárdája maradt. A fiú kissé ügyetlenül tette bele a dárdát a hajítóba a rövidebb karjával, de egyedül csinálta. Majd a gyakorlópálya közepére gyalogolt, hátrahúzta egészséges balját, és kilőtte a dárdát, ahogy korábban tette, hagyva, hogy a hajító hátsó része fölemelkedjen, és megnövelje az emelőerőt, amely még nagyobb távolságra vitte a dárdát. Feleakkora távolságra sem repült, mint Jondalar vagy Ayla dárdái, ám még így is sokkal messzebbre, mint ahogy azt egy fiútól bárki várhatta volna, különösen olyantól, akinek annyira beteg a keze, mint Lanidarnak.

Még többen kezdtek gyülekezni, és mintha már senki nem akart volna elmenni. A férfi, aki a bemutatót kérte, előrelépett. A fiúra nézett, észrevette a díszítéseket a tunikáján, kis nyakláncát, és meglepettnek tűnt.

– Ez a fiú nem a Kilencedik Barlangból való, hanem a Tizenkilencedikből. Épp most érkezett, mikor tanulta meg használni azt a holmit?

– Ma reggel – válaszolta Ayla.

– Olyan messzire hajította a dárdát, és csak ma reggel tanulta? – hitetlenkedett a férfi.

Ayla bólintott.

– Igen. Azt természetesen még nem tanulta meg, hogyan találja el, amit célba vett, az azonban csak idő kérdése, és gyakorlásé. – A gyerekre pillantott.

Lanidar széles mosolya úgy tele volt büszkeséggel, hogy az mosolyra fakasztotta Aylát is. Odaadta neki a dárdahajítót, és kiválasztott egy könnyű dárdát, ráhelyezte a hajító tetejére, és teljes erejével kilőtte. Az emberek figyelték, amint magasra repül, és jóval a Jondalar felállította céltábláin túl ért földet.

Mindenki oly figyelmesen nézte a dárdát, hogy kevesen vették észre, hogy Ayla kiválasztott egy másikat, és azt is kilőtte. Az egyik céltáblában puffant, és az ismerős hangra jó néhányan fordították arra fejüket meglepetten, hogy meglássak a festett szarvas nyakából kiálló hosszú dárdát.

A lárma hangosabb lett, s amikor Ayla Jondalarra nézett, férfi mosolya szélesebb volt, mint Lanidaré. Az emberek köréjük gyülekeztek, látni akarták az új eszközöket, és többen meg is akarták próbálni. Amikor azonban Aylától akarták elkérni, ő Jondalarhoz irányította őket azzal a kifogással, hogy meg kell keresnie Farkast. Rájött, bár saját maga is meglepődött felismerésén, hogy miközben jó szívvel ajánlotta fel dárdáját, azt nem szerette, ha kölcsönkérték tőle. Soha nem volt sok mindene, amire mint saját tulajdonára gondolt volna.

Kissé aggodalmaskodott Farkas holléte miatt, és a keresésére indult. Folara és Marthona mellett ülve látta meg a domboldalban. Folara észrevette, amint feléjük néz, és fölemelte a sarki hófajdot. Ayla arrafelé indult.

Egy nő közeledett, ahogy elhagyta a gyakorlómezőt, majd mellette, bár kissé lemaradva, meglátta Lanidart.

– Mardena vagyok a Zelandoniak Tizenkilencedik Barlangjából – szólalt meg az asszony, üdvözlésre nyújtva mindkét kezét. – Az idén mi vagyunk a házigazdák. Földanya nevében köszöntelek ezen a Nyári Találkozón. – Alacsony, vékony asszony volt. Ayla láthatta a hasonlatosságot Lanidar és közte.

– Ayla vagyok, a Zelandoniak Kilencedik Barlangjából, korábban a Mamutok Oroszlán Táborában éltem. Doni, a Nagy Földanya nevében, akit Mut néven is ismernek, üdvözöllek – viszonozta az üdvözlést.

– Lanidar édesanyja vagyok – mondta Mardena.

– Igen, gondoltam. Hasonlítotok egymásra – válaszolta Ayla.

Mardena észrevette Ayla akcentusát, s kissé megdöbbentette.

– Szeretném, ha megmondanád, honnan ismered a fiamat. Megkérdeztem tőle, de ő időnként nagyon szűkszavú – mondta Lanidar anyja kissé kétségbeesetten.

– Ó, a fiúk ilyenek – válaszolta Ayla kis mosollyal. – Valaki azt mondta neki, hogy lovak vannak a táborunkban. Eljött megnézni. Én véletlenül éppen ott voltam.

– Remélem, nem zavart – mondta Mardena.

– Nem, dehogy. Valójában még segített is kicsit. A saját biztonságuk érdekében megpróbálok a lovaknak olyan helyet találni, ahol nincsenek útban, amíg mindenki meg nem barátkozik velük, és meg nem tanulja, hogy azokat a lovakat nem vadászhatják le. Azt tervezem, hogy építek nekik egy karámot, de eddig még nem volt rá időm, csak hosszú kötélen kikötöttem őket egy fához. A vezetőszárak azonban felkotorják a földet, és beleakadnak a fűbe vagy a bokrokba, és utána már a lovak is alig tudnak megmozdulni. Megkértem Lanidart, rájuk nézne-e időnként, amikor nekem egy időre el kell mennem, és ha gond van, eljön és megmondja nekem. Csak gondoskodni akarok arról, hogy ne essen semmi bajuk – magyarázta Ayla.

– Ő csak egy gyerek, és a lovak elég nagyok, nem? – ijedt meg a fiú anyja.

– Igen, és ha szűk helyre szorulnak, vagy ismeretlen helyzetbe kerülnek, megtörténhet, hogy megrémülnek. Akkor pedig felágaskodhatnak vagy rúghatnak, de Lanidart barátságosan fogadták. Nagyon szelídek a gyerekekkel és azokkal a felnőttekkel, akiket már ismernek. Jó szívvel látlak, meg akarod nézni őket a saját szemeddel. De ha gondot okoz neked, találok valaki mást – mondta Ayla.

– Ne mondj nemet, anya! – könyörgött Lanidar előrerohanva. – Én szeretném csinálni! Ő megengedte, hogy megérintsem azokat a lovakat, és a kezemből ettek, mindkét kezemből! És megmutatta nekem, hogyan hajítsam el a dárdát a dárdahajítóval! Minden fiú tud dárdát hajítani, nekem meg még soha nem sikerült!

Mardena tudta, hogy fia mennyire vágyott arra, hogy olyan legyen, mint a többi gyerek, de úgy érezte, meg kell tanulnia, hogy soha nem lesz rá képes. Nagyon bántotta, hogy a férfi, aki a társa volt, Lanidar megszületése után elhagyta. Biztosra vette, hogy a férfi szégyellte a fiút, és azt hitte, mindenki úgy gondolkodik. Fogyatékosságán kívül Lanidar még kicsi is volt a korához képest, és megpróbálta megvédeni. A dárdahajítás nem jelentett Mardenának semmit. Csak azért jött el a bemutatóra, mert mindenki más ott volt, és azt hitte, Lanidarnak tetszik majd. Amikor azonban kereste, nem találta. Senkit nem lepett meg annyira, mint őt, amikor az idegen asszony a fiát hívta oda magához, hogy mutassa be az új vadászfegyver működését, és meg akarta tudni, hogyan ismerkedtek össze.

Ayla látta habozását.

– Ha nem vagy elfoglalt, Lanidarral gyere el holnap reggel a Kilencedik Barlang táborába. Megnézheted a lovakat, és véleményt alkothatsz saját magad – mondta Ayla.

– Anya, én is jól tudok bánni a lovakkal! Hidd el! – könyörgött Lanidar.