29

Zelandoni éles pillantást vetett a fiatal nőre. Talán korábban alaposabban el kellett volna beszélgetnie Aylával. Lehetséges, hogy ismerte valamilyen módját annak, hogyan lehet elgáncsolni a Doni akaratát? Talán nem így kellene felvetni-e, de most túl késő volt. A közelben álldogáló Zelandonik hangosan beszélgettek, és gesztikuláltak, némelyik éppoly izgatott volt, mint a Tizennegyedik. Néhányak szerint Ayla téved. A többiek visszajövőben voltak a központi területre, hogy megtudják, mi történik. Ayla nem is sejtette, hogy kijelentése akkora nyugtalanságot kelt.

A vele lévő három asszony a háta mögött állt, és figyelt. Marthona keserű gúnnyal mulatott magában, noha arca kifejezéstelen maradt. Joplayát megdöbbentette, hogy a nagyra becsült Zelandonia oly hevesen tudott vitatkozni, de éppoly döbbent volt, mint a többiek. Jerika nagy érdeklődéssel hallgatott, de már elhatározta, hogy négyszemközt beszél majd Aylával. Amit a Zelandonia előtt mondott az előbb, megoldás lehet egy súlyos problémájára, amely már egy ideje nyugtalanítja.

Jerika az első találkozásukkor teljesen és végérvényesen beleszeretett a jóképű óriásba, akit annyira elbűvölt a kecses, gyengéd, mégis erős, független fiatal nő. Hatalmas teste ellenére Dalanar szelíd ember volt, és szenvedélyes szerető, és mindketten kedvüket lelték Örömeikben. Amikor Dalanar a társául kérte, Jerika habozás nélkül igent mondott, és amikor rájött, hogy terhes, boldog volt. A magzat azonban túl nagy volt az ő aprócska testalkatához, és a szülés csaknem megölte őt és lányát is. A bensője megsérült, és – sajnálatára és megkönnyebbülésére – többé nem esett teherbe.

Most pedig a lánya olyan férfit választott, aki, bár nem érte el Dalanar magasságát, talán robusztusabb volt, hatalmas izmokkal és óriási csontozattal. Magassága ellenére Joplaya vékony és kecses volt, s anyja, Jerika gondos megfigyelése szerint keskeny csípőjű. Aggódott attól a perctől, hogy rájött, Joplaya valószínűleg kit fog társául választani, ennek következtében Földanya kinek a lelkét választja majd, hogy ágyékából élet fakadjon bensőjében. Jerika attól félt, hogy a lánya gyermekszülésben az ő sorsát vagy még rosszabbat szenvedi majd el. Gyanította, hogy Joplaya már terhes, mivel útjuk alatt reggeli rosszullétek heves rohamai gyötörték, de elutasította anyja tanácsát, hogy szakítsa meg terhességét.

Jerika tudta, hogy tehetetlen. Földanya döntése volt. Joplaya akkor lesz Áldott vagy sem, amikor Földanya akarja, és a Doni belátása szerint él vagy hal. Gyanította azonban, hogy azzal a férfival, akit lánya választott, a veszély az volt, hogy fiatalon és kínok közt meghal a szülésben, ha nem is első gyermeke világrahozatalakor, akkor később, egy másiknál. Egyetlen reménye az volt, hogy a lánya túléli első szülését, és hozzá hasonlóan, bármilyen gyötrelmes volt is, annyira megsérül, hogy soha többé nem lesz képes újra teherbe esni... s most meghallotta Aylát, amint azt mondja, tudja, hogyan lehet megakadályozni a fogamzást. Azonnal elhatározta, hogy ha lányának sok gondja lesz, ahogy neki, és sikerül túlélnie első gyermeke megszülését, hogy megmentse életét, tesz arról, hogy Joplaya többé ne lehessen terhes.

– Csendet kérek – szólalt meg az Elsők Közt Első. A zaj végül megszűnt. – Ayla, biztosan szeretném tudni, hogy jól értettelek. Azt állítod, hogy tudod, miként lehet megakadályozni a teherbe esést? Hogy te tudod, hogy lehet megakadályozni az élet kialakulását?

– Igen. Azt hittem, te is. Bizonyos növényeket használtam, amikor Jondalarral napkeletről ide Utaztunk, mert nem akartam teherbe esni. Senkim nem volt, aki segíthetett volna.

– Azt állítottad, voltál már Doni Áldottja. Mintha azt említetted volna, hogy három holdidő telt el utolsó vérzésed óta. Akkor még utaztatok – mondta a donier.

– Csaknem teljesen biztos vagyok benne, hogy ez a csecsemő akkor fogant, amikor átkeltünk a gleccseren – felelte Ayla. – A losadunajok fűtőköveiből csak annyit hoztunk magunkkal, hogy felolvaszthassuk a jeget ivóvíznek a lovaknak, Farkasnak és kettőnknek. Még csak meg sem próbáltam teának vizet forralni, és nem készítettem el szokásos reggeli italomat. Nagyon nehéz átkelés volt, és csaknem a gleccser túloldalán rekedtünk. Amikor átértünk erre az oldalra és lejutottunk a jégen, megálltunk pihenni, már nem vesződtem az előkészületekkel. Akkor már nem kellett tartanom a fogamzástól, mert már csaknem ideértünk. Boldogan jöttem rá, hogy terhes vagyok.

– Honnan tanultad ezt a gyógymódot? – kérdezte Zelandoni.

– Izától, a gyógyító asszonytól, aki felnevelt.

– Szerinte hogyan hat? – A kérdést a Tizennegyedik Zelandoni tette fel.

A donier megpróbálta elrejteni bosszúságát, miközben a Tizennegyedikre pillantott, aki egymás után és logikusan tette fel kérdéseit, holott ő nem kérte a segítségét vagy közbeavatkozását. Ayla mégis válaszolt.

– A Törzs abban hisz, hogy egy férfi totemjének szelleme küzd a női totem szellemével, és a nő ezért vérzik. Amikor a férfi totemje erősebb a nőénél, legyőzi a nőét, és elkezdődik az új élet. Iza azt mondta nekem, hogy bizonyos növények megerősíthetik egy nő totemjét, és segítheti, hogy totemszelleme legyőzze a férfiét – magyarázta.

–Primitív, de meglep, hogy a Törzsnek egyáltalán fogalma van erről – mondta a Tizennegyedik Zelandonija, és megrovó pillantást kapott az Elsőtől.

Ayla kihallotta a lenézést a Tizennegyedik hangszínéből, és most már boldog volt, hogy korábban semmit nem mondott arról, hogyan hoz létre életet egy férfi egy nő belsejében. Nem hitt jobban abban, hogy Doni illeszti össze lelkeket, mint abban, hogy egy legyőzött totem, de úgy gondolta, a Tizennegyedik vagy bármelyik Zelandoni valószínűleg inkább csak kritikára és nem megfontolásra méltónak találja a gondolatait.

– Azt mondtad, Utazásotok során fogyasztottad azokat a növényeket. Miből gondoltad, hogy a növény hatékony – kérdezte az Első, újra visszakövetelve magának a kérdezés jogát.

– A Törzs férfijai nagyra becsülik társuk gyermekeit, különösen, ha azok fiúk. Ha társuknak van gyermeke, az növeli tekintélyüket. Úgy hiszik, totemjük életképességét bizonyítja, ami bizonyos értelemben az ő benső erejük. Iza azt mondta nekem, ő maga is éveken át használta a növényeket, hogy ne essék teherbe, mert le akarta értékelni társát. Kegyetlen férfi volt a társa, aki megverte, hogy bizonyítsa hatalmát az olyan nagy tudású gyógyító asszony fölött, mint Iza. Ezért Iza elhatározta, hogy bebizonyítja, társa totemszelleme nem olyan erős, hogy legyőzze az övét – mesélte Ayla.

– Miért viselt el olyan magatartást a társától? – szólt közbe újra Tizennegyedik. – Miért nem vágta el egyszerűen a csomót, és keresett új társat?

– A Törzs asszonyai nem választhatják meg a társukat, Az a vezető és a férfiak döntése – magyarázta Ayla.

– Nem lehet választásuk? – rökönyödött meg a Tizennegyedik.

– Azt mondanám, az adott körülmények között az asszony kifinomult intelligenciáját bizonyítja. Mi is volt a neve, Iza? – kérdezte gyorsan az Első, mielőtt a Tizennegyedik faragatlanul egy újabb tapintatlan kérdést tenne fel. A Törzs minden asszonya ismeri ezeket a növényeket?

– Nem, csak a gyógyítók, és azt hiszem, ezt a készítményt csak Iza vonalának asszonyai ismerték, de adott a készítményből más asszonyoknak is, akikről úgy gondolta, szükségük van rá. Bár nem hiszem, hogy megmondta nekik, mire való. Ha bármelyik férfi rájött volna, nagyon megharagudtak volna, de senki nem kérdezte meg Izától. Egy gyógyító asszony tudományát nem kell a férfiaknak ismerniük. A lányuknak adják tovább, akik maguk is gyógyító Asszonyok lesznek, ha megvan bennük a tehetség. Iza úgy gondolt rám, mint a lányára – magyarázta Ayla.

– Nagyon meglep gyógyászatuk fejlettsége – mondta az Első, tudva, hogy sok társa nevében beszél.

–Az Oroszlán Tábor Mamutja megértette, milyen hatékony a gyógyászatuk. Amikor fiatal volt, Útra indult, és nagyon súlyosan eltörte a karját. Véletlenül rátalált egy törzs barlangjára, és az ottani gyógyító összeillesztette a karja csontjait, és ápolta, míg vissza nem nyerte az egészségét. Mindketten úgy gondoltuk, hogy ugyanaz a Törzs volt, melyben korábban én éltem. Az asszony, aki meggyógyította, Iza nagyanyja volt.

Teljes csend honolt a sátorban, mire Ayla befejezte a történetet. Nagyon nehéz volt elhinni, amit mondott. A közeli Barlangok Zelandonija hallotta Joharran és Jondalar beszélgetését a laposfejűekről, akik Ayla szerint Törzsnek nevezik magukat, és emberek, nem pedig állatok. Akkor napokig folyt vita folyt a laposfejűek mivoltáról, többségük azonban továbbra sem tartotta embereknek őket. A laposfejűek talán kissé okosabbak, mint ahogy azt az emberek többsége gondolja, talán, de aligha emberek. Most meg ez az asszony azt állítja, hogy meggyógyítottak egy mamutoj férfit, és van elképzelésük az élet kezdetéről. Ayla még azt is sejtette velük, hogy gyógyító módszereik talán fejlettebbek a Zelandonik többségénél.

A Zelandonia újra vitázni kezdett ezeken a témákon, és az izgatott beszélgetést a sátoron kívül is hallani lehetett. A női megbeszélést őrködő férfi zelandoniak majd meghaltak a kíváncsiságtól, hogy megtudják, mi okozza a nagy zajongást, de szólítás nélkül nem mehettek be. Tudták, hogy van még benn néhány nő, de teljesen szokatlan volt, hogy egy női találkozón ilyen hevesen vitázzanak.

Az Első korábban is hallotta már Aylát ilyen részletesen és alaposan beszélni a Törzsről, és a többieknél gyorsabban megértette jelentőségüket, és a zelandoniakra vonatkoztatta. Most már meggyőzték arról, hogy a laposfejűek emberek, és hitt abban, hogy a zelandoniak számára fontos megérteni ennek lehetséges következményeit, ám még ekkor sem mérhette fel teljesen, hogy mennyivel fejlettebbek voltak náluk. Zelandoni egy egyszerűbb, kezdetlegesebb életmódot feltételezett róluk, és úgy vélte, gyógyító tudományuk is hasonló szinten áll. Úgy gondolta, Ayla némi jó alaptudásra tett szert, melyet aztán továbbfejlesztett. Most rájött, ezt át kell értékelnie.

Saját Históriájuk olyan korokból eredt, amikor a zelandoniak egyszerűbb életet éltek, de a növényi élelem és gyógynövények megértése fejlettebb volt más tudományok megértésénél. Gyanította, hogy a növények ismerete régibb, sokkal régibb időkből származott. Ha a Törzs oly ősi volt, amilyennek Ayla gondolná, nem haladta meg a lehetőségek birodalmának határát, hogy tudományuk egészen fejlett lehet. Különösen, ha igaz, ahogy Ayla állította, hogy van valami különleges memóriájuk, melyet segítségül hívhatnak. Zelandoni már bánta, hogy nem beszélt korábban Aylával, még mielőtt a téma felmerült volna a Zelandonik között, de talán mégis így volt a legjobb. Elég megrázkódtatás lehet megértetni a Zelandonikkal annak teljes hatását, amit az Ayla által Törzsnek ismert nép gyakorolhat rájuk.

– Csendesedjetek el, kérlek – szólalt meg az Első, megpróbálva lecsillapítani őket. Amikor a rend végül helyreállt, bejelentette: – Úgy tűnik, Ayla számunkra hasznos ismereteket hozott nekünk. A mamutojok nagyon jólelkűek voltak, amikor befogadták házi tűzhelyükhöz, ami gyakorlatilag ugyanolyan lehetett, mint amikor a zelandoniak befogadták. Később még alaposabban beszélgetünk vele, hogy mélyebben megismerhessük tudását. Ha valóban ismeri a fogamzás megelőzésének módjait, az hatalmas jótétemény lenne, mi pedig hálásak leszünk érte.

Meg kell mondanom, hogy nem mindig válik be – vette át a szót Ayla. – Iza társa egy földrengés során halt meg, amikor a barlangjuk rájuk omlott, s terhes volt, amikor rám talált. A lánya, Uba nem sokkal később született. Iza azonban akkor már húsz évet számlált, törzsbeli asszonyokhoz képest nagyon öreg ahhoz, hogy elsőszülöttjét a világra hozza. A lányaik nyolc-kilenc évesen lesznek asszonyok. A gyógykészítmény mégis éveken át bevált nála, ahogy nálam is Utazásom jelentős hányadában.

– A gyógykészítmények vagy a gyógyítás tudományának nagyon kis része teljesen biztos – jegyezte meg az Első. Végül úgyis Földanya hozza meg a döntést.

Jondalar örömmel látta az asszonyok érkezését. Már jó ideje várt Aylára. A táborukban tartózkodott Farkassal, amikor elment a központi táborba Joharrannal, és megígérte, hogy amint Ayla visszatér, találkozik velük. Marthona már korábban megkérte Folarát, hogy készítsen nekik forró teát és egy kis ételt, és meghívta szállásukra Jerikát és Joplayát. Marthona és Jerika közös barátokról és ismerősökről beszélgetett, Folara pedig Joplayának említett olyan tevékenységeket, melyeket a fiatalabbak tervezgettek.

Ayla csatlakozott hozzájuk egy időre, de a Zelandonia szállásán lezajlott vita meglehetősen zajos lezárása után úgy érezte, szüksége van arra, hogy egyedül legyen. Azzal az indokkal, hogy a lovakat kell megnéznie, felkapta tarisznyáját, és elindult Farkassal. Felfelé haladt a patak mentén, korábban a lovakkal járta be ezt az utat, majd tovább ment, amíg a tavacskához ért. Elfogta a kísértés, hogy ússzon egyet, de inkább úgy döntött, folytatja útját. Egy újonnan felfedezett ösvényen haladt tovább, és amikor az új barlang közelében találta magát, rájött, hogy azon az úton jár, melyen korábban Jondalar jött a többiekkel.

Ahogy megközelítette a barlangot magában rejtő kis hegyet, tisztán láthatta bejáratát, és észrevette, hogy a bejáratot elzáró bokrot kivágták. Elhordták a köveket és a földet is, amitől a bejárat tágasabb lett. Valószínűnek vélte, hogy a Zelandonik Nyári Találkozóján részt vevők csak nem mindegyike mostanra legalább egyszer járt már a barlangban, de kevés jel bizonyította látogatásukat. Mivel oly szép volt, s oly szokatlan a csaknem teljesen fehér falaival, nagyon szent és így sérthetetlen helynek tekintették A Zelandonia és a Barlang vezetői még mindig ismerkedtek vele, kidolgozva használatának alkalmas idejét és módját. Hagyományok még nem alakultak ki, ahhoz a barlang túlságosan új volt.

A hely, ahol kis tüzet rakott a fáklyák meggyújtásához, és ahol korommaradékok feketélletek, tűzhellyé lett, melyet kövekkel raktak körbe, és néhány, részben elégett fáklya volt mellette. Kivette tarisznyájából tűzgyújtó felszerelését, gyorsan tüzet csiholt, meggyújtotta az egyik fáklyát, majd a barlang bejáratához sétált.

Magasra emelve a fáklyát, belépett a félhomályos térségbe. A bejáraton bejutó napfény megvilágította a lejtős bejárati folyosó puha földpadozatát, ahol már mindenféle méretű, mind mezítlábas, mind lábbelis lábnyom gyűlt össze. Egy hosszú, keskeny mezítlábas nyomot vett észre, amely valószínűleg egy magas férfié lehetett, és egy másik átlagos, de kissé szélesebbet, amely lehetett egy felnőtt nőé vagy kamasz fiúé. Gyékényből vagy fűből font szandál lenyomatát is megpillantotta egy bőrmokaszin elmosódott körvonala mellett, majd egy most járni tanuló, totyogó kisgyerek meglehetősen bizonytalan, egymáshoz közeli lépteinek vonalát. Mindezek fölött pedig egy farkas lábának nyomai ötlőttek szemébe. Ayla eltűnődött, vajon milyen, az állatra fel sem figyelő, a barlangba előtte belépő nyomolvasó hagyhatta azokat a nyomokat?

Érezte, hogy a levegő hűvösebb és nyirkosabb lesz, a hely pedig sötétebb, miközben előrehaladt a föld alatt. Szükségtelen volt sietnie a barlangban, legalábbis nem a nagy központi helyiségbe. Olyan barlang volt, melyet majd egész családok használhatnak, de nem lakhelyként. A föld alatti barlangok túl sötétek és nyirkosak voltak, különösen amikor a környék tele volt olyan menedékekkel, ahová nappal bejutott a napfény, földfelszíni padozatokkal rendelkeztek az eső és hó ellen védelmet nyújtó, alácsüngő kőperemekkel. És ez a barlang oly szépséges volt, hogy inkább a szentély érzetét keltette – egy különleges bejárat Doni Anyaméhébe.

A nagyterem bal oldalán haladt Farkassal, majd a végén bementek a keskeny folyosóba, melynek falai megemelkedtek és kiszélesedtek, s az ívelt fehér mennyezetben összetalálkoztak. A mennyezetről alácsüngő, de a padlót el nem érő kerek oszlopot körülvevő, mélyebben levő, kiszélesedett területre lépett. Fázni kezdett, és a tarisznyájába nyúlt, hogy elővegye az óriásszarvas puha bőrét, és a vállára terítette. Annak a szarvasnak a bőre volt, melyet a dárdahajítóval ejtett el a Shevonar halálát okozó bölényvadászat előtt.

– Oly sok minden történt azóta, hogy úgy érezte, réges-régen volt. Pedig nem telt el annyi idő Shevonar halála óta.

Miután megkerülte a függő oszlopot, a keskeny folyosó végéhez gyalogolt, majd visszaérve leült. Kedvelte a hely tágasságát. Farkas odament hozzá, és fejét a szabad kezéhez, dörzsölte.

– Azt hiszem, fel akarod hívni magadra a figyelmet – szólalt meg Ayla, áttéve a fáklyát a bal kezébe, és megvakargatta Farkas füle tövét. Miután a négylábú új felfedezőútra indult, Ayla gondolatai visszatértek a találkozóra a nászra készülő többi asszonnyal, a Zelandoniára és a beszélgetésre, miután az asszonyok többsége elment.

Elgondolkodott a rokonsági jegyeken, és eszébe jutott, hogy Marthonáé a ló, és szerette volna tudni, hogy az övé mi. Érdekesnek találta, hogy a szellemvilágban a ló, az őstulok és a bölény erélyállatok, melyek fontosabbak a farkasnál vagy a barlangi oroszlánnál, vagy talán még a barlangi medvénél is. A szellemvilág olyan hely volt, ahol a dolgok ellentétesek voltak, talán visszásak, kifordítottak vagy tótágast állók. Ahogy üldögélt ott, egy érzés kezdte elfogni, egy érzés, melyet korábban már átélt. Nem kedvelte, és megpróbálta legyőzni magában, de nem tudott uralkodni rajta. Mintha emlékezett volna valamire, az álmaira, de több volt emléknél, és több, mint álomszerű, olyan volt, mintha a meg nem történt dolgokra emlékezés homályos, halvány sejtésével újraélné álmait és emlékeit.

Nyugtalan aggodalmat érzett, hogy valamit rosszul csinált, és megitta a tálban maradt folyadékot. Pislákoló fényeket követett egy hosszú, végtelen barlangban, majd megpillantotta a tűz fényében fürdő mogurokat. Émelyegni kezdett, majd a félelemtől dermedten fekete mélységbe zuhant. Váratlanul arra lett figyelmes, hogy Creb segíti, támogatja, nyugtatgatja. Creb bölcs és kedves volt. Ismerte a szellemvilágot.

A helyszín változott. Rőt felvillanással a vadmacska felszökkeni az őstulokra, és lebirkózta földre a rettegve üvöltő, óriás vörösesbarna vad tehenet. Aylának szinte elállt a lélegzete, és megpróbált nekipréselődni az apró barlang szilárd sziklafalának. Barlangi oroszlán üvöltött, benyúlt egy gigantikus mancs, kinyújtott karmokkal, s négy párhuzamos, mély hasítással végigszántotta balcombját.

– A te totemed a Barlangi Oroszlán – mondta az idős mogur.

Újra változott a helyszín. A hosszú, kanyargós barlang folyosóján utat mutató tüzek sora csodaszépen formált és kecsesen hajlongó alakzatokra vetett fényt. Az egyik egy ló hosszú, lobogó farkára hasonlított. A ménesbe beleolvadó deres színű kancává alakult. Nyerített, és csapkodott sötét farkával, s mintha bólintgatott volna. Ayla nézte, a kanca hova megy, és meglepődött, hogy Crebet látja az árnyékok közül előlépni. A férfi intett neki, hogy kövesse, sietésre nógatva. Nyerítést hallott. Egy egész ménes vágtatott egy sziklaperem felé. Pánik öntötte el, utánuk rohant. Gyomra görcsbe rándult a félelemtől. Egy ló sikolyát hallotta, mintha a sziklaperemről zuhant volna le bucskázva, fejjel lefelé.

Két fia volt, fivérek, akiket senki sem gondolt volna testvéreknek. Az egyik magas, szőke volt, Jondalarhoz hasonlított, a másikban, az idősebben, bár arca árnyékban volt, Durcre ismert.

A két fivér ellentétes irányból közeledett egymáshoz egy üres, elhagyatott, szélfútta préri közepén. Ayla nagyon nyugtalan volt, úgy érezte, valami rettenetes történik, valami, amit meg kell akadályoznia. Majd a rettegés megrázkódtatásával megértette, hogy egyik fia megöli a másikat. Miközben közeledtek egymáshoz, megpróbálta elérni őket, de egy vastag, ragadós fal a fogságában tartotta. Már-már egymásnak estek, karok emelkedtek, mintha ütésre emelkednének. Ő felsikoltott.

– Ébredj fel, gyermek! – szólalt meg Mamut. – Csak egy szimbólum, egy üzenet.

– De az egyik meghal! – kiáltotta Ayla.

– Ayla, nem azt jelenti, amire gondolsz! – nyugtatta Mamut. Meg kell találnod az igazi értelmét! Megvan hozzá a Tehetséged. Ne feledd, a szellemvilág nem ugyanaz, éppen ellentétes, fordított világ!

Ayla arra riadt fel, hogy a fáklya kiesik a kezéből. Utánakapott, mielőtt tüze kialudt volna, majd felpillantott a csüngő oszlopra, amely olybá tűnt, mintha tartana valamit, pedig a talajig sem ért le. Fordított volt, tótágast álló. Megborzongott. Majd egy pillanatra az oszlop átlátszó, viszkózus fallá változott. A másik oldalán egy ló megbotlott, elesett, és fejjel lefelé lezuhant egy szikla pereméről.

Farkas visszatért, megszaglászva Aylát, nyüszögött, kifutott, majd visszajött, s újra nyüszített. Ayla felállt, a farkast figyelte, s közben megpróbálta kitisztítani a fejét.

– Mit akarsz, Farkas? Mit próbálsz mondani? Azt akarod, hogy kövesselek? Igen?

Kifelé indult a hátsó folyosóból, és kijáratához érve a lejtőn közeledő fényt pillantott meg. A fáklyát tartó személy is nyilvánvalóan látta Aylát, pedig a lány fáklyája sercegni kezdett, s már-már kialudt. Ayla sietett, de csak egy-két lépést tett meg, és fáklyája kihunyt. Megállt, majd észrevette, hogy a fény gyorsabban közeledik felé. Megkönnyebbülést érzett, de mielőtt az illető odaért volna hozzá, szeme kezdett hozzászokni a sötétséghez. Látott valamennyit a gyenge fényben, amely kintről eljutott a nagy kamra hátsó faláig, és arra gondolt, talán kitalál fáklya nélkül is, ha kell de azért boldog volt, hogy jön valaki. Meglepődött azonban, amikor meglátta, ki az.

– Te vagy az? – kérdezték egyszerre mindketten.

– Nem tudtam, hogy van itt valaki, nem akartalak megzavarni.

– Úgy örülök, hogy látlak! – szólalt meg Ayla, majd elmosolyodott – Igazán boldog vagyok, hogy látlak, Brukeval! A fáklyám kialudt.

– Észrevettem – válaszolta a férfi. – Kikísérlek, ha valóban menni készültél.

– Túl régóta vagyok idelenn – válaszolta Ayla. – Fázom. Jó lesz újra a napon lenni. Óvatosabbnak kellett volna lennem.

– Könnyű eltévedni ebben a barlangban. Oly szép, felzaklató, és olyan furcsa érzést kelt... nem is tudom, olyan különleges – mondta a férfi, magasra emelve a fáklyát kettejük között, miközben kifelé indultak.

– Így igaz, valóban.

– Izgalmas lehetett, amikor felfedezted. Mi annyiszor jártunk már ezeken a dombokon, hogy az összes számolószavam kevés hozzá, mégis, egyikünk sem bukkant rá, csak te – mondta Brukeval.

– A barlangot látni izgalmas, az elsőség nem fontos Azt hiszem, bárki másnak ugyanolyan izgalmas lett volna, amikor először látja. Voltál már itt korábban? – kérdezte Ayla.

– Igen. Mindenki erről a barlangról beszélt, ezért fogtam egy fáklyát, és még sötétedés előtt eljöttem, hogy megnézem. Nem volt sok időm alaposan bejárni, mert a nap már lemenőben volt. Csak annyi időm maradt, hogy arra az elhatározásra jussak, ma visszajövök – mondta Brukeval.

– Nos, hálás vagyok, hogy eljöttél – válaszolta Ayla, mikőzben elindultak a bejárati folyosó emelkedőjén. – Valószínűleg kijutottam volna, némi fény lejutott idáig, és Farkas segített volna, de elmondani sem tudom, mennyire megkönnyebbültem, amikor megláttam közeledő fáklyádat. Brukeval lepillantott, és meglátta a farkast.

– Igen, biztosra veszem, hogy ő segített volna. Eddig észre sem vettem. Ő is különleges, nemde?

– Nekem igen. Találkoztál már vele? Megtanítottam egy formális bemutatkozása, amikor megérti, hogy barát vagy mondta Ayla.

– Én a te barátod szeretnék lenni – mondta Brukeval. Ahogy ezt mondta, arra késztette Aylát, hogy gyorsan, a törzsbeli asszonyok észrevétlen tekintetével pillantson rá.

– Megborzongott, s valami balsejtelem fogta el. Mintha több lett volna kijelentésében a barátság óhajánál. Vágyódást érzékelt a férfi mondatában, majd elhatározta, hogy nem akarja elhinni. Miért vágyna utána Brukeval? Alig ismerték egymást. A férfira mosolygott, részben, hogy elrejtse nyugtalanságát, miközben kifelé haladtak a barlangból.

– Akkor hadd mutassalak be Farkasnak – mondta Ayla. Megfogta Brukeval kezét, és jóváhagyása jelzésével megszagoltatta Farkassal.

– Nem tudom, megmondtam-e már neked, mennyire csodáltalak azon a napon, amikor legyőzted Maronát – mondta a férfi, amikor túljutott Farkassal a bemutatkozáson. – Kegyetlen és aljas nő. Ismerem, mert gyerekkoromban vele együtt laktam. Unokatestvéreknek tekintenek bennünket, távoli unokatestvéreknek, de az anyja volt a legközelebbi rokon, akinek édesanyám halála után volt teje és szoptathatott, ezért ragaszkodott hozzám. Elvállalta a felelősséget, de nem szeretetből.

– Bevallom, nem nagyon érdekel Marona – válaszolta Ayla –, de néhányan úgy gondolják, talán nem lehet gyermeke. Ha ez igaz, sajnálom.

– Nem vagyok biztos abban, hogy ne lehetne neki, vagy csak nem akar. Egyesek úgy vélik, egyszerűen csak elvetéli, amikor Áldott lesz. Egyébként sem lenne rendes anya. Önmagán kívül senki más nem fontos neki – mondta Brukeval

– Nem úgy, mint Lanoga. Ő csodálatos anya lesz.

– Már most is az – dicsérte Ayla.

– S hála neked, jó esély van arra, hogy Lorala életben marad – mondta a férfi, s megint ránézett. Tekintete újra feszélyezte Aylát. Lepillantott, és hogy elterelje figyelmét, meglapogatta Farkast.

– Az anyák szoptatják, nem én – válaszolta.

– De senki más nem törődött azzal, hogy a csecsemő kap-e elég anyatejet, s hogy segítséget szerezzen Loralának. Láttam, milyen gondoskodó vagy Lanogával. Úgy bánsz vele, mintha az a lány értékes lenne, s megérdemelné.

– Természetesen értékes – válaszolt Ayla. – Csodálatra méltó lány, és csodálatos asszony lesz.

– Igen, így igaz, csakhogy a Kilencedik Barlang legalacsonyabb rangú családjának tagja. – mondta Brukeval. – Én társamul választanám, és megosztanám vele közösségi rangomat, bár semmiféle hasznom nem lenne belőle, de kétlem, hogy én kellek neki. Túl öreg vagyok hozzá, és túl... nos... egyetlen nő sem akar engem. Azért remélem, hogy talál valakit, aki méltó hozzá.

– Én is, Brukeval. De miért gondolod, hogy te egyetlen nőnek sem kellesz? – tiltakozott Ayla. – Tudom, hogy a vezetőkéhez közeli tisztes közösségi státusod van a Kilencedik Barlangban, és Jondalar szerint kiváló vadász vagy, aki sok mindenben segíti népét. Jondalar nagyra tart, Brukeval. Ha zelandoni asszony lennék, aki lehetséges társat keres, és ha nem Jondalar lenne a társam, fontolóra vennélek téged. Annyi mindened van, amit felajánlhatsz!

Brukeval figyelmesen nézte Aylát, megpróbálva meggyőződni arról, hogy nemcsak azért mondta, amit mondott, hogy a következő lélegzetvételével kiforgassa a szavakat valami leereszkedő, gúnyos megjegyzésbe, ahogy Marona lőtte annak idején. Ayla azonban őszintének tűnt, és érzéki hitelesnek.

– Csakhogy nem keresel, sajnos – válaszolta –, de ha valamikor is úgy döntesz, hogy mégis, tudasd velem. – Elmosolyodott, megpróbálva mondatát tréfának feltüntetni.

Az első pillanattól, amikor meglátta Aylát, Brukeval tudta, hogy ő az a nő, akiről mindig álmodott. A baj az volt, hogy az asszony Jondalarral köt jegyességet. Milyen szerencsés Jondalar, gondolta, de hát ő mindig is szerencsés volt. Remélem, megbecsüli Aylát, de ha nem, én majd megbecsülöm. Egy szívdobbanás alatt elveszem, ha ő is akar engem.

A hangok hallatán felpillantottak, és a Kilencedik Barlangból közeledő embereket láttak meg. Azonnal felismerhetővé vált a két magas férfi, akik annyira hasonlítottak egymásra. Ayla integetett, s Jondalarra és Dalanarra mosolygott. Mindannyian felismerték Aylát, és visszaintegetlek neki. A velük lévő két magas, fiatal nő nem is különbözhetett volna jobban egymástól, és noha unokatestvéreknek tekintették őket, csak távoli unokatestvérek voltak, de mindkettejüket közeli kapcsolat fűzte Jondalarhoz. A zelandonik teljes családi kötelékeit megmagyarázták Aylának, és eltűnődött rokonsági kapcsolataikon, miközben figyelte közeledésüket.

A zelandoniaknál csak ugyanannak az anyának a gyermekeit tekintették fivérnek és nővérnek. Egy férfi házi tűzhelyének gyermekeit unokatestvéreknek tartották, és nem testvéreknek. Folara és Jondalar fivér és nővér volt, mert édesanyjuk azonos volt, még ha házi tűzhelyük atyja különbözött is. Joplaya Jondalar közeli unokatestvére volt, mert bár Dalanar mindkettejük házi tűzhelyének atyja volt, más-más anyától születtek. De még ha a testvéri kapcsolatot nem ismerték is el, kimondatlanul tudomásul vették. A közeli unokatestvérek, különösen a házitűzhely-unokatestvérek túl szoros rokonságban álltak ahhoz, hogy nászt ülhessenek.

A közeledők sorát Echozar, a Joplayának ígért férfi zárta Testalkatában és alakjában éppoly egyedi volt, mint a magas férfiak, különösen Ayla szemében. Joplaya és Echozar ugyanazon a Jegyességi Szertartáson ül nászt, mint ő és Jondalar, és az ugyanazon szertartáson jegyességet kötő párok gyakran szoros barátságot alakítottak ki. Bárcsak így lenne, gondolta Ayla, de mert távol éltek egymástól, nem volt valószínű. Ahogy közelebb értek, Ayla észrevette, hogy Joplaya időről időre Jondalarra pillant, és meglepő módon nem zavarta. Sajnálta az asszonyt. Megértette Joplaya melankóliáját. Vele is megtörtént, hogy a nem hozzáillő embernek ígérték, Joplaya azonban nem gondolhatta meg magát.

A közeli unkatestvérek gyakran együtt nevekedtek fel, vagy közel éltek egymáshoz, és tudták, hogy közeli rokonok, és társként egymás számára elérhetetlenek. De Jondalar már tizenéves volt, amikor házi tűzhelye atyjához költözött, miután abban a verekedésben kiütötte annak a Madroman nevű férfinak a két első fogát. Dalanar házi tűzhelyének leánya, Joplaya valamivel fiatalabb volt, de gyermekkorukban nem ismerték egymást.

Dalanar boldog volt, hogy házi tűzhelyének mindkét gyermeke együtt van, és azt akarta, hogy megismerjék egymást. Erre találta megoldásnak azt, hogy mindkettejüket megtanítja a kovakőpattintás művészetére, ami közös élményt ad nekik, és amiről beszélgethetnek. Valóban nagyon jó ötletnek bizonyult, arról azonban sejtelme sem volt, hogy kamasz fia, aki annyira hasonlított hozzá, milyen hatást tesz Joplayára. A lány mindig imádta házi tűzhelyének atyját, és amikor Jondalar odaköltözött, túl könnyű volt azt a hatalmas szeretetet átvinnie közeli unokatestvérére. Jerika észrevette lánya szerelmét, de mind Dalanar, mind Jondalar előtt észrevétlen maradt. Joplaya mindig tréfákba rejtette Jondalar iránti érzelmeit, a családja pedig, tudva, hogy közeli unokatestvérek nem lehetnek egymás jegyesei, valóban annak is tekintették, és feltételezték, hogy Joplaya csak ugratja Jondalart.

Viszonylag kevés férfi volt Dalanar Lanzadonia Barlangjában, és egyetlenegy sem, aki sokat nyújthatott egy szép és intelligens fiatal nőnek. Miután Jondalar elindult Utazására, Jerika meggyőzte Dalanart, hogy időnként látogassanak el a zelandoniak Nyári Találkozójára. Mindketten remélték, hogy Joplaya talál valakit, és nagyon sok fiatalember érdeklődött iránta. Ő azonban teljesen közömbös volt, és feszélyezte, hogy megbámulják. S nem talált senkit, akivel oly fesztelenül érezte magát, mint korában az unokatestvérével, Jondalarral.

Joplaya tudta, néha előfordul, hogy unokatestvérek kötnek jegyességet – távoli unkatestvérek, de úgy döntött, megfeledkezik a rokonsági kötelékről, és azt fantaziálta, hogy Utazása során Jondalar arra az elhatározásra jut, hogy szereti őt, ahogy ő a férfit. Tudta, hogy álma valószerűtlen, de szenvedélyesen remélte, hogy egy napon Jondalar visszatér, és kijelenti, hogy ő az egyetlen igazi szerelme. Ehelyett Aylával tért haza. Joplayát teljesen feldúlta, de látta, Jondalar mennyire szereti az idegen asszonyt, és tudta, hogy álma szertefoszlott.

Az egyetlen férfi, aki iránt valamelyest vonzalom született Joplayában, Dalanar törzsének egyik új tagja volt – akit szintén tekintetek követtek, bárhová ment Echozar, egy vegyes lelkű férfi. Joplaya volt az egyetlen, aki segítette beilleszkedni, megértette vele, hogy Dalanar és a lanzadoniak elfogadták, sőt még beszélni is tanította. És Joplaya volt az, aki annyira megszelídítette Echozart, hogy elmondta neki élete történetét.

Az anyját megerőszakolta egy férfi a Mások népéből, a társát pedig megölte. Amikor anyja szült, balszerencsésként kiátkozták, mert a társát meggyilkolták, és mert torzszülött fiút hozott a világra. El kellett hagynia Törzsét, s kész volt meghalni, de Andovan, egy idősebb férfi, aki elmenekült a s'armunajok aljas vezetője elől, megmentette. Andovan egy ideig a zelandoniak Barlangjában lakott, de szorongott olyan emberek közt, akiknek szokásai annyira eltértek az övétől. Továbbvándorolt és egyedül élt, amíg rá nem talált a törzsbeli asszonyra és fiára. Együtt nevelték fel Echozar az édesanyjától tanulta a Törzs jelnyelvét, a beszélt nyelvet pedig fogadott apjától, ami saját nyelvének és a korábban tanult zelandoninak keveréke volt. Amikor azonban Echozar elérte a felnőttkort, Andovan meghalt. Anyja képtelen volt egyedül élni, és összeroskadt a rámért átok súlya alatt. Nem sokkal később követte Andovant a halálba, magára hagyva Echozart.

A fiatalember nem akart egyedül élni. Megpróbált visszatérni egy Törzshöz, ők azonban torzszülöttnek tekintették, és nem fogadták be. És hiába ismerte a nyelvüket, a Barlangok is elutasították, mert félvér utálatosságnak tekintették. Kétségbeesésében megpróbálta megölni magát, s arra tért magához, hogy Dalanar mosolygó arcát látja, aki sebesülten rátalált, és visszavitte a Barlangjába. A lanzadoniak fogadták be, és Echozar attól fogva bálványozta a magas férfit, Joplaya pedig megszerette.

A lány kedves volt hozzá, beszélt vele, meghallgatta, figyelt rá, még egy szép díszes tunikát is készített neki a lanzadoniak örökbefogadási szertartására. Echozar annyira megszerette Joplayát, hogy már-már fájdalmat okozott neki az is, ha rá gondolt, mert nem hitte, hogy bármilyen esélye lenne. Hosszú ideig viaskodott önmagával, míg elegendő bátorságot gyűjtött, hogy társául kérje Joplayát. S alig hitte el, amikor Joplaya igent mondott. Az után történt, hogy Joplaya házitűzhely-unokatestvére, Jondalar hazatért Aylával, és Echozar azonnal megkedvelte mindkettejüket. Ők nem bántak vele úgy, mintha közéjük nem tartozó lenne.

Bárhová ment is Echozar, az emberek megbámulták. A Törzstől és a Másoktól örökölt vegyes jellegzetességek nem voltak a legmegnyerőbbek. Éppoly magas volt, mint egy átlagos, Másokhoz tartozó férfi, de a Törzs robusztus, hordómellű fizikumát, viszonylag rövid, görbe lábát és szőrös testét örökölte. Nyaka hosszú volt, és tudott beszélni, még az álla is kicsi volt, mint a Másoké, noha lefelé hajlott, gyengének láttatva. Feltűnő orra és súlyos szemöldökcsontja, keszekusza szemöldökével, amely egyetlen vonalban húzódott végig a homlokán, teljességgel törzsbeli vonások voltak. Homloka azonban nem. Éppoly egyenes és magas volt, mint a Mások bármely férfijáé.

Külső tulajdonságai idegenszerűnek tűntek sokaknak, mintha testjellegzetességei valahogy nem illenének össze. Ayla azonban másként látta. Ő a Törzsben nőtt fel, ennek következtében az ő szépségről vallott felfogásukat tartotta helyénvalónak. Ő maga mindig nagy testűnek és csúnyának tartotta saját magát. Túl magas volt, arcát pedig túl lágynak és laposnak hitte. Még ha Ayla vonzónak vélhette is a félvér külsejét, rajta kívül mindenki más rendkívül csúnyának tartotta Echozart. Éjszaka sötéten csillogó, világosban azonban a nap mogyoróbarna árnyalataiban ragyogó nagy, sötétbarna szemével áthatóan, parancsolóan és nagyon intelligensen nézett, és amikor Joplayára pillantott, szeme tanúságot tett iránta érzett szerelméről.

Bár Joplaya nem volt szerelmes Echozarba, rokonszenvet és őszinte tiszteletet érzett iránta. Noha az emberek egzotikus szépsége miatt bámulták meg Joplayát, ettől ő idegennek érezte magát, és ezt éppúgy gyűlölte, mint Echozar. Szorongania sem kellett Echozar mellett, és beszélgethetett is vele. Úgy döntött, ha az a férfi, akit szeret, nem lehet az övé, azt a férfit választja társul, aki őt szereti, és tudta, hogy soha nem talál olyan társat, aki Echozanál jobban szereti.

Amint a táborból érkező csoport a közelükbe ért, Ayla észrevette, hogy Brukeval feszült lesz. Echozarra meredt, és semmilyen barátságosság nem volt az arckifejezésében.

Ayla azonnal felfigyelt a két férfi közti hasonlóságokra és különbségekre. Echozar esetében az anyja volt az, aki félvér gyermeknek adott életet. Brukevalnál a nagyanyja. Echozar külső törzsbeli tulajdonságai kétségtelenül markánsabbak voltak, de Ayla – és az ott levők közt mindenki – számára a félvérűség nyilvánvaló volt mindkettőben. Brukeval azonban mégis jobban hasonlított a Másokra, mint Echozar.

Bár Ayla megtanulta méltányolni azt, ami a Másoknak tetszetős, még mindig az erős törzsbeli tulajdonságokat találta vonzónak, és őszintén mondta Brukevalnak, hogy nem érti, miért gondolja, hogy egyetlen nőnek sem tetszik. Ő valószínűleg fontolóra venné őt, ha nem lenne Jondalar társa, és ha zelandoni asszony lenne. Tudta azonban, hogy valójában nem zelandoni, legalábbis még nem, és még csak eszébe sem jutna, hogy társaként nézzen Brukevalra. Annak ellenére, hogy jóképűnek tartotta, és tudva, hogy valóban sok mindene van, volt benne valami zavaró. A Törzs tagja, akire a férfi emlékeztette, Broud volt, és ahogy az imént Echozarra nézett, megmagyarázta, miért.

– Üdvözöllek, Brukeval – szólalt meg Jondalar, s mosolyogva a férfi elé lépett. – Azt hiszem, ismered Dalanart, házi tűzhelyem atyját, de nem tudom, találkoztál-e unokatestvéremmel, Joplayával, és neki ígértjével, Echozarral? Jondalar a formális bemutatkozáshoz készült, és Echozar készségesen emelte kéznyújtásra a karját, de mielőtt Jondalar elkezdhette volna, Brukeval félbeszakította.

– Semmi kedvem megérinteni egy laposfejűt! – jelentette ki, az oldalához szorítva kezét, majd félrefordult, és nagy léptekkel eltávozott.

Mindenki döbbenten nézte a jelenetet.

– Hogy lehetett ilyen goromba?! – kérdezte végül megrökönyödve Folara. – Tudom, hogy a laposfejűeket hibáztatja anyja haláláért – úgy vélem, most már Törzsnek kellene neveznem őket –, ez azonban megbocsáthatatlan viselkedés! Tudom, ha senki más nem is, de anya ennél jobb modorra tanította Brukevalt. Teljesen meg lesz döbbenve.

– Az édesanyám talán laposfejű vagy törzsbeli volt, nevezhetitek így vagy úgy, de én egyik sem vagyok – jelenléte ki Echozar. – Lanzadoni vagyok.

– Így igaz – válaszolta Joplaya, társa kezéért nyúlva. – S hamarosan jegyességet kötünk.

– Tudjuk, hogy Brukeval származási ágán is van törzsbeli vonal – mondta Dalanar. – Nyilvánvaló. Ha azzal a leszármazással nem tudja elviselni, hogy megérintsen egy hozzá hasonlót, hogyan állhatja ki önmagát?

– Sehogy. Ez a gond – válaszolta Jondalar. – Brukeval gyűlöli önmagát. Sokat gúnyolódtak rajta kiskorában, más gyerekek laposfejűnek csúfolták, és ő mindig letagadta származását.

– Nem változtathatja meg mivoltát, bármennyire tagadja – mondta Ayla.

Senki nem halkította le a hangját, és Brukevalnak kitűnő hallása volt. Mindent hallott, amit mondtak. Rendelkezett a Mások egy olyan jellemvonásával, amely hiányzott a törzsbeliekből: tudott sírni, s miközben a csoport eltávozott, könnyek szöktek a szemébe. Még ő is, mondta magában Brukeval, Ayla megjegyzése után. Azt hittem, ő nem olyan, mint a többiek. Azt hittem, őszintén gondolta, amikor azt mondta, fontolóra venne engem, ha Jondalar elmenne, de ő is laposfejűnek tart. Nem volt őszinte. Soha nem venne tekintetbe. Minél többet morfondírozott ezen, annál mérgesebb lett. Nem helyes Aylától, hogy bátorítson valakit, amikor nem is úgy gondolja. Nem vagyok laposfejű, függetlenül attól, mit mond Ayla, függetlenül attól, amit bármelyikük mond! Nem vagyok laposfejű!

Sötét volt, de az égbolt feketéről már tintakékre változott, és az arany árnyalataival körvonalazta a hegyeket a napkeleti horizonton, amikor a zelandoniak Kilencedik Barlangjának és a lanzadoniak Első Barlangjának egy csoportja elindult táborából. Fáklyákat használtak, hogy lássák az utat arra a helyre, ahol Jondalar mutatta be a dárdahajító működését, és boldogan látták a jelzőtűz fényét a letaposott föld nyitott nyúlványának közepén, ami valamikor legelő volt. Már megérkezett néhány vadász. Ahogy az égbolt világosodott, a Folyóról felemelkedő hűvös, reggeli ködpára kezdett elterpeszkedni a fák és bokrok között a tűz körül, és el vegyült a tüzet körülállók között.

A madarak teli torokból énekelték reggeli kórusukat, trilláztak, csiripeltek, csicseregtek a beszédhangok halk mormolásánál hangosabban, kiemelve a várakozó hangulatot. Kezében Nyihaha kötőfékjével Ayla letérdelt, és fél karját Farkas nyaka köré fonta, majd Jondalarra mosolygott, aki simogatásával Villámot nyugtatgatta. Csodálkozva nézett körül. Ez volt a legnagyobb vadászó csapat, melyet valaha is látott. Meg sem tudta számolni, annyian voltak. Eszébe jutott, Zelandoni felajánlotta neki, hogy megtanítja arra, miként használja a szavakat a nagyobb számok kifejezésére, és elhatározta, megkérdezi. Szerette volna számokban kifejezni, hány ember kavargott ott lenn a mezőn.

A jegyesség előtt álló nők rendszerint nem vettek részt a Jegyesség előtti vadászaton, mert bizonyos korlátozások nem tették lehetővé, és különböző más tevékenységeket terveztek részükre. Korábban az Első futólagosan átvizsgálta vele a terepet, így felmentést kapott a vadászat alól. A mostani a lovak használatának és Jondalar dárdahajítóinak próbája lesz, és szükségük volt Aylára, ő pedig boldog volt, hogy közeledő Jegyessége ellenére csatlakozhat a vadászathoz. Mindig imádott vadászni. Ha nem tanulta volna meg, amikor egyedül élt a völgyben, nem valószínű, hogy életben maradt volna, és ez önbizalmat adott neki.

Bár a Jegyességi Szertartás előtt álló nők jó néhánya vadászott már, most csak egyiküknek volt fontos, hogy jelen legyen. Mivel Aylával kivételt tettek, neki is megengedték a részvételt. Kiskorukban a lányok többsége, a fiúkhoz hasonlóan, imádott vadászni. Miután felserdültek, sokuk változatlanul vadászott, leginkább azért, mert ott voltak a fiúk. Jó néhányan a vadászat öröméért kedvelték a vadászatot, de miután társat választottak és gyermekeik lettek, többségük annyira elfoglalt lett, hogy boldogan hagyták a vadászatot a férfiakra. Akkor kezdtek megtanulni közösségi státusukat emelő mesterségeket és jártasságokat, és a kereskedés és alkudozás képességét olyan holmikért, melyekre szükségük volt, mégsem kellett értük messzire eltávolodniuk a gyermekeiktől. A fiatal korukban vadászó nők azonban előnyben részesített társakként keresettek voltak. Megértették a vadászattal kapcsolatos feladatokat, becsülték a sikereket, és megértően fogadták társuk kudarcait.

Előző este Ayla elment a Nyomkereső szertartásra, melyet a vezetők többségével és néhány vadásszal együtt a Zelandonia szervezett, de csak megfigyelőként, és nem vett részt benne. A Nyomkeresés során megállapították, hogy egy nagy őstulokcsorda gyűlt össze egy vadászatra különösen alkalmas közeli völgyben, és azt tervezték, ott próbálják ki először, ám semmit nem vehettek biztosra. Még ha Zelandoni metafizikailag „látott" is állatokat egy Nyomkeresés során, azok nem feltétlenül vannak ott, ahol előző nap „látták" őket. A völgyben azonban jó legelő volt, amely vonzotta a lábasjószágot, és ha az őstulkok elvonultak is, valamilyen más állatok valószínűleg lesznek ott. A vadászok azonban bíztak abban, hogy találnak őstulkokat, mert az évnek ebben az időszakában a növényevők óriási csordákba gyűltek össze, és hatalmas mennyiségű ízletes húst adtak.

Amikor a legelőn dúsan termett a zöld, amely bőséges élelemmel látta el őket, egy teljesen kifejlett őstulokbika kétméteresre nőtt a vállánál mérve, és csaknem három tonnát nyomott. Megközelítette a mamut méretét. Az őstulkok kedvelt étele a fű volt, friss, zöld fű, nem száraz kóró, és nem falevél. Előnyben részesítették a tisztásokat, az erdőszéleket, legelőket, és a füves puszta helyett a mocsaras területeket. Noha ősszel makkot ettek és csonthéjasokat, amint fűmagvakat is, hogy zsírtartalékot halmozzanak fel, a téli éhes időkben nem vetették meg a leveleket és magvakat sem.

A bölénybikák szőrzete rendszerint fekete volt, és hosszú, világos csíkkal végig a hátukon. Homlokukon göndör szőrzet szoros csomója, két hosszú, inkább vékony, feketébe árnyaló fehéresszürke szarv, előremutató hegyekkel. A tehenek kisebbek és alacsonyabbak voltak, szőrzetük pedig jellemzően világosabb, gyakran vöröses árnyalattal. Rendszerint csak öreg vagy nagyon fiatal bikát tudtak elejteni a négylábú ragadozók. Az élete virágában levő bika semmilyen vadásztól nem félt, így az embertől sem, és nem zavartatta magát azzal, hogy elkerülje. Különösen az őszi párzási időszakban, de nem csak arra korlátozottan, a bika készen állt a viadalokra, és féktelen dühvel tudott támadni, szarvára tűzni egy embert vagy farkast, és a levegőbe hajítani, és gyakran kibelezett még egy barlangi oroszlánt is. Az őstulkok gyorsak voltak, erősek, fürgék és nagyon veszélyesek.

Amint eléggé kivilágosodott ahhoz, hogy lássanak, a vadászcsoportok elindultak. Ha gyorsan gyalogolnak, megpillanthatják az őstulkok csordáját, még mielőtt a nap nagyon magasra érne. A völgy meglepően közel volt. Egyik vége egy viszonylag nagy kanyonba vezetett, amely keskeny szorosba szűkült, majd újra kitágult egy természetes karámba. Nem volt teljesen zárt, akadt egy-két szűk kijárata, a helyet azonban használták már korábban, bár általában vadászidényekként egynél nem többször. Egy nagy vadászat vérszaga jellemzően távol tartotta az állatokat, amíg a tél hava újra tisztára nem mosta. A jövőbeli vadászatokhoz azonban előrelátóan kerítéseket emeltek a kijáratok elzárására, és jó néhány vadász járt körbe, hogy ellenőrizzék őket, s kiválasszák a legelőnyösebb helyet, ahonnan elhajíthatták dárdáikat. Egy farkasvonítás – nem hangzik túl rosszul, gondolta Ayla – volt a jel arra, hogy minden kész a vadászatra. Aylát figyelmeztették, ő pedig átkarolta Farkast, hogy visszatartsa arra az esetre, ha megkísérelne válaszolni. Hangos varjúkárogás volt a viszontjelzés.

A vadászok maradéka a csorda körül lopakodott, igyekezve nem túlzottan megzavarni az állatokat, ami ily sok ember esetében nehéz feladat volt. Ayla és Jondalar hátul maradt, nehogy a farkas szaga meggondolatlan lépésre indítsa a csordát vagy a vadászokat. A jelre felültek a lovakra, és vágtában előreindultak, Farkassal mellettük. Hatalmas ereje és gyorsasága ellenére az őstulok csordában élő állat volt, és voltak köztük fiatalok is. Kurjongatások, kiáltások – ismeretlen tárgyakkal való csapkodás elég volt ahhoz, hogy felriasszák a csordát, és amikor egyikük futni kezdett, a többiek hamarosan követték. A csapkodó és hujjogató, a csordához meglepően közel jutó két lovas és a farkasszag gyorsan vak, páni menekülést indított el a kanyonban.

A szűk építmény lelassította őket, miközben összetömörültek mögötte, megpróbálva átjutni rajta. A bömbölő, bőgő, ordító csorda felverte por közepette némelyik tulok megpróbált kitörni, és másfelé, bármi más irányba tülekedni. Az emberek, a lovak és a farkas mindenütt ott voltak, visszaterelve őket, de végül egy eltökélt öreg bikának elege lett. Megtorpant, csökönyösen megállt, a földet kapálta, lehajtotta szarvait, mire dárdahajítókból kilőtt két gyors dárda találta el. A térdére rogyott, majd az oldalára zuhant. Többségük akkorra már átjutott, és a karámot bezárták. S megkezdődött a mészárlás.

Mindenféle dárdák – kovakő hegyű, élesre csiszolt csont- vagy agyarhegyű, hosszú és rövid – repültek a csapdába esett állatokra. A vadászoknak váltaniuk kellett egymást a keskeny kapuk mögött, amelyek megvédték őket az erős szarvaktól és éles patáktól. Egyik-másik állatot dárdahajítóval kilőtt dárda ejtette el, és nem csak Ayla és Jondalar használta azt a fegyvert. Egy-két vállalkozó szellemű vadász gyakorolt, és most ezen a vadászaton próbálta ki először a dárdahajítót, ahol néhány rossz célzás nem árthatott a vadásznak, hiszen az őstulkok nem mentek sehova, kivéve vissza a Nagy Földanya kebelére a szellemek világában.

Reggelre elegendő húst szereztek ahhoz, hogy egy időre ellássa a teljes Nyári Találkozót, azonkívül pedig hogy jól lakassa egy nagy Jegyességi Lakoma vendégeit. Amikor az őstulkok a csapdában voltak, hírnököt küldtek vissza a táborba, és egy második nagy társaság indult segíteni, és mire az utolsó állatot is leterítették, a vadászok berohantak, hogy nekilássanak feldarabolásuknak, majd a hús tartósításának és tárolásának.

A tárolásnak számos eszközét ismerték. A gleccserek közelsége miatt és a földfelszín alatt különböző mélységekben elhelyezkedő, állandóan fagyott rétegeket altalaji jégpincékként hasznosíthatták, ahol a friss húst raktározhatták, egyszerűen oly ódon, hogy gödröket ástak a földbe, A friss húst tárolhatták mély tavakban vagy tavacskákban, vagy patakok, folyók mozdulatlan holtágaiban. A rájuk kötözött szikla súlyával a víz mélyén tartott és hollétüket hosszú póznákkal jelölt húscsomagok – hogy később így könnyebben megtalálhassák és kiemelhessék – egy egész évig is eltartottak úgy, hogy meglepően kevés romlott meg belőlük. A húst ki is száríthatták, hogy így éveken át tartson, A szárítással kapcsolatban a húslegyek okozták a problémát, mivel a kora nyár a húslegyek évszaka volt, melyek gyorsan tönkretehették a napra és a szélnek szárítani ki tett húst. Nagyon füstös tüzek távol tarthatták a rovarok legrosszabbját, de állandó felügyeletet igényeltek egy kellemetlenül füstös környezetben. Ennek ellenére úti elemózsia céljából szükség volt a hús egy részének szárítására.

A hús mellett a marhabőr volt rendkívül fontos. A szerszámokon, tárolókon, öltözékeken és menedékeken kívül sok mindenre használták. Hő- és tápértéke miatt a zsírt kiolvasztották lámpásba, a szőrzetből szálakat és tömítést gyártottak, és meleg öltözéket, az inakból kötelet és szíjakat a különböző építmények összeállításához. A szarvakból tárolók lettek, különböző eszközök, így például forgópánt falelemekre, sőt még ékszer is. A fogakból legalább olyan gyakran kreáltak ékszereket, mint eszközöket. A belekből vízhatlan tetőfedőket és öltözéket, vagy kolbászt és zsírt töltöttek bele.

A csontokból sok mindent készíthettek. Háztartási eszközöket és tányérokat, faragott dísztárgyakat és fegyvereket. A tápláló velőért összetörték, vagy tüzelőként használták a házi tűzhelyekben. Semmi nem veszhetett kárba. Még a patákat és a nyersbőrkaparékot is felhasználták, megfőzték ragasztónak és enyvnek, mely szintén sok mindenhez hasznosítható volt. Az ínnal összekeverve segíthetett a hegyet a dárdára ragasztani, a nyelet a késekre, és összeilleszteni a több részből álló dárda darabjait. Arra is alkalmas volt, hogy a lábbeli kemény talpát a puhább felsőrészhez ragasszák.

Először azonban az állatot meg kellett nyúzni, részeit különválasztani, a húst pedig elraktározni, és mindezt gyorsan. Őröket állítottak fel, hogy távol tartsák a tolvajokat, a lobbi húsevőt, melyek több mint készségesen osztoztak volna a vadászzsákmányban, a rendelkezésükre álló bármilyen eszközzel. A lemészárolt őstulkok oly hatalmas tömege minden húsevő állatot a közelbe csalogatott. Ayla somfordáló hiénákat látott először. Elővette parittyáját, és szinte gondolkodás nélkül jelzett Nyihahának, hogy eredjenek a falka után.

Le kellett szállnia a lóról köveket szedni, mégis oly gyorsan leparittyázta a hiénákat, hogy az jó ok volt arra, hogy Jondalarral együtt őrök lehettek. A leterített állatok feldarabolásához szinte mindenki értett, még az ifjoncok is, de a ragadozók távoltartásához erőfeszítésre és fegyverszakértelemre volt szükség. Farkasfalka vonta magára Farkas figyelmét. Lelkesen látott neki, hogy elkergesse a betolakodókat falkája zsákmányától, és Ayla segítette. A rosszindulatú, erőszakos nőstény farkasok rosszabbak voltak. Kettejük, valószínűleg egy hím és egy nőstény, együtt, mert ekkor volt a párzási időszakuk, lespriccelte az egyik tehenet a pézsmamirigyével. Oly borzalmas szaga lett, hogy miután a vadászok összeszedték dárdáikat, hogy megállapíthassák, ki ejtette el a vadat, jó néhányan nagy nehezen félrevonszolták, nőstény farkasok vagy bármely más húsevő prédájául, amelyik meg akarta szerezni magának, ami nem volt könnyű feladat, mivel a nőstény farkasok arról is ismertek voltak, hogy még az oroszlánnal szemben is megvédik zsákmányukat.

Ayla ekkor nyári barna hermelineket pillantott meg, akik télen farkuk fekete végének kivételével teljesen fehér hermelinné változnak. Amint időnként szemrevételezte, a karámon kívül farkasokat és hiúzokat is látott, egy pöttyös hópárducot, s megérkezett egy barlangioroszlán-falka, az első, melyet azóta látott, hogy ideérkeztek. Megállt, hogy figyelje őket. Minden barlangi oroszlán világos színű volt, általában agyarszínű, ezek azonban csaknem fehérek voltak, Először azt hitte, mindegyik nőstény, egyikük viselkedése azonban felkeltette érdeklődését. Sörény nélküli hím volt. Kérdésére Jondalar azt válaszolta, hogy a térségben élő barlangi oroszlánoknak nincs sörénye. Jondalart a keleti oroszlánok döbbentették meg, akiknek volt sörénye, noha meglehetősen bozontos.

Fent az égbolt sem maradt üres az alkalomra váró, portyázó húsevőktől, melyek a lehetőségre vártak, hogy földre szálljanak, vagy elkergessék őket, és újra elrepüljenek. Keselyűk és sasok kis energiával siklottak a hőlégen, az emelkedő meleg légáramlatokon, melyek támaszt nyújtottak hatalmas kiterjesztett szárnyaiknak. Vörös kányák, héják és szakállas saskeselyűk szárnyaltak a magasban, majd csaptak le, s néha méltóságteljes hollókkal és károgó varjakkal csaptak össze. Könnyebb volt a kis rágcsálóknak és ragadozóknak besurranni vagy berohanni a karámcsapdába, és elrejtőzni az emberek elől, de a kis ragadozók gyakran egymást ejtették zsákmányul. Végül mindent eltakarítottak valamennyiük közül a legkisebbek, a rovarok. Ám az őrök éberségétől függetlenül az összes húsevő megszerezhette a maga részét, mielőtt az őstulkokat teljes egészében feldarabolták és elraktározták volna, és bár a vadászoknak nem az volt az legfontosabb céljuk, egyáltalán nem bánták, ha mielőtt mindennel végeznek, sikerül valamennyi különleges prémre is szert tenniük.

A Nyári Találkozó sikeres első vadászata szerencsés előjel volt. Jó évet biztosított a zelandoniak részére, és különösen szerencsésnek tartották a nászt ülni készülő párok számára. A násznapra sort kerítenek, amint a húst és egyéb termékeket visszaszállítják a táborba, s biztonságba helyezik, hogy ne romoljon meg, vagy ne lopják el a négylábú húsevők.

Miután a vadászat izgalma és munkája véget ért, a Nyári Tábor figyelme visszafordult a küszöbönálló menyegzőkre. Ayla alig várta, pedig ő is nyugtalan volt. Jondalar ugyanígy érzett. Azon kapták magukat, hogy gyakran néznek egymásra, szinte szégyenlősen mosolyognak, és reménykednek, hogy minden jól alakul.