35

A kis patak partján, a sárban Jondalar Ayla fölé hajolt. Ayla hason feküdt az oldalán fekvő hatalmas farkas mellett, s kezében tartotta a fejét. Leszakított fülének vére festette vörösre az asszony kezét. Farkas megpróbálta megnyalogatni Ayla arcát.

– Ez Farkas! Megsebesült! – Az asszony arcán végigpatakzó könnyek fehér csíkokat hagytak sáros-foltos arcán.

– Szerinted mi történt vele? – kérdezte Jondalar.

– Nem tudom, de segítenünk kell rajta – mondta Ayla, és felült. – Csinálnunk kell egy hordágyat, hogy visszavihessük a táborba. – Farkas megpróbált Aylával együtt lábra állni, de visszarogyott.

– Maradj mellette, Ayla. Máris készítek egy hordágyat az imént vágott dárdaszárakból – nyugtatta Jondalar.

Többen is a farkast a táborhelyre becipelő Ayla és Jondalar elé siettek, felajánlva segítségüket, megértetve Aylával, hogy milyen sokan megkedvelték Farkast, és törődnek vele.

– Helyet készítek neki a szálláson – mondta Marthona, előttük belépve a sátorba.

– Én tehetek valamit? – kérdezte az éppen akkor visszaérkező Joharran.

– Megtudakolhatnád, hogy Matagan sebének gyógyításiból maradt-e Zelandoninak valamennyi fekete nadálytője és körömvirágszirma. Azt hiszem, Farkas összeverekedett más farkasokkal, és a harapások okozta sebek gyötrelmesek és nehezen gyógyulnak. Hatékony, erős gyógyszer kell, és hogy alaposan kitisztítsam a sebeket – mondta Ayla.

– Szükséged lesz forralt vízre? – kérdezte Willamar. Ayla bólintott. – Tüzet rakok. Milyen jó, hogy épp az imént hoztuk be ezt a rakás fát!

Joharran Folarával és Prolevával tért vissza a Zelandonia szállásáról azzal az üzenettel, hogy az Első is rövidesen odaér. Nem kellett hozzá hosszú idő, s már az egész Nyári Találkozó tudta, hogy Ayla farkasa megsebesült, és az emberek többsége aggódott érte.

Jondalar Ayla mellett maradt, miközben Farkast vizsgálta, és arckifejezésén látta, hogy négylábú kedvencük sebei súlyosak. Ayla biztosra vette, hogy egy egész falka támadta meg, és meglepőnek találta, hogy egyáltalán még él. Egy szelet őstulokhúst kért Prolevától, kaparókéssel reszelékre vakarta, mintha csecsemőnek készítene ennivalót, majd összekeverte megőrölt csattanómaszlaggal, és bele tette a torkába, hogy megkönnyítse táplálkozását, hogy pihenhessen és elaludhasson.

– Jondalar, hoznál valamennyit az elejtett tulok meg nem született borjának bőréből? Puha, nedvszívó bőrre van szükségem a sebei kitisztításához – mondta Ayla.

Marthona figyelte, amint különböző tálakban levő forró vízbe gyökereket és porokat tesz, majd valamilyen anyagot nyújtott felé.

– Zelandoni szívesen használja ezt – mondta.

Ayla ránézett. A puha anyag nem állatbőr volt. Inkább ahhoz a finomra szőtt kelméhez hasonlított, amelyből a Marthonától kapott ajándéka készült. Belemártotta az egyik tálkában levő folyadékba. Az anyag pillanatok alatt felszívta.

– Ez jó lesz... valóban nagyon jó anyag. Köszönöm – hálálkodott Ayla.

Zelandoni körülbelül ugyanakkor érkezett, amikor Jondalar és Joharran segítette a másik oldalára fordítani Farkast, hogy Ayla ott is elláthassa a sebeit. Az Első segített kitisztítani egy különösen csúnya sebet, majd Ayla többeket is meglepett azzal, hogy egy vékony ínszalagot fűzött át fonalvezetője apró lyukán, és arra használta, hogy csomókkal összeerősítse a legmélyebb sebek legfontosabb széleit. Korábban már többeknek megmutatta a zseniális eszközt, de még soha senki nem látta, hogy eleven sebeket varrjanak össze vele. Még Farkas szétszakított fülét is összevarrta, bár a seb még így is recés szélű maradt.

– Tehát ezt csináltad velem is – mondta Jondalar mogorva vigyorral.

– Valóban úgy tűnik, mintha segítene összetartani a sebet, hogy jól gyógyuljon – dicsérte Zelandoni. – Ezt is a Törzs orvosságos asszonyától tanultad? A bőr összevarrását?

– Nem. Iza ezt soha nem csinálta. Valójában nem varrták, hanem összecsomózták a dolgokat. Szívesen használják lyukak készítéséhez árszerszámként a szarvas mellső alsólábában levő éles kis csontot bőrök és inak átlyukasztásához, miután a szélein részben megszáradt és megkeményedett, hogy átfűzzék az inat, és csomóra kössék. Nyírfakéreg-tárolókat is gyártottak így. Amikor Jondalar varratai állandóan felszakadtak és kinyíltak annak ellenére, hogy megpróbáltam nagyon erős szorítókötést tenni rá, hogy egybetartsa a húst, bőrt, inakat, elgondolkodtam azon, mi lenne, ha csomókkal tartanám a helyén a bőrt és az izmokat. így hát megpróbáltam. Úgy tűnt, összetartja a sebeket, de sejtelmem sem volt arról, mikor kell kivennem a varratokat. Nem akartam, hogy a hegek felszakadjanak, de azt sem akartam, hogy a csomók a sebekben maradjanak. Talán kicsit tovább várhattam, mielőtt végül elvágtam a varratokat. A kelleténél valószínűleg kicsit jobban fájt volna, ha kihúzom a sebből – magyarázta Ayla.

– Azt állítod, én voltam az első ember, akinek összevarrtad a sebeit? – kérdezte Jondalar. – Nem tudtad, sikerül-e vagy sem, hanem rajtam próbáltad ki? – Fölnevetett. – Örülök neki! A sebeken kívül aligha tudhattad másból, hogy egy barlangi oroszlán támadott meg.

– Tehát sebek összevarrására fejlesztetted tovább ezt a módszert? – kérdezte Zelandoni. – Csak a nagyon tehetségesek és a gyógyítás iránti természetes rátermettséggel rendelkezők lehetnek ilyen leleményesek a gyógymódokban Ayla, te a Zelandoniához tartozol.

Ayla boldogtalannak tűnt.

– De én nem akarok a Zelandonia tagja lenni! – ellenkezett. – Én... hálás vagyok... mármint, kérlek, ne érts félre nagyon megtisztelsz, donier, de én csak Jondalar társa akarok lenni, megszülni a gyermekét, és jó zelandoni asszony szeretnék lenni. – Kerülte az Első tekintetét.

– Kérlek, ne érts félre – válaszolta az Első. – Nem rögtönzött ajánlatot tettem, pillanatnyi ötlettől indíttatva, mintha vacsorára hívtalak volna meg. Azt mondtam, a Zelandoniához tartozol. Jó ideje így vélekedem már. A te tehetségeddel bíró embernek arra van szüksége, hogy olyanokhoz csatlakozzon, akiknek hasonló szintű a tudománya Szeretsz gyógyító lenni, nem?

– Gyógyító asszony vagyok. Azon nem változtathatok válaszolta Ayla.

– Természetesen az vagy, ahhoz nem fér kétség – mondta az Első. – De a zelandoni nép közt csak a gyógyítók tartoznak a Zelandoniához. Az emberekben szorongást keltene az olyan orvosságos, aki nem az. Ha nem tartozol a Zelandoniához, nem téged hívnak, ha gyógyítóra van szükség, így nem lehetnél gyógyító asszony, ahogy te nevezed, Miért nem akarsz tagja lenni a Zelandoniának?

– Beszéltél arról, mennyi mindent kell megtanulni, én arról is, mennyi idő szükséges hozzá. Hogyan lehetnék jó társa Jondalarnak, és neveljem a gyermekeimet, ha annyi időt kell töltenem annak megtanulásával, hogy Zelandoni legyek? – kérdezte Ayla.

– Vannak Földanya Szolgálói közt olyanok, akiknek társuk és gyerekeik vannak! Te magad meséltél arról, aki a gleccseren túl él a társával és több gyermekével, és találkoztál a Második Barlang Zelandonijával is – mondta az Első. – S nem ő az egyetlen.

– De csak páran vannak – ellenkezett Ayla.

Az Első alaposabban megszemlélte a fiatalasszonyt, és meg volt győződve arról, hogy Ayla nem mondott el mindent. Indokai nem illettek karakteréhez. Kitűnő gyógyító volt, és érdeklődő, gyorsan tanult, és nyilvánvalóan szerette hivatását. Nem hanyagolná el a társát, sem a gyermekeit, és amikor távol kellene maradnia, mindig akadna valaki, aki a segítségére sietne. És készséges, gondos is. Hiszen az állataira is milyen sok időt szán, mégis szinte mindig rendelkezésre áll, s mindig segítőkész, ha bármi teendő felmerül, és a kötelezőnél többet vállal.

A doniert nagyon meghatotta, ahogy Ayla mindenkit meggyőzött arról, hogy segítsék Lanogát abban, hogy gondoskodhasson legkisebb húgáról és a többi testvéréről. S ahogy azt a beteg kezű fiút is gyámolítja! Ezek mind olyan dolgok, amiket egy jó Zelandoni tesz. Született Zelandoni! A donier elhatározta, meg kell ismernie Ayla igazi problémáját, mert eltökélte, hogy így vagy úgy, de Ayla lesz Földanya Első Szolgálói Közt Első. A Zelandonia tagjává kell lennie, mert túlzottan veszélyezteti stabilitásukat, ha valaki oly született tehetség és annyi tudománnyal rendelkezik, mint Ayla, de kívül esik a Zelandonia befolyásán.

Az emberek elmosolyodtak, amikor meglátták a központi táboron keresztül Ayla mellett ballagó Farkast Marthona rostanyagából és puha bőreiből készült sebkötéseiben. Farkas már-már mintha emberi öltözéket viselt volna, és a bősz, húsevő vadállat karikatúrájának látszott. Többen megálltak, hogy megkérdezzék, hogy érzi magát, vagy tetszésnyilvánításukat fejezték ki. Ám nagyon közel haladt Aylához. Annyira boldogtalan volt, amikor Ayla legelőször magára hagyta, hogy üvöltött, majd kiszabadította magát, és megkereste. Az egyik Történetmondó már történeteket szőtt a Farkasról, aki imádta az asszonyt.

Aylának újra meg kellett tanítania arra, hogy ott maradjon, ahol meghagyja neki. Végül újra biztonságban és nyugodtan kezdte érezni magát Jondalar, Marthona vagy Folara társaságában, de már védelmezte is a Kilencedik Barlang táborhelyét, és Aylának arra is újra meg kellett tanítania, hogy ne lépjen fel fenyegetően a vendégekkel szemben. Az embereket, különösen a közelállókat, elbűvölte Ayla szinte határtalan türelme az állattal, ugyanakkor látták az eredményeket is. Sokuk vélekedett úgy, milyen érdekes lehet az embernek engedelmeskedő farkas, bár nem voltak meggyőződve arról, hogy kinevelése megéri-e az időt és fáradságot. Azt mégis megértette velük, hogy Ayla nem varázslattal szelídíti meg és bánik állataival.

Az asszony már éppen lepihent volna, azon gondolkodva, hogy Farkas végül talán újra higgadtabban fogadja az esetenkénti látogatókat, és szelíden viselkedik velük amikor egy fiatalember – hallotta, hogy a Tizenkilencedik Barlangban élő Palidarként mutatták be – jött látogatóba Willamar kereskedőtanoncához, Tivonanhoz. Farkas oda ment hozzá, morogni kezdett, s igazi fenyegetéssel mutatta ki tépőfogát. Aylának le kellett fognia, leszorítania, de még, akkor is elfojtottan morgott. Félelmében a fiatalember hátrahőkölt, Ayla pedig nem győzött szabadkozni. Willamar, Tivonan és jó néhányan mások körbeállták, s meglepetten figyelték a jelenetet.

– Nem tudom, mi lehet vele. Már azt hittem, túl van azon, hogy védelmezze a területét. Általában nem viselkedik így, de nemrég megsérült, és még nem gyógyult fel teljesen magyarázkodott Ayla.

– Hallottam, hogy megsebesült – válaszolta a fiatal férfi

Ayla akkor vette észre, hogy a vendég farkasfogakból fűzött nyakláncot visel, kezében a csomagját pedig farkasprém díszíti.

– Megkérdezhetem tőled, honnan szerezted azt a farkasprémet? – kérdezte.

– Nos... az emberek többsége azt hiszi, hogy elmentem farkasra vadászni, de nektek megmondom az igazat. Találtam. Valójában találtam két farkast, és hatalmas viadalban lehettek, mert nagyon megmarcangolták egymást. Az egyik egy fekete nőstény volt, a másik pedig egy hétköznapi szürke, egy hím. Először a fogakat vettem ki, majd úgy döntöttem, a prém egy részét „megmentem".

– És a szürke hím bundája díszíti a csomagod – mondta Ayla. – Most már azt hiszem, értem. Farkas ugyanabban a viadalban vehetett részt és sebesülhetett meg. Tudtam, hogy talált egy barátot, valószínűleg a fekete nőstényt. Még mindig fiatal, s nem hiszem, hogy egyáltalán párzott-e már. Még kétéves sincs, de meg akartak ismerkedni egymással. A nőstény a helyi falka legalacsonyabb rangúja lehetett, vagy egy magányos farkas egy másik falkából.

– Honnan tudod? – kérdezte Tivonan. Ekkor már még többen gyülekeztek körülöttük, a beszélgetést hallgatva.

– A farkasok szeretik, ha a farkasok farkasoknak látszanak. Azt hiszem, jobban értik egymást, ha átlagos a farkasszínezetük. A szokásostól eltérőeket, tiszta feketéket, fehéreket vagy foltosakat nem fogadják be, kivéve – ahogy néhány mamutoj barát mesélte – azokon a helyeken, ahol egész évben rengeteg a hó, ahol a fehér farkasok a szokásosak. De a szokatlanok, mint az a fekete, gyakran a legalacsonyabb rangúak a falkában, így valószínűleg elhagyják a falkát, és magányos farkasok lesznek, ahogy az a fekete nőstény. A magányos farkasok általában más falkák területének határvonalai közt rejtőznek, saját helyet keresve, és ha rátalálnak egy másik magányos farkasra, megpróbálják megalapítani a saját falkájukat. Úgy vélem, e térség farkasai a saját területüket védték a két jövevénnyel szemben – mondta Ayla. – S hatalmas mérete ellenére Farkas hátrányban volt. Tudott egy-két dolgot, egyszerűen csak azért, mert farkas, de soha nem voltak fivérei vagy nővérei, sem nagynénjei, sem nagybátyjai, sem más farkasok, akik meg tanították volna azokra a dolgokra, amiket egymástól tanulnak.

– Honnan tudsz ennyi mindent? – kérdezte Palidar.

– Éveken keresztül figyeltem a farkasokat. Amikor vadászni tanultam, csak húsevőket és nem növényevőket vadásztam. Szeretnék kérni tőled egy szívességet, Palidar – mondta Ayla. – Elcserélhetem veled azt a farkasbőrt? Azt hiszem, Farkas azért morog rád és fenyeget, mert érzi rajtad annak az állatnak a szagát, akivel megküzdött, legalábbis egyikükét, és valószínű, hogy megölte. De megölték a barátnőjét, s csaknem őt is. Veszélyes lehet neked, ha azzal a holmival jössz ide. Soha nem szabad idejönnöd azzal a farkasprémmel, mert nem tudom, Farkas mit cselekedne.

– Odaadom ellenérték nélkül – mondta a fiatalember. Csak egy prémdarab, amit lazán a pakkomra varrtam. Nem akarok belekerülni semmilyen dalba vagy legendába, mint az a férfi, akit megtámadott egy farkas, aki imádta az asszonyt. A fogakat megtarthatom? Azok sem értéktelenek.

– Igen, tartsd meg a fogakat, de azt tanácsolnám, hogy néhány napra áztasd be őket halványszínű, erős teába. S megmutatnád nekem, hol találtál rá a farkasokra?

A fiatalember odaadta Aylának a farkast támadásra ösztönző prémet, ő pedig odavetette állata elé. Farkas rávetődött, megragadta, és rázta, megpróbálva szétszaggatni. A figyelő emberek még talán mulatságosnak is találták volna, ha rá nem döbbennek, a farkas milyen súlyosan megsérült, és hogy a barátnőjét vagy lehetséges társát megölték. Szimpatizáltak vele, s felruházták azokkal az érzelmekkel, melyeket ők éltek volna át hasonló helyzetben.

– Örülök, hogy nem rajtam van az a szőr – mondta Palidar.

Ayla és Palidar megbeszélte, hogy később visszamennek arra a helyre, ahol megtalálta a farkasokat, most azonban mindkettejüknek más dolga akadt. Aylának fogalma sem volt, mit találhat még, hisz a dögevők mostanra mindent eltakaríthattak már, de amilyen beteg volt Farkas, Aylának sejtelme sem lehetett arról, mekkora utat tehetett meg, hogy rátaláljon. Palidar távozása után arra gondolt, vajon milyen dalokat és történeteket találhattak ki a farkasról, aki imádta az asszonyt.

Ellátogatott a Történetmondók és Zenészek táborába. Eleven, színes hely volt, még mintha a ruhájuk is világosabb színű lett volna. Nem mindannyian jöttek egy helyről, nem volt saját kőhajlékuk, csak az utazósátraik és szállásaik. Helyről helyre vándoroltak, egy ideig egyik Barlangnál maradtak, majd egy másiknál, de nyilvánvalóan mindannyian ismerték egymást, és rokonságot éreztek egymás iránt. Mintha mindig lettek volna gyerekek a lakhelyükön. Ahogy az év többi részében, meglátogatták a különböző Barlangokat, de inkább Nyári Találkozóik sátraiban, semmint sziklamenedékeikben. Mindannyian részt vettek nagy előadásaikon, melyeket a központi térségen adtak, ahol a Jegyességi Szertartásokat is tartották, és a közönség a domboldalról nézte műsorukat.

Ayla tudta, hogy a Történetmondók már elkezdték a regélést a Kilencedik Barlang állatairól. A történetek néha arról szóltak, milyen hasznosak lehetnek a négylábúak, mint például, hogy a lovak miként tudnak nehéz rakományokat szállítani, vagy Farkasról, aki a vadászatban segíti Aylát azzal, hogy felhajtja a vadakat, ahogy a madarat a dárdahajító-bemutatón. Megszületett egy új legenda arról, hogyan fedezték fel a helyi barlangot, a Történetmondók azonban szívesen szőttek regéikbe természetfeletti vagy mágikus elemeket. Történeteikben Farkas nem azért vadászott, mert Ayla megtanította rá, hanem mert volt köztük valami különleges kapcsolat, ami igaz, valóban így volt, de nem ebből az okból vadásztak együtt. A történet a farkasról, aki imádta az asszonyt, már olyan legendává vált, mely egy férfiról szól, aki farkassá változott, amikor ellátogatott a szellemvilágba, majd elfelejtett visszaváltozni emberré, amikor ebbe a világba visszatért.

A történeteket már sokszor regélték és újramondták, és már lassan belevegyültek a népmesékbe és legendákba. Néhány regös új történeteket talált ki állatokról, melyeket emberek gondoztak, illetve egyik-másik történet már olyan fordulatot vett, hogy állatok viselték gondját embereknek. Néha aztán állatlelkekké változtak, akik segítették az embereket. E történeteket minden valószínűség szerint tovább adja majd egyik nemzedék a másiknak, életben tartva az ideát, mely szerint az állatok megszelídíthetők és taníthatók és gondozhatok, s nem csak vadászhatok.

– Farkas jól meglesz Folarával – mondta Jondalar. – Már semmi gondja a látogatókkal, a vendégek pedig óvatosabbak lesznek, s előre tudatják, ha a Kilencedik Barlangba mennek. Már nem támadhat rá váratlanul senkire, s már tudjuk, miért volt olyan agresszív Palidarral. Nehéz idő van a háta mögött, és valószínűleg az változtatta meg, alapvetően azonban ő ugyanaz a Farkas, akit kicsiny farkaskölyök kora óta szeretsz és tanítod. Mégsem hiszem, hogy el kellene vinnünk a megbeszélésre. Tudod, mennyire idegesek lehetnek az emberek, ami gyűlölködéssé fajulhat. Farkas nem szívesen találkozna kiabáló, esetleg bajkeverő emberekkel, különösen, ha te is ott vagy, és azt hinné, téged fenyegetnek.

– Kik lesznek ott? – kérdezte Ayla.

– A vezetők többsége, a Zelandonia és azok, aki ellenezték Echozart – mondta Joharran.

– Azaz Brukeval, Laramar és Marona – mondta Ayla. – Egyikük sem barát.

– Sőt rosszabb – válaszolta Jondalar. – Az Ötödik Barlang Zelandonija és Madroman, a tanítványa, aki bizonnyal nem a legjobb barátom, szintén ott lesz. És a Huszonkilencedik Barlangból Denanna, bár azt egyáltalán nem tudom, neki mi az ellenvetése.

– Nem hiszem, hogy kedvelné az elgondolást, hogy állatok éljenek az emberek mellett. Emlékszel, amikor megálltunk náluk idefelé jövet, és nem akarta, hogy az állatok bemenjenek a sziklamenedékbe? – kérdezte Ayla. – Bár én éppen annak örültem, hogy a mezőn táborozhatunk.

Amikor megérkeztek a Zelandonia szállására, a bejárati fatáblát már azelőtt kinyitották, hogy bejelenthették volna megérkezésüket, és bekísérték őket. Ayla futó gondolata az volt, honnan tudják már előre, mikor érkezik, akár számítanak rá, akár nem.

– Találkoztál már a Kilencedik Barlang új tagjával? – kérdezte Zelandoni a kellemes külsejű asszonytól, akinek békéltető mosoly fénylett az arcán, mosolya alatt azonban Ayla megsejtette a rejtett erőt.

– Ott voltam a bemutatkozón, természetesen, és a Jegyességi Szertartáson, de személyesen még nem találkoztunk – válaszolta az asszony.

– A Zelandoniak Kilencedik Barlangjának Aylája, a Zelandoniak Kilencedik Barlangjából származó Jondalar társa, aki a Kilencedik Barlang előző Vezetőjének, Marthonának fia. Ayla korábban a Mamutojok Aylája volt, az Oroszlán Tábor tagja, a Mamut Házi Tűzhely Leánya, a Barlangi Oroszlán Lelkének Kiválasztottja, a Barlangi Medve Védelmezettje – mutatta be formálisan Zelandoni.

– Ayla, ő a Huszonkilencedik Barlang Zelandonija.

Ayla üdvözölte az asszonyt, de meglepte a rövid formális bemutatás. Ennél többre azonban nem is volt szükség. Zelandoniként lemondott személyes lényéről, és a Huszonkilencedik Barlang Zelandonijának megtestesülése lett, bár ha akarta volna, a bemutatás magában foglalhatta volna azt a személyt, aki korábban volt, köztük eredeti nevét és minden korábbi titulusát. Egyszerűen csak szükségtelennek tűnt, mivel már nem az az ember, aki korábban volt, hanem Zelandoni.

Ayla saját új név- és kötelékgyűjteményére gondolt. Tetszett neki, ahogy az Első bemutatta. A Zelandoniak Aylája lett, és Jondalar társa, és jegyességi neve előrekerült, valamikor azonban a Mamutojok Aylája volt, s nem veszítette el hozzájuk fűző, számára annyira fontos kötelékeit. S változatlanul a „Barlangi Oroszlán Lelkének Kiválasztottja" maradt, és a „Barlangi Medve Védelmezettje". Tetszett neki, hogy még totemjét és törzsbeli kapcsolatait is tartalmazta a bemutatás.

Amikor megérkezett a Kilencedik Barlangba, és a formális zelandoni bemutatkozásokon meghallotta a nevek és rokonsági kötelékek hosszú recitálását, eltűnődött azon – és senkivel nem osztotta meg gondolatait –, miért tartanak olyan hosszadalmas, ismeretlen nevekkel és kötelékekkel teli, csaknem végeérhetetlen bemutatkozásokat. Miért nem egyszerűsítik le, és említik egyszerűn csak azokat a neveket, ahogy az embereket hívják – Jondalar, Marthona, Proleva. De akkor annyira tetszett neki, hogy megemlítették ismerős kötelékeit, most pedig örült, hogy a zelandoniak szokása szerint megemlítették múltbeli kötelékeit is. Egy időben úgy gondolt önmagára, mint Nép Nélküli Aylára, akinek egy lovon és egy oroszlánon kívül senkije nincs Most kötelékek fűzték számos emberhez, társul választották, és gyermeket vár.

Még elidőzött egy futó gondolat mellett, miközben figyelmét visszafordította a találkozón jelen levőkre. Nagyon szerette volna, ha bemutatása magában foglalná a „Durcnek, a Törzs tagjának édesanyja" titulust is, de mérlegelve a megbeszélés célját, és felidézve jegyességük szertartásának estéjét és az Echozar megjelenése kiváltotta rendzavarást, nem volt benne biztos, hogy beszélhet-e valaha is a zelandoniaknak a fiáról, Durcről.

Az Első a szállás közepére lépdelt, s hamarosan elcsendesedett mindenki.

– Azzal kezdeném, hogy e találkozó nem változtat semmin. Joplaya és Echozar násza megköttetett, és azt csak ők bonthatják fel. De mintha piszkos pletykák és általános rosszindulat rejtett áramlása irányulna feléjük, amit én szégyenletesnek tartok. A legkevésbé sem vagyok büszke arra, hogy Zelandonija vagyok egy olyan népnek, amely oly könyörtelen tud lenni egy fiatal párral, akik csak most kezdik el önálló életüket. Dalanar, Joplaya házi tűzhelyének atyja és én úgy határoztunk, hogy nyíltan megbeszéljük a problémát. Ha valakinek komoly ellenvetése van, most érkezett el az ideje, hogy előadja – szólott a donier.

Némi kertelés hallatszott, és a tekintetek elkerülése. Nyilvánvaló volt a feszengés, a szégyenkezés, különösen azok közt, akik buzgón meghallgattak, sőt tovább is adtak rosszindulatú pletykákat, rágalmakat. Még a földi és spirituális vezetők sem voltak mentesek az ilyen jellemhibáktól. Látszólag senki nem akarta részletezni a dolgot, mintha túl nagy ostobaság lenne még megemlíteni is. S az Első már-már továbblépett a találkozó következő témájára.

Laramar úgy vélte, hogy a pillanat, amelyért ágált, elillan előle, holott egyike volt azoknak, akik leginkább szították az elégedetlenséget.

– Igaz vagy sem, hogy Echozar anyja laposfejű volt? – tette fel a kérdést.

Az Első a megvetés és ingerültség pillantásával tekintett rá.

– Soha nem tagadta – válaszolta.

– Ami pedig azt jelenti, hogy Echozar félvér, egy félvér gyerek pedig utálatosság. Azaz Echozar utálatosság – jelentette ki Laramar.

– Ki mondta neked, hogy egy félvér gyerek utálatosság? – kérdezte az Elsők Közt Első.

Laramar összevonta szemöldökét, s körülnézett.

– Mindenki tudja.

– Honnan tudhatnák? – kérdezte a donier.

– Mert az emberek azt mondják – válaszolta Laramar.

– Milyen emberek mondják? – erőltette a választ Zelandloni.

– Mindenki – válaszolta Laramar.

– Ha mindenki azt mondaná, hogy holnap reggel nem kel fel a nap, valóban nem kelne fel? – kérdezte a donier.

– Nos... hát... nem. De az emberek mindig azt mondták – ismételte önmagát Laramar.

– Mintha úgy emlékeznék, hogy a Zelandoniától hallottam, amint ezt állítják – jelentette ki az egyik jelenlévő.

Az Első körbenézett, majd tekintete megállapodott az imént megszólalón, felismerte ugyanis a hangját.

– Azt állítod, hogy a Zelandonia egyik tanítása az, hogy egy félvér gyermek utálatosság, Marona?

– Nos, igen – jelentett ki kihívó arccal Marona. – Biztos, hogy a Zelandoniától hallottam.

– Marona, tudtad, hogy még egy szép nő is elcsúnyul, amikor rágalmaz és rosszindulatúan hazudozik? – kérdezte az Első.

Marona elvörösödött, és gyűlölködő tekintettel meredt a donierre. Többen megfordultak, hogy Maronára nézzenek, s lássák, vajon az Első igazat mondott-e, s néhányan egyetértettek vele abban, hogy a rosszakaratú, undok megjegyzés valóban megfosztotta Marona arcát elismert szépségétől. Marona elfordította tekintetét, de maga elé motyogta:

– Honnan tudod, te kövér öregasszony?

A közelében többen is meghallották, és elborzadtak a sértésen, melyet a gyűlölködő asszony vetett Földanya Szolgálói Közül Elsőre. Aylának, aki a jókora terem túloldalán állt, hallása azonban szinte természetfelettien kitűnő volt, a lélegzete is elállt. Néhányan mások is meghallották Maronát, köztük a donier is, akinek szintén meglehetősen jó volt a hallása.

– Nézd meg alaposan ezt a kövér öregasszonyt, Marona, és ne feledd, hogy hozzád hasonlóan egykor én voltam a legszebb nő a Nyári Találkozókon. A szépség legföljebb múlandó Adomány. Bölcsen élj vele, amíg még rendelkezésedre áll, ifjú hölgy, mert ha elmúlt, nagyon boldogtalan leszel, ha más erényed nincs. Én soha nem bánkódtam szépségem hanyatlása miatt, mert az erények, a tudomány és a tapasztalat sokkal elégedettebbé tesz – mondta az Elsők Közt Első.

Majd a csoport többi tagja felé fordult:

– Marona állította, Laramar pedig célzott rá, hogy a Zelandonia tanítja azt, hogy azok a gyerekek, akik egy közülünk való lelkének és egy olyan lelkének összeillesztéséből születnek, akiket mi laposfejűnek nevezünk, utálatosságnak születnek. Az elmúlt néhány napban nagyon sokat meditáltam elmélyülten, és felidéztem a Históriákat és a Régiek Legendáit és az összes tant, melyet csak a Zelandoniák ismerhetnek, hogy megpróbáljak rájönni, honnan ered ez a szemlélet, mert Laramarnak egy szempontból igaza van. Olyan valami ez, amiről mindenki azt hiszi, hogy tudja.

– Elhallgatott, és körülnézett az összegyűlteken. – Az a nézet soha nem volt a Zelandonia tanítása.

A Zelandonia nagyon csendes volt mindig, amikor az Elsőt meditálni látták egyedül. Mellplakettjét ilyenkor megfordította, hogy a vésetek, a díszítés nem látszott, hanem csak a dísztelen oldala, azt jelezve, nem akarja, hogy megzavarják. Most már értették, miért meditált.

Halk beszélgetés hallatszott:

– De hiszen állatok! Még csak nem is emberek! A medvékkel állnak rokonságban.

A Tizennegyedik Barlang Zelandonija hallhatóan szólalt meg:

– Földanya visszataszítónak találna egy olyan félvért!

– Utálatosságok – mondta Denanna, a Huszonkilencedik Barlang vezetője. – Mindig is tudtuk.

Madroman az Ötödik Barlang Zelandonijának sutyorgott:

– Denannának igaza van. Félig emberek, félig állatok.

Az Első megvárta, amíg elcsendesednek.

– Honnan hallottátok azokat a dolgokat? Próbáljatok meg visszaemlékezni egy példára a Zelandonia tanából vagy a Zelandonik Históriáiból, és az Idősek Legendái hol említik konkrétan, hogy a vegyes nászból született gyermekek utálatosságok, vagy egyáltalán azt, hogy a laposfejűek állatok?

Nem célozgatásokról vagy vélekedésekről beszélek, hanem konkrét meghatározásról – mondta Zelandoni.

Hagyta őket gondolkodni kis ideig, majd folytatta:

– Valójában, ha végiggondoljátok, megértitek, hogy Földanya soha nem találná visszataszítónak, és azt sem akarná, hogy mi utálatosságnak tartsuk őket. Ők is Földanya gyermekei, ahogy mi. Végtére is ki az, aki kiválasztja egy férfi lelkét, és hozzáilleszti egy nő lelkéhez? Ez nem gyakran történik meg, mivel nem sokat érintkezünk laposfejűekkel, de ha Földanya néha úgy dönt, hogy úgy teremt új életet, hogy egy laposfejű elánját egy zelandoni elánjához illeszti, az az Ő választása. Az Ő gyermekei nem tehetik meg, hogy lebecsüljék vagy ócsárolják azokat az utódokat. Földanya döntött úgy, hogy megteremti őket – talán valami különleges okból. Echozar nem utálatosság. Echozart asszony szülte a világra, ahogy minket valamennyiünket. Az a tény, hogy az édesanyja törzsbeli asszony volt, nem teszi Echozart kevésbé Földanya gyermekévé. Ha ő és Joplaya egymást választotta, akkor Doni tetszésére tették, és mi sem találhatjuk döntésüket kevésbé tetszetősnek.

Felbolydulás követte mondatait, az Első azonban nem hallott ellenvetést, ezért úgy döntött, folytatja.

– A másik oka gyülekezésünknek az, hogy Joharran mesélni szeretne nektek azokról, akiket mi laposfejűeknek nevezünk. Először azonban azt hiszem, jobban megismerhetitek őket olyan valakitől, aki tapasztalatból beszél. Aylát olyanok nevelték fel, akiket mi laposfejűeknek nevezünk, ő azonban a Törzs népeként ismeri őket. Ayla, idejönnél, légy szíves, és mondanál róluk néhány szót?

Ayla felállt, és az Első felé lépdelt. Gyomra összeszorult, szája kiszáradt. Nem szokott hozzá ahhoz, hogy előadást tartson egy csoportnak, és nem tudta, hol kezdje, ezért emlékei kezdetétől kezdte.

– Azt hiszem, már amennyire kiszámolhattam, ötéves lehettem, amikor elveszítettem a családom, melyhez születtem. Talán nem nagyon jól emlékszem, de úgy vélem, földrengés vitte el őket. Álmaimban néha visszatér az a tragédia. Egy ideig egyedül kóboroltam. Nem tudtam, hova menjek, mit csináljak. Már nem tudom felidézni, mennyi ideje lehettem egyedül, amikor egy barlangi oroszlán üldözőbe vett. Úgy rémlik, elrejtőztem egy kis, nagyon kis odúban, mert a barlangi oroszlánnak csak a mancsa ért be, hogy megpróbáljon megragadni, és megmarta a lábamat. Még ma is megvannak a sebek, négy csík a karmai nyomán a lábamon. Legkorábbi pontos emlékem az, hogy kinyitom a szemem, és Izát látom, egy asszonyt abból a népből, akiket ti laposfejűeknek neveztek. Emlékszem, sikoltozni kezdtem, amikor megpillantottam. Azzal reagált, hogy a karjaiba szorított, amíg meg nem nyugodtam, és abba nem hagytam a sírást.

Az emberek figyelmét azonnal felkeltette a még öt évet sem számoló árva lány története. Ayla elmagyarázta, hogy a Törzs otthonát, amely megtalálta, szintén földrengés rombolta le, és új lakhelyet kerestek maguknak, amikor rátaláltak. Elmondta nekik, hogy Iza népe tudta, hogy ő nem törzsbeli, hanem a Mások egyike. Ők ezt a szót használták az olyan emberekre, mint ő, és elmesélte azt is, hogy Brun törzsének orvosságos asszonya és fivére, Creb fogadta örökbe, aki nagy mogur volt, ami a Zelandonihoz hasonló tisztség. Történetmondása közben megfeledkezett idegességéről, és minden modorosság, formalitás nélkül mesélt az életéről, őszinte érzelemmel és jóindulattal azok iránt az emberek iránt, akik a Barlangi Medve törzsének nevezik magukat.

Nem takargatott semmit, Brouddal megélt nehézségeit sem, aki Brunnak, a vezető társának fia volt, s beszámolt arról is, milyen örömmel tanulta a gyógyászatot Izától. Beszélt Creb iránti szerelméről, törzsbeli húga, Uba iránt érzett testvéri szeretetéről, és kíváncsiságáról, amikor először vette kezébe a parittyát. Elmondta, hogyan tanulta meg egyedül a használatát, majd néhány évvel később miként látta eredményeit. Csak akkor habozott, amikor azt mérlegelte, beszéljen-e fiáról. Mert az Első minden logikus és emelkedett szellemű érvelése a mellett, hogy a „törzsbeliek is Földanya gyermekei", jó néhányuk – különösen az Echozar és Joplaya násza ellen tiltakozók – arckifejezéséről és gesztusaikból leolvashatta, hogy érzéseik nem változtak. Egyszerűen csak úgy döntöttek, az lesz a legjobb, ha véleményüket megtartják maguknak, legalábbis egyelőre. Ezért úgy döntött, a legjobb talán az lesz, ha arról hallgat.

Beszélt nekik arról is, hogyan kényszerítették arra, hogy hagyja el a Törzset, amikor Broud vezető lett, és noha megpróbálta megmagyarázni, mi a halálátok, nem hitte, hogy teljesen megértették kényszerítő erejének igazi hatalmát. Valóban szó szerint a Törzs egyéneinek halálát okozhatta, ha nem volt hova menniük, és senki, még a legkedvesebb családtagjai sem vették tudomásul többé még egyszerűen a létezését sem. Csak röviden említette meg a völgyben eltöltött idejét, de részletesebben szólt Rydagről, a félvér gyermekről, akit Nezzie, az Oroszlán Tábor Vezetőjének társa adoptált.

– Echozartól eltérően Rydagben nem volt meg a Törzs ereje, és jellemében is gyenge volt, a törzsbeliekhez hasonlóan azonban képtelen volt bizonyos emberi hangok képzésére. Én tanítottam őt, Nezzie-t, az Oroszlán Tábor többi lakóját és Jondalart, hogy kézjelekkel kommunikáljanak. Nagyon boldoggá tette Nezzie-t, amikor Rydag először nevezte „anyá"-nak. – Ayla befejezte történetmondását.

Ekkor Jondalar lépett elő, és mesélte el azt a történetet, amikor nem sokkal azután, hogy átkeltek a napkeletre levő gleccserfennsíkon, a bátyjával, Thonolannal együtt találkozott néhány törzsbeli férfival. Elmondta nekik fél-halfogásának „mulatságos" történetét is, amikor a törzsbeli fiatalember megmentette az életét, s cserébe elvitte a hal másik felét. Nem hagyta ki azokat a körülményeket sem, amelyek arra vezették, hogy néhány éjszakát a törzsbeli párnál, Gubannál és Yorgánál töltsenek, és azt sem, hogyan „beszélgettek" velük azon a jelnyelven, melyre Ayla tanította őket.

– Ha van fontos dolog, amit Utazásunkon megtanultam – mondta végül Jondalar –, az az, hogy azok, akiket mi mindig laposfejűeknek neveztünk, emberek, intelligens emberek. Nem állatok jobban, mint ti vagy én. Talán másként élnek, talán az intelligenciájuk nem olyan, mint a mienk, de nem kevesebb. Egyszerűen csak különbözik a zelandoniakétól. Van, amihez mi értünk, és ők nem, de vannak olyan dolgok, melyekhez ők értenek, mi pedig nem.

Joharran állt fel ekkor, aggodalmairól beszélt, és arról, hogy új módszereket kell kidolgozniuk a Törzzsel kapcsolatos problémák megoldásához. Végül Willamar szólt a Törzs népével való kereskedésről. Számos kérdés merült fel, és a beszélgetés hosszú ideig tartott. A hallottak meglepetést jelentettek a Zelandoniak és a zelandoniak vezetői számára is. Néhányan nehezen hitték el, többségük azonban nyitottsággal kezelte a beszámolókat. Nyilvánvalónak tűnt, hogy Ayla története igaz; még a legjobb Történetmondók sem tudtak volna meggyőzőbbet kitalálni. S humánusnak mutatta be a Törzs népét, még ha néhányan nem akarták is elhinni, hogy emberek. Semmilyen elhatározásra nem jutottak, de mindenkit elgondolkodásra késztetett.

Ekkor az Első állt fel, hogy véget vessen a találkozónak.

– Azt hiszem, mindannyian tanultunk néhány fontos dolgot – mondta. – Nagyra becsülöm, hogy Ayla hajlandó volt eljönni, és oly spontánul beszélni szokatlan élményeiről. Ritka bepillantást nyújtott számunkra azoknak az embereknek az életébe, akik talán különösek, de akik hajlandók voltak befogadni egy gyermeket, akiről tudták, hogy nem közülük való, mégis úgy bántak vele, mint saját népük szülöttével. Néhányunk félt, ha vadászatkor vagy gyűjtögetéskor véletlenül laposfejűeket láttunk. Úgy tűnik, a félelem helytelen érzés volt olyan emberekkel szemben, akik hajlandók voltak befogadni valakit, aki oly reménytelen helyzetben és annyira egyedül volt.

– Véleményed szerint ők fogadták be azt a Kilencedik Barlangból régen eltűnt asszonyt is? – kérdezte a Tizenkilencedik Barlang fehér hajú Zelandonija. – Ha jól emlékszem, terhes volt, amikor visszajött. Földanya talán úgy határozott, akkor Áldja meg, amikor a laposfejűek közt van, és az egyikük lelkét...

– Nem! Ez nem igaz! Az én anyám nem volt utálatosság! – kiáltott fel Brukeval.

– Így igaz. Az édesanyád nem volt utálatosság – mondta Ayla. – Éppen ezt próbáltuk megértetni veled. A félvérek egyike sem utálatosság!

– Az én anyám nem volt félvér! – kardoskodott Brukeval. – Ezért nem volt utálatosság! – Oly gyűlölettel nézett Aylára, hogy annak el kellett fordítania a fejét, hogy elkerülje gyűlölködő tekintetének erejét. Majd Brukeval peckes léptekkel kiment.

A találkozó befejeződött. Az emberek felálltak, és indulni készülődtek. Kifelé menet az Elsők Közt Első észrevette, amint Marona bántón és szemtelenül néz felé, majd meghallotta, amit Laramar az Ötödik Barlang Zelandonijával és tanítványával, Madromannal beszél.

– Hogy lehet Jondalar házi tűzhelye az első? – kérdezte Laramar. – Az ürügy az volt, hogy az idegen asszonynak olyan magas rangja volt a mamutojok, azok közt az emberek közt, akik közül vélhetőleg származik, hogy azt itt nem lehet lejjebb tenni, de mintha még csak azt sem tudná, hogy valójában milyen nép szülötte. Ha laposfejűek nevelték fel, akkor inkább laposfejű, és nem mamutoj. Mondjátok már meg nekem, milyen rangja van a laposfejűeknek! Az utolsónak kellett lennie, de most már az elsők közt van! Nem hinném, hogy ez helyes.

A hosszú és kimerítő tanácskozás után, amely oly vehemens kirohanással végződött, Ayla elgyötörtnek érezte magát. Úgy vélte, felzaklató lehet azoknak az embereknek váratlanul megtudniuk, hogy a teremtmények, akikre addig állatokként gondoltak, valójában gondolkodó, gondoskodó emberek. Gyökeres változás volt ez, és a változások soha nem történnek könnyen. Brukeval reagálása azonban teljesen ésszerűtlen volt, ellenséges tekintete pedig olyannyira teli volt rosszindulattal, hogy megrémisztette Aylát.

Jondalar azt tanácsolta, menjenek el a lovakhoz, és lovagoljanak ki, távol mindenkitől, és pihenjenek a tanácsozásnak véget vető nyugtalanító események után. Ayla boldogan látta a mellettük újra hosszú léptekkel szökellő Farkast, aki már nem viselt kötést, bár még nem gyógyult fel teljesen.

– Megpróbáltam nem kimutatni, de annyira mérges lettem azokra az emberekre, akik azért ellenezték jegyességüket, mert Echozar édesanyja törzsbeli volt – mondta Ayla.

– És bár Zelandoni és Dalanar hívta össze ezt a különgyűlést, nem hiszem, hogy bármiben is megállapodás született volna. A Jegyességi Szertartáson, szerintem, néhányan csupán azért nem tiltakoztak, mert nem zelandoniak voltak. Lanzadoniaknak nevezik magukat, de én nem látok semmilyen különbséget. Mi a különbség, Jondalar?

– A zelandoni szó azt jelenti, a Földanya gyermekei, de csak ránk, zelandoniakra vonatkozik. Csakhogy ugyanígy vélekednek a lanzadoniak is. A zelandoni szó eredeti értelme az, hogy a Délnyugati Föld Gyermekei, a lanzadoniak pedig az Északkeleti Föld Gyermekei – magyarázta Jondalar.

– Dalanar miért nem nevezi magát továbbra is zelandoninak, s alapít egy új Barlangot a következő magasabb számolószóval? – kérdezte Ayla.

– Nem tudom. Soha nem kérdeztem tőle. Talán azért, mert olyan távol élnek. Egy délután, de még egy-két nap alatt sem érsz oda hozzájuk. Azt hiszem, tudja, hogy még ha megmaradnak is a családi kötelékek, egy napon mégis más emberek lesznek már. Most, hogy már megvan a saját Zelandonija, vagyis inkább Lanzadonija, még kevesebb oka van arra, hogy megtegye a hosszú utat a mi Nyári Találkozóinkra. Meglehet, az ő donierjüket egy jó ideig még a Zelandonia fogja tanítani, ám ahogy fejlődnek, saját maguk is tanulnak már.

– Olyanok lesznek, mint a losadunajok – mondta Ayla

– A nyelv és az életmód olyannyira a zelandoniakéhoz hasonló, hogy valamikor egy népnek kellett lennie.

– Azt hiszem, igazad van, és talán emiatt vagyunk azóta is olyan jó barátságban velük. Régen talán zelandoniakként tartottuk számon, még ha ma már nem is a mi nevünkön és kötelékeinken számozzuk őket – találgatta Jondalar.

– Vajon mikor lehetett az? Most már számos különbség van még Földanya dalában is – mondta Ayla. Kissé távolabb lovagoltak. – Ha a zelandoniak és a lanzadoniak népe ugyanaz a nép, akkor a Joplaya és Echozar jegyességét ellenzők végül miért értettek egyet vele? Csak mert a nevük szerint északkeleten élnek? Egyáltalán nem ésszerű. Akkor azonban elsősorban tiltakozásuk volt ésszerűtlen.

– Nézd csak meg, ki állt az egész mögött! – mondta Jondalar. – Laramar! Miért akar bajt keverni? Te nem tettél semmi mást, mint megpróbáltad segíteni a családját Lanoga imád, és kétlem, hogy Lorala még egyáltalán életben lenne, ha te nem lépsz közbe. Kétlem, hogy Laramart egyáltalán érdekli az egész, vagy csak a figyelmet akarja felhívni magára. Nem hiszem, hogy valaha is meghívták olyan gyűlésre, melyen magas közösségi státusú emberek vettek részt, akik közül néhányan – köztük az Első – meg próbáltak megbeszélni egy problémát, de jelen volt az az egy-kettő is, akik gyűlölködésre használták fel. Most, hogy Laramar belekóstolt, attól tartok, mindig bajt akar majd keverni, csak azért, hogy állandóan felhívja magára a figyelmet. Leginkább azonban Brukevalt nem értem közülük. Ő ismeri Dalanart és Joplayát, sőt rokon!

– Matagan édesanyja elmondta nekem, hogy Brukeval a Jegyességi Szertartás előtt járt az Ötödik Barlang táborában, és megpróbált meggyőzni néhányakat, hogy tiltakozzanak Joplaya jegyessége ellen – mondta Ayla. – Brukeval erős ellenérzéssel viseltetik a Törzs iránt, de ha Echozar mellett látod, azonnal észreveszed a hasonlóságot. Az arcvonásai határozottan törzsbeliek, még ha nem annyira erőteljesek is, mint Echozaré, de jellegzetesen azok. Azt hiszem, gyűlöl engem, mert megmondtam neki, hogy az édesanyja félvér, pedig csak azt próbáltam közölni vele, hogy a félvér emberek nem rossz emberek, nem utálatosságok.

– Bizonyára annak hiszi őket. Ezért próbálja annyira tagadni. Borzalmas lehet gyűlölni azt, ami vagy – mondta Jondalar. – Nem változtathatod meg. Mulatságos. Echozar is gyűlöli a Törzset. Miért gyűlölik azt a népet, amelyből származnak?

– Talán mert bántják őket kilétük miatt, és nem rejthetik el különbözőségüket, mert valóban más a külsejük – mondta Ayla. – Az a gyűlölet azonban, ahogy Brukeval meredt rám, mielőtt kiment, megijesztett. Kisé Attaroára emlékeztet, mintha valami nem rendjén való volna vele. Mintha valami rossz vagy torz lenne benne, mint Lanidar keze, Brukevalnak azonban jellemvonása.

– Esetleg valami gonosz szellem szállta meg, vagy az elanja eltorzult – mondta Jondalar. – Nem tudom, de talán jobb, ha óvatosak vagyunk Brukevallal, Ayla. Megpróbálhat még több bajt okozni neked.