34

– Ki akarja elvenni tőle Loralát? – kérdezte Ayla.

– Proleva és néhány asszony – válaszolta Lanidar. – Azt mondják, találtak anyát Loralának, valakit, aki állandóan tudja szoptatni.

– Menjünk, nézzük meg, mi ez az egész – mondta Ayla. Később majd visszajövünk, és gondoskodunk a lovakról.

A táborba érve Ayla örömmel látta meg Prolevát, aki észrevette közeledésüket és mosolygott.

– Nos, megtörtént a jóváhagyás? Jegyesek vagytok? Jöhet a lakoma és az ajándékok? Nem kell válaszolnotok. látom a nyakláncotokat.

Aylának mosolyognia kellett.

– Igen, nászra léptünk.

– Zelandoni az imént adta rá áldását – újságolta Jondalar.

– Valami másról szeretnék veled beszélni, Proleva mondta Ayla, komoly szemöldökráncolással.

– Miről? – Az asszony látta Ayla arckifejezéséből, hogy valami miatt aggodalmaskodik.

– Lanidar azt mondta, elveszed Lanogától a babát.

– Nem úgy mondanám. Arra gondoltam, boldog lennél, ha otthont találnánk Loralának. Egy asszonynak a Huszonnegyedik Barlangból meghalt a kisbabája. Súlyos deformitással született, és meghalt. Az asszonynak rengeteg a teje, és azt mondta, szívesen elfogadná Loralát, még ha nagyobb is, mint az övé volt. Valóban gyermeket akar, és az volt a benyomásom, hogy korábban már elvetélt. Arra gondoltam, tökéletes választás lenne – mondta Proleva.

– Valóban annak tűnik. Azok az asszonyok, akik most szoptatják Loralát, abba akarják hagyni? – kérdezte Ayla.

– Valójában nem. Eléggé meglepődtem. Amikor megemlítettem ezt a dolgot némelyiküknek, kissé nyugtalannak tűntek. Még Stelona is azt mondta, hogy a Huszonnegyedik Barlang oly messze van, sajnálja majd, ha nem láthatja, hogyan fejlődik és növekszik Lorala – felelte Proleva.

– Tudom, arra gondoltál, ami Loralának a legjobb lenne, de megkérdezted Lanogát?

– Nem, nem igazán. Megkérdeztem Tremedát. Azt hitem, Lanoga talán örül majd annak, hogy megszabadul a felelősségtől. Oly fiatal még ahhoz, hogy állandóan egy kisbaba gondozása miatt aggodalmaskodjon! Lesz még elég ideje az anyáskodáshoz, amikor felnő és meglesz a sajátja – mondta Proleva.

– Lanidar azt mondja, hogy Lanoga egész nap sír.

– Tudom, hogy felzaklatta a dolog, de azt hittem, már túl van rajta. Végtére is nem ő szoptatja Loralát, még csak nem is asszony. Hiszen csak tizenegy éves!

Aylának eszébe jutott, hogy még tizenkét éves sem volt, amikor megszülte Durcöt, mégsem mondott volna le róla. Inkább meghalt volna, semmint lemondjon gyermekéről. Amikor elapadt a teje, a Törzs asszonyai szoptatták Durcöt, de az még nem jelentette azt, hogy ő kevésbé volt az anyja. Azóta is nagyon bántja, hogy el kellett hagynia, amikor elűzték a Törzsből. Magával akarta vinni. Csakis az attól való félelem, hogy mi lesz a gyermekével, ha vele történik valami, győzte meg arról, hogy hagyja a Törzsnél a hároméves fiát. Nem enyhítette bánatát a tudat, hogy Uba a sajátjaként fogja gondozni és szeretni. Még ma is fájdalommal gondolt rá. Soha nem tudott túljutni rajta, és nem akarta, hogy Lanogának hasonló bánatot kelljen elszenvednie.

– Nem a szoptatástól lesz valaki anya, Proleva. S bizonnyal nem az életkortól – válaszolta Ayla. – Nézd meg Janidát. Nem sokkal nagyobb, de senki még csak álmában sem gondolhatna arra, hogy bárki elvegye tőle a gyerekét.

– Janidának van társa, és jó ember, bizonyos közösségi megbecsültséggel, és Janida gyermeke az ő házi tűzhelyénél születik. Ő mindig felelősségteljes apa lesz, és még ha a nászuknak vége lenne is, már most van jó néhány férfi, akik kinyilvánították, hogy szívesen lennének a társai. Magas a státusa, vonzó és terhes. Csak remélni tudom, hogy Peridal felismerte, Janida milyen kedvelt asszony, még ha Peridal anyja már bajt kevert is. Az történt, hogy a próbaidejük alatt rájuk talált, és megpróbálta rávenni a fiát, hogy mondjon le a nászról. – Proleva elhallgatott. Később bőven lesz ideje arra, hogy még többet elmondjon Aylának. – Lanoga azonban nem Janida.

– Nem. Lanoga nem egy kedvelt fiatalasszony, pedig megérdemelné a tisztességet. Nem sokan töltenek csaknem egy esztendőt azzal, hogy kisbabát gondozzanak, és ne szeretnék meg. Lorala Lanoga kisbabája, és nem Tremedáé. Lehet, hogy még fiatal, de jó anya – mondta Ayla.

– Igen, természetesen jó anya. Éppen erről van szó. Csodálatos lány, és egyszer majd csodálatos anya lesz – védte az igazát Proleva. – Ha egyáltalán lesz rá lehetősége. De amikor elég nagy lesz majd ahhoz, hogy társat válasszon, milyen férfi választja majd társul a kishúgával a nyakában, aki nem lehet második asszony, hiszen még csak gyermek, akiért felelősséget kellene vállalnia, holott még csak nem is az ő házi tűzhelyénél született. Lanoga már éppen elég hátrányban van így is, figyelembe véve a házi tűzhelyet, amelynél ő és Lorala is világra jött. Attól tartok, az egyetlen, aki társul venné, függetlenül az ajánlójától, valaki olyasféle lenne, mint a serfőző Laramar. Úgy szeretném, ha több esélye lenne egy jobb életre!

Ayla biztosra vette, hogy Prolevának teljesen igaza van, és nyilvánvaló volt, hogy valóban törődött a lánnyal, és megtenne mindent, amivel segíthetné. Tudta azonban, hogyan érezne Lanoga, ha elveszítené a kishúgát.

– Lanogának nem kell aggódnia amiatt, hogy társat találton magának – szólalt meg Lanidar. Ayla és Proleva csaknem teljesen megfeledkezett arról, hogy a fiú is ott van velük. Jondalar is meglepődött. Hallgatta a két asszony tanácskozását, s mindkét oldalt megértette.

– Megtanulok vadászni – folytatta Lanidar s megtanulom azt is, hogyan legyek vadcsalogató, és amikor felnövök, társul veszem Lanogát, és segítek neki gondoskodni Loraráról és a többi fivéréről és kishúgáról is, ha ő is akarja. Már megkérdeztem őt, és igent mondott. Ő az egyetlen lány, akivel valaha találkoztam, és nem a karomról faggatózott. Az anyját meg szerintem egyáltalán nem érdekli.

Ayla és Proleva szóhoz sem jutott bámulatában, hangtalanul meredtek Lanidarra, majd összenéztek, mintha csak meg akarnának győződni arról, hogy mindketten ugyanazt hallották és gondolták-e. Valóban nem lennének rossz társai egymásnak, különösen hogy az elképzelés valóban erőt adna Lanidarnak, hogy elsajátítson olyan készségeket, melyek fejlesztik, és olyan mesterségeket, melyek megélhetést biztosítanak. Mindketten nagyon rendes, jó gyerekek voltak, és korukhoz képest meglepően felelősségteljesek. Természetesen fiatalok, és könnyen meggondolhatják magukat, másrészt azonban ki állna ki az érdekükben?

– Ezért hát, kérlek, ne adjátok oda Lanoga kisbabáját valami más asszonynak. Nem szeretem látni, ha sír – folytatta Lanidar.

– Tényleg nagyon szereti azt a gyereket – mondta Ayla – és a Kilencedik Barlang készségesen segíti. Hagyjuk meg nála Loralát!

– Mit mondjak annak az asszonynak, aki el akarja vinni? – kérdezte Proleva.

– Csak annyit, hogy Loralát az anyja nem akarja odaadni. S ez igaz. Valójában nem Tremeda a baba anyja, hanem Lanoga. Ha az asszony gyermeket akar, módjában áll, hogy legyen neki. Szülhet újat, vagy keres egy másikat, akinek anyára van szüksége, talán még egy kisebbet is talál A zelandoniaknak sok, annyi lakost számláló Barlangja van! Annyi minden történik, bármikor születhet valamelyikben új baba – mondta Ayla.

Mind a Zelandoniak Kilencedik Barlangjából, mind a Lanzadoniak Első Barlangjából csaknem mindenki eljött a nagy, közösen tartott ünnepségre, az egyik Barlang vezetője fivérének és a vele kapcsolatban álló másik Barlang vezetője leányának Jegyességi Szertartására. Mint kiderült, a Kilencedik Barlangból két másik ember szintén ugyanakkor kötött jegyességet más Barlangok lakóival. Proleva megismerkedett velük, és gondoskodott arról, hogy ők se maradjanak ki. Egy Tishona nevű fiatal nő ült nászt a Tizennegyedik Barlang Marshevaljával, és vele fog lakni. S egy másik, valamivel idősebb asszony, Dynoda elköltözött a fiával együtt, de elbontotta a csomót előző társától, és új kapcsolatot hozott létre a Hetedik Barlang Jacsomanjával. Visszaköltöznek a Kilencedik Barlangba. Dynoda édesanyja beteg volt, és ő közelebb akart lenni hozzá.

A nap során eljöttek mások is jókívánságaikkal. Levela, Jondecam és édesanyja, Velima, aki Proleva anyja is volt, a nap nagy részét velük töltötte, ami nagyon jólesett Aylának és Jondalarnak, ahogy Joplayának és Echozarnak is. Mindannyian nagyon jól érezték magukat. Rövid időre eljött Jondecam édesanyja és nagybátyja is.

Ayla és Jondalar boldogan látta Kimerant, aki unokaöccse társán keresztül most már Jondalar fivére társának lánytestvére volt, s így rokonságba került velük. Ayla elveszett a valamelyest bonyodalmas rokonsági kapcsolatokban, Jondecam anyjának, a Második Barlang Zelandonijának azonban különösen örült. Találkozott már az asszonnyal, de nem ismerte. Valamilyen okból igazán jó szívvel találkozott azzal a Zelandonival, akinek voltak gyermekei, különösen azzal a fiával, aki éppoly barátságos és megbízható volt, mint Jondecam.

Janida és Peridal a nap nagy részét szintén a Kilencedik barlangban töltötte, láthatóan Peridal anyja nélkül. El akartak költözni a Huszonkilencedik Barlangból, és Kimerannal és Joharrannal is beszéltek, hogy megérdeklődjék, a Második vagy a Kilencedik Barlang befogadná-e őket. Jondalar megnyugtatta, s az Első már beszélt is erről a vezetőkkel és a Második Zelandonijával. Bölcs dolognak tartotta volna, hogy különválassza a fiatal párt Peridal anyjától, legalábbis egy időre. Az Első nagyon megharagudott az asszonyra, amiért rájuk erőltette magát elzártságuk próbaidőszakában.

Estefelé, amikor a dolgok kezdtek elcsendesedni, Marthona teát készített a még ott lévő rokonoknak és barátoknak. Proleva, Ayla, Joplaya és Folara segített körbeadni a csészéket. Egy fiatal, akit az Ötödik Barlang Zelandonija nemrég fogadott fel tanítványnak, szintén maradt, s csak azért, mert most először vehetett részt olyan kiváló társaságban, és egyszerűen nem tudta a társaságot otthagyni. Különösen csodálta az Elsőt.

– Biztos, hogy soha többé nem tudott volna járni, ha valaki nem lett volna ott, aki tudja, mit kell tenni – mondta a tanítvány. Dicsérete az egész társaságnak szólt, valójában azonban a neves donierre próbált jó hatást tenni.

– Azt hiszem, teljesen igazad van, Zelandoniak Ötödik Barlangjának Negyedik Tanítványa. Nagyon jól látod – válaszolt az Első. – A többi most már Földanyán múlik, és a fiatalember felgyógyulási képességén.

A fiatal tanítvány dagadt a büszkeségtől, hogy Zelandoni válaszolt, nehezen tudva magába fojtani Zelandoni dicsérete miatt érzett örömét. Nagyon boldog volt amiatt, hogy ő is részt vehetett ezen a kötetlen találkozón az Elsők Közt Elsővel.

– Mivel már tanítvány vagy, megtennéd, hogy most elvállalod Matagan felügyeletét? Ő a te Barlangodba való, nem? – kérdezte az Első. – Természetesen nem könnyű fennmaradni egész éjjel, de most szüksége van valakire, aki éjszakára vele marad. Feltételezem, a Zelandonid már kérte a segítséged. Ha nem, önként vigyázhatsz rá. Az Ötödik kétségtelenül méltányolni fogja.

– Igen, természetesen vigyázok rá, vállalom a feladatot válaszolta, és felállt. – Köszönöm a teát. Most mennem kell – mondta, igyekezve nagyon felelősségteljesnek látszani Kidüllesztette mellkasát, és komoly homlokráncolással redőzve homlokát elindult a központi tábor felé.

Miután a fiatal tanítvány elment, a jelenlévők egyike-másika végül megengedte magának azt a mosolyt, melyet már egy ideje megpróbáltak elrejteni.

– Nagyon boldoggá tetted azt a fiatalembert, Zelandoni – szólalt meg Jondalar. – Csaknem ragyogott a boldogságtól és büszkeségtől! Az egész Zelandonia ilyen megtiszteltetésben részesít?

– Csak a fiatalok – válaszolta az Első. – Ahogy a többi vitatkozik velem, néha eltűnődöm, miért neveznek egyáltalán Elsőnek. Talán mert annyival tekintélyesebb vagyok náluk – válaszolta mosolyogva. Öniróniának szánta, meglehetősen tekintélyes termetére utalva.

Jondalar viszonozta mosolyát, értve a tréfát. Összevont szemöldöke alatt Marthona csak jelentőségteljes pillantást vetett a donier felé. Ayla észrevette a mosolyváltást, s úgy vélte, érti, de nem volt biztos benne. A nagyon régi jó ismerősök egymás megértéséből fakadó finom kommunikációja még mindig felfoghatatlan volt számára.

– Azt hiszem azonban, hogy szívesebben látom a vitát folytatta Zelandoni. – Kissé megviseli az embert, ha minden kiejtett szavát úgy kezelik, mintha magának Doninak a szájából hangzana el. Olyan érzést kelt bennem, hogy minden szavamra vigyáznom kell.

– Ki dönti el, hogy melyik Zelandoni lesz Elsők Közt Első? – kérdezte Jondalar. – Olyan, mint egy Barlang vezetője? Az egyes Zelandonik megmondják, szerintük ki legyen? Mindenkinek egyet kell értenie, vagy a többségnek, vagy csak egyeseknek?

– Részben az egyes Zelandonik választása, de nem olyan egyszerű. Sok mindent kell mérlegelni. A gyógyítás tehetsége az egyik, és azt senki nem bírálja el komolyabban, mint a Zelandonia gyógyítói. Egy személy általánosságban elleplezheti alkalmatlanságát az embereknek, de nem csaphat be olyan valakit, akinek az a szakmája. A gyógyítás azonban nem abszolút lényeges. Vannak Zelandonik, akiknek csak alapvető gyógyítói ismeretei vannak, ezt azonban kiegészíthetik más területeken szerzett képességei. Mások természetes tehetséggel vagy más kiváló tulajdonságokkal rendelkeznek.

– Csak Elsőt ismerünk. Van Második vagy Harmadik? Van, aki helyettesítheti az Elsőt, ha vele történik valami? S van Utolsó? – kérdezte Jondalar, belemelegedve a témába. Mindenkinek felkeltette az érdeklődését. Zelandoni nem gyakran volt ilyen készséges a Zelandonia munkájával kapcsolatos kérdések megválaszolásában, de észrevette Ayla érdeklődését, és szokatlan nyíltságának megvoltak a maga okai.

– A számsorrend nem egyenként csökkenő. Vannak rangok. Egy Barlang nehezen ismerne el egy doniért, aki Utolsó Szolgáló, nemde? A tanítványok a legalacsonyabb rang, természetesen, de a tanítványokon belül is van rangsorolás, ami néha bizonyos készségektől függ. Talán rájöttetek, hogy az Ötödik Barlang Zelandonijának Negyedik Tanítványát, azt a fiatalembert, nemrég avatták fel. Ő kezdő, a legalacsonyabb rang, de tehetséges, mert ha nem az lenne, nem avatnák fel. Mások nem akarnak többek lenni, csak tanítványok. Ők nem akarják felvállalni a teljes felelősség terhét, egyszerűen csak a gyógyító képességüket akarják gyakorolni, s azt a legjobban a Zelandonián belül tehetik meg.

– A tanítványok után a következő legalacsonyabb rang az új doniereké. Minden Zelandoninak személyesen kell éreznie az elhivatottságot, sőt, meg kell győznie a Zelandoniát arról, hogy az őszinte elhivatottságérzet. Vannak, akik soha nem haladják meg a tanítványi szintet, még ha akarják sem Egy-egy tanítvány néha annyira Zelandoni akar lenni, hogy megpróbálják elhitetni a Zelandoniával elhivatottságukat, de visszautasításra találnak. Az, aki átmegy a próbán, ismeri a különbséget. Ez egyik-másik tanítványt – és korábbiakat – nagyon elkeserít.

– Mi egyéb kell még ahhoz, hogy valaki Zelandoni legyen – faggatta Jondalar –, s különösen mi szükséges ahhoz, hogy az Elsők Közt Első legyen valaki?

A többiek boldogan hagyták Jondalarra, hogy feltegye kérdéseit. Noha egyikük-másikuk, mint például Marthona, aki egykor maga is volt tanítvány, ismerte a követelményeket, a jelenlévők közül kevesen tettek fel olyan kérdéseket a Zelandoninak, melyekre kertelés nélkül válaszolt.

– Hogy valaki Zelandoni lehessen, memorizálnia kell a Históriákat és a Régiek Legendáit, és helyesen kell felfognia értelmüket. Ismernie kell a számolószavakat és használatukat, az évszakokat és sorrendjüket, a holdfázisokat és egyéb dolgokat is, amit csak a Zelandonia ismerhet. De a legfontosabb talán az, hogy képesnek kell lennie arra, hogy ellátogasson a szellemek világába – magyarázta Zelandoni. – Ezért kell valakinek valóban elhivatottnak lennie. A Zelandonik többsége a kezdettől tudja, ki lesz az Első, és legvalószínűbben ki lesz a rákövetkező. Az első alkalommal, amikor valaki felismeri önmagában a hivatástudatot arra, hogy bemerészkedjen a szellemvilágba, az meg is nyilvánul. Elsőnek lenni szintén elhivatottság, és nem olyan, amilyet bármely Zelandoni akarna.

– S milyen a szellemvilág? Ijesztő? Félsz, amikor oda kell menned? – hangzott Jondalar következő kérdése.

– Jondalar, senki nem festheti le a szellemvilágot olyan valakinek, aki még soha nem járt ott. És igen, ijesztő, különösen először. Mindig ijesztő marad, de meditációval, előkészületekkel és annak tudatával, hogy a Zelandonia, különösen pedig a Barlang ott van a segítségedre, le tudod győzni a félelmedet. Valamely Barlang népének segítsége nélkül nehezen lehetne visszatérni – magyarázta Zelandoni.

– De ha ijesztő, miért csinálod? – kérdezte Jondalar.

– Nem lehet visszautasítani.

Ayla váratlanul dermesztő hideget érzett, és összeborzadt.

– Sokan megpróbálták legyőzni, és volt, akinek sikerült – folytatta a donier –, de végül Földanya megtalálta a Maga útját-módját. Legjobb, ha felkészülten megyünk. A veszélyek soha nem maradnak távol azoktól, akik abba az irányba merészkednek, a beavatás ezért lehet oly fárasztó. A próba a túloldalon még rosszabb. Úgy érezheted, hogy szétszakítanak, hogy szétfoszlat a forgószél és a sötét ismeretlen. Vannak, akik elmennek, és soha nem térnek vissza a saját testükbe. Mások, akik mégis visszatérnek, egy részüket maguk mögött hagyják, és utána már soha többé nem lesznek teljesen rendben. De senki nem mehet át a szellemek világába úgy, hogy megváltozatlan maradjon.

– S ha egyszer megkaptad a hivatástudatot, el kell fogadnod, s vele együtt a kötelességeket és felelősségeket is. Azt hiszem, ez az oka, amiért oly kevés Zelandoninak van társa. Semmi nem korlátozza a társválasztást, vagy hogy gyermeke legyen, de Zelandoninak lenni sokban hasonlít ahhoz, ha vezető valaki. Nehéz lehet olyan társat találni, aki hajlandó olyan valakivel élni, akinek oly sok a kötelezettsége. Nem így van, Marthona? – kérdezte az Első.

– Igen, Zelandoni – válaszolta az asszony, majd Dalanarra mosolygott, mielőtt a fiához fordult volna. – Miért gondolod, Jondalar, hogy Dalanar és én elvágtuk a csomót? Beszélgettünk erről a nászotokat követő napon. Nemcsak Dalanar utazási vágya volt az oka – az Willamarban is megvolt. Dalanar és én sok mindenben hasonlítottunk. Most boldog, hogy a saját Barlangjának – valójában saját népének – a vezetője. De némi idő kellett neki ahhoz, hogy megértse, valóban a vezetői szerepre volt szüksége. Sokáig viaskodott a felelősséggel, de azt hiszem, elsősorban éppen ezért vonzódott hozzám. Jocoman meghalt, és én már vezető voltam, amikor társul választottuk egymást. Eleinte boldogok voltunk. De aztán nyughatatlan lett. Az volt a legjobb, hogy elváltunk egymástól. Jerika a neki való asszony. Erős akaratú, és Dalanarnak erős asszonyra van szüksége, ugyanakkor pedig arra, hogy a vezető ő legyen. – A két említett egymásra nézett és mosolygott, majd Dalanar Jerika kezéért nyúlt.

– Losaduna az Első Szolgáló azoknak az embereknek az érdekében, akik a gleccser túloldalán élnek. Van egy társa, és a társának négy gyermeke. Nagyon boldognak látszik – vetette közbe Ayla. A félelemhez hasonló áhítattal hallgatta Zelandonit.

– Losaduna szerencsés, hogy hozzá hasonló asszonyra lelt. Ahogy én is, hogy rátaláltam Willamarra – mondta Marthona. – Nagyon vonakodtam attól, hogy újra legyen társam, de boldog vagyok, hogy Willamar olyan kitartó volt. – Felé fordult, hogy rámosolyogjon. – Azt hiszem, ez az egyik oka annak, hogy végül lemondtam a vezetésről. Sok éven keresztül voltam vezető Willamarral az oldalamon, és soha nem volt problémánk miatta, de belefáradtam a feladatokba. Akartam némi időt magamra is, és arra is, amit Willamarral osztok meg. Miután Folarával terhes lettem, újra anya akartam lenni. Joharranban pedig mintha meglett volna a vezetői képesség, ezért elkezdtem felkészíteni a tisztségre, és amikor elég idős volt már, boldog voltam, hogy átadhatom neki a felelősséget. Sok mindenben hasonlít Jocomanra, biztosra veszem, hogy az ő lelkének fia. – Legidősebb fiára mosolygott. – Még ma is részt veszek munkákban, Joharran gyakran kikéri a tanácsomat, bár azt hiszem, inkább az én kedvemért teszi, s nem az övéért.

– Ez nem igaz, anya. Én becsülöm a tanácsodat – felelte Joharran.

– Nagyon szeretted Dalanart, anya? – kérdezte Jondalar.

– Tudod, hogy vannak dalok és történetek a szerelmetekről. – Hallotta őket, de gyakran eltűnődött, hogy ha valóban annyira szerették egymást, hogyan tudtak elválni?

– Igen, szerettem. Egy kis részem még ma is szereti. Nem könnyű elfelejteni valakit, akit nagyon szerettél, és boldog vagyok, hogy jó barátok maradtunk. – Felfigyelt idősebb fiára. – Jocomant is szeretem. Emléke velem marad, és arra az időre emlékeztet, amikor fiatal nő voltam, és életemben először voltam szerelmes, még ha beletelt is némi időbe, míg elhatározásra jutott – tette hozzá meglehetősen titokzatosan.

Jondalar emlékezett a történetre, melyet Utazása során hallott az anyjáról.

– Bodoa és közted? – kérdezte.

– Bodoa! Milyen régóta nem hallottam ezt a nevet! – szólalt meg Zelandoni. – Nem ő az az idegen asszony, akit a Zelandonia nevelt fel? Valami napkeleti népből való... mi is volt a neve? Zár... Sard... valami ilyesmi.

– S'Armuna – válaszolta Jondalar.

– Az az! Még fiatal voltam, amikor elköltözött, de állítólag nagyon jó gyógyító volt – emlékezett Zelandoni.

– Most már S'Armuna. Utazásunk során találkoztunk vele Aylával. A s'armunaj farkasasszony foglyul ejtett, és Ayla, követve nyomukat, utánam jött. Szerencsések voltunk, hogy élve kiszabadultunk. Ha nem lett volna Farkas, nem hiszem, hogy bármelyikünk is itt lenne. Elképzelhetitek, mennyire meglepődtem, amikor azok között az emberek között találkoztam valakivel, aki nemcsak hogy zelandoni nyelven tudott beszélni, hanem az édesanyámat is ismerte!

– Mi történt? – kérdezték többen is.

Jondalar röviden elmesélte a kegyetlen asszony, Attaroa és az általa megrontott S'Armunaj Tábor történetét.

– Bár S'Armuna eleinte segítette Attaroát, megbánta, és végül úgy döntött, a népét segíti, és megpróbálja megoldani az Attaroa okozta problémákat. – Mindenki csodálkozva csóválta a fejét.

– Ez a legkülönösebb történet, melyet valaha is hallottam – mondta Zelandoni –, de jól bizonyítja, mi történhet, amikor egy donier meghibban. Azt hiszem, Bodoa sokra vihette volna, ha nem él vissza a hatalmával. Szerencséje volt, hogy végül magához tért. Állítólag a Földanya Első Szolgálói a következő világban fizetnek meg azért, ha ebben a világban visszaélnek a hatalmukkal. A Zelandonia többek közt ezért választja ki oly körültekintően azokat, akiket maguk közé fogadnak. Nincs visszaút. Ez az egyik, amiben egy Zelandoni különbözik egy Barlang vezetőjétől. Egy Zelandoni egész életére Zelandoni. Még ha időként szeretnénk is, nem vehetjük le magunkról a felelősség terhét.

Mindenki csendben volt egy ideig, és a Jondalar mesélte történeten gondolkodott. Felpillantottak, amikor Ramara lépett be a lakhelyre.

– Megkértek, hogy tudassam veled, Joharran, hogy az orrszarvút behozták a táborba. Jondalaré az érdem, az ő dárdája terítette le.

– Boldogan hallom, köszönöm, Ramara.

Ramara szeretett volna köztük maradni, és hallgatni a beszélgetést, de más dolgai voltak, s nem is marasztalták, noha azt sem mondta neki senki, hogy távozzon.

– Te választhatsz először, Jondalar – mondta Joharran, miután Ramara kiment. – Az orrszarvat akarod?

– Nem hiszem. Inkább a prémet.

– Mondd, mi történt odakinn azzal az orrszarvúval? – kérdezte Joharran.

Jondalar elmesélte, hogyan látták meg véletlenül a gyapjas orrszarvút gyötrő ifjoncokat, és megálltak, hogy figyeljék.

– Csak a baleset után vettem észre, mennyire fiatalok. Nem hiszem, hogy annyira kellett nekik az az orrszarvú, mint inkább csodálatra és dicséretre vágytak, és hogy a barátaik irigyeljék őket.

– Egyiknek sem volt semmilyen tapasztalata orrszarvúakkal, sőt a vadászatban sem. Önállóan biztosan nem próbáltak meg elejteni egyetlen vadat sem. Keserves lecke volt számukra, hogy megtanulják, nem játék az orrszarvú vagy bármilyen állat vadászata – mondta Joharran.

– Az azonban igaz, hogy ha önállóan elejtették volna azt a gyapjas orrszarvút, el lettek volna halmozva dicsérettel és irigy barátokkal – szólalt meg Marthona. – Bizonyos módon ez a baleset, bármilyen rettenetes is, talán segít megakadályozni a jövőbeli gyötréseket, sőt a még rosszabb tragédiákat. Gondoljatok csak bele, hány ifjonc próbálkozna ugyanazzal, ha most ezeknek sikerült volna. Ily módon mások talán kétszer is meggondolják, mielőtt megpróbálnák az állatok gyötrését, legalábbis egy időre. Ennek a fiatalembernek az anyja biztosan szenvedni és aggodalmaskodni fog, de talán megkímél más anyákat a még nagyobb gyásztól. Csak remélni tudom, hogy Matagan súlyos nyomorékság nélkül felgyógyul.

– Abban a pillanatban, amikor Ayla megpillantotta, hogy az orrszarvú felökleli a fiút, rohant a segítségére – mondta Jondalar. – Nem most történt először, hogy veszélyes helyzetbe került, amikor valaki megsérült, de néha aggodalmat kelt bennem.

– Az a fiú nagyon szerencsés, hogy Ayla ott volt. Biztos vagyok benne, hogy egész életére megnyomorodott volna, vagy még rosszabb történik, ha nem lett volna ott valaki, aki tudta, mit kell tenni – állapította meg Zelandoni, majd Aylához fordult. – Pontosan mit tettél először?

Ayla általánosságban már elmagyarázta. Zelandoni most még több részletre volt kíváncsi, és okfejtésre. Az érdeklődő beszélgetés köntösében az Első vizsgáztatta Aylát és gyógyító szakértelmét. Bár még nem említette neki, de az Elsők Közt Első megpróbált egy formális találkozót szervezni a Zelandoniával, hogy így megismerhessék Ayla felkészültségének mértékét, de örült a lehetőségnek, hogy először egyedül kérdezheti ki. Szegény Matagannak nem volt szerencséje, Zelandoni azonban örült a lehetőségnek, hogy így Ayla az egész Nyári Találkozó előtt megmutathatja szakértelmét. Ily módon alkalma nyílt arra, hogy Ayla az ő szövetségeseként közelebb jusson a Zelandoniához.

Zelandoni többször is átértékelte már első benyomását, most azonban teljesen más fényben látta a fiatal nőt. Ayla kezdő volt. Egyenlő, igazi kolléga. Lehetségessé vált, hogy Zelandoni tanulhasson tőle. Az a korpafűspóra például. Olyan gyógymód volt, melyet még soha nem használt, elgondolkodva azonban a dolgon, valószínűleg jó orvosság. Nagyon szeretett volna négyszemközt szót váltani Aylával, összehasonlítani gyógyító ötleteket és tudományt, és vágyott arra, hogy beszélgethessen valakivel a Kilencedik Barlangban.

Az Első dolgozott a környék más Zelandonijaival, és megvitattak szakmai dolgokat kollégákkal a Nyári Találkozókon. Volt néhány tanítványa, természetesen, bár olyan nem, akit valóban érdekelt a gyógyítás. Nagyon értékesnek tartotta, hogy igazi gyógyító került a saját Barlangjába, különösen olyan, aki új tudományt hozott magával.

– Ayla – szólalt meg –, talán jó lenne beszélni Matagan családjával.

– Nem igazán tudom, mit mondhatnék nekik – válaszolta Ayla.

– Bizonyára aggódnak, és azt hiszem, talán szeretnék tudni, mi történt. Biztos vagyok benne, hogy segítene, ha megnyugtatnád őket.

– Hogyan nyugtathatnám meg őket? – kérdezte Ayla.

– Véleményem szerint mondhatnád, hogy most már Földanyán múlik a gyógyulása, de van rá esély. Neked nem ez a véleményed? Azt hiszem, Doni azért mosolygott rá arra a fiatalemberre, mert te ott voltál.

Jondalar elfojtott egy nagy ásítást, miközben levette tunikáját, egy újat, melyet az édesanyjától kapott a nászünnepségükön. A lennövény szálaiból szőtte. Marthona megkért valakit arra, hogy valamennyi, de nem túl sok hímzéssel és gyöngyökkel díszítse. Igen könnyű és kényelmes viselet volt. Adott egy hasonlót Aylának, melyet redőzöttre készített, hogy a terhessége előrehaladtával is viselni tudja majd. Jondalar azonnal felvette, Ayla azonban félretette a sajátját későbbre.

– Még soha nem hallottam az Elsőt ilyen nyíltan beszélni a Zelandoniáról – mondta Jondalar, miközben lefeküdni készült alvómatracukra. – Érdekes volt. Soha nem vettem észre, milyen nehéz lehet, de emlékszem, hogy bármikor, ha valamilyen próbát kellett kiállnia, azt mondta, annak meglesz a maga jutalma. Nem tudom... vajon mik lehetnek azok a jutalmak? Arról nem beszélt.

Egy ideig csendben feküdtek. Ayla elfáradt. Nem is gondolta volna, hogy ennyire kimerült. A tegnapi orrszarvú- vadászbaleset, a késő estig való tartózkodása a Zelandonia szállásán és a mai nászszertartás között nagyon keveset aludt, és jókora felelősség nehezedett rá. Halántéka sajgott, és azon tűnődött, felkel, és fűzfakéregteát készít magának fájdalomcsillapítóként, de még ahhoz is túl fáradt volt.

– És anya... – mondta Jondalar, csaknem gondolatai verbális folytatásaként – mindig azt hittem, ő és Dalanar egyszerűen csak elhatározták a válást. Soha nem tudtam, miért. Úgy vélem, ritkán gondolunk az édesanyánkra másként, mint anyára. Valakire, aki imád és gondoskodik rólad.

– Nem hiszem, hogy a válás könnyű volt számára. Nagyon szerethette Dalanart – mondta Ayla. – Már értem, miért. Te nagyon hasonlítasz hozzá.

– Nem mindenben. Én soha nem akartam vezető lenni. Most sem akarok. Hiányozna a kőmegmunkálás. Semmi nem ér fel azzal, mint amikor egy hibátlan pengét pattintasz, olyat, amilyet megterveztél – mondta Jondalar.

– Dalanar is kőpattintó, Jondalar – vetette közbe Ayla.

– Igen, a legjobb, de most már alig van lehetősége a kőpattintásra. Egyedül Wymez veheti fel vele a versenyt, ő pedig az Oroszlán Táborban van, és csodaszép pengéket készít a Mamutvadászok lándzsáiba. Szomorú, hogy soha nem találkozhatnak. Biztosan jó szívvel tanulnának egymástól.

– De te találkoztál mindkettejükkel, és ugyanolyan jól értesz a kőhöz, mint bárki más. Nem tudod megmutatni Dalanarnak, mit tanultál Wymeztől? – kérdezte Ayla.

– Igen, már elkezdtem – felelte Jondalar. – Dalanart legalább annyira érdeki, mint engem. Úgy örülök, hogy a lanzadoniak ideérkeztéig elhalasztották a Jegyességi Szertartást. S nagyon boldog vagyok, hogy Joplaya és Echozar részt vett a mi kézfogónkon. Ez különleges kötelék. Mindig nagyon vonzódtam az unokatestvéremhez, és ez közelebb hoz egymáshoz bennünket. Szerintem Joplaya is boldog volt.

– Joplaya biztosan boldog volt, hogy részt vehetett vele a Jegyességi Szertartáson, Jondalar. Azt hiszem, mindig is szeretett volna. – Igaz, nem így, tette hozzá gondolatban Valóban nagyon sajnálta Joplayát, de be kellett vallania nagyon örült a közeli unokatestvérek násza tiltásának. – Echozar nagyon boldognak tűnik.

– Szerintem még mindig nem hiszi el teljesen. Voltak még néhányan, akik más okokból ugyan, de ugyanúgy éreztek – mondta Jondalar, s átkarolva Aylát a nyakához dögölőzött.

– Echozar már-már a józan észt meghaladóan imádja. Az olyan szerelem sok mindent kompenzálhat – mondta Ayla az elalvással küszködve.

– Echozar tényleg nem olyan csúnya, ha megszokjuk. Egyszerűen csak eltérő a külseje, de látszik rajta a törzsbeli vonás – mondta Jondalar.

– Én egyáltalán nem látom csúnyának. Rydagre és Durcre emlékeztet – mondta Ayla. – Szerintem jóképű emberek a törzsbeliek.

– Igen, tudom, és igazad van. Jóképűek a maguk módján Te is igencsak jóképű vagy, asszony! – A nyakához dörgölődzött, majd megcsókolta, és érezte vágya éledését is, de észrevette azt is, hogy Ayla már-már elalszik. Tudta, hogy nem utasítaná el, ha ő nagyon akarná, soha nem tette, de most nem volt itt az ideje. Mindenképpen jobb lesz, ha kipiheni magát.

– Remélem, Matagan rendbe jön – mondta Jondalar, miközben Ayla az oldalára fordult, ő pedig a hátához bújt. Ő egyáltalán nem volt annyira fáradt.

– Erről eszembe jutott – Ayla visszafordult Jondalar felé, hogy ránézzen –, hogy Zelandoni, az Ötödik donierje és én beszéltünk a fiú anyjával. Meg kellett mondanunk neki, hogy Matagannak lesznek nehézségei. Talán tud majd újra járni, de ezt biztosra senki nem tudja előre megmondani.

– Elég szomorú lenne, ha nem tudna. Még olyan fiatal!

– Természetesen nem tudhatjuk előre, de még ha újra megtanul is járni, sánta lehet – mondta Ayla. – Zelandoni megkérdezte Matagan édesanyját, milyen más készségben vagy foglalkozásban mutatott ügyességet. Az egyetlen, ami az anyának eszébe jutott a vadászaton kívül, hogy saját maga készítette a dárdahegyeit. Azokat a s'armunaj fiukat juttatta eszembe, akiket Attaroa megnyomorított. Te tanítottad az egyiküket a kovakőpattintásra, hogy így előteremthesse a megélhetését. Azt mondtam Matagan édesanyának, hogy ha a fia szívesen csinálná a kőpattintást, megkérlek téged, hogy tanítsd meg rá.

– Ő az Ötödik Barlangból való, nem? – kérdezte Jondalar, elgondolkodva az ötleten.

– Nem Danug élt egy másik Mamutoj Táborban úgy egy évig, hogy többet megtanuljon a kőpattintásról? – emlékezett Ayla. – Talán ugyanazt megtehetnénk Mataganért.

– Igaz. Danug éppen akkor tért vissza. Egy évig lakott a kovakőbányászok Táborában, hogy így a legjobbaktól tanuljon a kőről. Ahogy én tanultam Dalanar bányájában. A kovakő-megmunkálást nem is lehetett volna Wymeznél jobb tanártól tanulni, de egy jó kőpattintónak a követ is ismernie kell – Jondalar homloka ráncba szaladt, miközben eltűnődött következtetésén. – Nem tudom. Én boldogan tanítom, de meg kell beszélnem Joharrannal azt, hogy Matagan a Kilencedik Barlangba költözik. A fiúnak szállásra lesz szüksége. Joharrannak meg kell ezt beszélnie az Ötödik Barlanggal, mármint ha Matagan tanulni akar. Neki kell megértenie, mi a fontos, és meghoznia döntéseit, mert azt senki nem teheti meg helyette, és ő vadászni akart. Meg látjuk, Ayla. Ez egy lehetőség. Ha oly súlyosan megsérült, mesterséget kell tanulnia.

Mindketten elhelyezkedtek a prémeken, de Ayla már annyira fáradt volt, hogy nem tudott azonnal elaludni. Azon kapta magát, hogy a jövőjén és a szíve alatt hordott gyermekén gondolkodik. Mi lesz, ha fiú, és orrszarvúakat akar gyötörni? Mi lesz, ha valami más történik? S hol van Far kas? Már őt is csaknem fiának tekintette, de már napok óta nem látta. Nagy nehezen elaludt, de csecsemőkről álmodott, farkasokról és földrengésekről. Gyűlölte a földrengéseket. A földrengések halálra rémisztették, olyanok voltak számára, mint rossz hírek előjelei.

– Egyszerűen hihetetlennek találom, hogy egyesek még mindig ellenzik Joplaya és Echozar nászát – mondta Zelandoni. – Már megtörtént. Jegyességet kötöttek. Túl vannak elszigeteltségi próbájukon is, nászuk megköttetett. Már a nászlakomát is megtartották. Nincs több mondanivaló ezzel kapcsolatban. – Donier egy utolsó csésze teát iszogatott mielőtt visszatért volna a Zelandonia-szállásra, miután a Kilencedik Barlang táborában töltötte az éjszakát. Többen ülték körül a nagy ároktüzet reggelijük utolsó falatjai mellett, mielőtt a nap szorgos feladatai megkezdődnének.

– Arról beszélnek, hogy hamarosan hazamennek – mondta Marthona.

– Szégyen lenne, miután oly hosszú utat tettek meg idáig – mondta Jondalar.

– Elérték, amiért jöttek, Joplaya és Echozar hivatalosan is társai egymásnak, s megvan a Zelandonijuk, vagyis inkább Lanzadonijuk – szólalt meg Willamar.

– Szerettem volna valamennyi időt tölteni velük. Nem hiszem, hogy hamarosan újra látnánk őket – sajnálkozott Jondalar.

– Magam is reménykedtem a maradásukban – mondta Joharran. – Beszélgettem Dalanarral arról, hogy miért döntött úgy, hogy külön népcsoportként megalapítja a lanzadoniakat. Más oka is lehet azon kívül, hogy olyan messze élnek. Van néhány érdekes ötlete.

– Neki mindig is volt – mondta Marthona.

– Echozar és Joplaya még csak be sem akar menni a központi táborhelyre, mert szerintük az emberek bámulják őket, és a tekintetük nem igazán barátságos – közölte Folara.

– Talán kissé érzékenyek lettek a Jegyességi Szertartás alatt elhangzott ellenvetések miatt – találgatta Proleva.

– Mindegyiket mérlegeltem. Azoknak az ellenvetéseknek egyike sem igaz. Mindenki azt állítja, hogy az egészet Brukeval kezdte el, de mindenki tudja, mi a problémája – mondta az Első. – Marona meg csak megpróbált bajt keverni, mert a lanzadoniak Jondalar rokonai, ő pedig még ma is bosszút akar állni Jondalaron és környezetén.

– Az a nő mintha a bosszúállás mesterségében képezné saját magát – állapította meg Proleva. – Valamivel el kell foglalnia saját magát. Talán ha lenne gyereke, az valami értelmet adna az életének, és értelmes célt, amin gondolkodhatna.

– Egyetlen gyereknek sem kívánnám Maronát anyának – mondta Salova.

– Doni egyetértene veled – nézett rá Ramara. – Már amennyire tudomásunk van róla, soha nem lett Áldott.

– Nem a rokonod, Ramara? Mindkettőtöknek ugyanolyan halványszőke haja van – jegyezte meg Folara.

– Az unokatestvérem, de nem közeli – felelte Ramara.

– Azt hiszem, Prolevának igaza van – mondta Marthona. – Maronának valóban szüksége van valami értelmes elfoglaltságra, amivel nem árthat senkinek, de ez nem jelenti azt, hogy gyereke legyen. Valamiféle mesterséget kell tanulnia, valamit, amivel elfoglalhatja magát, valami értelmes munkával, ami eltereli a gondolatait attól, hogy másoknak okozón bajt csak azért, mert az ő élete nem úgy alakult, ahogy akarta. Szerintem mindenkinek kell legyen valami szakmája vagy mestersége, amit szívesen csinálna, amit meg tanul jól csinálni, amivel hasznosat cselekszik, nem pedig, másokat bánt. Ha nem így történik, Marona folytatja a bajkeverést, csak azért, mert bajt akar keverni, és hogy felhívja magára a figyelmet.

– Talán még az sem elég – mondta Solaban. – Laramamak van mestersége, olyan, amiről ismerik, sőt talán még csodálják is. Jó sert főz, de mindenféle bajt kever. Brukeval mellé állt Joplaya és Echozar ellenében, és egyesek részéről figyelemben is részesült. Hallottam, amint azt mondta az Ötödik Barlang néhány lakójának, hogy Jondalar házi tűzhelye nem lehet többé az Elsők között, mert Jondalar idegen asszonyt vett társul, akinek a legalacsonyabb a státusa. Azt hiszem, még most is neheztel amiatt, hogy Ayla nem mögötte kapott helyet Shevonar gyászmenetében. Úgy tesz, mintha nem érdekelné, de azt hiszem, Laramar nem szeret utolsó lenni.

– Akkor tegyen ellene valamit – mondta mérgesen Proleva –, például gondoskodjon házi tűzhelye gyerekeiről!

– Jondalar házi tűzhelye pontosan ott van, ahol lennie kell – mondta Marthona némi elégedett mosollyal. – Kivételes helyzet volt, és a vezetők és a Zelandonia úgy döntött, ahogy döntenie kellett. A döntés nem olyan valaki dolga, mint Laramar.

– Talán azt kell tenni – szólalt meg az Első. – Azt hiszem, beszélek Dalanarral arról, hogy a Zelandonia és a vezetők hívjanak össze gyűlést, és beszéljük meg ezt a problémát Joplayával és Echozarral kapcsolatban, majd beszéljük meg nyíltan, s talán adjunk lehetőséget azoknak is, akiknek valami ellenvetése van, hogy fogalmazzák meg érveiket.

– S ez jó alkalom lenne Jondalarnak és Aylának arra, hogy a laposfejűekkel kapcsolatos tapasztalataikról beszéljenek... a Törzsről, ahogy Ayla nevezi őket – vetette fel Joharran. – Egyébként is beszélnem kell róluk a többi vezetővel.

– Talán átmehetnénk, s beszélhetnénk velük most – javasolta Zelandoni. – Vissza kell mennem a szállásra. Van egy gondom. Valaki a Zelandoniából kijuttatott olyan magánjellegű információt, amit titokban kellett volna tartani. Egy része nagyon személyes információ bizonyos emberekről, másik része pedig olyan ismeret, amelyről nem lett volna szabad beszélnie a Zelandonián kívül. Meg kell tudnom, ki adott ki ilyen információkat, hogy többé ne tehesse meg.

Ayla nagyon figyelmesen hallgatta mindazt, amit Zelandoni mondott, és elgondolkodott rajta, miközben mindenki felállt, és különböző irányokba elindult. A zelandoniak népét egy folyónak látta, melynek felszíne nyugodtnak, csendesnek, simának tűnik, számos rejtett áramlás búvik meg azonban benne különböző mélységekben. Arra gondolt, Marthona és Zelandoni a többségnél vélhetőleg többet tud arról, mi történik a felszín alatt, de sejtette, hogy még talán ők sem tudnak mindenről, még egymásról sem. Észrevett bizonyos arckifejezéseket, testhelyzeteket, hangszíneket, melyek megértették vele, mi történhet a mélyebb szinteken, de azonkívül is, ha a kifecsegés problémája megoldódik is, kell még lennie valaminek, ami Zelandoninak gondot okoz. A mély áramlatok mozognak, elcsúsznak, kicsiny fodrokat redőznek a víz felszínén, és örvényeket kavarnak a partszegélyeknél.

– Megyek, megnézem a lovakat – mondta Jondalarnak. – jössz velem, vagy valami más dolgod van?

– Veled megyek, de várj egy percet – kérte Jondalar. – Hozom a Lanidarnak készített dárdahajítót és a lándzsákat. csaknem kész vagyok már velük, és szeretném kipróbálni őket, de én túl nagy vagyok hozzájuk. Remélem, te ki tudod próbálni őket. Tudom, neked is kicsik, de talán mégis megtudod saccolni, hogy Lanidarnak jók lesznek-e vagy sem.

– Biztosan jók lesznek, de kipróbálom őket – válaszolta Ayla. – A legjobb persze maga Lanidar lesz, de amíg nem tesz szert gyakorlatra, nem tudja kipróbálni őket. Ezzel gyakorolni tud, és biztosra veszem, hogy boldog lesz. Van egy olyan érzésem, hogy nagyon megörül majd azoknak a dárdahajítóknak.

A nap a zenitjéhez közeledett, amikor elkezdték összeszedni dolgaikat. Lecsutakolták a lovakat, és Ayla gondosan megvizsgálta őket. Az évszak melegedésével a repülő rovarok gyakran megpróbálták lerakni petéiket a kérődzők szemének nedves, meleg szemzugaiban, különösen a szarvasokéban és a lovakéban. Iza megtanította az árnyas erdő részekben növő, halott dologhoz hasonlító, kékesfehér nővényből készített tiszta folyadék használatára. A korhadó fa részeiből nyerte táplálékát, mivel hiányzott belőle a más növényekben meglévő élő, zöld klorofill, és viaszos felszíne érintésre elfeketedett, de nem ismert jobb gyógyszert a sajgó vagy gyulladt szemre, mint a hűvös folyadék, melyet egy letört szárból ki lehetett vonni.

Ayla kipróbálta a kis dárdahajítót, és arra a döntésre jutott, hogy kiváló lesz Lanidarnak. Jondalar befejezte a dárdákat, de elhatározta, hogy készít még néhányat, amikor meglátta az egyenes, kecses törzsű égerfacsemeték kis ligetét. A fácskák átmérője éppen jó volt a kis dárdáknak. Levágott néhányat. Ayla nem volt biztos benne, mi késztette arra, hogy bemenjen az erdőbe a patak mellett, a lovak karámján túlra.

– Hova mész, Ayla? – kérdezte Jondalar. – Vissza kell indulnunk. Délután el kell mennem a központi táborba.

– Mindjárt jövök – válaszolta Ayla.

Jondalar látta, amint keresztülgyalogol a fák védőfalán, és arra gondolt, biztosan látott arrafelé valamit. Talán valami olyasmit, ami veszélyes lehet a lovakra. Talán vele kellene mennie, gondolta éppen, amikor meghallotta sikolyát.

– Ne! Ó, ne!

Jondalar oly gyorsan rohant a hang irányába, amennyire csak hosszú lábai lehetővé tették, átgázolva bokrokon, cserjéken, mit sem törődve a karcolásokkal, sebekkel. Amikor Aylához ért, az ő száját is a hitetlenkedés és a fájdalom kiáltása hagyta el, és térdre rogyott.