23

Az asszony megfordult, hogy Aylára nézzen, meglepetten, hogy a jövevény megszólalt, s még inkább attól, hogy oly szemtelenül ellentmondott neki.

– Ez nem a te helyed, ahol megszólalhatnál – mondta. – Nem rád tartozik, amiről ezen a találkozón beszélünk. Vendég vagy itt, még csak nem is zelandoni. – Tudta, hogy az idegen asszony állítólag Jondalar társa lesz, de nyilvánvalóan rendreutasításra volt szüksége, és hogy illendő viselkedést tanuljon.

– Bocsáss meg, Tizennegyedik Zelandonija – avatkozott közbe az Elsők Közt Első. – Aylát a többieknek már bemutatták, be kellett volna mutatnom neked is, amikor megérkeztél. Ayla valójában már zelandoni. A Kilencedik Barlang magához fogadta, mielőtt elindultunk.

Az asszony az Első felé fordult, és gyűlölete szinte tapintható volt. Ayla észrevette, hogy az ellenségeskedés régi keletű, és eszébe jutott valami egy Zelandoniról, aki arra számított, hogy ő lesz az Első, de a Kilencedik Barlang Zelandonija kapta a címet. Ayla úgy vélte, vele áll szemben.

– Ayla és Jondalar azt mondja nekünk, hogy a laposfejűek emberek, és nem állatok. Azt hiszem, olyan probléma ez, amit meg kell beszélnünk, és úgy terveztem, felvetem a témát – mondta Joharran, előrelépve, megpróbálva lecsillapítani a kedélyeket. – De nem tudom, ez-e a legalkalmasabb idő. Először más dolgokat kell megvitatnunk.

– Miért kellene egyáltalán beszélnünk róluk? – vágott vissza az asszony.

– Szerintem fontos, ha másért nem, hát a saját biztonságunkért – válaszolta Joharran. – Ha ők intelligens emberek – és Ayla és Jondalar csaknem meggyőzött arról, hogy azok –, és mi állatként bántunk velük, miért nem tiltakoztak?

– Talán mert állatok – válaszolta az asszony.

– Ayla szerint azért, mert úgy döntöttek, hogy elkerülnek bennünket. De ha csak állatokként gondolunk rájuk, talán nem vadászunk rájuk, de minden földet a sajátunknak, zelandoni területnek tekintünk – vadászterületeket, gyűjtögetőhelyeket, mindent –, mi lesz, ha ellenállnak? És mit tehetünk, ha úgy döntenek, hogy a területek egy részét mégis maguknak kezdik követelni? Azt hiszem, fel kell erre készülnünk. A legkevesebb, hogy megbeszéljük ennek a valószínűségét.

– Azt hiszem, túl nagy feneket kerítesz a dolognak, Joharran. Ha a laposfejűeknek eddig nem kellettek területek, miért kellenének nekik most? – kérdezte a Tizennegyedik Zelandonija, elvetve az egész elgondolást.

– Csakhogy igenis igényt formáltak területre – szólalt meg Jondalar. – A Losadunaj úgy tudja, hogy a gleccser túloldalán, az Anya Folyótól északra fekvő terület a laposfejűek országa. Egy-két garázda kivételével délen tartózkodnak. Azok a garázdák folyton bajt kevernek, és attól tartok, a Törzs most már nem éri be annyival, különösen nem a fiatalok.

– Mi mondatja ezt veled? – kérdezte Joharran. – Ezt még soha nem említetted.

– Nem sokkal azután, hogy Thonolannal útnak indultunk, a gleccseren átkelve a felföldön át keletre, laposfejűek bandájával találkoztunk – a Törzs embereivel talán vadászok voltak – mondta Jondalar. – S volt egy kis összetűzésünk.

– Miféle összetűzés? – kérdezte Joharran. Mindenki teljes figyelemmel hallgatta.

– Egy ifjonc követ dobott felénk. Talán mert a folyó túloldalán voltunk, ami az ő területük. Thonolan egy dárdát hajított vissza, amikor mozgást vett észre az erdőben, ahol rejtőzködtek. Hirtelen mindannyian előreléptek, és megmutatkoztak. Ketten voltunk jó néhányukkal szemben – nem volt igazán jó arány. Az igazat megvallva, nem hiszem, hogy egy az egynél is jó lett volna az esélyünk, mert talán alacsonyak, de erősek. Egyáltalán nem voltam biztos benne, hogyan keveredünk ki a dologból – a vezetőjük oldotta meg a helyzetet.

– Miből állapítottad meg, hogy van vezetőjük? S ha volt is nekik, honnan tudod, hogy nemcsak egy falka volt, ahogy a farkasoknak? – kérdezte egy másik férfi. Jondalar úgy vélte, felismerte a kérdezőt, de nem volt biztos benne. Végtére is öt évvel ezelőtt indultak el Utazásukra.

– Most már biztosan tudom, mert azóta másokkal is találkoztam, de már akkor is nyilvánvaló volt. Ő mondta a követ hajító ifjoncoknak, hogy adják vissza Thonolannak a dárdáját, és szerezzék vissza a kövüket. Utána visszalopakodtak az erdőbe – mesélte Jondalar. – Mindent visszatett úgy, ahogy volt, és azt hitte, azzal rendbe is hozott mindent. Mivel senki nem sérült meg, úgy vélem, így is történt.

– „Mondta" az ifjoncoknak? A laposfejűek nem tudnak beszélni! – jelentette ki a férfi.

– Pedig tudnak! – válaszolta Jondalar. – Csak nem úgy beszélnek, ahogy mi. Többnyire kézjeleket használnak. Néhányat megtanultam, és beszéltem is velük, Ayla azonban sokkal jobban. Ő ismeri a nyelvüket.

– Ezt nehezen hiszem el – mondta a Tizennegyedik Zelandoni.

Jondalar elmosolyodott.

– Először én is így voltam vele – mondta. – Az összetűzés előtt soha nem láttam közelről egyiküket sem. És te?

– Nem, nem mondhatnám, hogy láttam, és nem is óhajtóm – mondta az asszony. – Amennyire tudom, eléggé hasonlítanak a medvékhez.

– Nem hasonlítanak jobban a medvékre, mint mi. Olyanok, mint az emberek, másféle emberek, de tévedhetetlenül emberek. Azoknál a vadászoknál lándzsák voltak, és ruhát viseltek. Láttál valaha ilyen medvéket? – kérdezte Jondalar.

– Tehát okos medvék? – gúnyolódott az asszony.

– Ne becsüld le őket! Nem medvék, sem semmilyen más állatfajta. Emberek, intelligens emberek – mondta Jondalar.

– Azt mondtad, beszéltél velük? Mikor? – kérdezte a férfi, akit Jondalar nem igazán ismert fel.

– Egyszer, amikor a sharamudojoknál tartózkodtunk, bajba keveredtem a Nagy Anya-folyón. A sharamudojok élnek mellette, nem túl mesze a torkolatától, ahol beleömlik a Beran-tengerbe. Amikor először jutunk le a gleccser aljára, a Nagy-folyó épphogy csak egy kis patak, de ahol ők élnek, hatalmas, egyes helyeken oly széles, hogy csaknem tónak látszik. Ám még ha szelídnek tűnik is, áramlása félrevezetően mély, gyors és erős. Addigra már annyi más folyó, nagy és kicsi ömlik belé, hogy amikor a sharamudojok otthonából nézzük, megérthetjük, miért nevezik a Nagy Anya-folyónak. – Jondalar már-már történetmondói hangon beszélt, és az emberek lelkes figyelemmel hallgatták.

– A sharamudojok pompás vízi járműveket készítenek óriási fatörzsekből, melyeket kivájnak, és csúcsos végű kagyló alakúra formálnak. Egy kis fatörzsből kivájt csónakot tanultam irányítani evezővel, amikor elsodort a víz. – Jondalar arcán bosszúságát kimutató, rosszalló mosoly jelent meg. – Hogy őszinte legyek, kicsit nagyképű voltam. Ők rendszerint horgászzsinórral fogják a halat, melynek egyik vége hozzá van kötve a csónakhoz – és egy előkészített horgot csalival, én pedig be akartam bizonyítani nekik, hogy tudok halat fogni. A baj az, hogy egy folyóban akkora a hal, amekkora illik a folyó méretéhez, ott pedig az rendszerint a tokhal. A Folyami Emberek nem is nevezik halászatnak, amikor nagy halra mennek – azt mondják: vadászszák a tokhalat.

– Én láttam egyszer egy lazacot, amely csaknem akkora volt, mint egy ember – kiáltotta valaki.

– A Nagy Anya-folyó torkolatának közelében néhány tokhal nagyobb, mint három magas ember hossza – folytatta Jondalar. – Amikor észrevettem a horgászfelszerelést, kivettem egy zsinórt, de nem volt szerencsém. Kifogtam egy halat! Vagyis inkább egy nagy tokhal fogott ki engem. Mert a zsinór hozzá volt erősítve a csónakhoz, és amikor az a hal úszni kezdett, magával húzta a hajót! Elvesztettem az evezőket, és nem tudtam irányítani a csónakot. A késemért nyúltam, hogy elvágjam a zsinórt, de a csónak nekiütközött valaminek, és kiütötte kezemből a kést. A hal erős és gyors volt. Megpróbált víz alá merülni, és csaknem elárasztotta a hajót. Csak annyit tehettem, hogy kitartottam, amíg a hal fel nem húzta a csónakomat a sekélyebb szakaszra.

– Mit csináltál? Milyen messzire vitt? Hogyan tudtad megállítani? – kérdezték innen-onnan.

– Mint kiderült, a horog megsebezte a halat, és vérzett. A vérzés kifárasztotta, de akkorra már átvonszolta a hajót a folyó egy széles szakaszán, és jócskán felfelé, folyásiránnyal szemben. Amikor a hal feladta a küzdelmet, már egy kis holtág sekély részén voltunk. Kiszálltam, és kiúsztam a partra, hálásan, hogy valami szilárdat érzek a lábam alatt...

– Jó történet, Jondalar, de mi köze a laposfejűekhez? – kérdezte a Tizennegyedik Barlang Zelandonija.

Jondalar rámosolygott, és teljes figyelmével felé fordult.

– Éppen most érek ahhoz a részhez. A parton voltam, de átáztam, és vacogtam a hidegtől. Nem volt késem, hogy fát vágjak, nem volt semmim, amivel tüzet rakhattam volna, a fa többsége a földön vizes volt, és már teljesen átfagytam. Egyszerre csak előttem állt az a laposfejű! A szakálla éppen csak nőni kezdett, így hát nem lehetett nagyon öreg. Intett, hogy menjek vele, bár először nem voltam biztos benne, hogy mit akar. Majd füstöt vettem észre abból az irányból, amerre ment, így hát követtem, és egy tűzhöz vezetett – mesélte Jondalar.

– Nem féltél? Nem tudhattad, mit akar csinálni – szólt egy másik hang. Még többen vették körül őket, észlelte Jondalar. Ayla is felfigyelt a növekvő csoportra.

– Akkorra már annyira fáztam, hogy nem is érdekelt. Nem akartam mást, mint megmelegedni. Leguggoltam, oly közel a tűzhöz, amennyire csak lehetett, majd éreztem, hogy egy prémet terítenek a vállamra. Felnéztem, és egy asszonyt vettem észre. Amikor megpillantott, bebújt egy bokor mögé, és elrejtőzött, és bár megpróbáltam, nem láttam. Csak egy pillantásra tűnt fel, s abból annyit állapíthattam meg, hogy idősebb, talán a fiatalember anyja.

– Amikor végül fölmelegedtem – folytatta Jondalar –, a férfi visszavezetett a hajóhoz és a hasán a parton fekvő halhoz. Nem a legnagyobb tokhal volt, amit valaha is láttam, de nem is kicsi, legalább két férfi hossza lehetett! A fiatal törzsbeli férfi egy kést vett elő, és hosszában félbevágta. Mozdulatokat tett felém, melyeket akkor még nem értettem, majd becsomagolta a hal felét egy bőrbe, átvetette a vállán, s elvitte magával. Thonolan és néhány Folyami Ember körülbelül akkorra ért oda a folyón, és talált rám. Meglátták, amikor a folyón felfelé húz a hal, és a keresésemre indultak. Amikor beszéltem nekik a fiatal laposfejűről, ahogy te, Tizennegyedik Zelandonija, ők sem akartak hinni nekem, utána azonban észrevették az otthagyott fél halat. Azok az emberek soha nem hagyták abba, hogy azon tréfálkozzanak velem, hogy elmentem halászni, és csak egy fél halat fogtam, csakhogy mindhárman kellettek ahhoz, hogy a hajóba emeljék azt a fél halat, az a fiatal laposfejű meg felkapta, és egyedül vitte el!

– Nos, ez pompás halásztörténet, Jondalar – mondta a Tizennegyedik Zelandonija.

Csodálatos kék szemének teljes intenzitásával Jondalar egyenesen az asszonyra nézett.

– Tudom, hogy halásztörténetnek hangzik, de megígérhetem neked, hogy igaz. Minden szava – mondta teljes őszinteséggel, majd vállat vont, és elmosolyodva hozzátette –, de nem hibáztatlak kételkedésedért.

– A jó kis fürdés után alaposan megfáztam – folytatta –, és miközben ágyban feküdtem, egy tűz mellett melegedve, volt időm gondolkodni a laposfejűeken. Az a fiatalember valószínűleg megmentette az életemet. Legalábbis tudta, hogy fázom, és fel kell melegednem. Lehet, hogy legalább annyira félt tőlem, ahogy én tőle, mégsem hagyta, hogy megfagyjak, s viszonzásul elvitte a hal felét. Legelőször, amikor laposfejűeket láttam, meglepett, hogy dárdájuk van és ruhát viselnek. Miután azzal a fiatalemberrel és az anyjával találkoztam, tudtam, hogy tüzet használnak, éles késük van – és nagyon erősek –, ám ennél is fontosabb, hogy a férfi értelmes volt. Felfogta, hogy fázom, és segített, s azért, úgy gondolta, joga van a kifogott halam feléhez. Odaadtam volna neki az egészet, és szerintem zsákmányként el is vihette volna, de nem tette, hanem elfelezte.

– Ez érdekes – mondta az asszony Jondalarra mosolyogva.

A határozottan jóképű férfi akaratlan vonzereje és karizmája kezdte kifejteni hatását az idősebb asszonyra, ami nem kerülte el az Elsők Közt Első figyelmét, s megjegyezte magának. Ha Jondalar segítségével enyhítheti feszült kapcsolatát a Tizennegyedik Zelandonijával, habozás nélkül igénybe veszi. Zelandoni azóta volt szálka az asszony szemében, mióta megválasztották Elsőnek, megnehezítve minden döntését, és akadályozva a Barlangok irányításának minden útját-módját, amit csak megpróbált.

– Beszélhetek nektek a félvér lelkű fiúról, akit az Oroszlán Tábor Mamutoj Vezetőjének társa adoptált, mert az akkor történt, amikor megismertem valamennyire a jeleiket – folytatta Jondalar –, de azt hiszem, sokkal fontosabb lenne inkább arról a férfiról és nőről beszélnem, akikkel éppen azelőtt találkoztunk, mielőtt visszafelé indultunk a gleccseren át, mert ők a közelben élnek...

– Azt hiszem, azzal a történettel várhatnál, Jondalar – szólalt meg a hozzájuk csatlakozó Marthona. – Azt ajánlatos lenne többeknek elmondani, ennek a megbeszélésnek pedig a Jegyességi Szertartással kellene foglalkoznia, ha senki nem ellenzi – tette hozzá, egyenesen a Tizennegyedik Barlang Zelandonijára nézve, és negédesen mosolygott. Ő is látta a hatást, amit elbájoló fia tett az idősebb asszonyra, és nagyon is tudatában volt a nehézségeknek, melyeket a Tizennegyedik Zelandonija okozott az Elsőnek. Ő maga is volt vezető, és megértette a problémát.

– Hacsak nem akarjátok végighallgatni az egész vitát az összes részletével – mondta Joharran Aylának és Jondalarnak –, most alkalmas lenne az idő helyet keresni a dárdahajítód bemutatására. Szeretném, ha az első vadászat előtt sor kerülhetne rá.

Ayla nem bánta volna, ha maradnak. A lehető legjobban meg akarta ismerni Jondalar népét, amely most már az övé is volt, de Jondalar szívesen kapott az ajánlaton. Meg akarta ismertetni új vadászfegyverét minden zelandonival. Körüljárták a Nyári Találkozó táborhelyét – Jondalar barátokat üdvözölt, és bemutatta Aylát. Farkas miatt a figyelem középpontjában találták magukat, de már számítottak rá. Ayla a lehető leggyorsabban túl akart már lenni a kezdeti zavaron. Minél előbb hozzászoknak az állatok látványához, annál előbb kezdik természetesnek tekinteni őket.

Olyan helyet választottak, melyről úgy gondolták, alkalmas lesz a dárdahajító bemutatóhoz, majd megpillantották az egyik fiatalembert, aki segítette a travois-t a víz fölött tartani, amikor átkeltek a folyókon, hogy a csomagjaik szárazon maradjanak. A Három Szikla, a Huszonkilencedik Barlang Nyugati Birtokának lakója volt, melyet Nyári Tábornak is neveztek, és az út későbbi szakaszán is velük tartott. Beszélgettek egy ideig, majd előjött az édesanyja, és meghívta őket étkezésre. A nap még magasan járt, s kora reggel óta nem ettek, így hálásan elfogadták a meghívást. Még Farkasnak is adtak egy húsos csontot. Külön meghívót kaptak későbbre, őszre, hogy segítsenek a fenyőmaggyűjtésben.

Táborhelyükre visszatérőben elhaladtak a Zelandonia nagy szállása előtt. Az Első éppen akkor lépett ki, és megállt, hogy megmondja nekik, az Első Jegyességi Szertartásban érintett valamennyi ember, akikkel addig beszélt, beleegyezett a szertartás elhalasztásába Dalanar és a lanzadoniak megérkezéséig. Bemutatta őket más Zelandonia más tagjainak is, és a Kilencedik Barlang emberei érdeklődéssel figyelték, mennyire eltérően reagálnak Farkasra.

Mire visszafelé indultak a Kilencedik Barlang táborhelyéhez, az aranyszínű nap már lehanyatlóban volt a horizonton a vörös felhőkön keresztül lobogó tűz csillogó fényoszlopaiban. A szelíden hömpölygő Folyó partjára érve, melynek szinte még fodor sem redőzte felszínét, felfelé folytatták útjukat, amíg át nem keltek a beletorkolló kis patakon. Megálltak egy pillanatra, hogy megnézzék az éjszakai égboltot, amint csodálatos napfény-színkavalkáddá alakul, miközben az arany átváltozott a cinóbervörös árnyalataiba, ami csillámló bordóba hanyatlott, majd az első ragyogó égi tüzek megjelenése közepette mélykékre sötétedett. A koromfekete éjszaka hamarosan a nyári eget megtöltő csillogó fények sokaságának háttérfüggönye lett, ahol egy ragyogó égi út nyújtózott végig az ég boltozatán. Aylának eszébe jutott egy sor Földanya dalából. „Földanya forró teje ösvényként fröccsent fel a magasba, az égbolton át." Így készült az égi út? – tűnődött, miközben közeli táborhelyük üdvözlő tüzei felé indultak.

Amikor Ayla másnap reggel felébredt, mintha már mindenki felkelt és elment volna, ő pedig, rá nem jellemzően, lustának érezte magát. Szeme hozzászokott a szállás belső félhomályához, és csak feküdt alvózsákjában, a sátor erős központi tartórúdjának faragott, festett ábráit nézte, és a koromfoltokat, melyek már ekkor elfeketítették a füstlyukat, majd érezte, hogy ki kell mennie – pár napja gyakrabban érezte, hogy el kell végeznie szükségletét. Nem tudta, hol készítették el a közösség hulladékárkait, így az éjjelikosárhoz ment. Nem ő volt az egyetlen, aki használta, vette észre. Később majd kiürítem, gondolta. Azon kellemetlen házimunkák közé tartozott ez, melyet felváltva végeztek azok, akik kötelességüknek tartották, és azok is, akikkel sértett önérzetből végeztették el, ha észrevették, hogy elmulasztották kötelességüket.

Amikor visszasétált alvózsákjához, hogy kirázza, alaposabban körülnézett a nyári sátormenedékben. Meglepte az építmény, melyet az idő alatt állítottak fel, amíg ő és Jondalar egy nappal korábban látogatóban voltak. Bár észrevette azoknak szállásait is, akik a központi térség közelében ütöttek tábort, még mindig szerette volna látni az utazósátrakat, de az emberek többsége nem a Nyári Találkozóra utazás során használtakban lakott. A meleg évszakban az utazósátrakat azok használják majd, akik vadász- vagy gyűjtőútra, vagy vendégségbe indulnak szerte a térségben. A nyári szállás tartósabb építmény volt, kerek, egyenes oldalú, meglehetősen terjedelmes. Noha másként készült, Ayla látta, hogy funkciójukban hasonlítanak a Mamutvadászok Nyári Találkozóinak szállásaira.

Noha sötét volt benn – az egyetlen fény a nyitott bejárat felől érkezett, és az esetenkénti napfény-fátyolszalag, amely a fal nyílásain találta meg útját, ahol a falelemeket összeillesztették Ayla látta, hogy a központi fenyőoszlopon kívül a szállásnak van egy belső fala, melynek elemeit ellaposított gyékénylapokból állítottak össze, és ábrákkal, állatokkal megfestettek. A gyékénylapokat azoknak a rudaknak a belsejéhez kötözték, melyek a középső oszlopot vették körül, és így egy viszonylag nagy, zárt teret adtak, melyet nyitva lehetett hagyni, vagy mozgatható belső térelválasztókkal kisebb területekre felosztani. A földet gyékényből, sás- és nádlevélből vagy fűből font szőnyeggel borították, és az alvózsákokat egy viszonylag félreeső tűzhely körül terítették ki. A füst a központi tartórúd mellett hagyott lyukon át szállt fel. Belülről, a hozzáépített rövid tartórudakkal, füstlyuktakarót lehetett hozzáilleszteni.

Kíváncsi volt, hogyan készült az építmény többi része, és kilépett a szabadba. Először körbepillantott a táboron, amely a központi tűzhelyet körülvevő több nagy, kerek szállásból állt, majd körbejárta a lakósátrat. A rudakat kötelekkel erősítették össze, ahhoz hasonlóan, ahogy a karámcsapdát, melyet az állatok foglyul ejtésére használtak, a szabadon álló, rugalmas szerkezettől eltérően azonban, amely hajlékony volt, amikor egy állat nekirohant vagy nekiütközött, a nyári szállás kerítését földbe ásott égerfa cölöpök nagy távolságban elhelyezett „horgonyaihoz" erősítették.

Egymást átfedő nádbuzogány-levelekből font, esőt távol tartó térelválasztók erős, függőleges falát kötözték kívülről a rudakra, a külső és a belső falak közt plusz szigetelésként teret hagyva, hogy a szállást hűvösebbé tegye a forró napokon, belül pedig tűzhellyel, hogy melegítsen hűvös éjszakákon. A belső páralecsapódást is megakadályozta, amikor hideg volt odakinn. A tetőt is részben egymást takaró nád viszonylag vastag gyékénye adta, amely rézsútosan hajlott a középső tartórúdról. A nádtető nem volt hibátlan, de nem engedte be az esőt, és csak egy évszakra volt rá szükség.

A szállás egyes részeit magukkal hozták, különösen a szövött gyékényeket, falelemeket, térelválasztókat és a tartórudak egyikét-másikát is. Általában mindenki, aki egy szálláson lakott, hozott magával egy-egy alkatrészt, az építőanyag nagy részét azonban minden évben a környékről gyűjtötték össze. Ősszel, hazatérésük előtt, az építményeket részben lebontották, hogy az újra hasznosítható részeket megtartsák, az építmény azonban ne omoljon össze. Ritkán bírták az erős havazást, a tél szeleit, és a következő nyarat csak maradványok érték meg, amelyek visszamállottak a környezetbe, mielőtt a helyet újra használták volna Nyári Találkozón.

Ayla emlékezett, hogy a mamutojok más nevet adtak nyári táboraiknak, mint téli szállásaiknak. Az Oroszlán Tábor például Nádbuzogány Tábor volt a Nyári Találkozón, de ugyanaz a nép volt, mint amelyik az Oroszlán Táborban lakott. Megkérdezte Jondalart, hogy a Kilencedik Barlangnak van-e másik neve a nyárra. Jondalar elmagyarázta, hogy a táborhelyüket egyszerűen csak a Kilencedik Barlang táborának nevezték, de lakóhelyük elhelyezkedése a zelandoniak Nyári Találkozóján nem egészen ugyanolyan volt, mint télen, a kőmenedékben.

Minden nyári szállás több embernek adott helyet, mint amennyi rendszerint a tágasabb, tartósabb építményekben a Kilencedik Barlang hatalmas, alácsüngő sziklája alatt. Szabály volt, hogy a családtagok, köztük azok is, akiknek télen elszeparált lakhelyük volt, osztoztak a nyári szálláson, egyesek azonban még csak nem is tartózkodtak ugyanabban a táborban. Ehelyett nem volt szokatlan némelyeknek, hogy rokonokkal vagy barátoknál töltsék a nyarat. Fiatal családanyák például, akik társuk Barlangjába költöztek, gyakran szívesen elvitték gyermekeiket, és a nyarat az édesanyjukkal, testvéreknél vagy gyermekkori barátoknál töltötték, és társuk rendszerint velük tartott.

Ráadásul a fiatal nők, akik abban az évben tartották Első Rítusukat, együtt laktak egy elszeparált szálláson a Zelandonia nagy központi lakhelyének közelében, legalábbis a nyár elején. Egy másik szállást állítottak fel a közelben azoknak az asszonyoknak, akik úgy döntöttek, hogy abban az évben lesznek doni-asszonyok, és azon fiatal férfiak részére is, akik a férfikorukhoz közeledtek.

A kamaszkorukon már túljutott fiatalemberek többsége – és néhány már nem is oly fiatal – gyakran döntött úgy, hogy csapatot alkotnak, elkülönülve otthoni táboraiktól, és önállóan állítanak fel szállást. A tábor határán kellett felépíteniük táborukat, a lehető legtávolabb az Első Rítusukra készülődő nagyon fiatal nőktől. Az esetek többségében a férfiak nem is bánták. Szerették volna fixírozni a nőket, de ennél is jobban szerették, hogy távol lehettek, privátumukban, hogy senkit ne zavarjanak, ha kissé hangosabbak vagy vagányabbak. Ennek következtében a férfiak szállását „messzi-lak"-nak nevezték. A „messzi-lakokban" rendszerint társtalan vagy két párválasztás közti férfiak laktak – vagy legalábbis szerettek volna azok lenni.

Mivel Farkas nem sietett Ayla üdvözlésére, amikor kilépett a sátorból, feltételezte, hogy Jondalarral van. Nem sokan voltak odakinn, többségük valószínűleg a Nyári Találkozó legfontosabb helye, a központi térség körül tartózkodott, a tűzhely mellett azonban talált némi maradék teát. Észrevette, hogy a tűzrakó hely nem nagy, kerek, hanem inkább árokhoz hasonlít. Az előző nap estéjén megfigyelte, hogy többen férnek hozzá a tűzhöz, ha az hosszúkás, és hosszabb, kivágott vagy kidőlt fatörzseket és letört ágakat használhattak anélkül, hogy apróbb darabokra kellett volna vágni őket. Miközben a teáját itta, Salova, Rushemar társa jött ki a szállásukról, kezében kislány csecsemőjükkel.

– Jó reggelt, Ayla – köszönt, miközben letette a kisbabát egy gyékényre.

– Neked is, Salova – viszonozta a köszöntést Ayla, közelebb lépve hozzájuk, hogy megnézze a csecsemőt. Az ujját nyújtotta felé, hogy az megfoghassa, és rámosolygott.

Salova Aylára nézett, habozott, majd megkérdezte:

– Vigyáznál egy kicsit Marsolára? Gyűjtöttem kosárfonáshoz való anyagot, és valamennyit be kell áztatnom a patakban. Szeretnék elmenni értük, és elhozni. Megígértem néhányaknak, hogy kosarat készítek nekik.

– Nagyon szívesen, Salova – válaszolta mosolyogva Ayla, majd újra a baba felé fordult.

Salova kicsit nyugtalan volt az idegen asszony mellett, és ezt zaklatott csevejjel akarta leplezni.

– Épp most etettem meg, nem lesz vele semmi baj. Sok tejem van. Egyáltalán nem okoz gondot adnom belőle Loralának. Lanoga áthozta az éjjel. Már szépül és gömbölyödik, és most már mosolyog is. Korábban soha nem mosolygott. Ó, még nem ettél? Vagy igen? Van egy kis maradék húslevesem tegnap estéről, benne jó kis őzhúsfalatokkal. Nyugodtan egyél belőle, ha megéhezel. Én is azt ettem most reggel, még talán meleg.

– Köszönöm, azt hiszem, valóban eszem egy kis levest – válaszolta Ayla.

– Mindjárt jövök – mondta Salova, majd elsietett.

Ayla egy nagy őstulok gyomrából készített tartóban találta meg a levest, amit fakeretre helyeztek, és a hosszú közösségi tűzhely szélén hagytak zsarátnok felett, hogy ne hűljön ki – a parázs csaknem kialudt, de a leves még meleg volt. Különös tálakat halmoztak fel a közelben, melyek némelyikét szorosra fonták, másokat fából faragtak ki, egy-két sekély tálat pedig nagy csontokból alakítottak ki. Néhány tálból ettek, majd szétszórva hagyták. Ayla ívelt juhszarvból készített merőkanállal levest szedett magának, majd elővette evőkését. Látta, hogy zöldségeket is főztek a levesbe, bár eddigre már eléggé megpuhultak.

Leült a gyékényre a hátán fekvő, rugdalódzó csecsemő mellé. Szarvas farkaskörmöket kötöttek egyik bokájára, melyek csörögtek, amikor megmozdította lábacskáit. Ayla elfogyasztotta levesét, majd felvette a kisbabát, s kezében tartva fejecskéjét úgy tartotta karjában, hogy láthassa. Amikor Salova különböző rostos növényekkel teli lapos kosárral visszatért, látta, hogy Ayla beszél a kisbabájához, és megmosolyogtatja. Ez megmelengette anyai szívét, és már nyugodtabbnak érezte magát az idegen közelében.

– Igazán nagyon köszönöm, hogy vigyáztál rá, Ayla. így lehetőségem nyílt előkészíteni a növényeket – szólalt meg.

– Jó szívvel, Salova. Marsola csodálatos kisbaba!

– Tudtad, hogy Levela, Proleva húga is nászt ül az Első Jegyességi Szertartáson, ahogy ti? Mindig különleges kötelék kapcsol majd azokhoz, akiknek ugyanakkor van a násza, mint a tied – mondta Salova. – Proleva megkért, hogy a Jegyességi Ajándék részeként készítsek neki egy-két különleges kosarat.

– Nem bánnád, ha kicsit figyelném, hogyan csinálod? Én is készítettem már kosarat, de szeretném tudni, te hogyan fonod – kérte Ayla.

– Dehogy, egyáltalán nem! Örülök a társaságodnak, és talán te is megmutatod nekem a te kosárfonó módszeredet. Mindig szerettem új dolgokat tanulni – válaszolta Salova.

A két fiatal nő egymás mellé ült, beszélgetve és összehasonlítva a kosárfonó technikákat, miközben a baba aludt mellettük. Aylának tetszett, ahogy Salova a különböző színű anyagokat használta, és valóban állatképeket és különböző alakzatokat szőtt tárolóiba. Salova arra gondolt, hogy Ayla kifinomult módszere, amellyel a különböző mintázatú fonatokat szőtte, pompás eleganciát adott látszólag egyszerű kosarainak. Mindketten dicsérettel illették egymást és fonótehetségüket.

Egy idő után Ayla felállt.

– El kell mennem az árkokhoz, meg tudnád mondani, hol vannak? Ki kell ürítenem az éjjelikosarat, és talán ki kell mosnom ezeket a tálakat is – tette hozzá, s felvette a szétszórt, használt tálakat. – Utána pedig megnézném a lovakat.

– Az árkok odaát vannak – válaszolta Salova, a pataktól és a tábortól távolra mutatva a főző- és evőedényeket pedig a patak végében mossuk, ahol a Folyóba torkollik. A közelben találsz tiszta homokot a súroláshoz. Azt pedig nem is kell mondanom, hol vannak a lovak. – Ekkor elmosolyodott. – Tegnap elmentem megnézni őket Rushemarral. Először megijedtem tőlük, de szelídnek és jóllakottnak tűntek. A kanca a tenyeremből evett füvet. – Mosolya vigyorgássá változott, majd aggodalmas homlokráncolássá. – Remélem, nem baj. Rushemar azt mondta, Jondalar megengedte, hogy a kezemből etessem.

– Persze, egyáltalán nem baj. Sokkal jobban érzik magukat, ha megismerik a körülöttük levő embereket – válaszolta Ayla.

Nem is olyan furcsa, gondolta Salova, miközben a távozó Aylát figyelte. Kicsit érdekesen beszél, de igazán kedves. Nem tudom, mi vitte rá Aylát arra, hogy rábírja azokat az állatokat, hogy azt tegyék, amit ő akar. Még csak nem is képzeltem, hogy egy napon majd a tenyeremből etetek egy lovat.

Miután Ayla kitisztította a tálakat, és felhalmozta őket a tűzárok mellett, arra gondolt, megtisztálkodik maga is, és elmegy úszni. Visszament szállásukra, Salovára és a babára mosolygott, és belépett a sátorba. Utazózsákjából elővette a puha szárítóbőrt, majd átnézte a ruháit. Nem volt sok öltözéke, de több, mint amennyivel érkezett. Noha kitisztította őket, nem akarta hordani a hosszú Utazás alatt viselt, elnyűtt, pecsétes holmikat, kivéve munkaruhaként.

A Nyári Találkozóra vezető útján hordott ruhák azok voltak, melyeket félretett akkori viseletre, ha Jondalar népével találkozik, de már akkor is kopottak voltak, és bőségesen tarkította pecsét. Elhozta a Maronától és barátnőitől kapott fiú alsóruhát is, de tudta, nem lenne illendő hordania. Természetesen megvolt a Jegyességi Ruhája, azt azonban félre akarta tenni, ahogy a szép ruhát is, melyet Marthona adott neki különleges alkalmakra. Egy-két olyan holmi maradt, melyet Marthonától és Folarától kapott. Számára szokatlan ruhák voltak, most mégis talán alkalmasnak találta őket.

Mielőtt elhagyta a szállást, észrevette a hálóprémje mellett összehajtott lovaglópokrócát, és úgy döntött, magával viszi. Majd elindult megnézni a lovakat. Nyihaha és Villám mindketten boldog örömmel fogadták, és feléje lépdeltek, hogy felhívják magukra figyelmét. Hosszú szárral kötötték őket egy erős fához. Levette róluk, és a zsákjába tette, majd ráerősítette a lovaglópokrócot Nyihaha hátára, felült rá, és elindult a folyón felfelé.

A lovak jó hangulatban voltak, és gyors vágtába lendültek, boldogan, hogy szabadon vágtathatnak. Érzésüket Ayla tudtára is adták, aki nem korlátozta iramukat. Ayla különösen boldog volt, amikor elérte a mezőt a patak közelében, és megpillantotta a feléjük száguldó Farkast. Az pedig azt jelentette, hogy Jondalar is a közelben van.

Nem sokkal távozása után Joharran érkezett a táborba, és Aylát kereste.

– Igen, kosarat készítettünk – felelte Salova. – Utoljára akkor láttam, amikor a lovak felé indult. Azt mondta, meg kell néznie őket.

– Megyek, megkeresem, de ha látod, megmondanád neki, hogy Zelandoni beszélni akar vele?

– Természetesen – válaszolta Salova, azon tűnődve, vajon a donier mit akar. Majd vállat vont. Nem valószínű, hogy neki bárki megmondaná, mit akar az Első.

Ayla látta, amint Jondalar valamiféle meglepett vigyorral az arcán kilép a bokrok mögül. Ayla megállásra fékezte a lovat, lecsusszant a hátáról, és Jondalar karjába rohant.

– Mit csinálsz itt? – kérdezte a férfi boldog ölelésük után.

– Még csak meg sem említettem senkinek, hogy idejövök. Egyszerűen csak elindultam a folyón felfelé, és amikor ideértem, eszembe jutott az a tó mögötti kavicsos rézsű, és arra gondoltam, megnézem, találok-e benne kovakövet.

– És?

– Igen, találtam. Nem a legjobb minőség, de használható. Mi késztetett arra, hogy ide gyere?

– Amikor felébredtem, lustának éreztem magam. Salován kívül senki nem volt a közelben. Megkért, hogy vigyázzak Marsolára, amíg elmegy kosárfonó alapanyagért. Csodálatos kisbaba, Jondalar! Beszélgettünk kicsit Salovával, és elkezdtünk kosarat fonni, majd úgy döntöttem, elmegyek úszni, és elviszem, megfuttatom a lovakat. S megtaláltalak téged. Milyen csodálatos meglepetés! – mosolygott.

– Nekem is szép meglepetés. Talán úszom veled egyet. Elég poros lettem a kőkeresgéléstől, de először ide kell hoznom a találtakat. Majd meglátjuk – mondta hívogató vigyorral. Lassan, sóváran megcsókolta. – Talán ráérek ezek miatt a kövek miatt később aggodalmaskodni!

– Gyerünk, menjünk és szedjük össze őket, így nem kell majd kétszer lemosnod magadról a port. A hajamat meg úgyis meg akartam mosni. Hosszú, izzasztó lovaglás volt – válaszolta Ayla.

A lovak legelészőhelyére érő Joharran nem találta az állatokat. Valószínűleg elmentek egyik hosszú útjukra, gondolta. Zelandoni azonban valóban beszélni akar Aylával, és Willamar is. Jondalar tudhatná, hogy rengeteg idejük lesz egymásra a Jegyességi Szertartás után, azt gondolnád, megérti, hogy vannak fontos dolgok, melyeket meg kell beszélni a Nyári Találkozó elején, bosszankodott kissé Joharran, amiért nem találja őket. Egyáltalán nem volt boldog, hogy a donier történetesen őt látta meg, amikor keresett valakit, akit a keresésükre küldhet. Végtére is fontosabb dolgai is vannak, semmint hogy a fivérét keresgélje, de nem érezte úgy, hogy visszautasíthatná Zelandonit, legalábbis ha nincs valami nagyon jó indoka.

A földre pillantott, és meglátta a friss lónyomokat. Túl jó nyomolvasó volt ahhoz, hogy ne vegye észre, milyen irányba tartottak, és biztosra vette, hogy nem távolodtak el messze a tábortól. Mintha a patakot követnék folyásiránnyal szemben. Eszébe jutott a kedves szurdok a kis vízi út elején a forrás táplálta tóval és a legelővel. Valószínűleg odamentek, gondolta, magában mosolyogva. Mivel azzal a megbízással küldték, hogy keresse meg őket, nem szeretett volna nélkülük visszatérni.

Követte a patakot, a nyomokat vizsgálva, hogy meggyőződjön arról, nem változtattak irányt, és amikor meglátta maga előtt a szelíden legelésző lovakat, tudta, hogy megtalálta fivérét és Aylát is. Amikor a mogyoróbokrok sövényéhez ért, melyek egyike-másika olyan magas volt, mint egy fa, keresztülkandikált rajtuk, de csak Aylát látta. Hol lehet a fivére? Ayla éppen akkor merült víz alá, amikor Joharran a homokos partra ért, így csak akkor kiáltott oda neki, amikor levegőért kidugta a fejét.

– Ayla, benneteket kereslek!

Ayla hátrafésülte kezével a haját, és kidörzsölte a vizet a szeméből.

– Ó, Joharran! Te vagy az? – kiáltotta olyan hangszínnel, melyet a férfi nem tudott volna pontosan meghatározni.

– Tudod, hol van Jondalar?

– Igen. Kovakövet talált a tó mögötti sziklahalomban, és elment értük. Utána idejön, és fürdünk – szólt vissza Ayla, láthatóan kissé lehangoltan.

– Zelandoni látni óhajt, Willamar pedig mindkettőtökkel szeretne beszélni – közölte Joharran.

– Ó! – Ayla csak ennyi mondott, kis csalódottsággal a hangjában.

Joharran gyakran látott ruhátlan asszonyokat. Többségük nyáron a Folyóban fürdött reggelente, télen pedig ott mosakodott. Magát a mezítelenséget nem tekintették különösen kétértelműnek. Csábító szándékkal a nők jellegzetes öltözéket és cicomát készítettek, ha érdeklődésüket akarták kifejezni egy férfi iránt, vagy különleges módokon viselkedtek, elsősorban a Földanya tiszteletére rendezett Fesztiválokon. Ahogy azonban Ayla kifelé indult a vízből, felmerült Joharranban a gondolat, hogy más terveik voltak, melyeket meghiúsított. Emiatt felfigyelt Ayla testére, ahogy a vízből kilépegetve közeledett feléje: magas volt, formás idomokkal és jól kidolgozott izmokkal. Nagy keblei még mindig ruganyosak voltak, mint egy fiatal nőé, és Joharran mindig vonzónak találta a kissé gömbölyű hasú nőket. Maronát mindig a Legjobbak Szépének tekintették, gondolta, nem csoda, hogy az első pillanattól annyira nem kedvelte Aylát. Jól nézett ki abban a téli alsóneműben, aminek viseletére rászedték, de az semmi nem volt ahhoz képest, hogy mezítelenül látja. Marona össze sem vethető vele. A fivérem szerencsés ember, gondolta. Ayla csinos asszony. Biztosan nagyon sok figyelmet kap a Földanya Fesztiválokon, és nem tudom, Jondalarnak hogyan lesz az majd az ínyére.

Ayla tanácstalanul nézett Joharranra, és ez ráébresztette a férfit, hogy megbámulja. Enyhén elpirult, félrenézett, s meglátta nehéz kőrakományt cipelő, közeledő fivérét. A segítésére eléje indult.

– Mit csinálsz itt, Joharran? – kérdezte Jondalar.

– Zelandoni Aylával szeretne beszélni, Willamar pedig mindkettőtökkel – válaszolta Joharran.

– Mit akar Zelandoni? Nem várhat? – kérdezte Jondalar.

– Nem olyannak láttam. Én sem azt terveztem, hogy a fivérem és a Neki ígért keresgélésével töltöm a napomat, ne aggódj, Jondalar – mondta Joharran összeesküvő vigyorral.

– Egyszerűen csak várnotok kell egy kicsit. Őrá pedig megéri várni, nemde?

Jondalar már-már cáfolni és hárítani kezdte fivére célozgatásait, majd megenyhült és elmosolyodott.

– Elég sokat vártam, amíg rátaláltam – válaszolta. – Nos, most, hogy itt vagy, segíthetnél cipelni ezeket a köveket. Tényleg szeretnék úszni, és kicsit megtisztálkodni.

– Miért nem hagyod most itt a köveket? Nem szaladnak el, később pedig jó mentség lesz, hogy visszajöhess – tanácsolta Joharran –, és biztosra veszem, hogy úszni is lesz időd... ha az minden, amit tenni akartok.

Már csaknem eltelt a nap fele, mire Ayla, Jondalar és Farkas visszaért a tábor közepére, és pihent elégedettségükből Joharran gyanította, többre találtak időt maguknak a gyors úszásnál, miután ő otthagyta őket. Megmondta Zelandoninak, hogy megtalálta őket, átadta az üzenetet, és sürgette fivérét. Késlekedésük nem az ő mulasztása volt, legalábbis nem olyan, amiért hibáztatható lenne.

A Kilencedik Barlangból jó néhányan gyülekeztek a hosszú főzőtűzhely körül a Zelandonik szállása mellett, és éppen amikor Ayla a bejárathoz közeledett, hogy tudassa az Esővel visszatérését, a terjedelmes Zelandoni, az Első kijött, jó néhány társa kíséretében, akiknek a homlokát a Földanya Szolgálóinak megkülönböztető tetoválása díszítette.

– Ó, Ayla! Egész reggel rád vártam! – szólalt meg Zelandoni, amikor meglátta.

– A tábortól felfelé voltunk a patak forrásánál, amikor Joharran ránk talált. Van ott egy szép, forrás táplálta tó. Meg akartam futtatni a lovakat, és átfésülni a szőrüket. Nyugtalanok lesznek ennyi ember közelében, amíg meg nem szokják az emberek közelségét, és a fésülgetés megnyugtatja őket. Én pedig szerettem volna úszni és megtisztálkodni az ide vezető út után – mondta Ayla. Teljeséggel igaz volt minden, amit mondott, bár természetesen elhallgatta bizonyos tevékenységeiket.

A donier végignézte a Marthonától kapott zelandoni viseletbe öltözött, tiszta Aylát, majd a felfrissült és tiszta Jondalarra nézett, és mindent értő tekintettel felvonta szemöldökét. Joharran figyelte az Elsők Közt Elsőt és az asszonyt, akit a fivére hozott magával, és megértette, hogy Zelandoninak egészen pontos elképzelése van arról, mi késztette késlekedésre őket, és hogy Aylát egyáltalán nem bántja, hogy nem sietett. A termetes Zelandoninak tekintélyt parancsoló megjelenése volt, és Jondalar tudta, hogy ez sokakat megrémisztett, de az idegent mintha nem akarná megijeszteni.

– Csak pihenünk és eszünk egy falatot – szólalt meg az Első, megindulva a nagy főzőtűzhely felé, maga mögé kényszerítve Aylát. – Proleva szervezte az előkészületeket, és épp az imént üzente, hogy elkészült. Te is csatlakozhatsz hozzánk. Jó lehetőség, hogy beszélhessek veled. Nálad van az egyik tűzköved?

– Igen. Mindig nálam van a tűzgyújtó felszerelésem – válaszolta Ayla.

– Szeretném, ha bemutatnád az új tűzgyújtó módszert a Zelandoniknak. Azt hiszem, az embereknek is meg kellene mutatni, de fontos, hogy helyesen, alkalmas szertartás keretében.

– Nekem nem volt szükségem szertartásra, hogy megmutassam neked vagy Marthonának. Nem olyan nehéz, ha már egyszer láttad, hogyan kell csinálni – mondta Ayla.

– Nem, nem nehéz, de a tűzcsiholás hatásos újdonság, és felzaklató lehet, különösen az olyanoknak, akik nehezen fogadják el a változásokat – felelte a donier. – Ismerned kell olyan embereket.

Ayla a Törzsre gondolt, tradíciókra alapuló életükre, idegenkedésükre a változásokkal szemben, és képtelenségüket arra, hogy elfogadják az új elképzeléseket.

– Ismerek olyan embereket – válaszolta. – Azok azonban, akiket legutóbb megismertem, mintha szívesen tanulnának új dolgokat.

A Mások mindegyike, akiket ismert, mintha könnyen alkalmazkodott volna életükben a változásokhoz, és az újítások által fejlődtek. Náluk nem tapasztalta, hogy lennének olyanok, akik aggódtak volna a dolgok elkészítésének másféle módja miatt, akik valóban ellenezték volna az újításokat. Hirtelen éleslátással megértette a dolgot, és homlokát ráncolta a gondolattól. Az megmagyarázhatna bizonyos magatartásformákat és eseteket, melyeket akkor nem értett, mint például, hogy egyesek miért nem hajlandók elfogadni, hogy a Törzs egy embercsoport. Mint a Tizennegyedik Barlang Zelandonija, aki egyre csak állatoknak nevezte őket. Még azután is, hogy Jondalar elmagyarázta neki, úgy cselekedett, mintha nem hinne neki. Azt hiszem, nem is akarta megváltoztatni véleményét.

– Így igaz. Az emberek többsége valóban szívesen tanul jobb vagy gyorsabb módszereket, ez azonban néha függ attól, hogyan ismertetik meg velük – magyarázta az Első.

– Jondalar például sokáig távol volt. Közben felnőtt lett, és sok újat tanult, az emberek azonban, akiket ismer, nem voltak ott vele, hogy ők is lássák, így néhányan változatlanul úgy gondolnak rá, mint amilyen elutazásakor volt.

Most visszatért, és szívesen megosztja mindazt, amit tanult és felfedezett, ami dicséretes, de nem egyszerre tanult meg mindent. Még az értékes vadászfegyver, a dárdahajító használata is gyakorlást igényel. A sikeres és az eddig ismert fegyverükkel elégedett vadászok nem biztos, hogy veszik a fáradságot, hogy megtanulják az új használatát, noha nem kétlem, hogy egy napon majd minden vadász igénybe veszi.

– Valóban, a dárdahajító használata gyakorlást igényel mondta Ayla. – Mi most már értünk hozzá, de kezdetben nekünk is gyakorolnunk kellett.

– S az csak egy dolog – folytatta a donier, miközben felvett egy szarvas vállcsontjából készült tányért, és néhány szelet húst tett rá. – Milyen hús ez? – kérdezte a közelében álló egyik asszonyt.

– Mamut. A Tizenkilencedik Barlang néhány vadásza északon zsákmányul ejtett egy mamutot. Úgy döntöttek, nekünk is adnak belőle. Ha jól értesültem, elejtettek egy gyapjas orrszarvút is.

– Már régóta nem ettem mamutot – mondta Zelandoni.

– Biztosan ízletes!

– Te ettél már? – kérdezte az asszony Aylát.

– Igen – válaszolta. – A mamutojokat, azt a népet, amelynél korábban éltem, mamutvadászokként ismerték, bár más állatokra is vadásztak. De jó ideje már, hogy ettem mamutot. Én is azt kérek.

Zelandoni arra gondolt, bemutatja Aylát az asszonynak, de ha egyszer belekezd, soha nem ér a végére, és beszélni akart vele a tűzkő használatának szertartásáról. Újra Ayla felé fordult, miközben egy-két kerek, fehér gyökeret, gömbölyű csonthéjast tett a tányérjára, és főtt zöldfélét, csalánt, melyet barna kalapos, szivacsos, ízletes vargányával keverhettek össze.

– Jondalar magával hozott téged és az állataidat, Ayla. Meg kell értened, ez mennyire meglepő. Az emberek vadászták a lovakat, és más lovakkal együtt tanulmányozták őket, de még soha nem láttak olyanokat, melyek úgy viselkedtek volna, mint a tieitek. Először ijesztő látni, hogy azok a lovak oda mennek, ahová te akarod, vagy azt a farkast, amint keresztülsétál az emberekkel teli táboron, és azt teszi, amire kéred – mondta Zelandoni, különös módon most adva először Farkas tudtára, hogy látja, holott nyilvánvalóan a legelső pillanatban észrevette. Farkas vakkantott egy kicsit, amikor Zelandoni ránézett.

Ezt a szokást az Első és Farkas alakította ki egymás közt, és meglehetősen meglepte Aylát. Zelandoni nem mindig vett tudomást Farkasról, amikor meglátta, és Farkas is figyelmen kívül hagyta, de amikor a Gyógyító észrevette, Farkas egy kis vakkantással azonnal válaszolt neki. Zelandoni ritkán érintette meg az állatot, kivéve, hogy néha-néha rátette kezét a fejére, ritkán azonban Farkas a fogai közé vette a kezét, soha nem hagyva rajta egyetlen fognyomot sem. Az Első egyetlenegyszer sem húzta el a kezét, csak annyit mondva, értik egymást. Aylának úgy tűnt, valóban értik egymást – a maguk módján.

– Azt mondod, bárki megszelídíthet állatot, ha kölyökkorában kezdi el tanítását, és ez talán igaz is lehet, ezt azonban nem tudják az emberek. Az ő világukban nem tartják természetes dolognak, így tehát egy másik világból, a szellemvilágból kell jönnie. Engem őszintén meghökkent, milyen jól elfogadták az állatokat, ez azonban aggodalmaskodó akceptálás. Idő kell hozzá. Most pedig valami mást akarunk mutatni nekik, amit szintén ti hoztatok, amit soha senki nem látott még. A zelandoniak nem ismernek téged, Ayla. Biztos vagyok benne, hogy használni akarják a tűzkövet, ha egyszer látták, hogyan kell, de talán félnének tőle. Azt hiszem, Földanya Adományának kell látniuk, amit csak azután használhatnak, ha először a Zelandonia érti és ismeri meg, és megfelelő szertartás keretében ismeri meg! – mondta a donier.

Magyarázata teljesen logikusnak tűnt, Ayla azonban azt is megértette, mennyire meggyőző tud lenni az Első.

– Ahogy így elmagyarázod, megértem – válaszolta Ayla. Természetesen megmutatom a Zelandoniának, hogyan működik a tűzkő, és segítelek a szertartásban, ha úgy tartod szükségesnek.

Csatlakoztak Jondalar családjához és a Kilencedik Barlang néhány tagjához, akik más Barlangok egy-két emberivel együtt üldögéltek. Az étkezés után Zelandoni félrehívta Aylát:

– Kinn hagynád Farkast kis időre? Azt hiszem, fontos lenne, ha a tűzpattintásra koncentrálnának, és attól tartok, Farkas elvonná a figyelmüket – mondta.

– Jondalar biztosan nem bánja, hogy vigyáznia kell rá válaszolta Ayla, társa felé fordulva. A férfi bólintott, és amikor Ayla felállt, hogy távozzon, kézjelekkel is, melyeket az emberek többsége nem vett észre, meghagyta Farkasnak, hogy maradjon Jondalarral. Fényesen sütött a déli nap, amitől a Zelandonik szállása a számos lámpás ellenére sötétnek tűnt. Ayla szeme gyorsan hozzászokott a félhomályhoz, amikor azonban az Első szólásra emelkedett, a Tizennegyedik Barlang Zelandonija tiltakozott.

– Ő miért van itt? – kérdezte. – Lehet, hogy zelandoni, de nem a Zelandonia tagja. Kívülálló, és semmi köze ehhez a tanácskozáshoz.