16

– Georgij! Nagyszerű! Fantasztikus! Hol van Varenka?

– Barley, drága barátom, az isten szerelmére, ments meg bennünket! Mi sem szeretjük jobban a huszadik századot, mint ti, angolok! Meneküljünk együtt! Ma este elmegyünk, jó? Megveszed a jegyeket?

– Jurij! Te jó isten, ez az új feleséged? Hagyd ott, ez egy szörnyeteg.

– Barley! Ide figyelj! Minden rendben van! Nincs több gondunk! Régebben fel kellett tételeznünk, hogy az egész egy káosz. Most belenézhetünk az újságjainkba, és meggyőződhetünk róla!

– Misa! Hogy megy a munka? Szuper!

– Az isten szerelmére, Barley, ez háború, nyílt háború! Először fel kell akasztanunk a régi gárdát, aztán még egy sztálingrádi csatát kell vívnunk!

– Lev! De jó, hogy látlak! Hogy van Szonya?

– Barley, figyelj rám! A kommunizmus nem jelent veszélyt! Ez egy parazita gazdaság, azokból a hibákból él, amiket ti, ostoba tökfejek, Nyugaton elkövettek!

A fogadás a város közepén levő egyik öregedő szálloda tükrökkel teli emeleti termében volt. Kint a járdán civil ruhás őrök álltak. De volt belőlük az előcsarnokban, a lépcsőkön és a terem bejáratánál is.

A Potomac & Blair száz embert hívott meg. Nyolc elfogadta, senki sem utasította vissza, és eddig százötvenen érkeztek. De amíg Kátya nem volt köztük, Barley szívesebben tartózkodott az ajtó közelében.

Egy csapatnyi nyugati lány száguldott be, a szokásos kétes kinézetű hivatalos tolmács, mind férfi, kíséretében. Egy potrohos filozófus, aki tudott klarinétozni, a legfrissebb fiújával érkezett.

– Alekszandr! Fantasztikus! Nagyszerű!

Egy Andrej nevű, magányos szibériainak, aki már részeg volt, sürgős beszélnivalója volt Barleyval életbevágóan fontos ügyben. – Az egypárti szocializmus egy csapás, Barley. Összetörte a szívünket. Őrizzétek meg a ti brit változatotokat!! Kiadod az új regényemet?

– Hát azt nem tudom, Andrej – válaszolta Barley óvatosan, az ajtó felé pillantva. – Az orosz szerkesztőnknek nagyon tetszik, de nem lát rá, angol piacot. Gondolkodni fogunk rajta.

– Tudod, hogy miért jöttem el ma este? – kérdezte Andrej.

– Mondjad!

Még egy vidám csoport érkezett, de Kátya még mindig nem volt közöttük.

– Azért, hogy felvehessem az ünneplő ruhámat. Mi, oroszok túlságosan jól ismerjük egymás trükkjeit. Nekünk szükségünk van a ti nyugati tükrötökre. Idejösztök, aztán megint elmentek a bennetek rólunk kialakult legkedvezőbb képpel, és mi nagyszerűen érezzük magunkat. Ha kiadtátok az első regényemet, akkor logikus, hogy ti adjátok ki a másodikat is.

– Hát, ha az első nem hoz pénzt, akkor nem, Andrej – mondta Barley tőle szokatlan határozottsággal, és megkönnyebbülésére látta, hogy Wicklow közeledik feléjük a terem másik végéből.

– Hallottad, hogy Anatolij decemberben meghalt a börtönben éhségsztrájkban? Két évvel azután, hogy ezt az Új Nagy Oroszországot élvezzük? – folytatta Andrej, miközben még egyszer jó nagyot húzott a whiskyből, amelyet az amerikai követség szolgált fel előzékenyen egy józanabb Oroszország támogatására.

– Természetesen hallottunk róla – szólt közbe Wicklow megnyugtatóan. – Szörnyű volt.

– Szóval miért nem adják ki a regényemet?

Magára hagyva Wicklow-t, hogy boldoguljon, Barley széttárta a karját, és az ajtóhoz sietett. A Külföldi Irodalom Össz-szövetségi Állami Könyvtárának csodálatos Nataljája, egy hatvanéves, okos szépség érkezett meg. Kölcsönös tisztelettel összeölelkeztek.

– Na, ma este kiről fogunk társalogni, Barley? James Joyce-ról vagy Adrian Mole-ról? Miért néz ki most hirtelen olyan intelligensnek? Azért, mert kapitalista lett magából.

A társaság fele pánikszerűen megrohanta a terem távolabbi végét, ami arra késztette az őröket, hogy rémülten bekukkantsanak az ajtón. A beszélgetés moraja elült, majd újrakezdődött. Megnyitották a büfét.

De Kátya még mindig sehol.

– Manapság, a peresztrojka alatt sokkal könnyebb – mondta Natalja, miközben ellenállhatatlanul mosolygott. – A külföldi utazás nem probléma. Például Bulgáriába. Csak annyit kell tennünk, hogy a bürokratáinknak megírjuk, miféle embernek tartjuk magunkat. Természetesen a bolgároknak ezt tudniuk kell, mielőtt odaérkezünk. Figyelmeztetni kell őket, hogy mire számítsanak. Intelligens emberek vagyunk, félig intelligensek vagy normálisan intelligensek? A bolgároknak fel kell készülniük, talán még egy kicsit képezniük is kell magukat. Nyugodtak vagy izgatottak vagyunk, egyszerű gondolkodásúak vagy fantáziadúsak? Amikor megválaszoltuk ezeket az egyszerű kérdéseket meg még ezer hasonló jellegűt, akkor következhetnek az ennél fontosabb dolgok, úgymint az anyai nagyanyánk lakcíme és teljes neve, halálának időpontja és a halotti bizonyítvány száma, és ha a kedvük úgy tartja, akkor esetleg annak az orvosnak a neve, aki aláírta. Tehát láthatja, hogy a bürokratáink minden lehetségest megtesznek annak érdekében, hogy az új, rugalmasabb szabályzókat gyorsan bevezessék, és hogy mindnyájunkat külföldre küldjenek nyaralni a gyerekeinkkel együtt. Barley, kit keres olyan fürkész szemekkel? Elvesztettem a vonzerőmet, vagy máris untatom magát?

– Szóval mit mondott nekik? – kérdezte Barley nevetve, és kényszerítette magát, hogy ne vegye le róla a szemét.

– Ó, azt mondtam, hogy én nagyon intelligens vagyok, nyugodt, szórakoztató egyéniség, és a bolgárok örülni fognak a társaságomnak. A bürokraták ellenőrzik az általunk adott meghatározást, ennyi az egész. Azt remélik, hogy ha ilyen sok különböző minisztérium kívánságának kell eleget tennünk, akkor elmegy a kedvünk az egésztől, és itthon maradunk. De javulnak a dolgok. Minden javul egy kicsit. Lehet, hogy nem fogja elhinni, de a peresztrojkát nem a külföldieknek csinálják. Nekünk.

– Hogy van a kutyád, Barley? – suttogta egy fojtott férfihang Barley mellett. Arkagyij, egy nem hivatalos szobrász volt az, gyönyörű, nem hivatalos barátnőjével.

– Nincs kutyám, Arkagyij. Miért kérdezed?

– Mert mostantól kezdve biztonságosabb valakinek a kutyájáról beszélgetni, mint valakinek az embertársáról, azt hiszem.

Barley, Arkagyij tekintetét követve, elfordította a fejét, és meglátta Alik Zapadnijt, aki a terem másik végében állt, és komoly beszélgetésbe merült Kátyával.

– Mi, moszkvaiak, túl veszélyesen beszélgetünk manapság – folytatta Arkagyij, tekintetét még mindig Zapadnijra szegezve. – Izgalmunkban megfeledkezünk az óvatosságról. Ezen az őszön jó termésük lesz az informátoroknak, ha másnak nem is. Kérdezd meg őt! Azt hiszem, szakmailag a csúcson van.

– Alik, te vén ördög, mivel gyötrőd ezt a szegény lányt? – kérdezte Barley, mialatt először Kátyát, aztán Zapadnijt ölelte át. – A terem másik végéből láttam, hogy elpirult. Legyen vele óvatos, Kátya! Az ő angoltudása ugyanolyan jó, mint a magáé, de ő sokkal gyorsabban beszél. Hogy van?

– Ó, köszönöm – mondta Kátya halkan. – Nagyon jól.

Az a ruha volt rajta, amelyet akkor viselt, amikor az Odesszában találkoztak. Visszafogott volt, de teljesen ura önmagának. Arcán a gyászoló erőltetett érdeklődése látszott. Dan Zeppelin és Mary Lou ott álltak mellettük.

– Valójában nagyon érdekes beszélgetést folytattunk az emberi jogokról, Barley – magyarázta Zapadnij, poharát körkörös mozdulattal végigjártatva a társaságon, mintha adományokat gyűjtene. – Igaz, Mr. Zeppelin? Mindig nagyon hálásak vagyunk, amikor a nyugatiak figyelmeztetnek bennünket arra, hogy hogyan viselkedjünk a bűnözőinkkel, tudják! De hát akkor mi a különbség, kérdezem magamtól, két olyan ország között, amelyek közül az egyik néhány plusz embert is börtönbe csuk, a másik viszont szabadlábon hagyja a gengsztereket? Azt hiszem, valójában már meg is találtam a tárgyalási alapot a szovjet vezetőink számára. Holnap reggel bejelentjük az úgynevezett helsinki Megfigyelő Bizottságnak, hogy addig nem tudunk velük tovább foglalkozni, amíg rács mögé nem dugják az amerikai maffiát. Ehhez mit szólna, Mr. Zeppelin? Szerintem tisztességes ajánlat.

– Az udvarias választ akarja hallani vagy az őszintét? – vágta oda neki Dan Mary Lou válla fölött.

Újabb többnyelvű vendégcsoport vágtatott el mellettük, amelyet egy kis színpadi szünet után nem más követett, mint a nagy Sir Peter Oliphant személyesen, orosz és angol hordárok sleppjével körülvéve. A zaj nőtt, a terem megtelt. Három beteges kinézetű angol tudósító végigpásztázta a kiürített büfét, majd távozott. Valaki felnyitotta a zongorát, és egy ukrán dalt kezdett játszani rajta. Egy nő szépen énekelt, és többen csatlakoztak hozzá.

– Nem, Barley, nem tudom, mi rémíti meg – válaszolta Kátya, Barley meglepetésére, mert ezek szerint kérdezhetett tőle valamit. – Biztos vagyok benne, hogy maga nagyon bátor, mint minden angol.

A terem hőségében és a nagy kavalkádban saját izgatottsága hirtelen önmaga ellen fordult. Részegnek érezte magát, de nem az alkoholtól, mert egész este egyetlen állott whiskyt kortyolgatott.

– Lehet, hogy nincs is semmi – kockáztatta meg, nemcsak Kátyához intézve a szavait, hanem egy ismeretlen arcokból álló körhöz is. – Tehetség. – Mindenki várt, Barley is. Próbált mindnyájukra nézni, miközben csak Kátyát látta. Vajon mit mondott? Mit hallottak a többiek? Az arcok még mindig felé fordultak, de nem volt bennük fény, még a Kátyáéban sem. Csak aggódás. Tovább dadogott: – Éveken át az volt a látomásunk, mindnyájunknak, hogy nagy orosz művészek várnak arra, hogy felfedezzék őket. – Megakadt. – Hát nem? Epikus regények, színdarabok? Nagy festők, kiket betiltottak, és titokban dolgoznak? A padlások tele csodálatos illegális anyagokkal? Zenészek ugyanúgy? Beszéltünk róla. Álmodtunk róla. A tizenkilencedik század titkos folytatása. „És amikor jön az olvadás, akkor előbújnak a jég alól, és elkápráztatnak bennünket”, mondogattuk egymásnak. Szóval hol a pokolban vannak azok a zsenik? Mi van akkor, ha halálra fagytak a jégben? Lehet, hogy jól működött az elnyomás. Csak ezt akarom mondani.

A hirtelen beállt csöndben Kátya sietett a segítségére. – Az orosz tehetség létezik, és mindig is létezett, Barley, még a legrosszabb időkben is. Azt nem lehet elpusztítani – jelentette ki egy kicsit a régi keménységét idéző hangnemben. – Talán először alkalmazkodnia kell az új körülményekhez, de hamarosan ragyogóan ki fogja fejezni magát. Biztos vagyok benne, hogy ezt akarja mondani.

Henziger beszédet tart. A beszéd az öntudatlan képmutatás remekműve. – Kívánom, hogy a Potomac & Blair úttörő vállalkozás a maga szerény módján járuljon hozzá a kelet-nyugati megértés nagyszerű, új korszakához! – jelenti ki, saját meggyőződésétől felfújódva. Ahogy emelkedik a hangja, a pohara is emelkedik, ő a tisztességes kereskedő, ő egy személyben az összes becsületes amerikai, akinek a helyén van a szíve. És minden bizonnyal az is, aminek gondolja magát; már-már ripacskodás, amit csinál. – Tegyük egymást gazdaggá! – kiáltja, poharát még magasabbra emelve. – Tegyük egymást szabaddá! Üzleteljünk együtt, beszélgessünk együtt, igyunk együtt, és tegyük jobbá a világot. Hölgyeim és uraim, önökre, a Potomac & Blairre, közös hasznunkra, és a peresztrojkára, egészségükre! Ámen!

Barley nevét kiáltják. Spikey Morgan kezdi, Jurij és Alik Zapadnij bekapcsolódnak, az összes régi motoros, aki ismeri a játékszabályokat, azt kiáltja, hogy „Barley! Barley!”. Rövid idő alatt az egész terem Barley nevét kiabálja, néhányan nem is tudják miért, és egy percig egyébként sem látja őt egyikük sem. Aztán egyszer csak ott áll a büféasztalon, kezében egy kölcsönkért szaxofonnal, és játssza „Az én vidám kedvesem”-et, amit minden egyes moszkvai könyvvásáron eljátszott az első alkalom óta, Jack Henziger pedig zongorán kíséri Fats Waller összetéveszthetetlen stílusában.

Az ajtónál álló őrök besurrannak a terembe, a lépcsőkön levő őrök az ajtóhoz mennek, az előcsarnokban levők pedig a lépcsőkre, amikor először csak tisztán, aztán csodálatos erővel megszólal Barley hattyúdala.

– De az isten szerelmére, az új indiai étterembe megyünk – tiltakozik Henziger; a járdán állnak, a főfüles kimeredt szemmel figyeli őket. – Hozd, magaddal Kátyát! Foglaltunk asztalt!

– Sajnálom, Jack. Más programunk van. Régen megbeszéltük ezt a találkozót.

Henziger csak színlel. – Kátyának szüksége van egy kis gondoskodásra mondta neki négyszemközt korábban. – Elviszem valahova, és nyugodt helyen megvacsoráztatom.

De ezen a búcsúestén Barley nem vitte Kátyát vacsorázni, ahogy a külsősök jelentették, mielőtt visszahívták volna őket a szolgálatból. És ezúttal nem Barley vitte Kátyát, hanem fordítva. Arra a helyre vitte őt, amelyet minden városi orosz fiú és lány serdülőkorától fogva; ismer, és minden nagyváros minden egyes céltudatosan épített bérházának tetején megtalálható. Kátya generációjában nincs egyetlen olyan orosz sem, aki ne tartaná számon az ilyen helyeket első szerelme emlékei között. Ilyen hely volt Kátyáék lépcsője végén is, ott ahol az utolsó lépcsősor véget ér, és kezdődik a padlás, bár a rozsdafoltos melegvíztartálynak és a fekete szigetelőanyaggal áttekert, gőzölgő csöveknek köszönhetően télen keresettebb volt, mint nyáron.

Kátyának először meg kellett néznie Matvejt és az ikreket, meg kellett győződnie róla, hogy még mindig biztonságban vannak; Barley a lépcsőfordulón állt és várta. Aztán Kátya kézen fogva felvitte néhány lépcsősoron, egészen az utolsóig, amely fából készült. Kátyának volt kulcsa a rozsdás vasajtóhoz, amelyen ott állt a figyelmeztetés, hogy idegeneknek tilos a bemenet. Miután kinyitotta, majd újra bezárta az ajtót, a keresztgerendákon át odavezette Barleyt a korábban rögtönzött fekhelyhez. A piszkos tetőablakon homályosan átszűrődött néhány csillag fénye. Csövek töfögtek, száradó ruha szaga érződött.

– A levél, amit Landaunak adtál, elkeveredett – mondta Barley. – Hivatalos szerveink kezében kötött ki. Ők küldtek engem hozzád. Bocsáss meg érte!

Már túl voltak azon, hogy bármelyikük bármin is meglepődjön. Barley elmondott egy keveset a tervéből, azzal, hogy most többet nem mond, hiszen Kátya már így is sokat tud. És azonkívül fontosabb dolgokat is meg kellett beszélniük, mert Barley úgyszólván mindent akkor este tudott meg Kátyáról. Kátya azt is bevallotta, hogy szereti Barleyt, olyan egyszerű szavakkal, amelyek tartani tudják benne a lelket szétválásuk ideje alatt, amiről mindketten tudták, hogy be kell következnie.

Barley azonban nem maradt tovább a kelleténél. Nem adott okot arra, hogy a terepen kint dolgozó emberek vagy a londoniak aggódjanak miatta. Éjfélre visszaért a Mezsbe, éppen idejében ahhoz, hogy egy utolsót mulasson a fiúkkal.

– Ó, Jack, Alik Zapadnij meghívott engem holnap délutánra a régi motorosoknak rendezett hagyományos búcsúfetrengésre – mondta bizalmasan Henzigernek, mialatt az első emeleti bárban ittak egy kortyot lefekvés előtt.

– Menjek én is? – kérdezte Henziger. Mert akárcsak maguk az oroszok, Henziger sem táplált illúziókat Zapadnij sajnálatos kapcsolatairól.

Barley sajnálkozva mosolygott. – A te térded nem elég barna, Jack. Ez csak nekünk, aranyifjaknak van, akik még azokból az időkből származunk, amikor semmi remény nem volt.

– Hánykor? – kérdezte a mindig gyakorlatias Wicklow.

– Négy órakor, azt hiszem, azt mondta. Átkozottul furcsa időpont az iváshoz. Igen, biztosan azt mondta. Négykor.

Aztán mindnyájuknak jó éjszakát kívánt, és mennybe szállt a lifttel, amely a Mezsben egy acélrúd külsején fel-le csúszkáló üvegkalitka volt, a lent álló jámbor lelkek nem kis aggodalmára.

Ebédidő volt, és az összes álmatlan éjszakánk és éber hajnalunk után volt valami ízléstelenség abban a szenzációban, ami ebédidő alatt történt. De kétségtelen, hogy szenzáció volt. Kézben hozott szenzáció. Egy lezárt, acélvázas aktatáskában levő sárga borítékból származó szenzáció. A londoni állomáshely sovány Johnnyja rohant vele az operatív szobába, miután őrizet mellett áthozta a téren a követségről. Végigszaladt az alsó szinten, fel a kis lépcsősoron a parancsnoki területre, mire rájött, hogy közben átvonultunk Sheriton rózsafás szalonjába szendvicset enni és kávét inni.

Átadta Sheritonnak, és úgy állt meg mellette, mint egy színpadi hírnök, miközben Sheriton először elolvasta a kísérőlevelet, amit a zsebébe gyömöszölt, aztán az üzenetet.

Aztán odament Nedhez, és állva várta, míg Ned is elolvassa az üzenetet. Amikor Ned hátraküldte nekem, Johnny láthatóan úgy döntött, hogy most már elégszer elolvasta: egy elfogott kódolt üzenet volt, amelyet Leningrádból küldtek szovjet katonai körökből, és Finnországban fogták az amerikaiak, majd Virginiában dekódolták egy olyan számítógépparkkal, amely egy évig el tudná látni árammal Londont.

Leningrád Moszkvának, egy példány Szaratovba.

Jakov Szaveljov professzor engedélyt kap arra, hogy egy hétvégét pihenéssel Moszkvában töltsön az e hét pénteken a szaratovi katonai akadémián tartandó előadása után. Kérjük, gondoskodjanak az utaztatásáról és ellátásáról.

– Hát köszönjük önnek, Mr. Adminisztrációs Főnök, ott Leningrádban – motyogta Sheriton.

Ned visszavette a táviratot, és újra elolvasta. Mindnyájunk közül ő volt az egyetlen, aki nem volt odáig.

– Ez minden, amit megfejtettek? – kérdezte.

– Nem tudom, Ned – mondta Johnny, és meg se próbálta titkolni az ellenszenvét.

– Itt az áll, hogy „egy per egy”. Mit akar ez jelenteni? Tudja meg, hogy csak ez az egy volt-e. Ha nem, akkor talán volna szíves megtudni azt is, hogy mit csíptek el ugyanazon a vonalon, ami ér valamit. – Várt, amíg Johnny elhagyta a szobát. – Tökéletes – mondta Ned rosszmájúan. – Átirat. Te jó isten, az ember azt hihetné, hogy németekkel van dolgunk.

Feszengtünk, és zavartan majszoltuk az ennivalónkat. Sheriton a zsebébe süllyesztette a kezét, és hátat fordított nekünk, miközben a füstszínű üvegen keresztül nézte a hangtalan utcai forgalmat. Bolyhos fekete kardigán volt rajta. A belső ablakon át mi többiek láttuk, hogy Johnny az egyik állítólag védett telefonon beszél, aztán leteszi a kagylót, és a szobán keresztül közeledik hozzánk.

– Nulla – jelentette ki.

– Mi nulla? – kérdezte Ned.

– Az „egy per egy” azt jelenti, hogy egy per egy. Szólóban volt. Nincs más.

– Tehát tiszta mázli? – kérdezte Ned.

– Szólóban volt – ismételte Johnny makacsul.

Ned odafordult Sheritonhoz, aki még mindig háttal állt nekünk. – Russell, ez az elfogott üzenet teljesen önálló. Sehol még a közelében sincs semmi. Valami nem stimmel. Csalit dobnak nekünk.

Most Sheriton következett, hogy másodjára megvizsgálja a papírt. Amikor végül megszólalt, szörnyű kimerültség érződött a hangjából, és nyilvánvaló volt, hogy tűrőképessége határához érkezett.

– Ned, a rejtjelesek határozottan állítják, hogy az üzenetet egy 1921-es évjáratú ócskaságon adták le mindenféle jelentéktelen szarság között. Ma már senki sem küld fals üzeneteket ilyesmin. Senki sem csinálja. Nem a Kékmadár jár tévúton, hanem te.

– Lehet, hogy éppen ezért szervezték így! Mi nem így csinálnánk? Nem a váratlan oldalról közelítenénk?

– Hát lehet, hogy ilyen esetben igen – ismerte el Sheriton, mintha neki majdnem mindegy lenne. – Ha az ember így kezdi megközelíteni a dolgot, elég nehéz másképpen látni.

Clive rémes volt. – Aligha kérhetjük meg Sheritont, hogy állítsa le az akciót azon az alapon, hogy minden jól megy, Ned – mondta mézesmázos hangon.

– Azon az alapon, hogy manók hangját hallottuk – javította ki Sheriton, aki, miközben kedvetlenül visszasétált a szobába, egyre dühösebb lett. – Azon az alapon, hogy bármi, ami az utunkba akad, a Kreml ármánykodása, és hogy minden, amit elbaszunk, a szervezettségünket bizonyítja. Ned, az én ügynökségem majdnem beledöglött ebbe a betegségbe. És ti ugyanígy jártok. Ma nem ezt az utat járjuk. Ez az én akcióm, és én tartom érte a hátamat.

– De az én kisjóskám – mondta Ned. – Akit elpuskáztunk. És Kékmadarat is elpuskáztuk.

– Persze, persze – mondta Sheriton hűvös udvariassággal. – Kétségtelen.

Hűvösen Clive-ra nézett. – Helyettes úr?

Clive-nak megvoltak a maga igencsak dörzsölt módszerei arra, hogy semleges maradjon. – Russell – ha szabad ezt mondanom –, Ned. Szerintem mindketten egy kicsit önmagukat helyezik előtérbe. Mi szolgálatot teljesítünk. Testületi életet élünk. A főnökeink azok, nem csupán mi magunk, akik áldásukat adták a Kékmadárra. Itt testületi akaratról van szó, amely bármelyikünknél erősebb.

Ez megint tévedés, gondoltam. Mindannyiunknál gyengébb. Ez sértés valamennyiünk egyéni hatalmára nézve, kivéve talán Clive-ét, akinek éppen ezért van rá szüksége.

Sheriton visszafordult Nedhez, de még mindig nem emelte fel a hangját. – Ned, van neked fogalmad arról, hogy mi történik Washingtonban és Langleyben, ha most kiszállok? El tudod képzelni azt a hiénaszerű röhögést, amely áthallatszana az Atlanti-óceánon a védelmiektől? Van sejtelmed arról, hogy mostanáig milyen véleménnyel lehettek a Kékmadár-anyagról? – Láthatólag rosszindulat nélkül rámutatott Johnnyra, aki árgus szemekkel nézett hol az egyikre, hol a másikra. – Látod ennek a fickónak a jelentését? Elhintettünk egy kis mértéktartást, emlékszel? És akkor most azt mondod nekem, hogy dobjam oda Kékmadarat a sakáloknak.

– Én azt mondom, hogy ne add oda neki a kívánságlistát.

Sheriton odafordította a fülét, mintha nagyothallana. – Barleynak ne adjam oda a kívánságlistát? Vagy Kékmadárnak ne adjam oda?

– Egyiküknek sem. Hagyd abba!

Sheriton most már nagyon dühös volt. Minden erejét erre a percre gyűjtögette, és végül elérkezett. Odaállt Ned elé alig fél méterre, és amikor, tiltakozásképpen felemelte a kezét, félig felkapta bolyhos kardigánját is, úgyhogy egy dühös, túlsúlyos denevérnek látszott.

– Hát akkor rendben van! Lássuk, hogy mi lehet a legrosszabb! A la Ned. Oké? Megmutatjuk Kékmadárnak a kívánságlistánkat, és kiderül, hogy Kékmadár az ő emberük, nem a miénk. Vajon én számoltam ezzel a lehetőséggel? Ned, én éjjel-nappal alig gondoltam másra. Ha Kékmadár az ő emberük és nem a miénk, ha Barley, a lány és az összes többi vagy némelyik játékos egy kicsit is nem kóser, akkor a kívánságlista igencsak fényes lámpát fog gyújtani az Amerikai Egyesült Államok végbélnyílásában. – Elkezdett járkálni. – A listából a szovjetek tudni fogják, hogy mit adott át nekünk az ő emberük. Tehát tudni fogják, hogy mit tudunk. Ez már rossz. De azt is megtudják, hogy mit nem tudunk, és mennyire nem tudjuk. Ez még rosszabb, de a java még hátravan. Ha ügyesen elemzik, akkor a kívánságlistából rájönnek, hogy hol vannak hézagok a hírszerző gépezetünkben, vagy akár, ha még ügyesebbek, a groteszk, kurvára nevetséges, alkalmatlan, komikusán túlzsúfolt arzenálunkban. Miért? Mert mi arra koncentrálunk, hogy mi az, amitől félünk, mi az, amit mi nem tudunk megcsinálni, de ők igen. Ez a veszteségrovat, Ned, én megvizsgáltam az egyenleget. Tisztában vagyok a kockázattal. Tudom, hogy mit nyerhetünk Kékmadárral, és hogy mibe fog nekünk kerülni, ha elbaltázzuk. A vereségtől kiábrándulok. Már láttam olyat. Egyáltalán nem vagyok odáig. Ha tévedünk, akkor nekünk befellegzett. Ezt tudtuk már a Sehol-szigeten is, és itt egy kicsit jobban tudjuk, mert most élesben megy a dolog. De ez nem az a pillanat, amikor elkezdhetünk hátraarcot vezényelni, hacsak nincs rá valamilyen százszázalékosan bizonyított okunk!

Visszament Nedhez. – Kékmadár őszinte, Ned! Emlékszel? Ezek a te szavaid. Szerettelek érte! És még mindig szeretlek! Kékmadár a be nem mocskolt igazat mondja, úgy, ahogy ő ismeri. És én akkor is odateszem a rövidlátó főnökeim elé, ha frászt kapnak tőle. Érted, amit mondok, Ned? Vagy már nagyon untatlak?

De Neden nem fogott Sheriton veszett dühe. – Ne add neki oda, Russell! Elvesztettük őt. Ha mindenképpen akarsz neki adni valamit, akkor ködösíts.

– Ködösítsek? Úgy érted, hogy verjük át Barleyt? Ismerjük be, hogy a Kékmadár tévedés? Viccelsz? Adj nekem bizonyítékot, Ned! Ne megérzéseket! Adj nekem valamilyen rohadt bizonyítékot! Washingtonban, akinek nincs szőr a lábujjai között, mind azt mondja, hogy Kékmadár a Szent Biblia, a Talmud meg a Korán! Most meg te azt mondod nekem, hogy ködösítsek! Te vittél bele ebbe minket, Ned! Ne próbálj meg leugrani a gyorsvonatról az első rohadt megállóban!

Ned egy darabig elgondolkodott ezen, Clive pedig Neden. Végül Ned megvonta a vállát, mintha azt akarná mondani, hogy neki teljesen mindegy. Aztán visszament az íróasztalához, ahol egyedül szokott ülni, látszólag újságot olvasva, és emlékszem, hogy egyszer csak azon töprengtem, vajon az ő élete is kisiklott-e, vajon neki is van-e, mindnyájunknak van-e egy Hannah-ja.

Talán a VAAP-nak csakugyan nem volt kisterme, vagy talán Alik Zapadnij táplált – börtönben töltött évei után érthető – ellenérzést a kis helyiségekkel szemben.

Mindenesetre az, amelyet a találkozójukra Zapadnij kiválasztott, Barleynak egy katonai bálhoz is elég nagynak tűnt, s az egyetlen, ami kicsi volt benne, az maga Zapadnij volt, aki egy hosszú asztal egyik végén kucorgott, mint a gerendán meghúzódó kisegér, szúrós szemekkel figyelve látogatóját, amint az lassan bandukolt felé a parkettán, hosszú karjai oldalt lógtak, könyökét kicsit felhúzta, és olyan kifejezés volt az arcán, amilyet se Zapadnij, se senki más talán még sohasem látott rajta: nem bocsánatkérő, nem semmibe bámuló, nem szándékosan ostoba, hanem majdnem ijesztően céltudatos.

Zapadnij szétpakolt néhány papírt maga előtt, a papírok mellé egy halom könyvet, egy kancsó ivóvizet és két poharat. Nyilván olyan benyomást akart kelteni, mintha munka közben érné a látogatás.

– Barley, drága barátom, igazán nagyon kedves tőled, hogy beugrasz hozzám, és így köszönsz el, pedig biztosan te is legalább olyan elfoglalt vagy, mint én – kezdte Zapadnij, egy kicsit túl gyorsan hadarva. – Azt kell mondanom, hogy ha a könyvkiadásunk ilyen tempóban fejlődik, akkor nem is tudom, mi lesz a megoldás, még vagy száz embert fel kell vennünk, és bizonyára nagyobb irodákat kell kérnünk. – Hümmögött, matatott a papírok között, aztán hellyel kínálta Barleyt, olyan mozdulattal, amelyet ő hagyományos európai udvariasságnak képzelt. De Barley, szokása szerint, inkább állt. – Hát, még az életemnél is többet kockáztatnék, ha munkahelyen itallal kínálnálak, amikor ilyen fiatal az idő, ahogy mondani szoktuk, vagyis hát azt akarom mondani, hogy ülj le, és beszéljünk meg egy-két dolgot ez alatt a néhány perc alatt – felhúzta a szemöldökét, és ránézett az órájára –, te jóisten, legalább egy hónaposnak kellene lennie, nem ötnaposnak! Hogy halad a transzszibériai vasút dolga? Úgy értem, én itt semmiféle alapvető gondot nem látok, feltéve, hogy a mi álláspontunkat tiszteletben tartják, és a fair play szabályait mindegyik szerződő fél betartja. A finnek túl mohók? Talán a te Mr. Henzigered is mohó? Az biztos, hogy kemény jellem, úgy látom.

Ismét elkapta Barley tekintetét, és kényelmetlen érzése tovább nőtt. Ahogy fölébe magasodott, Barley nem olyan embernek látszott, mint aki a transzszibériai vasútról kíván beszélni.

– Valójában elég különösnek találom, hogy olyan mereven ragaszkodtál ahhoz, hogy teljesen egyedül akarsz velem beszélni, tudod – folytatta Zapadnij elég kétségbeesetten. – Végül is ez teljesen és egyértelműen Mrs. Kornyejeva asztala, Ő és a munkatársai felelősek közvetlenül a fényképészért és az összes gyakorlati megoldásért.

De Barley is készült beszéddel, bár ebben nyoma sem volt Zapadnij idegességének. – Alik – mondta, továbbra sem fogadva el a kínált széket –, működik a telefon?

– Természetesen.

– El kell árulnom a hazámat, és nagyon sietek. És azt szeretném kérni tőled, hogy hozzál össze engem a megfelelő szervekkel, mert van néhány dolog, amit előzetesen tisztázni kell. Úgyhogy most ne kezdd el nekem magyarázni, hogy nem tudod, kihez kell fordulni, csak tedd, amit kérek, a különben sok piros pontot fogsz veszíteni azoknál a disznóknál, akik úgy gondolják, hogy a tulajdonuk vagy.

Kora délután volt, de Londonra téli sötétség telepedett. Az Orosz Ház-beli kis iroda szürkületében Ned feltette a lábát az íróasztalára, és hátradőlt a székén, behunyt szemmel, a könyökénél egy whiskyvel – semmi esetre sem az elsővel aznap, erre hamar rájöttem.

– Clive még mindig a Whitehall-beli nemesekkel van összezárva? – kérdezte tőlem fáradt lezserséggel.

– Az amerikai követségen van, a kívánságlistát állítják össze.

– Azt hittem, egy közönséges angolt nem engednek a kívánságlista közelébe.

– Elvi kérdésekről beszélnek. Sheritonnak alá kell írnia egy nyilatkozatot, amelyben Barleyt tiszteletbeli amerikainak nyilvánítják. Clive-nak is hozzá kell tennie egypár elismerő sort.

– Miről?

– Hogy tisztességes ember és alkalmas személy.

– Te fogalmaztad neki?

– Persze.

– Ostoba ember – dorgált Ned álmatagon. – Fel fognak akasztani. – Újra hátradőlt, és lehunyta a szemét.

– Valóban olyan sokat ér az a kívánságlista? – kérdeztem. Most az egyszer én gyakorlatiasabb hajlamú voltam, mint Ned.

– Ó, minden pénzt megér – felelte Ned hanyagul. – Már ha bármelyik része egyáltalán ér valamit.

– Megmondanád, hogy miért?

Engem nem avattak be a Kékmadár-anyag legbensőbb titkaiba, de tudtam, hogy ha beavattak volna, akkor sem értettem volna belőle semmit. A lelkiismeretes Ned viszont esti iskolába járt. Ott ült a házon belüli szakértőink lábainál, a legnagyobb védelmi tudósainkat pedig az Athenaeumban ebédeltette, hogy tágítsa a fejét.

– Határfelület – mondta megvetően. – Kölcsönösen biztosított tébolyda. Mi kinyomozzuk az ő játékaikat. Ők kinyomozzák a mieinket. Nézzük egymás íjászversenyeit anélkül, hogy bármelyikünk tudná, mire céloz a másik oldal. Ha Londonra céloznak, akkor Birminghamet fogják eltalálni? Mi a hiba? Mi a szándékos? Ki közelíti meg a nulla-VHT-t? – Észrevette a zavarodottságomat, és elégedett volt önmagával. – Figyeljük, ahogy a Kamcsatka félszigetre indítják az IKBR-jeiket. De vajon egy Minuteman-silóba is bele tudnak találni velük? Nem tudjuk, és ők sem tudják. Mert a nagyágyúkat egyik oldalon sem próbálták még ki háborús körülmények között. A próbakilövések röppályái nem ugyanolyan röppályák, mint amelyeket akkor használnak, amikor elkezdődik a móka. A Föld, az Isten áldja meg, nem tökéletes bolygó. Hogy is lehetne ebben a korban? Változik a sűrűsége. És ennek megfelelően változik az öreg hölgy gravitációs vonzása is, amikor olyan tárgyak röpködnek fölötte, mint rakéták meg robbanófejek. Jelentkezik az iránytól való eltérés. A mi céllövőink a kalibrálásnál megpróbálják kiegyenlíteni. Goethe is próbálta. Adatokat ömlesztenek a földmegfigyelő műholdakról, és talán több sikerrel járnak, mint Goethe. Lehet, hogy nem. Addig nem fogjuk megtudni, amíg a helyzet el nem mérgesedik, és ők sem fogják megtudni, mert az igazit csak egyszer lehet kipróbálni. – Kényelmesen kinyújtózott, mintha élvezné a témát. – Tehát a táborok megoszlanak. A héják azt kiabálják, hogy „A szovjetek hajszálpontosan céloznak! Egy légy seggét is el tudják találni tízezer mérföldről!”. A galambok pedig csak annyit tudnak erre válaszolni, hogy „Mi nem tudjuk, hogy a szovjetek mire képesek, és a szovjetek sem tudják, hogy a szovjetek mire képesek. És aki nem tudja, hogy működik-e a fegyvere vagy sem, az nem fog elsőként lőni. A bizonytalanság tesz bennünket becsületessé”, mondják a galambok. De tudod, ez az érv nem elégíti ki a gyakorlatias amerikait, mert ő nem szeret ködös elméletekkel vagy nagystílű látomásokkal küszködni. Katonai kérdésekben nem. És amit Goethe mondott, az még nagyobb eretnekség. Azt mondta, hogy kizárólag a bizonytalanság létezik. Amivel én valójában egyetértek. Így aztán a héják megutálták Goethét, a galambok pedig igazolva látták magukat, és a csillárra-ugrottak örömükben. – Megint ivott. – Ha Goethe a hajszálpontosságot támasztja alá, akkor minden rendben lett volna – mondta Ned rosszallóan.

– Na és a kívánságlista? – kérdeztem még egyszer.

Különös tekintettel belebámult a poharába. – Az egyik oldal tervezése, kedves Palfrey barátom, mindig annak az oldalnak a másik oldallal kapcsolatos feltételezésein alapul. És viszont. Ad infinitum. Megerősítsük a silóinkat? Ha az ellenség nem tudja eltalálni őket, akkor miért foglalkozzunk vele? Végezzünk rajtuk szupererősítést – ha tudjuk, hogy hogyan kell csinálni – milliárdos költséggel? Valójában már most is ezt tesszük, csak nem nagyon fecsegünk róla. Vagy védjük meg őket tökéletlen módon az SDI-jal, még több milliárdos költség árán? Ez attól függ, hogy milyenek az előítéleteink, és hogy ki írja alá a csekket. Attól függ, hogy gyártók vagyunk, vagy adófizetők. Tegyük fel a rakétáinkat vonatra vagy autópályára, vagy állítsuk le vidéki dűlőutakon, ami, úgy tűnik, az e havi különlegesség? Vagy mondjuk azt, hogy egyébként az egész szart se ér, úgyhogy hagyjuk a fenébe az egészet?

– Szóval akkor vége van, vagy most kezdődik? – kérdeztem.

Megvonta a vállát. – Mikor ért volna véget? Kapcsold be a televíziódat, mit látsz? A két oldal vezetői ölelgetik egymást. Könnyes a szemük. Mindennap egyre jobban hasonlítanak egymásra. Hurrá, vége van! Baromság. Hallgasd meg a bennfenteseket, és akkor rájössz, hogy a kép egy fikarcnyit sem változott.

– És ha kikapcsolom a tévémet? Akkor mit fogok látni?

Abbahagyta a mosolygást. Jóságos arca komolyabb lett, mint amilyennek valaha is láttam, bár a dühe – ha az volt – látszólag csak önmaga ellen irányult.

– Bennünket fogsz látni. Szürke képernyőink mögé bújva. És mondogatjuk egymásnak, hogy őrizzük a békét.