9

– Miféle új amerikaiakat küldött Clive? – suttogtam Ned fülébe, amikor mint korai templomba járók összegyűltünk Brock magnója körül az operatív szobában.

Londoni idő szerint hat óra volt. A Victoria Streeten még nem kezdődött meg a reggeli nyüzsgés. Az orsó vinnyogása úgy hangzott, mint egy seregélykórus, amikor Brock a helyére tekerte a szalagot. Futárral érkezett félórával azelőtt, miután csomagban elvitték Helsinkiig, onnan pedig külön repülőgéppel Northoltba. Ha Ned hajlandó lett volna hallgatni a technikai csábítókra, akkor megtakaríthattuk volna magunknak az egész költséges folyamatot, mert a langleyi varázslók esküdtek egy olyan új készülékre, amely biztonságosan közvetíti a beszélt szöveget. De Ned Ned volt, és jobban szerette a maga kipróbált módszereit.

Az asztalnál ült, és egy dokumentumot írt alá, amelyet egyik kezével eltakart. Összehajtotta a papírt, borítékba tette és leragasztotta, mielőtt átadta a magas Emmának, az egyik beosztottjának. Ekkorra már nem is vártam tőle választ, így indulatossága meglepett.

– Átkozott jöttmentek! – csattant fel.

– Langleyből?

– A jóisten tudja. Biztonságiak.

– Kié?-makacskodtam.

Megrázta a fejét, túl dühös volt ahhoz, hogy válaszoljon. Vajon az a dokumentum bosszantotta fel, amelyet éppen most írt alá, vagy az amerikai betolakodók jelenléte? Ketten voltak. Johnny kísérte őket londoni állomáshelyükről. Haditengerészeti blézert viseltek és rövid hajuk volt, a mormonokra emlékeztető tisztaságukat enyhén visszataszítónak találtam. Clive közöttük állt, de Bob tüntetőleg a szoba másik végében ült le Walterrel, aki nagyon szerencsétlenül nézett ki – gondolom, elsősorban a korai időpont miatt. Még Johnny is zavartnak tűnt a jelenlétük miatt, úgyhogy én sem érezhettem másként. Ezeknek az unalmas, ismeretlen arcoknak nem volt helyük az akciónk kellős közepén, s hozzá ilyen kritikus pillanatban. Olyanok voltak, mint a gyászolók akik előre összegyűltek egy várható halálesethez! De kiéhez? Megint Walterre néztem, és szorongásom lecsillapodott.

Újra megnéztem az amerikaiakat: olyan kicsik, olyan ápoltak, olyan jellegtelenek voltak. Biztonságiak, ezt mondta Ned. De mégis miért? És miért most? Miért néztek mindenkire, csak Walterre nem? És miért nézett Walter mindenkire, csak rájuk nem? És miért ült félre tőlük Bob, és Johnny miért bámulta a kezeit? Hálás voltam, hogy félbeszakították a gondolataimat.

Lépések hangját hallottuk falépcsőkön. Brock elindította a magnót. Pukkanásokat hallottunk, aztán Barley káromkodását , ahogy bevágta a hátát az ablakkeretbe. Aztán megint lábak mozgását, ahogy kimásztak a tetőre.

Ez egy szeánsz, gondoltam, amikor az első szavaikat hallottuk. Barley és Kátya a nevezetes másvilágból beszélnek hozzánk. A hóhérarcú, mozdulatlan idegenekről megfeledkeztünk.

Csak Nednek volt közülünk fülhallgatója. Azzal másképpen lehetett hallani, mint később rájöttem, amikor kipróbáltam. Az ember hallja a moszkvai galambok lépteit az oromzaton és a gyors lélegzést Kátya hangjában. És hallja saját kisjóskájanak szívdobogását a testre erősített mikrofonokon keresztül.

Brock lejátszotta az egész háztetőjelenetet, aztán Ned szünetet rendelt el. Csak az újonnan jött amerikaiak maradtak közömbösek. Barna tekintetük mindegyikőnkön végigsepert, de sehol sem állt meg. Walter elvörösödött.

Brock lejátszotta a vacsorajelenetet, és még mindig senki se moccant: se egy sóhaj, se egy széknyikorgás, se egy taps, még akkor sem, amikor megállította az orsót, és visszatekerte.

Ned levette a fülhallgatóját.

– Jakov Jefremovics, vezetékneve ismeretlen, fizikus, 1968-ban harmincéves, ergo 1938-ban született – közölte, miközben az előtte levő halomból kihúzott egy rózsaszín nyomozási kérelmet, és ráírt valamit. – Walter, mi az ajánlatod?

Walternek össze kellett szednie magát. Zaklatottnak tűnt, a hangjában nyoma sem volt a szokásos könnyedségnek. – Jefrem, szovjet tudós, a többi neve ismeretlen, Jakov Jefremovics, lásd ott, apja, Vorkutában egy lázadás után agyonlőtték ’52 tavaszán – mondta, anélkül hogy ránézett volna a mappájára. – Nem lehet annyira sok Jefrem nevű tudós, akit túl nagy adag értelem miatt végeztek ki, még a drága Sztálin idejében sem – tette hozzá kissé szánalmasan.

Képtelenség, de nekem úgy tűnt, mintha könyveket láttam volna a szemében. Talán valaki valóban meghalt, gondoltam, még egyszer odapillantva a két mormonra.

– Johnny? – kérdezte Ned írás közben.

– Ned, úgy gondoljuk, hogy mi Boriszt választjuk, a többi neve ismeretlen, özvegy, a bölcsészettudományok professzora, Leningrádi Egyetem, hetven felé jár, egy Jekatyerina nevű lánya van – mondta Johnny, még mindig a kezeit bámulva.

Ned előhúzott egy másik nyomozási űrlapot, kitöltötte, és úgy lökte az elintézendő ügyek tálcájába, mintha pénzt dobna bele, amitől szívesen megszabadulna.

– Palfrey. Te is beszállsz?

– Írjál fel engem a leningrádi újságokhoz, jó Ned? – mondtam olyan könnyedén, ahogy tudtam, mivel Clive amerikaijai rám szegezték barna tekintetüket. – Szeretném az 1952-es Matematikai Olimpia résztvevőit, indulóit és győzteseit – mondtam nevetés közepette. – A biztonság kedvéért talán megtoldhatnád az ’51-essel és az ’53-assal. És vegyük már hozzá valahol az egészhez a szakmai kitüntetéseit is, jó? „Megszerezte a tudományok kandidátusa meg a tudományok doktora fokozatot. Mindent megszerzett” ezt mondta Kátya. Lehet róla szó? Köszönöm.

Amikor minden ajánlat megvolt, Ned körülnézett és Emmát kereste, hogy vigye le a nyomozási űrlapokat a nyilvántartóba. De ez nem volt elég jó Walternek, aki hirtelen úgy határozott, hogy őt is vegyük számításba – mert felugrott, és fontoskodva odamasírozott Ned asztalához, mind a százötven centijével, apró ökleit maga előtt tartva.

– Én magam fogom elvégezni az egész keresgélést – jelentette ki, túlzottan nagyvonalú hangnemben, miközben magához szorította a rózsaszín papírköteget. – Ez a háború túlságosan is fontos ahhoz, hogy a nyilvántartó festett hajú tábornokaira bízzuk, bármennyire ellenállhatatlanok is.

Emlékszem, észrevettem, hogy mormonjain egyfolytában nézték, amíg az ajtóhoz nem aztán egymást nézték, mialatt hallgattuk Walter élénk kis sarkainak hetyke kopogását a folyosón? És azt hiszem, nem az utólagos bölcsesség szól belőlem, amikor azt mondom, hogy meghűlt a vér az ereimben Walter miatt, de a leghalvány fogalmam sem volt arról, hogy miért.

– Egy kis vidéki levegő – mondta nekem Ned a házitelefonon egy órával később, amikor még szinte alig értem vissza a központban levő asztalomhoz. – Mondd meg Clive-nak, hogy szükségem van rád!

– Akkor jobb lenne, ha máris mennétek, nem? – mondta Clive, még mindig összezárva a mormonjaival.

Kölcsönvettünk egy gyors Fordot a kocsiparkolóból. Ned vezetett, elhárította a beszélgetésre irányuló néhány kísérletemet, és a kezembe nyomott egy dossziét, hogy inkább olvassam el. Beléptünk Berkshire megye területére, de Ned még mindig nem beszélt. Aztán amikor Brock bejelentkezett az autótelefonon, hogy közölje Neddel az általa kért információ hézagos megerősítését, ő csak annyit dünnyögött, hogy „Akkor mondd meg neki”, és visszazökkent elmélkedésébe.

Negyven mérföldre voltunk Londontól, az ember ismerte legundorítóbb bolygón. A modern tudomány nyomorúságos külvárosában voltunk, ahol a füvet mindig szépen lenyírják. Az ősrégi kapuoszlopokat kopott homokkő oroszlánok őrizték. Egy barna sportzakós, udvarias ember nyitotta ki Ned ajtaját. A kollégája bedugott egy detektort az alváz alá. Mindkettőnket udvariasan végigtapogattak.

– Beviszik a táskát, uraim?

– Igen – mondta Ned.

– Kinyitná, uram?

– Tessék.

– Beletehetjük a dobozba, uraim? Ugye, nincs benne előhívatlan film, uram?

– Nyugodtan – mondtam. – Tegye bele a dobozba!

Figyeltük, ahogy beleengedték a táskát egy zöld szeneskannának tűnő micsodába, aztán kivették.

– Köszönöm – mondta, elvéve a táskát.

– Nincs mit. Örvendtem, uraim.

A kék furgonra rá volt írva, hogy KÖVESSEN. Egy farkaskutya vicsorgott ránk a rácsos hátsó ablakból. A kapuk elektronikusan nyitódtak, és belül lenyírt fűkupacok emelkedtek, mint gazzal borított sírhantok. Olajzöld dombvidék nyújtózkodott a lemenő nap irányába. Egy gomba alakú felhő teljesen természetesnek tűnt volna. Ligetes tájra érkeztünk. Két egerészölyv húzott el a felhőtlen égen. A magas drótkerítésen túl kaszáló volt. Füsttelen téglaépületek húzódtak meg a mesterséges üregekben. Az egyik figyelmeztető táblán az állt, hogy a D-től a K zónáig védőruha szükséges. Egy koponya keresztbe tett csontokkal közölte, hogy „Figyelmeztettük”. Az előttünk haladó furgon olyan lassan ment, mint egy temetési menet. Végigdübörögtünk egy kanyarban, ahonnan üres teniszpályákat és alumínium tornyokat láttunk. Színes csővezetékek szaladtak mellettünk az úton, amelyek egy zöld hangárcsoporthoz vezettek bennünket. Középen, egy dombtetőn állt a prenukleáris korszak utolsó maradványa, egy téglából és kőből épült berkshire-i kis ház, amelynek a kapualján sablonnal készített „Ügyintéző” felirat állt. Az egyenetlen, lapos kőlapokkal kikövezett úton testes férfi jött bukdácsolva üdvözlésünkre. Angol vadászzöld blézer és aranyszínű teniszütőkkel díszített nyakkendő volt rajta, a mandzsettája pedig zsebkendő volt dugva.

– Maguk jöttek a Cégtől. Helyes. Én O'Mara vagyok. Melyikőjük kicsoda? Azt mondtam neki, hogy csak türelmetlenkedjen a laborban, amíg füttyentünk érte.

– Jó – mondta Ned.

O’Marának őszülő szőke haja volt, fölényes, katonás, az alkoholtól rekedtes hangja, vastag nyaka, erőteljes ujjait mahagóniszínűre festette a nikotin. – O’Mara tartja kordában a hosszú hajú tudósokat – mondta nekem Ned a kocsiban azon ritka alkalmak egyikén, amikor szót váltottunk. – Félig a személyzethez tartozik, félig biztonsági, tiszta hülyeség.

A nappalinak olyan volt az atmoszférája, mintha Napóleon-korabeli hadifoglyok gondozták volna. Még a kandalló téglái is fényesre voltak törülve, és a közöttük húzódó maltercsíkok fehéren csillogtak. Rózsamintás fotelekben ültünk, és gint ittunk tonikkal meg rengeteg jégkockával. Réz lószerszámok ragyogtak a fénylő tetőgerendákon.

– Épp most jöttem vissza az Államokból – jegyezte meg O’Mara, mintha magyarázatot adna arra, hogy miért nem találkoztunk az utóbbi időben. Felemelte a poharát, a száját előrenyújtotta, úgyhogy félúton találkoztak. – Maguk, fiúk, gyakran mennek oda?

– Előfordul – mondta Ned.

– Hébe-hóba – mondtam én. – Amikor hivatalos ügyben kell menni.

– Mi elég sok emberünket küldjük oda kölcsönbe, azt mondhatom. Oklahomába. Nevadába. Utahba. A többségüknek meglehetősen tetszik. Némelyik beijed és hazaszalad. – Ivott, és hosszasan nyelt. – Meglátogattam a livermore-i fegyverlaboratóriumukat, kint Kaliforniában. Elég szép hely. Rendes vendégház. Pénz rogyásig. Megkértek, hogy vegyünk részt egy halállal kapcsolatos szemináriumon. Rohadtul hátborzongató, ha az ember belegondol, de a diliorvosok mintha elhitték volna, hogy mindenkinek jót tesz, és a borok kiválóak voltak. Gondolom, ha az ember azt tervezi, hogy az emberiség jókora darabját tűzbe veti, akkor akár meg is tanulhatja, hogy az hogyan zajlik le. – Ismét ivott, ráérősen. Abban az órában a dombtető nagyon békés hely volt. – Meglepő hogy milyen sokan nem is foglalkoztak ezzel a témával. Különösen a fiatalok. Az idősebbek egv kicsit finnyásabbak voltak, ők még emlékeztek az ártatlanság korára, ha létezett olyan. Mindenesetre már a negyedik generációnál járunk. Ez tompítja a fájdalmat. Na és, fiúk, szoktak golfozni?

– Nem – mondta Ned.

– Sajnos, nem – válaszoltam én. – Pedig még leckéket is vettem, de valahogy sose látszott meg.

– Csodálatos pályák voltak, de azokat az átkozott kétkerekű Noddy-kocsikat kellett bérbe vennünk. Itthon még kiszuperálva sem lehet olyanokat látni. – Megint ivott, ugyanazzal a lassú szertartással. – Wintle egy különc figura – mondta, nyelés után. – Ezek mind különc figurák, de neki a többieknél is különcebb dolgai vannak. Foglalkozott a szocializmussal, és foglalkozott Jézussal. Jelenleg a kontemplációt, és a Taj Csit tanulmányozza. Hál’ istennek nős. Gimnáziuma van, de jól beszél. Még három éve van hátra.

– Mennyit mondott el neki? – kérdezte Ned.

– Mindig azt hiszik, hogy gyanúsítják őket. Mondtam neki, hogy őt nem gyanúsítják, meg hogy amikor vége van, tegyen lakatot arra az ostoba szájára.

– És gondolja, hogy úgy is tesz? – kérdeztem.

O’Mara megrázta a fejét. – A legtöbbjük nem tudja, hogyan kell csinálni, bármilyen kemény is az újonckiképzés.

Kopogtak az ajtón, és bejött Wintle, egy ötvenhét éves örökdiák. Magas volt, de görbe hátú, göndör hajú, ősz fejjel, amelyet egy bizonyos szögben tartott, és amelyből csaknem teljesen kioltott ragyogás áradt. Ujjatlan shetlandi pulóvert, flanelnadrágot és mokasszint viselt. Összezárt térddel ült, és sherrys poharát eltartotta magától, mint egy kémiai lombikot, amelyben nem bízik.

Ned közben felvette a profi szerepét, szeszélyeit félretéve. – Jelenleg azzal foglalkozunk, hogy szovjet tudósok után nyomozunk – mondta, és sikerült unottnak tűnnie. – Figyeljük a védelmi intézményük kötéltáncát. Sajnos, nincs benne semmi izgató.

– Szóval maguk a hírszerzéstől vannak – mondta Wintle. – Magam is erre gondoltam, bár nem mondtam semmit.

Az futott át az agyamon, hogy ez az ember nagyon magányos.

– Hagyd a francba, hogy honnan vannak! – ajánlotta neki O’Mara teljesen szívélyesen. – Angolok és feladatuk van, amit el kell végezniük, éppen úgy, mint neked.

Ned egy dossziéból előszedett egypár gépelt lapot, és átnyújtotta azokat Wintle-nek, aki letette a poharát, hogy elvehesse. A kezei sajátos módon lefelé fordított csuklóban és begörbített ujjakban végződtek, mint egy szabadon bocsátásért könyörgő emberé.

– Megpróbáljuk teljessé tenni néhány elhanyagolt régi anyagunkat – mondta Ned olyan zsargont használva, amelytől különben tartózkodni szokott. – Ez annak az elbeszélgetésnek az összegzése, amelyre az 1963 augusztusában Akademgorodokba tett látogatásáról visszatérve került sor. Emlékszik egy bizonyos Vauxhall őrnagyra? Ez nem éppen irodalmi remekmű, de maga megemlíti két-három szovjet tudós nevét, akikről szívesen hallanánk újabb dolgokat, ha még mindig léteznek, és maga emlékszik rájuk.

Mintha gáztámadástól akarná megvédeni magát, Wintle feltett egy különlegesen ronda, fémkeret szemüveget.

– Ahogy én emlékszem arra az elbeszélgetésre Vauxhall őrnagy becsületszavát adta, hogy minden, amit elmondok, teljesen önkéntes és bizalmas – jelentette ki didaktikus tagolással. – Ezért nagyon meglep, hogy a nevemet és a szavaimat egy nyilvános minisztériumi archívumban látom teljes huszonöt évvel az esemény után.

– Hát, pajtás, ez a maximális lehetőséged arra, hogy eljuss a halhatatlanságig, úgyhogy én befognám a számat, és élvezném a dolgot – tanácsolta neki O’Mara.

Közbeszóltam, mint aki vitatkozókat választ szét egy családi perpatvarban. Talán ha Wintle egy kicsit kiegészítené a kérdező meglehetősen száraz beszámolóját, javasoltam. Esetleg beszélhetne részletesebben egy-két szovjet tudósról, akinek a neve szerepel az utolsó oldalon, és talán valami összegzést is adhatna a cambridge-i kutatócsoportról, amelynek ő is tagja volt. Megtenné-e, hogy válaszol egy-két kérdésre, amelyek nagyobb súllyal esnek a latba?

– A „kutatócsoport” nem a megfelelő szó, amit ebben a vonatkozásban használnék, kérem – vágott vissza Wintle, úgy csapva le erre a szóra, mint valami csontos ragadozó. – Legalábbis angol részről nem. A kutatócsoport közös célt tételez fel, igen, cambridge-i csoport voltunk, de kutatócsoport, az nem. Volt, akit a hírnév érdekelt, volt, akit az önimádat. Különösen Callow professzorra gondolok, akinek meglehetősen túlfűtött véleménye volt a részecskegyorsítókkal kapcsolatos munkájáról, amit azóta megcáfoltak. – Birminghami akcentusa előbújt a rejtekhelyéről. – Egy egészen jelentéktelen számú kisebbségnek valóban ideológiai motívumai voltak. Korlátlanul hittek a tudományban. A szabad véleménycserében az emberiség javára.

– Szibariták – magyarázta O’Mara segítőkészen.

– Voltak ott franciák, egy rakás amerikai, svédek, hollandok, még egy-két német is – folytatta Wintle, O’Mara gúnyolódására érzéketlenül. – Véleményem szerint mindegyikőjükben volt remény, az oroszokban vödörszámra. Csak mi angolok végeztük a dolgunkat ímmel-ámmal. És még most is ez van.

O’Mara sóhajtott, és szíverősítőként lehajtott egy gint. De Ned jóindulatú mosolya, még ha egy kicsit erőltetett volt is, arra bátorította Wintle-t, hogy folytassa.

– A Hruscsov-korszak tetőpontja volt, mint ahogy nyilván maguk is emlékeznek rá. Kennedy ezen az oldalon, Hruscsov a másikon. Közeledik az aranykor, mondták néhányan. Azokban a napokban az emberek nagyon úgy beszéltek Hruscsovról, mint manapság Gorbacsovról, ez biztos. De meg kell mondanom, hogy véleményem szerint az akkori lelkesedésünk őszintébb és spontánabb volt, mint a mostani úgynevezett lelkesedés.

O’Mara ásított, és táskás szemét zavarbaejtően rám szegezte.

– Mi elmondtunk nekik mindent, amit mi tudtunk. Ők ugyanezt tették – mondta Wintle, amint a hangjába visszatért a magabiztosság. – Mi elolvastuk a mi újságjainkat. Ők elolvasták az övékét. Callow nem sok vizet zavart, meg kell mondanom, Őt pillanatok alatt lehurrogták. Viszont ott volt a kibernetikus Panson, és ő aztán vitte a prímet, no meg ott voltam nekik én. Az én szerény előadásom komoly siker volt, bár ezt most én magam mondom. Azóta sem kaptam olyan tapsot, hogy őszinte legyek. Nem lennék meglepve, ha még mindig emlegetnék odaát. A barikádok olyan gyorsan omlottak le, hogy szó szerint hallani lehetett a robajt az előadóteremben. „Szabad áramlást, nem pedig gátakat!” Ez volt a jelszavunk. A „szabad áramlás” sem volt a legjobb kifejezés, különösen ha valaki látta, hogy mennyi vodkát ittunk meg a késő esti összejöveteleken. Vagy látta ott a lányokat. Vagy hallotta a beszélgetéseket. Természetesen a KGB lehallgatott. Mi ezt mind tudtuk. Mielőtt eljöttünk, meghallgattuk a propagandabeszédet, bár néhányan ellenezték. Én nem, mert én hazafi vagyok. De semmiféle meggondolatlan dolgot sem tehettek, sem az ő KGB-jük, sem a miénk. – Nyilvánvalóan kedvenc témájánál volt, mert kiegyenesedett, hogy egy előre elkészített beszédet mondjon. – Itt szeretném hozzátenni, hogy, az én véleményem szerint, az ő KGB-jüket nagymértékben tévesen ítélik meg. Megbízható hivatalos forrásból tudom, hogy a szovjet KGB nagyon gyakran nyújt menedéket a szovjet értelmiség néhány rendkívül toleráns elemének.

– Jézusmária, csak azt ne mondd, hogy a miénk nem! – szólalt meg O’Mara.

– Továbbá semmiféle kétségem nincs afelől, hogy a szovjet hatóságok nagyon is helyesen állapitották meg, hogy a Nyugattal történő tudományos tapasztalatcserében a Szovjetunió többet nyerhet, mint veszíthet. – Wintle oldalra dőlő feje úgy váltott egyikőnkről a másikónkra, mint egy vasúti jelző, felfelé fordított kezét pedig fájdalmasan pihentette a combján. – És volt kulturális program is. Ők semmiféle megkülönböztetést nem tesznek a humán tudományok és a természettudományok között, az ám. A reneszánsz elképzelésük volt a sokoldalú emberről, meg még most is az van. De azoknak, akiket érdekelt, minden ott volt helyben. És amennyire tudom, elfogadható ára is volt. Néhány eseményre tiszteletjegy járt.

Wintle-nek ki kellett fújnia az orrát. És ahhoz, hogy az orrát kifújja, Wintle-nek először is szét kellett terítenie a zsebkendőt a térdén, aztán az ujjhegyeivel használati módba kellett igazítania. Ned kihasználta ezt a természetes szünetet.

– Hát akkor most jó lenne, ha megnézhetnénk egy-két olyan szovjet tudóst, akinek a nevét volt szíves megadni Vauxhall őrnagynak – vetette fel, és elvette tőlem azt a köteg papírt, amelyet odanyújtottam neki.

Elérkeztünk ahhoz, ami miatt idejöttünk. Gyanítottam, hogy a szobában négyünk közül csak Wintle nem tudta ezt, mert O'Mara megsárgult szemeit Ned arcára emelte, és rosszindulatú ravaszsággal vizsgálgatta.

Ned a lényegtelen személyekkel kezdte, ahogy én is tettem volna. Zölddel jelölte meg magának. Kettő közülük halott volt, egy harmadik meg kegyvesztett. Próbára tette Wintle memóriáját, bemelegítésképpen arra, amikor a lényeg következik. – Szergej? – kérdezte Wintle. – Te jó ég, hát persze, Szergej! De mi is volt a másik neve? Popov? Popovics? Ez az, Protopopov! Szergej Protopopov, üzemanyagra specializálódó mérnök! Ned türelmesen adagolta neki a csalit, három aztán egy negyedik, céltudatosan irányítva és felfrissítve Wintle emlékezőképességét: – Tehát akkor most gondolkozzon el rajta egy másodpercig, mielőtt még egyszer nemet mondana! Valóban nem? Oké. Próbáljuk meg Szaveljovot!

– Megismételné?

Wintle emlékezőképessége az angolokra jellemző módon hadilábon állt az orosz vezetéknevekkel. Jobban kedvelte a keresztneveket, amelyeket angolosítani tudott.

– Szaveljov – ismételté Ned. Megint észrevettem, hogy O’Mara szeme rátapad. Ned a kezében levő jelentésre pillantott, talán kicsit könnyelműen. – Ez az, Szaveljov. – Kibetűzte. – „Fiatal, idealista, bőbeszédű, humanitáriusnak nevezi magát. Részecskékkel foglalkozik, Leningrádban nőtt fel.” Ezek a maga szavai, Vauxhall őrnagy szerint, réges-régről. Van valami, amit esetleg hozzátehetnék? Nem levelezett vele, például? Szaveljov?

Wintle álmélkodva mosolygott. – Szóval ez volt a neve? Szaveljov? Még ilyet! Na látja! Elfelejtettem. Nekem, tudja, mindig Jakov marad.

– Helyes. Jakov Szaveljov. Emlékszik az apai nevére?

Wintle megrázta a fejét, még mindig mosolyogva.

– Van valami, amit hozzá lehetne tenni az eredeti leírásához?

Várnunk kellett. Wintle időérzéke eltért a miénktől. És affektáló mosolygásából ítélve, a humorérzéke is másmilyen volt.

– Nagyon érzékeny fickó volt ez a Jakov. A plénum előtt sosem volt bátorsága kérdezni. Amikor vége volt, mindig ott maradt, és megráncigálta az ember kabátujját: „Elnézést kérek, uram, de mi a véleménye önnek erről meg erről?” Különben jó kérdései voltak. És nagvon művelt is, ahogy mondják, a maga módján. Úgy hallottam, hogy néhány költészeti felolvasóesten elég nagy feltűnést keltett. Meg kiállításokon.

Wintle hangja elbizonytalanodott, és attól féltem, hogy valamit ki fog találni, amit az emberek gyakran elkövetnek, ha kifogynak az információkból, de továbbra is magukra akarják terelni a figyelmet. De megkönnyebbülésemre csak az emlékeit hívta le a tárolójából – vagy inkább felfelé tartott ujjaival kiszívta az éterből.

– Mindig ingázott a csoportok között, mármint Jakov – mondta, ugyanazzal a fölényes és visszatartó mosollyal. – Megállt egy beszélgetés közelében, nagyon komolyan. Gubbasztott egy szék szélén. Volt valami rejtély az apja körül, de sose tudtam, hogy micsoda. Azt mondják, ő is tudós volt, de kivégezték. Persze volt egy csomó ilyen tudós, igaz? Úgy irtották őket, mint a legyeket, olvastam róla. Ha nem ölték meg, akkor meg börtönbe zárták őket. Tupoljevet, Petljakovot, Koroljovot – a repülőgéptechnika legnagyobb sztárjai közül néhányan a börtönben tervezték a legjobb dolgokat. Ramzin a börtönben talált fel egy új vízforralót a hőerőgépekhez. Az első rakétakutató egységet börtönben állították fel. Koroljov irányította.

– Piszok jól mondtad, öregfiú – szólalt meg O’Mara, megint csak unottan.

– Adta nekem ezt a követ – folytatta Wintle.

Láttam, hogy a tenyere, megint felfelé fordítva a térdén, kinyílik, majd magába zárja a képzeletbeli ajándékot.

– Követ? – kérdezte Ned. – Jakov adta magának? Úgy érti, valamilyen ékszert? Nem, biztosan valamiféle geológiai mintára gondol.

– Amikor mi nyugatiak eljöttünk Akademből – kezdte Wintle, mintha teljesen új történetbe fogna bele a maga és a mi kedvünkért –, minden ingóságunktól megszabadultunk. Szó szerint. Ha látták volna a csoportunkat azon az utolsó napon, nem hitték volna el. Az orosz házigazdáink kisírták a szemüket, ölelkeztünk, csókolóztunk, a buszok tele voltak virágokkal, még Callow is sírva fakadt ha hiszik, ha nem. És mi, nyugatiak mindent kipakoltunk, amink csak volt: könyvet, papírt tollat, órát, borotvát, fogkrémet, még a fogkefénket is. Hanglemezeket, ha vittünk magunkkal. Fölösleges fehérneműt, nyakkendőt, zoknit, inget, cipőt, mindent azon a néhány apróságon kívül, ami kellett ahhoz, hogy normálisan haza tudjunk menni. Ezt nem megegyezés alapján csináltuk. Még csak nem is beszéltünk ilyesmiről. Spontán módon történt. Volt persze, aki még többet is tett. Különösen az amerikaiak, akik a pillanat hatása alatt cselekedtek. Hallottam, hogy az egyik fickó pro forma házasságot ajánlott egy lánynak, aki mindenáron ki akart jutni külföldre. Én nem csináltam ilyet. Nem is tudnék. Én hazafi vagyok.

– De néhány dolgot adott Jakovnak – sugalmazta Ned, miközben úgy tett, mintha nagy igyekezettel jegyzetelne egy naplóba.

– Igen, hozzákezdtem. Egy kicsit olyan, mint amikor az ember galambokat etet a parkban, vagy amikor szétosztja a kincseit. Az ember kiválasztja azt, amelyiknek nem jut semmi, és megpróbálja egy kicsit felpumpálni. Azonkívül én nagyon megkedveltem a fiatal Jakovot, nem tehetek róla, de olyan megindító volt.

A keze ráfagyott a nem létező tárgyra, az ujjak próbáltak összezáródni. A másik kéz a homlokához emelkedett, és belecsípett a húsos bőrbe.

– „Tessék, Jakov – mondtam neki. – Fogadd el bátran! Túlságosan szégyenlős vagy, ha a saját javadról van szó.” Volt akkoriban egy villanyborotvám. Plusz elemek, trafó, mind egy formás kis dobozban. De úgy tűnt, hogy nem nagyon örül neki. Félretette, vagy valami ilyesmi, és csak járkált föl-alá. Aztán rájöttem, hogy szeretett volna nekem adni valamit. Ez a kő volt, újságpapírba csomagolva. Természetesen semmi díszes csomagolópapírjuk nem volt. „Ez a hazám egy darabja – mondta. – Hálából az előadásodért” – mondta. Azt akarta, hogy mindig szeressem benne a jót, bármilyen rossznak tűnik is néha kívülről. Különben csodálatosan beszélt angolul, jobban, mint közülünk néhányan. Egy kicsit zavarban voltam, komolyan, ha tudni akarják. Hosszú éveken át őriztem azt a kődarabot. Aztán egy tavaszi nagytakarítás során a feleségem kidobta. Néha gondoltam, hogy írok neki, de sose írtam. Különben nagyképű volt, a maga módján. Persze nagy részük az. Merem állítani, hogy a magunk módján mi is azok voltunk. Mindannyian azt hittük, hogy a tudomány uralhatja a világot. Azt hiszem, most uralja is, bár nem úgy, ahogy mi gondoltuk, sajnos.

– Ő írt magának? – kérdezte Ned.

Wintle ezen sokáig töprengett. – Ezt nem lehet tudni, nem? Nem lehet tudni, hogy mi akad el a postán. Vagy hogy ki akasztja meg.

Az aktatáskából odaadtam Nednek a fényképköteget. Ned továbbadta Wintle-nek, mialatt O’Mara figyelt. Wintle végignézte a képeket, és hirtelen felkiáltott.

– Ez ő! Jakov! Az az ember, aki adta nekem a követ. – Visszalökte a képet Nednek. – Nézze meg maga is! Nézze meg azokat a szemeket! És aztán mondja nekem azt, hogy az az ember nem álmodozó!

A kép, amely az 1954. január 5-i leningrádi esti lapból lett kivágva és a fotórészleg készített róla újat, Jakov Jefremovics Szaveljovot ábrázolta tizenéves zseniként.

Voltak más nevek is, és Ned aprólékosan végigvezette Wintle-t mindegyiken, hamis nyomokat hintve el, és végigseperve a maga kijelölte csapásokon mindaddig, amíg végül elégedetten látta, hogy Wintle emlékeiben Szaveljov legalábbis nem fontosabb, mint a többiek.

– Okosan teszi, hogy az adut a kis lapok között tartja – jegyezte meg O’Mara, amikor, pohárral a kezében, lekísért bennünket a kocsifeljárón az autóhoz. – Amikor utoljára hallottam Szaveljovról, a kísérleti övezetüket irányította Kazahsztán legsötétebb zugában, merész álmokat szőve arról, hogy úgy olvassák le saját telemetriájukat, hogy közben ne tudja mindenki leolvasni a válluk fölött. Most miben sántikál? Eladja a boltot?

Nem túl gyakori, hogy élvezem a munkámat, de a találkozásunktól meg a helytől hányingerem volt, O’Marától pedig még inkább. Az sem túl gyakori, hogy valakinek megragadom a karját, és hogy vissza kell fognom magam, és engedni kell a szorításomon..

– Ugye, maga aláírta a hivatali titokról szóló törvényt? – kérdeztem tőle elég nyugodtan.

– Gyakorlatilag én írtam azt a hülye szöveget – vágott vissza O’Mara, igencsak meglepődve.

– Akkor tudnia kell, hogy minden olyan információ, amely hivatalosan eljut magához, és minden olyan találgatás, amely ezen az információn alapul, a korona örökös tulajdonát képezi. – Újabb jogi torzítás, de nem számít. Elengedtem. – Tehát ha kedves magának ez az állás, és szeretné, hogy előléptessék, és ha szívesen megérné a nyugdíjba vonulást, akkor azt javaslom, soha többet ne gondoljon még egyszer erre a találkozóra vagy bármelyik ezzel kapcsolatos névre. Nagyon szépen köszönjük a gint. Viszontlátásra!

Miután Kékmadár személyazonosságát megerősítettük, és kódolt nyelven telefonon tájékoztattuk az Orosz Házat, Ned magába zárkózott. De amikor a Victoria Streetre értünk, hirtelen úgy döntött, hogy nem enged el. – Maradj itt! – adta ki az utasítást, és leterelt az alagsorba vezető lépcsőn.

Az operatív szobában első látásra tökéletesen örömteli jelenet játszódott le. A fénypont Walter volt, aki úgy egyensúlyozott egy vele egyforma nagyságú fehér tábla előtt, mint egy festőművész, Szaveljov életrajzának részleteit rajzolgatva színes krétákkal. Ha széles karimájú kalapot és szmokingot visel, akkor sem nézhetett volna ki karakánabbul. Csupán másodszori körülnézés után tudatosultak bennem ismét a reggel balsejtelmei.

Körülötte – ami azt jelenti, hogy mögötte, mert a fehér táblát a falhoz tették az órák közé – ott állt Brock és Bob, Jack, a titkosírás-szakértőnk, Ned kisegítője, Emma, és egy idősebb lány, Pat, a szovjet nyilvántartó egyik fő erőssége. A kezükben pezsgőspoharat tartottak, és különböző módon, de mindegyikük mosolygott, jóllehet Bob mosolya inkább hasonlított egy eltitkolt fájdalom kiváltotta grimaszra.

– Magányos döntőbíró – jelentette ki Walter csapongva. Egy pillanatra megmerevedett, amikor meghallott bennünket, de a fejét nem fordította felénk. – Egy ötvenéves befutott ember, aki élete derekán, az elfecsérelt évek és a halál között, ki akar törni. Hát nem mindannyian ezt tesszük?

Hátralépett. Aztán ismét előreszökkent, és felírt egy dátumot. Aztán ivott egy korty pezsgőt. És akkor megéreztem benne valami hátborzongatót, valami ijesztőt, olyat, mint egy halotti maszk.

– Egész felnőttkorát titkos központjukban élte le – folytatta derűsen. – De mindig befogta a száját. Meghozta a döntéseit, egymaga, vaksötétben, a szerencsétlen. Szembeszegült a történelemmel, még ha az életével kell is ezért fizetnie. – Újabb dátum és egy szó: OLIMPIA. – A legjobb évjárat. Ha valamivel fiatalabb lenne, akkor agymosást végeztek volna rajta. Ha valamivel idősebb lenne, akkor most vén balfácánként gondtalan állásban üldögélne.

Ivott, még mindig háttal nekünk. Bobhoz fordultam felvilágosításért, de ő elmélyülten meredt a padlóra. Nedre néztem. A szemét Walterre szegezte, az arca kifejezéstelen volt. Újra ránéztem Walterre, és láttam, hogy dacosan zihálva veszi a levegőt.

– Én találtam ki őt, egészen biztos, hogy én – jelentette ki Walter, látszólag észre sem véve a körülötte keletkező megdöbbenést. – Évek óta mondogatom, hogy lesz ilyen. – Felírta azt, hogy APA KIVÉGEZVE. – Még a rekvirálása után is annyira próbált szegény pára jó lenni. Nem volt meghunyászkodó. Nem volt sértődött. Megvoltak a maga kétségei, de ahogy a tudósoknál szokás, jó katona volt. Míg egy nap – bumm! felébred, és rájön, hogy ez az egész egy szemétdomb, a tehetségét egy rakás hozzá nem értő gengszterre pazarolta, és ráadásul a világot a pusztulás szélére sodorta. – Heves mozdulatokkal írt, miközben a halántékán folyt a verejték: ROGOV IRÁNYÍTÁSA ALATT DOLGOZOTT A 109-ES KÍSÉRLETI KÖRZETBEN KAZAHSZTÁNBAN. – Ő nem tud róla, de ő is csatlakozott a nyolcvanas évek nagy orosz férfiklimaxos forradalmához. Megélte az összes hazugságot, megélte Sztálint, a hruscsovi fénysugarat és a hosszú brezsnyevi sötétséget. De még mindig van egy utolsó dobása, egy utolsó klimaxos esélye arra, hogy a neve világszerte ismertté váljon. És az új divatszavak ott csengenek a fülében: felülről jövő forradalom, nyíltság, béke, változás, bátorság, átalakítás. És még biztatják is, hogy lázadjon.

Most már gyorsabban írt, mint valaha, gyors kifulladás ide vagy oda: TELEMETRIA, PONTOSSÁG. – Hol fognak földet érni? – tette fel a szónoki kérdést két zihálás között. – Milyen közel és hány fog eljutni hány célponthoz és mikor? Mennyi a héjazat tágulása és hőmérséklete? Mit tesz a gravitáció? Döntő fontosságú kérdések, és Kékmadár tudja a válaszokat. Tudja, mert az ő dolga, hogy a rakéták menet közben beszéljenek – anélkül, hogy az amerikaiak hallanák, ami az ő erőssége. Mert ő agyalta ki azokat a kódolási rendszereket, amelyek becsapják az amerikai szuperlehallgatókat Törökországban és Kína belsejében. Világosan lát minden választ, még mielőtt Rogov bátyó kiagyalná azokat moszkvai urai és gazdái részére. Ami Kékmadár szerint Rogov specialitása. „Vitalij Rogov professzor egy seggnyaló varangyos béka”, írja a kettes számú füzetben. Tisztességes értékítélet. Ez Vitalij Rogov. Egy ellenőrizhető, teljesen lefizetett, gerinctelen, seggnyaló varangyos béka, aki megfelel a maga mércéjének, és megkapja a kitüntetéseket és az előjogokat. Kire emlékeztet ez bennünket? Senkire. Semmi esetre sem a mi drága Clive-unkra. Szóval Kékmadár elveszti a türelmét. Bevallja lelki gyötrelmeit Kátyának, Kátya pedig azt mondja: „Ne csak nyafogj, tegyél is valamit!” És istenuccse, meg is teszi. Minden rohadt dolgot átad nekünk, amihez csak hozzá tud férni. A kódolási rendszereket dekódolva. A telemetriát en clair. Visszamenőleges rejtjel-megfejtéseket, hogy tudjuk ellenőrizni. Az el nem kurvított tiszta igazságot,mielőtt átfestenék moszkvai fogyasztásra. Rendben van, dilis is. De ki nem az, ki az, aki tökéletes? – Kiitta az utolsó kortyot a poharából és láttam, hogy az arca közepén bíborvörös foltba tömörült a fájdalom, a zavar és a felháborodás. – Az élet elfuserált dolog – magyarázta, azzal a kezembe nyomta a poharát.

Ezután csak arra emlékszem, hogy felcsoszogott mellettünk a lépcsőn, és hallottuk, ahogy egymás után kinyílik, majd becsapódik mögötte az ajtó, mígnem kiért az utcára.

– Walter tehertétel volt – magyarázta nekem Clive röviden másnap reggel, amikor kérdőre vontam. – Számunkra talán csak különc. De mások számára... – Tudomásom szerint ekkor állt legközelebb ahhoz, hogy elismerje a nemek létezését. Gyorsan javította is magát. – Átadtam a kiképző részlegnek – folytatta, visszazökkenve legközönyösebb modorába. – Sokan felkapták rá a fejüket a másik oldalon.

Vagyis az Atlanti-óceán másik oldalán.

Szóval Walter, a csodálatos Walter eltűnt, és igazam volt, soha többet nem láttuk a mormonokat, és Clive egyszer sem utalt rájuk. Vajon üzenetet hoztak Langleyből, vagy meghozták az ítéletüket és végrehajtották a büntetésüket? Egyáltalán Langleyből jöttek, vagy azoknak a burjánzó kezdőbetűs csoportoknak egyikéből, amelyeket annyira ellenzett Ned, amikor Clive-nak panaszkodott a Kékmadár elosztási listájáról? Vagy Ned legjobban utált figurái lettek volna: a házi pszichiáterek?

Akármik voltak is, a hatásuk az egész Orosz Házban érződött, és Walter hiánya olyan tátongó űrt keltett bennünk, mint egy legjobb szövetségesünk ágyúja által okozott bombatölcsér. Bob érezte ezt, és szégyenkezett. Még az érzéketlen arcú Johnny is kínosan érezte magát.

– Azt akarom, hogy közelebb legyél az akcióhoz – mondta nekem Ned.

Ez sovány vigasznak tűnt Walter eltűnéséért.

– Megint ideges vagy – mondta Hannah séta közben.

Ebédidő volt. Az irodája a Regent’s Park közelében volt. Néha, meleg napokon, megettünk ketten egy szendvicset. Néha még az állatkertben is szétnéztünk egy kicsit. Néha pedig otthagyta a Rákkutató Intézetet, és az ágyban kötöttünk ki.

Érdeklődtem a férjéről, Derekről. Ő volt a néhány közös témánk egyike. Megint elvesztette Derek a türelmét? Megverte? Időnként, olyan napokon, amikor százszázalékos szeretők voltunk, arra gondoltam, hogy Derek tart össze minket. De Hannah aznap nem akart Derekről beszélni. Azt akarta tudni, miért vagyok ideges.

– Kirúgtak egy embert, akit én meglehetősen kedveltem – mondtam. – Vagyis hát nem kirúgták, de kidobták a szemétdombra.

– Mi bajt csinált?

– Semmit se. Csak úgy döntöttek, hogy másként látják őt.

– Miért?

– Mert ez felelt meg nekik. Feladták a vele szembeni türelmességüket, hogy bizonyos követelményeknek eleget tegyenek.

Hannah ezen elgondolkodott. – Vagyis legyőzte őket a konvenció – mondta. – Mint téged. Mint minket.

Miért járok vissza hozzá, töprengtem. Hogy meglátogassam a bűncselekmény helyszínét? Hogy keressem számára, már ezredszer, a feloldozást? Vagy úgy látogatom őt meg, ahogy régi iskoláinkat szoktuk, igyekezvén megérteni, hogy mi történt az ifjúságunkkal?

Hannah még mindig gyönyörű nő, ami vigaszt jelent. Az őszülés és az elhízás még várat magára. Amikor megpillantom az arcát hátulról megvilágítva, és látom a merész, de erőtlen mosolyát, akkor olyannak tűnik nekem, amilyennek húsz évvel ezelőtt láttam, és azt mondogatom magamnak, hogy végül is nem én tettem tönkre. „Ő jól van. Nézd meg! Mosolyog, és semmi baja. Derek az, és nem te, aki durván bánik vele.”

De efelől sosem vagyok biztos. Egyáltalán nem vagyok biztos.

A brit lobogó, amely szörnyen dühítette a diktátor Sztálint, amikor a Kreml oromzatáról észrevette, kelletlenül lengett a brit nagykövetség udvarán álló árbocán. Mögötte a krémszínű palota olyan volt, mint egy felszeletelésre váró régi esküvői torta, a folyó engedékenyen elnyújtózott, fényes hátát csapkodta a reggeli zápor. A vaskapunál két orosz rendőr vizsgálta Barley útlevelét, közben az eső elmaszatolta a tintát. A fiatalabbik leírta magának a nevét. Az idősebbik kétkedve hasonlítgatta Barley barázdált arcvonásait a fényképéhez. Barleyn csuromvizes barna esőkabát volt. A haja a fejbőréhez tapadt. Valamivel alacsonyabbnak tűnt, mint a szokásos magassága.

– Isten bizony mondom, micsoda nap! – kiáltott fel a jó modorú lány, aki skót mintás pliszírozott szoknyában várt az előtérben. – Helló, a nevem Felicity. Maga az, akire gondolok, ugye? Egy bőrig ázott Scott Blair? A gazdasági tanácsos úr már várja önt.

– Azt hittem, a gazdaságiak a másik épületben vannak.

– Ó, azok a kereskedelmiek! Azok egészen mások.

Barley követte a lány szoknyájának ringó uszályát fel az ódon lépcsőn. Mint mindig, amikor brit külképviselet területére lépett, Barleyt valamiféle kuszaság érzése kerítette hatalmába, de ezen a reggelen aztán végképp. A hamis fütyörészés a hampsteadi helyi lapot kihordó fiútól származott. A porszívó zúgása és rázkódása a szövetkezet tejesautójától. Nyolc óra volt, és a hivatalos Anglia hivatalosan még nem volt ébren. A gazdasági tanácsost Craignek hívták: ezüstös hajú, köpcös skót.

– Mr. Blair, uram! Nagyon örülök. Foglaljon helyet! Teát vagy kávét kér? Sajnos, mind a kettőnek egyforma az íze, de foglalkozunk vele. Fokozatosan, de meg fogjuk oldani.

Megragadta Barley esőkabátját és felnyársalta egy munkaügyi minisztériumi ruhafogasra. Az íróasztal fölött egy bekeretezett fényképen a királynő volt látható lovaglóruhában. Mellette egy felirat arra figyelmeztetett, hogy ebben a szobában nem biztonságos a beszélgetés. Felicity teát és mazsolás aprósüteményt hozott be. Craig élénken beszélt, mintha alig várná, hogy kiadja magából a híreket. Vöröses arca fényesre volt borotválva.

– Ó, és úgy hallom, hogy fantasztikus módon összevissza hurcolásszák magát azok a VAAP-os brigantik! Volt legalább valami értelme az egésznek? Halad is valamit, vagy csak a szokásos moszkvai porhintésben van része? Tudja, itt minden csak szemfényvesztés. Ritkán, de tényleg ritkán fordul elő, hogy valamilyen üzleti akcióra végül is sor kerül. A profitösztönzés, kicsit úgy, mint a szorgalom, ismeretlen a számukra. Az egész csak piros pontokért van, és hogy megvakarják egymás tudjamicsodáját. Ez, én mindig azt mondom, a gyógyíthatatlan semmittevés és az elérhetetlen ábrándok lehetetlen kombinációja. A nagykövet úr most a napokban használta az én kifejezésemet egy eligazításon. Nem említette, hogy kitől származik, nem is kérdezte senki. Hogy fognak valaha is megbirkózni, kérdem én, egy olyan gazdasággal, amely a lustaságon, a törzsi szemléleten és a burkolt munkanélküliségen alapszik? A válasz: sehogy! Mikor lesznek végre szabadok? És mi történik, ha azok lesznek? A válasz: csak az Isten tudja. Én úgy tekintek az itteni könyvkereskedelemre, mint az egész problémájuk mikrokozmoszára. Tud követni?

Egy darabig még harsogta a magáét, aztán úgy döntött, hogy ennyi elég Barleynak meg a mikrofonoknak. – Hát, egy kicsit belemelegedtem ebbe a ma reggeli beszélgetésünkbe. Sok gondolatot kihozott belőlem, nem szégyellem beismerni. Nagy a veszélye annak, hogy az ember itt elválasztja az üzletet a valóságtól. Megengedi, hogy egy kicsit körbevigyem? A törvényszéki embereink sosem bocsátanák meg nekem, ha nem vinném körbe.

Miután a fejével határozottan intett, mutatta az utat a folyosón, amely egy vészjósló kémlelőnyílással ellátott vasajtóhoz vezetett. Amikor odaértek, az ajtó kinyílt, majd amikor Barley belépett, becsukódott.

Craig a maga összekötője, mondta Ned. Pokoli egy fickó, de ő elvezeti magát a főnökéhez.

Barley első benyomása az volt, hogy elsötétített kórteremben van, aztán hogy ez a kórterem szauna, mert az egyetlen fénysugár a padló egyik sarkából szűrődött be, és gyantaillat volt, Aztán arra gondolt, hogy függő szaunában van, mert imbolygást érzett a lába alatt.

Miután óvatosan leült egy lócára, két alakot vett észre egy asztal mögött. Az első fölött egy felkunkorodó szélű plakáton alabárdos védte a londoni hidat. A második fölött pedig lustán nyújtózott a Windermere-tó a brit vasutakat reklámozó naplementében.

– Bravó, Barley! – kiáltotta egy erőteljes angol hang, nem sokban különbözve Nedétől, az alabárdos alól. – A nevem Paddy, a Patrick rövidebb változata, ez az úr pedig itt Cy. Ő amerikai.

– Helló, Barley – mondta Cy.

– Mi csak az itteni futárok vagyunk – magyarázta Paddy. – Természetesen eléggé korlátozva van, hogy mit csinálhatunk. A fő feladatunk az, hogy a rázós dolgok eljussanak a megfelelő helyre. Ned forró üdvözletét küldi, Clive úgyszintén. Ha nem lennének annyira befeketítve, akkor ők is eljöttek volna, és velünk együtt rágnák a körmüket. Szakmai ártalom. Azt hiszem, mindannyiunkat utolér.

Miközben beszélt, a gyenge fényben kirajzolódott az alakja. Bozontos volt, de hajlékony, egy felfedező egyenetlen szemöldökével és távolba fürkésző szemével. Cy jól fésült, városias és vagy tíz évvel fiatalabb volt. Mind a négy kezük egy leningrádi utcatérképen nyugodott. Paddy ingének Mandzsettái rojtosak voltak. Cyé csavarástól megkíméltek.

– Különben meg kell kérdeznem magától, hogy akarja-e folytatni – mondta Paddy, mintha valami jó viccet mesélne. – Ha ki akar szállni, minden joga megvan hozzá, és semmi harag. Ki akar kiszállni? Mi a válasza?

– Zapadnij meg fog ölni – dünnyögte Barley.

– Miért?

– Az ő vendége vagyok. Ő állja a költségeimet, ő szervezi a programomat. – Felemelte a kezét a homlokához és megdörzsölte, mintha így akarna újra kapcsolatba lépni az agyával. – Mit mondjak neki? Nem tehetem meg, hogy csak úgy odaállítok hogy viszlát, megyek Leningrádba. Azt hinné, hogy dilis vagyok.

– De azt mondja, hogy Leningrádba, nem Londonba! – hangsúlyozta Paddy elég kedvesen.

– Nincs vízumom. Moszkvába van. Leningrádba nincs.

– De tegyük fel.

Újabb hosszú hallgatás.

– Beszélnem kell vele – mondta Barley, mintha ez magyarázat lenne.

– Zapadnijjal?

– Goethével. Beszélnem kell vele.

Jobb keze fejét, egyik szokásos mozdulatával, végighúzta a száján, .majd úgy nézett rá, mintha vérre számított volna. – Nem akarok neki hazudni – motyogta.

– Szó sincs arról, hogy hazudjon neki. Ned partneri viszonyt akar, nem átrázást.

– Ezt mi is így gondoljuk – szólt közbe Cy.

– Nem akarom becsapni. Vagy megmondom neki nyíltan, vagy nem mondok semmit.

– Ned sem kívánná másképpen – mondta Paddy. – Meg akarunk adni mindent, amire szüksége van.

– Mi is – mondta Cy.

– Potomac Boston Részvénytársaság, Barley, ez a maga új amerikai partnere – kezdte Paddy új hangon, miközben egy előtte levő papírra pillantott. – A kiadói részleg vezetője egy bizonyos Mr. Henziger, így van?

– J. P. – mondta Barley.

– Találkozott már vele?

Barley megrázta a fejét, és összerezzent. – Egy név a szerződésen – mondta.

– Ez a legtöbb, amit tud róla?

– Párszor beszéltünk telefonon. Ned úgy gondolta, hogy jó lenne, ha hallanának bennünket a tengerentúli vonalon. Álcázásképpen.

– De nincs is róla magában egy másfajta kép? – kérdezett Paddy kitartóan, azzal a módszerrel, amellyel mindig világos válaszokat csikart ki, még akkor is, ha ettől okoskodónak tűnt. – Nem valami konkrét alakként képzeli el magának?

– Egy név, akinek pénze meg irodái vannak Bostonban, és egy hang a telefonban. Mindig is ez volt a számomra.

– És a helybeli harmadik féllel – mondjuk, Zapadnijjal – folytatott beszélgetéseiben J. P. Henziger nem valamiféle rémtörténetbe illő figuraként jelent meg? Nem ruházta fel álszakállal, falábbal vagy valami szélsőséges szexmániával? Semmi olyasmivel, amit figyelembe kell venni, ha valaki életre keltené, hogy úgy mondjam?

Barley töprengett a kérdésen, de úgy tűnt, hogy nem érti.

– Nem? – kérdezte Paddy.

– Nem – válaszolta Barley, és megint ostobán rázta a fejét.

– Akkor a következő helyzet állhatna elő – mondta Paddy. – Mr. J. P. Henziger a Potomac Bostontól, egy mozgékony és rámenős fiatalember jelenleg éppen Európában tölti a szabadságát a feleségével. Most van itt az ideje. Pillanatnyilag, mondjuk, a Marski Hotelben tartózkodik Helsinkiben. Ismeri a Marskit?

– Ittam egyszer ott – mondta Barley, úgy mintha szégyellné.

– És az amerikaiakra jellemző hirtelen ötlettől vezérelve, Henzigerék a fejükbe vették, hogy villámlátogatást tesznek Leningrádban. Mondjuk nálad, Cy.

Cy megengedett magának egy mosolyt, és egyetértett. Amikor felélénkült, markáns lett az arca, és értelmesen, bár kicsit pattogósán beszélt.

– Henzigerék háromnapos társasutazáson vesznek részt, Barley. A finn határon elintézik a vízumokat, az idegenvezetőt, az autóbuszt, az egész egypár méteren belül van. Becsületes, tisztességes emberek. Ez Oroszország, és most először járnak itt. A glasznoszty odahaza Bostonban újdonság. Pénzt fektetett magába. Tudván, hogy most éppen Moszkvában költi ezt a pénzt, azt akarja, hogy mindent rakjon félre, rohanjon Leningrádba, cipelje a bőröndjeit, és számoljon be a fejleményekről. Ez szokásos gyakorlat, egy fiatal iparmágnásra jellemző. Lát valami problémát? Valamit, ami nem felel meg magának?

Barley feje kezdett kitisztulni, és ezzel együtt a fantáziája is.

– Nem. Megfelel. Én meg tudom oldani, hogy rendben legyen, ha maguk is meg tudják.

– Brit idő szerint ma reggel az lesz az első, hogy J. P. a Marskiból felhívja a maga londoni irodáját, ahol csak az üzenetrögzítő él – folytatta Cy. – J. P. nem beszél üzenetrögzítőkkel. Egy óra múlva telexet küld magának Zapadnij VAAP-beli címére, egy másolatot kap belőle Craig itt, a moszkvai brit nagykövetségen, és ebben azt kéri magától, hogy találkozzon vele e hét péntekjén a leningrádi Jevropejszkaja alias Európa Szállóban, ahol a csoport megszáll. Zapadnij kifogásokat fog keresni, kínjában talán még kiabálni is fog. De mivel maga J. P. készpénzét költi, úgy gondoljuk, hogy Zapadnij nem tehet mást, mint hogy meghajol a piaci erők előtt. Érthető?

– Igen – mondta Barley.

Paddy visszavette a szót: – Ha van egy kis esze, akkor segíteni fog magának kicseréltetni a vízumokat. Ha durcáskodik, akkor Wicklow elszalad velük az OVIR-ba, és amíg vár, meg is csinálják. Szerintünk Zapadnij előtt magának nem kell felfújnia a dolgot. Nem kell megalázkodnia, se bocsánatot kérnie, Zapadnijtól nem. Inkább erényt csináljon belőle. Mondja meg neki, hogy manapság ilyen az élet a gyorssávban.

– J. P. Henziger a jobb körökbe való – mondta Cy. – Kiválóan érti a dolgát. A felesége is.

Hirtelen elhallgatott.

Mint egy játékvezető, aki szabálytalanságot vett észre, Barley kinyújtotta az egyik karját, és Paddy mellére szegezte.

– Várjanak csak, maguk ketten! Álljon meg a menet! Egy pillanat! Mit ér akármelyikük, bármilyen kiválóak is, ha egész nap Leningrádban kocsikáznak egy rohadt autóbuszban?

Paddyt nem zökkentette ki a váratlan támadás. – Mondd meg neki te, Cy!

– Barley, amikor csütörtök este megérkeznek az Európa Szállóba, Mrs. Henziger alaposan elrontja a gyomrát a leningrádi ételtől. J. P.-nek nem lesz kedve városnézésre menni, mialatt gyönyörű felesége szenved a hasmenéstől. Bezárkózik vele a szállodai szobába. Semmi probléma.

Paddy a leningrádi térkép mellé tette a lámpát és a tápegységet. Kátya három címe pirossal be volt karikázva.

Barley csak késő délután hívta fel Kátyát akkortájt, amikor úgy gondolta, hogy már szedelőzködik. Előtte szundított egyet, majd ivott egy-két pohár whiskyt, hogy szintre hozza magát. De amikor elkezdett beszélni, rájött, hogy a hangja túl magas, lejjebb kell vinnie.

– Á, halló! Szerencsésen hazaért? – kérdezte és úgy hangzott, mint valaki, akivel még sohasem találkozott. – A metrókocsi nem változott át úrítökké , vagy valami hasonló?

– Köszönöm, nem volt vele baj.

– Remek. Hát csak azért telefonáltam, hogy megkérdezzem, tényleg. Igen. Hogy köszönetet mondjak a csodálatos estéért. Hmm. És elköszönni egyelőre.

– Én is köszönöm. Hasznos volt.

– Azt reméltem, hogy talán még egyszer találkozhatnánk, tudja. Az a baj, hogy Leningrádba kell mennem. Közbejött egy ostoba üzleti ügy, és meg kellett változtatnom a terveimet.

Hosszú hallgatás. – Akkor le kell ülnie – mondta Kátya.

Barley azon gondolkodott, hogy melyikük őrült meg. – Miért?

– Nálunk az a szokás, hogy amikor hosszú útra készülünk, először leülünk. Maga most ül?

Barley hallotta a nő hangjában a boldogságot, és ettől ő is boldog lett.

– Tulajdonképpen fekszem. Az jó?

– Erről még nem hallottam. Le kell ülnie a bőröndjére vagy egy padra, egy kicsit sóhajtoznia kell, aztán keresztet vetnie. De azt hiszem, a lefekvésnek ugyanaz a hatása.

– Úgy van.

– Leningrádból még visszajön Moszkvába?

– Most nem. Azt hiszem, egyenesen visszarepülök az iskolába.

– Iskolába?

– Angliába. Ez egy ostoba szólásmondás.

– És mit jelent?

– Kötelezettségeket. Éretlenséget. Tudatlanságot. A szokásos angol bűnöket.

– Sok a kötelezettsége?

– Több bőröndre való. De már kezdem szétválogatni őket. Éppen tegnap mondtam nemet, és mindenkit megleptem vele.

– Miért kellett nemet mondania? Miért nem mond igent? Talán attól még jobban meglepődnének.

– Hát igen, ez volt a baj tegnap este, igaz? Nem jutottam el odáig, hogy magamról beszéljek. Beszéltünk magáról, a régi korok nagy költőiről, Gorbacsov úrról, a könyvkiadásról. De kihagytuk a fő témát. Engem. Ide kell utaznom majd még egyszer, csak hogy itt legyek, és untassam magát.

– Biztosan nem fog untatni.

– Hozhatok magának valamit?

– Tessék?

– Ha legközelebb jövök. Van valami különleges kívánsága? Elektromos fogkefe? Hajcsavarók? Még több Jane Austen?

Hosszú, kellemes csend.

– Jó utat kívánok magának, Barley! – mondta Kátya.

A Zapadnijjal elköltött utolsó ebéd halottvirrasztás volt holttest nélkül. Tizennégyen voltak, mind férfiak, az egyedüli vendégek egy befejezetlen új szálloda hatalmas emeleti éttermében. A pincérek behozták az ételt, majd eltűntek a távoli végeken. Zapadnijnak felderítőket kellett utánuk küldeni, hogy megtalálják őket. Nem volt ital, se tartalmas beszélgetés, Barley csak Zapadnijjal váltott szót. Az ötvenes évek zenéjeszólt lemezjátszóról. Rengeteget kalapáltak.

– De mi szerveztünk neked egy nagy bulit Barley – tiltakozott Zapadnij. – Vaszilij elhozza a dobjait, Viktor kölcsönadja neked a szaxofonját, az egyik barátom, aki maga főzi a pálinkáját, hat üveget ígért nekünk, lesz néhány őrült festő meg író. Készen áll egy igazán züllött este minden kelléke, a hétvégén pedig kialszod magad. Mondd meg annak az amerikai Potomac-fattyúnak, hogy menjen a pokolba. Nem tetszel nekünk, amikor ilyen komoly vagy.

– A mi iparmágnásaink olyanok, mint a ti bürokratáitok, Alik. Ha nem veszünk róluk tudomást, azt a saját felelősségünkre tesszük. Ti is ezt teszitek.

Zapadnij mosolya se barátságos, se elnéző nem volt.

– Még arra is gondoltunk, hogy talán egy kicsit belehabarodtál az egyik moszkvai szépségbe. A kedves Kátya sem tudna rávenni, hogy maradjál?

– Ki az a Kátya? – hallotta Barley saját válaszát, miközben azon tűnődött, vajon miért nem szakadt még le a plafon.

Lelkes jókedv moraja futott körbe az asztal körül.

– Ez itt Moszkva, Barley – emlékeztette Zapadnij, rendkívül elégedetten önmagával. – Semmi sem történik anélkül, hogy valami történne. Az értelmiség kicsi, mi mindannyian tönkrementünk és a helyi telefonálás ingyenes. Nem tudsz úgy megvacsorázni Kátya Orlovával egy intim és meglehetősen ócska étteremben, hogy másnap legalább tizenötünket ne tájékoztatnák róla.

– Szigorúan üzleti ügy volt – mondta Barley.

– Akkor miért nem vitted magaddal Mr. Wicklow-t is?

– Túlságosan fiatal – mondta Barley, s ezzel az orosz derültség újabb hullámát vívta ki.

A leningrádi hálókocsis vonat éjfél előtt néhány perccel indul Moszkvából, a hagyomány szerint azért, hogy Oroszország számtalan bürokratája két napot számolhasson el az utazásra. A fülkében négy fekhely volt, Wicklow-nak és Barleynak a két alsó jutott, míg egy nehézsúlyú szőke hölgy rá nem vette Barleyt, hogy cseréljen vele helyet. A negyedik ágyat egy békés, láthatóan jómódú férfi foglalta el, aki szépen beszélt angolul, és valamiféle egyéni bánat lengte körül. Először ügyvédi fekete öltöny volt rajta, aztán feltűnően csíkos pizsama, amely egy bohócnak is becsületére vált volna, de a hangulatán a jelmez sem segített. A színjáték újabb fordulatot vett, a szőke hölgy ugyanis még a kalapját sem volt hajlandó levenni, amíg a három férfi ki nem ment a folyosóra. Aztán helyreállt a béke, amikor visszahívta őket, és – a vállán pomponokkal díszített tréningruhában – lovagiasságukért cserébe megetette őket a házilag készített süteményével. Amikor pedig Barley elővette a whiskyt, annyira meghatódott, hogy még a kolbászát is meg kellett enniük, és ragaszkodott hozzá, hogy többször is igyanak Mrs. Thatcher egészségére.

– Hova valósi? – kérdezte a szomorú férfi Barleytól az elválasztón keresztül, amikor nyugovóra tértek.

– Londonba – felelte Barley.

– Az angliai Londonba. Nem a holdra, nem a csillagokra, hanem az angliai Londonba – erősítette meg a szomorú férfi, majd, Barleyval ellentétben, úgy tűnt, hogy hamar elaludt. De néhány órával később, amikor egy állomásra értek, újrakezdte a beszélgetést. – Tudja, hogy hol vagyunk most? – kérdezte, annyi fáradságot sem véve, hogy meggyőződjön arról, vajon Barley ébren van-e.

– Azt hiszem, nem tudom.

– Ha ma éjjel Anna Karenina velünk utazna, és lenne magához való esze, akkor ez az a hely, ahol elhagyná a neki nem megfelelő Vronszkijt.

– Nagyszerű – mondta Barley, eléggé zavartan. A whiskyje már elfogyott, de a szomorú férfinak örmény konyakja volt.

– Ez itt mocsár volt, és ma is mocsár – mondta a szomorú férfi. – Ha az ember az orosz betegséget tanulmányozza, akkor az orosz mocsárban kell élnie.

Leningrádról beszélt.