5

Átmentünk a könyvtárba, ahol Ned és Barley elkezdte az egészet. Brock felállított egy vetítővásznat és egy diavetítőt. Patkó alakba rendezte el a székeket, és mindegyik székre megvolt az elképzelése, hogy ki üljön oda, mert Brock, mint más heves vérmérsékletű emberek, túlságosan szerette a szolgai munkát. A relén keresztül végighallgatta a kihallgatást, és Barleyval kapcsolatos baljós sejtelmei ellenére az izgatottság szikrája lobbant fel halvány balti szemében. Barley, mélyen gondolataiba burkolózva, az első sorban ült Bob és Clive között, mint megkülönböztetett, bár zaklatott vendég egy házivetítésen. Mialatt Brock bekapcsolta a vetítőt, én Barley árnyékban levő fejét néztem, amelyet először gondolatokba merülve lehorgasztott, majd hirtelen felkapta, amikor az első diakép megjelent a képernyőn. Ned mellettem ült. Nem szólt egy szót sem, de láttam rajta a fegyelmezett belső feszültséget. Húsz férfiarc villant fel a szemünk előtt, többségük szovjet tudós, akiket a londoni és a langleyi nyilvántartókban sebtében elvégzett első kutatások alapján úgy ítéltek meg, hogy ők hozzájuthatnak a Kékmadár információs anyaghoz. Némelyiket többször is levetítették: először szakállasan, aztán szakáll nélkül. Másokat húsz évvel korábban készült képeken mutattak, mert csak ez volt róluk az archívumban.

– Ezek között nincs – jelentette ki Barley, amikor a bemutató véget ért, s hirtelen a fejéhez kapott, mintha megcsípték volna.

Bob egyszerűen nem akarta elhinni. A hitetlenkedései ugyanolyan aranyosak voltak, mint a hiszékenységei. – Még az se, hogy talán vagy esetleg Barley? Piszokul magabiztosnak hangzik ahhoz képest, hogy rendesen iszogatott, amikor először körülnézett. Jézusmária, én voltam olyan partikon, ahol még a nevemre sem emlékeztem.

– Nem szép dolog, öregem – mondta Barley, és ismét gondolataiba merült.

Kátya következett, de ezt Barley nem tudhatta. Bob óvatosan hozakodott elő vele, bemutatván nekünk, hogy egy langleyi profi hogyan melegít be..

– Barley, most néhány fiút és lányt fog látni a moszkvai kiadói körökből – mondta túlzó általánosítással, amikor Brock bevetítette az első diákat. – Olyan emberek, akikkel összeakadhatott oroszországi utazásai során, fogadásokon és könyvkiállításokon felbukkanó emberek, és akik ebbe a körbe tartoznak. Ha lát valakit, akit ismer, akkor kiabáljon.

– No, nézd csak, ez Leonóra! – kiáltott fel derűsen Barley, mialatt még Bob beszélt. A vetítővásznon egy bájosan kövér nő volt látható, a csípője, akár egy futballpálya, amint egy nyílt aszfaltozott területen megy keresztül.

– Leni nagyágyú az SZK-nál – tette hozzá Barley.

– SZK? – visszhangozta Clive, mintha egy titkos társaság nyomára bukkant volna.

– Szojuzknyiga. Az SZK rendeli meg és forgalmazza a külföldi könyveket az egész Szovjetunió területén. Hogy a könyvek el is jutnak-e oda, az más kérdés. Leni haláli figura.

– Tudja a másik nevét?

– Zinovjeva.

Rendben, nyugtázta Bob mosolya a beavatottak számára.

Mutattak másokat is, Barley pedig kiválasztotta azokat, akikről tudták, hogy ismeri őket, de amikor megmutatták neki Kátyának azt a fényképét, amelyet Landaunak is megmutattak – Kátya kabátban, feltűzött hajjal, ahogy megy lefelé a lépcsőn, kezében a netán-szatyrával – Barley azt motyogta, hogy „tovább”, mint a többinél, akiket nem ismert.

De Bob fantasztikusan izgatott volt. Azt mondta: – Tartsa még, kérem! – olyan szerencsétlenül hogy még egy karon ülő csecsemő is kitalálta volna, hogy ennek a képnek fel nem ismert jelentősége van.

Így hát Brock tartotta, ahogy mi is tettük: visszatartottuk a lélegzetünket.

– Barley, ez a fekete hajú és nagy szemű kis hölgy a moszkvai Október Könyvkiadónál dolgozik. Jól beszél angolul, olyan kiválóan, mint maga meg Goethe. Tudomásunk van arról, hogy redaktor, aki szovjet művek angolra fordítását rendeli meg és fogadja el. Nem rémlik?

– Nincs hozzá szerencsém – mondta Barley.

Erre Clive átadta Barleyt nekem. Egy biccentéssel. Vigyed, Palfrey! A te tanúd. Ijessz rá!

A kiképző foglalkozásaimon speciális hangnemet használok. Állítólag árad belőle a házassági eskü réme, és én azért gyűlölöm, mert ez az a hangnem, amit Hannah utál. Ha a foglalkozásomhoz járna egy ál-fehérköpeny, akkor ez lenne az a pillanat, amikor beadnám az ártalmas injekciót. De akkor éjjel, mihelyt egyedül maradtam vele, inkább oltalmazó hangnemet választottam, és egy másfajta, talán megfiatalodott Palfrey voltam, az a Palfrey, aki – Hannah mindig esküdött rá – győzedelmeskedhetne. Nem úgy beszéltem Barleyval, mint valami zöldfülű újonccal, hanem mint egy baráttal, akit előre akarok figyelmeztetni.

A következőről van szó, mondtam, a lehető legcsekélyebb mértékben használva jogi szakkifejezéseket. Itt van a hurok, amit a nyakadra teszünk. Légy óvatos! Fontold meg alaposan!

Más embereket le szoktam ültetni. Barley esetében hagytam, hogy fel-alá járkáljon, mert láttam, hogy sokkal feszélyezetlenebb, ha mászkálhat, babrálhat, és kényelmesen nyújtózkodva mozgathatja a karjait előre-hátra. A beleélés akkor is átok, ha csak rövid ideig tart, és az összes rossz angol törvény sem tud visszatartani tőle.

És mialatt időlegesen kezdtem rokonszenvezni vele, észrevettem rajta néhány dolgot, amire a nagyobb társaságban nem figyeltem fel. Hogy a testét bizonyos távolságban tartja tőlem, mintha védekezne az ellen a vérében levő hajlama ellen, hogy átadja magát az első embernek, aki kéri. Hogy a karjai, minden önfegyelmező próbálkozása ellenére, rakoncátlankodtak, különösen a könyöknél, ahol mintha renegát módon szerettek volna kiszabadulni a rájuk erőltetett egyenruhából.

És észrevettem saját zavaromat, amiért még mindig képtelen voltam elég alaposan megfigyelni Barleyt, és oldalra pillantgattam, hogy inkább az aranyozott tükrökben lássam őt, amikor elhaladt előttük. Mind a mai napig úgy gondolok rá, hogy nagyon messze volt tőlem.

És észrevettem a tépelődését, amikor elmerült a hegyi beszédemben, majd kizökkent, kiemelve belőle egy-két pontot, hogy, tőlem elfordulva, megeméssze, s akkor váratlanul egy erőteljes, széles vállal néztem szembe, amit össze sem lehetett hasonlítani a hasonlíthatatlanul zavartabb elülső résszel.

És hogy amikor visszafordult felém, mennyire hiányzott a szeméből az az engedelmesség, amitől bölcs szavaim más befogadói esetében oly gyakran émelyegtem. Ő nem rémült meg. Még csak meg sem szeppent. Ennek ellenére ugyanúgy zavarba ejtett a tekintete, mint amikor először mért végig. Túlságosan őszinte volt, túlságosan tiszta, túlságosan védtelen. Ezt állandóan nyüzsgő mozdulatai sem tudták eltakarni. Úgy éreztem, hogy a szemén keresztül én vagy bárki más megtámadhatná és legyőzhetné Barleyt, de ettől az érzéstől megrémültem, mintha fenyegetés lett volna. A saját biztonságomat féltettem tőle.

A dossziéjára gondoltam. Nagyon sok benne a heves összeütközés, a látszólag önpusztító cselekedet, és nagyon kevés az óvatosság. Aztán a szörnyű iskolai pályafutása. Megpróbált némi babért szerezni bokszolással, ami azzal végződött, hogy törött állkapoccsal az iskola szanatóriumába került. Kicsapták, mert részeg volt, amikor felolvasta az apostoli levelet a nagymisén. „Még az előző éjszakáról maradtam részeg, uram. Nem volt szándékos.” Megvesszőzték és kicsapták.

Milyen jó lenne, gondoltam, neki is meg nekem is, ha rá tudnék mutatni valamilyen nagy bűnre, í amitől fél, valamilyen gyáva tettére vagy mulasztására. De Ned megmutatta nekem az egész életét, a titkos mellékleteket és mindent az egészségi állapotáról, a pénzügyi helyzetéről, nőkről, feleségekről, gyerekekről. És az egész csupa jelentéktelen dolog volt. Semmi nagy botrány, semmi nagy bűn. Egyáltalán semmi nagy dolog – talán éppen ez ad magyarázatot arra, hogy ilyen. Vajon egy nagyobb tenger hiánya késztette arra, hogy hajóját újra meg újra zátonyra futtassa az élet kis szikláin, provokálva a Teremtőt, hogy tegyen vele valami nagyobb dolgot, vagy ne molesztálja többet? Vajon akkor is ilyen kedves lenne, ha nagyobb nehézségekkel kerülne szembe?

Aztán hirtelen, mielőtt még észrevenném, szerepet cserélünk. Ott áll fölöttem, és lefelé néz. A csoport még mindig odaát vár a könyvtárban, és én hallom, hogy nyugtalanok. A nyilatkozatra szolgáló űrlap előttem fekszik az asztalon. De ő engem vizsgálgat, nem az űrlapot.

– Szóval van még kérdése? – kérdezem felszegett fejjel, tudván, hogy milyen magas. – Kíváncsi még valamire, mielőtt aláírja? – Végül is a speciális hangnememet használom – önvédelemből.

Először zavarba jön, aztán felderül az arca. – Miért? Van még válasza, amit el akar nekem mondani?

– Ez nem tisztességes üzlet – figyelmeztetem szigorúan. – Magára nagy titkot bíztak. Nem maga kérte, de most már nem lehet visszacsinálni. Eleget tud ahhoz, hogy felakasszanak egy férfit, meg talán egy nőt. Emiatt maga egy bizonyos kategóriába kerül. S ez olyan kötelezettségekkel jár, amelyek elől nem térhet ki.

És, Isten engem úgy segéljen, megint Hannah jut eszembe. Barley felélesztette bennem a Hannah okozta fájdalmamat, mintha új seb lett volna.

Barley megrántja a vállát, lerázva magáról a terhet. – Nem tudom, mit tudok – mondja.

Az ajtón tompa kopogás.

– Az a helyzet, hogy talán még akarnak mást is mondani magának – mondom neki, megint ellágyulva, igyekezve tudomására hozni, hogy én törődök vele. – Lehet, hogy amit már tud, az csak a kezdete annak, amire azt akarják, hogy rájöjjön.

Aláír. Elolvasás nélkül. Rejtélyes ügyfél. Aláírhatná a saját halálos ítéletét, és nem tudna róla, nem is érdekelné. Kopognak, de még oda kell írnom a nevemet tanúként.

– Kösz – mondja Barley.

– Mit?

Elteszem a tollamat. Megfogtam, fut át az agyamon, győzelmemet fagyos ábrázattal leplezve éppen amikor Clive és a többiek bevonulnak Nehéz eset volt, de leszerződtettem.

Énem másik fele azonban szégyelli magát, és rejtélyes módon pánikba esik. Az az érzésem hogy tüzet gyújtottam a táborunkban, és nem lehet tudni, hogyan terjed tovább, és ki fogja eloltani.

A következő felvonás egyetlen érdeme az, hogy rövid volt. Sajnáltam Bobot. Sosem volt ravasz ember, és semmi esetre sem volt bigott. Nyílt volt, de ez még nem bűn, még a kémvilágban sem. Inkább Nedhez hasonlított, mint Clive-hoz, és közelebb állt a titkosszolgálat munkamódszeréhez, mint a Langleyben használatoshoz. Volt olyan időszak, amikor Langleyben bőséggel volt a Bobfélékből, és jobban is mentek a dolgok.

– Barley, van magának egyáltalán valami fogalma annak az anyagnak a jellegéről, amellyel a maga által Goethének nevezett forrás eddig szolgált? Általános mondanivalójáról, hogy úgy mondjam? – kérdezte Bob félszegen, széles mosolyát elővéve.

Johnny ugyanilyen kérdést tett fel Landaunak, jutott eszembe. És ő megégette a kezét.

– Honnan lenne? – kérdezett vissza Barley. – Még nem is láttam az anyagot. Maguk nem engedik.

– Egészen biztos benne, hogy Goethe nem tett magának valamilyen előzetes célzást? Nem súgott valamit – mint szerző a kiadójának – arról, hogy mi az, amivel – majd egyszer, ha mindketten betartják az ígéretüket – esetleg elő fog állni? Azonkívül, amire már Peregyelkinóban is számított – a fegyverzetről és a nem valódi ellenségekről szóló terjengős beszéden kívül?

– Mindent elmondtam, amire emlékszem – mondta Barley, és zavartan rázta a fejét.

Ugyancsak mint előtte Johnny, Bob is kezdett belesandítani a jegyzetébe, amit az asztal alatt tartott. De Bob ezt valóban feszélyezetten tette. – Barley, a két év alatt tett hat szovjetunióbeli látogatása során kapcsolatba került-e, ha csak rövid időre is, békeharcosokkal, disszidensekkel vagy más, hasonló jellegű csoporttal?

– Az bűn?

Clive közbevágott: – A kérdésre válaszoljon, kérem!

Meglepő módon Barley engedelmeskedett, Clive néha egyszerűen túl kicsi volt ahhoz, hogy felérjen hozzá. – Az ember mindenfélékkel találkozik, Bob. Dzsesszzenészekkel, könyves emberekkel, értelmiségiekkel, újságírókkal, művészekkel – a kérdésre lehetetlen válaszolni. Sajnálom.

– Akkor megfordítom, és azt kérdezem, hogy ismer-e békeharcosokat otthon Angliában?

– Fogalmam sincs róla.

– Barley, tudta, hogy egy bizonyos bluesegyüttes két tagja, akikkel 1977 és 1980 között együtt játszott, részt vett a Nukleáris Leszerelési Kampányban és más béketársaságokban?

Barley mintha zavarba jött volna, de egy kicsit el is volt bűvölve. – Tényleg? És van nevük?

– Meglepődne, ha azt mondanám, hogy Maxi Bums és Bert Wunderley?

Clive-ot nem számítva, mindenki derültségére Barley jóízű hahotában tört ki. – Úristen! Felejtse el a béke jelzőt, Bob! Maxi véresszájú komcsi volt. A parlamentet is felrobbantotta volna, ha lett volna bombája. Bert meg fogta volna a kezét, amíg befejezi.

– Gondolom, homoszexuálisak voltak – mondta Bob egy öreg róka mosolyával.

– Melegek, mint a lábasalátétek – helyeselt Barley elégedetten.

Mire Bob, nyilvánvaló megkönnyebbüléssel összehajtotta a papírját, és egy pillantással jelezte Clive-nak, hogy ő végzett, Ned pedig azt javasolta Barleynak, hogy menjenek ki a friss levegőre. Walter előzékenyen odalépett az ajtóhoz és kinyitotta. Nednek bizonyára kontrasztként volt rá szüksége, mert máskülönben Walter nem merte volna megtenni. Barley egy pillantig habozott, aztán felkapott egy üveg whiskyt meg egy poharat, és külön-külön belecsúsztatta azokat vadászinge oldalzsebeibe, amivel, az a gyanúm, szándékosan meg akart bennünket botránkoztatni. Ily módon felszerelkezve utánuk ballagott, mi hárman pedig magunk maradtunk szótlanul.

– Russell Sheriton kérdései voltak azok, amelyekkel bombáztad? – kérdeztem Bobot elég kedvesen.

– Russell túl okos ezekhez a mai rohadt dolgokhoz, Harry – válaszolta Bob nyilvánvaló utálattal. – Russell hosszú utat tett már meg.

A Langleyben zajló hatalmi harcok még azok számára is rejtélynek számítottak, akik benne voltak, és különösen – bármennyire is másként tüntettük fel – tizenkettedik emeleti báróink részére. De a forrongásokban és a mesterkedésekben Sheriton neve gyakran úgy jött szóba, mint azé az emberé, aki valószínűleg megjelenik a rakás tetején.

– Szóval akkor ki engedélyezte? – érdeklődtem, még mindig a kérdésekre utalva. – Ki állította össze ezeket, Bob?

– Lehet, hogy Russell.

– Épp most mondta, hogy Russell túl okos!

– Lehet, hogy a bojárjait kell féken tartania – mondta Bob kelletlenül, miközben pipára gyújtott, és eloltotta a gyufáját.

Elhelyezkedtünk, és vártuk Nedet.

Az árnyékadó fa egy parkban van a vízparton, álltam is meg ültem is már alatta, és néztem, ahogy kel fel a nap a kikötő felett, mialatt a harmat cseppekben rátelepedett az esőkabátomra. Anélkül, hogy értettem volna, egy szent ábrázatú, öreg misztikust szoktam hallgatni, aki szereti ott fogadni a tanítványait, ugyanazon a helyen, napközben. Mindenféle korosztályból valók, és úgy szólítják, hogy Professzor. A padot a fa törzse köré építették, és vaskönyöklők választják el egymástól az ülőhelyeket. Barley középen ült, az egyik oldalán Ned, a másikon Walter. Legelőször egy csendes tengerészkocsmában beszélgettek, aztán égy hegytetőn, mondta Barley, de valamilyen okból Ned nem akar emlékezni a hegytetőre. Végül visszajöttek a völgybe az utolsó színhelyre. Brock éberen ült a bérelt autóban, és onnan figyelte őket. Az út másik oldalán levő raktárakból daruk nyöszörgése, teherautók pöfögése és halászok ordibálása hallatszott. Reggel öt óra volt, de a kikötőben háromkor kezdődik az élet. Az első hajnali felhők alakot öltöttek és szétfoszlottak, mint az Első Nap.

– Válasszanak valaki mást! – mondta Barley. Már ezelőtt is mondta néhányszor különféle módon. – Én nem vagyok a maguk embere.

– Nem mi választottuk magát – mondta Ned –, hanem Goethe. Ha találnánk módot arra, hogy maga nélkül jussunk el hozzá, akkor azonnal megtennénk. De ő magát szemelte ki. Talán tíz évet is várt arra, hogy olyan valaki bukkanjon fel, mint maga.

– Azért választott engem, mert nem vagyok kém – mondta Barley. – Mert előadtam a hülyeségemet.

– Most sem lesz kém – biztatta Ned. – Kiadó lesz. Az övé. Csupán annyit tesz, hogy együttműködik a szerzőjével, és ugyanakkor mivelünk is. Mi rossz van ebben?

– Magában van vonzerő, és van magához való esze – mondta Walter. – Nem csoda, hogy iszik. Húsz éve alábecsülik magát. Most itt az alkalom, hogy sziporkázzon. Szerencséje van.

– Már sziporkáztam Peregyelkinóban. Valahányszor sziporkázom, utána a dolgok rosszra fordulnak.

– Még talán hitelképes is lehet – folytatta Ned. – Három hét felkészülés Londonban, amíg a vízumra vár, egy vidám hét Moszkvában, és örökre megszabadul a bajoktól.

Ned, veleszületett óvatosságával, kerülte a „kiképzés” szót.

Aztán megint Walter jött, egy kis fenyegetés, egy kis hízelgés, mindkettő a megengedett határon túl, de Ned hagyta, hadd csinálja. – Ó, nem a pénz számít, Barley az ilyesminek magasan fölötte áll! Ez egy apróság a hazájáért, amire sok embernek nincs még lehetősége sem. Álmodoznak róla, írásban folyamodnak érte, de soha nem adatik meg nekik. Azután pedig, hogy megtette a magáét, hátradőlhet és élvezheti az előnyeit annak, hogy angol, tudván, hogy megdolgozott értük, még akkor is, ha gúnyosan nevet rajtuk, amihez természetesen joga van, és ez olyasvalami, amiért ugyanúgy meg kell küzdenie, mint minden másért.

És Ned helyesen döntött. Barley nevetett, és azt mondta Walternek, hogy „Hagyjon békén!”, vagy valami ilyesmit. – Egy apróság a szerzőjéért is, ha meggondolja – szólt közbe Ned, hétköznapi stílusában. – Megmentheti az életét. Ha államtitkokat akar átadni, akkor a legkevesebb, amit tehet érte, az hogy összehozza őt a megfelelő emberekkel. Maga Harrow-ban végzett, ugye? – tette hozzá, mintha csak most jutott volna eszébe. – Nem azt olvastam valahol, hogy Harrow-ban tanult?

– Csak iskolába jártam ott – mondta Barley, Walter pedig elengedte egyik göndör kacaját, és udvariasságból Barley is csatlakozott hozzá.

– Miért jelentkezett hozzánk olyan kitartóan évekkel ezelőtt? Emlékszik még rá, hogy mi volt az oka? – kérdezte Ned. – Valamiféle kötelességérzet?

– Nem akartam apám cégéhez kerülni. A tanárom azt mondta, tanítsak egy előkészítő középiskolában. Az unokatestvérem, Lionel azt mondta, hogy álljak be kémnek. De maguk elutasítottak.

– Igen. Hát attól tartok, hogy ezt a szívességet nem tudjuk megtenni még egyszer – mondta Ned.

A három férfi, mint három régi bajtárs, csendben szemlélte a vízpartot. Tengerjárók hosszú sora zárta el a kikötő bejáratát, az árbocaikat világító nyaklánc díszítette.

– Tudja, mindig arról álmodoztam, hogy egyszer lesz valaki – sipította Walter hirtelen, a tengerhez beszélve. – A szívemben én egész biztosan Istenember vagyok. Vagy pedig bukott marxista. Mindig hittem benne, hogy előbb vagy utóbb a történelmüknek felszínre kell dobnia valakit. Mit ért a tudományokhoz? Semmit. Nem is érthet. Maga még ahhoz a generációhoz tartozik – az utolsó humán szüzekhez. Ha megkérdezném magától, hogy mi az az égési sebesség, akkor valószínűleg azt hinné, hogy tésztasütésről beszélek.

– Valószínűleg – helyeselt Barley, akarata ellenére ismét nevetve.

– VHV? Fogalma sincs róla?

– Sajnos, nem szeretem a rövidítéseket.

– Hát úgy, hogy visszatérő-hiba-valószínűség?

– Analfabéta vagyok – csattant fel Barley; váratlanul feltörő goromba stílusában.

– Újrakalibrálni? Kit vagy mit kalibrálok újra és és mivel?

Barley nem is válaszolt.

– Hát jó. Akkor az a Nagy Kurvapecér, amit bizonyos körökben csak úgy emlegetnek, hogy az NKP? Remélem, nem bántja az angol nyelvhez szokott fülét? Szép angolszász szavak, nem?

Barley vállat vont.

– Az NKP a szovjet SS9 szuperrakéta volt – mondta Walter. – Egy május elsejei felvonuláson gurították ki először a hidegháború sötét éveiben. A méretei lélegzetelállítóak voltak, és később arról lett hírhedt, hogy fantasztikus a lábnyoma. Ezt se hallotta még? A lábnyomot? Nem baj, majd fogja. Ebben az esetben a lábnyom három hatalmas lyuk volt a nagy orosz pusztaságban, amelyek úgy néztek ki, mint a Minuteman ballisztikus rakéták krlövőállomásainak sémái az irányító központokkal együtt. A vita azon folyt, hogy egymástól független célpontokra kilőhető robbanófejekkel készítették-e a rakétákat, és hogy ennek következtében el tudnak-e találni egyszerre három amerikai silót? Azok, akik nem akarták elhinni, hogy erre képesek, a lábnyomokat elnevezték vakszerencsének. Azok, akik elhitték, még rá is licitáltak, és azt mondták, hogy a robbanófejek arra készültek, hogy városokat romboljanak szét, nem pedig silókat. A hívők győzedelmeskedtek, és zöld utat kaptak az ABM-programhoz. Nem számít, hogy három évvel később kétségbe vonták az elméletüket. Ők átpréselték. De úgy látom, kezdem untatni.

– Már az eleje sem érdekelt – mondta Barley.

– De gyorsan tanul, természetesen – nyugtatta meg Nedet Walter elégedetten, Barley feje fölött. – A kiadók már a felénél megértenek bármit.

– Mi rossz van abban, hogy kiderít valamit? – panaszkodott Ned jóindulatú ember módjára, akit összezavar a választékos beszéd. – Ezt sose tudom megérteni. Nem arra kérjük, hogy készítsen szörnyű rakétákat, vagy hogy nyomja meg a gombot. Arra kérjük, hogy segítsen nekünk tágítani az ismereteinket az ellenségről. Ha nem szereti a nukleáris dolgokat, annál jobb. És ha kiderül, hogy az ellenség jó barát, akkor mi rosszat csináltunk?

– Azt hittem, hogy a hidegháború már véget ért – mondta Barley.

Mire Ned, szinte őszintén megrémülve, alig hallhatóan felkiáltott, hogy „Drága jó istenem!”.

De Walter nem tanúsított ilyen önuralmat. Úgy tett, mintha ingerült lenne, s talán az is volt. Walter bármelyik percben bármilyen tudott lenni, gyakran egyszerre többféle is. – Olcsó politikai színjátékok és hamis barátságok! – horkant fel. – Itt állunk a történelem legnagyobb konfliktusának közepén, és maga azt mondja nekem, hogy az egésznek vége van, mert néhány államférfi a nyilvános kézfogások meg egypár elavult játék kihajigálása mellett dönt! A gonosz birodalma térdre kényszerült, ó, persze! A gazdaságuk katasztrofális, az ideológiájuk köddé foszlott, a hátsó udvaruk pedig a szemük láttára robban fel. Csak azt ne mondja nekem, hogy ez ok arra, hogy lecsatoljuk a fegyvereinket, mert egy szavát sem hiszem el. Ez arra ok, hogy napi huszonöt órán keresztül az anyjuk kínját kikémkedjük és tökön rúgjuk őket, valahányszor megpróbálnak felkelni a földről. Isten tudja, ki mindenkinek nem gondolják majd magukat tíz év múlva!

– Gondolom, tisztában van azzal, hogy ha cserbenhagyja Goethét, akkor átengedi őt az amerikaiaknak – jelentette ki Ned gyakorlatias szempontú információként. – Bob nem fogja békén hagyni miért is tenné? Ne tévessze meg magát a yale-i modora! Akkor hogy fog önmagával szembenézni?

– Én nem akarok szembenézni önmagammal – mondta Barley. – El sem tudok képzelni rosszabbat annál, hogy önmagammal szembenézzek.

Egy palaszínű felhő úszott el a nap előtt, aztán szertefoszlott.

– A következőről van szó – mondta Ned. – Durván hangzik és nem angolos, mégis kimondom. Passzív vagy aktív szereplő kíván lenni hazája megvédésében?

Barley még a válaszon gondolkodott, amikor Walter kimondta helyette, mégpedig ellentmondást nem tűrő véglegességgel. – Maga egy szabad országban él. Nincs választása – mondta.

A kikötői zaj egyre fokozódott, ahogy mindjobban világosodott. Barley lassan felállt, és megmasszírozta a hátát. Mintha egy állandó fájáspontja lett volna ott, egy kicsit a dereka felett. Talán ezért volt a tartása egy kicsit hajlott.

– Bármelyik tisztességes egyház már rég máglyára vetette volna az ilyen gazembereket, mint maguk – jegyezte meg kimerülten. Odafordul Nedhez, és rápillantott túlságosan kicsi szeművegén keresztül. – És maga ostoba, hogy engem használ fel.

– Közöttünk senki sem a megfelelő ember – mondta Ned. – Mi nem a megfelelő dolgokkal foglalkozunk.

Barley keresztülment a füvön, a zsebében levő kulcsait tapogatva. Befordult egy mellékutcába, és eltűnt a szemük elől, miközben Brock óvatosan utánament.

A ház ék alakú volt, az utcai része keskeny, hátul pedig széles. Barley kinyitotta a bejárati ajtót, majd bezárta maga mögött. Felkapcsolta a lépcsőházi villanyt, és egyenletes léptekkel elindult a lépcsőn, mert hosszú utat kellett megtennie.

Rendes nő volt, és ő semmiről sem tehetett. Mind rendes nők voltak. Olyan nők, akiknek küldetésük volt vele, mint ahogy egyszer Hannah-nak is küldetése volt velem – az, hogy megmentsék, hogy rendbe hozzák, hogy egy irányba tereljék a jaj-de-sok tehetségét, hogy segítsenek neki újrakezdeni, amivel megszabadulhat a korábbi újrakezdésektől. És Barley biztatta őt, ahogy mindegyiküket biztatta. Úgy állt mellettük a betegágynál, mintha nem ő maga lenne a beteg, hanem a gyógyító csoport egyik tagja. „Szóval mit csináljunk ezzel a szegény fickóval, amitől újra talpra állna és normálisan élne?”

Csak az volt a baj, hogy sohasem hitt az orvosságban, mint ahogy én sem.

A nő hasalt az ágyon, kimerült volt, és valószínűleg aludt. Kitakarította a lakást. Ahogy a foglyok takarítják a cellájukat, és a gyászoló család rendezgeti a sírokat, úgy tisztogatta ő egy olyan világ felszínét, amelyet nem tudott megváltoztatni. Más emberek talán azt mondhatnák Barleynak, hogy túl szigorú önmagához. A nők ezt gyakran meg is mondták neki. Hogy nem szabad magára vennie a felelősséget minden olyan kapcsolat mindkét feléért, amely a nyakába zúdul. Barley ezt jobban tudta. Tudta, hogy milyen távolság van közte és minden más között. Azokban a napokban még saját gyógyíthatatlanságának utolérhetetlen szakértője volt.

Megérintette a nő vállát, de mivel az meg sem moccant, tudta, hogy ébren van.

– A követségre kellett mennem – mondta. – A londoniak rám haraptak. Vissza kell mennem és oda kell állnom eléjük, különben elveszik az útlevelemet.

Kihalászott egy bőröndöt az ágy alól, és kezdte belerakni az ingeket, amelyeket a nő kivasalt neki.

– Azt mondtad, ezúttal nem mész vissza – mondta a nő. – Azt mondtad, hogy angliai idődet már leszolgáltad. Letöltötted a büntetésedet.

– A korai járatra vettek jegyet nekem. Semmit sem tehetek. Perceken belül itt lesz a kocsi értem. – Bement a fürdőszobába a fogkeféjéért meg a borotvafelszereléséért. – A törvény teljes szigorával járnak el velem szemben! – kiabálta. – Semmit sem tehetek.

– Én pedig visszamegyek a férjemhez – mondta a nő.

– Maradj itt! Használd a lakást! Bármit. Csak néhány hét az egész. Aztán vége.

– Ha legalább nem mondtad volna azt a sok mindent, akkor most jobb lenne. Én akkor is boldog lettem volna, ha csak viszonyunk van. Látnod kellene a leveleidet. Hallanod kellene magad.

Barley nem nézett rá. A bőröndje fölé görnyedt.

– Senki mással ne tedd ezt! – mondta a nő.

Eddig tartott a nyugalma. Zokogni kezdett, és zokogott, amikor Barley elment, és másnap reggel még mindig zokogott, amikor valamelyest tájékoztattam, és az orra alá toltam egy nyilatkozatot, mialatt megkérdeztem, hogy mennyit mondott el neki Barley Semmit. Kifecsegte az egész sztorit, de körömszakadtáig védte Barleyt. Hannah ugyanezt tette volna. És még mindig ezt teszi, a hűség mintaképe mind a mai napig, pedig az illóziói rég szertefoszlottak.

Nednek és Orosz Ház-beli embereinek mindössze három hétre volt szükségük, hogy Barleyt kipofozzák. Három hétvégére és tizenöt hétköznapra, amelyek csak ötkor kezdődtek, amikor Barley lelépett az irodájából.

De Ned végigcsinálta a dolgot, ahogy csak Ned képes rá. Ned ébren tartotta volna a kiképzőket egész éjjel, önmagát pedig éjjel-nappal. És Barley, a veleszületett szeszélyességgel, minden alkalommal fel-alá járkált és forgolódott, mígnem lecsillapodott, s az arca kiegyensúlyozott, sőt ahogy az indulás napja közeledett, még komoly is lett. Gyakran úgy tűnt, mintha ellenkezés nélkül magáévá tette volna szakmánk minden erkölcsi alapelvét. Végül is, jelentette ki Walternek, nem a látszat az egyedüli létezési forma? Uramisten, de igen! – kiáltott fel Walter elragadtatva. – És nemcsak a mi szakmánkban! És az ember egész énje talán nem álarc? – erősködött Barley. – És talán nem a titok világa az egyedüli világ, amelyben érdemes élni? Walter megerősítette, hogy úgy van, és azt tanácsolta neki, hogy vegyen ki magának ott egy állandó lakást, mielőtt még az árak felmennének.

Barley az elejétől fogva szerette Waltert, szerette benne a törékenységet, és, ahogy ma látom, a múlékonyságot. Mintha a kezdetektől tudta volna, hogy egy olyan ember kezét fogja, aki útban van a temető felé. Egyéb alkalmakkor Barley arca is olyan üres volt, mint egy nyitott sírgödör. Nem is lett volna Barley, ha nem lett volna olyan, mint az inga.

Leginkább az a családi légkör tetszett meg neki amit Ned, a még le nem horgonyzott kisjóskák iránti ösztönével, szorgalmasan istápolt – a csevegős vacsorákat, azt, hogy a család egyik tagja, sőt sztárja, a sakkpartikat a jó öreg Palfreyval, akit Ned ravaszul befogott Barley szekerébe, hogy ellensúlyozza Walter zavaróan rövid életű hatását. – Ugorj be, amikor kedved tartja – mondta nekem Ned, barátságosan megveregetve a hátamat.

Így lettem én Barley jó öreg Harryje.

Harry, öregfiú, játsszunk már egy sakkpartit, a fene egye meg! Harry, öregfiú, miért nem marad itt vacsorára? Harry, öregfiú, hol a fenébe van a pohara?

Bobot ritkán hívta meg Ned, Clive-ot egyáltalán nem. Ez Ned show-ja volt és Ned kisjóskája. És ő kiválóan tudta, hogy mitől lobban Barley.

Rejtekháznak Ned egy csinos, VII. Edward korabeli villát választott ki Knightsbridge-ben, Londonnak egy olyan részén, ahol Barleynak nem voltak ismerősei. Clive ráncolta a homlokát az árán, de az amerikaiak fizettek, úgyhogy akadékoskodásnak nem volt helye. A ház egy zsákutcában állt, alig ötpercnyi járásra a Harrodstól, és egy olyan jótékonysági egyesület – az Etikai Kutató- és Akciócsoport – nevében béreltem ki, amelyet évekkel azelőtt jegyeztem be, és jobb napokra tartogattam. Egy Miss Coad nevű, barátságos titkosszolgálati házvezetőnőt bíztunk meg a felügyelettel, akit annak rendje és módja szerint feleskettem a Kék madár kiképzési tervére. A legfelső emeleti gyerekszobát szerény előadóteremmé alakítottuk át, és mint a többi otthonos és jól berendezett szobát, ezt is mikrofonokkal láttuk el.

– Ez lesz a második otthona erre az időre – mondta Ned Barleynak, amikor körbevezettük. – Ez lesz a hálószobája, amikor szüksége lesz rá, és ez a maga kulcsa. A telefont annyit használhatja, amennyit akarja, de ezt sajnos lehallgatjuk, úgyhogy ha magánjellegű, akkor jobb, ha a szemközti utcai fülkéből beszél.

A biztonság kedvéért a belügyminisztériumi engedélyt a telefonfülke lehallgatására is kiterjesztettem. Fontos amerikai érdek.

Mivel Barley meg én nem szoktunk sokat aludni, mi leültünk sakkozni, amikor a többiek nyugovóra tértek. Ösztönző ellenfél volt, gyakran rendkívül jó, de bennem van egy adag ravaszság, ami belőle hiányzott, és én jobban tudtam alkalmazkodni az ő gyengeségeihez, mint ő az enyéimhez. Elvégre én elolvastam a dossziéját. De még most is emlékszem olyan partikra, amelyekben egy pillantással átlátott egy teljes támadássort, majd három-négy lépéssel és óriási örömujjongással arra kényszerített, hogy adjam fel a játszmát.

– Megfogtam, Harry! Kérjen bocsánatot! Hajtson fejet!

De amikor újra felállítottuk a figurákat, éreztem, hogy kifogyott belőle a türelem. Elkezdett összevissza hadonászni meg csapkodni, és a gondolatai szanaszét kalandoztak.

– Maga nős, Harry?

– Nem úgy, hogy észrevenné – feleltem.

– Az mi a fenét jelent?

– A feleségem vidéken van. Én a városban lakom.

– Régóta a felesége?

– Időtlen idők óta – mondtam meggondolatlanul, rögtön azt kívánva, bárcsak mást válaszoltam volna.

– Szereti őt?

– Drága barátom! – De csak bámult rám, tudni akarta. – Bizonyos távolságból, azt hiszem. – tettem hozzá kelletlenül.

– Ő viszontszereti?

– Gondolom, igen. Már elég régóta nem kérdeztem tőle.

– Gyerkőcök?

– Egy fiú. Elmúlt harminc.

– Szokta látni?

– Karácsonykor küld egy lapot. Temetéseken és esküvőkön találkozunk. A magunk módján elég jó barátok vagyunk.

– Mi a foglalkozása?

Kacérkodott a joggal. Most éppen pénzt keres.

– És boldog?

Dühös voltam, ami manapság nemigen fordul elő velem. A boldogság meg a szerelem meghatározásához az égvilágon semmi köze. A fenébe is, csak egy kisjóska. Nekem van jogom ahhoz, hogy közel kerüljek hozzá, nem pedig fordítva. Ennél is szokatlanabb volt, hogy dühömet ki is mutattam. De minden bizonnyal így történt, mert észrevettem, hogy aggódva néz rám, kétségtelenül azon tűnődve, hogy véletlenül nem valamilyen családi j tragédiára tapintott-e rá. Aztán elpirult és elfordult, valami más témát keresve, amivel fel lehetne oldani a kínos helyzetet.

– Én úgy mondanám, uram, hogy nem erőlködik – mondta Nednek egy bizonyos Mr. Candyman, a legújabb csiptetős mikrofonok szakértője.

– Azt nem mondom, hogy tehetséges, de figyel, és isten bizony kiváló memóriája van.

– Ez egy úriember, Mr. Ned, nekem az tetszik benne – mondta az egyik megfigyelőnő, akinek az volt a feladata, hogy az utcai megfigyelés alapjait tanítsa meg Barleynak. – Van esze, van humorérzéke, ami – én gyakran mondom – már majdnem elég is egy megfigyelőnek.

Később bevallotta, hogy a szolgálati szabályzatnak megfelelően visszautasította Barley közeledését, de azért a férfinak csak sikerült megismertetnie őt Scott Fitzgerald írásaival.

– Az egész egy nagy hókuszpókusz – jelentette ki Barley nyersen egy fárasztó foglalkozás után, amikor a titkosírás technikájával ismerkedtek. Ennek ellenére Barley nyilvánvalóan élvezte a dolgot.

S ahogy közeledett a számvetés napja, teljesen engedelmes lett. Olyannyira, hogy amikor odafuvaroztam a titkosszolgálat könyvelőjét, egy Christopher nevű unalmas pasast, aki öt napon keresztül elképedve vizsgálgatta az Abercrombie & Blair főkönyveit, Barleyban nyoma sem volt annak a felháborodásnak, amire én számítottam.

– De hát a kiadói szakmában minden utolsó disznó le van égve, kedves Chris barátom! – tiltakozott, ütemesen lépkedve az elegáns nappaliban saját dudorászása ritmusára, kinyújtott kezében egy whiskys pohárral, a hosszú lépteknél behajlított térddel. – Az olyan nagymenők, mint Jumbo, felfalják a gyümölcsöt, nekünk meg csak a csutka marad. – Németes hangon: – Nektek megfan a magatok módszere, nekünk megfan a magunké.

De sem Nedet, sem engem nem érdekelt egy fikarcnyit sem minden utolsó disznó. És Christ sem. Minket az akció érdekelt, és az a rémálom lebegett a szemünk előtt, hogy Barley esetleg menet közben fog tönkremenni a mi pénzünkből.

– De én nem akarok felvenni egy rohadt szerkesztőt! – kiabálta Barley, sokat szenvedett szemüvegét rázva felénk. – Én nem tudok fizetni egy rohadt szerkesztőt. Az elyi szent életű nagynénéim zaciba dobhatják a harisnyatartóikat, ha felveszek egy rohadt szerkesztőt!

De én már elintéztem a szent életű nagynéniket A Rulesban elköltött ebédünk alatt körüludvaroltam és megnyertem magamnak Lady Pandora Weir-Scottot, akit Barley inkább úgy ismer, hogy a Szent Tehén. A Külügyminisztérium egyik főpapjának adva ki magam, a lehető legbizalmasabban közöltem vele, hogy az Abercrombie & Blair Könyvkiadó várhatóan egy hivatalos Rockefeller-adományt fog kapni az angol–szovjet kulturális kapcsolatok fejlesztésére. De egy szót se, különben a pénzt elveszik, és egy másik, arra érdemes kiadónak adják.

– Hát én aztán, a francba is, bárkinél jobban megérdemlem – bizonygatta Lady Pandora, miközben széttárt könyökkel közeledett utolsó falat homárjához. – Próbálja meg maga fenntartani Ammerfordot évi harmincezerből!

Huncutkodva megkérdeztem tőle, hogy fordulhatnék-e nyugodtan az unokaöccséhez.

– Még mit nem! Őt bízza rám! Ő nem tud bánni a pénzzel, és a világ minden kincséért sem hazudna.

Hirtelenében egyre fontosabbnak tűnt találni egy felvigyázót Barley mellé. – Maga hirdette meg az állást – magyarázta neki Ned, Barley orra előtt lobogtatva egy apróhirdetést a kulturális sajtó egyik friss számában. Régi, patinás angol kiadó felvesz 25-45 év közötti, szakképzett orosz lektort a szerkesztő munkájának segítésére, irodalmi és műszaki szövegek, önéletrajz szükséges.

És másnap délután a hirdetésre megjelent Leonard Carl Wicklow az Abercrombie & Blair Norfolk Street, Strand címen található, többszörös jelzáloggal megterhelt ingatlanában.

– Egy angyal vár önre, Mr. Barley – búgott bele házitelefonba Mrs. Dunbar tökrészeg hangja. – Megkérjem, hogy berepüljön?

Egy angyal kerékpáros nadrágcsíptetőben, vászon utazótáskával a hátán. Magas angyali homlok, amelyen gondnak nyoma sem volt, szőke angyali fürtök. Angyali kék szemek, amelyek nem is ismerték a rosszat. Rejtélyesen elferdült angyali orr, amelyet az ember az első találkozáskor ösztönösen megfogna és újra kiegyenesítene. Beszélgessen el vele úgy, mint bárki mással tenné, mondta Ned Barleynak. Leonard Carl Wicklow, született Brightonban 1964-ben, kitüntetéssel végzett a Londoni Egyetem Szláv és Kelet-európai Intézetében.

– Ó, igen, maga az. Nagyszerű. Üljön le – dörmögte Barley. – Mi az ördög hozta magát a könyvkiadáshoz? Pocsék szakma. – Az egyik harsányabb írónőjével ebédelt, és még mindig az élményeit emésztette.

– Tudja, uram, én évek óta, hogy úgy mondjam, csinálgatom ezt a dolgot – mondta Wicklow angyalian lelkes mosollyal.

– Nos, ha hozzánk jön dolgozni, semmi esetre sem fogja csinálgatni – figyelmeztette Barley, sértődötten ettől az angol nyelv ellen intézett indokoltján támadástól. – Talán folytatja. Talán kibírja. Még az is lehet, hogy érvényesül. De az egészen biztos, hogy nem csinálgatja, amíg az én kezemben vab a kormányrúd.

– Nem tudom, hogy ez a hülye pasas ugat vagy dorombol – zsörtölődött Nednek még aznap este Knightsbridge-ben, amikor hármasban róttuk a keskeny lépcsőket felfelé, igyekezve a Walterrel megbeszélt esti randevúnkra.

– Tulajdonképpen mindkettőt elég jól csinálja – mondta Ned.

Walter szemináriumai lenyűgözték Barleyt, minden alkalommal teljes odaadással vett részt rajtuk. Barley mindenkit kedvelt, aki gyenge kézben tartotta saját sorsát, Walter pedig, valahányszor felállt a székéből, úgy nézett ki, mint aki le akar esni a világ széléről. Beszélgettek a kereskedőszakmárról, a nukleáris teológiáról, és beszélgettek a szovjet tudomány rémtörténetéről, amelynek Kékmadár, akárki legyen is ő, óhatatlanul örökösévé válik, Walter jobb oktató volt annál, hogy elárulja, mi a témája, Barley meg érdeklődőbb, hogysem megkérdezze,

– Korlátozás? – kiáltotta felháborodva Walter, az abszolút héja. – Komolyan nem tudsz különbséget tenni a korlátozás és a leszerelés között, te tökfej? Eloszlatni a világválságot, ezt mondtad? Milyen ostoba Guardian-duma ez? A vezetőink imádják a válságot. A vezetőink gyönyörködnek a válságban. A vezetőink azzal töltik az életüket, hogy feldarabolják a földgolyót válság után kutatva, hogy újraélesszék lankadó nemi vágyukat!

És Barley, aki korántsem sértődött meg, előrehajolt a székén, nyöszörgött, tapsolt és könyörgött, hogy még. Gyakran provokálta Waltert, felpattant és dübörgő léptekkel járkált a szobában, azt kiabálva, hogy „De – állj meg, a fene vigyen el – de!” Jó emlékezőtehetsége és gyors felfogóképessége volt, ahogy Walter előre sejtette. És tudományos szüzességét is feladta az első támadásra, amikor Walter megtartotta bevezető előadását a rémuralom egyensúlyáról, amit sikerült úgy beállítania, az emberi ostobaságok tárházát.

– Nincs kiút – jelentette ki megelégedéssel semmiféle naiv álmodozás sem hozhat megoldást. A szellem nem megy vissza a palackjába, a szembenállás örökké fog tartani, az ölelés egyre szorosabb lesz, a játékszerek minden generációval agyafúrtabbak lesznek, és egyik fél számára sem létezik olyasmi, hogy minimális biztonság. Sem a főszereplők, sem az utálatos kis újdonsült jövevények számára, akik minden évben kifejlesztenek maguknak egy kézibombát, és belépnek a klubba. Belefáradunk abba, hogy higgyünk benne, mert emberek vagyunk. Még esetleg azzal is kábíthatjuk magunkat, hogy elmúlt a veszély. De sose fog elmúlni. Soha, soha, soha.

– Szóval ki fog megmenteni bennünket, Walt? – kérdezte Barley. – Te meg Nedsky?

– Ha valami egyáltalán megmenthet, amit én kétlek, akkor az a hiúság lesz – válaszolta Walter. – Egyetlen vezető sem akar úgy bekerülni a történelembe, hogy ő volt az a hülye, aki egy nap alatt elpusztította az országát. Na meg a félelem, azt hiszem. Kiváló politikusaink legtöbbje önimádatból ellenzi az öngyilkosságot, hála istennek.

– Különben semmi remény?

– Semmi, ha az ember maga van – mondta elégedetten Walter, aki többször is komolyan fontolgatta, hogy inkább az egyház kötelékébe lép, mint a titkosszolgálatéba.

– Szóval mit akar Goethe elérni? – kérdezte még egyszer Barley, kicsit ingerülten.

– Ó, hát megmenteni a világot, egész biztosan. Azt mindnyájan szeretnénk megtenni.

– Megmenteni, de hogyan? Mi az üzenete?

– Ezt kell megtudnod, nem?

– Eddig mit mondott nekünk? Én miért nem tudhatom?

– Drága fiam, ne légy már olyan gyerekes! – kiáltott fel Walter türelmetlenül, de Ned gyorsan közbelépett.

– Maga mindent tud, amit tudnia kell – mondta megnyugtató tekintéllyel. – Maga az üzenetvivő. Erre van kiképezve, és ő is ezt várja magától, azt mondta, hogy a szovjet oldalon egy csomó dolog nem működik. Az általa festett kép szerint minden szint teljes kudarc – pontatlanság, hozzá nem értés, rossz irányítás, Moszkvába küldött hamis vizsgálati eredmények. Lehet, hogy ez igaz, lehet, hogy kiszínezte. Az is lehet, hogy valaki kiszínezte neki. Elég csalóka történet így, ahogy van.

– És mi úgy gondoljuk, hogy ez igaz? – kérdezte Barley, még mindig makacsul kitartva.

– Azt maga nem tudhatja meg.

– Miért nem?

– Mert kihallgatáskor mindenki beszél. Nincsenek már hősök. Maga beszél, én beszélek, Walter beszél, Goethe beszél, Kátya beszél. Tehát ha elmondjuk magának, hogy mit tudunk róluk, akkor veszélybe sodorjuk azt a helyzetünket, hogy kémkedhetünk utánuk. Tudunk róluk valamilyen konkrét titkot? Ha a válasz nem, akkor tudják, hogy nekünk nincs olyan szoftverünk vagy módszerünk vagy szupertitkos földi állomásunk, amellyel kideríthetjük. De ha a válasza igen, akkor óvintézkedéseket tesznek annak érdekében, hogy azzal a módszerrel ne folytassuk tovább a megfigyelést és a lehallgatást.

Barley és én sakkoztunk.

– Tehát,az a véleménye, hogy a házasság csak a távolból működik jól? – kérdezte tőlem, korábbi beszélgetésünket folytatva, mintha abba se hagytuk volna.

– Abban egészen biztos vagyok, hogy a szerelemre ez igaz – válaszoltam túlzott borzongással, és gyorsan kevésbé bizalmas mederbe tereltem a beszélgetést.

Barley utolsó estéjére Miss Coad tavaszi pisztrángot készített, és kifényesítette az ezüsttálcát. Bob megkapta az utasítást, és hozott egy ritka malátawhiskyt meg két üveg Sancerre-t. Ünnepségünk azonban szokásos elmélkedő hangulatában találta Barleyt, míg végül Walter lendületes utolsó prédikációja elűzte a rosszkedvét.

– A kérdés az, hogy miért – trillázott Walter váratlanul, s különös hangja bejárta az egész szobát, miközben elvette az én Sancerre-es poharamat. – Ezt keressük. Nem a lényeget, hanem az indítékot. Miért? Ha megbízunk az indítékban, akkor megbízunk az emberben is. És akkor megbízunk az anyagában is. A kezdetben nem a szó, nem a tett, nem az az ostoba kígyó volt. A kezdetben volt a miért? Éva miért szakította le az almát? Unatkozott? Érdeklődő volt? Lefizették? Ádám vette rá? Ha nem ő, akkor ki? Az Ördög minden lánynak a címlapsztorija. Őt hagyjuk ki! Valakinek falazott Éva? Nem elég azt mondani: „Mert ott az alma.” Ez jó lehet az Everest esetén. Még talán a Paradicsom esetén is jó. De Goethének nem lesz jó, és bizonyára nem lesz jó előkelő amerikai szövetségeseinknek sem, igaz, Bobby?

Amikor mindannyian elnevették magukat, ő erősen összezárta a szemét, és még magasabbra emelte a hangját.

– Vagy vegyük azt az elragadó Kátyát! Miért éppen őt választotta Goethe? Miért kockáztatta Goethe az ő életét? És ő miért engedte meg neki? Nem tudjuk. De tudnunk kell. Mindent tudnunk kell róla, amit csak lehet, mert a mi munkánkban a hírvivő az üzenet. Ha Goethe valódi, akkor a nő feje fölött ott lebeg a hóhér kardja. Ez nyilvánvaló. Ha nem, akkor mi a helyzet a nővel? Ő maga találta ki az egészet? Valóban kapcsolatban áll Goethével? Valaki mással áll kapcsolatban, és ha igen, akkor kivel? – Erőtlen mutatóujjával Barley arcára bökött. – Aztán itt van ön, uram! Vajon azt hiszi-e Goethe, hogy te kém vagy, vagy sem? Mások mondták neki, hogy te kém vagy? Légy hörcsög! Rakj el minden aranyrögöt, amit meg tudsz szerezni! Az Isten áldjon meg téged és mindenkit, aki egy csónakban evez veled!

Diszkréten újratöltöttem, ittunk. S emlékszem, hogy a néma csendben tisztán hallottuk a Big Ben harangjátékát a Westminster felől a folyón keresztül.

Csak másnap kora reggel, amikor Barley indulásáig már alig néhány óránk volt, került sor arra, hogy valamelyest belepillanthasson azokba a dokumentumokba, amelyeket olyan nagy hangon követelt Lisszabonban – Goethe füzeteibe, amelyekről Langleyben szigorú titoktartás mellett hasonmást készítettek, ugyanolyan vastag orosz karton hátlappal és a borítókon vidám szovjet iskolás gyerekeket ábrázoló nyomattal.

Szótlanul két kezébe fogva az anyagot, Barley egyszerű kiadóvá változott, miközben mi többiek néztük, ahogy átalakul. Kinyitotta az első füzetet, rápillantott a kötélmargóra, mérlegelte a súlyát, majd felcsapta a füzet hátulját, mintha azt fontolgatná, hogy mennyi idő alatt tudja elolvasni. Kezébe vette a másodikat, találomra felütötte, és látván a sűrűn írt sorokat, elhúzta a száját, mintha kifogásolná az egyes sortávolságot és a kézírást.

Aztán egyszerre végigszaladt mindhárom füzeten, tanácstalanul haladva az illusztrációktól a szövegig és a szövegtől az irodalmi ömlengésig, közben a fejét mereven hátrafele és féloldalt tartotta, mintha eltökélt szándéka lett volna megtartani magának a véleményét.

De észrevettem, hogy amikor felemelte a tekintetét, már nem is érzékelte a helyet, hanem mintha valami csak őelőtte felködlő távoli hegycsúcsra meredt volna.

Barley hampsteadi lakásának rutinszerű átvizsgálása, amit Ned és Brock végzett el távozása után, semmilyen komoly adalékkal nem szolgált lelkiállapotáról. Az íróasztalán levő lomok között találtak egy régi jegyzetfüzetet, amelybe a feljegyzéseit szokta bevezetni. Az utolsó bejegyzések egészen frissnek tűntek, a legtalálóbb minden bizonnyal az a két sor volt, amelyet Stevie Smith egyik kései verséből választott ki.

Nem riaszt úgy az éjsötét, mint

egy titokzatos barát.{*}

Ned lelkiismeretesen feljegyezte a dossziéba, de nem volt hajlandó semmit sem kezdeni vele. Mutassanak neki egy olyan kisjóskát, akinek az első bevetése előtt nincs gombóc a torkában.

A papírkosárba hajított egyik régi számla hátulján Brock talált egy idézetet, amelyről végül kiderítette, hogy Roethkétől származik, de erről a sorról valamilyen titokzatos okból csak hetekkel később tett említést.

Útközben ismerem meg célomat.