11

A következő három nap menetét, akár egy lezuhant repülőgép roncsait, később tüzetesen megvizsgálták technikai hibák után kutatva, de csak egypárat találtak.

Repülőtéri dühkitörése után Barley felvillanyozódott, az autóban rengeteget mosolygott magában, s a tőle megszokott szemérmes kedvességgel üdvözölte az ismerős épületeket. Tüsszögési rohama is rájött.

Amint megérkeztünk a knightsbridge-i házhoz – Ned úgy határozott, hogy Barleynak ott kell töltenie az éjszakát, mielőtt hazamenne a lakásába –, Barley lehajította a bőröndjeit, átölelte Miss Coadot, és miután kijelentette, hogy örökké szeretni fogja, megajándékozta egy csodálatos hiúzszőrme sapkával, amelynek a megvásárlására utólag sem Wicklow, sem más nem emlékezett.

Ennél a pontnál én távoztam. Clive felvezényelt a tizenkettedik emeletre egy, ahogy ő nevezte, „döntő fontosságú megbeszélésre”, bár kiderült, hogy valójában információt akar szerezni tőlem. Scott Blair ideges volt? Jókedvű volt? Milyen volt, Palfrey? Johnny is ott volt, figyelt, de alig szólt valamit. Bobot, mondta, visszahívták Langleybe konzultációra. Elmondtam nekik, amit láttam, semmivel sem kevesebbet és semmi esetre sem többet. Mindketten zavarba jöttek Barley könnyeitől.

– Úgy érti, azt mondta, hogy visszamegy? – kérdezte Clive.

Aznap este Ned egyedül vacsorázott Barleyval. Ez még nem a beszámoltatás volt. Csak a szabadság vége. A magnószalagok tanúsága szerint Barley felfokozott hangulatban volt, a hangja egy hangnemmel magasabb a szokásosnál. Amikor csatlakoztam hozzájuk egy kávéra, éppen Goethéről beszélt mesterkélt tárgyilagossággal.

Goethe fölött eljártak az évek, eltűnt belőle a nagyképűség.

Goethe valójában felnőtt lett.

Úgy tűnik, hogy Goethe abbahagyta az ivást. Valami mástól mámorosodik meg. – Látnia kellett volna, Harry, hogy hogy remegett a keze a térkép fölött.

Neked meg látnod kellett volna a magadét, gondoltam magamban, amikor pezsgőt ittál a repülőtéren.

Azon az estén csak egyszer említette Kátyát, akkor is szándékosan minden érzelem nélkül. Azt hiszem, eltökélte magában, hogy tudnunk kell, neki nincsenek olyan érzései, amelyeket ne mi szabályoznánk. Ez nem fondorlat volt Barley részéről. Azon kívül, amire mi tanítottuk, erre ő képtelen volt. Félt attól, hogy hova fajulhatnak az érzései, ha nem kötődnek hozzánk.

Kátya jobban féltette a gyerekeit, mint önmagát, mondta megint csak tettetett elfogulatlansággal. Szerinte a legtöbb anya ilyen. Ugyanakkor ők jelentik a rejtjelkulcsot ahhoz a világhoz, amelyet meg akar menteni. Szóval bizonyos értelemben az, amit csinál, az anyai szeretet egyfajta abszolút változata, nem így van, Nedsky?

Ned egyetértett. Nincs nehezebb annál, mint amikor valaki a saját gyermekeivel kísérletezik, Barley, mondta.

De csodálatos nő, folytatta Barley, most már leereszkedő modorban. Az ő jelenlegi ízléséhez mérten kissé megszállott, de ha valaki szeretné, hogy a barátnőjének olyan erkölcse legyen, mint Jeanne d'Arcnak, akkor Kátya éppen neki való. És gyönyörű. Ez vitán felüli. Annál azért lököttebb, hogysem klasszikus szépség legyen, ha tudjuk hogy mire gondol, de tagadhatatlanul lenyűgöző.

Azt nem mondhattuk meg neki, hogy a múlt héten eleget gyönyörködtünk a fényképeiben, úgyhogy szó nélkül elhittük.

Tizenegykor, az időeltolódásra panaszkodva Barley eltámolygott. Mi álltunk az előszobában, és figyeltük, ahogy felvonszolja magát az emeletre hogy lefeküdjön.

– Különben jó anyag volt, ugye? – kérdezte a korlátnak támaszkodva, és lenézett ránk kerek kis szemüvegén keresztül. – Az új füzet, amit adott. Megnézték már?

– A műszakiak most vizsgálják – válaszolta Ned. Hogy hogyan marakodtak rajta, az nem tartozott ide.

– A szakértők megszállottak – mondta Barley, újabb vigyorral. Ott maradt a lépcsőfordulónál, és úgy tűnt, mintha megfelelő végszót keresne.

– Valakinek csinálnia kellene valamit azokkal a rohadt mikrofonokkal, Nedsky. Az egész hátamat rohadtul feltörik. Jó lenne, ha a következő pasasnak, akit elküldenek, vastagabb bőre lenne. Egyébként hol van Bob?

– Üdvözletét küldi – mondta Ned. – Jelenleg sok a munkája. Reméli, hogy hamarosan találkozik magával.

– Vadászni ment Walttal?

– Ha tudnám, se mondanám meg – mondta Ned, és mindnyájan nevettünk.

Akkor éjjel, emlékszem, egy teljesen jelentéktelen telefonhívást kaptam Margarettől, a feleségemtől, azzal kapcsolatban, hogy Basingstoke-ban parkolás miatt megbüntették – szerinte jogtalanul.

– Az én helyem volt, kitettem az indexemet, amikor az az átkozott ürge egy vadonatúj Jaguárban, fehér színű volt, lenyalt fekete hajjal...

Ostoba módon elnevettem magam, és mondtam neki hogy a lenyalt fekete hajú Jaguároknak nincs különösebb előjoguk a parkolóóráknál. A humor sosem volt Margaret erőssége.

Másnap reggel, vasárnap, Clive-nak ismét szüksége volt rám, először azért, hogy megszondázzon az előző estéről, aztán pedig, hogy végighallgassa, amint „komolyan beszélek” Johnnyval olyan elvont dolgokról, hogy vajon Barleyt lehet-e jogilag a titkosszolgálat alkalmazottjának nevezni, és ha igen, akkor vajon azzal, hogy beállt hozzánk, lemondott-e bizonyos jogokról – például arról, hogy jogi képviselete legyen a velünk való vita esetén. Homályosan fogalmaztam, ami idegesítette őket, de a válaszom alapjában véve az volt, hogy igen. Igen, ezekről a jogokról lemondott. Vagy pontosabban, rá tudjuk szedni annyira, hogy úgy gondolja, hogy lemondott, akár lemondott törvényesen, akár nem.

Johnny, ha még eddig nem mondtam volna, a Harvard Egyetem jogi karán végzett, úgyhogy most az egyszer nem volt rá szükség, hogy Langleyből küldjenek egy rakás jogi tanácsadót.

Délután, mivel Barley nyugtalan, az idő pedig napsütéses volt, kihajtottunk Maidenheadbe, és a Temze menti vontatóúton sétáltunk. Mire visszatértünk, azt hiszem, azt lehet mondani, hogy Barley ki lett kérdezve: mert mivel az elemzőinktől nem kaptunk kérdéseket, és Barley akción belüli találkozásait technikai eszközökkel lefedtük, valójában nagyon kevés dolog maradt, amiről ki kellett kérdezni.

Barley megérezte az aggályainkat? Mi olyan vidámak voltunk, amilyenek csak lehettünk, de nem tudtam megállni, hogy ne töprengjek azon, vajon a vészjósló egy helyben topogás állapotát érzékeli-e. Vagy talán az érzései a zűrzavar és antiklimax olyan kavalkádját alkották, hogy egyszerűen minket is belevetett.

Vasárnap kora este együtt vacsoráztunk Knightsbridge-ben, és Barley olyan békés és kiegyensúlyozott volt, hogy Ned úgy döntött – ahogy én is döntöttem volna –, hogy nyugodtan visszaküldhetjük Hampsteadbe.

A lakása egy East Heath Roadhoz közeli, Viktória-korabeli bérházban volt, és az állandó megfigyelőpontot közvetlenül alatta helyeztük el, egy értelmes, fiatal titkosszolgálati házaspárral. A jogos bérlőket ideiglenesen máshol helyezték el. Tizenegy körül a házaspár jelentette, hogy Barley a szobájában van egyedül, de föl-alá járkál. Hallották, de nem látták Barleyt. Ned a videóba nem volt hajlandó belemenni. Rengeteget beszél magában, mondták, és amikor kibontotta a postáját, a monitorokon keresztül szitkokat és sóhajtásokat hallottak.

Ned nem aggódott. Ő már elovasta Barley leveleit, és tudta, hogy a szokásoson túlmenően semmi szörnyűséget nem tartalmaztak.

Éjjel egy óra körül felhívta Antheát, a lányát Granthamben.

– Mi az a jégkuny?

– Hó nélküli eszkimó ház. Milyen volt Moszkva.

– Mi lesz abból, ha keresztezed az Atlanti-óceánt a Titanic-kal?

– Körülbelül félút. Milyen volt Moszkva?

– Mi lesz abból, ha keresztezel egy birkát egy kenguruval?

– Azt kérdeztem tőled, hogy milyen volt Moszkva?

– Bolyhos kötényruha. Hogy van az unalmas férjed?

– Próbál aludni. Mi van a cukorbabával, akit Lisszabonba vittél?

– Elolvadt.

– Azt hittem, hogy ő állandó.

– Ő az. Csak én nem.

Ezután Barley telefonált két nőnek, az első az egyik korábbi felesége volt, akit még mindig meglátogathatott, a másik addig nem szerepelt a listán. Egyik sem tudott szívességet tenni neki ilyen rövid időn belül, nem utolsósorban azért, mert éppen ágyban voltak a partnerükkel.

Egy óra negyvenkor a házaspár jelentette, hogy Barley hálószobájában elaludt a villany. Ned megkönnyebbülten elment lefeküdni, de én már a kis lakásomban voltam, és az alvás volt az utolsó dolog, amire gondolni tudtam. Hannah-val kapcsolatos emlékeim nyüzsögtek a fejemben, Barley knightsbridge-i házbeli képeivel keveredve. Eszembe jutott, ahogy tettetett közömbösséggel beszélt Kátyáról meg a gyerekeiről; hasonlított ez az én Hannah iránt érzett szerelmem ismételt tagadásához, még akkoriban, amikor fennállt a veszélye. Hannah egy kicsit lehangolt, jegyezte meg valami ártatlan lény napjaim minden ötödik percében. Ez a férje az orránál fogva vezeti őt, vagy mi van? És akkor mosolyogni szoktam. Úgy veszem észre, hogy szereti egy kicsit elagyabugyálni Hannah-t, szoktam mondani a közömbösségnek ugyanolyan félsőbbrendű stílusában, amilyet Barleynál észleltem, miközben elharapózó titkos tüzek emésztették a szívemet.

Másnap reggel Barley bement az irodájába, de megegyeztünk, hogy a munkából hazafelé menet beugrik a knightsbridge-i házba, hátha akad valami tisztázni való kérdés. Ez nem egészen ilyen körülbelüli megállapodás volt, mint amilyennek tűnik mert Ned ekkor már csetepatéba keveredett a tizenkettedik emelettel, és valószínűnek látszott, hogy estére vagy visszavonulót fúj, vagy pedig nyílt összeütközésbe kerül a mandarinokkal.

De ekkorra már Barley eltűnt.

Brock megfigyelői szerint Barley a vártnál korábban, négy óra negyvenháromkor távozott Norfolk Street-i irodájából, és magával vitte tokban a szaxofonját. Wicklow, aki az Abercrombie & Blair hátsó irodájában gépelte a moszkvai utazás beszámolóját, nem tudott a távozásáról. Brock két farmernadrágos legénye követte Barleyt nyugati irányban a Stranden, és amikor meggondolta magát, vele együtt átmentek a Sohóba, ahol Barley betért egy délutáni ivóhelyre, ahová gyakran jártak könyvkiadók és könyvügynökök. Húsz percet töltött bent, majd szaxofonnal a kézben kijött, és teljesen józannak tűnt. Leintett egy taxit, és az egyik követő elég közel állt hozzá, hogy hallja a rejtekház címét. Ugyanaz a fiú CB-n odaszólt Brocknak, aki felhívta Nedet Knightsbridge-ben, hogy megmondja neki: „Légy készenlétben, a vendéged már útban van.” Én máshol voltam, más harcokat víva.

Mindeddig senkit sem lehetett hibáztatni, bár igaz, hogy egyik fiúnak sem jutott eszébe felírni a taxi rendszámát, s ez a figyelmetlenség később sokba került nekik. Csúcsforgalom volt, amikor a Strand és Knightsbridge közötti út órákig is eltarthat. Ned fél nyolcig várt, aztán aggódva, de még nem pánikba esve visszament az Orosz Házba. |

Kilenckor, minthogy senkinek sem volt értelmes elgondolása, Ned kényszeredetten házon belüli riadót rendelt el, amely értelemszerűen kizárta az amerikaiakat. Ned, mint minden akció során, higgadt volt. Talán tudat alatt felvértezte magát az efféle válsághelyzetre, mert később Brock megjegyezte, hogy alapos forgatókönyv szerint járt el. Clive-ot nem értesítette, de mint később nekem elmondta, ha abban az elmérgesedett hangulatban szól Clive-nak, az egyenlő lett volna azzal, hogy zenés táviratot küld Langleybe.

Ned először elhajtott Bloomsburybe, ahol a titkosszolgálati lehallgatóknak volt egy pincehálózatuk a Russell Square alatt. A garázsból vitt el egy kocsit, és biztosan úgy hajtott, mint az őrült. A lehallgatók ügyeletes főnöke Mary volt, negyvenéves gyógyíthatatlan haspók, rózsás arcú, aggszűz kinézetű. Egyedüli szerelmei, akikről tudni lehetett, az elérhetetlen hangok voltak. Ned átadott neki egy listát Barley kapcsolatairól, amelyet az eltávozott Walter állított össze a lehallgatások és megfigyelői jelentések alapján. Rájuk tudna állni azonnal? Most rögtön?

Mary pedig hogy az ördögbe tudott volna. – Ha lazán értelmezzük az előírásokat, az egy dolog, Ned. Egy tucat illegális lehallgatás viszont teljesen más dolog, hát nem érti?

Ned érvelhetett volna azzal, hogy a pótlólagos telefonszámokra is vonatkozik a megfelelő belügyminisztériumi engedély, de nem törődött vele. Telefonált nekem Pimlicóba, éppen akkor, amikor egy vörösboros üveg dugóját húztam ki, hogy egy ocsmány nap után megvigasztaljam magam. Elég szörnyű kis lakás, nyitva volt az ablak, hogy a főzés szaga kimenjen. Emlékszem, hogy mialatt beszélünk, becsuktam az ablakot.

A telefon-lehallgatásokra vonatkozó engedélyeket elvileg a belügyminiszter vagy távollétében az államtitkár írja alá. De van egy kiskapu: a jogi tanácsadó felhatalmazása. Ezt csak sürgős esetekben lehet igénybe venni, és huszonnégy órán belül írásban kell jelentést tenni róla. Lefirkantottam az engedélyemet, aláírtam, elzártam a gázt – még mindig főztem a kelbimbót –, bevágtam magam egy taxiba, és húsz perccel később átadtam Marynek az engedélyt. Egy órán belül Barley tizenkét ismerősének a telefonján rajta volt a lehallgató.

Mire gondoltam, amíg mindezt végigcsináltam? Talán arra, hogy Barley végzett magával? Nem, erre nem. Őt az élők érdekelték. A legkevésbé sem állt szándékában sorsukra hagyni őket.

De megfordult a fejemben az a lehetőség, hogy kiszállt a buliból, és azt hiszem, a legszörnyűbb rémlátomásom az volt, hogy Barley hangosan tapsol, amikor az Aeroflot pilótája közli, hogy a gép visszatért a Szovjetunió légterébe.

Ezalatt, Ned utasítására, Brock rávette a rendőrséget, hogy adjanak ki egy sürgős felhívást annak a taxisofőrnek a megtalálására, aki fél hatkor az Old Compton Street sarkán felvett egy szaxofonos magas férfit, akinek az úticélja Knightsbridge volt, de útközben valószínűleg megváltoztatta. Igen, tenorszaxofon, a baritonszaxofon kétszer akkora. Tízre meg is találták az emberüket. A taxi Knightsbridge-be indult, de a Trafalgar Square-nél Barley valóban meggondolta magát, és azt kérte, hogy a Harley Streetre vigyék. A viteldíj három font volt. Barley egy ötfontost adott a sofőrnek, és azt mondta, hogy a többit tartsa meg.

A gyors gondolkodás kis csodája folytán, amihez a néhai Walter feljegyzései is hozzásegítették, Ned felfedezte a kapcsolatot – Andrew George Macready alias Andyt, aki régebben dzsessztrombitás volt, és szerepelt Barley ismerőseinek a listáján, három hete került be az Irgalmas Nővérek Menhelyére a Harley Streeten, lásd az elcsípett, ákombákom betűkkel és ceruzával írt levelet Mrs. Macreadynek Hampsteadbe, és Walter megjegyzését a jegyzőkönyvben: Macready Barley halandósággal foglalkozó guruja.

Még most is emlékszem rá, hogy mindkét kezemmel belekapaszkodtam Ned autójának fogódzójába. Amikor megérkeztünk a menhelyre, közölték velünk, hogy Macready szedálva van. Barley egy órát ült mellette, és sikerült néhány szót váltaniuk. Az éjszakás nővér, aki éppen akkor kezdte meg az ügyeletet, Barleynak vitt egy csésze teát, tej és cukor nélkül. Barley egy kisüvegből whiskyt töltött hozzá. A főnővérnek is ajánlott egy kortyot, de ő visszautasította. Barley megkérdezte tőle, hogy „játszhatna-e a jó öreg Andynek néhány kedvenc számot”. Halkan játszott, pontosan tíz percig, amennyit a főnővér engedélyezett neki. Néhány apáca összegyűlt a folyosón, hogy hallgassák, és egyikük felismerte Basie „Szomorú és érzelmes” című dalát. Meghagyta a telefonszámát, és az ajtónál levő sárgaréz gyűjtőtálcába egy százfontos csekket tett „a krupié részére”. A főnővér azt mondta neki, hogy bármikor újra mehet, amikor csak akar.

– Ugye maguk nem rendőrök? – kérdezte szomorúan, amikor az ajtó felé igyekeztünk.

– Te jó isten, dehogy! Miért kellene, hogy azok legyünk?

Megrázta a fejét, és nem válaszolt, de úgy éreztem, tudom, hogy mit lát Barleyban. Egy menekülő embert, aki saját tettei elől bujdosik.

Mialatt visszafele száguldottunk az Orosz Házba, Ned a kocsiban levő telefonon utasította Brockot, hogy írják össze a Londonban levő összes olyan klubot, koncerttermet és kocsmát, ahol aznap este dzsesszt játszottak. Küldjön szét annyi megfigyelőt, amennyit csak tud ebben az ügyben.

Kiegészítésül én is hozzátettem ügyvédi véleményemet. Sem Brock, sem bármelyik megfigyelő semmilyen körülmények között sem kényszerítheti Barleyt fizikailag, és nem bántalmazhatja őt. Függetlenül attól, hogy Barley milyen más jogairól mondott le, arról a jogáról semmiképpen sem, hogy megvédje magát, és Barley erős ember volt.

Már felkészültünk a hosszú várakozásra, amikor Mary, a lehallgatófőnök telefonált, ezúttal olvadozva és mézesmázosan. – Ned, jó lenne, ha idejönne, mégpedig valamikor mostanában. Néhány fiókája előbújt.

Visszarepesztünk a Russell Square-re, Ned százzal veszi a kanyarokat.

Pinceodújában Mary azzal a túlzottan gyengéd mosollyal fogadott bennünket, amelyet nagy csapások idejére tartogatott.

Az egyik kedvenc lány, Pepsi állt mellette, zöld overallban. Az asztalon bekapcsolt magnó.

– Hát ez ki az ördög lehet ilyenkor? – kérdezte egy harsogó hang, és én azonnal felismertem Barley rettenetes Pandora nénijét, a Szent Tehenet, akivel együtt ebédeltem. Szünet, amíg érméket dobtak a készülékbe. Aztán Barley udvarias hangja:

– Azt hiszem, elegem volt mindenből, Pan. Búcsút mondok a Cégnek.

– Ne beszélj hülyeségeket! – csattant fel Pandora néni. – Valami ostoba lány megint rád szállt.

– Komolyan beszélek, Pan. Ezúttal valóban abbahagyom. Meg kellett mondanom neked.

– Te mindig komolyan beszélsz. Ezért van az hogy olyan szélhámos vagy, aki megjátssza a könnyelműt.

– Reggel beszélek Guyjal. – Guy Solomons, a család ügyvédje, bejegyzett Barley-kapcsolat. – Wicklow, az új ember, át tudja venni a helyemet. Belelevaló kis vakarcs, és gyorsan tanul.

– Megtalálta a telefonfülkét? – kérdezte Ned Marytől, amikor Barley letette a kagylót.

– Nem volt rá időm – mondta Mary büszkén.

A szalagról újabb telefoncsörgést hallottunk. Ismét Barley. – Reggie? Ma este fújok egyet. Gyere, és játssz te is!

Mary odanyújtott nekünk egy kis kártyát, amelyre ráírta, Canon Reginald Cowan, dobos és felszentelt pap.

– Nem lehet – mondta Reggie. – Átkozott konfirmációs óra.

– Zavard el őket!

– Nem lehet. Már itt vannak velem azok a szarháziak.

– Szükségünk van rád, Reggie. Az öreg Andy haldoklik.

– Mindnyájan haldoklunk. Az egész rohadt életen át.

Amikor lejárt a szalag, Brock jelentkezett telefonon élőben az Orosz Házból, és sürgősen kérte Nedet. A megfigyelői jelentették, hogy Barley benézett a sohóbeli ivóklubjába egy órával azelőtt, megivott öt whiskyt, és ment tovább a King’s Cross-i Noé árkádjába.

– Noé árkádja? Talán bárkája.

– Árkádja. Egy árkád a vasút alatt. Noé pedig egy két méter negyvencentis nyugat-indiai. Barley beszállt a zenekarba.

– Egyedül?

– Eddig igen.

– Miféle hely az?

– Enni meg inni lehet. Hatvan asztal, színpad, téglafal, kurvák, meg a szokásos.

Brock úgy vélte, hogy minden csinos lány kurva.

– Mennyire van tele? – kérdezte Ned.

– Több mint kétharmadig.

– Mit játszik?

– A „Szerelmes férfi”-t. Roger Ramirez, Jimmy David és Jimmy Serman száma.

– Hány kijárat van?

– Egy.

– Szedj össze egy háromfős csapatot, és parkold le őket egy kijárathoz közeli asztalnál. Ha el akar menni, állítsátok meg, de ne nyúljatok hozzá! Szólj, hogy Ben Lugg azonnal menjen a Noé árkádjához, és ott várjon foglaltat jelezve. Ő tudni fogja, hogy mit kell csinálnia. – Lugg a titkosszolgálat házitaxisa volt. – Van nyilvános telefon a klubban?

– Kettő.

– Szálljatok rá, amíg odaérek. Téged látott?

– Nem.

– Akkor ne is lásson! Mi van az utca másik oldalán?

– Mosószalon.

– Nyitva van?

– Nincs.

– Ott várj rám! – Odafordult Maryhez, aki még mindig mosolygott. – Van két telefon a Noé árkádjában, a King’s Crosson – mondta Ned nagyon lassan. – Rontsák el most azonnal! Ha az üzletvezetőnek van saját vonala, akkor azt is rontsák el most azonnal! Nem érdekel, hogy milyen kevesen vannak a mérnökök, most azonnal rontsák el! Ha kint az utcán vannak telefonok, rontsák el az összeset. Most azonnal!

Otthagytuk a szolgálati autót, és leállítottunk egy taxit. Brock ott várt a mosószalon bejáratánál, ahogy Ned mondta neki, Ben Lugg a járdaszegély mellett állt. A jegyeket öt kilencvenötért adták az ajtónál. Ned elvezetett a megfigyelők asztala mellett, egy pillantást se vetett rájuk, csak ment egyenesen előre.

Senki sem táncolt. A zenekar szólistái szünetet tartottak. Barley a színpad közepén állt egy aranyozott szék előtt, és halk nagybőgő- és dobkísérettel játszott. A tégla boltív akusztikus kamrát alkotott a feje fölött. Még mindig a hivatali öltönye volt rajta, a zakóját valószínűleg elfelejtette levenni. Színes fények pásztáztak végig rajta, időnként megvilágították az arcát, folyt rajta a verejték. Arckifejezése nyugodt és réveteg volt. A hosszú hangokat elnyújtotta; tudtam, hogy rekviem ez Andyért és mindenkiért, akinek jutott hely küszködő lelkében. Két lány leült a zenekari ülésekre, és tágra nyílt szemmel nézte őt. Egy sor söröspohár is őrá várt. A hatalmas Noé mellette állt, mellén keresztbe font karokkal és lehajtott fejjel. Véget ért a szám. Barley nagy gonddal és gyengéden, mintha csak egy barátja sebét kötözte volna be, kitisztította a szaxofonját, és visszatette a tokjába. Noé nem engedélyezte a tapsot, de lábak dobogása hallatszott, mindenki pattintgatott az ujjával, és többen is újráztak, Barley azonban nem törődött vele. Felhajtott néhány pohár sört, körbeintegetett, majd finoman átfurakodott a tömegen az ajtó felé. Utánamentünk, és amikor kiléptünk az utcára, Ben Lugg odahúzott mellénk, szabadot jelezve.

– A Mo’sba! – mondta a sofőrnek Barley, miközben lehuppant a hátsó ülésre. Volt még egy üveg whiskyje valahonnan, lecsavarta a kupakját. – Helló, Harry! Milyen a távoli szerelem?

– Kösz, nagyszerű! Tudom javasolni.

– Hol a pokolban van a Mo’s? S kérdezte Ned amikor elhelyezkedett mellette, én pedig a pótülésre ültem.

– Tufnell Park. A Falmouth-címer alatt.

– Jó zene van? – kérdezte Ned.

– A legjobb.

De engem nem Barley tettetett jókedve ijesztett meg. Hanem a távolságtartása, tekintetének élettelensége, az a mód, ahogy bezárkózott angol udvariasságának fellegvárába.

Mo egy ötven feletti szőke nő volt, és hosszú ideig csókolgatta Barleyt, mielőtt leültette az asztalához. Barley bluest játszott, és Mo azt akarta, hogy maradjon, gondolom, éjszakára, de Barley sehol sem tudott sokáig megmaradni, úgyhogy elmentünk egy islingtoni zenés pizzériába, ahol ismét szólózott egyet, és Ben Lugg is bejött velünk, hogy igyon egy csésze teát, és zenét hallgasson. Ben a maga korában bokszoló volt, és még mindig a mérkőzésekről beszélt. Islingtonból átmentünk a folyón az Elephantbe, hogy egy autóbuszgarázsban meghallgassunk egy soul-zenét játszó fekete együttest. Négy óra tizenöt volt, de Barley semmi jelét nem mutatta az álmosságnak; csak ült a zenekarral, és félliteres porcelánkancsókból whiskys kakaót ivott. Amikor végül is finoman Ben taxija felé tuszkoltuk, a semmiből előbukkant a két lány Noé árkádjából, és Barleyt közrefogva beültek a hátsó ülésre.

– Na, ide figyeljetek, lányok! – mondta Ben, mialatt Ned és én a járdán várakoztunk. – Lépjetek le!

– Maradjatok, ahol vagytok, én azt mondom– tanácsolta nekik Barley.

– Ez nem a ti kocsitok, kedveseim! Azé a pasasé ott – mutatott Nedre úgyhogy legyetek jó kislányok, és húzzátok el a csíkot.

Barley ököllel megcélozta Ben fejét, amelyen puhakalap díszelgett. Ben úgy hárította el az ütést, mint aki pókhálót söpör le, s ugyanazzal a mozdulattal óvatosan kihúzta Barleyt a taxiból, és átadta Nednek, aki hasonló módon átkarolta.

Még mindig kalappal a fején Ben eltűnt a taxi végében, majd két kezében egy-egy lánnyal előbukkant.

– Miért nem levegőzünk mindnyájan egy kicsit? – vetette fel Ned, miközben egy-egy tízest adott a lányoknak, hogy kopjanak le.

– Jó ötlet – mondta Barley.

Így aztán lassú menetben átmentünk a hídon, leghátul Brock megfigyelői jöttek, Ben Lugg taxija pedig mögöttünk, lépésben. A dokknegyed felett piszkosbarnán hajnalodott.

– Sajnálom a dolgot – mondta kis idő múltán Barley. – Nem történt semmi baj, ugye, Nedsky?

– Nem tudok róla – válaszolta Ned.

– Légy éber! – tanácsolta Barley. – A haza érdekében. Igaz, Nedsky? Csak kedvem támadt egy kis zenére – magyarázta nekem. – Maga szereti a zenét, Harry? Az egyik cimborám telefonon keresztül szokott játszani a barátnőjének. Csak zongora ám, és semmi szex, de azt mondta, hogy megvolt az eredménye. Maga is kipróbálhatná az asszonnyal.

– Holnap utazunk Amerikába – mondta Ned.

Barley könnyedén fogadta a hírt. – Jó maguknak. Ez a legjobb évszak. Ilyenkor nagyon szép tud lenni a vidék.

– Tulajdonképpen magának is jó – mondta Ned. – Arra gondoltunk, hogy magát is magunkkal visszük.

– Ez olyan alkalmi dolog, ugye? – kérdezte Barley. – Vagy jobb, ha beteszek egy szmokingot a biztonság kedvéért?