7

A Nagy Szovjet Átalakítás harmadik évében az Odessza Szálló nem volt a moszkvai nehézkes turistaipar gyöngyszeme, de nem is volt a legrosszabb. Ütött-kopott volt, düledező, szolgáltatásaiban pedig hiányos. Mivel inkább rubelérdekeltségű volt és nem a dollárra épült, hiányoztak belőle az olyan apróságok, mint a valutáért árusító bár meg az utazástól elgyötört minnesotai csoportok, amelyeknek a tagjai könnyes szemekkel kérik eltűnt csomagjaikat. Olyan rossz volt a világítás, hogy a rézlámpák, a sötét figurák és az árkádos ebédlő inkább emlékeztettek a rossz hírű múltra az összeomlás pillanatában, mint a hamvaiból életre kelő szocialista főnixre. És amikor az ember kilépett a rázkódó liftből és dacosan tűrte az elfeketedett szobakulcsokkal és mohlepte telefonokkal körbekerített kuckójában kuporgó felügyelő asszonyság szúrós tekintetét, akkor teljesen olyan érzése volt, mintha ifjúságának legszörnyűbb intézményébe tért volna vissza.

De akkoriban az átalakítás még nem volt látható valóság. Kizárólag hallani lehetett róla.

Ennek ellenére azok számára, akik úgy álltak hozzá, az Odesszának akkoriban volt lelke, és némi szerencsével még most is van. A recepciós hölgyek meleg szívet rejtegetnek marcona tekintetük mögött; tudvalévő, hogy a portások a szemükkel a lift felé intenek, anélkül hogy elkérnék a szállodai belépőt, ha az ember ötödjére megy be aznap. Az étterem igazgatója, megfelelő ösztönzés után, nagylelkűen elkíséri a vendéget a törzshelyére, és viszonzásul megelégszik egy kedves mosollyal. Esténként pedig hat és kilenc óra között a lobby olyan, mint a Birodalom száz népének rögtönzött élőképe. Csinosan öltözött adminisztrátorok Taskentből, szőke hajú tanárnők Észtországból, tüzes szemű pártfunkcionáriusok Türkmenisztánból és Örményországból, gyárigazgatók Kijevből, tengerészeti hangmérnökök Arhangelszkből – nem is beszélve a kubaiakról, afgánokról, lengyelekről, románokról és egy szakasz ízléstelenül arrogáns keletnémetről – csak úgy özönlenek kifelé repülőtéri autóbuszaikból, és az utcai napfényről belépnek a lobby fojtó homályába, hogy leróják tiszteletüket Róma előtt, és hogy méterenként tolják előre bőröndjeiket a szónoki emelvény felé.

És Barley, akarata ellenére maga is küldöttként, bár egy másik birodalomból, aznap este köztük i foglalt helyet.

Először ült, de csak azért, hogy egy öreg hölgy megveregesse a vállát, és elkérje tőle a helyet. Aztán egy falmélyedésben húzódott meg a lift közelében, egészen addig, míg az a veszély nem fenyegette,’hogy egy papundekli bőröndökből és csomagokból álló erődítmény befalazza. Végül kiszabadította magát, egy középen lévő oszlophoz menekült, és ott is maradt, mindenkitől elnézést kérve, és figyelve a ki-be csapódó üvegajtót, miközben időnként hol eltűnt mindenki szeme elől, hol ismét láthatóvá vált, maga előtt lobogtatva Jane Austen Emmá-ját, másik kezében pedig a Heathrow repülőtérről származó, élénk színű bevásárlószatyorral.

Jó volt, hogy Kátya megérkezett a megmentésére.

Találkozójuk nem volt titkos, viselkedésükben nem volt semmi titokzatoskodás. Mindketten ugyanabban a pillanatban vették észre egymást, még amikor Kátyát taszigálta a tömeg az ajtón keresztül. Barley a levegőbe lendítette a kezét, meglóbálva Jane Austent.

– Helló, itt vagyok! Blair. Jaj de jó! – kiabálta.

Kátya eltűnt, aztán győzedelmesen újra felbukkant. Vajon hallotta Barleyt? Mindenesetre mosolygott, és némajátékkal az égre emelte a szemét, bocsánatot kérve a késésért. Megigazította egyik fekete hajfürtjét, és Barley meglátta Landau karika- és kísérőgyűrűjét.

– Látnia kellett volna, milyen nehezen tudtam eljönni – mondta jelbeszéddel a fejek fölött. Vagy hogy: – Égen-földön nem lehetett taxit kapni.

– Egy cseppet se számít – jelzett neki vissza Barley.

Aztán halálra rémítette Kátya, amikor összeráncolta a szemöldökét, és benyúlt a retiküljébe, hogy elővegye a személyi igazolványát, és megmutassa a civil ruhás fickónak, akinek aznap este az a kellemes feladata volt, hogy leszólítson minden csinos nőt, aki bemegy a szállodába. Kátya piros igazolványt mutatott, amiből Barley az írószövetségre tippelt.

Aztán maga Barley is dühös lett, amikor tűrhető, de kissé berozsdásodott franciatudásával megpróbálta megmagyarázni egy magas palesztinainak, hogy nem, sajnos, ő nem tagja a békecsoportnak, öregfiú, és hogy sajna még csak nem is a szálloda igazgatója, és hogy erősen kétli, hogy egyáltalán van olyan.

Wicklow, aki mindezeket az eseményeket a lépcső közepéről figyelte, később azt jelentette, hogy még soha nem látott jobban végrehajtott nyílt találkozást.

Mint színészek, Barley és Kátya különböző színdarabokhoz voltak beöltözve: Kátya fennkölt drámához, kék ruhájában és régi csipkés gallérjában, amelyek annyira megragadták Landau fantáziáját; Barley pedig egy angol bohózathoz, apja csíkos öltönyében, amelynek túl rövid volt az ujja, és az oxfordi Ducker által készített, nagyon kopott szarvasbőr csizmában, amelyet már csak egy régiséggyűjtő tekintett volna nagyszerűnek.

Amikor találkoztak, meglepték egymást. Végül is még mindig idegenek voltak, közelebb azokig az erőkhöz, amelyek összehozták őket, mint egymáshoz. Miután elvetette azt az elképzelését, hogy formálisan megpuszilja Kátya arcát, Barley azon vette észre magát, hogy zavarba ejti a nő szeme amely nemcsak hogy nagyon sötét és ugyanakkor fénnyel teli volt, de erősen árnyékolt is, és akaratlanul is arra gondolt, vajon nem két sor szempillája van-e.

És mivel Barley a maga részéről azt a meghatározhatatlanul ostoba arckifejezést öltötte föl, amely bizonyos angol férfiakra jellemző szép nők jelenlétében, Kátyának az a gyanúja támadt, hogy a telefonbeszélgetéskor keletkezett első ösztöne helyes volt, és Barley dölyfös ember.

Eközben elég közel álltak egymáshoz ahhoz, hogy érezzék egymás testének melegét, és Barley magába szívhatta Kátya kozmetikai szereinek illatát. Az idegen nyelvek bábeli zűrzavara tovább folytatódott körülöttük.

– Gondolom, maga Mr. Barley – szólalt meg Kátya lihegve, és egyik kezével megfogta Barley alkarját, mert szokása volt megérinteni az embereket, mintha meg akarna bizonyosodni arról, hogy valóságosak.

– Igen, személyesen, helló, remekül csinálta, maga pedig Kátya Orlova, Niki barátja. Nagyszerű, hogy el tudott jönni. Tökéletes az időzítés. Hogy van?

A fényképek nem hazudnak, de nem mondják meg az igazat sem, gondolta Barley, miközben figyelte, hogyan hullámzik Kátya melle. Nem tudják megörökíteni egy nő izzó ragyogását, aki úgy néz, mint aki éppen valami csodát látott, és te vagy az, akinek először elmondja.

A lobbyban nyüzsgő nyugtalan tömeg észhez térítette. Nincs két olyan ember, bármilyen céltudatosan találkozzanak is, akik kölcsönös udvariaskodások közepette sokáig bírnák ezt a zűrzavart.

– Tudja mit? – mondta Barley, mintha abban a pillanatban jutott volna eszébe valami nagyszerű ötlet. – Hadd hívjam meg egy süteményre! Niki határozottan kérte, hogy körültekintően foglalkozzam magával. Azt mondja, a vásáron találkoztak. Micsoda jellem! Arany szíve van – folytatta kedélyesen, mialatt a lépcső és egy „Büfé” felirat felé vezette Kátyát. – A föld sója. És persze kellemetlen is, de hát ki nem az?

– Ó, Mr. Landau nagyon kedves ember – mondta a nő, ugyanúgy valami ismeretlen közönséghez szólva, mint Barley, de ennek ellenére nagyon meggyőzően hangzott.

– És megbízható – jegyezte meg Barley elismerően, amint felértek az első emeleti lépcsőfordulóhoz. Most valahogy Barley is lihegett. – Kérje meg Nikit, hogy tegyen meg valamit, és ő meg is teszi. Igaz, a maga módján. De megteszi, és a véleményét megtartja magának. Én mindig azt mondom, hogy ebből látszik, ki a jó barát, igaz?

– Szerintem diszkréció nélkül nincs igazi barátság – válaszolta Kátya, mintha egy házassági tanácsadó könyvből idézett volna. – Az igazi barátságnak a kölcsönös bizalmon kell alapulnia.

S miközben meleg szavakkal válaszolt ezekre a mélyenszántó gondolatokra, Barley figyelmét nem kerülte el, hogy Kátya hanghordozása mennyire hasonlít a Goethééhez.

Egy elfüggönyözött részen állt egy háromméteres tálalópult, rajta egy tál édes sütemény. Mögötte fehér egyenruhában és átlátszó műanyag fejfedőben három testes hölgy őrizte a kincstári szamovárt, és közben vitatkoztak.

– És a könyvek értő bírája is, a maga módján a jó öreg Niki – jegyezte meg Barley, hogy szélesítse a témát, miközben beálltak a kötélkorlát mellé. – Bête intellectuelle, ahogy a franciák mondják. Teát kérnénk, hölgyeim. Nagyszerű.

A hölgyek tovább nyomták a szöveget. Kátya kifejezéstelen arccal nézte őket. Hirtelen, Barley megdöbbenésére, elővette a piros igazolványát, és rájuk vicsorított – másképp nem lehet mondani –, aminek az lett az eredménye, hogy az egyikük eltávolodott a társaitól annyira, hogy lerántson két csészét egy polcról, és rosszindulatúan rácsapja két csészealjra olyan hanggal, mintha egy régi hátultöltős puskát töltött volna meg. Még mindig dühösen feltöltött egy hatalmas teaforralót. Aztán a dühöngés további jeleivel az arcán előbányászott egy modern gyufásdobozt, begyújtotta a gázt, és nagy robajjal rácsapta a forralót, majd visszatért az elvtársnőihez.

– Kér egy szendvicset? – kérdezte Barley. – Foie gras?

– Köszönöm, nem. Ettem a fogadáson.

– Te jó isten! Jó volt?

– Nem volt valami érdekes.

– De a magyarok kedvesek?

– A beszédek jelentéktelenek voltak. Azt is mondhatnám, hogy semmitmondóak. De ezért a szovjeteket hibáztatom. Nem vagyunk eléggé felszabadultak a külföldiekkel még akkor sem, ha szocialista országból önnek.

Egy pillanatra mindketten kifogytak a mondanivalóból. Barleynak eszébe jutott egy lány, akit az egyetemen ismert, egy tábornok rózsaszirom-bőrű lánya, aki élt-halt az állatok jogaiért mindaddig, míg sietve hozzá nem ment egy lovászfiúhoz a helyi vadászterületről. Kátya rosszkedvűen bámult a terem másik végébe, ahol egy tucat állópult sorakozott katonás rendben. Az egyiknél ott állt Wicklow, és egy vele egykorú fiatalembernek viccet mesélt. Egy másiknál egy korosodó Rittmeister lovaglócsizmában limonádét ivott egy farmernadrágos lány társaságában, és úgy tárta ki a karját, mintha elvesztett birtokainak méretét mutatná.

– Nem is tudom, miért nem ajánlottam fel, hogy meghívom magát vacsorára – mondta Barley, s megint a nő szemébe nézett azzal az érzéssel, hogy mindjárt beleesik. – Az ember nem akar túl rámenős lenni, gondolom. Hacsak nem biztos abban, hogy szerencséje lesz.

– Nem lett volna alkalmas – válaszolta Kátya, a homlokát ráncolva.

A teaforraló elkezdett pöfögni, de a büfé harcedzett asszonyai háttal álltak neki.

– Mindig olyan nehéz telefonon előadni a dolgot, nem gondolja? – kérdezte Barley, közömbös témára terelve a szót. – Mintha az ember egy művirághoz beszélne, már úgy értem, egy emberi arc helyett. Én személy szerint gyűlölöm azt az utálatos dolgot, maga nem?

– Mit gyűlölök-e, kérem?

– A telefont. Távolból beszélgetni. – A teáskanna kezdett a gázra fröcskölni. – Az embernek a legidétlenebb gondolatai támadnak másokról, amikor nem látja őket.

Ugrás, mondta magának. Most.

– Épp a minap mondtam pontosan ugyanezt az B könyvkiadó barátomnak – folytatta ugyanabban a derűs, társalgási stílusban. – Egy új regényről beszélgettünk, amelyet nekem küldött valaki. Megmutattam neki, szigorúan bizalmasan, és teljesen el volt ájulva tőle. Azt mondta, hogy évek óta a legjobb, amit látott. Valójában bomba jó. – Kátya szeme rászegeződött az övére, és ijesztően nyílt volt. – De olyan furcsa, hogy nincs semmiféle kép az íróról – folytatta fesztelenül. – Még a nevét sem tudom a pasasnak. Nem is beszélve arról, hogy honnan veszi az információit, hol tanulta a szakmát, meg ilyesmi. Érti, hogy mire gondolok? Olyan, mintha egy zeneszámot hallgatnék, és nem lennék benne biztos, hogy Brahms vagy Cole Porter szerezte.

Kátya komor arcot vágott. Beharapta az ajkát, és úgy tűnt, mintha belülről megnedvesítené. – Az ilyen személyes kérdéseket én nem tartom helyénvalónak egy művész esetében. Néhány író csak az ismeretlenségben tud dolgozni. A tehetség az tehetség. Nincs szüksége magyarázatokra.

– Tudja, nem is annyira a magyarázatokról beszéltem, hanem a hitelességről – magyarázta Barley. Kátya pofacsontja mentén piheszőr látszott, de a hajával ellentétben ez aranyszínű volt. – Úgy értem, maga ismeri a könyvkiadást. Ha egy fickó regényt ír például az észak-burmai hegyi törzsekről, akkor az embernek joga van megkérdezni, hogy járt-e valaha Minszktől délebbre. Különösen, ha az egy valóban jelentős regény, mint ahogy ez az. Potenciális világklasszis, a haverom szerint. Ilyen esetben, úgy vélem, az embernek joga van ragaszkodni ahhoz, hogy az író álljon fel és mutatkozzon be.

A többieknél merészebb lévén, az idős hölgy beletöltötte a forró vizet a szamovárba. Egy másik kinyitotta a kincstári pénztárgépet. A harmadik teaadagokat mért ki kanállal egy kézimérlegbe. A zsebeiben kutatva, Barley elővett egy háromrubeles bankjegyet. A pénz láttán a pénztárgépnél ülő nő reménytelenül hosszú szóáradatban tört ki.

– Gondolom, nem tud váltani – mondta Barley ostobán. – Nehéz is.

Aztán látta, hogy Kátya letett harminc kopeket a pultra, és hogy két apró gödröcskéje van, amikor mosolyog. Barley vitte a könyveket meg a szatyrot. Kátya ment utána, a két teáscsészét egy tálcán szállítva. De amikor odeértek az állópulthoz, a nő kihívó tekintettel szólt hozzá.

– Ha a szerzőnek kötelessége bizonyítania, hogy az igazat mondja, akkor a kiadójának is kötelessége – mondta.

– Ó, én mindenki részéről fontosnak tartom a becsületességet. Minél több ember teríti ki a kártyáját, annál jobb lesz mindannyiunknak.

– Információim szerint a szerzőt egy orosz költő ihlette meg.

– Pecserin – válaszolta Barley. – Utánanéztem. 1807-ben született Dimerkában, a kijevi kormányzóságban.

Kátya ajkai a csésze karimájának közelében voltak, szemei behunyva. Bár Barleynak több más dolog járt a fejében, mégis észrevette, hogy a haja alól kiálló jobb füle áttetszővé vált az ablakon beszűrődő esti fényben.

– A szerzőt ugyancsak inspirálták egy angol férfinak a világbékére vonatkozó bizonyos nézetei – mondta a nő a legnagyobb komolysággal.

– Gondolja, hogy szeretne újra találkozni azzal az angol férfival?

– Ez megoldható. De nem lehet tudni.

– Nos, az angol férfi szeretne találkozni vele – mondta Barley. – Rettenetesen sok mondanivalójuk van egymásnak. Maga hol lakik?

– A gyerekeimnél.

– Hol vannak a gyerekei?

Hallgatás következett, mialatt Barleynak megint az a kellemetlen érzése támadt, hogy vétkezett valamilyen ismeretlen etika ellen.

– Az Aeroport metróállomás közelében lakunk. Most már ott nincs repülőtér. Lakások vannak Mennyi ideig marad Moszkvában, Mr. Barley?

– Egy hétig. A lakásának van címe?

– Az nem alkalmas. Maga végig itt lesz az Odessza Szállóban?

– Ha ki nem dobnak. Mi a férje foglalkozása?

– Nem fontos.

– A könyvkiadásban dolgozik?

– Nem.

– Író?

– Nem.

– Hát akkor mi? Zeneszerző? Határőr? Szakács? Hogyan tudja eltartani magát azon a szinten, amelyhez hozzá van szokva?

Barley megint megnevettette Kátyát, ami neki legalább annyira tetszett, mint Barleynak. – Egy fakitermelő cég igazgatója volt – mondta a nő.

– És most minek az igazgatója?

– A gyárában előre gyártott házakat készítenek vidékre. Elváltunk, mint Moszkvában mindenki.

– Mik a gyerekek? Fiúk? Lányok? Mennyi idősek?

És ezzel vége lett a nevetésnek. Egy pillanatig Barley azt gondolta, hogy a nő faképnél hagyja. A fejét felemelte, az arcát elrejtette, és a szemében vad tűz jelent meg. – Egy fiam és egy lányom van. Ikrek és nyolcévesek. De ez nem tartozik ide.

– Csodálatosan beszél angolul. Jobban, mint én. Olyan, mint a tiszta forrás.

– Köszönöm. Természetből fakadó érzékem van az idegen nyelvekhez.

– Ez annál is több. Természetfölötti. Olyan, mintha az angol nyelv Jane Austen után semmit sem változott volna. Hol tanult angolul?

– Leningrádban. Ott jártam iskolába. Az angol szenvedélyem is.

– Hol járt egyetemre?

– Szintén Leningrádban.

– Mikor jött Moszkvába?

– Amikor férjhez mentem.

– Hogyan találkozott a férjével?

– A férjem meg én gyermekkorunktól fogva ismertük egymást. Amikor iskolások voltunk, együtt jártunk nyári táborokba.

– Fogtak halat?

– Nyulat is – mondta Kátya, miközben ismét visszatért a mosolya, hogy beragyogja az egész termet. – Vologya szibériai fiú. Tudja, hogy hogyan lehet aludni a hóban, hogyan kell megnyúzni a nyulat, és hogyan kell halat fogni a jégen keresztül. Akkortájt, amikor férjhez mentem hozzá, menekültem az intellektuális értékek elől. Azt hittem, a legfontosabb dolog, amit egy férfi tudhat, az, hogy hogyan kell megnyúzni a nyulat.

– Én tényleg arra voltam kíváncsi, hogy hogyan találkozott a szerzővel – magyarázta Barley.

Figyelte, hogy küszködik Kátya a határozatlanságával, s közben észrevette, hogy a szeme jól tükrözi az érzéseit, hol közeledve hozzá, hol eltávolodva. Míg végül teljesen elveszítette, amikor Kátya lehajolt az asztal alá, félretolta lobogó haját, es felvette a retiküljét. – Kérem, köszönje meg Mr. Landaunak a könyveket meg a teát! – mondta. – Személyesen is meg fogom neki köszönni, amikor legközelebb Moszkvába jön.

– Ne menjen el! Kérem! Szükségem van a tanácsára. – Lejjebb vette a hangját, és hirtelen nagyon komoly lett. – Szükségem van az utasításaira, hogy mit csináljak azzal a szörnyű kézirattal. Egyedül nem megyek semmire sem. Ki írta? Kicsoda Goethe?

– Sajnos, vissza kell mennem a gyerekeimhez.

– Nem vigyáz rájuk valaki?

– De. Természetesen.

– Telefonáljon! Mondja meg, hogy késik! Mondja azt, hogy találkozott egy lenyűgöző férfival, aki egész éjjel irodalomról akar magával beszélni! Éppen csak találkoztunk. Időre van szükségem. Millió kérdést akarok feltenni magának.

Összeszedve a Jane Austen-köteteket, Kátya elindult az ajtó felé. És mint egy kitartó kereskedő, Barley ott kullogott mellette.

– Kérem! – mondta. – Figyeljen rám! Én egy nyavalyás angol kiadó vagyok, aki körülbelül tízezer rettenetesen komoly dolgot akar megbeszélni egy gyönyörű orosz nővel. Nem harapok, nem hazudok. Vacsorázzon velem!

– Nem alkalmas.

– Van egy másik estéje, amelyik alkalmas? Mit csináljak? Esdekeljek? Gyertyát tegyek az ablakomba? Maga miatt jöttem ide. Segítsen nekem, hogy segíthessek magának!

Barley könyörgése zavarba ejtette Kátyát.

– Megadná a telefonszámát? – erősködött Barley.

– Nem alkalmas – dünnyögte Kátya.

Mentek lefelé a széles lépcsőkön. A tengernyi fejre pillantva, Barley látta közöttük Wicklow-t és a barátját. Megragadta Kátya karját, nem vadul, de azért annyira, hogy megállásra kényszerítse.

– Mikor? – kérdezte.

Még mindig fogta a nő felsőkarját, valamivel a könyökhajlat fölött, ahol a legkeményebb és legteltebb volt.

– Talán ma este későn még felhívom – válaszolta Kátya megenyhülve.

– Nem talán.

– Fel fogom hívni.

A lépcsőn maradva, Barley nézte, ahogy Kátya közeledik a tömeg széléhez, aztán mintha nagy lélegzetet vett volna, mielőtt kitárta a karját, és utat tört magának az ajtó felé. Barley verejtékezett. A hátán és a vállán nyirkos sál lógott. Inni akart. Mindenekelőtt szeretett volna megszabadulni a ráaggatott mikrofonoktól. Szerette volna apró darabokra törni, rájuk taposni, és ajánlott csomagként visszaküldeni Nednek.

A kampós orrú Wicklow odaszökellt hozzá a lépcsőn, úgy vigyorgott, mint egy tolvaj, és valami sületlenséget karattyolt Bernard Shaw szovjet életrajzáról.

Kátya gyors léptekkel haladt, taxit keresett, de a mozgásra is szüksége volt. Az eget felhő borította, csillag sehol, csak a széles utcák és a petrovkai ívfények csillogása. Távol akart lenni Barleytól és önmagától. A nem félelemből, hanem ádáz ellenérzésből született pánikérzet azzal fenyegette, hogy a hatalmába keríti. Barleynak nem kellett volna megemlítenie az ikreket. Nincs joga ahhoz, hogy letépje a papírfalakat az egyik élet és a másik között. Nem kellett volna zaklatnia őt hivatalos kérdésekkel, ő megbízott benne; Barley miért nem bízott meg őbenne?

Befordult egy sarkon, és gyalogolt tovább. Tipikus imperialista, álnok és bizalmatlan. Egy taxi ment el mellette, ügyet sem vetve rá. A második lelassított annyira, hogy hallja az úticélt, aztán elrobogott jövedelmezőbb megbízatás után nézve – kurvákat vinni, bútorokat szállítani, feketepiac zöldséget, húst és vodkát fuvarozni, vagy a turista csapdákat működtetni. Kezdett esni az eső, nagy cseppekben, jól célzottan.

A humora annyira nem találó. A kérdései annyira tolakodóak. Soha többet a közelébe sem megyek. Metróra kellett volna szállnia, de félt a bezártságtól. Természetesen vonzó, mint ahogy sok angol férfi az. Az az elegáns otrombaság. Szellemes és kétségtelenül érzékeny. Nem gondolta volna, hogy Barley ennyire közel kerül hozzá. Vagy talán ő volt az, aki túl közel ment Barleyhoz.

Gyalogolt tovább, összeszedve magát, taxit keresve. Erősödött az eső. A szatyrából előhúzott egy összecsukható esernyőt, és kinyitotta. Keletnémet, ajándék egy rövid ideig tartó szeretőtől, akire nem volt büszke. Egy útkereszteződéshez érve éppen le akart lépni a járdáról, amikor egy fiú kék Ladával megállt mellette. Kátya nem köszönt neki.

– Hogy megy az üzlet, kislány?

Vajon taxis vagy feketefuvarozó? Kátya beugrott, és megadta a címet. A fiú elkezdett vitatkozni. Az eső kopogott a kocsitetőn.

– Sürgős – mondta Kátya, és átadott neki két háromrubelest. – Sürgős – ismételte, és az órájára nézett, miközben azon gondolkodott, vajon az órára nézés olyasmi-e, amit az emberek olyankor tesznek, amikor kórházba sietnek.

Úgy tűnt, hogy a fiú komolyan vette az ügyet. Nyaktörő gyorsasággal vezetett és beszélt, mialatt az eső beesett a lehúzott ablakon. Novgorodi beteg anyja elájult, amikor létráról almát szedett, és arra ébredt, hogy mindkét lába gipszben van, mesélte a fiú. A szélvédőt patakokban ömlő vízzuhatag árasztotta el. A fiú nem állt meg, hogy feltegye az ablaktörlőket.

– Most hogy van? – kérdezte Kátya, sálat kötve a hajára. Egy nő, aki a kórházba siet, nem beszél könnyedén mások sorsáról, gondolta.

A fiú hirtelen rántással megállította az autót. Kátya látta a kaput. Az égbolt ismét nyugodt volt, az éjszaka meleg és édes illatú. Azon tűnődött, esett-e egyáltalán.

– Tessék! – mondta a fiú, odatartva a háromrubeleseket. – Legközelebb, oké? Hogy hívják? Szereti a friss gyümölcsöt, kávét, vodkát?

– Tartsa meg! – csattant fel Kátya, és visszatolta a pénzt.

A kapu nyitva állt, és egy irodaház-szerűséghez vezetett, amelyben néhány lámpa halványan világított. Félig sárral és szeméttel borított kőlépcsősor vitt fel egy magasban levő gyalogjáróra. A gyalogjáró egy kifutóút fölött vezetett át. Odalent Kátya parkoló mentőautókat látott lustán körbeforgó kék lámpákkal, a sofőrök és a kísérők egy csoportban dohányoztak. A lábuknál egy nő feküdt hordágyon, szétzúzott arca félrefordítva, mintha el akarna kerülni egy második ütést.

Gondoskodott rólam, gondolta Kátya, amikor gondolatai egy pillanatra visszakanyarodtak Barleyhoz.

Az előtte magasodó szürke épület felé igyekezett. Egy Dante által tervezett és Franz Kafka által épített klinika, futott át az agyán. A személyzet azért jár oda, hogy gyógyszereket lopjon, és eladja a feketepiacon; az orvosok mind másodállásban dolgoznak, hogy el tudják tartani a családjukat. Ide jön a birodalmunk alja népe és csőcseléke, a szerencsétlen proletár, akinek se befolyása nincs, se nem rendelkezik a keveseknek megadatott kapcsolatokkal. A fejében zakatoló hang lépéseinek ritmusát követte, amint magabiztosan haladt keresztül a dupla ajtókon. Egy nő ingerülten ráförmedt, de Kátya, ahelyett, hogy megmutatta volna neki az igazolványát, adott neki egy egyrubelest. Az előcsarnok úgy visszhangzott, mint egy uszoda. Egy márványpult mögött megint nők ültek, akik csak magukkal voltak elfoglalva. Kék egyenruhás öregember szundikált egy széken, nyitva tartott szemével egy rozoga televíziókészülékre meredve. Kátya elhaladt mellette, és belépett egy betegágyakkal végigrakott folyosóra. Legutóbb nem voltak ágyak a folyosón. Talán azért tették ki őket, hogy valami fontos személynek csináljanak helyet. Egy kimerült gyakornok vért adott egy nőnek, amihez egy nővér asszisztált kigombolt overallban és farmernadrágban. Senki sem nyögött, senki sem panaszkodott. Senki sem kérdezte, hogy miért kell folyosón meghalnia. Egy megvilágított táblán a „Felvétel” szó első betűje látszott. Kátya arra ment. Tegyél úgy, mintha tied volna az épület, tanácsolta neki a férfi az első alkalommal. És bevált. Még mindig bevált.

A váróterem kiszuperált előadó volt, úgy megvilágítva, mint egy éjszakai kórterem. A dobogón jámbor arcú matróna ült, előtte a jelentkezők olyan hosszú sorban, mint egy visszavonuló hadsereg. Az auditóriumban a világ szerencsétlenjei zsörtölődtek és suttogtak a szürkületben, gyermekeiket dajkálták. Félig bekötözött sebű férfiak feküdtek a padokon. Részegek hevertek szanaszét, és káromkodtak. A levegő fertőtlenítőszer, bor és alvadt vér szagával volt terhes.

Tíz percet várni kell. Kátya gondolatai megint csak visszatértek Barleyhoz. Nyílt, barátságos szemek, kétségbeejtő merészség. Miért nem adtam meg neki az otthoni telefonszámomat? A keze a karján mintha örökké ott lett volna. „Maga miatt jöttem ide.” Kiválasztott egy törött padot a „Mosdók” feliratú hátsó ajtó közelében, leült és maga elé bámult. Ott meg is halhatsz, és senki sem fogja megkérdezni a nevedet, mondta a férfi. Ott az ajtó, a ruhatári beugró, gyakorolta. Aztán következnek a mosdók. A telefon a ruhatárban van, de sohasem használják, mert senki sem tudja, hogy ott van. A nyilvános telefonszámon senki sem tudja elérni a kórházat, de ezt a vonalat valamilyen nagymenő orvosnak szerelték föl, aki tartani akarta a kapcsolatot a betegeivel meg a szeretőjével, míg át nem helyeztette magát máshová. Valami hülye egy oszlop mögé szerelte föl, hogy ne lehessen látni. Azóta is ott van.

Honnan ismersz te ilyen helyeket? – kérdezte egyszer a férfitól. Ilyen bejárat, olyan épületszárny, ilyen telefon, üljél le és várjál. Honnan ismered?

Járkálok, válaszolta, és Kátya elképzelte, amint a férfi járja a moszkvai utcákat alvás, evés és őnélküle, csak megy és megy. Én vagyok a bolygó zsidó, mondta neki. Járkálok, hogy együtt lehessek a gondolataimmal, iszom, hogy elbújjak előlük. Amikor járkálok, ott vagy mellettem; látom az arcodat a vállamnál.

Addig járkál, amíg össze nem esik, gondolta Kátya. És én követni fogom.

A mellette ülő, sáfrányszínű fej kendőt viselő parasztasszony elkezdett ukránul imádkozni. Egy kis ikont tartott, és bólogatott fölötte, minden egyes alkalommal közelebb hajolva hozzá, míg végül csupasz homlokát hozzáérintette a bádogkerethez. A szeme csillogni kezdett, és amikor behunyta, Kátya észrevette, hogy könny csordogál a szemhéja alól. Egy szempillantás alatt én is úgy fogok kinézni, mint te, gondolta Kátya.

Eszébe jutott, hogy mit mesélt neki a férfi arról amikor meglátogatott egy szibériai hullaházat, egy halottgyárat, amely az egyik olyan fantomvárosban volt, ahol ő dolgozott. Hogy a holttestek egy csúszdán jöttek ki, és körbementek egy forgón férfiak és nők vegyesen, hogy az éjszakai műszakban dolgozó öregasszonyok lemossák, megjelöljék és aranyaiktól megszabadítsák őket. A halál ugyanolyan titok, mint bármi más, mondta neki a férfi; a titok olyasmi, amit egyszerre csak egy ember tudhat meg.

Miért próbálsz engem állandóan kioktatni a halál jelentéséről? – kérdezte egyszer tőle undorral. – Mert te megtanítottál engem arra, hogy hogyan kell élni – mondta a férfi.

Oroszországban a telefon a legbiztonságosabb, mondta a férfi egyszer. Még a biztonsági szerveknél dolgozó őrültjeinknek sem jutna eszébe lehallgatni egy baleseti kórház használaton kívüli telefonját.

Eszébe jutott legutóbbi találkozásuk Moszkvában, a tél leghidegebb időszakában. Felszállt egy személyvonatra egy elhagyatott állomáson, még neve sem volt a nagy semmi közepén levő helységnek. Nem vett előre jegyet, és a fapados osztályon utazott, tíz rubelt nyomva a kalauz markába, ahogy mindenki tette. A mi úri illetékes szervünk annyira burzsoá manapság, hogy már azt sem tudják, hogy vegyüljenek el a munkások között, mondta a férfi. Kátya elképzelte őt, mint hajléktalan embert, vastag alsóneműben, ahogy a félhomályban fekszik a felső csomagtartón, s hallgatja a dohányosok köhögését, a részegek dörmögését, és fulladozik az emberek meg a lyukas vízmelegítők bűzétől, mialatt nézi azokat a megdöbbentő dolgokat, amelyeket ismert, és amikről sohasem beszélt. Micsoda pokol lehet az, elmélkedett magában Kátya, ha az embert a saját alkotásai kínozzák? Tudni azt, hogy a legeslegjobb dolog, amit valaki pályafutása során létre tud hozni, az emberiség számára a legeslegrosszabb?

Kátya látta magát, amint várta a férfit, hogy megérkezzen, letáborozva a többi sebesültvárók ezrei között a Kazanyi pályaudvaron, a porlepte, fluoreszkáló lámpák alatt. A vonat késik, nem indították el, kisiklott, ezt pletykálták. Egészen Moszkváig sűrűn esik a hó. Máris érkezik a vonat, el se indult, sose kellett volna törődnöm azzal, hogy mennyi hazugságot kell mondani. Az állomás személyzete formaldehidet öntött a vécékbe, és az egész csarnok bűzlött tőle. Kátyán Vologya szőrmesapkája volt, mert az jobban elrejtette az arcát. A mohairsálja eltakarta az állát, a birkabőr kabátja pedig a többi részét. Soha senki iránt nem érzett még ilyen vágyat. Forróságot és éhséget érzett egyszerre a bunda alatt.

Amikor a férfi lelépett a vonatról, és a latyakon keresztül elindult felé, Kátya teste merev volt és feszengő, mint egy kisfiúé. A zsúfolt metróban a férfi mellett állva, Kátya majdnem belesikoltott a csendbe, amikor ő nekinyomódott. Alekszandra lakását kérte kölcsön. Alekszandra Ukrajnába ment a férjével. Kátya kinyitotta a bejárati ajtót, és előreengedte a férfit. Néha úgy tűnt, hogy ő nem is tudta, hol van, vagy azok után, hogy Kátya mindent megtervezett, nem is törődött vele. Néha Kátya nem merte megérinteni, annyira törékeny volt. De nem aznap. Aznap Kátya lerohanta, teljes erővel megszorította, magához húzta ügyetlenül és gyengédség nélkül, büntetésül a hiábavaló vágyakozás hónapjaiért és éjszakáiért.

Na és ő? Ő úgy ölelte át, mint az apja szokta, a derekát távol tartva tőle, mozdulatlan vállakkal. És amikor Kátya elhúzódott tőle, tudta, hogy elmúlt az az idő, amikor a férfi képes volt eltemetni a fájdalmát az ő testében.

Te vagy az én egyetlen vallásom, suttogta, és összezárt ajakkal megcsókolta Kátya homlokát. Figyelj rám, Kátya, amíg elmondom neked, hogyan döntöttem arról, hogy mit fogok tenni!

A parasztasszony térdelt a padlón, az ikonját szeretgetve és hol a melléhez, hol az ajkaihoz szorítva. Kátyának keresztül kellett lépnie rajta, hogy az átjáróhoz tudjon menni. Egy bőrzakós, sápadt fiatalember telepedett le a pad végébe. Egyik karja be volt dugva az ingébe, amiből Kátya arra következtetett, hogy a csuklóját törte. A feje előrebukott, és amikor Kátya elment mellette, észrevette, hogy az orra is el volt törve, bár már begyógyult.

A beugró teljesen sötét volt. Egy törött izzólámpa himbálózott fölöslegesen. Erős deszkapult zárta el az útját a ruhatárba. Üres fogasok, akasztók és el nem vitt kalapok között ácsorgott. Az oszlop egy méterre volt tőle. Kézzel írott felirat volt rajta: APRÓPÉNZT NEM AD VISSZA, és a ki-be csukódó ajtón beszűrődő fényben tudta elolvasni. A telefon a másik oldalon a szokásos helyén volt, de amikor Kátya odaállt elé, alig látta a sötétben.

Nézte a telefont, várta, hogy csörögjön. Most már elmúlt a félelme. Ismét erős volt. Hol vagy? – töprengett magában. Valamelyik postai címeden, a térkép valamelyik homályos pontján? Kazahsztánban? A Volga középső folyásánál? Az Urálban? Tudta, hogy ezeken a helyeken mind járt. A régi szép időkben az arcáról meg tudta mondani, hogy mikor dolgozott a szabadban. Más alkalmakkor meg úgy nézett ki, mintha hónapokig a föld alatt lett volna. Hol vagy a rettenetes bűnöddel? – töprengett Kátya. Hol vagy az ijesztő döntéseddel? Olyan sötét helyen, mint ez? Egy kisvárosi távírószobában, amely éjjel-nappal nyitva van? Elképzelte a férfit letartóztatásban, úgy, ahogy sokszor álmodott róla, összekötözve és falfehéren egy kunyhóban, egy falóhoz kötve, már nem is igen ellenkezve, amint egyfolytában verik. Megszólalt a telefon. Felemelte a kagylót, és egy tompa hangot hallott.

– Itt Pjotr – mondta, ami közös kódjuk volt, hogy védjék egymást: ha a kezükbe kerülök, és arra kényszerítenek, hogy hívjalak fel, más nevet fogok nekik mondani, és akkor te rejtve maradsz.

– Itt pedig Alina – válaszolta Kátya, meglepődve, hogy egyáltalán tud beszélni. Ezután már nem is törődött semmivel. Ő él. Nem tartóztatták le. Nem verik. Nem kötötték oda egy falóhoz. Lustának és unottnak érezte magát. Ő élt, és beszélt hozzá. Tényekről, semmi érzelem, a hangja először távoli volt és csak félig ismerős. Oda-vissza, csak tényekről. Ezt csináltam, ő azt mondta. Én ezt mondtam. Mondd meg neki, köszönöm, hogy eljött Moszkvába. Mondd meg neki, hogy értelmes emberként viselkedik. Jól vagyok. Te hogy vagy?

Kátya letette a kagylót, túl gyenge volt ahhoz, hogy tovább beszéljen. Visszament az előadóba, és leült a padra a többiek közé, hogy levegőhöz jusson, tudván, hogy senki sem törődik vele.

A bőrzakós fiú még mindig a padon üldögélt. Megint megfigyelte hajlott orrát, amely tökéletes, mégis olyan nem igazi volt. Ismét eszébe jutott Barley, és hálás volt azért, hogy létezik.

Ingujjban feküdt az ágyán. A szobája levegőtlen doboz volt, amelyet egy hatalmas hálószobából kanyarítottak ki, és megtöltötte a minden orosz szállodára jellemző vízikórus, a csapok szörtyögése, a vécétartályból csörgedező víz hangja a piciny fürdőszobából, a hatalmas fekete radiátor gurgulázása és a hűtőszekrény nyögdécselése, amikor hirtelen belekezd egy új rángási hullámba. Whiskyt kortyolgatott fogmosó pohárból, és úgy tett, mint aki olvas a hasznavehetetlen éjjeli lámpánál. A telefon a könyökénél volt, a telefon mellett pedig egy notesz az üzeneteknek és a kiváló gondolatoknak. A telefonok élhetnek, akár a helyén van a kagyló, akár nem, figyelmeztette Ned. De ez nem, ez biztosan nem, gondolta Barley. Ez élettelen, akár egy darab fa. A csodálatos Marquezt olvasta, de olyan betűkkel volt nyomva, mint a szögesdrót: állandóan megakadt, és vissza kellett mennie.

Egy autó ment el az utcán, aztán egy gyalogos. Aztán következett az eső, fáradt golyókként csapkodva az ablakpárkányt. Moszkva, egyetlen sikoly vagy nevetés vagy dühös kiáltás nélkül, visszaváltozott végtelen pusztasággá.

Eszébe jutott Kátya szeme. Vajon mit látott őbenne? Egy ereklyét, gondolta határozottan. Apám öltönyében. Csapnivaló színészt, akit elrejt a saját alakítása, és az arcfesték mögött nincs semmi. A meggyőződést kereste bennem, és ehelyett az én angol osztályhelyzetem és korszakom erkölcsi csődjét látta. A jövő reményét kereste, és egy befejezett történelem maradványát látta. Kereste a kapcsolatot, és azt a feliratot látta rajtam, hogy „fenntartva”. Így aztán egyszer rám nézett és elfutott.

Fenntartva, de kinek? Milyen nagy napra vagy szenvedélynek tartottam fenn magam?

Megpróbálta elképzelni Kátya testét. Akinek olyan arca van, minek annak egyáltalán test?

Ivott egyet. Van bátorsága. Van gondja. Barley megint ivott. Kátya, ha ez vagy te, akkor én neked vagyok fenntartva.

Ha.

Azon töprengett, hogy mit lehet még tudni róla. Az igazságon kívül semmit. Volt olyan korszak, réges-rég elmúlt, amikor összekeverte a szépséget az értelemmel, de Kátya olyan nyilvánvalóan értelmes volt, hogy ezúttal szó sem lehetett arról, hogy összekeveri a két tulajdonságot. Volt egy másik korszak is, Isten bocsássa meg neki, amikor a szépséget az erénnyel keverte össze. De Kátyában olyan szivárványszínekben pompázó erényt érzett, hogy ha ebben a pillanatban bedugta volna a fejét az ajtón és azt mondta volna, hogy éppen most gyilkolta meg a gyermekeit, Barley azonnal hatféle módon tudta volna meggyőzni arról, hogy nem ő a hibás.

Ha.

Még egyet húzott a whiskyből, és hirtelen eszébe jutott Andy.

Andy Macready, a trombitás, aki levágott fejjel fekszik a kórházban. Pajzsmirigy, mondta a felesége bizonytalanul. Amikor észrevették, Andy nem akarta a műtétet. Jobb szeretne egy nagyot úszni és nem jönni vissza, mondta, úgyhogy együtt leitták magukat, és megtervezték az utat Capriba, egy utolsó nagy lakomát, egy gallon vörösbort és a hosszú úszást a semmibe a Földközi-tengeren. De amikor a pajzsmirigy valóban ledöntötte, Andy rájött, hogy inkább az életet szeretné, mint a halált, és végül a műtétre szavazott. És akkor levágták a testéről a fejét, az egészet, kivéve a gerincrészt, és csöveken tartották tovább életben. Szóval Andy még mindig élt, de nem volt milrt élnie, és nem volt mibe belehalnia, és káromkodott, hogy nem ment el úszni időben, és próbált valami értelmet találni önmaga számára, amit a halál nem vesz el tőle.

Felhívom Andy feleségét, gondolta Barley. Megkérdezem, hogy van az ura. Rápislantott az órájára, és számolgatta, hogy most mennyi az idő Mrs. Macready valóságos vagy nem valóságos világában. Már nyúlt is a telefonért, de nem vette fel hátha csörögni fog.

A lányára, Antheára gondolt. A jó kis Ant.

A Cityben élő fiára, Halre gondolt. Sajnálom, hogy gondot okoztam neked, Hal, de még mindig van időd, hogy helyrehozd.

A lisszaboni lakására gondolt és a lányra, aki kisírja a szemét, és megborzongva azon töprengett, vajon mi lett vele. A többi nőjére gondolt, de a bűnei nem egészen olyanok voltak, mint máskor, úgyhogy ezen is elgondolkodott. Megint Kátyára gondolt, és rájött, hogy egész idő alatt ő járta fejében.

Kopogtak az ajtón. Eljött hozzám. Egyszerű pongyola van rajta, és alatta meztelen. Barley, suttogja, drágám. Ezek után tudsz még szeretni?

Kátya nem tesz semmi ilyesmit. Olyan, mint ő, még nem volt, és nem is lesz. Ő nem tartozik a jól ismert, szokásos fajtához.

Wicklow volt, az őrzőangyala, ellenőrizni jött a védencét;

– Jöjjön be, Wickers! Kér egy kortyot?

Wicklow felhúzta a szemöldökét, az iránt érdeklődve, hogy telefonált-e Kátya. Bőrdzsekit viselt, rajta esőcseppek. Barley megrázta a fejét. Wicklow töltött magának egy pohár ásványvizet.

– Átfutottam néhány könyvet, amiket ma tukmáltak ránk, uram – mondta, azon a mesterséges hangon, amit mindketten használtak a mikrofonok miatt. – Arra gondoltam, hogy talán szeretne tájékoztatást kapni némelyik általános témájú könyvről.

– Tájékoztasson, Wickers! – mondta Barley barátságosan, és ismét kinyújtózott az ágyon, mialatt Wicklow leült egy székre.

– Nos, csak egy benyújtott kézirat van, amelyről szeretném önt tájékoztatni, uram. Ez az a fogyókúrával és kondicionáló tornával foglalkozó kézikönyv. Azt hiszem, számításba vehetnénk a közös kiadást. Arra gondoltam, hogy talán felkérhetnénk az egyik élvonalbeli illusztrátorukat, és emelhetnénk az orosz színvonalat.

– Emeljük! Semmi akadálya.

– Először meg kell kérdeznünk Jurijt.

– Kérdezze meg!

Hallgatás. Ezt nézzük meg még egyszer, gondolta Barley.

– Ja, erről jut eszembe, uram! Azt kérdezte, hogy miért használja olyan sok orosz az „alkalmas” szót.

– Hát igen, azt kérdeztem – mondta Barley, aki semmi ilyesmit nem kérdezett.

– Az a szó, amelyre gondolnak, az udobno. Ez azt jelenti, hogy alkalmas, de azt is, hogy helyénvaló, ami néha kicsit zavaró lehet. Úgy értem, egy dolog az, hogy nem alkalmas, és más dolog az, hogy nem helyénvaló.

– Úgy van – helyeselt Barley hosszas gondolkodás után, miközben kortyolt egyet a whiskyjéből.

Aztán biztosan elszundított, mert a következő dolog, amire emlékezett, az volt, hogy egyenesen ült, a telefonkagyló a fülénél, Wicklow pedig ott állt fölötte. Oroszországban volt, úgyhogy a nő nem mondta meg a nevét.

– Jöjjön el! – mondta Barley.

– Elnézést, hogy ilyen későn telefonálok. Zavarom?

– Természetesen. Állandóan. Nagyszerű volt az a tea. Bárcsak tovább tartott volna. Most hol van?

– Azt hiszem, holnap estére meghívott vacsorára.

Barley a noteszéért nyúlt. Wicklow már készenlétben tartotta.

– Ebédre, teára, vacsorára, mind a háromra – mondta. – Hova küldjem az üveghintót? – Leírt egy címet. – Különben mi az otthoni telefonszáma, ha esetleg eltévednék, vagy maga téved el? – Kátya megadta azt is, vonakodva, mert ezzel eltért az elveitől, de azért megadta. Wicklow nézte, ahogy Barley leírja az egészet, aztán csendben kiment a szobából, mialatt ők tovább beszéltek.

Sosem lehet tudni, gondolta Barley, összeszedve a gondolatait egy jó nagy korty whiskyvel, miután letette a telefont. Szép, értelmes és erényes nők esetén az ember sosem tudhatja, mi a helyzet. Vajon megőrül értem, vagy csak egy vagyok a sok közül?

Aztán hirtelen teljes erővel rátört a moszkvai félelem. Akkor csapott le rá, amikor a legkevésbé várta, miután egész nap sikerült leküzdenie. A város visszafojtott rémei mennydörgésként szólaltak meg a fülében, utánuk pedig Walter fuvolázó hangja.

– A nő valóban kapcsolatban áll vele? Vagy ő maga találta ki az egészet? Valaki mással van kapcsolatban, és ha igen, akkor kivel?