1

A Leningrád pályaudvartól alig kétszáz méterre lévő széles moszkvai utcában, egy, még Sztálin idejében épült s a moszkvaiak által a Katasztrófa Birodalmának nevezett stílusú, túldíszített és szörnyűséges szálloda felső emeletén vége felé közeledett az az audiokiállítás és -vásár, amelyet itt először rendezett a British Council az angol nyelvtanítás és a brit kultúra terjesztése témakörében. Az időpont fél hat volt, a nyári időjárás szeszélyes. Az egész napos heves záporok után most hamiskás napsugarak csillantak meg a pocsolyákban, s fakasztottak párát a járdákból. A fiatalabb járókelőkön farmer és sportcipő volt, de az idősebbek még mindig melegebb ruháikban húzták össze magukat.

A terem, amelyet a Council kibérelt, nem volt drága, de nem is volt az alkalomnak megfelelő. Én láttam... Nem olyan régen, egy teljesen más természetű moszkvai látogatásom alkalmával, lábujjhegyen fellopakodtam a tágas és üres lépcsőházban, zsebemben diplomata-útlevéllel, s ott álltam abban az örökké tartó félhomályban, amely fátyolként telepszik a kihalt, régi báltermekre... vastag, barna oszlopaival és aranyozott tükreivel inkább illett volna egy süllyedő óceánjáró végső óráihoz, mint egy nagy jelentőségű kezdeményezés elindításához. A mennyezeten dühös, proletársapkás oroszok ököllel fenyegették Lenint. A belőlük áradó életerő nevetséges ellentétben állt a falak menti, a durván megmunkált zöld polcokkal, amelyek tele voltak olyan magnókazettákkal, mint a Micimackó és a Felsőfokú számítógépes angol nyelv három órában. A helyben beszerzett – és az előzetesen ígért technikai adottságok nagy részével nem rendelkező –, zsákvászonnal körülvett magnós fülkék olyan lehangolóak voltak, mint nyugágyak az esős tengerparton. A magasban futó galéria alatti sötét részen összezsúfolt kiállító standok legalább annyira szentségtörésként hatottak, mint bukméker-irodák egy imaházban.

Ennek ellenére mégiscsak valamifajta kiállítás zajlott le. Jöttek az emberek, ahogy a moszkvaiak szoktak, ha rendelkeznek olyan okmányokkal és státusszal, amelyek kielégítik az ajtóban álló, szúrós tekintetű, bőrzakós fiúkat. Ki udvariasságból, ki kíváncsiságból, ki azért, hogy nyugatiakkal beszélgessen, ki pedig azért, mert kiállítás van. És most, az ötödik s egyben utolsó estén, a kiállítók és meghívott vendégek nagyszabású, eseményzáró koktélpartija kezdett mozgásba lendülni. A csillár alatt gyülekeztek néhányan a szovjet kulturális kormányzat rövid protokoll-listájáról, a hölgyek méhkas-frizurával és filigránabb alkatokra tervezett, virágmintás ruhákban, a férfiak pedig karcsúsított, fényes, francia szabású öltönyökben, amelyek jelezték, hogy tulajdonosuk bejáratos a különleges ruhaüzletekbe. Csupán a szomorkás árnyalatú szürkébe öltözött angol házigazdáknak tűnt föl a szocialista mértékletesség egyhangúsága. A terem egyre zajosabb lett, egy köténykés felszolgálónőkből álló brigád kiporciózta az összezsugorodott szalámis szendvicseket és a langyos fehérbort. Egy magasabb rangú angol diplomata, bár nem éppen nagykövet, a fontosabb emberekkel kezet fogott, és közölte velük, hogy örül a találkozásnak.

Niki Landau volt köztük az egyetlen, aki nem vett részt az ünneplésben. Az asztal fölött görnyedt üres bódéjában, utolsó megrendeléseit összegezte és kiadásait ellenőrizte jegyzékei alapján, mert Landaunak alapelve volt, hogy soha nem ment addig szórakozni, amíg az aznapi üzleti ügyeket le nem zárta.

És a szeme sarkából látta azt a szovjet nőt – alig tűnt többnek egy nyugtalan kék foltnál –, akit szándékosan nem akart észrevenni. Bajba sodor, gondolta magában, miközben dolgozott. Elkerülni!

Az ünnepies hangulat nem ragadt át Landaura, annak ellenére, hogy természeténél fogva jó kedélyű volt. Egyrészt utálta a brit hivatalnokokat, amióta az apját erőszakkal visszatoloncolták Lengyelországba. Ami magukat az angolokat illeti, mondta nekem később, hallani sem akart róluk semmi rosszat. Ő is közéjük tartozott, brit állampolgár lett, és megvolt benne az áttértek hajlíthatatlan tisztelete. De a Külügyminisztérium talpnyalói – az egészen más dolog. És minél fennköltebbek voltak, minél udvariasabb, vigyorgósabb vagy ostobább pofákat vágtak, ő annál jobban gyűlölte őket, és az apjára gondolt. Másrészt, ha rajta múlott volna, először is el se jött volna a kiállításra. Félrevonult volna Lydia nevű csinos kis új barátnőjével egy csinos kis brightoni panzióba, ahová kis barátnőket szoktak vinni. – Jobb, ha szárazon tartjuk a puskaport a szeptemberi moszkvai könyvkiállításig – ajánlotta Landau ügyfeleinek a nyugati kitérő úton lévő központjukban. – Tudod, Bernard, a ruszkik szeretik a könyvet, de a kazettapiac megrémíti őket, és nincsenek felkészülve rá. Ha odamegyünk egy könyvvásárral, nyerők vagyunk. Ha odamegyünk egy audiovásárral, végünk van.

De Landau ügyfelei fiatalok és gazdagok voltak, akik nem hittek a végben. – Niki fiú – mondta Bernard, miközben a háta mögé került és vállára letette a kezét, amit Landau nem szeretett a mai világban kezdeményeznünk kell. Mi hazafiak vagyunk, érted, Niki? Akárcsak te. Ezért vagyunk mi külföldi érdekeltségű vállalat. Ma, amikor glasznoszty van, a Szovjetunió a kazettaüzlet Mount Everestje, és te, Niki, fel fogsz vinni bennünket a csúcsra. Mert ha nem, akkor találunk valaki olyat, aki megteszi. Valaki fiatalabbat, Niki, jó? Valakit, akinek van ambíciója és stílusa.

Ambíciója, az még mindig volt Landaunak. De a stílust – és ő lenne az első, aki ezt bárkinek megmondaná –, a stílust, azt hagyjuk, ő egy jelenség volt, s ez tetszett is neki. Rámenős, vékonydongájú, büszke lengyel. A jó öreg Niki, a Keletre kacsingató gátlástalan üzletember, aki képes arra, amivel szeretett is dicsekedni, hogy obszcén képeket adjon el egy örmény kolostornak vagy hajszeszt egy biliárdgolyó-fejű románnak. Ő Landau volt, a mély növésű, hálószobában tréningező sportember, aki magasított sarkú cipőkben járt, hogy szláv termete hasonlítson a csodált angolokéhoz, és elegáns öltönyöket viselt, melyek mintha azt suttogták volna, hogy „Ide nézz!”. Amikor a jó öreg Niki felállítja a standját, mondogatták vele utazó kollégái az ártatlan érdeklődőknek, hallani lehet a lengyel kézikocsira szerelt csengettyű csilingelését.

A kis Landau pedig értette a tréfát, és velük együtt mókázott. – Fiúk, én vagyok az a proli, akihez a világ minden kincséért sem ereszkednétek le – jelentette ki büszkén, miközben rendelt még egy rundot. Így szokta rávenni őket, hogy nevessenek vele. Ahelyett, hogy rajta nevetnének. Aztán az esetek döntő többségében, hogy megerősítse, amit mondott, a felső zsebéből előkapott egy fésűt, s mélyen meghajolt. Majd egy falikép vagy bármi más fényes felület segítségével hátrafésülte koromfekete haját, mint aki új hódításra készül, mindkét apró kezével azon munkálkodva, hogy férfiassá varázsolja. – Vajon ki az a bájos teremtés, akit ott látnak szemeim a sarokban? – szokta kérdezni a kolóniabeli lengyel és az East End-i angol dialektus szörnyűséges keverékével. – Hé, szivi! Miért hagyjuk, hogy mind a ketten magányosak legyünk ma este? – És ötből egy esetben rendszerint sikerrel járt, ami Landau számításai szerint elfogadható megtérülési arány volt, mindig feltételezve persze, hogy az ember állandóan kérdez.

De ezen az estén Landaunak esze ágában sem volt sikert elérni, még csak kérdezni sem. Arra gondolt, hogy már megint egész héten halálra dolgozta magát egy kis alamizsnáért – vagy ahogy nekem szokta mondani szemléletesebben, egy ringyó csókjáért. És hogy manapság mindenféle vásár, lett légyen az könyvvásár, audiovásár vagy bármi más, jobban kifárasztotta, mint azt önmagának hajlandó volt bevallani, és ugyanígy volt minden nővel is. És túlságosan kis töredéket kapott viszonzásul. És hogy a másnapi gép vissza Londonba nem is mehetne jobbkor. És hogyha ez a kék ruhás orosz csaj nem hagyja abba, hogy mindenáron magára terelje a figyelmét, mialatt ő igyekszik lezárni a könyvelését, magára erőltetni a bájvigyort és csatlakozni az ünneplő társasághoz, akkor nagyon valószínű, hogy olyat fog mondani neki oroszul, amit mindketten megbánnak.

Hogy a nő orosz volt, ahhoz nem fért kétség. Csak egy orosz nőnek lehet olyan műanyag „netán-szatyra”, amely mindig ott lóg a kézben, készenlétben a váratlan beszerzésre, ami a hétköznapi élet nagy sikerélménye, még akkor is, ha a legtöbb netán-szatyor madzagból készült. Csak egy orosz lehet olyan kíváncsi, hogy annyira közel álljon az emberhez, hogy belelásson a számításaiba. És csak egy orosz kezdené mások zavarását olyan sajátos morgással, amely férfi esetében Landaut mindig apjára emlékeztette, amint a cipőjét fűzte, nő esetében pedig az ágyra.

– Elnézést kérek, uram! Ön az Abercrombie és Blair képviselője? – kérdezte.

– Nem vagyok itt, kedvesem – válaszolta Landau, anélkül hogy felnézett volna. A nő angolul beszélt, így ő is angolul válaszolt, mert mindig ehhez tartotta magát.

– Mr. Barley?

– Nem Barley, kedvesem. Landau.

– De ez Mr. Barley standja.

– Ez nem Mr. Barley standja. Ez az én standom. Az Abercrombie és Blair eggyel arrébb van.

Még mindig anélkül, hogy felnézett volna, Landau tolla hegyével balra bökött, a válaszfal másik oldalán álló üres stand felé, ahol egy zöld és arany színû tábla hirdette a patinás könyvkiadót: Abercrombie & Blair of Norfolk Street, Strand.

– De az a stand üres. Nincs ott senki! – tiltakozott a nő. – Tegnap is üres volt.

– Úgy van. Pontosan – vágta rá Landau olyan hangnemben, amely bárki számára a beszélgetés végét jelentette volna. Aztán feltűnően még inkább elmélyedt üzleti könyvében, azt várva, hogy a kék folt felszívódik. Ami, tudta, gorombaság volt részéről, és a nő nem szűnő jelenléte még gorombábbá tette.

– De hol van Scott Blair? Hol van az a Barley nevű ember? Nekem muszáj vele beszélnem. Nagyon sürgős.

Landau most már esztelen gyűlöletet érzett a nő iránt.

– Mr. Scott Blair – kezdte, ahogy fejét felcsapta, és egyenesen a nő arcába nézett –, akit baráti körben inkább Barley néven ismernek, lóg, asszonyom. Ez azt jelenti, hogy engedély nélkül távol van. Igen, a cége foglalt egy standot. És Mr. Scott Blair ennek a cégnek az igazgatója, elnöke, főkormányzója, és amennyire én tudom, életfogytiglanra szóló diktátora. Ennek ellenére nem foglalta el a standját... – de ennél a pontnál, ahogy elkapta a nő tekintetét, kezdett meginogni. – Ide figyeljen, kedvesem, én történetesen éppen itt próbálom megkeresni a kenyeremet, világos? És ezt nem Mr. Barley Scott Blairért csinálom, bármennyire is szeretem őt.

Aztán elhallgatott, mert pillanatnyi dühét valamiféle lovagias törődés váltotta fel. A nő reszketett. Nemcsak a keze, amelyben barna netán-szatyrát tartotta, de a nyaka is, mert pedáns kék ruhája ódivatú csipkegallérban végződött, és Landau látta, hogyan remeg a bőrén, és hogy a bőre valójában fehérebb, mint a csipke. Ugyanakkor a szája és az álla elszántságot árult el, s parancsoló arckifejezéssel nézett rá.

– Kérem, uram, legyen olyan kedves, és segítsen nekem! – mondta, mintha más lehetőség nem is létezne.

Landau azzal büszkélkedett, hogy ismeri a nőket. Ez is egyike volt fárasztó hencegéseinek, de e tekintetben nem minden alap nélkül. – A nők, ők az én hobbim, életem örök leckéje és elemésztő szenvedélyem, Harry – mondta nekem bizalmasan, a hangjában olyan ünnepélyes volt a meggyőződés, mint egy szabadkőműves fogadalma. Azt már nemigen tudta megmondani, hogy pontosan hánnyal volt dolga, de örömmel állította, hogy több százzal, és egy sem akadt köztük, akinek oka lett volna arra, hogy megbánja az élményt. – Én nyíltan játszom, és okosan választok, Harry – közölte velem, miközben mutatóujjával orra egyik oldalát ütögette. Utána semmi érfelvágás, semmi tönkrement házasság, semmi szóváltás. Hogy ez mennyire volt igaz, azt soha senki sem fogja megtudni, magamat is beleértve, de kétségtelen hogy az az ösztön, amely udvarlásait irányította, gyorsan segítségére sietett, amikor erről a nőről kialakította a véleményét.

A nő őszinte volt, intelligens és határozott. Rémült volt, annak ellenére, hogy fekete szeméből jókedv sugárzott. És rendelkezett azzal a ritka tulajdonsággal, melyet Landau a maga virágnyelvén szeretett úgy nevezni, hogy „olyan előkelőség, amilyet csak a természet adhat”. Egyszóval, előkelő és eltökélt volt. S mivel kritikus pillanatokban gondolataink nem folyamatosan futnak át az agyunkon, hanem inkább megérzés és tapasztalat formájában törnek ránk, Landau mindezeket egyszerre érzékelte, és meg is tetszettek neki, mire a nő újra szólt hozzá.

– Az egyik szovjet barátom írt egy fontos szépirodalmi művet – mondta, miután mély levegőt vett. – Egy regényt. Egy nagyszerű regényt. A mondanivalója az egész emberiség számára fontos.

S ezzel elhallgatott.

– Egy regényt – segített neki Landau. Aztán, később maga sem tudta, miért, megkérdezte? – Mi a címe, kedvesem?

Az eltökéltsége, állapította meg magában Landau, se nem virtuskodásból, se nem eszelősségből fakadt, hanem meggyőződésből.

– Ha nincs címe, akkor mi a mondanivalója?

– Arról szól, hogy a tettek fontosabbak a szavaknál. Elutasítja a peresztrojka fokozatosságát. Tetteket követel, és elutasít minden felszínes változást.

– Szép – mondta Landau, lenyűgözve.

Úgy beszélt, ahogy anyám szokott, Harry: felvetett állal és egyenesen az ember szemébe nézve.

– A glasznoszty és az új politikai irányvonal állítólagos liberalizmusa ellenére a barátom regényét ma még nem lehet kiadni a Szovjetunióban – folytatta a nő. – Mr. Scott Blair vállalta, hogy titokban megjelenteti.

– Hölgyem – mondta Landau szívélyesen, most már egészen közel hajolva a nőhöz –, ha a barátja regényét a híres Abercrombie és Blair kiadó jelenteti meg, higgye el, hogy biztos lehet a teljes titoktartásban.

Ezt viccnek szánta, részben mert nem tudta kihagyni a poént, részben pedig azért, mert az ösztöne azt diktálta, hogy oldja a beszélgetés merevségét, és tegye minél természetesebbé, ha valaki figyelné őket. A nő arcán pedig mosoly jelent meg – röpke, gyöngéd, önbuzdító mosoly, mintha azt jelezné, hogy legyőzte a félelmét.

– Akkor hát, Mr. Landau, ha szereti a békét, kérem, vigye haza magával Angliába ezt a kéziratot, és rögtön adja át Mr. Scott Blairnek. Csakis Mr. Scott Blairnek. Bizalmas ajándék.

Ami ezután történt, pillanatok műve volt, akár egy utcasarki csereügylet készséges eladó és vevő között. Landau először is a nő háta mögé pillantott, a válla fölött. Ezt óvatosságból tette, önmaga és persze a nő védelmében. Az volt a tapasztalata, hogy amikor a ruszkik valami rosszban sántikálnak, mindig van valaki a közelben. De a kiállítóteremnek ez a része üres volt, a galéria alatti területre, ahol a standok sorakoztak, sötétség borult, a terem közepén zajló parti pedig ekkorra már a tetőfokára hágott. A bejárati ajtónál álló három bőrzakós fiú unottan társalgott egymással.

Miután végzett a helyszíni szemlével, elolvasta a nő ruhájának hajtókájára kitűzött műanyag névkártyát, amit normális körülmények között már korábban megtett volna, de a nő barnásfekete szeme kizökkentette. Jekatyerina Orlova, olvasta Landau. Alatta pedig az állt, hogy „Október”, angolul és oroszul egyaránt; ez az egyik kisebb moszkvai állami könyvkiadó neve, amely idegen nyelvekre fordított szovjet könyveket exportál, főleg más szocialista országokba, ami, szerintem, bizonyos fokú felületességre kárhoztatta őket.

Következő lépésként Landau elmondta a nőnek, hogy mit csináljon, de az is lehet, hogy ezt már addigra elmondta, mire elolvasta a névkártyáját. Niki utcakölyök volt, mindenféle trükköt ismert. Lehet, hogy a nő olyan bátor, mint hat oroszlán, és külsőleg ítélve valószínűleg az is. De nem konspirátor. Ezért gondolkodás nélkül a védelme alá vette. S miközben ezt tette, úgy beszélt hozzá, ahogy bármilyen nőhöz szokott, akinek szüksége volt az ő tanácsára olyan alapvető dolgokban, mint hogy hol találja meg Landau hotelszobáját, vagy hogy mit mondjon a férjeurának, amikor hazaér.

– Akkor itt van magánál, ugye, kedvesem? – kérdezte a netán-szatyorra pislantva, és baráti mosollyal az arcán.

– Igen.

– Ott benne?

– Igen.

– Akkor adja ide nekem az egész szatyrot, természetesen – mondta Landau, mindvégig jártatva a száját, amíg a nő megtette. – Ez az. Na, most adjon egy barátságos orosz puszit! Olyan hivatalosat. Jó. Hivatalos búcsúajándékot hozott nekem a vásár utolsó estéjén, érti? Valamit, ami megszilárdítja az angol–szovjet kapcsolatokat, és ami nekem túlsúlyt jelent a gépen hazafelé, hacsak nem dobom bele egy repülőtéri szemétkosárba.

Teljesen normális üzleti akció. Ma már nyilván fél tucat ilyen ajándékot kaptam.

Ennek egy részét úgy mondta, hogy közben a nőnek hátat fordítva lehajolt, mert amikor belenyúlt a szatyorba, egyúttal ki is csúsztatta a benne levő papírcsomagot, és ügyesen beleejtette az aktatáskájába, amely a házi irattár típusból való volt, nagyon jó helykihasználással és legyezőként szétnyíló rekeszekkel.

– Férjnél van, ugye, Kátya?

Semmi válasz. Lehet, hogy nem hallotta. Vagy túlságosan lefoglalta, hogy őt figyelte.

– Szóval a férje írta ezt a regényt? – kérdezte Landau, nem kedvetlenedve el attól, hogy a nő hallgat.

– Ez magának veszélyes – suttogta a nő. – Hinnie kell abban, amit csinál. Akkor minden világos.

Mintha ezt a figyelmeztetést meg se hallotta volna, az aznap esti ajándékozásokra szánt mintakötegből Landau kiválasztott négy példányt a Szentivánéji álom-ból, amely a Royal Shakespeare Company külön megrendelésére készült, feltűnő mozdulattal az asztalra tette, és egy filctollal ráírta a műanyag könyvtokra: „Nikitől Kátyának. Éljen a béke!” és a dátum. Azután a négy könyvet szertartásosan belehelyezte a netán-szatyorba, összefogta a fülét, és a nő kezébe nyomta, akit kezdett elhagyni az ereje, s félő volt, hogy összeroppan vagy elájul. Csak ekkor intett, hogy rendben van, amit a nő láthatóan várt is, mialatt továbbra is fogta a kezét, amely hideg volt, mondta nekem, de kellemes.

– Mindnyájunknak kell időnként valamit kockáztatnunk, igaz, kedvesem? – mondta Landau könnyedén. – Megtiszteljük a társaságot a jelenlétünkkel?

– Nem.

– Volna kedve egy jó kis vacsorához valahol?

– Nem alkalmas az idő.

– Elkísérjem az ajtóig?

– Mindegy.

– Azt hiszem, mosolyognunk kell, kedvesem – mondta Landau még mindig angolul, miközben végigkísérte a termen, és úgy beszélt hozzá, mint a jó üzletember, akivé újra visszavedlett. Amikor odaértek a tágas lépcsőlejárathoz, kezet fogtak. – Tehát viszontlátásra a könyvkiállításon, jó? Szeptemberben. És kösz a figyelmeztetést. Nem felejtettem el. De a lényeg az, hogy megegyeztünk. Ami mindig jó dolog, igaz?

A nő megszorította Landau kezét, és mintha bátorságot merített volna belőle, mert ismét mosolygott, s a mosolya, bár kicsit bizonytalan volt, hálát és ellenállhatatlan melegséget árult el.

– A barátom nagy lépésre szánta el magát – magyarázta, mialatt egy rakoncátlan hajfürtöt igazított a helyére. – Kérem, feltétlenül mondja meg Mr. Barleynak, hogy ezt ne felejtse el!

– Meg fogom mondani. Ne aggódjon! – nyugtatta meg Landau kedélyesen.

Szeretett volna még egy mosolyt kapni tőle, csak a maga számára, de a nő már nem törődött vele. Benyúlt a táskájába a névjegykártyájáért, amelyről, Landau tudta, mind ez idáig megfeledkezett. „ORLOVA Jekatyerina Boriszovna” – ez állt rajta, az egyik oldalon cirill, a másikon latin betűkkel, s megint az Október névvel együtt mindkét formában. Átnyújtotta, aztán feszes testtartással lesétált a díszes lépcsőkön, emelt fővel, egyik kezével a széles márványkorlátot fogva, a másikkal pedig a netán-szatyrot lóbálva. A bőrzakós fiúk egyfolytában nézték, míg le nem ért az előcsarnokba. Landau meg, miközben a névjegykártyát becsúsztatta a felső zsebébe a fél tucat többi közé, amelyeket az elmúlt két órában kapott, látta, hogy nézik a nőt, és odakacsintott nekik. Azok kellő megfontolás után visszakacsintottak rá, mert ez már a nyíltság új korszaka volt, amikor egy orosz nő csinos csípőjét elismeréssel lehetett végigmérni, még egy külföldinek is.

A mulatság hátralevő ötven percében Niki Landau teljes gőzzel belevetette magát a partiba. Énekelt és táncolt egy mogorva tekintetű, gyöngyökkel teleaggatott skót könyvtárosnőnek. Elmesélt egy szellemes politikai anekdotát Mrs. Thatcherről az Állami Szerzői Jogvédő Iroda, a VAAP két halovány arcú képviselőjének, akik végül hirtelen harsány nevetésben törtek ki. Hízelgő szavakkal udvarolt három hölgynek a Progressz Kiadótól, és az aktatáskájába irányított fürge mozdulatokkal mindegyiknek átnyújtott egy kis személyes ajándékot emlékbe, mert Landau adakozó természetű volt, és kristálytisztán emlékezett nevekre és ígéretekre, csakúgy, mint oly sok más dologra. De egész idő alatt feltűnés nélkül szemmel tartotta a táskáját, és amikor a vendégek eltávoztak, akkor is az egyik kezében tartotta, mialatt búcsúzkodott. Aztán amikor felszállt arra a magánbuszra, amely a külföldi vendégeket visszaszállította a szállodába, a táskát az ölében tartva ült le, s úgy csatlakozott a rögbidalok közös énekléséhez, amelyet szokás szerint most is Spikey Morgan vezetett.

– Fiúk, hölgyek is vannak köztünk! – figyelmeztette a többieket Landau, s felállva csendet parancsolt azoknál a részeknél, amelyeket túlságosan durvának tartott. De amikor a nagy karmestert játszotta, még akkor is sikerült szilárdan tartania az aktatáskáját.

A szálloda bejáratánál ott lézengtek a szokásos stricik, kábítószerügynökök és pénzváltók, KGB-őrzőikkel együtt, és nézték, ahogy a csoport bemegy a szállodába. De Landau semmi szokatlant nem vett észre a viselkedésükben, sem azokéban, akik feltűnően figyeltek, sem azokéban, akik feltűnően lezserek voltak. Az öreg hadirokkant, aki a liftekhez vezető folyosón őrködött, szokás szerint kérte a szállodai belépőjét, de amikor Landau, aki már vagy,száz csomag Marlborót ajándékozott neki, szemrehányóan megkérdezte tőle oroszul, hogy miért nem ment el ma este cicázni a barátnőjével, rekedt hangján felnevetett, és barátságosan megveregette a vállát.

– Ha le akarnak buktatni, gondoltam magamban, akkor jobban teszik, ha gyorsan cselekednek, különben csak hideg nyomra bukkannak, Harry – mondta nekem, inkább az ellenfél szemszögéből, mint a sajátjáéból. – Ha le akarsz valakit buktatni, Harry, akkor gyorsan kell lépni, addig, amíg a bizonyíték még az áldozatnál van – magyarázta, mintha egész életében csak lebuktatással foglalkozott volna.

– Akkor a Nemzeti bárjában kilenckor – mondta neki Spikey Morgan fáradtan, miközben kipréselték magukat a liftből a negyedik emeleten.

– Vagy ott leszek, vagy nem, Spikey – válaszolta Landau. – Őszintén szólva nem érzem túl jól magam.

– Hála istennek – mondta Spikey nagyot ásítva, és nehéz léptekkel elindult a sötét folyosón, miközben a gonosz tekintetű ügyeletesnő a fülkéjéből figyelte.

Amikor Landau odaért a szobája ajtajához, összeszedte minden bátorságát, mielőtt a kulcsot betette a zárba. Most fogják megtenni, gondolta. Itt és most van a legjobb alkalom arra, hogy elcsípjenek engem és a kéziratot.

De mikor belépett, a szoba üres volt és változatlan, és ostobának érezte magát, amiért arra számított, hogy másképpen lesz. Ezt túléltem, gondolta, és az ágyra tetté az aktatáskát.

Aztán összehúzta a zsebkendő nagyságú függönyöket, amennyire csak lehetett, ami azt jelentette, hogy félig, és kiakasztotta a fölösleges „Ne zavarjanak!” táblát az ajtóra, amelyet kulcsra zárt. Kiürítette öltönyzsebeit, köztük azt is, amelyben gyűjtötte az újonnan kapott cégkártyákat, levette a zakóját és a nyakkendőjét, végül az ingét. A hűtőből töltött magának egy ujjnyi citromos vodkát, és kortyintott belőle. Landau nemigen szokott inni, magyarázta nekem, de amikor Moszkvában volt, a nap végeztével jólesett neki egy jó kis citromos vodka. Poharával a kezében bement a fürdőszobába, ahol a tükör elé állt, és jó. tíz percig nagy odaadással keresgélte az őszülésnek indult hajszáltöveket, s egy új szer segítségével, amely csodákat művelt, eltüntette a bántó foltokat. Miután teljes megelégedéssel befejezte ezt a munkát, bekötötte a fejét egy fürdősapkához hasonló, jópofa gumiturbánnal és lezuhanyozott, miközben azt énekelte, hogy „Én vagyok a modern dandártábornok élő példaképe” – egészen jól. Aztán megtörülközött, alaposan, hogy izmait felfrissítse, belebújt egy merész virágmintás hálóköntösbe, és még mindig énekelve bevonult a szobába.

És mindezeket részben azért csinálta végig, mert mindig így szokta, és szüksége volt saját szokásainak állandóságot biztosító fenntartására, de részben azért is, mert büszke volt arra, hogy most az egyszer nem törődött az óvatossággal, és nem keresett huszonötféle ésszerű okot arra, hogy ne csináljon semmit, amit a mai időkben megtehetett volna.

Úrinő volt, Harry, félt, segítségre volt szüksége. Megtette-e valaha Niki Landau, hogy nemet mondott egy úrinőnek? Ha pedig tévedett vele kapcsolatban, nos, akkor ez a nő világraszóló bolondot csinált belőle, és ő akár foghatja a fogkeféjét, és jelentkezhet a Lubjanka főbejáratánál, hogy öt évig tanulmányozza remek falirajzaikat, tudván, hogy ez pénzbírságra nem változtatható. Mert inkább vállalja, hogy akár hússzor is bolondot csináljanak belőle, semhogy azt a nőt minden ok nélkül visszautasítsa. S miután ezt így végigmondta, jóllehet csak magában, – mert mindig fel volt készülve arra, hogy lehetnek mikrofonok a közelben, az aktatáskájából elővette a nő csomagját, s kicsit félénken hozzáfogott, hogy kibontsa a spárgát, de nem vágta el, erre drága édesanyja tanította, akinek a fényképe most is ott lapult hűségesen a tárcájában. Ugyanolyan rózsás arcszíne van mindkettőjüknek, nyugtázta magában kellemes érzéssel, miközben türelmesen bajlódott a csomóval. Ez a szláv bőr. Szláv szemek, szláv mosoly. Két csinos szláv nő együtt. Csak az a különbség, hogy Kátya nem Treblinkában végezte.

A csomó végre meglazult. Landau feltekerte a spárgát, és letette az ágyra. Tudja, kedvesem, tudnom kell, magyarázta magában a képzeletbeli Jekatyerina Boriszovnának. Nem akarok kíváncsiskodni, nem is vagyok az a típus, de ha át kell vernem a moszkvai vámosokat, akkor jobb, ha tudom, hogy mi miatt verem át őket, mert az segít.

Óvatosan, hogy el ne szakítsa, Landau két kézzel szétnyitotta a csomagolópapírt. Semmiféle hősnek nem képzelte magát, vagy legalábbis még nem. Ami veszélyes lehet egy moszkvai szépség számára, az neki nem jelenthet veszélyt. Kemény neveltetésben volt része, az igaz. A londoni szegénynegyed nem szanatórium volt egy tízéves lengyel emigráns számára, és Landau életéből sem hiányzott a felrepedt száj, a betört orr, a szétroncsolt köröm és az éhezés. De ha most vagy az utóbbi harminc év során bármikor megkérdezte volna tőle valaki, hogy szerinte ki a hős, gondolkodás nélkül rávágta volna, hogy az a hős, aki elsőként távozik a hátsó ajtón, amikor önkénteseket kezdenek össze trombitálni.

Egy dolgot biztosan tudott, amikor megnézte a csomagolópapír tartalmát: elkapta a gépszíj. Hogy miért kapta el, az olyan kérdés, amit később is tisztázhat, amikor nincs jobb dolga. De ha ma este valami rázós munkát kell elvégezni, akkor arra Niki Landau a megfelelő ember. Mert amikor Nikit elkapja a gépszíj, Harry, nála jobban senki sem zakatol, mint ahogy azt minden lány tudja.

Először a borítékot pillantotta meg. Látta alatta a három füzetet meg azt, hogy a borítékot és a füzeteket egy vastag gumiszalag fogja össze, az a fajta, amit mindig félretett, de sose tudott mire használni. A figyelmét azonban a boríték kötötte le, mert az ő kézírása volt rajta – szabályos iskolás kézírás, amely megerősítette benne a nőről kialakított elképzelését. Egy meglehetősen hevenyészetten leragasztott, négyzet alakú barna boríték, „Személyesen Mr. Bartholomew Scott Blair részére, sürgős” címzéssel.

Miután Landau kihúzta a borítékot a gumiszalag alól, a fény felé fordította, de nem lehetett átlátni rajta, és sötétebb rész körvonalai sem mutatkoztak. Megtapogatta. Egyetlen vékony papír lehet benne, legfeljebb kettő. Mr. Scott Blair vállalta, hogy titokban megjelenteti, emlékezett vissza. Mr. Landau, ha szereti a békét... rögtön adja át Mr. Scott Blairnek. Csakis Mr. Scott Blairnek. Bizalmas ajándék.

Bennem is bízik, gondolta Landau. Megfordította a borítékot. A másik oldala üres volt.

Mivel mindössze ennyit lehetett megtudni egy leragasztott barna borítékról, és mivel Landau nem volt hajlandó elolvasni Barley vagy bárki más magánlevelét, ismét kinyitotta az aktatáskáját, s miután bekukkantott az irattartó rekeszbe, kihúzott belőle egy vastag, sárgásbarna borítékot a sajátjából, amelynek a ragasztós hátrészére ízlésesen rá volt nyomva, hogy „Mr. Nicholas P. Landau íróasztaláról”. A barna borítékot becsúsztatta a sárgásbarnába, és leragasztotta. Aztán ráírta, hogy „Barley”, és beletette a „Kapcsolatok” feliratú rekeszbe, amelyben olyan bizarr dolgok voltak, mint ismeretlen emberek által ráerőszakolt névjegykártyák, és feljegyzések különös megbízatásokról, amelyeket magára vállalt olyanok részére, mint például az a szerkesztőségi hölgy, akinek betét kellett a Parker-tollához, vagy az a Kulturális Minisztériumban dolgozó tisztviselő, aki Snoopy-rajzos pólót kért az unokaöccsének, vagy az a hölgy az Október Kiadótól, aki véletlenül arra járt, amikor ő éppen a kiállítási anyagát csomagolta össze.

És Landau azért csinálta ezt, mert az ösztönösen benne rejlő szakmai furfangjával, bárha teljesen tanulatlan volt, tudta, hogy mindenekelőtt olyan távol kell tartania a borítékot a füzetektől, amennyire csak lehetséges. Ha a füzetekkel baj lenne, akkor azt akarta, hogy semmi se kösse össze azokat a levéllel. És fordítva is. És ebben teljesen igaza volt. A mi titkosszolgálatunk hagyományainak összes óceánjában megmártózott legfortélyosabb és legkifinomultabb kiképzők sem mondhattak volna neki ennél okosabbat.

Csak ezután vette kezébe a három füzetet, és szedte le róluk a gumiszalagot, miközben fél füllel a folyosói léptekre figyelt. Három szurtos orosz füzet, elmélkedett, s kiválasztotta a legfelsőt, majd lassan megfordította. A borítója elnagyolt illusztrációval ellátott kartonpapír volt, a gerince foszlós vászon. Kétszázhuszonnégy oldalas, gyenge minőségű, halványan vonalazott kvartó, ha Landau jól emlékezett még abból az időből, amikor írószereket árusított; szovjet kiskereskedelmi áron körülbelül húsz kopek bármelyik valamirevaló papírkereskedőnél, feltéve, hogy a szállítmány megérkezik, és az ember a megfelelő sorban áll a megfelelő napon.

Végül kinyitotta a füzetet, és belenézett az első oldalba.

Ez a nő ostoba, gondolta, leküzdve ellenszenvét.

Egy őrült kezében van. Szegény gyermek.

Értelmetlen firkálmány, amelyet valami eszelős írt térképrajzoló tollal és tustintával, őrületes iramban és teljes összevisszaságban. A margóra, vízszintesen, függőlegesen. Átlósan rá a szövegre, olyan olvashatatlanul, mint egy orvos írása. Ostoba felkiáltójelekkel és aláhúzásokkal tarkítva. Részben cirill betűkkel, részben angolul. „A Teremtő teremtőket teremt”, olvasta angolul. „Lenni... Nem lenni. Ellen-lenni.” Ezután hosszú, idétlen francia szöveg következett az ostobaság háborújáról és a háború ostobaságáról, ami aztán úgy összekuszálódott, mint egy szögesdrót. Köszönöm szépen, gondolta, és továbblapozott, aztán megint tovább, de mindkét lap olyan sűrűn tele volt írva őrülten kusza betűkkel, hogy alig lehetett látni a papírt. „Miután hetven évet azzal töltöttünk, hogy megsemmisítettük a népakaratot, nem várhatjuk el, hogy hirtelen feltámadjon és megmentsen bennünket”, olvasta. Idézet? Esti töprengés? Azt nem lehetett tudni. Utalások orosz, latin és európai írókra. Fecsegés Nietzschéről, Kafkáról és olyan emberekről, akikről sose hallott, nemhogy olvasott volna tőlük. Még több fecsegés a háborúról, ezúttal angolul: „Az idősek hadat üzennek, a fiatalok harcolnak, de manapság a csecsemők és az öregek is harcolnak.” Ismét lapozott, de azon az oldalon j nem volt semmi, csak egy kerek barna folt. Az orrához emelte a füzetet és megszagolta. Pia, gondolta megvetően. Olyan büdös, mint egy sörfőzde. Nem véletlen, hogy Barley Blair cimborája. Két oldal teljesen tele volt hisztérikus kijelentésekkel.

– LEGNAGYOBBAT AZ ELMARADOTTSÁG TERÜLETÉN FEJLŐDTÜNK!

– A SZOVJET BÉNASÁG A LEGFEJLETTEBB AZ EGÉSZ VILÁGON!

– AZ ELMARADOTTSÁGUNK A LEGNAGYOBB KATONAI TITKUNK!

– HA NEM ISMERJÜK A SAJÁT CÉLJAINKAT ÉS A SAJÁT KÉPESSÉGEINKET, HOGYAN ISMERHETNÉNK A MAGUKÉT?

– AZ IGAZI ELLENSÉG A SAJÁT TEHETETLENSÉGÜNK!

A következő oldalon pedig egy vers, precízen átmásolva isten tudja honnan:

Kitekereg, betekereg,

És nyomából az emberek

Nem tudják, a kígyó vajon

Délnek halad vagy visszajön.

Landau feltápászkodott, és dühösen odalépett az ablakhoz, amely egy felgyülemlett szeméttel teli, sötét udvarra nézett.

– Egy nyavalyás szófaragó, Harry. Ezt gondoltam róla. Valami hosszú hajú, kábítószeres, önimádó zseni, és az a nő fogta magát és belebolondult, ahogy ez már lenni szokott.

Szerencséje volt a nőnek, hogy nem volt moszkvai telefonkönyv, különben Landau felhívta volna, és megmondta volna neki, hogy kit fogott ki magának.

Hogy tovább dühítse magát, fogta a második füzetet, megnyálazta a mutatóujját, és megvetően lapozgatta, mígnem rábukkant a rajzokra. És ekkor egy pillanatra minden kitörlődött az agyából, mintha csak egy üres filmvászon villant volna fel egy film közepén, miközben szidta magát, amiért ilyen lobbanékony szláv természete van, ahelyett hogy hidegvérű és nyugodt angol lenne. Aztán újra leült az ágyra, de óvatosan, mintha valaki feküdne benne, valaki, akit megbántott meggondolatlan ítélkezéseivel.

Mert ha Landau lenézte is azt, amit okkal vagy ok nélkül irodalomnak neveznek, a technikai dolgokat határtalanul élvezte. Még ha nem egészen értette, amit látott, akkor is egész nap képes volt gyönyörködni egy szép matematikai oldalban. És ránézésre tudta, mint ahogy Kátyáról is tudta, hogy amit lát, az értékes. Igaz, nem azok a szabályosan húzott vonalak, hanem könnyed rajzok, de annál jobb. Szabad kézzel, eszközök nélkül rajzolta valaki, aki ceruzával tud gondolkodni. Tangensek, parabolák, kúpok. A rajzok között pedig olyan szakszerű megjelölések, amilyeneket építészek és mérnökök használnak, mint például „iránypont”, „rögzített röppálya”, „ferde sík”, „gravitáció és nyomvonal” – némelyik angolul, Harry, és némelyik oroszul.

Bár a Harry nem az igazi nevem.

Ám amikor kezdte összehasonlítani a második füzetben levő gyönyörűen rajzolt betűket az elsőben hömpölygő összevisszaságokkal, legnagyobb megdöbbenésére vitathatatlan hasonlóságokat fedezett fel közöttük. Így aztán az az érzése támadt, hogy egy szkizofrén ember naplóját tartja a kezében, amelynek az egyik füzetét dr. Jekyll írta, a másikat pedig Mr. Hyde.

Belenézett a harmadik füzetbe, amely ugyanolyan rendezett és céltudatos volt, mint a második, de úgy nézett ki, mint valami matematikai munkanapló tele adatokkal meg számokkal, amelyben sűrűn ismétlődött a „hiba” szó, gyakran aláhúzva vagy felkiáltójellel. Aztán egyszer csak Landau észrevett valamit, nézte, nézte, és nem tudta levenni a szemét arról, amit olvasott. A szerző szakmai zsargonjának terjengős homályossága egy csapásra megszűnt. Eltűntek összefüggéstelen filozófiai eszmefuttatásai és jegyzetekkel ellátott remek rajzai is. A szavak dicséretre méltó közérthetőséggel sorakoztak a papíron.

„Az amerikai stratégák nyugodtan alhatnak. Rémálmaik sosem válnak valóra. A szovjet lovag haldoklik páncélja alatt. Ugyanolyan másodrendű hatalom, mint maguk, angolok. Háborút tud indítani, de azt sem folytatni, sem megnyerni nem tudja. Higgyék el nekem!”

Landau nem olvasott tovább. Erős önvédelmi ösztönnel keveredő tisztelete azt súgta neki, hogy már így is túl nagy szentségtörést követett el. Egymásra rakta a három füzetet, fogta a gumiszalagot, és rájuk húzta úgy, ahogy volt. Így ni, gondolta. Mostantól nem foglalkozom vele, csak végzem a dolgomat. Vagyis elviszem a kéziratot fogadott hazámba, Angliába, és azonnal átadom Mr. Bartholomew alias Barley Scott Blairnek.

Barley Blair, gondolta elképedve, miközben kinyitotta a szekrényét, és kihúzta belőle hatalmas alumíniumládáját, amelyben a mintapéldányokat tartotta. Hát igen. Gyakran elmélkedtünk azon, hogy vajon kémet melengetünk-e a keblünkön, és most már tudjuk.

Landau teljesen megnyugodott, ő maga mondta nekem. Újra az angol kerekedett a lengyel fölébe. – Ha Barley meg tudta tenni, Harry, én is meg tudom, ezt mondtam magamnak. – És akkor is ugyanezt mondta nekem, amikor egy rövid időre kinevezett a gyóntatójának. Néha megteszik ezt velem az emberek. Megérzik bennem a meg nem valósított énemet, és úgy beszélnek hozzá, mintha az lenne a valóság.

Miután Landau feltette a ládát az ágyra, kioldotta a csapózárakat, és elővett két audiovizuális készletet, amelyeket a szovjet hivatalos szervek utasítására el kellett távolítania a kiállításról. Az egyik huszadik századi képes történelem volt narrátorszöveggel, amit ők önkényesen szovjetellenesnek nyilvánítottak, a másik pedig az emberi testet bemutató, fényképekkel illusztrált és egy kondicionáló tornagyakorlatokat tartalmazó, kazettával kiegészített kézikönyv, amelyet, miután sóvár pillantásokkal szemrevételezték a balett-trikós, hajlékony ifjú istennőt, úgy ítéltek meg, hogy pornográf.

A történelem-készlet ravasz dolog volt, úgy nézett ki, mint egy díszkönyv, de belül tele mindenféle rekeszekkel – kazetták, a hozzájuk tartozó szövegek, fokozódó nehézségű szókártyák és a tanuló jegyzetei számára. Landau kiürítette a rekeszeket, és egymás után mindegyikbe belepróbálta a füzeteket, de egyik sem volt elég nagy. Úgy döntött, hogy két rekeszből csinál egyet. A neszesszerjéből elővett egy körömvágó ollót, és biztos kézzel nekilátott, hogy kivegye a középen lévő acél fűzőkapcsokat.

Barley Blair, gondolta ismét, miközben a kapocs alá tolta a körömolló hegyét. Sejthettem volna, ha másért nem, azért, mert ez a legvalószínűtlenebb. Mr. Bartholomew Scott Blair, az Abercrombie & Blair még életben levő leszármazottja – kém. Az első kapocs meglazult. Óvatosan kiemelte. Barley Blair, aki nem tud szénát eladni egy gazdag lónak, hogy megmentse saját haldokló anyját a születésnapján, ahogy mondani szoktuk: kém. Hozzáfogott a második kapocs kivételéhez. Aki mindenekelőtt úgy szerzett magának hírnevet, hogy két évvel ezelőtt a belgrádi könyvkiállításon tömény vodkával az asztal alá itta Spikey Morgant, aztán olyan csodálatosan tenorszaxofonozott a zenekarral, hogy még a rendőrök is megtapsolták. Kém. Úriember kém. Hát most itt egy levél a szíve hölgyétől, ahogy a gyermekversben mondják.

Landau felvette a füzeteket, és belepróbálta az elkészített rekeszbe, de az még mindig nem volt elég nagy. Három rekeszből kellett egyet csinálnia.

Megjátszottad a részeget, gondolta Landau, meg mindig Barleyn elmélkedve. Bolondoztál, és bolondot csináltál belőlünk. Felemésztetted a családi vagyon utolsó részét, és a régi céget még mélyebb válságba juttattad. Úgy bizony. Csakhogy így vagy úgy mindig sikerült találnod egy olyan agyafúrt belvárosi bankházat, amelyik hitelezett neked az utolsó pillanatban, igaz? Na és hogy volt akkor az a sakkozás? Az lehetett volna a dolog nyitja, csak lett volna hozzá jó szemem! Hogy tudna egy ember olyankor, amikor hülyére issza magát, minden ellenfelet legyőzni sakkban, Harry – és tiszta játékban –, ha nem hivatásos kém?

A három rekeszből egy rekesz lett, a füzetek többé-kevésbé befértek, a fölöttük lévő nyomtatott felirat ugyanaz maradt: „A tanuló jegyzetei.”

Jegyzetek – magyarázta Landau gondolatban a seremetyevói repülőtér kíváncsiskodó fiatal vámtisztjének. Látod, fiam, jegyzetek, ahogy ide van írva. A tanuló jegyzetei. Ezért van itt ez a rekesz a jegyzeteknek. És ezek a jegyzetek, amelyeket a kezemben tartok, egy valódi diák feljegyzései, aki tanfolyamra jár. Ezért vannak itt, látod, fiam? Ezek mintajegyzetek. Ezek a rajzok pedig, ezek...

Társadalmi-gazdasági sémák, fiam. A lakosság demográfiai változásai. Alapvető statisztikák, amelyekből nektek, ruszkiknak sosincs elég, igaz? Tessék, ezt már láttad? Úgy hívják, hogy testes könyv.

Amivel vagy megússza a dolgot, vagy nem, attól függően, hogy mennyire agyafúrt a fiú, hogy mennyit tudnak, és hogy milyen volt a feleségük aznap.

De az előtte álló hosszú éjszakán és a hajnali rajtaütéskor, amikor berúgják az ajtót és pisztollyal a kezükben rajtaütnek, azt kiabálva, hogy „Oké, Landau, add ide a füzeteket!”, szóval ebben a boldogságos pillanatban a készlet fabatkát sem ér. – Füzeteket, tiszt úr? Milyen füzeteket? Ja, arra a paksamétára gondol, amit valami őrült orosz szépség tukmált rám ma este a kiállításon? Azt hiszem, tiszt úr, hogy talán a szemétkosárban megtalálja, hacsak a takarítónő életében most az egyszer ki nem ürítette.

Erre az eshetőségre is számítva, Landau aprólékosan elkészítette a helyszínt. Miután kivette a füzeteket a történelem-készlet rekeszéből, ügyesen belehelyezte azokat a papírkosárba, pontosan úgy, mintha azzal a dühvel hajította volna oda, amit akkor érzett, amikor először beleolvasott. Hogy legyen mellettük valami, bedobta a fölösleges katalógusokat és brosúrákat, meg egypár hasznavehetetlen búcsúajándékot, amit kapott: egy másik orosz költő vékony kötetét, egy bádog hátlapú jegyzettömböt. Végül pedig még odatett egy pár kifogástalan zoknit, amilyet csak egy gazdag nyugati dob el.

Újra csak csodálni tudom, amint azt később mindnyájan tettük, Landau veleszületett leleményességét.

Aznap este Landau nem ment el játszani. Megadóan tűrte az általa már jól ismert moszkvai szállodai szobafogságot. Ablakából figyelte, amint a hosszan tartó szürkület sötétségbe fordult, és a város halvány fényei kelletlenül ragyogni kezdtek. Főzött magának egy teát a kis útikannájában, és evett pár falat gyümölcsöt a vastartalékából. Jóleső érzéssel idézte fel legeredményesebb hódításait. A többin csak szomorúan mosolygott. Felkészült a fájdalomra és a magányra, és nehéz gyermekkorát hívta segítségül. Sorra vette, hogy mi van a tárcájában, a táskájában, a zsebeiben, és kiszedett mindent, ami különösen magánjellegű volt, s amivel kapcsolatban nem szívesen válaszolgatott volna egy csupasz asztalnál ülve – egy szenvedélyes levelet, amelyet egyik kis barátnője írt neki évekkel ezelőtt, de még most is fel tudta csigázni az étvágyát, egy tagsági igazolványt egy bizonyos levelező videoklubhoz, amelynek ő is tagja volt. Először ösztönösen arra gondolt, hogy „elégeti őket, mint a filmekben”, de visszatartották a mennyezeten látható füstjelzők, bár akármiben lefogadta volna, hogy nem működtek. Így aztán keresett egy papírzacskót, s miután mindent apró darabokra tépett, a darabkákat beletette a zacskóba, amit aztán kidobott az ablakon, és látta, hogy az udvaron levő szemétbe esik. Ezután leheveredett az ágyra, és várta, hogy világosodjon. Néha bátornak érezte magát, néha meg annyira félt, hogy a körmeit bele kellett nyomnia a tenyerébe, hogy összeszedje magát. Egyszer bekapcsolta a tévékészüléket abban a reményben, hogy fiatal tornászlányokat fog látni, amit szeretett. De ehelyett maga a Császár jelent meg, aki sokadik alkalommal mesélte félrevezetett gyermekeinek, hogy a régi társadalmi rendben az embereknek nem volt ruhájuk. Amikor Spikey Morgan, legjobb esetben is félrészegen, telefonált neki a Nemzeti bárjából, Landau addig társalgott vele, amíg a jó öreg Spikey el nem aludt.

Mindössze egyszer, a legelkeseredettebb pillanatában futott át Landau agyán, hogy jelentkezik a brit követségen, és a futárszolgálat segítségét kéri. Pillanatnyi gyengesége feldühítette. – Azokat a talpnyalókat? – kérdezte megvetően. – Azokat, akik visszaküldték apámat Lengyelországba? Még egy Eiffel-tornyos képeslapot sem bíznék rájuk, Harry.

Azonkívül a lány nem is erre kérte őt.

Reggel kiöltözött a saját kivégzésére, legjobb öltönyét vette föl, s az ingébe beletette anyja fényképét.

És én most is így látom Niki Landaut, valahányszor belepillantok a dossziéjába, vagy megjelenik nálam abból az alkalomból, amit mi félévenkénti szintentartónak nevezünk, amikor is szereti feleleveníteni saját fénykorát, mielőtt aláírná a hivatali titokról szóló törvényt érintő újabb nyilatkozatot. Látom őt, amint könnyedén kilép a moszkvai utcára, kezében a fémdobozzal, s bár fogalma sincs róla, hogy mi van benne, mégis eltökélt szándéka, hogy kockára teszi érte bátor kis nyakát.

Hogy ő milyennek lát engem, ha egyáltalán gondol rám, arra gondolni sem merek. Hannah-nak, akit szerettem, de elhagytam, semmi kétsége sem lenne efelől. – Olyan átlagos angolnak, akinek remény sugárzik az arcából, de semmi sincs a szívében – mondaná ő, dühtől kivörösödve. Mert attól tartok, hogy manapság azt mondja, ami az eszébe jut. Egykori türelmének java része semmivé lett.