2

Az egész Whitehall egyetértett abban, hogy soha többet nem kezdődhet így egy történet. A kioktatott miniszterek őrjöngtek a dolog miatt. Felállítottak egy szörnyen titkos vizsgálóbizottságot, hogy derítsék ki, hol történt a baj, hallgassák ki a tanúkat, nevezzék meg a szóban forgó személyeket, ne kíméljenek senkit, mutassanak rá a bűnösökre, tisztázzák a részleteket, akadályozzák meg, hogy ez még egyszer előforduljon, nevezzenek ki engem elnöknek, és készítsenek írásos jelentést. Hogy a bizottságunk milyen következtetésre jutott, ha egyáltalán jutott valamire, az a legbensőségesebb titok marad örökre, különösen számunkra, akik a bizottság tagjai voltunk. Mert az ilyen bizottságoknak az a feladatuk, mint azt mindannyian jól tudtuk, hogy nyíltan beszéljenek mindaddig, amíg fel nem fedik a homályt, azután pedig mi magunk burkolózunk homályba. Amit, kínosan vigyorgó fapofával, bizottságunk annak rendje és módja szerint meg is tett, és munkánknak semmi nyoma sem maradt, csupán szörnyen titokzatos tekintetünk, egy értelmetlen közbenső írásos anyag meg egy köteg titkos melléklet a kincstári archívumban.

Ned és Orosz Ház-beli kollégái nem túl szűkszavú előadásában a dolog egy rendkívüli látogatással kezdődött, öt óra és fél kilenc között egy kellemes vasárnap este, amikor is egy bizonyos Nicholas P. Landau nevű utazó ügynök és tisztességes adófizető állampolgár, jóllehet lengyel származású, akinek semmi priusza nem volt, legalább négy különböző minisztérium kapujában jelent meg a Whitehallon, hogy sürgős kihallgatást kérjen, ahogy ő nevezte, a Brit Hírszerző Részleg valamelyik képviselőjétől, de csak nevettek rajta, lerázták, egy alkalommal pedig tettleg bántalmazták. Bár hogy a Nemzetvédelmi Minisztérium két ideiglenes kapuőre ténylegesen megragadta-e Landau gallérját és a nadrágja ülepét, ahogy ő állította és úgy vonszolták-e a kapuig, vagy pedig, az őrök kifejezésével élve, csak kikísérték az utcára, ez olyan részlet, amelyben nem tudtunk megegyezésre jutni.

De vajon, tette fel a kérdést a bizottságunk, először is a két őr miért érezte úgy, hogy ezt a segítséget meg kell adniuk?

Mr. Landau nem engedte meg, hogy belenézzünk a táskájába, uram. Igen, felajánlotta, hogy vigyázzunk a táskájára, amíg vár, feltéve, ha nála maradhat a kulcs, uram. De ez nem felelt meg a szabályzatnak. És igen, rázogatta az orrunk előtt, ütögette előttünk, dobálta egyik kezéből a másikba, nyilván annak bizonyítására, hogy nincs benne semmi olyan, amitől félnünk kellene. De ez sem felelt meg a szabályzatnak. És amikor a legcsekélyebb erőszakkal megpróbáltuk tőle elvenni a szóban forgó táskát, ez az úr – később tanúvallomásukban mindig így nevezték Landaut – ellenállt nekünk, uram, és idegen akcentussal hangosan kiabált, amivel felfordulást okozott.

De mit kiabált? – kérdeztük, megrémülve attól a gondolattól, hogy Valaki vasárnap a Whitehallon kiabál.

Hát, uram, amennyire meg tudtuk őt érteni, felindult állapotában azt kiabálta, hogy az ő aktatáskájában rendkívül titkos iratok vannak, uram. Amiket egy orosz bízott rá, uram, Moszkvában.

Ő meg egy kis őrjöngő lengyel volt, uram, tehették volna még hozzá. Egy forró londoni vasárnapi krikettdélutánon, uram, amikor mi éppen a Pakisztán–Bothamot néztük felvételről a hátsó szobában.

Még a Külügyminisztériumban, a hivatalos vendégszeretet eme fagyos hajlékában is, ahol az elcsigázott Landau végső elkeseredésében és a legcsekélyebb hajlandóságot mutatva megjelent, csupán szörnyű rimánkodásának és esküdöző szláv könnyeinek segítségével tudta kiharcolni, hogy a tiszteletre méltó és vájt fülű Palmer Wellow, egy mélyreható Liszt-tanulmány szerzője, meghallgassa.

És ha Landau nem alkalmazott volna új taktikát, akkor valószínűleg a szláv könnyek sem segítettek volna. Mert most Landau a táskáját kinyitva tette le a pultra, úgyhogy a fiatal, de kétkedő kapuőr a nemrég felszerelt golyóálló üveghez nyomhatta lenyalt frizurájú fejét, és homlokát ráncolva közönyös tekintettel belenézhetett, s maga is láthatta, hogy csak egy köteg koszos régi füzet meg egy barna boríték van benne, nem pedig bomba.

– Jöjjön-vissza-hétfőn-négy-ötvenkor! – mondta az őr a csodálatosan új mikrofonon keresztül olyan stílusban, mint egy pályaudvari hangosbemondó, és hirtelen visszasüppedt fülkéje sötétjébe.

A kapu félig nyitva volt. Landau ránézett a fiatalemberre, majd tekintete továbbsiklott a nagy oszlopcsarnok felé, amelyet száz évvel korábban építettek a Birodalom rakoncátlan indiai hercegeinek megfélemlítésére. A következő dolog, amit tudni lehetett, az volt, hogy felkapta az aktatáskáját, s miután túljutott az összes látszólag áthatolhatatlan biztonsági berendezésen, amelyeket azért szereltek fel, hogy az ilyen behatolásokat megakadályozzák, pokoli sebességgel megiramodott vele – „mint egy istenverte brazil középcsatár, uram” – keresztül a szentélyszerű belső udvaron, fel a lépcsőkön a hatalmas előcsarnokba. És szerencséje volt. Palmer Wellow, függetlenül attól, hogy milyen volt, a Külügyminisztérium engedékeny szárnyához tartozott. És aznap Palmer volt ügyeletben.

– Hé, halló! – morgolódott Palmer, miközben észrevette lefelé lépkedve a magas lépcsőkön a csapzott külsejű Landaut, aki két keménykötésű őr között állt lihegve. – Hát maga benne van a slamasztikában. Az én nevem Wellow. Állandó munkatársként dolgozom itt. – Bal öklét a vállához szorította, mint aki gyűlöli a kutyákat, de jobb kezét kézfogásra készen előrenyújtotta.

– Nekem nem munkatárs kell – mondta Landau.

– Vagy egy magas rangú személlyel akarok beszélni, vagy senkivel.

– Hát, a munkatárs elég magas rangú – válaszolta neki Palmer szerényen. – Attól tartok, hogy magát félrevezeti az elnevezés.

Nagyon is helyénvaló volt lejegyezni – és a bizottságunk ezt meg is tette hogy eddig senki sem kifogásolhatta Palmer Wellow fellépését. Tréfálkozott, de határozott volt. Finom modorával nem követett el hibát. Bevezette Landaut egy kihallgatószobába és leültette, rendkívül előzékenyen. Rendelt neki egy csésze teát cukorral az ijedtségére, és száraz keksszel kínálta. Egy barátjától kapott drága töltőtollal felírta Landau nevét és címét, valamint azokét a vállalatokét, amelyek igénybe vették szolgáltatásait. Feljegyezte Landau brit útlevelének a számát, születési évét és helyét: 1930, Varsó. Lefegyverző őszinteséggel bizonygatta, hogy ő nem járatos a hírszerzési ügyekben, de vállalta, hogy átadja Landau anyagát a „kompetens személyeknek”, akik minden bizonnyal a megfelelő figyelemmel fogják megvizsgálni. S mivel Landau megint csak ragaszkodott hozzá, rögtönzött neki egy átvételi elismervényt egy külügyminisztériumi jegyzetpapíron, aláírta és a kapussal dátumbélyegzővel lepecsételtette. Azt mondta Landaunak, hogy amennyiben az illetékesek további részletekről kívánnak vele tárgyalni, bizonyára kapcsolatba fognak vele lépni, talán telefonon.

Landau, még mindig tétovázva, csak ezek után nyújtotta át az asztal felett megviselt külsejű csomagját, és hosszasan sajnálkozva figyelte, amint Palmer puhány kezével megfogja.

– De miért nem adja oda egyszerűen Mr. Scott Blairnek? – kérdezte Palmer, miután megnézte a borítékra írt nevet.

– Az isten szerelmére, próbáltam! – csattant fel Landau újabb dührohamában. – Már mondtam magának. Mindenhova telefonáltam utána. Annyiszor telefonáltam neki, hogy már belefáradtam, higgye el! A lakásán nincsen, a munkahelyén nincsen, nincs a klubban, sehol nincs – tiltakozott Landau, s elkeseredésében még nyelvtani hibákat is ejtett. – Megpróbáltam a repülőtérről. Rendben van, szombat van.

– De ma vasárnap van – vetette közbe Palmer elnéző mosollyal.

– Tehát akkor tegnap szombat volt, nem? Próbálom a munkahelyén. Sípoló hangot hallok. Megnézem a telefonkönyvben. Találok egyet Hammersmithben. A név nem teljes, csak Scott Blair. Egy dühös nő veszi fel, azt mondja, menjek a pokolba. Van egy ürge, akit ismerek, Archie Parr, a nyugati országrészben dolgozik neki. Kérdem Archie-t: „Archie, az isten szerelmére, hol tudom sürgősen elérni Barleyt?” „Olajra lépett, Niki. Megint megpattant. Hetek óta nem látták az üzletben.” Próbálkozom a tudakozóban. Londonban, London környékén, sehol sincs ilyen nevű, egyetlen Bartholomew sincs. De hát nem is lehet, igaz, nem lehet, hogyha ő...

– Nem lehet, hogyha micsoda? – kérdezte Palmer kíváncsian.

– Nézze, eltűnt, igaz? Már máskor is eltűnt. Különböző okai lehetnek annak, hogy miért tűnik el. Olyan okok, amelyekről maga sem tud, mert nem az a dolga. Életek forognak veszélyben, foroghatnak. És nem is csak az övé. Rendkívül sürgős ügy, ezt mondta nekem a nő. És szigorúan bizalmas. Úgyhogy cselekedjen! Kérem.

Aznap este, miután a világpolitika frontján nem sok minden történt, eltekintve a kellemetlen öbölbeli válságtól és egy washingtoni katonákat és pénzeket érintő mocskos televíziós botránytól, Palmer fogta magát és elment egy elég jó kis partira, amit a Montpellier téren szervezett néhány cambridge-i évfolyamtársa, ugyanúgy agglegények, mint ő maga, de jól szórakoztak. Erről az eseményről is eljutott egy kis beszámoló a bizottságunk fülébe.

– Csak úgy mellesleg, nem hallott valamelyikőtök egy Akárki Scott Blairről? – kérdezte tőlük Wellow valamikor az este folyamán, amikor véletlenül eszébe juttatta Landaut néhány Chopin-taktus, amit a zongorán játszott. – Nem volt Cambridge-ben egy Scott Blair, aki velünk járt, vagy valami ilyesmi? – kérdezte újra, miután a nagy zajban nem hallották a hangját.

– Néhány évvel fölöttünk járt. A Trinitybe – jött valahonnan egy kósza válasz. – Történelmet hallgatott. Dzsesszőrült volt. Szaxofonos akart lenni. Az örege nem tűrte volna. Barley Blair. Úgy ivott, mint a kefekötő.

Palmer Wellow leütött egy dörgedelmes akkordot a zongorán, amitől a fecsegő társaság hirtelen elnémult. – Azt kérdeztem, hogy veszedelmes kém-e? – mondta tisztán artikulálva.

– Az apja? Meghalt.

– A fia, te seggfej. Barley.

Mintha függöny mögül lépett volna elő, informátora úgy vált ki a fiatal és kevésbé fiatal emberek sokaságából, és pohárral a kezében ott állt előtte. Palmer pedig örömmel ismerte fel benne egyik kedves cimboráját, akivel száz éve ismerkedett meg a Trinityben.

– Attól tartok, tényleg nem tudom, hogy Barley veszélyes kém-e vagy sem – mondta Palmer cimborája a rá jellemző nyerseséggel, miközben mögöttük újra felerősödött a bábeli zűrzavar. – Az biztos, hogy pályatévesztett ember, ha van ilyen képesítés.

Mivel kíváncsiságát még jobban felcsigázták, Palmer visszament külügyminisztériumi tágas lakosztályába Landau borítékjához és füzeteihez, amelyeket a kapusra bízott, hogy vigyázzon rájuk. És ez az a pont, ahol cselekedetei, közbenső írásos anyagunk megfogalmazásában, helytelen irányba terelődtek. Vagy Ned és Orosz Ház-beli kollégái nyersebb stílusával szólva, ez volt az a pont, ahol bármely civilizált államban P. Wellow-t hüvelykujjainál fogva a város egyik magasan fekvő pontjára kötözték volna, hogy ott nyugodtan elmélkedhessen azon, amit csinált.

Mert Palmer azt csinálta, hogy elszórakozott a füzetekkel. Két éjszakán és másfél napon át. Mert annyira szórakoztatónak találta. Nem bontotta fel a sárgásbarna borítékot – amelyen most már Landau kézírásával az állt, hogy „Kifejezetten személy szerint Mr. B. Scott Blair vagy a hírszerzés egyik magas rangú tagja részére” mert, akárcsak Landau, ő is azok közé tartozott, akik nem tartották helyénvalónak más emberek postáját felbontani. Különben is mindkét végén le volt ragasztva, és Palmer nem az a típus volt, aki meg tud küzdeni a fizikai akadályokkal. De a füzet – a maga zavaros aforizmáival és idézeteivel, a politikusok és a katonaság iránti teljes megvetésével, itt-ott elejtett utalásaival Puskinra, a hamisítatlan reneszánsz emberre, és Kleistre, a hamisítatlan öngyilkosra – teljesen elbűvölte.

Nem nagyon érezte a dolog sürgősségét, felelősségét pedig egyáltalán nem. Ő diplomata volt, nem Barát, ahogy a kémeket nevezték. És Palmer állatvilágában a Barátok olyan emberek voltak, akikből hiányzott a szellemi lóerő ahhoz, hogy olyanok legyenek, mint Palmer. Valójában nyíltan hangoztatott sérelme volt, hogy az a hagyományos külügyminisztérium, amelyhez ő is tartozott, egyre inkább hasonlított a Barátok szégyenletes tevékenységének fedőszervéhez. Mert Palmer egyben lenyűgöző tudású ember is volt, még ha ritka fajta is. Arabul tanult, és jelesre vizsgázott újkori történelemből. Szabad idejében mindemellett foglalkozott orosszal és szanszkrittal. Tanult mindent, csak matematikát nem, és hiányzott belőle a józan ész, ami magyarázatul szolgál arra, hogy miért siklott át a másik két füzet algebrai képletekkel, egyenletekkel és ábrákkal teleírt lapjain, amelyek a szerző zűrzavaros filozófiai eszmefuttatásaival ellentétben unalmasan fegyelmezett összképet mutattak. És arra is magyarázatot ad – bár a bizottság elég nehezen fogadta el ezt az érvelést –, hogy Palmer miért vette semmibe az „Állandó munkatársakra vonatkozó szabályzat” disszidensekkel és hírszerzési értesülésekkel kapcsolatos részét, és miért ment a saját feje után.

– Ez a férfi teljesen nyíltan a legvadabb dolgokat kapcsolja össze, Tig – mondta egy meglehetősen idős kollégájának a Kutatási Osztályról a következő kedden, miután úgy döntött, hogy most már itt az ideje, hogy valakivel megossza új szerzeményét. – Ezt egyszerűen el kell olvasnod.

– De honnan tudjuk, hogy ez férfi, Palms?

Palmernek ez volt az érzése. Megérzés.

Palmer idős kollégája belelapozott az első füzetbe, aztán a másikba, majd leült, és belenézett a harmadikba. Aztán megnézte a második füzet rajzait, s ekkorra felülkerekedett benne az ügy sürgősségét felismerő hivatalos énje.

– Azt hiszem, Palms, hogy a helyedben én meglehetősen gyorsan átadnám nekik ezt az egészet – mondta. De aztán némi gondolkodás után ő maga vitte el nekik, valóban meglehetősen gyorsan, miután először áttelefonált Nednek a zöld telefonon, és megkérte, hogy fogadja.

Ezek után, kétnapos késéssel, elszabadult a pokol. Másnap, szerda reggel négy órakor még teljes fényárban úszott Ned Orosz Házként ismert Victoria-beli alacsony, téglából épített, kihelyezett állomáshelyének felső emelete, ahol a később Kékmadárnak elnevezett munkacsoport első hevenyészett ülése a végéhez közeledett. Öt órával később, miután a titkosszolgálat főhadiszállásán egy teljesen új, sokemeletes rakparti épületben még két értekezletet végigült, Ned ismét az íróasztalánál dolgozott, úgy körülbástyázva dossziékkal, mintha az irattáros lányok utcai barikádot akartak volna emelni körülötte.

– Lehet, hogy az Isten titokzatos módon jár-kel – jegyezte meg Ned Brock nevű, vörös hajú alkalmazottjának, az anyagok behordása közti nyugalmasabb pillanatban –, de az semmi ahhoz képest, ahogy kiválasztja a kisjóskáit.

A kisjóska szakmai nyelven élő forrás, az élő forrás pedig hétköznapi nyelven kémet jelent. Vajon Ned Landaura célzott, amikor a kisjóskákról beszélt? Vagy Kátyára? A füzetek névtelen szerzőjére? Vagy talán gondolata már a híres brit úriember-kém, Mr. Bartholomew Scott Blair homályos körvonalai körül jártak? Brock nem tudta és nem is törődött vele. Glasgow-i volt, de litván származású, és az elvont dolgok dühítették.

Ami engem illet, nekem egy hetet kellett várnom, mire Ned, kifejezetten vonakodva, úgy döntött, hogy ideje bevonni az öreg Palfreyt. Amióta csak az eszemet tudom, mindig öreg Palfreynak neveztek. A mai napig sem értem, hogy mi történt a keresztnevemmel. „Hol van az öreg Palfrey? – szokták kérdezni. – Hol van a mi szelíd jogászhéjánk? Hívjátok be az öreg törvényforgatót! Jobb, ha ezt Palfreynak adjátok!”

Velem gyorsan elintézik a dolgokat. Nem kell sokáig a nyakamra járni. A teljes nevem Horatio Benedict dePalfrey, de az első kettőt azonnal el is felejthetik, és valahogy még soha senki se használta a „de”-t. A titkosszolgálatnál Harry a nevem, s ezt, mivel én egy szófogadó lélek vagyok, egészen a magamévá tettem. Amikor esténként egyedül vagyok szerény kis agglegénylakásomon, kifejezetten hajlamos vagyok magamat Harrynek szólítani, mialatt sütöm a bordaszeletemet. Az illegálisan működők jogi tanácsadója – ez volnék én, a valamikor a Chancery Lane-en található, de ma már nem létező Mackie, Mackie & dePalfrey ügyvédi iroda egykori fiatal tagja. Húsz éve dolgozom az önök legalázatosabb titkosügynökeként, bármikor készen arra, hogy kifosszam a serpenyőjét ugyanannak a vak istennőnek, akinek mély tiszteletere tanították ifjonti lelkemet.

Azt mondják, a nevem eredeti jelentése poroszka, ami se nem harci mén, se nem vadászló, hanem olyan hátasló, amely hölgyeknek való. Nos, mindössze egy kis hölgy van, aki egyszer megpróbálta meghajtani ezt a hátaslovat, de majdnem a sírig hajszolta, és úgy hívták, hogy Hannah. És éppen Hannah miatt kerestem vaktában búvóhelyet a titkos toronyban, ahol nincs helye szenvedélynek, ahol olyan vastagok a falak, hogy nem hallom meg ökölcsapkodásait vagy zokogó hangját, amint könyörög, hogy engedjem be, és dacoljak azzal a botránnyal, amely annyira megrémítette a tisztes karrier küszöbén álló fiatal ügyvédet.

Az arcomról remény sugárzik, de a szívemben semmi, mondta Hannah. Mindig az járt a fejemben, hogy egy bölcsebb asszony megtartotta volna magának az ilyen megfigyeléseket. Néha az igazság csupán vágyaink egyfajta önös kielégítése. „Akkor miért ragaszkodsz egy reménytelen ügyhöz? – szoktam tiltakozni neki. – Ha egyszer a beteg meghalt, mi értelme megpróbálni feltámasztani?”

Mert nő volt, ez a valószínű válasz. Mert hitt a férfilélek megváltásában. Mert nem fizettem meg eléggé az alkalmatlanságomért.

De azóta megfizettem, higgyék el.

Mert Hannah miatt járom mai napig is a titkos folyosókat, miközben a gyávaságomat kötelességnek nevezem, a gyengeségemet pedig áldozatnak.

És Hannah miatt ülök itt késő éjjelig szürke dobozhoz hasonló irodámban, amelynek ajtaján JOGÜGY felirat áll, körülöttem dossziék, magnószalagok meg filmek, akár a Jarndyce kontra Jarndyce ügyben, éppen csak a rózsaszínű szalag hiányzik, mialatt a hivatalos összefoglalót fogalmazom a Kékmadárnak elnevezett akcióról és annak főszereplőjéről, Bartholomew alias Barley Scott Blair-ről.

És az is Hannah miatt van, hogy még most is amikor saját tisztázására firkálgat, ez a jó öreg Palfrey időnként leteszi a tollát, felemeli a fejét, és álmodik.

Niki Landau hazafias érzelmeinek újraélesztése, ha egyáltalán komolyan elszunnyadtak volna benne, pontosan negyvennyolc órával azután következett be, hogy a füzetek Ned asztalára kerültek. Szerencsétlen whitehalli kalandja óta Landaut leverte a lábáról a düh és a keserűség. Nem ment el dolgozni, nem törődött Golders Green-i kis lakásával, amelyet más körülmények között úgy subickolt és dédelgetett, mintha az volna életének legdrágább kincse. Még Lydia sem tudta kizökkenteni búskomorságából. Én magam sürgősen megszereztem a Belügyminisztérium engedélyét a telefonja lehallgatásához. Amikor Lydia telefonált, hallottuk, hogy Landau lerázza. Aztán amikor a lány váratlanul megjelent az ajtaja előtt, megfigyelőink jelentették, hogy Landau megkínálta egy csésze teával, s utána elküldte. – Nem tudom, mit rontottam el, de bármi is az, sajnálom – hallották a lány keserű megjegyzését, amikor elment.

Alig ért le az utcára, amikor Ned odatelefonált. Később Landau ravaszul azon tűnődött, vajon véletlen volt-e.

– Niki Landau? – kérdezte Ned olyan hangon, hogy az embernek nemigen volt kedve tréfálkozni vele.

– Az volnék – mondta Landau, és felült.

– A nevem Ned. Úgy tudom, van egy közös barátunk. Nem szükséges neveket említeni. A napokban volt szíves itt hagyni egy levelet a részére. Eléggé kedvezőtlen körülmények között, azt hiszem. Meg egy csomagot is.

Landau hirtelen izgatott lett a hangtól. Hozzáértő és tiszteletet parancsoló. Egy igazi illetékes hangja, nem valami cinikus emberé, Harry.

– Hát, igen, én hagytam ott – mondta Landau, de Ned folytatta.

– Azt hiszem, telefonon nem szükséges a részletekkel foglalkoznunk, de úgy gondolom, hosszasan el kellene beszélgetnünk, és gratulálnunk kellene önnek. Minél hamarabb. Mikor lehetne róla szó?

– Amikor önnek megfelel – mondta Landau, és vissza kellett tartania magát attól, hogy hozzátegye: „uram”.

– Én mindig úgy vagyok vele, hogy a legjobb azonnal. Mi a véleménye erről?

– Az, hogy most már sokkal jobban érzem magam – mondta Landau, s a hangjában vigyorgás érződött.

– Küldök magáért egy kocsit. Hamarosan odaér, úgyhogy talán az lesz a legjobb, ha marad ott, ahol van, és várja a csengetést. A kocsi egy zöld Rover, B rendszámmal. A sofőr neve Sam. Ha kétségei vannak, kérje meg, hogy mutassa meg az igazolványát. Ha úgy sem bízik benne, hívja fel a rajta levő számot. Gondolja, hogy menni fog?

– A barátunk, ugye, jól van? – kérdezte Landau, mert nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze, de Ned már letette a kagylót.

Pár perccel később megszólalta csengő. A kocsijuk a sarkon túl várakozott, gondolta Landau, miközben kábultan lépkedett lefelé a lépcsőn. Ez az. Profik kezében vagyok. Az épület egy nemrég felújított sorház volt az elegáns Belgraviában. Frissen festett fehér homlokzata derűsen ragyogott a délutáni napsütésben. Előkelő palota, az életünket szabályzó titkos erők szentélye. Az oszlopokkal díszített bejáratnál díszes réztábla hirdette: KÜLFÖLDI KAPCSOLATOK. Az ajtót már nyitották is, amikor Landau felfelé igyekezett a lépcsőn. És amikor az egyenruhás kapuőr bezárta mögötte az ajtót, Landau látta, hogy egy karcsú, egyenes testtartású, negyven év körüli férfi közeledik felé a napsugarakon keresztül. Először csak csinos alakját észlelte, aztán komoly, elegáns és egészséges arcvonásait, majd a kézfogást, amely diszkrét volt, de olyan odaadó, mint egy tengerésztisztelgés.

– Jól csinálta, Niki. Jöjjön be!

A kellemes hang nem mindig párosul kellemes arccal, de Ned esetében igen. Mialatt Landau követte őt az ovális alakú dolgozószobába, úgy érezte, hogy a világon bármit mondhatna neki, Ned akkor is az ő oldalán állna. Valójában Landau rengeteg dolgot észrevett Nedben, ami rögtön tetszett neki, s ami Ned legendás adottsága volt: a körültekintő kedvesség, a tartózkodó elegancia, a higgadt vezetői képesség ereje és a „Jöjjön be”. Landau megérezte benne a több nyelven tudó embert is, hiszen ő maga is az volt. Csak meg kellett említenie egy orosz nevet vagy kifejezést, hogy Ned mosolyogva ráharapjon, és rákontrázzon egy saját változattal. Közülünk való volt, Harry. Ha valakinek volt valami titka, akkor neki kellett elmondani, nem annak a talpnyalónak a Külügyminisztériumban.

No meg egészen addig, amíg el nem kezdett beszélni, Landauban nem is tudatosult, hogy milyen szörnyű nagy szüksége volt arra, hogy megossza valakivel a gondolatait. Kinyitotta a száját, és folyt belőle a szó. Onnantól kezdve csak annyit tudott tenni, hogy csodálkozva hallgatta önmagát, mert nem csupán Kátyáról és a füzetekről beszélt, meg hogy miért vette át és hogyan rejtette el azokat, hanem egész addigi életéről, zavaros érzelmeiről amiatt, hogy szláv, hogy mindennek ellenére szereti Oroszországot, és hogy úgy érzi, két kultúra között lebeg. Pedig Ned nem terelte semmilyen irányba, és nem is gátolta, ő született hallgató partner volt. Meg sem igen mozdult azon kívül, hogy kis kártyákra gondos feljegyzéseket készített magának, és ha néha közbeszólt, azt csak azért tette, hogy egy-egy apró részletet tisztázzon – például azt a mozzanatot, amikor a seremetyevói repülőtéren Landaut beengedték az indulási előcsarnokba anélkül, hogy egy pillantást vetettek volna rá.

– Na, most az egész csoporttal így jártak el, vagy csak magával?

– Sokunkkal. Egy biccentés, és már bent is voltunk.

– Nem érezte úgy, hogy valamiképpen kivételeznek magával?

– Miért?

– Nem volt olyan érzése, hogy magával esetleg másképp bánnak, mint a többi emberrel? Például jobban?

– Úgy mentünk végig, mint egy halom birka. Vagyis nyáj – helyesbített Landau. – Beadtuk a vízumunkat, és kész.

– Nem vette észre, hogy voltak-e más csoportok, amelyeket ugyanilyen gyorsan engedtek át?

– A ruszkik nemigen törődtek senkivel. Talán mert nyár volt és szombat. Vagy lehet, hogy a glasznoszty miatt. Néhányat kiemeltek, hogy ellenőrizzék őket, a többieket pedig átengedték. Hogy őszinte legyek, ostobának éreztem magam. Semmi szükség nem volt azokra az óvintézkedésekre, ,amiket megtettem.

– Egyáltalán nem volt ostoba. Remekül csinálta – mondta Ned mindenféle leereszkedés nélkül, mialatt újra jegyzetelt. – És arra emlékszik, hogy a gépen ki mellett ült?

– Spikey Morgan mellett.

– És még?

– Más nem volt. Az ablak mellett ültem.

– Hányas számú ülés volt az?

Landau fejből tudta a számot. Az volt, amelyiket mindig előre lefoglalt, ha lehetett.

– Sokat beszélgettek a gépen?

– Tulajdonképpen elég sokat.

– Miről?

– Főleg a nőkről. Spikey beköltözött két szabad szerelemben hívő nőhöz a Notting Hillen.

Ned barátságosan elnevette magát. – És Spikey-nak beszélt a füzetekről? Hogy megkönnyebbüljön, Niki? Teljesen természetes lett volna az adott körülmények között. Megosztani valakivel a titkot.

– Eszembe nem jutna, Ned! Egy árva léleknek sem. Sose tettem ilyet, és nem is fogok. Magának azért mondom el, mert ő eltűnt, és maga hivatalos személy.

– Na és Lydia?

A Landau méltóságát érintő sérelem egy pillanatra felülemelkedett a Ned iránti csodálatán, sőt még abbéli meglepődésén is, hogy Ned milyen jól ismeri az ő ügyeit.

– Az én hölgyismerőseim, Ned, keveset tudnak rólam. Még az is lehet, hogy azt hiszik, többet tudnak, mint valójában – felelte Landau. – De az én titkaimat nem ismerik, mert nem osztom meg velük.

Ned folytatta a jegyzetelést. És valahogy a toll szabályos mozgása, ami mintha azt is sugallta volna, hogy Ned talán tapintatlan volt, arra késztette Landaut, hogy megkockáztasson egy kérdést, mert időközben megfigyelte, hogy valahányszor Barleyról kezdett beszélni, valamiféle fagyosság áradt szét Ned higgadtan biztató arcvonásain. – És ugye Barley tényleg jól van? Nem történt vele valami baleset vagy ilyesmi?

Úgy tűnt, hogy Ned nem hallotta a kérdést. Elővett egy új kártyát, és írt tovább.

– Gondolom, Barley a követséget használta volna, igaz? – kérdezte Landau. – Mert ő hivatásos. Barley. A sakk az, ami elárulja, ha tudni akarja. Szerintem nem szabadna sakkoznia. Legalábbis nyilvános helyen nem.

Ekkor és csakis ekkor emelte fel lassan a fejét Ned jegyzetelés közben. És Landau látta, hogy az arcán olyan fagyos tekintet jelenik meg, amely ijesztőbb a szavainál is. – Mi sohasem mondjuk ki a neveket így, Niki – mondta Ned nagyon nyugodtan. – Még egymás között sem. Maga ezt nem tudhatta, úgyhogy nincs semmi baj. De kérem, hogy ezt többé ne tegye.

Aztán, talán mert látta, hogy ez milyen hatással volt Landaura, felállt, odalépett egy selyemfából készült kis asztalkához, egy üvegből sherryt töltött két pohárba, és az egyiket odaadta Landaunak. – És igen, ő jól van – mondta.

Így aztán néma tósztot ittak Barleyra, akivel kapcsolatban Landau addigra már tízszer is megesküdött magában, hogy a nevét soha többet ki nem ejti a száján.

– Azt szeretnénk, ha a jövő héten nem menne Gdanskba – szólalt meg Ned. – Szereztünk magának orvosi igazolást, és kártérítést is kap. Maga most beteg, gyomorfekélygyanús. És addig ne menjen dolgozni sem, ha egyetért velem.

– Azt teszem, amit mond – válaszolta Landau.

De mielőtt elment, aláírta a hivatali titokra vonatkozó nyilatkozatot, miközben Ned jóindulatúan mosolygott. Ez egy jogi kifejezésekből ravaszul összeállított dokumentum, amelynek az a célja; hogy hatást gyakoroljon az aláíróra, de senki másra. Persze maga a törvény sem igen válik dicséretére azoknak, akik megfogalmazták.

Ezek után Ned kikapcsolta a mikrofonokat és a rejtett videokamerákat, amelyekhez ragaszkodott a tizenkettedik emelet, merthogy ez olyanfajta akció.

Eddig Ned mindent egyedül csinált, amihez meg is volt a joga, mint az Orosz Ház vezetőjének. Nem is igazi külsős az, aki nem magányos farkas. Még az öreg Palfreyt sem hívta be, hogy lelki fröccsöt adjon neki. Még nem.

Ha addig a délutánig Landau úgy érezte, hogy mellőzték, akkor a hét hátralevő részében aztán bőven kijutott neki a figyelemből. Másnap kora reggel Ned felhívta telefonon, és arra kérte szokásos udvariasságával, hogy jelenjen meg egy pimlicói címen. Az egy harmincas évekbeli bérház volt, zöldre festett, hajlított acélkeretes ablakokkal és egy bejárattal, amelynek egy moziba kellett volna vezetnie. Két férfi jelenlétében, akiket nem mutatott be, Ned keményen végigmondatta Landauval a történetét még egyszer, aztán odavetette őt a farkasoknak.

Az első, aki megszólalt, egy babarózsaszín arcú s ártatlan gyermeki tekintetű, zavart és határozatlan férfi volt halvány színű zakóban, amely jól illett világosszőke hajához. A hangja is határozatlan volt.

– Kék ruhát mondott, ugye? A nevem Walter – tette hozzá, mintha saját magát is meglepte volna ez az információ.

– Igen, uram.

– Biztos benne? – kérdezte szinte énekelve, miközben forgatta a fejét, és selyemszerű szemöldöke alól sandán Landaura pislantott.

– Teljesen, uram. Kék ruha és egy barna netán-szatyor. A legtöbb netán-szatyor zsinegből készül. De az övé barna műanyag volt. „Hát a mai nap, Niki – mondtam magamban –, nem az igazi, de ha a jövőben esetleg eszedbe jutna hancúrozni egyet ezzel a hölggyel, ami könnyen megeshet, akkor bármikor hozhatsz neki Londonból egy csinos kis kék táskát, ami jól menne a kék ruhájához, igaz?” Tudja, ezért emlékszem rá. Az összefüggés itt van a fejemben, uram.

Mindig olyan furcsának találom ezeken a kazettákon, amikor újra meghallgatom, hogy Landau „uram”-nak szólította Waltert, Nedet pedig sohasem szólította másképp, csak úgy, hogy Ned. Persze ez Landau részéről nem valami nagy tisztelet jele volt, hanem inkább egyfajta kényeskedés, amit Walter váltott ki benne. Elvégre Landau a nőkhöz vonzódott , Walter pedig éppen az ellentéte volt.

– És azt mondja, a haja fekete? – énekelte Walter, mintha a fekete haj kétségbe vonná a hihetőséget.

– Fekete, uram. Selyemfekete. Szinte hollófekete. Határozottan az.

– Biztos benne, hogy nem festett?

– Meg tudom különböztetni, uram – mondta Landau, és megérintette a fejét, mert most már mindent el akart nekik mondani, még örökifjúságának a titkát is.

– Korábban azt mondta, hogy leningrádi. Miből gondolja?

– A viselkedéséből, uram. Láttam benne az előkelőt, a római orosz nőt. Én ilyennek látom őt, pétervárinak.

– Tehát nem örmény volt? Vagy grúz? Vagy például zsidó?

Landau elgondolkodott ez utóbbi feltételezésen de aztán elvetette. – Tudja, magam is zsidó vagyok. Nem állítom, hogy zsidónak kell lenni ahhoz, hogy valaki felismerjen egy zsidót, de az biztos, hogy semmiféle rokonságot nem éreztem belül.

A talán zavartságot jelentő hallgatás arra biztatta, hogy folytassa: – Őszintén szólva, szerintem túl nagy jelentőséget tulajdonítanak annak, hogy valaki zsidó. Ha valaki az akar lenni, akkor én azt mondom, sok szerencsét hozzá. De ha valakinek nincs rá szüksége, senki sem fogja rákényszeríteni. Én például elsősorban brit vagyok, másodsorban lengyel, s minden egyéb csak ezután jön. Azzal meg ne törődjenek, hogy egy csomó embernél ez éppen fordítva van. Ez az ő bajuk.

– Jaj de jól mondta! – kiáltott fel Walter nagy hévvel, miközben az ujjaival csettintett, és vihogott hozzá. – Hát ez igazán tömör megfogalmazás. És azt mondja, hogy tényleg egészen jól beszélt angolul?

– Nem egyszerűen jól, uram. Remekül. Mindnyájan megcsodálhatnánk.

– Mint egy tanárnő, azt mondta.

– Az volt a benyomásom – felelte Landau. – Tanárnő vagy egyetemi oktató. Éreztem benne a műveltséget. Az értelmet. Az akaraterőt.

– Nem lehet esetleg tolmács?

– Véleményem szerint a jó tolmácsok a háttérben maradnak, uram. Ez a nő önmagát adta.

– Nahát, ez igazán jó válasz volt – mondta Walter, rózsaszín mandzsettáját pöckölgetve. – És jegygyűrűt viselt. Jól megfigyelte.

– Viselt bizony, uram. Egy karikagyűrűt és egy kísérőgyűrűt. Ez az első dolog, amit megnézek a szokásos dolgok után, és mivel Oroszország nem Anglia, az embernek fordítva kell néznie, mert a lányok a jobb kezükön hordják a jegygyűrűt. Az orosz hajadon az egy istencsapása, egy elvált meg még annál is rosszabb. De ha van egy kedves és stabil férjecske meg egypár lurkó, akikhez mindig haza kell menni, akkor talán rászánnám magam.

– Hadd kérdezzük erről! Maga úgy gondolja, hogy gyerekei is vannak, ugye? Vagy nem?

– Biztosra veszem, uram.

– Ugyan már, hogy vehetné biztosra! – mondta Walter ingerlékeny hangon, és lebiggyesztette a száját. – Tán csak nem gondolatolvasó?

– A csípője, uram! A csípője meg az a méltóság, ami még akkor is látszott, amikor rémült volt. Nem egy Junó, és nem is karcsú. Anya.

– A magassága? – sikította Walter szoprán hangon, miközben ritka szemöldöke ijedten felfelé ugrált. – Meg tudja nekünk saccolni a magasságát? Induljon ki magából, és ahhoz viszonyítson. Felfelé néz vagy lefelé?

– Az átlagnál magasabb. Már mondtam.

– Akkor magasabb, mint maga?

– Igen.

– Százhatvanhét? Százhetven?

– Inkább a második – felelte Landau mogorván.

– És a kora, még egyszer? Korábban már elmotyogta.

– Ha több, mint harmincöt, az nem látszik rajta. Csodálatos bőr, nagyszerű alak, egy élete virágjában lévő szép nő, különösen lelkileg, uram – válaszolta Landau a legyőzöttek kínos vigyorával, mert bár Waltert talán kellemetlennek találta, bizonyos értelemben még mindig megvolt benne a lengyelek túlzott vonzódása a különcök iránt.

– Vasárnap van. Képzelje el, hogy az a nő angol. Gondolja, hogy elmegy a templomba?

– Egészen biztosan jól meghányta-vetette ezt a problémát – vágta rá Landau, maga is elcsodálkozva, még mielőtt ideje lett volna végiggondolni a választ. – Lehet, hogy azt mondta, nincs Isten. Lehet, hogy azt mondta, van Isten. De biztosan nem hagyta annyiban a dolgot, mint legtöbbünk teszi. Valószínűleg eltöprengett rajta, döntött, és meg is tette azt, amiről úgy gondolta, hogy meg kell tennie.

Hirtelen Walter összes furcsa módszere hosszú, elnyújtott mosolyban oldódott fel. – Hát maga remek ember! – állapította meg irigyen. – Na és ért valamilyen tudományhoz? – folytatta, s a hangja ismét felszökött az égig.

– Egy kicsit. Igazából a konyhaművészethez. S amit felszedek.

– Fizikához?

– Kettesem volt belőle, uram, semmivel se jobb. Valamikor én árultam a tankönyveket. Nem hiszem, hogy át tudnék menni a vizsgán, higgye el, még most sem. De arra lehetőséget adott, hogy pallérozzam magam, fogalmazzunk így.

– Mit jelent a telemetria?

– Sose hallottam róla.

– Se angolul, se oroszul?

– Attól tartok, uram, hogy semmilyen nyelven sem. A telemetria kimaradt az életemből.

– És mit jelent a VHV?

– A micsoda, uram?

– Visszatérő-hiba-valószínűség. Te jó ég, hát nem írt róla eleget azokban a fura füzetekben amelyeket maga hozott el nekünk? Csak nem akarja azt mondani, hogy a VHV nem ütött szeget a fejébe?

– Nem vettem észre. Csak belelapoztam, nem olvastam el.

– Amíg el nem jutott ahhoz a ponthoz, hogy a szovjet lovag haldoklik a páncéljában. Ahol abbahagyta a lapozgatást. Miért?

– Nem eljutottam addig, hanem véletlenül rábukkantam.

– Rendben van, véletlenül rábukkant. És mindjárt véleményt alkotott róla. Így van? Arról, hogy mit akar nekünk mondani az író: Mi volt ez a vélemény?

– Azt hiszem, az alkalmatlanság. Nekik ez nem megy. Mármint a ruszkiknak. Idétlenek.

– Miben idétlenek?

– A rakétagyártásban. Hibákat követnek el.

– Miféle hibákat?

– Mindenfélét. Mágneses hibákat. Kitérési hibákat, akármik is legyenek azok. Nem tudom. Ez a maguk asztala, nem?

De Landau védekező nyersesége csak még inkább aláhúzta szemtanúi erényeit. Mert amikor brillírozni akart és az nem sikerült, éppen a sikertelensége nyugtatta meg őket, amit Walter megkönnyebbülést jelző könnyed kézmozdulata igazolt.

– Hát, szerintem rettenetesen jól csinálta – jelentette ki Walter, mintha Landau a közelben sem lett volna, és ismét a levegőbe lendítette karjait, ezúttal teátrális befejező mozdulattal. – Azt mondja el nekünk, amire emlékszik. Nem színezi ki a dolgokat, hogy érdekesebb legyen a történet. Ezt maga nem tenné, igaz, Niki? – tette hozzá gondterhelten, keresztbe vetett lábát letéve, mintha szúrná valami a lába között.

– Nem, uram, efelől egészen nyugodt lehet.

– És eddig nem tett ilyet? Csak azért, előbb vagy utóbb úgyis rájönnénk. S akkor minden, amit elmondott nekünk, semmivé foszlana.

– Nem, uram. Úgy van, ahogy mondtam. Se több, se kevesebb.

– Én biztos vagyok benne, hogy úgy van – mondta Walter a kollégáinak a természetes bizalom hangján, amikor újra hátradőlt. – A mi szakmánkban vagy bárki máséban azt a legnehezebb kimondani, hogy „elhiszem”. Niki természetes forrás, és ritka, mint a fehér holló. Ha több olyan ember lenne, mint ő, akkor nem lenne szükség ránk.

– Ez Johnny – magyarázta Ned, a szárnysegéd szerepét játszva.

Johnnynak hullámos ősz haja, széles állkapcsa és egy hivatalosnak tűnő táviratokkal teli dossziéja volt. Aranyórája és jól szabott, koromfekete öltönye miatt egy külföldi pincérnő bizonyára éppen ilyennek képzelt volna el egy angolt, de Landau semmiképpen sem.

– Niki, először is köszönetet kell mondanunk magának, cimbora – mondta Johnny, az amerikai keleti partvidékre jellemző lassú angolsággal. Nekünk, a haszonélvezőknek, ezt sugallta nagylelkű stílusa. Nekünk, a többséget képviselő részvényeseknek. Attól tartok, hogy Johnny már csak ilyen. Jó tisztviselő, de képtelen kordában tartani amerikai felsőbbrendűségét. Néha arra gondolok, hogy ez a különbség az amerikai kémek és a mieink között. A hatalom és a pénz felett érzett nyílt örömükben az amerikaiak büszkélkednek a szerencséjükkel. Hiányzik belőlük a titoktartás iránti érzék, amely nekünk, briteknek oly természetes.

Mindenesetre Landaut hirtelen elöntötte a méreg.

– Megengedi, hogy feltegyek néhány kérdést? – érdeklődött Johnny.

– Ha Ned megengedi – válaszolta Landau.

– Persze hogy megengedem – mondta Ned.

– Tehát ott vagyunk az audiokiállításon aznap este, oké, cimbora?

– Hát valójában délután volt, Johnny.

– Maga végigkíséri a Jekatyerina Orlova nevű nőt a hallon a lépcsőig. Ahol az őrök állnak. Elköszön tőle.

– A nő fogja a kezemet.

– A nő fogja a kezét, nagyszerű! Az őrök előtt. Maga nézi, ahogy lemegy a lépcsőn. Azt is nézi, hogy kilép az utcára, cimbora?

Azelőtt még sose hallottam Johnnytól, hogy használta volna ezt a „cimbora” szót, így arra gondoltam, hogy megpróbálja valahogy felpiszkálni Landaut, amit a CIA-emberek a házipszichológusaiktól tanulnak.

– Úgy van – vágta rá Landau.

– Ki az utcára? Várjon egy kicsit, és gondolkozzon! – javasolta Johnny, egy államügyész hamis közvetlenségével.

– Kilépett az utcára és egyben az életemből. Johnny kivárt, amíg mindenki számára világos volt, hogy várakozik, és leginkább Landau számára. – Niki, cimbora, az elmúlt huszonnégy órában embereink álltak annak a lépcsőnek a tetején. Onnan fentről nem lehet látni az utcát.

Landau arca elborult. Nem zavarában, dühében. – Láttam, hogy lement a lépcsőn. Láttam, amikor átment az előcsarnokon abba az irányba, amerre az utca van. És nem jött vissza. Úgyhogy hacsak valaki az utóbbi huszonnégy órában nem mozdította el az utcát, ami, elismerem, Sztálin alatt mindig lehetséges volt...

– Menjünk tovább, jó? – szólalt meg Ned.

– Látott valakit utánamenni? – kérdezte Johnny, egy kicsit még jobban megszorongatva Landaut.

– Le a lépcsőn vagy ki az utcára?

– Mindkettőt, cimbora. Mindkettőt.

– Nem. Nem láttam kimenni őt az utcára, igaz, mert épp most mondta, hogy nem láttam. Miért nem válaszol maga a kérdésekre, és akkor én kérdeznék?

Mialatt Johnny hanyagul hátradőlt, Ned közbeszólt: – Niki, bizonyos dolgokat muszáj alaposan megvizsgálni. Sok minden forog veszélyben, és Johnnynak megvannak a maga utasításai.

– Én is veszélyben forgok – mondta Landau. – A szavaimat mindenki hallhatja, de nem tetszik nekem, hogy gúnyt űz belőlük egy amerikai, aki még csak nem is brit.

Johnny visszatért a dossziéhoz. – Niki, elmondaná nekünk, hogy milyen biztonsági óvintézkedések voltak a kiállítás alatt, a maga megfigyelései szerint?

Landau mély lélegzetet vett. – Na jó – mondta, és ismét belefogott. – Volt ez a két fiatal egyenruhás rendőr, akik a szálloda halljában csellengtek. Azok a fiúk tartják számon az összes bejövő és kimenő oroszt, ami ott szokásos. Aztán az emeleten, bent a teremben voltak a kellemetlenek. A piszmogók, ahogy nevezik őket, a főfülesek – tette hozzá Johnny felvilágosítása céljából. – Pár nap után az ember ránézésre megismeri a főfüleseket. Nem vesznek semmit, nem lopják el a kiállított tárgyakat, nem is kérnek ingyenpéldányokat, és az egyikük mindig tejfelszőke hajú, de ne kérdezze meg, hogy miért. Itt most három fiú volt, és egész héten ők voltak. Ők voltak azok, akik figyelték, ahogy a nő lement a lépcsőn.

– Mindössze ennyien voltak, cimbora?

– Amennyire én tudom, ennyien voltak, de várom, hogy azt mondja, tévedek.

– Nem vett észre még két meghatározhatatlan korú, ősz hajú hölgyet, akik szintén mindennap ott voltak a kiállításon, korán érkeztek és későn távoztak, s akik szintén nem vásároltak, nem elegyedtek szóba egyik kiállítóval sem, és láthatólag semmilyen okuk sem volt a részvételre?

– Gondolom, Gertről és Daisyről beszél.

– Tessék?

– Volt két vén tyúk a Könyvtári Tanácstól. A sör miatt jöttek. Főleg abban lelték örömüket, hogy brosúrákat kapkodtak le a standokról, és ingyenes ismertetőket kunyeráltak. Gertnek és Daisynek kereszteltük el őket egy bizonyos rádióműsor alapján, amely nagyon népszerű volt a háború alatt és az azt követő években.

– Az nem merült fel magában, hogy talán ezek a hölgyek is belbiztonsági feladatokat látnak el?

Ned már készült arra, hogy erős kezével visszatartsa Landaut, de elkésett.

– Johnny! – fakadt ki dühösen Landau. – Moszkváról van szó, igaz? Moszkva, Oroszország, cimbora. Ha minden percben azt figyelném, hogy ki lát el belbiztonsági feladatokat és ki nem, akkor reggel fel sem kelnék az ágyból, este pedig nemigen feküdnék vissza. Legjobb tudomásom szerint a fákon ülő madarakon is lehallgatók vannak.

De Johnny már megint a táviratai között lapozgatott.

– Azt mondja, hogy Jekatyerina Boriszovna Orlova úgy említette a szomszédos Abercrombie és Blair standot, hogy az előző nap üres volt, így van?

– Igen, azt mondom.

– De előző nap nem látta a nőt. Ez is helytálló?

– Igen.

– Azt is mondta, hogy rögtön észrevesz egy csinos hölgyet.

– Igen, köszönöm, és remélem, hogy ez még sokáig így is marad.

– Nem gondolja, hogy akkor észre kellett volna vennie őt?

– Időnként elszalasztok egyet-egyet – vallotta be Landau, ismét dühbe gurulva. – Ha hátat fordítok, ha az asztal fölé hajlok, vagy éppen könnyítek magamon a vécén, akkor előfordulhat, hogy a figyelmem egy pillanatra elszunnyad.

De Johnny erélytelensége fokozatosan tekintéllyé terebélyesedett. – Önnek rokonai vannak Lengyelországban, nemde, Mr. Landau? – A „cimbora” nyilvánvalóan megtette a hatást, mert a szalagot hallgatva észrevettem, hogy nem használta többet.

– Igen, vannak.

– Nincs önnek egy nővére, aki magas beosztásban dolgozik a lengyel kormányzatban?

– A nővérem a lengyel Egészségügyi Minisztériumban dolgozik kórházi felügyelőként. Nincs magas beosztásban, és túl van a nyugdíjkorhatáron.

– Előfordult-e valamikor, hogy ön közvetlenül vagy közvetve a kommunista tábor ügynökségei vagy az érdekükben tevékenykedő harmadik fél által eszközölt nyomás vagy zsarolás tulajdonképpeni céltáblája volt?

Landau Nedhez fordult: – Milyen céltáblája? Attól tartok, nem tudok elég jól angolul.

– Valódi – mondta Ned figyelmeztető mosollyal. – Igazi. Tényleges.

– Nem, eddig még nem.

– A keleti tömb országaiba tett utazásai során volt bizalmas kapcsolata az azokból az országokból származó nőkkel?

– Néhánnyal lefeküdtem. De bizalmas kapcsolatom nem volt.

Mint valami csintalan iskolás fiúból, Walterből visszafojtott nevetés tört ki, nyakát a vállai közé húzta, és szörnyűséges fogait eltakarta a tenyerével. De Johnny makacsul folytatta a kérdezést: – Mr. Landau, az ezt megelőző időben volt-e önnek kapcsolata bármely ellenséges vagy baráti ország hírszerző szolgálatával?

– Nem.

– Adott-e el valaha információt bármilyen státusú vagy foglalkozású személynek – újságírónak, információs ügynöknek, rendőri vagy katonai szervnek – bármilyen célból, még ha ártalmatlan volt is az?

– Nem.

– Semmilyen kommunista pártnak, békeszervezetnek vagy ezek céljaival rokonszenvező csoportnak nem tagja és nem is volt tagja soha?

– Én brit állampolgár vagyok! – vágott vissza Landau, és apró lengyel állát előretolta.

– És semmilyen, akár halványan vagy ködösen körvonalazható elképzelése sincs az ön által kezelt anyag általános üzenetére vonatkozóan?

– Én nem kezeltem, csak továbbítottam.

– De az úton elolvasta.

– Amit tudtam, elolvastam. Egy részét. Aztán feladtam. Ahogy már elmondtam.

– Miért?

– Szemérmességből, ha tudni akarja. Olyasmi miatt, ami, kezdem gyanítani, magát nem nagyon zavarja.

Johnny azonban, aki egyáltalán nem pirult el, türelmesen matatott a dossziéjában. Elővett egy borítékot, a borítékból pedig egy köteg levelezőlap nagyságú fényképet, amelyeket kártyaszerűen kiterített az asztalra. Némelyik homályos volt, és mindegyik szemcsés. Néhánynak az előterét valami eltakarta. A fényképeken nők voltak, amint egy zord hivatali épület lépcsőjén mennek lefelé, néhányan csoportokban, néhányan egyedül. Néhánynál netán, szatyor volt, néhányan pedig lehajtott fejjel haladtak, és nem volt náluk semmi. És Landaunak eszébe jutott, amit hallott, hogy Moszkvában az a szokás, hogy az ebédidőben bevásárolni kilógó hölgyek a zsebeikbe tömködik mindazt, amire szükségük van, mert a táskájukat az íróasztalukon hagyják, tudatva a világgal, hogy csak a folyosóra mentek ki.

– Ez az – szólalt meg hirtelen Landau, a mutatóujjával az egyik képre bökve.

Johnny ismét az egyik tárgyalótermi trükkjével rukkolt elő. Valójában túlságosan értelmes volt ehhez az egész ostobasághoz, de ez nem tartotta őt vissza. Csalódottnak tűnt, és rettenetesen hitetlennek. Olyan arcot vágott, mint aki hazugságon kapta Landaut. A videofilmen látszik, hogy túlságosan megjátszotta a dühöset. – Hogy lehet benne olyan átkozottul biztos, az isten szerelmére? Soha nem is látta őt tavaszi kabátban.

Landau meg se rezzent. – Ez az a hölgy. Kátya – mondta határozottan. – Akárhol felismerném. Ez Kátya. Fel van tűzve a haja, de ez ő. Kátya. És a szatyor is az övé, műanyag. – Továbbra is a képre szegezi a tekintetét. – És a jegygyűrűje. – Úgy tűnik, mintha egy pillanatra elfelejtené, hogy nincs egyedül. – Holnap újra megtenném neki – mondja. – És a jövőben bármikor.

Ezzel ért véget, Johnny megelégedésére, a tanú rosszindulatú kihallgatása.

Ahogy teltek a napok és az egyik titokzatos kihallgatás követte a másikat – soha kétszer ugyanazon a helyen, Soha ugyanazokkal az emberekkel, Nedet leszámítva –, Landaunak egyre inkább az volt az érzése, hogy a dolgok közelednek tetőpontjukhoz. A Portland Place mögött egy akusztikai laborban női hangokat játszottak le neki, oroszul beszélő oroszokét és angolul beszélő oroszokét. De Kátyáét nem ismerte fel köztük. Más alkalommal, nem kis ijedtségére, pénzről volt szó. Nem az övékéről, hanem Landauéról. A bankszámláiról – honnan az ördögből kapta azokat? Az adóvisszatérítéseiről, a fizetési jegyzékeiről, a megtakarításairól, a jelzálogokról, az alapítványtevő politikájáról – rosszabb volt, mint az adóhivatal.

– Bízzon bennünk, Niki! – mondta neki Ned, de olyan becsületes és biztató mosollyal, ami azt az érzést keltette Landauban, hogy Nednek az a célja, hogy valahogyan őérte küzdjön, és hogy a dolgok most már lassan rendbe jönnek.

Állást fognak nekem felkínálni, gondolta hétfőn. Olyan kémet csinálnak belőlem, mint Barley.

Megpróbálják tisztázni az apámat húsz évvel a halála után, gondolta kedden.

Aztán szerda reggel Sam, a sofőr, utoljára nyomta meg a csengőjét, és minden világossá vált.

– Ma hova megyünk, Sam? – kérdezte Landau jókedvűen. – A véres Towerbe?

– A Sing-Singbe – vágta rá Sam, és ezen jót nevettek.

De Sam se nem a Towerbe, se pedig a Sing-Singbe nem vitte, hanem éppen azon Whitehall-beli minisztériumok egyikének az oldalbejáratához, amelyeket tizenegy nappal azelőtt Landau sikertelenül ostromolt. A szürke szemű Brock felvezette őt a hátsó lépcsőn, majd eltűnt. Landau belépett egy hatalmas szobába, amely a Temzére nézett. Szemben vele egy asztalnál férfiak ültek. Balra Walter, egyenesre igazított nyakkendővel és lesimított frizurával. Jobbra Ned. Mindketten ünnepélyesek voltak. Köztük pedig, tenyérrel lefelé fordított, mandzsettás kézfejét az asztalon pihentetve s formás álla körül elutasító vonásokkal, egy fiatalabb, elegánsan öltözött férfi ült, akiről Landau joggal feltételezte, hogy mindkettőjüknél magasabb beosztású, és aki úgy nézett ki, ahogy Landau később fogalmazott, mintha egy másik filmből lépett volna ki: jól fésült, összeszorított ajkú, tévéadáshoz megfelelő sminkkel. Nemcsak anyagiakban bővelkedett. Negyvenéves volt, és pályája felfelé ívelt, de a legrosszabb az ártatlansága volt benne. Túl fiatal volt ahhoz, hogy felnőtt bűnök elkövetésével lehessen vádolni.

– A nevem Clive – mondta visszafogott hangon. – Jöjjön be, Landau! Azon törjük a fejünket, hogy mit csináljunk magával.

És Clive-on kívül, valójában mindenkin kívül – végül Niki Landau meglátott engem, az öreg Palfreyt. Ned pedig észrevette, hogy meglátott engem, mire Ned elmosolyodott, és kedélyesen bemutatott bennünket egymásnak.

– Á, Niki, ez pedig Harry – mondta hamiskásan.

Mindaddig senkinek sem járt ki a munkaköri leírás, de Ned megadta az enyémet: – Harry a mi házi döntőbírónk. Ő biztosítja azt, hogy mindenki megkapj a, ami jár neki.

– Az jó – mondta Landau.

S így ez az a pont az ügy történetében, ahol szerény személyem színre lépett mint írnok, mint közvetítő, epizódszereplő és kedvcsináló, és végül mint krónikás; hol Rosencrantz voltam, hol Guildenstern, és csak időnként Palfrey.

És hogy még jobban gondját viseljék Landaunak, ott volt Reg, egy nagydarab, vörös hajú és higgadt ember. Reg odavezette Landaut a szoba közepén álló szamárpadhoz, aztán maga is leült mellé egy másik székre. És Landau azonnal megkedvelte Reget, ami rendszerint így szokott történni, mert Reg foglalkozására nézve szociálpolitikai felelős volt, és ügyfelei többek között disszidensek, zátonyra futott külsősök, kifulladt ügynökök és más férfiak és nők voltak, akik meglehetősen gyenge szálakkal kötődtek volna Angliához, ha a jó öreg Reg Wattle és barátságos felesége, Berenice nem lettek volna ott nekik, hogy fogják a kezüket. – Szép munkát végzett, de azt nem mondhatjuk meg önnek, hogy miért, mert nem lenne biztonságos – folytatta Clive színtelen hangon, amikor Landau kényelmesen elhelyezkedett. – Még az a kevés, amit tud, az is túl sok. Nem engedhetjük meg, hogy a mi titkainkkal a fejében kószáljon Kelet-Európában. Az túl veszélyes. Önre és az ügyben érintett személyekre nézve egyaránt. Szóval miközben felbecsülhetetlen szolgálatot tett nekünk, egyben komoly gondot is jelent a számunkra. Ha háborús időket élnénk, akkor becsukhatnánk magát vagy lelőhetnénk, vagy valami ilyesmi. De nincs háború, legalábbis hivatalosan nincs.

Valahol a hatalomhoz vezető, gondosan megtervezett kis utazása során Clive megtanult mosolyogni. Ez egy álnok fegyver volt barátságos emberek ellen, valami olyasmi, mint a hallgatás a telefonban. De Clive-nak fogalma sem volt az álnokságról, mivel az ellenkezőjét sem ismerte. Ami az indulatot illeti, ezt akkor használja az ember, ha valakit meg akar győzni.

– Végül is rá tudna bökni néhány nagyon fontos emberre, igaz? – folytatta Clive olyan halkan, hogy mindenki mozdulatlanul hallgatta. – Tudom, hogy szándékosan nem tenne ilyet, de ha az embert odaláncolják egy radiátorhoz, nincs sok választása. Végül nincs.

Aztán amikor Clive úgy gondolta, hogy épp eléggé megijesztette Landaut, felém fordult, intett a fejével, és nézte, amint kinyitom a díszes bőrmappát, amit magammal vittem, és átnyújtom Landaunak az általam előkészített hosszú dokumentumot, amelynek az volt a tartalma, hogy Landau örökre lemond mindenféle utazásról a vasfüggönyön túlra, hogy sohasem hagyja el az országot anélkül, hogy ennyi meg ennyi nappal korábban ne szólna Regnek, a részletek bizalmas tisztázása végett, meg hogy Reg nézzen utána Landau útlevelének, a kellemetlenségeket elkerülendő. És hogy élete további részében feltétel nélkül elfogadja Reget vagy bárkit, akit a felsőbb szervek kineveznek a helyébe, mint bizalmast, filozófust és mindenféle ügyének diszkrét bíráját – beleértve azt a sikamlós problémát, hogy hogyan rendezze az egyik rendkívül unalmas angol bank fulhami fiókjába átutalt, őt illető százezer font adóját.

És hogy – Landau állandó félelemben tartása végett – félévenként jelentkezik a titkosszolgálat jogi tanácsadójánál, Harrynél, az államtitkokkal kapcsolatos szintentartóra – a jó öreg Palfreynál, Hannah egykori szerelménél, egy olyan embernél, akit annyira meggörbített az élet, hogy nyugodtan lehet vádolni azzal, hogy ő tart másokat egyenesen. És hogy a fentieken kívül, azoknak megfelelően és azok következményeképpen, az egész ügy, amely egy bizonyos orosz nővel és barátja irodalmi kéziratával, valamint az említett kézirat tartalmával – függetlenül attól, hogy mennyit értett meg abból –, továbbá egy bizonyos angol kiadó által játszott szereppel kapcsolatos, ettől a perctől fogva egyszer s mindenkorra érvénytelennek, tárgytalannak, nem létezőnek és semmisnek tekintendő. Ámen.

Egyetlen példány volt belőle, amely az én páncélszekrényemben fog heverni mindaddig, amíg az idő vasfoga el nem rágja. Landau kétszer átolvasta, mialatt Reg a válla fölött olvasta. Aztán Landau egy időre elmerült a saját gondolataiban, nem sokat törődve azzal, hogy ki nézi őt, vagy ki akarja, hogy aláírja, és ne okozzon többé gondot. Mert Landau tudta, hogy ebben a pillanatban ő vevő, nem pedig eladó.

Látta magát, ahogy ott állt a moszkvai szállodai szobájának ablakánál. Eszébe jutott, hogy mennyire szerette volna szegre akasztani az utazóbocskorát, és egy kevésbé fárasztó életforma mellett megállapodni. S az a mulatságos gondolat ötlött fel benne, hogy a Teremtője bizonyára szaván fogta, és ennek megfelelően rendezte el a dolgokat, amitől, mindenkit zavarba ejtve, nevetésben tört ki.

– Hát, remélem, Harry, hogy ezt a cechet a jó öreg jenki, Johnny állja – mondta.

A szellemességét azonban nem értékelték kellőképpen, mert történetesen igaz volt. Így aztán Landau fogta Reg tollát, és aláírta, majd átadta nekem a dokumentumot, és nézte, ahogy tanúként én is odaírom a nevemet, Horatio B. dePalfrey, amely a húszéves gyakorlat során olyan olvashatatlanná formálódott, hogy ha azt írtam volna alá, hogy Heinz-féle paradicsomleves, se Landau, se más nem vette volna észre a különbséget, majd visszateszem a bőrmappába, és lelapogatom a fedelét. Aztán jöttek a kézfogások, kölcsönös biztatások, és Clive azt motyogta, hogy „Hálásak vagyunk magának, Niki”, éppen úgy, mint egy filmben amelyben – erről győzte meg magát – Landau is szerepelt.

Aztán még egyszer mindenki kezet rázott Landauval, s miután végignézték, ahogy elegánsan kivágtat a naplementébe, vagy pontosabban fesztelenül végigmegy a folyosón Reg Wattle-lel diskurálva, aki kétszer akkora volt, mint ő, nyugtalanul várták a „vételt” a lehallgatókon, amelyekre már korábban megszereztem az engedélyt azzal a biztos ürüggyel, hogy ez fontos amerikai érdek.

Lehallgatták az irodáját és az otthoni telefonját, elolvasták a leveleit, és egy elektronikus tapadókorongot szereltek kedvenc lehajthatós fedelű Triumphja hátsó tengelyére.

Követték őt a szabad idejében, és szereztek egy gépírónőt az irodájába, hogy szemmel tartsa mint „gyanús külföldit”, amíg felmondási idejének utolsó heteit töltötte.

Potenciális barátnőket küldtek mellé azokba a bárokba, ahol szeretett felcsípni új ismerősöket. De mindezen fáradságos és szükségtelen óvintézkedéseknek, amelyeket ugyanaz a fontos amerikai érdek kívánt meg, az eredménye nulla volt. Egy fikarcnyi információ sem érkezett arról, hogy dicsekedett vagy meggondolatlan lett volna. Landau sohasem panaszkodott, sohasem vágott fel, sohasem próbálta felfedni a titkait. Valójában ő lett a szakma néhány befejezett és tökéletes boldogsággal végződő történeteinek egyike.

Ő volt a tökéletes előszó. Soha többé nem jött vissza.

Soha nem próbált kapcsolatba kerülni Barley Scott Blairrel, a híres angol kémmel. Örökké rettegésben élt tőle. Még a videobolt ünnepélyes megnyitása alkalmával is, amikor pedig a világon mindennél jobban szeretett volna sütkérezni ennek az igazi, titokzatos brit hősnek a dicsfényében, szigorúan tartotta magát a szabályokhoz. Talán megfelelő elégtétel volt számára tudni azt, hogy egyszer egy este Moszkvában, amikor az óhaza hívta őt, ő is úgy viselkedett, mint egy olyan angol úriember, amilyen néha szeretett volna lenni. Vagy talán a lengyel volt benne elégedett azzal, hogy szamárfület mutatott a szomszédban élő orosz medvének. Vagy talán Kátya emléke vette rá, hogy hűséges maradjon, Kátya, az erős, az erényes, Kátya, a bátor és szép, aki még saját félelmében is gondolt arra, hogy figyelmeztesse őt a rá leselkedő veszélyekre. – Hinnie kell abban, amit csinál.

És Landau hitt is. És Landau olyan büszke volt, mint paprikajancsi, hogy hitt, amilyen büszke akármelyikünk lenne.

Még a videoboltja is felvirágzott. Szenzációszámba ment. Bő választéka időnként egy kicsit felbőszített néhány embert, beleértve a Golders Green-i rendőröket, akikkel le kellett ülnöm egy kis baráti beszélgetésre. De a többiek számára kész gyógyír volt.

Ami a legfontosabb, mi tudtuk szeretni, mert ő annak látott bennünket, aminek látszani szeretünk, vagyis nagy nemzetünk belső egészségének mindentudó, rátermett és hős őrzőinek. Ezt a nézetünket mintha Barley soha nem osztotta volna egészen – azt kell mondanom, semmivel se jobban, mint Hannah, bár ő mindig csak kívülről ismerte, mint azt a helyet, ahová nem tudott engem követni, mint a végső megalkuvás, és így az ő megmásíthatatlan véleménye szerint, a kétségbeesés szentélyét.

– Ők biztosan nem a gyógyulást jelentik, Palfrey – mondta nekem pár hete, amikor valamilyen okból próbáltam magasztalni a titkosszolgálatot. – Nekem inkább úgy tűnik, hogy ők maguk a betegség.