8

Az Orosz Ház alagsorában levő operatív szobában olyan volt a légkör, mint egy feszült és állandó éjszakai légiriadó alkalmával. Ned a parancsnoki asztalnál ült egy halom telefon előtt. Néha valamelyik villogott, és ő tömör, egy szótagú szavakkal mondott bele valamit. Két női munkatárs szótlanul rakosgatta mellé a táviratokat, az elintézett iratokat pedig elvitte. A szoba hátsó falán két hatalmas világító óra – az egyik a londoni időt mutatta, a másik a moszkvait – úgy ragyogott, mint két ikerhold. Moszkvában éjfél volt. Londonban kilenc óra. Ned szinte fel se nézett, amikor a főportása kinyitotta nekem az ajtót.

Ez volt a legkorábbi időpont, amikor el tudtam szabadulni. A délelőttöt a Kincstári Hivatal jogászaival, a délutánt cheltenhami ügyvédekkel töltöttem. Egy svéd hírszerzési szakértőkből álló delegáció programját vacsorával töltöttük ki, mielőtt a kötelező musical-előadásra mentek.

Walter és Bob egy moszkvai utcatérkép fölött görnyedt. Brock a házitelefonon a sifrírozó szobával beszélt. Ned valami hosszú leltárszerűségbe volt belemerülve. Intett, hogy üljek le, és elém tolt egy köteg beérkező jelentést, kézzel írt üzeneteket a helyszínről.

09.54: Barleynak sikerült felhívnia Kátyát az Októberben. Találkozót beszéltek meg ma este 20.15-re az Odesszában. Még jelentkezem.

13.20: a civilek az ilyen-meg-ilyen utca 14. számig követték Kátyát. Levelet adott fel egy üresnek tűnő épületnél. A fényképek hamarosan megérkeznek a csomaggal. Még jelentkezem.

20.18: Kátya megérkezett az Odessza Szállóba. Barley és Kátya a büfében beszélgetnek. Wicklow és egy civil figyelik őket. Még jelentkezem.

21.05: Kátya távozik az Odesszából. A beszélgetés tartalmát küldöm. A kazetták hamarosan megérkeznek a csomaggal. Még jelentkezem.

22.00: Közbevetőleg: Kátya megígérte, hogy ma este felhívja Barleyt. Még jelentkezem.

22.50: Kátya elment az ilyen-meg-ilyen nevű kórházba. Wicklow és egy civil figyeli. Még jelentkezem.

23.25: Kátyát felhívták a kórház használaton kívüli telefonján. Három perc húsz másodpercig beszélt. Még jelentkezem.

És akkor egyszer csak nem jelentkezik.

A kémkedés a végsőkig fokozott normális állapot. A kémkedés várakozás.

– Clive fogja ma este az adást? – kérdezte Ned, mintha a jelenlétemtől eszébe jutott volna valami.

Azt válaszoltam neki, hogy Clive egész este a lakosztályában fog tartózkodni. Napközben végig az amerikai nagykövetségen rostokolt, és maga ajánlkozott, hogy ma készültségben lesz.

Nekem volt autóm, úgyhogy együtt mentünk a központba.

– Láttad ezt a rohadt dokumentumot? – kérdezte tőlem Ned, az ölében levő dossziét veregetve.

– Melyik rohadt dokumentum az?

– A Kékmadár elosztási listája. A Kékmadár elemzői és azok fejesei.

Óvatosan diplomatikus voltam. Ned akció közbeni rossz hangulata legendás volt. Clive irodája ajtaján zöld volt a lámpa, ami azt jelentette, hogy gyere be, ha mersz. A réztáblán az állt, hogy „Helyettes”, olyan csillogó betűkkel, amelyek a pénzverdén is túltettek.

– Mi az úristen történt a nagyokosokkal, Clive – kérdezte Ned, meglobogtatva az elosztási listát, mihelyt bent voltunk. – Adunk Langleynek egy halom meglehetősen kényes, ismeretlen forrásból származó anyagot, mire ők egy nap leforgása alatt több szakácsot szednek össze, mint amennyi kondér van. Úgy értem, mi ez itt? Hollywood? Egy hús-vér kisjóskánk van odakint. És egy forrásunk, akivel még sohasem találkoztunk.

Clive körbejárta az aranymintás szőnyeget. Amikor Neddel vitatkozott, az volt a szokása, hogy egész testével teljes fordulatot tett, mint egy játékkártya. Most is ezt tette.

– Szóval úgy gondolja, hogy a Kékmadár elosztási listája túl hosszú? – érdeklődött olyan hangnemben, mint aki bizonyítékokat gyűjt.

– Igen, és magának is úgy kellene gondolnia. És úgy kellene gondolnia Russell Sheritonnak is. Mi az úristen az a Pentagon Tudományos Összekötő Bizottsága? Mi az a Fehér Ház Akadémiai Tanácsadó Csoportja?

– Azt szeretné, hogy szigorítsam a dolgot, és ragaszkodjak ahhoz, hogy a Kékmadárral csak az ügynökség belső bizottsága foglalkozzon? Csak vezetők, semmi személyzet, semmi kisegítő? Ezt akarja mondani?

– Ha úgy gondolja, hogy vissza tudja tenni a fogkrémet a tubusába, akkor igen. – Clive úgy tett, mintha súlyának megfelelően kezelné a dolgot. De én tudtam, és tudta Ned is, hogy Clive semmit sem kezelt a súlyának megfelelően. Ő azt vizsgálta, ki van valami mellett, és ki van ellene. Aztán azt vizsgálta, hogy ki a jobb szövetséges.

– Először is az általam előbb említett kimagasló urak közül egyetlenegy sem tud mit kezdeni a Kékmadár-anyaggal szakértői segítség nélkül – kezdte Clive közönyös hangján. – Vagy hagyjuk, hogy hozzá nem értő módon idétlenkedjenek, vagy elismerjük a sleppjüket, és elfogadjuk az árat. Ugyanez vonatkozik a védelmi hírszerzési csoportjukra, a haditengerészet, a hadsereg, a légierő és a Fehér Ház elemzőire.

– Ezt Russell Sheriton mondja, vagy maga? – kérdezte Ned.

– Hogy mondhatnánk nekik azt, hogy ne vonják be a tudományos bizottságaikat, amikor egyúttal rendkívül bonyolult anyagot adunk át nekik? – folytatta Clive makacsul, ügyesen elengedve Ned kérdését a füle mellett. – Ha Kékmadár valódi, akkor minden segítségre szükségük lehet, amit csak megkaphatnak.

– Ha – visszhangozta felcsattanva Ned. – Ha valódi. Úristen, Clive, maga rosszabb, mint ők. Ezen a listán kétszáznegyven ember szerepel, és mindegyikőjüknek van egy felesége, egy szeretője és tizenöt legjobb barátja.

– Másodszor pedig – folytatta Clive, amikor mi már el is felejtettük, hogy volt egy először – nem a mi hírszerzésünk dolga a diszponálás. Hanem Langleyé. – Odafordult hozzám, mielőtt még Ned válaszolhatott volna erre. – Palfrey. Erősítsen meg! Az amerikaiakkal fennálló együttműködési szerződésünk értelmében nem az a helyzet, hogy minden stratégiai fontosságú anyag esetén átengedjük az elsőbbséget?

– Stratégiai ügyekben teljes mértékben Langleytől függünk – ismertem el. – Azt adják nekünk, amit szerintük tudnunk kell. Cserébe nekünk mindent át kell adnunk, amit találunk. Gyakran ez nem sok, de így szól a megállapodás.

Clive figyelmesen hallgatott, és helyeselt A közömbösségében volt valami szokatlan kegyetlenség, és én azon töprengtem, vajon miért. Ha let volna lelkiismerete, azt mondanám, hogy nyugtalan volt. Vajon mit csinált a követségen egész nap? Kinek és mit adott át?

– A mi szervezetünkben általános a tévhit – folytatta Clive, most már közvetlenül Nedhez szólva –, hogy mi meg az amerikaiak ugyanabban a hajóban evezünk. Pedig nem. Amikor stratégiáról van szó, akkor nem. Nekünk nincs egyetlen olyan védelmi elemzőnk sem ebben az országban, aki amerikai kollégája nyomába léphetne stratégiai kérdésekben. Amikor stratégiáról van szó, mi csak egy apró, tudatlan angol tutaj vagyunk, ők meg a Queen Elizabeth. Nem nekünk kell megmondani, hogy hogyan kormányozzák a hajójukat.

Még mindig ennek a kijelentésnek az erélyességén csodálkoztunk, amikor Clive forródrótja elkezdett csörögni, és ő mohón lecsapott rá, mert mindig imádta, ha beosztottjai jelenlétében beszél a forródróton. Pechje volt. Brock hívta Nedet.

Kátya éppen most telefonált Barleynak az Odesszába, és holnap estére találkozót beszéltek meg, mondta Brock. A moszkvai állomás kérte, hogy Ned sürgősen hagyja jóvá a találkozóra vonatkozó operatív javaslatokat. Ned azonnal távozott.

– Mit forral az amerikaiakkal? – kérdeztem Clive-tól, de ő rá se hederített.

A következő napot teljes egészében azzal töltöttem, hogy a svédjeimmel beszélgettem. Az élet az Orosz Házban sem volt sokkal szívderítőbb. A kémkedés várakozás. Négy óra körül visszatértem a szobámba, és felhívtam Hannah-t. Időnként így szoktam. Négyre hazaér a Rákkutató Intézetből, ahol részidősként dolgozik, a férje pedig sosincs otthon hét előtt. Elmesélte, hogy ment a napja. Alig figyeltem rá. Mondtam neki valamit a fiamról, Alanról, aki nyakig ült a pácban Birminghamben egy ápolónő miatt, aki elég csinos lány de valójában nem Alanhez való.

– Lehet, hogy később felhívlak – mondta Hannah.

Időnként szokta ezt mondani, de még sose hívott fel.

Barley Kátya mellett haladt, és a nő lépteit saját lépteinek feszesebb visszhangjaként hallotta A dickensi Moszkva málladozó falú lakótömbjei az áporodott szagú szürkületben fürödtek. Az első udvarban félhomály volt, a másodikban sötétség. A szemétből macskák bámultak rájuk. Két hosszú hajú fiú, talán egyetemista, egy sor csomagolódoboz fölött teniszezett. A harmadik a falnak támaszkodva állt. Egy ajtóhoz értek, tele volt pingálva rajzokkal és egy vörös félholddal. „Figyelje a vörös jeleket!” – tanácsolta neki Wicklow. Kátya sápadt volt, és Barley azon gondolkodott, vajon ő is sápadt-e, mert kész csoda lenne, ha nem. Némelyik emberből sohasem lesz hős, némelyik hősből sohasem lesz ember, gondolta, Joseph Conradnak szóló azonnali elismeréssel. És Barley Blairből, belőle sem lesz sohasem. Megfogta a kilincset, és megrántotta. Kátya távolabb állt. Fejkendő és esőkabát volt rajta. A kilincs engedett, de az ajtó meg sem mozdult. Nyomta két kézzel, aztán erősebben nyomta. A teniszezők oroszul odakiabáltak neki. Barley megmerevedett, a hátán forróság futott végig.

– Azt mondják, legyen szíves, rúgjon bele – mondta Kátya, és Barley meglepetten látta, hogy mosolyog.

– Ha ilyenkor tud mosolyogni – mondta Barley–, akkor milyen lehet, amikor boldog?

De ezt bizonyára csak önmagának mondta, mert Kátya nem válaszolt. Megrúgta az ajtót, ami ki is nyílt, csikorgott alatta a homok. A fiúk nevettek, és folytatták a játékot. Barley belépett a sötétbe, Kátya pedig utána. Barley megnyomott egy gombot, de a villany nem gyulladt meg. Az ajtó becsapódott mögöttük, és amikor tapogatózva kereste a kilincset, nem találta. Álltak a koromsötétben, macska-, hagyma- és étolajszag közepette, a mások életéből kiszűrődő zene- és vitafoszlányokat hallgatva. Barley gyufát gyújtott. Három lépcső látszott, aztán egy fél kerékpár, aztán egy koszos lift ajtaja. Aztán a gyufa ráégett a körmére. Felmegy a negyedik emeletre, így mondta Wicklow. Figyelje a vörös jelzéseket! Hogy az ördögbe figyeljem a vörös jelzéseket a sötétben? Isten válaszolt neki egy halvány fénnyel a fölöttük levő emeletről.

– Hol vagyunk, kérem? – kérdezte udvariasan Kátya.

– Egy barátom lakik itt – mondta Barley. – Egy festő.

Kinyitotta a liftajtót, aztán a rácsot. Mondta, hogy „Tessék”, de Kátya már elment mellette, bent állt a liftben, és felfelé nézett, várva, hogy elinduljon.

– Néhány napra elment. Itt legalább lehet beszélgetni – mondta.

Újra észrevette Kátya szempilláit, a nedvességet a szemében. Meg akarta vigasztalni, de Kátya nem volt elég szomorú hozzá.

– Festő – mondta még egyszer, mintha ezzel bizonyítaná, hogy a barátja.

– Hivatalos?

– Nem. Nem hiszem. Nem tudom.

Miért nem mondta meg neki Wicklow, hogy milyenfajta istenverte festő ez az ember?

Éppen meg akart nyomni egy gombot, amikor egy teknőckeretes szemüveget viselő kislány ugrott be utánuk, egy műanyag mackót szorongatva. Köszönt nekik, és Kátya arca felragyogott, amikor visszaköszönt a kislánynak. A lift zötyögött felfelé, s a gombok minden emeletnél úgy pukkantak, mint a csappantyúk. A harmadikon a gyerek udvariasan elköszönt, és Barley meg Kátya egyszerre köszönt vissza. A negyediken akkora zökkenéssel állt meg a lift, mintha a plafonba ütközött volna, és talán bele is ütközött. Barley kitessékelte Kátyát a liftből, és maga is kilépett. Folyosó nyílt előttük, amelyen egy baba vagy talán sok baba illata áradt szét. A végén, egy kopárnak tűnő falon piros nyíl mutatott balra. Keskeny falépcsőhöz értek, amely felfelé vezetett. A legalsó lépcsőn Wicklow kucorgott, mint valami manó, s egy vastag könyvet olvasott zseblámpa segítségével. Nem emelte fel a fejét, amikor elmentek mellette, de Barley észrevette, hogy Kátya ennek ellenére megbámulja.

– Mi baj van? Kísértetet látott? – kérdezte tőle Barley.

Vajon Kátya hallotta őt? Ő hallotta önmagát? Egyáltalán megszólalt? Hosszú padláson voltak. A cserepek között az égbolt csíkjai látszottak, a födémgerendákat denevérpiszok rondította össze. Az átkötőgerendákra állványozódeszkából készítettek utat. Barley megfogta Kátya kezét. A nő tenyere széles volt, erős és száraz. A Barley tenyerét érintő meztelenség olyan volt neki, mintha az egész testét kapta volna ajándékba.

Óvatosan ment előre, miközben terpentin és lenmag szagát érezte, és a váratlanul feltámadó szél csapkodását hallotta. Átpréselte magát két vastartály között, és látta, hogy az egyik tartógerendára életnagyságú, kiterített szárnyú papírsirály van kifüggesztve, körbe-körbe forog a zsinegen. Barley húzta Kátyát maga után. A sirály mögött egy zuhanyozó függönyrúdjára csíkos függöny volt felerősítve. Ha nincs sirály, akkor nincs találkozó, mondta Wicklow. Ha nincs sirály, az azt jelenti, hogy vége. Ez a sírfeliratom, gondolta Barley. „Nem volt sirály, tehát vége lett.” Félrehúzta a függönyt, és belépett a festő műtermébe, Kátyát megint maga után húzva. Középen festőállvány állt és egy kárpitozott doboz a modell számára. Ősrégi dívány hevert a tömőanyagán. Csak egy alkalomra szolgál, mondta Wicklow. Én is, Wickers, én is. A tetőmélyedésbe házilag vágtak padlásablakot. A keretére vörös jelzés volt pingálva. Az oroszok nem bíznak a falakban, magyarázta Wicklow, odakint szabadabban fog beszélni.

A padlásablak kinyílt, egy csapat fecske és veréb rémületére. Barley a fejével intett Kátyának, hogy ő bújjon ki először, és figyelte hosszú testének könnyed mozgását, amikor lehajolt. Barley utánamászott, de közben beütötte a gerincét, és elkáromkodta magát, hogy „A fenébe!”, pontosan úgy, ahogy előre sejtette. Két oromfal között álltak egy olyan keskeny, ólmozott vápán, hogy a lábuk éppen csak elfért rajta. A forgalom lüktetése felhallatszott az utcákról, amelyeket nem láthattak. A nő szemben állt vele, s nagyon közel volt. Éljünk itt fenn! – gondolta Barley. A szemed, én, az ég. Dörzsölte a hátát, és hunyorított a fájdalomtól.

– Megsérült?

– Csak eltört a gerincem.

– Ki az a férfi a lépcsőn? – kérdezte Kátya.

– Nekem dolgozik. A szerkesztőm. Őrködik, amíg beszélgetünk.

– Tegnap este ott volt a kórházban.

– Tegnap este, miután magával találkoztam, el kellett mennem egy bizonyos kórházba.

– Beteg? Miért ment a kórházba? – kérdezte Barley, és most már nem dörzsölte a hátát.

– Nem lényeges. De ő ott volt. Látszólag kartöréssel.

– Az lehetetlen, hogy ott volt – mondta Barley, mert ő maga sem hitte el. – Azután, hogy maga elment, egész este velem volt. Orosz könyvekről tárgyaltunk.

Látta, hogy a gyanú lassan eltűnik a nő szeméből. – Fáradt vagyok. Bocsásson meg!

– Hadd mondjam el, hogy mit terveltem ki, aztán megmondhatja, ha nem jó. Beszélgetünk, aztán elviszem vacsorázni. Ha a nép őrzői lehallgatták a tegnap esti telefonbeszélgetésünket, akkor úgyis számítanak rá. A műterem az egyik festő barátomé, ugyanolyan dzsesszbolond, mint én. Sosem mondtam magának a nevét, mert nem emlékszem rá, vagy talán soha nem is tudtam. Arra gondoltam, hogy hozunk neki egy kis italt, és megnézzük a képeit, de ő nem jött el. Aztán elmentünk vacsorázni, irodalomról és a világbékéről beszélgettünk. A rólam szóló híresztelések ellenére nem kezdtem ki magával. Túlságosan megilletődtem a maga szépségétől. Na, mit szól hozzá?

– Ez megfelel.

Barley leguggolt, elővett egy fél üveg skót whiskyt, és lecsavarta a kupakot. – Iszik ilyet?

– Nem.

– Én sem. – Barley azt remélte, hogy Kátya lekuporodik mellé, de állva maradt. Töltött egy kortyot a kupakba, és az üveget a lábához tette.

– Mi a neve? – kérdezte. – Az íróé. Goethe. Ki ő?

– Nem fontos.

– Melyik egységnél van? Vagy vállalatnál? A postafiók száma? Minisztériumban dolgozik? Laboratóriumban? Hol dolgozik? Nincs időnk vacakolni.

– Nem tudom.

– Hol tartózkodik? Ezt sem tudja megmondani, ugye?

– Sok helyen. Attól függ, hogy hol dolgozik.

– Hogyan ismerkedett meg vele?

– Nem tudom. Nem tudom, hogy mit mondhatok el magának.

– Ő mit mondott, hogy mit mondjon el nekem?

Kátya megingott, mintha Barley lefülelte volna. Összeráncolta a szemöldökét. – Ami szükséges. Bízzam magában. Nagylelkű volt. Ilyen a természete.

– Hát akkor mi tartja vissza? – Semmi válasz. – Mit gondol, miért vagyok itt? – Semmi válasz. – Gondolja, hogy én élvezettel játszok rabló-pandúrt Moszkvában?

– Nem tudom.

– Miért küldte el nekem a könyvet, ha nem bízik bennem?

– Őmiatta küldtem el. Nem én választottam ki magát. Ő – felelte rosszkedvűen.

– Most hol van? Kórházban? Hogy beszél vele? – Barley felnézett Kátyára, a válaszát várva. – Miért nem kezd el egyszerűen beszélni, aztán majd meglátja, hogy hogy megy? – javasolta. – Ki ő, ki maga, mi az ő foglalkozása?

– Nem tudom.

– Ki volt a fáskamrában három órakor a bűntény éjszakáján? – Semmi válasz. – Mondja meg, hogy miért rántott bele engem ebbe a dologba! Maga kezdte. Nem én. Kátya? Én vagyok az. Barley Blair. Tudok vicceket mesélni, madárhangokat utánozni, inni. Jó barát vagyok.

Barleynak tetszettek Kátya mély hallgatásai, mialatt a nő egyfolytában őt nézte. Tetszett neki ahogy a szemével figyelt, és tetszett neki az a társasági érzék, amely minden alkalommal feléledt Kátyában, amikor beszélt.

– Nem volt semmiféle bűntény – mondta. – Ő a barátom. A neve és a foglalkozása lényegtelen.

Barley kortyolt egyet, mialatt ezen gondolkodott. – Szóval rendszerint ezt teszi a barátaiért? Illegális kéziratokat csempész ki nekik Nyugatra? – A szemével is gondolkodik, villant át Barley agyán. – Tett véletlenül említést magának arról, hogy miről szól a kézirat?

– Természetesen. Nem sodorna veszélybe a beleegyezésem nélkül.

Barley megérezte a hangjában a védekezést, és ezt rossz néven vette. – Mit mondott, mi van benne? – kérdezte.

– A kézirat ismerteti hazám sok éve játszott szerepét a tömegpusztító, antihumanitárius fegyverek előállításában. Képet ad a korrupcióról és a hozzá nem értésről a hadiipari komplexum minden területén. Valamint a bűnözés helytelen kezeléséről és az erkölcsi hiányosságokról.

– Ez elég nagy falat. Ezen túlmenően tud valamilyen részletet?

– Én nem vagyok jártas a katonai ügyekben.

– Szóval ő katona.

– Nem.

– Akkor micsoda?

Csend.

– De maga egyetért vele? Azzal, hogy ezt az anyagot kiadja a Nyugatnak?

– Ő nem adja ki sem a Nyugatnak, sem másmilyen blokknak. Tiszteli az angolokat, de ez nem fontos. Ez a lépése igazi nyíltságot fog biztosítani minden nemzet tudósai között. Segíteni fog megállítani a fegyverkezési hajszát. – Még mindig nem melegedett fel Barley iránt. Színtelen hangon beszélt, mintha kívülről betanulta volna a szövegét. – Szerinte már nincs több idő. Meg kell szüntetnünk a tudomány megbecstelenítését és az ezért felelős politikai rendszereket. Amikor filozofál, akkor angolul beszél – tette hozzá.

Te meg hallgatsz, gondolta Barley. A szemeddel. Angolul. És közben azon töprengsz, vajon megbízhatsz-e bennem.

– Tudós? – kérdezte.

– Igen. Tudós.

– Mindegyiket utálom. Milyen területen? Fizikus?

– Talán, nem tudom.

– Az információi bennfentesre vallanak. Pontosság, célpontok, utasítás és vezérlés, rakéta-hajtóművek. Egy emberről van szó? Ki adja neki az anyagokat? Honnan tud ilyen sokat?

– Nem tudom. Egyetlen emberről van szó. Ez nyilvánvaló. Nekem nincs olyan sok barátom. Ő nem egy csoport. Talán irányítja mások munkáját. Nem tudom.

– Magas beosztásban van? Nagyfőnök? Itt dolgozik Moszkvában? Valamilyen központban dolgozik? Mi ez az ember?

Kátya minden kérdésre megrázta a fejét. – Nem Moszkvában dolgozik. Különben nem kérdeztem tőle, és ő nem mondja meg nekem.

– Ellenőriz valamiket?

– Nem tudom. Sok helyre jár. Az egész Szovjetunióban. Néha kint van a napon, néha nagyon néha mind a kettő. Nem tudom.

– Említette valaha az egységét?

– Nem.

– Postafiókszámot? A főnökei nevét? Egy kolléga vagy beosztott nevét?

– Őt nem érdekli, hogy ilyesmikről beszéljen nekem.

És Barley hitt neki. Amíg vele volt, azt is elhitte volna, hogy az észak a dél, és hogy a csecsemők trombitafán teremnek.

Kátya nézte Barleyt, a következő kérdést várva.

– Vajon tisztában van azzal, hogy milyen következményekkel jár, ha ez az anyag megjelenik? – kérdezte Barley.– Úgy értem, rá nézve? Vajon tudja, hogy mivel játszik?

– Ő azt mondja, hogy vannak olyan idők, amikor először cselekednünk kell, és a következményekkel csak akkor kell foglalkozni, amikor azok bekövetkeznek. – Úgy tűnt, mintha Kátya arra várna, hogy Barley mond valamit, de ő most kezdte visszafogni magát. – Ha egy célt látunk világosan, akkor egyet léphetünk előre. Ha egyszerre akarunk elérni minden célt, akkor egyáltalán nem haladunk előre.

– És magával kapcsolatban? Gondolt ő egyáltalán a magát érintő következményekre, ha ebből valami kiderül?

– Belenyugodott.

– És maga is?

– Természetesen. Ez az én döntésem is volt. Különben miért támogatnám őt?

– És a gyerekek? – kérdezte Barley.

– Az egész értük és az ő nemzedékükért van – mondta Kátya olyan eltökéltséggel, ami már a düh határát súrolta.

– És mi a helyzet az orosz anyaföldet érint következményekkel?

– Mi úgy véljük, hogy Oroszország lerombolása még mindig jobb, mint az egész emberiségé. A legnagyobb teher a múlt. Minden népnek, nemcsak Oroszországnak. Mi a múlt hóhérainak tartjuk magunkat. Ő azt mondja, ha nem tudjuk kivégezni a múltunkat, akkor hogyan fogjuk felépíteni a jövőnket? Addig nem fogunk tudni új világot építeni, amíg meg nem szabadulunk a régi gondolkodásmódtól. Ahhoz, hogy elmondhassuk az igazságot, arra is fel kell készülnünk, hogy a tagadás apostolai legyünk. Turgenyevet szokta idézni. A nihilista olyan ember, aki semmit sem fogad el úgy, ahogy van, bármennyire tiszteletben tartják is azt az elvet.

– És maga?

– Én nem vagyok nihilista. Humanista vagyok. Ha megadatik számunkra, hogy szerepet játsszunk a jövőben, akkor azt el kell játszanunk.

Barley a kétkedés nyomait kereste Kátya hangjában, de nem talált semmit. Tökéletes volt a hangja.

– Mióta mond ilyeneket? Mindig így beszélt? Vagy csak mostanában?

– Mindig idealista volt. Ilyen a természete. Mindig rendkívül kritikus volt, konstruktív értelemben. Volt olyan időszak, amikor meg tudta győzni magát arról, hogy a tömegpusztító fegyverek annyira szörnyűek, hogy létezésük megszünteti a háborút. Azt hitte, hogy változást fognak hozni a katonai körök gondolkodásmódjában. Meggyőződéssel hitt abban a paradoxonban, hogy a legnagyobb hatású fegyverek hordozzák a legnagyobb lehetőséget a békére. Ebben a tekintetben lelkesedéssel osztotta az amerikai stratégiai véleményeket.

Kátya kezdett közeledni Barléyhoz. És ő megérezte, hogy belül valami erre kényszeríti Kátyát. Felébredt, és elindult felé. A moszkvai ég alatt, túl hosszú magányosság és megfosztottság után Kátya félredobta bizalmatlanságát.

– Akkor mitől változott meg?

– Éveken át tapasztalta katonai és bürokratikus szervezeteink tehetetlenségét és nyegleségét. Látta, hogy hogyan fékezik a haladás menetét. Ez az ő kifejezése. Lelkesíti a peresztrojka és a világbéke lehetősége. De ő nem utópista, nem passzív szemlélő. Tudja, hogy önmagától semmi sem fog történni. Tudja, hogy a népet áltatják, és hogy a nép nem rendelkezik kollektív hatalommal. Az új forradalmat fölülről kell elindítani. Az értelmiségnek. A művészeknek. A kormányzatban dolgozóknak. A tudósoknak. Szeretné megtenni a maga visszavonhatatlan hozzájárulását, vezetőink buzdító beszédeivel összhangban. Idézni szokott egy orosz mondást: „Ha vékony a jég, szaladni kell rajta.” Azt mondja, túl hosszú ideje élünk egy olyan korszakban, amelyre nincs többé szükségünk. Haladás csak akkor lesz, ha ez a korszak véget ér.

– És maga egyetért ezzel?

– Igen, és maga is! – Most már belelendült. A szemében tűz. Az angolja túlságosan jó, zárdában tanulta, a megengedett régi klasszikusokból. – Azt mondja, hogy hallotta, amikor maga hasonló módon bírálta a saját hazáját.

– Vannak neki egyszerű gondolatai? – kérdezte Barley. – Úgy értem, szeret moziba járni? Milyen autót vezet?

Kátya elfordult tőle, és Barley az üres ég hátterében profilból látta az arcát. Még egyet kortyolt a whiskyből.

– Azt mondta, hogy talán fizikus – emlékeztette Kátyát.

– Fizikusként végzett. Talán valamilyen mérnöki képesítése is van. Azon a területen, amelyen dolgozik, azt hiszem, a különbségeket nem mindig veszik túl komolyan.

– Hol végzett?

– Már az iskolában csodagyereknek tartották. Tizennégy éves korában matematikai olimpiát nyert. A sikeréről a leningrádi újságokban is írtak. A Litmóra ment, aztán az egyetemen végezte posztgraduális tanulmányait. Rendkívüli koponya.

– Amikor iskolába jártam, az ilyeneket utáltam – mondta Barley, de megijedt, mert Kátya haragosan nézett rá.

– De Goethét nem utálta. Lelkesítette őt. Gyakran idézi a barátját, Scott Blairt. „Ahhoz, hogy legyen remény, mindnyájunknak el kell árulnunk a hazánkat.” Valóban ezt mondta?

– Mi az a Litmo? – kérdezte Barley.

– A Litmo a Leningrádi Mechanikai és Optikai Főiskola. Az egyetemről Novoszibirszkbe küldték, hogy az Akademgorodok nevű tudományvárosban tanuljon. Megszerezte a tudományok kandidátusa meg a tudományok doktora fokozatot. Mindent megszerzett.

Barley szerette volna rávenni Kátyát, hogy beszéljen arról a mindenről, de nem merte lerohanni, inkább hagyta, hogy önmagáról beszéljen.

– Szóval hogyan akadt vele össze?

– Amikor gyerek voltam.

– Hány éves volt az a gyerek?

Barley érezte, hogy Kátyában ismét erőre kap a tartózkodás, de aztán eltűnt, mintha emlékeztetnie kellett volna önmagát arra, hogy megbízható ember társaságában van – vagy pedig olyan ember társaságában, aki annyira megbízhatatlan, hogy a további kompromisszum már nem sokat számít.

– Tizenhat éves, nagy értelmiségi voltam – mondta Kátya, szigorú mosollyal.

– Hány éves volt a csodagyerek?

– Harminc.

– Melyik évről van szó?

– Ezerkilencszázhatvannyolcról. Ő akkor még a békében hívő idealista volt. Azt mondta, sosem fognak beküldeni tankokat. „A csehek a barátaink – mondta. – Olyanok, mint a szerbek és a bolgárok. Ha Varsóról lenne szó, akkor talán beküldenék a tankokat. De cseh barátaink ellen soha, soha.”

Kátya teljesen hátat fordított Barleynak. Túl sokféle nő volt egyszerre. Háttal állt Barleynak, és az éghez beszélt, ugyanakkor bevonta a férfit az életébe, és kinevezte bizalmasának.

Augusztus volt Leningrádban, mesélte Kátya, tizenhat éves volt, és franciát meg németet tanult utolsó iskolai évében. Kiemelkedő tanuló, álmodozó békeharcos és forradalmár volt a legromantikusabb fajtából. A felnőtt nővé válás határán járt, és érettnek tartotta magát. Ironikusan beszélt önmagáról. Olvasta Erich Frommot, Ortega y Gassetet, Kafkát, és látta a Dr. Strangelove-ot. Úgy vélte, hogy Szaharov helyesen gondolkodik, de a módszere helytelen. Aggódott az orosz zsidók miatt, de osztotta apja véleményét arról, hogy ők hozták magukra a bajt. Az apja a bölcsészettudományok professzora volt az egyetemen, és az iskolájába a leningrádi káderek fiai és lányai jártak. 1968 augusztusa volt, de Kátya és barátai még reménykedhettek a politikában. Barley próbálta felidézni, hogy reménykedett-e valaha a politikában, és úgy döntött, hogy nem valószínű. Kátya úgy beszélt, mintha soha többé semmi sem akadályozhatná meg abban, hogy újra beszéljen. Barley azt kívánta, bárcsak megint foghatná a kezét úgy, ahogy a lépcsőn fogta. Bárcsak foghatná bármelyik részét, de leginkább a fejét, és megcsókolhatná, ahelyett, hogy a szerelmi történetét hallgatja.

– Hittünk abban, hogy a Kelet és a Nyugat közelebb kerül egymáshoz – mondta Kátya. – Amikor az amerikai diákok tüntettek Vietnam ellen, mi büszkék voltunk rájuk, és elvtársainknak tekintettük őket. Amikor a párizsi diákok lázongtak, szerettünk volna mellettük lenni a barikádon, szép francia ruháikban.

Kátya megfordult, és a válla fölött megint ránevetett. Balra tőle a csillagok fölött megjelent a holdsarló, és Barleynak homályosan felrémlett valami irodalmi emléke arról, hogy ez balszerencsét jelent. Szemben a háztetőn egy csapat sirály telepedett le. Soha nem foglak elhagyni, gondolta Barley.

– Az udvarunkban volt egy férfi, aki kilenc évig távol volt – mondta Kátya. – Egy reggel visszajött, úgy téve, mintha el se ment volna. Apám meghívta vacsorára, és egész este zenét játszott neki. Addig még soha nem találkoztam olyan emberrel, akiről tudtam, hogy éppen akkor szabadult a börtönből, úgyhogy én természetesen azt vártam, hogy a táborok rémségeiről fog beszélni. De ő csak azt kívánta, hogy Sosztakovicsot hallgathassa. Akkoriban még nem értettem meg, hogy bizonyos szenvedéseket nem lehet elmondani. Csehszlovákiából szenzációs reformokról hallottunk. Azt hittük, hogy ezek a reformok hamarosan a Szovjetunióba is elérnek, és hogy lesz valutánk, és szabadon utazhatunk.

– Hol volt az édesanyja?

– Meghalt.

– Hogy halt meg?

– Tüdőbajban. Már akkor beteg volt, amikor én megszülettem. Augusztus 20-án a Tudósklubban egy Godard-film zártkörű vetítése volt. – A hangja szigorú lett önmagához. – A meghívó két személyre szólt. Apám, miután érdeklődött a film erkölcsi tartalmáról, nem akart elvinni engem, de én makacs voltam. Végül úgy döntött, hogy mivel franciát tanulok, vele mehetek. Ismeri a Tudósklubot Leningrádban?

– Nem mondhatnám – mondta Barley hátradőlve.

– Látta az A bout de souffle-t?

– Szerepeltem benne – mondta Barley, mire Kátya nevetésre fakadt, Barley pedig meghúzta a whiskys üveget.

– Akkor emlékszik rá, hogy nagyon nyomasztó film, ugye?

– Igen.

– A leghatásosabb film volt, amit valaha láttam. Mindenkinek nagyon tetszett, de számomra megdöbbentő volt. A Tudósklub a Néva partján van. Kívül-belül színpompás épület, márványlépcsőkkel és régi, alacsony kanapékkal, amelyeken nehéz szűk szoknyában ülni. – Megint féloldalt volt Barleynak, a fejét előretartotta. – Van egy gyönyörű télikert és egy mecsetszerű szoba vastag függönyökkel és díszes szőnyegekkel. Apám nagyon szeretett engem, de aggódott miattam, és szigorú volt hozzám. Amikor vége volt a filmnek, átmentünk egy faburkolatú ebédlőbe. Csodálatos volt. Hosszú asztaloknál ültünk, és ott találkoztam Jakovval. Apám mutatott be minket egymásnak. „Itt egy új zseni a fizika világából”, mondta. Apámnak megvolt az a hibája, hogy néha gúnyolódott a fiatalemberekkel. Ráadásul Jakov szép is volt. Hallottam már valamit róla azelőtt, de senki sem mondta, hogy milyen érzékeny, inkább művészhez, mint tudóshoz hasonlóan. Kérdeztem tőle, hogy mit csinál, mire ő azt válaszolta, hogy visszajött Leningrádba, hogy visszanyerje az ártatlanságát. Én nevettem, és egy tizenhat éves lányhoz képest jó benyomást keltettem benne. Mondtam, hogy különösnek találom, hogy pont egy tudós keresi az ártatlanságot. Elmagyarázta nekem, hogy Akademgorodokban túlságosan kiváló volt bizonyos területeken, és ezáltal nagyon vonzóvá vált a hadsereg számára. Úgy tűnik, hogy fizikai kérdésekben a békés és a katonai kutatás között gyakran nagyon kicsi a különbség. Szóval felajánlottak neki mindent – kiváltságokat, pénzt a kutatásaihoz –, de ő visszautasította őket, mert az energiáit békés célokra tartogatta. Ettől ők mérgesek lettek, mert szokás szerint tudósaink krémjét viszik be a hadseregbe, és nem számítanak elutasításra. Így aztán visszatért régi egyetemére, hogy visszanyerje az ártatlanságát. Kezdetben elméleti fizikát szeretett volna kutatni, és befolyásos embereket keresett, akik támogathatnák, de azok vonakodtak, a viselkedése miatt. Nem volt leningrádi tartózkodási engedélye. Szabadon beszélt, ahogy a tudósaink megengedhetik maguknak. Ugyanakkor nagyon lelkesedett Gorodokért. Mesélt azokról a külföldiekről, akik akkoriban megfordultak ott, kiváló fiatal amerikaiak a Stanfordról és az MIT-ről, meg angolokról is. Hosszasan beszélt azokról a festőkről, akiket Moszkvában nem engedtek kiállítani, de Gorodokban igen. A szemináriumokról, a mozgalmas életről, a szabad véleménycserékről – és, amiben biztos voltam, a szerelemről. „Oroszországon kívül melyik országban fordulna elő, hogy Richter és Rosztropovics elmegy és kizárólag a tudósoknak zenél, Okudzsava énekel, és Voznyeszenszkij felolvassa a verseit? Ilyen világot kell nekünk, tudósoknak felépítenünk mások számára!” Viccelődött, és én úgy nevettem, mint egy érett nő. Nagyon szellemes volt akkoriban, de érzékeny is, akárcsak mostanában. Van a lényében egy olyan rész, amely nem hajlandó felnőni. Ez a művész benne, de egyben a maximalista is. Már akkoriban nyíltan kritizálta a hatóságok cselekvőképtelenségét. Elmondta, hogy olyan rengeteg tojás és kolbász van a gorodoki élelmiszerboltban, hogy Novoszibirszkből busszal özönlenek oda a vásárlók, és délelőtt tíz órára kiürítik a polcokat. Miért nem a tojások utaznak az emberek helyett? Az sokkal jobb lenne! Senki nem gyűjti össze a szemetet, mondta, és menetrendszerű az áramkimaradás. Néha térdig ér a szemét az utcákon. És még tudományos paradicsomnak nevezik! Ekkor megint tettem egy éretlen megjegyzést: „Ez a baj a paradicsommal – mondtam. – Nincs, aki összegyűjtse a szemetet.” Mindenki jót mulatott ezen. Sikerem volt. Mesélt arról az öreg őrről, aki megpróbálta megérteni az új emberek gondolatait, és fejcsóválva távozott, mint azok a parasztok, akik életükben először látnak traktort. De nem számít, mondta. A haladás győzni fog. Azt mondta, hogy a forradalom páncélvonata, amelyet Sztálin kisiklatott, végre újra elindul, és a következő állomás a Mars lesz. Ez volt az a pillanat, amikor apám közbevetett egy cinikus megjegyzést. Úgy találta, hogy Jakov túlságosan nagyhangú. „No de Jakov Jefremovics – mondta a Mars nem a háború istene?” Jakov azonnal megfontoltabb lett. El sem tudtam volna képzelni, hogy egy ember ilyen gyorsan megváltozhat, az egyik pillanatban merész, a másikban meg már egészen magányos és levert. Apámat hibáztattam érte. Nagyon dühös voltam rá. Jakov megpróbált magához térni, de apám elkedvetlenítette. Beszélt magának Jakov az apjáról?

Kátya szemben ült Barleyval a vápa fölött, hátát a szemben lévő tetőcserepek lejtőjének támasztva, hosszú lábait kinyújtva maga előtt, a ruhája szorosan összehúzva a testén. Az ég sötétedni kezdett mögötte, a hold és a csillagok egyre nőttek.

– Azt mondta nekem, hogy az apja a túl nagy adag értelembe halt bele – válaszolta Barley.

– Részt vett egy tábori lázadásban. El volt keseredve. Jakov évekig nem tudott az apja haláláról. Egy nap egy öregember érkezett Jakovék házába, és azt mondta, hogy lelőtte Jakov apját. Őr volt a táborban, és azt a parancsot kapta, hogy vegyen részt a lázadók kivégzésében. Tucatjával lőtték őket agyon géppuskával Vorkuta vasúti végállomása mellett. Az.őr zokogott. Jakov akkor még csak tizennégy éves volt, de megbocsátott neki, és vodkával kínálta.

Ezt nem bírom ki, gondolta Barley. Én nem vagyok hozzászokva az ilyen dolgokhoz.

– Melyik évben lőtték le az apját? – kérdezte. Légy hörcsög! Körülbelül ez az egyetlen dolog, amire alkalmas vagy.

– Azt hiszem, 1952 tavaszán. Mialatt Jakov hallgatott, az asztalnál mindenki elkezdett szenvedélyesen beszélni Csehszlovákiáról – folytatta Kátya tökéletes történelmi angolságával. – Néhányan azt mondták, hogy a vezető banda oda fogja küldeni a tankokat. Apám biztos volt benne. Néhányan azt mondták, hogy van rá okuk. Apám azt mondta, hogy mindenképpen megteszik, akár van rá okuk, akár nincs. A vörös cárok pontosan azt teszik, amit akarnak, mondta, éppen úgy, ahogy a fehér cárok tették annak idején. A rendszer győzni fog mert a rendszer mindig győz, és a rendszer a mi átkunk. Ez volt apám meggyőződése ahogy ez lett később Jakové is. De akkortájt Jakov még határozottan hitt a forradalomban. Azt kívánta, bárcsak lenne értelme az apja halálának. Feszülten figyelte, amit apám mondott, de aztán agresszív lett. „Soha nem fogják odaküldeni a tankokat! – mondta – A forradalom élni fog!” Öklével verte az asztalt. Látta a kezeit? Mint egy zongoristáé, olyan fehérek és soványak. Ivott. És ivott apám is, és az apám dühös is lett. Szerette volna, ha békén hagyják a pesszimizmusával. Mint kiemelkedő humanistának, nem volt ínyére, hogy ellentmond neki egy fiatal tudós, akit jöttmentnek tartott. Lehet, hogy az apám féltékeny is volt, mert miközben vitatkozott, teljesen beleszerettem Jakovba.

Barley ivott még egy korty whiskyt.

– Nem találja ezt botrányosnak? – kérdezte Kátya felháborodva, miközben a mosoly visszatért az arcára. – Egy tizenhat éves lány egy tapasztalt, harmincéves férfiba?

Barleynak nem volt kedve azonnal reagálni, de úgy tűnt, hogy Kátya igényli az ő biztatását. – Meg sem tudok szólalni, de összességében azt mondanám, hogy mindketten szerencsések voltak mondta.

– Amikor a fogadás véget ért, kértem apámtól három rubelt, hogy elmehessek a Szever kávéházba fagylaltozni a barátnőimmel. A fogadáson ott volt néhány egyetemi tanár lánya, némelyikig iskolatársam is volt. Kialakult egy csoport, és én hívtam Jakovot, hogy jöjjön velünk. Az úton megkérdeztem tőle, hogy hol lakik, mire ő az mondta, Popov professzor utcájában. Tudom-e, hogy ki volt az a Popov? Elnevettem magam. Mindenki tudja, hogy Popov kicsoda, feleltem. Popov volt a rádió híres orosz feltalálója, aki már Marconi előtt tudott jelet továbbítani. Jakov nem volt benne biztos. „Lehet, hogy Popov nem is létezett – válaszolta. – Lehet, hogy a párt találta ki őt, hogy kielégítsék azt az orosz rögeszmét, hogy mi mindent elsőként találunk fel.” Ebből tudtam, hogy még mindig kétségek dúlnak benne arról, hogy mit fognak tenni Csehszlovákia ügyében.

Barley, aki okosnak éppen nem érezte magát, bölcsen bólintott.

– Kérdeztem tőle, hogy a lakása társbérlet-e vagy különálló. Azt válaszolta, hogy egy szoba, amelyben egy régi ismerősével lakik a Litmóról, aki egy speciális éjszakai laboratóriumban dolgozik, így ritkán találkoznak. „Akkor mutassa meg nekem, hogy hol lakik – mondtam neki. – Szeretném látni, hogy kényelmes helye van.” Ő volt az első szeretőm – mondta Kátya egyszerűen. – Rendkívül gyengéd volt, de ugyanakkor szenvedélyes is.

– Bravó! – szólt közbe Barley olyan halkan, hogy Kátya talán nem is hallotta.

– Három órát töltöttem vele, az utolsó metróval mentem haza. Apám fennmaradt, várt rám, én pedig úgy beszéltem vele, mint egy idegen, aki látogatóba érkezett hozzá. Nem tudtam aludni. Másnap meghallgattam a BBC angol nyelvű híreit. A tankok bevonultak Prágába. Apám, aki ezt előre megjósolta, kétségbe volt esve. De engem nem érdekelt az apám. Ahelyett, hogy iskolába mentem volna, elindultam megkeresni Jakovot. A szobatársa azt mondta, hogy a Saigonban megtalálom, ami egy Nyevszkij proszpekti önkiszolgáló étterem nem hivatalos neve volt, ahová költők, kábítószerárusok és spekulánsok jártak, nem pedig professzorok lányai. Kávé mellett találtam, de részeg volt. Amióta hallotta a hírt, egyfolytában vodkát ivott. „Igaza van az apádnak – mondta A rendszer mindig győzni fog. A szabadságról beszélünk, de elnyomók vagyunk.” Három hónappal később visszament Novoszibirszkbe. El volt keseredve, de azért ment. Választhatok, hogy az ismeretlenségbe halok bele, vagy a kompromisszumba – mondta. – Mivel ez a halál és halál közötti választás, nyugodtan választhatom a kényelmesebb változatot.

– Maga mit szólt hozzá? – kérdezte Barley.

– Szégyenkeztem miatta. Mondtam neki, hogy ő az ideálom, és hogy csalódást okozott nekem. Éppen Stendhal regényeit olvastam akkoriban, és úgy beszéltem hozzá, mint egy híres francia hősnő. Ennek ellenére úgy véltem, hogy erkölcstelenül döntött. Mást mondott, és mást cselekedett. A Szovjetunióban, mondtam neki, túl sokan teszik ezt. Azt mondtam neki, hogy soha többé nem állok vele szóba, amíg helyre nem hozza erkölcstelen választását. Emlékeztettem E. M. Forsterre, akit mindketten csodáltunk. Mondtam neki, hogy összhangban kell lennie. Hogy a gondolatainak és a tetteinek azonosnak kell lenniük. Természetesen én hamar kiengesztelődtem, és egy darabig tartott a kapcsolatunk, de már nem volt romantikus, és amikor elfoglalta az új állását, a leveleiből hiányzott a bensőségesség. Szégyenkeztem miatta. Talán magam miatt is.

– És ezért hozzáment Vologyához – mondta Barley.

– Úgy van.

– És mellette megtartotta Jakovot is? – kérdezte Barley, mintha ez lett volna a legtermészetesebb dolog a világon.

Kátya elpirult, ugyanakkor el is borult az arca. – Egy darabig, mi tagadás, Jakov meg én tartottuk a kapcsolatot. Nem találkoztunk gyakran, csak néha, titokban. Azt mondta, hogy ami köztünk van, az egy befejezetlen regény. Mindegyikünk a másiktól várja, hogy kiteljesítse a sorsát. Igaza volt, de én nem ismertem fel, hogy milyen erős hatást gyakorol rám és én őrá. Azt hittem, ha többször találkozunk, talán eltávolodunk egymástól. Amikor rájöttem, hogy nem így van, nem találkoztam vele többet. Szerettem, de nem voltam hajlandó találkozni vele. Meg terhes is lettem Vologyától.

– Mikor jöttek össze újra?

– A legutóbbi moszkvai könyvvásár után. Maga volt az ő katalizátora. Szabadságon volt, és nagyon erősen ivott. Sok belső jelentést írt, és sok hivatalos panaszt tett. Egyik sem hatott a rendszerre, bár azt hiszem, sikerült felbosszantania a hatóságokat.

És akkor maga a szívéhez szólt. Maga szavakba öntötte az ő gondolatait élete egyik döntő pillanatában, és a szavakat összefüggésbe hozta a tettekkel, ami Jakov számára nem könnyű. Másnap felhívott a munkahelyemen valamilyen ürüggyel. Kölcsönvette az egyik barátjának a lakását. Ekkorra a Vologyával való kapcsolatom széthullóban volt, bár még mindig együtt laktunk, mert Vologyának várnia kellett egy lakásra. Mialatt Jakov barátjának a szobájában ültünk, rengeteget beszélt magáról. Maga mindent világossá tett a számára. Ő így mondta nekem. „Az az angol férfi megadta nekem a megoldást. Mostantól fogva csak tett van, csak áldozat – mondta. – A szó a mi orosz társadalmunk átka. Az helyettesíti a tetteket.” Jakov tudta, hogy nekem vannak kapcsolataim nyugati kiadókkal, és megkért, hogy keressem meg a maga nevét a külföldi látogatóink listáján. Azonnal hozzáfogott, hogy előkészítse a kéziratot. Azt kell átadnom majd magának. Rengeteget ivott. Én pedig féltettem. „Hogy tudsz úgy írni, hogy részeg vagy?” Azt válaszolta, azért iszik, hogy életben maradjon.

Barley újra kortyolt a whiskyből. – Vologvának beszélt Jakovról?

– Nem.

– Vologya rájött?

– Nem.

– Akkor ki tud róla?

Úgy tűnt, mintha Kátya ugyanezt kérdezné magától, mert nagyon gyorsan válaszolt:

– Jakov semmit sem mond el a barátainak. Ezt tudom. Ha én kérem kölcsön a lakást, akkor csak annyit mondok, hogy privát ügyben kell.

– És a barátnői? Nem is célzott rá nekik?

– Nem vagyunk angyalok. Ha én bizonyos szívességet kérek, ők bizonyos dolgokat feltételeznek. Néha én teszek szívességet. Ez minden.

– És senki sem segített Jakovnak a kézirat összeállításában?

– Senki.

– Valamelyik ivócimborája sem?

– Nem.

– Miért ilyen biztos benne?

– Mert biztos vagyok abban, hogy a gondolataiban teljesen magányos.

– Boldog vele?

– Tessék?

– Kedveli őt... meg szereti is? Meg tudja nevettetni magát?

– Azt hiszem, Jakov nagyszerű és érzékeny ember, aki nem tud meglenni nélkülem. Ha valaki maximalista, akkor az olyan, mint egy gyerek. Egyben gyakorlati lény. Azt hiszem, nélkülem összeroppanna.

– Gondolja, hogy most összeroppant?

– Jakov azt mondaná, melyik a normális ember? Az, aki az emberiség kiirtását tervezi, vagy az, aki megpróbálja megakadályozni?

– És mi van azzal, aki mindkettőt teszi?

Kátya nem válaszolt. Barley provokálta, és Kátya tudta ezt. Barley féltékeny volt, és alá akarta ásni a hitét.

– Nős?

Kátya dühös tekintetet vetett rá. – Nem hiszem, hogy nős, de ez nem fontos.

– Vannak gyerekei?

– Ezek nevetséges kérdések.

– Ez elég nevetséges helyzet.

– Szerinte az ember az egyetlen lény, amelyik áldozatot csinál a gyerekeiből. Ő elhatározta, hogy nem csinál áldozatokat.

Kivéve a tieidet, gondolta Barley, de sikerült magában tartania.

– Szóval érdeklődéssel figyelte a karrierjét – folytatta Barley nyersen, visszatérve Goethe megközelíthetőségének a kérdéséhez.

– A távolból és részletek nélkül.

– És egész idő alatt nem is tudta, hogy milyen munkát végez? Ezt akarja mondani?

– Amit tudtam, azt az etikai problémákról folytatott beszélgetéseinkből szűrtem le. „Az emberiségnek mekkora részét kell megsemmisítenünk ahhoz, hogy megmentsük az emberiséget? Hogy beszélhetünk a békéért folytatott küzdelemről, amikor csak szörnyű háborúkat tervezünk? Hogyan beszélhetünk szelektív célpontokról, amikor nem rendelkezünk azzal a pontossággal, amellyel eltalálhatnánk?” Amikor ilyen dolgokról beszélünk, természetesen tisztában vagyok azzal, hogy ő is benne van. Amikor azt mondja nekem, hogy a legnagyobb veszély az emberiségre nézve nem a szovjet erő valósága, hanem annak az illúziója, akkor én nem kérdezek tőle semmit. Biztatom. Arra ösztökélem, hogy legyen következetes, és ha szükséges, bátor. De nem kérdezek tőle semmit.

– Rogov? Sosem említett egy bizonyos Rogovot? Arkagyij Rogov professzort?

– Már mondtam. Nem beszél a kollégáiról.

– Ki mondta, hogy Rogov a kollégája?

– A kérdései alapján feltételezem – vágott vissza Kátya szenvedélyesen, és Barley megint hitt neki.

– Hogy tartja vele a kapcsolatot? – kérdezte, visszanyerve kedvesebb hangnemét.

– Az nem fontos. Amikor egy bizonyos barátja bizonyos üzenetet kap, értesíti Jakovot, és Jakov felhív engem.

– Az a bizonyos barát tudja, hogy kitől származik az a bizonyos üzenet?

– Nincs rá oka. Tudja, hogy nő. Ez minden.

– Jakov fél?

– Mivel nagyon sokat beszél a bátorságról, feltételezem, hogy fél. Nietzschét szokta idézni: „A végső jó nem félni.” Meg Paszternakot: „A szépség gyökere...”

– Hát maga?

Kátya elfordult tőle. A szemben lévő házakban kezdtek fények gyulladni az ablakokban.

– Nem az én gyerekeimre kell gondolnom, hanem minden gyerekre – mondta Kátya, és Barley észrevette, hogy az arcán két könnycsepp gördül le árván. Megint ivott egy kortyot, és néhány Basie-taktust dúdolt. Amikor újra ránézett Kátyára, a könnycseppek már nem voltak ott.

– Szokott beszélni a nagy hazugságról – mondta Kátya, mintha éppen ez jutott volna eszébe.

– Milyen nagy hazugságról?

– Minden ugyanannak a nagy hazugságnak a része, a legjelentéktelenebb fegyver legapróbb alkatrészéig. Még a Moszkvába küldött eredmények is alá vannak vetve a nagy hazugságnak.

– Eredmények? Milyen eredmények? Minek az eredményei?

– Nem tudom.

– Az ellenőrző vizsgálatoké?

Kátya mintha elfelejtette volna, hogy tagadott. – Azt hiszem, az ellenőrző vizsgálatoké. Szerintem azt mondja, hogy az ellenőrző vizsgálatok eredményeit szándékosan meghamisítják, hogy végrehajtsák a tábornokok parancsait, és hogy megfeleljenek a bürokraták hivatalos termelési követelményeinek. Talán éppen ő az, aki meghamisítja. Nagyon bonyolult ember. Néha elmondja, hogy milyen sok kiváltsága van, amelyeket egyébként szégyell.

A bevásárlólista, ahogy Walter nevezte. Gyengülő kötelességtudattal kihúzta az utolsó tételeket. – Említett valamilyen konkrét terveket?

– Nem.

– Nem említette, hogy benne van-e a vezérlőrendszerekben? Hogy hogyan ellenőrzik a földi vezérlőt?

– Nem.

– Említette valaha magának, hogy milyen lépéseket tesznek annak érdekében, hogy megelőzzék a téves kilövéseket?

– Nem.

– Utalt rá valaha, hogy esetleg foglalkozik adatfeldolgozással?

Kátya elfáradt. – Nem.

– Időnként előléptetik? Kitüntetések? Nagy bulik, amikor feljebb jut a ranglétrán?

– Nem szokott beszélni az előléptetésről, csak annyit, hogy korrupt az egész. Már mondtam magának, hogy talán túlságosan hangosan kritizálja a rendszert. Nem tudom.

Kátya eltávolodott Barleytól. Az arcát eltakarta hajfüggönye.

– Az lesz a legjobb, ha a többi kérdést neki teszi fel – mondta Kátya olyan hangon, mint aki távozni készül. – Találkozni akar magával Leningrádban pénteken. Egy fontos konferencián vesz részt az egyik hadtudományi intézetben.

Először megbillent az ég, aztán Barley rájött, hogy lehűlt az este. Jeges felhőként zárta körül, bár az ég sötét volt és tiszta, és az újhold, amikor végre megállt, melegen ragyogott.

– Három helyet és három időpontot javasolt – folytatta Kátya ugyanolyan színtelen hangon. – Legyen szíves mind a háromra elmenni, ha lehet, az egyiken ott lesz. Üdvözletét és köszönetét küldi magának. Szereti magát.

Kátya lediktálta a három címet, és figyelte Barleyt, amint beírja a naplójába, elnézést kérve azért, hogy kódot használ. Aztán kivárta Barley tüsszentési rohamát, és figyelte, ahogy rángatózik, és átkozza a Teremtőjét.

Úgy vacsoráztak, mint két kimerült szerelmes. A pincehelyiségben volt egy nagy szürke kutya is, meg egy cigány, aki bluest énekelt gitárkísérettel. Hogy kié volt ez a hely, ki engedte, hogy legyen és miért, ezek olyan titkok voltak, amelyeket Barley nem is szándékozott megtudni. Csak annyit tudott, hogy valamelyik korábbi életében, egy elfelejtett könyvvásár alkalmával, részegen érkezett ide egy csoport lengyel kiadóval, és az „Áldott legyen ez a ház” című dalt játszotta valakinek a szaxofonján.

Kimérten beszélgettek, és közben egyre nagyobb lett köztük az űr, amely végül, Barleynak legalábbis úgy tűnt, teljesen elnyelte jelentéktelen lényét. Nézte Kátyát, és érezte, hogy semmi olyannal nem tud szolgálni, amiből neki ne lenne tízszer annyi. Normális körülmények között forró szerelmet vallott volna. Ahhoz, hogy egy új kapcsolat feszélyezettségét megtörje, alapvetően szüksége lett volna arra, hogy teljesen tiszta dolgokkal álljon elő. De Kátya jelenlétében semmi olyan teljesen tiszta dolgot nem talált, amit szembeállíthatott volna Kátyáéval. Az életét értelmetlen feltámadások sorozataként látta, amelyben az egyik sikertelenség helyébe egy másik lépett. Elborzadt a gondolattól, hogy egy olyan társadalom tagja, amely csak az anyagiakkal törődik, és oly keveset gondol a nagy témákra. De ebből semmit sem tudott elmondani Kátyának. Ha bármit mond neki, azzal lerombolja a Kátyában róla kialakult képet, s helyette nincs másik.

Könyvekről beszéltek, és Barley figyelte, hogyan távolodik el tőle Kátya. Az arca feldúlt lett, a hangja száraz. Barley igyekezett utána, énekelt és táncolt, de Kátya eltűnt. Ugyanazokat a lapos kijelentéseket tette, amelyeket Barley egész nap hallott, amíg rá várt. Egy perc, gondolta, és a Potomac Bostonról mesélek neki, elmagyarázom, hogy a folyó és a város nem tartozik egybe. És tessék, már magyarázta is.

Tizenegykor eloltották a villanyokat. Miközben Barley a néptelen utcán a metrómegállóig kísérte Kátyát, minden józan érvelés ellenére rádöbbent, hogy talán olyan benyomást keltett Kátyában, amely szerény mértékben hasonlíthat ahhoz, amelyet Kátya keltett őbenne. A nő belekarolt, ujjait Barley alkarjára fonta, és nagyokat lépett, hogy le ne maradjon. A mozgólépcsős lejáró fehér szája tátva volt, hogy elnyelje Kátyát. A csillárok felfordított karácsonyfákként pislogtak a fejük fölött amikor Barley orosz módra átölelte, és elköszönt tőle: bal arc, jobb arc, bal arc, jó éjszakát.

– Mr. Blair, uram! Nahát, tényleg maga az! Micsoda véletlen! Szálljon be, hazavisszük!

Barley bekászálódott, Wicklow pedig akrobataügyességgel átpréselte magát a hátsó ülésre, ahol hozzáfogott, hogy leszedje a magnót Barley vesetájáról. Elvitték az Odesszába, és ott kitették. Nekik még dolguk volt. A lobby úgy festett, mint egy reptéri váróterem sűrű ködben. Minden kanapén és fotelban olyan nem hivatalos vendégek szenderegtek a félhomályban, akik megfizették a napi tarifát. Barley az orrát húzogatva jóindulatúan végigmérte őket. Néhányan melegítőben voltak. Mások formálisabb öltözéket viseltek.

– Egy kortyot valaki? – kiáltotta elég hangosan. Nem kapott választ. – Mi az, senkinek sem kell egy pohár whisky? – kérdezte, miközben kabátzsebéből kihalászta a még mindig kétharmadrészt teli üveget. Példamutatásképpen jó alaposan meghúzta, aztán továbbadta.

Így talált rá két óra múlva Wicklow – a lobbyban, barátságosan guggolva a hálás éjjeli baglyok között, egy utolsót kortyintva lefekvés előtt.