12

Sötétedéskor érkeztünk meg a szigetre egy kis repülőgépen. A gép egy nagy amerikai vállalaté volt. Azt senki sem mondta meg, hogy kié a sziget. Keskeny volt, erdő borította, a közepe belesüppedt a tengerbe, a szélei pedig kúp alakban kicsúcsosodtak, úgyhogy a magasból az volt a benyomásom, mintha egy beduin sátor beleesett volna az Atlanti-óceánba. Két mérföld hosszúnak saccoltam. Láttuk az új-angliai házat, egyik végén a kerttel, a másikon a piciny kis fehér dokkal, bár később megtudtam, hogy a házat nyári laknak hívják, mert télen senki sem megy oda. A századfordulón építette egy gazdag bostoni, abban az időben, amikor az ilyen emberek vidékinek nevezték magukat. A gép szárnyai himbálóztak, a rázkódó kabinablakokon keresztül sós tenger illata szűrődött be. Napfoltok pásztáztak a hullámokon, mint egy fényszóró sugarai takarodókor, és kormoránok hadakoztak a szélben. Nyugatra a szárazföldön fényjelzést láttunk. Az órám szerint már ötvennyolc perce haladtunk Maine partja mentén, amikor mindkét oldalon fák jelentek meg, az égbolt eltűnt, és hirtelen egy füves úton zötykölődtünk és himbálóztunk, amelynek a végén Randy és az emberei vártak bennünket egy dzsippel. Randy olyan egészséges volt, amilyen csak egy kiváltságos amerikai lehet. Orkándzsekiben és nyakkendőben volt. Az volt az érzésem, hogy ismerem az anyját.

– Én leszek az önök házigazdája itt, uraim, ameddig csak maradni kívánnak, és legyenek üdvözölve a szigeten. – Először Barleyval fogott kezet. Bizonyára megmutatták neki a fényképét. – Mr. Brown, nagyon örülök, hogy megismerhetem – uram. Ned? Harry?

– Igazán kedves magától – mondta Barley.

A Brown Barley ideiglenes neve volt az utazás idejére. Még az útlevelében is, amely Nednél volt, Brown név szerepelt.

Ahogy lefelé hajtottunk a domboldalon, a tengerrel a háttérben feketén meredeztek a fenyők. A többiek egy másik autóban jöttek utánunk.

Átugrattunk egy töltésen a kapuőr bódéjához. A kapu kinyílt, majd becsukódott mögöttük. Egy földnyelven voltunk. A közepén állt a bokrokban eldugott ívlámpákkal megvilágított ház. Pázsit és szélkoptatta cserjés övezte. Egy törött móló cölöpjei lépkedtek bizonytalanul kifelé a tengerbe. Randy leparkolta a dzsipet, és Barley bőröndjét fogva végigvezetett bennünket egy hortenziával szegélyezett, kivilágított ösvényen egy csónakházhoz. A London–Boston repülőúton Barley szunyókált, ivott, és szidta a filmet. A kisgépünkön komoran figyelte az új-angliai tájat, mintha a szépsége zavarba ejtette volna. De amint földet értünk, a jelek szerint visszatért saját világába.

– Mr. Brown, uram, azt az utasítást kaptam, hogy a menyasszonyi lakosztályban helyezzem el önt – mondta Randy.

– Ennél kellemesebbet el se tudnék képzelni, öregem – mondta Barley udvariasan.

– Mr. Brown, maga tényleg használ ilyen szavakat, hogy öregem?

Randy kőkockás előszobán át egy kapitányi kabinba vitt bennünket. A stílus telepes tervezőre vallott. Sárgaréz keretes, tökéletes ágyutánzat állt a sarokban, az ablaknál pedig tökéletes fenyőfa íróasztalutánzat. A falakat kétes hajótartozékok díszítették. Az alkóvban, ahol tipikus amerikai konyha volt, Barley megtalálta a hűtőszekrényt, kinyitotta, és reménykedve belenézett.

– Mr. Brown szereti, ha este van egy üveg whisky a szobájában, Randy. Ha akad ilyesmi a kamrában, hálás lenne érte.

A nyári lak napfényes gyermekkorok múzeuma volt. A verandán egy tengerpartról gyűjtött rákbójákkal megrakott játék talicskának támasztva mézszínű krokettütők álltak. Méhviasz és bőr szaga érződött. Az előszobában széles karimájú kalapot viselő fiatal férfiak és nők portréi lógtak bálnavadászhajókról készült primitív festmények mellett. Követtük Randyt egy széles, fényezett lépcsőfeljárón, Barley a nyomunkban. A fordulóban festett üvegű, boltíves ablak nézett a tengerre. A fönti folyosóról kék hálószobák sora nyílt. A legnagyobbat Clive-nak tartották fenn. Az erkélyünkről leláttunk a kertre, a csónakházra és a vízen túl a szárazföldre. Most már teljesen besötétedett.

A fehér gerendás ebédlőben egy langleybeli szemérmes lány igyekezett úgy felszolgálni a maine-i homárt és a fehérbort, hogy közben ne nézzen ránk.

Mialatt ettünk, Randy elmagyarázta a házszabályokat. – Kérem, uraim, ne bizalmaskodjanak a személyzettel, csak annyit mondjanak, hogy jó reggelt és helló. Ha bármi közölnivaló van, majd én megmondom nekik. Az őrök a maguk kényelmét és biztonságát szolgálják, uraim, de nagyon szeretnénk, ha a birtok határain belül maradnának. Erre kérem önöket. Köszönöm.

Amikor vége volt a vacsorának és a beszédeknek, Randy elvitte Nedet a híradószobába, én pedig visszasétáltam Barleyval a csónakházba. Erős szél süvített a kertek fölött. Ahogy a fény-árnyék váltakozásában haladtunk, úgy tűnt, mintha Barley hanyagul belenevetett volna a lámpákba. CB-s fickók figyelték utunkat.

– Mit szólna egy sakkpartihoz? – kérdeztem Barleytól, amikor az ajtóhoz értünk.

Szerettem volna tisztábban látni az arcát, de rejtve maradt előttem, mint ahogy rejtve maradt a hangulata is. Megpaskolta a karomat, jó éjszakát kívánt nekem. Az ajtaja kinyílt, aztán becsukódott, de közben észrevettem, hogy alig két méterre tőlünk a sötétben egy őr kísértetszerű alakja áll.

– Bölcs ügyvéd, kiváló tisztviselő – mondta nekem Russell Sheriton másnap reggel tiszteletteljes dörmögéssel, tudván, hogy egyik sem vagyok, amikor erős, puha tenyerével megszorította a kezemet. – Egy igazi nagyság. Hogy van, Harry?

A CIA szovjet ügyekkel foglalkozó legújabb főnöke keveset változott londoni szolgálati útja óta: a szeme körüli karikák kicsit szembetűnőbbek, kicsit szomorkásabbak lettek, a kék öltönye egykét számmal bővebb, a pocakján ugyanúgy feszült a fehér ing. És ugyanaz a temetkezési vállalkozót idéző arcszesz illatozott rajta, amit már hat éve is használt.

Fiatal beosztottjai tisztelettudóan kicsit távolabb álltak tőle, utazótáskájukat szorongatva és olyan ábrázattal, mint a gépről lemaradt utasok a repülőtéren. Clive és Bob úgy álltak mellette, mint két testőr. Bob tíz évvel öregebbnek látszott. Óvilágbeli magabiztossága helyébe szomorkás mosoly lépett. Túlságosan örvendezve köszöntött bennünket, mintha figyelmeztették volna, hogy tartsa magát távol tőlünk.

A Szigeti Konferencia, ahogy később szépítő körülírással elnevezték, rövidesen kezdetét vette.

Van valami alapvetően kellemes a következő napok eseményeiben – olyasfajta légkör, amikor jó emberek végzik a dolgukat –, amit hajlamos vagyok elfelejteni, amikor a többit felidézem.

Számomra ez a legnehezebb pont, de tartozom Barleynak azzal, hogy megpróbálom, mert sohasem fordult vendéglátóink ellen – soha nem hibáztatta őket azért, ami vele történt akkor vagy később. Általánosságban tudta szidni az amerikaiakat, de mihelyt személyesen találkozott velük, úgy beszélt róluk, hogy mindegyik rendes fickó! Egyetlenegy sem volt köztük, akivel ne hörpintett volna egyet bármelyik este a helyi kocsmában, ha lett volna olyan. És persze Barley mindig fogékony volt a nekiszegezett érvekre, ráadásul mindig rendkívüli mértékben lenyűgözte más emberek igyekezete.

Te jó ég, milyen igyekvőek voltak! Ha a számok, a pénz és a puszta igyekezet értelmet tudott volna szülni, az Ügynökségnek egy szekérre való lett volna belőle – csakhogy, sajnos, az emberi fej nem szekér, és van olyan is, hogy korlátoltság.

Mennyire vágytak arra, hogy szeressék őket! És Barley azonnal megengesztelődött irántuk. Még amikor belemartak, akkor is szeretetre volt szükségük. És Barleytól is! Aminthogy mind a mai napig szükségük van szeretetre minden megrendezett puccsukhoz, felforgató tevékenységükhöz és az Ellenség ellen végrehajtott vad kalandjaikhoz.

Ugyanakkor éppen a kiforgatott jó szíveknek ez a rejtélye okozta ottani egy hetünk burkolt rettegését.

Évekkel ezelőtt beszéltem egy férfival, akit megkorbácsoltak; angol zsoldoskatona volt, aki tett nekünk néhány szívességet Afrikában, és ki kellett váltanunk. Amire legjobban emlékezett, az nem a korbácsolás volt, hanem a narancslé, amit utána adtak neki. Emlékezett rá, hogy visszasegítették a kunyhójába, hogy hasra fektették a szalmára. De mire igazán emlékezett, az a pohár friss narancslé volt, amit az egyik őr a fejéhez tett, aztán leguggolt mellé, és türelmesen várt, míg ő össze nem szedte magát annyira, hogy inni tudjon belőle. Pedig ugyanaz az őr volt, aki megkorbácsolta.

Nekünk is megvolt a magunk pohár narancsléje. És nekünk is voltak rendes őreink, még akkor is, ha fejhallgatók és látszólagos rosszindulat mögé bújtak, ami hamar eloszlott Barley szívélyessége láttán. Megérkezésünk után egy nappal ugyanazok az őrök, akikkel nem volt szabad bizalmaskodnunk, egyre-másra surrantak be Barley csónakházába, hogy megvágják egy kólára vagy egy whiskyre, mielőtt visszasurrannának őrhelyükre. Megérezték, hogy ővele lehet így viselkedni. És mint amerikaiakat, lenyűgözte őket Barley hírneve.

Volt egy Edgar nevű vén róka, aki korábban a tengerészgyalogosoknál szolgált, őtőle egészen tisztességes pénzeket nyert sakkban. Barley, mint később megtudtam, a szakma összes szabályát megsértve kiszedte belőle a nevét és a címét, hogy levélben is tudjanak majd sakkpartikat játszani, „amikor ennek az egésznek vége lesz”.

Nemcsak az őrök jártak így. Sheriton fiatalokból álló kórusában, akárcsak magában Sheritonban, volt valamiféle mértéktartás, ami úgy hatott, mint a józanság egyenletes ritmusa azoknak a hisztérikus hullámzásaival szemben, akiket maga Sheriton együttesen egocentrikusoknak nevezett.

Azt hiszem, ez a nagy népek tragédiája. Rengeteg tehetség próbál hasznosulni, rengeteg jóság igyekszik megnyilvánulni. De olyan szerencsétlen formában, hogy néha alig hittük el, hogy egyáltalán Amerika szól hozzánk.

Pedig az szólt. A korbács valódi volt.

A kihallgatások a biliárdszobában zajlottak. A sötétvörösre festett táncparkettról eltávolították a biliárdasztalt, körben elhelyezett székek álltak helyén. De a fal mentén még mindig ott volt egy elefántcsont eredménytábla meg egy sor kezdőbetűkkel ellátott dákótartó, és az alacsonyra függesztett lámpa egy nyalábban világította meg Barley helyét a szoba közepén. Ned hozta őt be a csónakházból.

– Mr. Brown, uram, büszke vagyok, hogy kezet foghatok önnel, és úgy döntöttem, hogy kapcsolatunk során a nevem Haggarty lesz – jelentette ki Sheriton. – Magát ugyanis első pillantásra írnek nézném. Ne kérdezze, hogy miért. – Gyors léptekkel vezette keresztül Barleyt a szobán. – Mindenekelőtt szeretnék magának gratulálni. Magában megvan minden erény: a memória, a megfigyelőképesség, az angol határozottság és a szaxofon.

Mindez egyetlen lenyűgöző szóáradat volt, miközben Barley ostobán vigyorgott, és engedte, hogy a főhelyre ültessék.

De Ned már mereven ült, mellén keresztbe font karokkal, Clive-nak pedig, bár ő is a körben helyezkedett el, sikerült kilógnia a képből. Sheriton fiatal beosztottjai között ült, és addig tolta hátra a székét, amíg azok el nem takarták.

Sheriton állva maradt Barley előtt, és így a magasból beszélt hozzá, még akkor is, amikor a szavait valaki máshoz intézte.

– Clive, ugye letámadhatom Mr. Brownt néhány szemtelen kérdéssel? Ned, megmondaná, kérem, Mr. Brownnak, hogy most az Amerikai Egyesült Államokban van, tehát ha valamire nem akar válaszolni, akkor nem köteles, csak éppen a hallgatása egyértelmű beismerésnek minősül?

– Mr. Brown tud magára vigyázni – mondta Barley. de még mindig vigyorogva, még mindig kevéssé érezve a feszültséget.

– Igen? Ez nagyszerű, Mr. Brown. A következő néhány nap során ugyanis nagy szüksége lesz rá.

Sheriton odament a tálalóasztalhoz, töltött magának egy kis kávét, aztán visszajött. Hangjában a józan ész nyugodtabb tónusa érződött. – Mr. Brown, vásárolunk egy Picassót, oké? Ebben a szobában mindenki ugyanazt a Picassót veszi meg. Kék, félig kész, teljesen kész, tökmindegy. Körülbelül három ember van a világon, aki érti is. De a végelszámolásnál csak egy dolog számít Picasso festette, vagy pedig J. P. Schmuck az indianai South Bendből, esetleg az oroszországi Omszk mázolta a krumplitárolójában? Mert egy dolgot ne felejtsen el! – Egyik kezével a mellkasát döfködte, a másikkal magasra tartotta a kávéscsészéjét. – Újra eladni nem lehet. Ez nem London. Ez Washington. És Washington számára az anyagnak használhatónak kell lennie, ami azt jelenti, hogy használni kell, nem pedig filozofálgatni róla. – Tiszteletteljes együttérzéssel halkabbra vette a hangját. – És maga az a fickó, aki ezt nekünk eladja, Mr. Brown. Akár tetszik, akár nem, magán keresztül tudunk a legközelebb jutni a forráshoz, legalábbis amíg rá nem vesszük azt az embert, akit maga Goethének nevez, hogy változtasson a módszerein, és közvetlenül nekünk dolgozzon. Ha valaha is megtesszük. Ami kétséges. Nagyon-nagyon kétséges.

Sheriton megfordult, és a körgyűrű széléhez lépett. – Maga a tengelyszög, Mr. Brown. Maga az egyetlen ember. Sőt maga a dolog. De vajon mennyiben? Kis részben? Nagyobb részben? Vagy teljes egészében? Maga a szövegíró, a színész, a producer és a rendező egy személyben? Vagy az az epizodista, aminek mondja magát, ártatlan szemlélődő, hétköznapi figura?

Sheriton sóhajtott, mintha ez egy kicsit nehéz lett volna a magafajta érzékeny ember számára. – Mr. Brown, van mostanában állandó barátnője vagy a korábbi állományt kefélgeti?

Ned félig felállt, de Barley már válaszolt is. A hangja azonban még most sem volt nyers, nem volt ellenséges. Olyan volt, mintha nem akarná megzavarni a kellemes légkört, amelyet mindannyian élvezünk.

– Na és mi újság magával, hapsikám? Mrs. Haggarty hajlandó, vagy ifjúkorunk szokásaira vagyunk korlátozva?

Sheriton oda se hederített.

– Mr. Brown, a maga Picassóját vesszük meg, nem az enyémet. Washington nem szereti, ha a letéteményesei a magányosok szórakozóhelyein vadászgatnak. Nagyon őszintén, nagyon becsületesen kell játszanunk. Nincs angol tartózkodás, nincs idétlen ugratás. Egyszer már bedőltünk az ilyen szarságnak, de soha, soha nem dőlünk be még egyszer.

Ez, gondoltam, Bobnak szólt, aki megint a kezébe hajtotta a fejét.

– Mr. Brown nem vadászgat a magányosok szórakozóhelyein – vetette közbe Ned hűvösen. – És ez nem az ő anyaga. Goethéé. Nem hiszem, hogy a magánéletének bármi köze volna ehhez.

Tartsa meg magának a gondolatait, mondta nekem Clive. A szeme most ugyanezt az üzenetet közvetítette Nednek.

– Ó, Ned, ugyan már, ugyan már! – ellenkezett Sheriton. – Ahogy Washingtonban manapság mennek a dolgok, az embernek legalábbis meg kell házasodnia és újjá kell születnie, mielőtt felszállhat egy kurva buszra. Mi vonzza magát Oroszországba percenként, Mr. Brown? Ott vásárol birtokot?

Barley vigyorgott, de már nem olyan kellemesen. Sheriton felpiszkálta, pontosan úgy, ahogy akarta.

– Tulajdonképpen, öregem, én ezt a szerepet inkább örököltem. Idős édesapám mindig jobban kedvelte a Szovjetuniót, mint az Egyesült Államokat, és rengeteget bajlódott, hogy kiadja a könyveiket. A Fábiánus Társaság tagja volt. Egyfajta New Deal-hívő. Ha maguk közé tartozott volna, alighanem feketelistára kerül.

– Hamis vád alá helyezték, megsütötték és halhatatlanná tették volna. Olvastam az anyagát. Szörnyű. Meséljen még nekünk róla, Mr. Brown! Mi egyebet hagyott magára örökül?

– Mi köze van ehhez bárkinek is? – kérdezte Ned.

Igaza volt. Barley hóbortos apjának az ügyét a tizenkettedik emelet már régen megszellőztette, és mint jelentéktelent elvétette. De úgy látszik, az Ügynökség nem. Vagy most már nem.

– És akkor a harmincas években, mint bizonyára ezt is tudják – folytatta Barley nyugodtabb stílusban –, beindította az Orosz Könyvklubot. Nem sokáig működött. Aztán a háború alatt, amikor tudott papírt szerezni, a szovjeteket támogató, de főleg Sztálint dicsőítő propagandaanyagot nyomtatott.

– És aztán mit csinált a háború után? Hétvégeken segített építeni a berlini falat?

– Voltak reményei, de aztán félrerakta őket – válaszolta Barley némi gondolkodás után. Elmélkedő énje újra felülkerekedett benne. – A legtöbb dolgot meg tudta volna bocsátani az oroszoknak, de a terrort, a táborokat és a deportálásokat nem. Megszakadt tőle a szíve.

– Akkor is megszakadt volna a szíve, ha az oroszok finomabb módszereket alkalmaztak volna?

– Nem hiszem. Akkor valószínűleg boldog emberként halt volna meg.

Sheriton megtörölte a tenyerét a zsebkendőjével, s mint egy túlsúlyos Twist Olivér, kávéscsészéjét két kézzel fogva visszament a tálalóasztalhoz. Lecsavarta a. termosz tetejét, szomorúan belenézett, aztán újabb adagot töltött magának.

– Makk – panaszkodott. – Begyűjtik a makkot, összepréselik, és kávét csinálnak belőle. Így megy ez minálunk. – Bob mellett volt egy üres szék. Sheriton elhelyezkedett rajta, és sóhajtott. – Mr. Brown, megengedi, hogy egy kicsit világosabban megmagyarázzam? Az élet már túllépett azon, hogy az emberiség nagy családjának minden egyes tagját pusztán önmagában ítéljük meg. Ezért mindenkiről, aki valaki, anyagot gyűjtünk. Íme a magáé. Az apja kommunista szimpatizáns volt, aki később csalódott. Az alatt a nyolc év alatt, amióta meghalt, maga nem kevesebb, mint hat utazást tett a Szovjetunióba. Eladott a szovjeteknek szám szerint négy gyalázatosan rossz könyvet a saját kiadásaiból, és kiadott az ő könyveikből hármat. Két szörnyű modern regényt, amelyek fabatkát sem érnek, és egy szemetet az akupunktúráról, amelyből tizennyolc példány kelt el szakmai kiadásban. Maga a csőd szélén áll, de ennek ellenére, számításaink szerint, ezek az utazások tizenkétezer fontjába kerültek, a jövedelme pedig ezerkilencszáz. Maga elvált, szabadúszó, és előkelő középiskolába járt. Úgy iszik, mint a sivatagi homok, a dzsesszbarátairól pedig jobb nem is szólni. Washingtonból nézve maga zabolátlan. Innen nézve nagyon kedves, de hogy magyarázzam ezt meg a legközelebbi kongresszusi albizottsági ülésen a keményfejűeknek, akik kipellengérezik Goethe anyagát, mert veszélyezteti az Amerikai Erődítményt?

– Miért veszélyezteti? – kérdezte Barley.

Azt hiszem, mindannyian meglepődtünk a nyugalmán. Sheriton mindenképpen. Addig a vállán keresztül nézte Barleyt, s enyhén sajnálkozó arcot vágva avatta be a gondjaiba. Most viszont kiegyenesedett, és éber, kihívó tekintettel meredt rá.

– Mit mondott, Mr. Brown?

– Miért ijesztgeti őket Goethe anyaga? Ha az oroszok nem tudnak egyenesen lőni, akkor az Amerikai Erődítménynek ugrálnia kellene örömében.

– Ó, ugrálunk, Mr. Brown, ugrálunk. Örömmámorban úszunk. Nem számít, hogy az egész amerikai katonai erőre abban a hitben áldoztunk, hogy a szovjet hardver pokolian pontos. Nem számít, hogy ennek a játéknak a lényege a szovjet pontosságról alkotott elképzelés. A pontosság azt jelenti, hogy bármelyik pillanatban le lehet csapni az ellenségre, váratlanul meg lehet semmisíteni az interkontinentális ballisztikus rakétáit, és képtelenné lehet tenni válaszcsapásra. Pontosság híján azonban az ember igencsak jobban teszi, ha ezt nem próbálja meg, mert ebben az esetben az ellenség kapja magát és megsemmisíti húsz kedvenc városát. Nem számít, hogy az adófizetők iszonyú mennyiségű dollárját és a politikai retorika teljes szeméttelepeit pazaroltuk el a szovjet első csapás kedvenc rémképére és Amerika sebezhető pontjaira. Nem számít, hogy még ma is a szovjet fölény rögeszméje a fő érv a Csillagháború védelmében, és a washingtoni koktélpartik legfontosabb stratégiai társasjátékában. – Meglepetésemre Sheriton hirtelen hangot változtatott, és átcsapott déli tájszólásába. – Itt van mán az ideje, hogy szétcsapjunk azok között az anyák között, mielőtt ők tennék velünk ugyanezt, Mr. Brown. Ez a kis bolygó eccerűen nem ölég nagy két nagyhatalom számára. Mr. Brown. Maga, Mr. Brown, melyiket kedveli jobban, ha színt köll majd vallania?

Aztán várt, miközben táskás arcára visszatelepedett az élet számos igazságtalanságán töprengő kifejezés.

– És én hiszek Goethében – folytatta meglepett hangon. – Engem úgy tartanak nyilván, mint aki a legelső pillanattól fogva vevő rá. Én azt mondom, Goethe olyan forrás, akinek elérkezett az ideje. És tudják, hogy ez mit jelent nekem? Azt, hogy ebben a Mr. Brownban is hinnem kell, és hogy Mr. Brownnak nagyon őszintének kell lennie hozzám, különben én halott vagyok. – Az egyik mancsát áhítattal a bal mellkasára szorította. – Hiszek Mr. Brownban, hiszek Goethében, hiszek az anyagban. És kurvára félek.

Néhány ember megváltoztatja a gondolatait, töprengtem magamban. Néhány embernek az érzései változnak. De ahhoz Russell Sheriton kell, hogy kijelentse, látta a fényt a Damaszkuszba vezető úton. Ned hitetlenkedve bámult rá. Clive úgy döntött, hogy a dákótartókban fog gyönyörködni. Sheriton rendületlenül fintorgott a kávéjára. Az egyik fiatalember állát megtámasztva a harvardi cipője orrát vizsgálgatta. A másik az ablakon keresztül kibámult a tengerre, mintha az igazság talán ott kint lenne.

De senki sem nézett Barleyra, mintha senkinek sem lett volna hozzá képe. Mozdulatlanul ült, és fiatalnak látszott. Korábban mondtunk neki egy keveset, de semmi ilyesmit. Legkevésbé azt mondtuk el neki, hogy a Kékmadár-anyag egymás torkának ugrasztotta a hadiipari klikkeket, és harsány felháborodást váltott ki Washington leggyengébb lobbyjainak némelyikéből.

Az öreg Palfrey most először megszólalt. Miközben beszéltem, az volt az érzésem, mintha egy abszurd színházban játszanék. Olyan volt, mintha a valóság kezdett volna kicsúszni a lábunk alól.

– Haggarty a következőt kérdezi magától – mondtam. – Hajlandó-e önként belemenni abba, hogy az amerikaiak kikérdezzék, hogy végleges véleményt alkothassanak a forrásról? Nemet is mondhat. Magától függ. Így van, Clive?

Clive nem volt elragadtatva tőlem, de kényszeredetten jelezte egyetértését, aztán visszasüllyedt a szemhatár alá.

– Mi a válasza? – kérdeztem Barleytól.

Egy darabig nem szólt semmit. Kinyújtózott, a kézfejét végighúzta a száján, zavartnak tűnt. Megvonta a vállát. Ned felé fordult, de az ő szemét nem láthatta, úgyhogy megint rám nézett, elég ostoba tekintettel. Vajon min gondolkodott, ha egyáltalán gondolkodott? Azon, hogy ha nemet mond, akkor örökre el lesz választva Goethétől? Kátyától? Egyáltalán eljutott idáig a gondolataiban? A mai napig sem tudom. Barley vigyorgott, nyilvánvalóan zavarában.

– Magának mi a véleménye, Harry? Aki á-t mondott, mondjon b-t is? Mit mond az én szószólóm?

– Most inkább arról van szó, hogy mit mond az ügyfél – válaszoltam hamiskásan, és én is ránevettem.

– Sose fogjuk megtudni, ha nem próbáljuk meg, igaz?

– Szerintem sose fogjuk – mondtam.

Úgy tűnik, ekkor jutott el a legközelebb ahhoz hogy kimondja: – Megteszem.

– A Yale-nek vannak ilyen titkos társaságai tudod, Harry – magyarázta nekem Bob. – Az egész hely tele van velük. Ha hallottál már a Koponya és Csontokról, a Tekercs és Kulcsról, akkor még csak a jéghegy csúcsáról hallottál. És ezekben a társaságokban a csapatszellemre helyezik a hangsúlyt. Na most a Harvard – szóval a Harvard éppen fordítva csinálja, és a pénzét kiemelkedő egyéni teljesítményekbe fekteti. Így aztán az Ügynökség, amikor azokon a tájakon vadászik új tagok után, szokás szerint a Yale-ről emeli ki a csapatban dolgozókat és a Harvardról a különcöket. Azt talán nem mondanám, hogy minden harvardi nagymenő vagy hogy minden yale-i vakon alárendeli magát az ügynek. De nagy általánosságban ez a hagyomány. Maga a Yale-en végzett, Mr. Quinn?

– A West Point-i főiskolán – mondta Mr. Quinn.

Este volt , és épp az imént érkezett meg az első küldöttség. Ugyanabban a vörös parkettás szobában ültünk, ugyanaz alatt a biliárdlámpa alatt, és vártuk Barleyt. Quinn ült az asztalfőn, mellette kétoldalt Todd és Larry. Ők Quinn emberei voltak: jó felépítésűek, jóképűek, és egy magam korabeli ember számára szemtelenül fiatalok.

– Quinn odaföntről való – mondta nekünk korábban Sheriton. – Quinn beszél a védelmiekkel, beszél a részvénytársaságokkal, beszél az Istennel.

– De ki alkalmazza őt? – kérdezte Ned.

Sheritont őszintén zavarba ejtette a kérdés. Úgy mosolygott, mintha egy nyelvi hibát bocsátana meg egy külföldinek.

– Hát tudja, Ned, azt hiszem, mindannyian – válaszolta.

Quinn száznyolcvanöt centi magas, széles vállú és nagy fülű ember volt. Az öltönyét úgy viselte, mint egy páncélt. Nem volt rajta se kitüntetés, se rangjelzés. A rangját makacs álla, mélyen ülő üres szeme jelezte, meg az a dühödt kisebbségi érzést palástoló mosoly, amely civilek társaságában mindig rájött.

Először Ned lépett be, aztán Barley. Senki nem állt fel. Az amerikai sor közepén elfoglalt, szándékosan jellegtelen helyéről Sheriton szerényen elvégezte a bemutatásokat.

Quinn egyszerűen szereti a dolgokat, figyelmeztetett minket Sheriton még előzetesen. Mondják meg az emberüknek, hogy ne legyen istentelenül okos. Sheriton követte saját tanácsát.

Jó megoldás volt, hogy a kérdezést Larry kezdte, mert ő volt a társaságibb lény. Todd szemérmes és visszafogott volt, Larry viszont óriási jegygyűrűt és színes nyakkendőt viselt, és mindkettőjük helyett nevetett.

– Mr. Brown, uram, át kell gondolnunk ezt a dolgot a magát becsmérlők szempontjából – magyarázta választékos komolytalansággal. – A mi szakmánkban van ellenőrzött értesülés és van nem ellenőrzött értesülés. Mi szeretnénk ellenőrizni a maga értesülését. Ez a munkánk, ezért fizetnek bennünket. Kérem, hogy semmiféle gyanúsítást ne tekintsen személyeskedésnek, Mr. Brown! Az elemzés külön tudomány. Nekünk be kell tartanunk a szabályait.

– Azt kell képzelnünk, hogy ez egy szervezett egybeesés – szólalt meg Todd támadólag Larry mellől. – Ködösítés.

– Kérem, Mr. Brown, mondja meg nekünk, kinek támadt az az ötlete, két évvel ezelőtt ősszel hogy aznap kimenjenek Peregyelkinóba? – kérdezte Larry.

– Valószínűleg nekem.

– Biztos ebben, uram?

– Részegek voltunk, amikor szóba jött ez a terv de egészen biztos vagyok abban, hogy én javasoltam.

– Maga elég sokat iszik, ugye, Mr. Brown? – kérdezte Larry.

Quinn két hatalmas keze úgy fonódott rá a ceruzára, mintha meg akarná fojtani.

– Elég rendesen.

– Ha iszik, elfelejt dolgokat, uram?

– Néha.

– Néha pedig nem. Elvégre elég hosszú szakaszokat idéz szó szerint a Goethével folytatott beszélgetéseiből, amikor mindketten totálrészegek voltak. Járt azelőtt Peregyelkinóban, uram?

– Igen.

– Gyakran?

– Kétszer vagy háromszor. Talán négyszer.

– Barátoknál járt ott látogatóban?

– Igen, barátokat látogattam meg – mondta Barley.

– Szovjet barátokat?

– Természetesen.

Larry elég hosszan kivárt, hogy a szovjet barátok úgy hangozzék, mint egy vallomás.

– Megtenné, hogy azonosítja nekünk ezeket a barátokat, uram, név szerint?

Barley azonosította a barátokat. Egy író. Egy költőnő. Egy irodalmi bürokrata. Larry mosolyogva leírta a neveket, ceruzáját a hatás kedvéért lassan mozgatva.. Quinn árnyékolt szeme közben továbbra is Barleyt fürkészte.

– És akkor, a kirándulás napján, Mr. Brown – folytatta Larry –, az egyes számú napon, ha nevezhetnénk így, nem jutott eszébe, hogy becsenget néhány régi ismerőséhez, megnézi, otthon vannak-e, és üdvözli őket, uram? – kérdezte Larry.

Úgy tűnt, Barley nem tudta, hogy eszébe jutott-e vagy sem. Megrántotta a vállát, és szokása szerint végighúzta kézfejét a száján – a tökéletes hamis tanú.

– Gondolom, nem akartam terhelni őket Jumbóval. Túl sokunkat kellett volna elviselniük. Tényleg nem jutott eszembe.

– Biztosan – mondta Larry.

Három kifogás, jegyeztem meg magamban kedvetlenül. Három, amikor egy is elég lett volna. Ránéztem Nedre, és tudtam, hogy ő is ugyanarra gondol. Sheriton azzal volt elfoglalva, hogy egyáltalán nem gondolkozott. Bob azzal volt elfoglalva, hogy Sheriton emberének tűnjön. Todd Quinn fülébe sugdosott.

– Tehát akkor az is a maga ötlete volt, hogy látogassák meg Paszternak síremlékét, Mr. Brown? – kérdezte Larry, mintha ez olyan ötlet volna, amire bárki büszke lehet.

– Sírját – javította ki Barley mogorván. – Igen, az enyém volt. Nem hiszem, hogy a többiek tudták, hogy ott van, amíg meg nem mondtam nekik.

– És gondolom, akkor Paszternak dácsáját is. – Larry belenézett a jegyzeteibe. – Ha csak a szemetek le nem bontották. – A szemetek szót úgy mondta, hogy különösen csúnyán hangzott.

– Úgy van, a dácsáját is.

– De nem látogatták meg a Paszternak-dácsát, igaz? Még csak arról sem győződtek meg, hogy áll-e még. A Paszternak-dácsa teljesen lekerült a napirendről.

– Esett az eső – mondta Barley.

– De volt autójuk. Meg sofőrjük, Mr. Brown Még ha büdös volt is.

Larry megint mosolygott, és kinyitotta a száját de csak annyira, hogy a nyelve hegyével végig tudja simítani a felső ajkát. Aztán becsukta, és hagyott még egy kis időt kellemetlen gondolatokra.

– Tehát, Mr. Brown, maga irányította a társaságot, és maga határozta meg az úticélt – folytatta Larry furcsa, sajnálkozó hangon. – Maga ment elöl, maga vezette a csoportot fel a hegyen a síremlékhez. Bocsánat, a sírhoz. Személy szerint maga volt az, akihez Nyezsdanov beszélt, amikor mindannyian lejöttek a hegyről. Azt kérdezte magától, hogy amerikaiak-e. Maga azt mondta: „Nem, hál’ istennek, hanem angolok.”

Semmi nevetés, még egy mosoly sem Larry részéről. Quinn úgy nézett ki, mintha valami hastáji sérülést takargatna kínlódva.

– És ugyancsak maga volt az, Mr. Brown, aki teljesen véletlenül tudott idézni a költőtől, a társaság nevében beszélni az érdemeiről, és csaknem csodával határos módon elszakadnia a társaitól, hogy ebédnél a mellé az ember mellé kerüljön, akit Goethének nevez. „Ismerkedjen meg kiváló írónkkal, Goethével!” Mr. Brown, van nekünk egy külsős jelentésünk a Penguin Bookstól való Magda leányról. Úgy tudjuk, hogy feltűnés nélkül, minden gyanút kizáró körülmények között jutott hozzá egy harmadik, nem amerikai fél. Magdának az volt a benyomása, hogy a Nyezsdanov-beszélgetést maga ki akarta sajátítani. Meg tudná ezt magyarázni, kérem?

Barley újra eltűnt. Nem a szobából, hanem olyan értelemben, hogy nem tudtam követni. A gyanút meghagyta az álmodozóknak, és átlépett a maga valóságába. Az Ügynökség tisztességtelen a húzásától Barley helyett Ned fakadt ki.

– A lány nyilván nem fogja beismerni az informátoruknak, hogy majd meghalt, csak hogy a fiúját ágyba dughassa délutánra, igaz?

Megint az történt, hogy egyetlen válasz elég lett volna, Barley azonban megfejelte a sajátjával. – Lehet, hogy ténylegesen elküldtem őket – ismerte be távoli, de elég barátságos hangon. – Egy egyhetes könyvvásár után minden normális embernek egy életre elege van a kiadókból.

Larry mosolyában volt valami kétkedés. Az biztos – mondta, és megrázta csinos fejét, mielőtt tanúját átadta volna Toddnak.

De még nem ő következett, mert Quinn szólalt meg. Nem Barleyhoz, nem Sheritonhoz, még csak nem is Clive-hoz beszélt. Valójában senkihez. De mindenesetre beszélt. A mozdulatlan kis száj úgy vonaglott, mint egy horogra akadt angolna.

– Ezt az embert pulzálták már?

– Uram, van egy protokolláris problémánk – magyarázta Larry, és rám pillantott.

Először komolyan nem értettem. Larrynek meg kellett magyaráznia.

– Amit mi hazugságvizsgálónak szoktunk nevezni, uram. A poligráf. A szakmában úgy nevezzük, hogy pulzáló. Azt hiszem, maguknál odaát nincs ilyesmi.

– Néhány esetben van – mondta mellettem Clive előzékenyen, mielőtt még válaszolhattam volna. – Amikor maguk ragaszkodnak hozzá. Most már hozzánk is érkeznek.

Csak ekkor vette át a szót a zavart, magának való Todd. Nem volt bőbeszédű; elsőre tulajdonképpen semmi sem volt. De én találkoztam már Toddhoz hasonló ügyvéddel: olyan emberekkel, akik a jellegtelenségükkel hengerelnek, és kifejezésbeli nehézségeiket furkósbotként használják.

– Beszéljen a Niki Landauval való kapcsolatáról, Mr. Brown!

– Nincs vele kapcsolatom – mondta Barley. – Idegeneknek nyilvánítottak bennünket az Ítélet napjáig. Alá kellett írnom egy papírt, hogy sohase fogok vele beszélni. Kérdezze meg Harryt!

– És az előtt a megegyezés előtt, uram?

– Bedöntöttünk együtt pár stampóval.

– Pár micsodával?

– Stampedlivel. Italt. Whiskyt. Rendes fickó.

– De nem azonos társadalmi rétegből valók, ugye? Ő nem járt Harrow-ra meg Cambridge-be, úgy tudom.

– Hát aztán?

– Maga kifogásolja a brit társadalmi struktúrát, Mr. Brown?

– Énszerintem a modern világ egyik égbekiáltóan sajnálatos ténye, öregem.

– „Rendes fickó.” Ez azt jelenti, hogy kedveli?

– Idegesítő kis pofa, de igen, kedveltem. Sőt most is kedvelem.

– Sose volt vele üzleti kapcsolata? Akármilyen ügylet?

– Más kiadóknak dolgozott. Én a magam ura voltam. Milyen üzletünk lehetett volna?

– Vett tőle valaha valamit?

– Miért vettem volna?

– Azt szeretném tudni, uram, hogy mit csinálták, maga meg Niki Landau, amikor egyedül voltak, gyakran kommunista országok fővárosaiban.

– Ő dicsekedett a hódításaival. Szerette a jó zenét. A klasszikusokat.

– Beszélt magának a nővéréről? A nővére még most is Lengyelországban van?

– Nem.

– Mikor beszélt utoljára személyesen Niki Landauval?

Barley végre megengedte magának, hogy némi felháborodást mutasson. – Úgy beszél rólunk, mint két buzeránsról – panaszkodott.

Quinn-nek a szeme sem rebbent. Ő talán már levonta ezt a következtetést.

– A kérdés úgy hangzott, hogy mikor, Mr. Brown – mondta Todd, hangjával érzékeltetve, hogy fogytán a türelme.

– Azt hiszem, Frankfurtban. Tavaly. Ittunk pár kortyot a Hessischer Hofban.

– A frankfurti könyvvásár volt akkor?

– Az ember nem szórakozni megy Frankfurtba, öregem.

– Azóta nem váltott szót Landauval?

– Nem emlékszem rá.

– Az idén tavasszal, a londoni könyvvásáron semmi?

Barley mintha törte volna a fejét. – A fenébe is. Stella. Igaza van.

– Tessék?

– Niki kinézett magának egy lányt, aki valamikor nekem dolgozott. Stellát. Úgy döntött, hogy tetszik neki. Valójában neki mindenki tetszett. Amolyan hermelin módra. Azt akarta, hogy mutassam be őket egymásnak.

– És bemutatta?

– Megpróbáltam.

– Maga volt a kerítője. Így mondják?

– Így, öregem.

– Na és mi történt?

– Meghívtam Stellát egy italra a sarkon túli Roebuckba hat órára. Niki eljött, ő nem.

– Tehát egyedül maradt Landauval? Kettecskén?

– Úgy van. Kettesben.

– Miről beszélgettek?

– Gondolom, Stelláról. Az időjárásról. Akármi lehetett.

– Mr. Brown, szokott találkozni az Egyesült Királyságban élő volt vagy jelenlegi szovjet állampolgárokkal?

– A kultúrattaséval, nagy néha, amikor bokros teendői engedik. Ha egy szovjet író érkezik hozzánk, és a követség lakomát csap a tiszteletére akkor általában én is elmegyek.

– Úgy tudjuk, szeret sakkozni egy bizonyos kávéházban a londoni Camden Town környékén.

– És?

– Ezt a kávéházat nem látogatják gyakran orosz emigránsok, Mr. Brown?

Barley felemelte a hangját, de különben nyugodt maradt. – Tehát ismerem Leót. Leónak az a gyengéje, hogy szeret vezetni. Ismerem Josefet. Josef ész nélkül támad. Nem fekszem le velük, és titkokat sem árulok nekik.

– Hát azért elég szelektív memóriája van magának, ugye, Mr. Brown? Ha figyelembe vesszük, hogy milyen fantasztikusan részletes beszámolókkal tud szolgálni más eseményekről és személyekről?

Barley még mindig nem csattant fel, amitől a válasza még lehengerlőbb volt. Valójában egy pillanatig úgy tűnt, hogy nem is fog válaszolni; a tűrőképesség, ami most már alaptulajdonságává vált, mintha arra intette volna, hogy ne törődjön semmivel.

– Arra emlékszem, ami nekem fontos, öregem. Ha nincs olyan piszkos fantáziám, mint magának, az a maga francos baja.

Todd elvörösödött. És tovább vörösödött. Larry mosolya egyre szélesebb lett, csaknem kettészelte az arcát. Quinn egy őr mogorva arckifejezését öltötte fel. Clive nem hallott semmit.

De Ned kipirult az örömtől, és még a látszólag szundikáló Russell Sheriton is, mintha a sok-sok csalódás közepette valami homályosan szép dologra emlékezett volna.

Aznap este, amikor a tengerparton sétáltam, belebotlottam Barleyba és két őrébe; a házból nem látható helyen lapos kavicsokat kacsáztattak.

– Győztem! Győztem! – kiabálta Barley hátradőlve, és két karját az égnek emelte.

– A mullahok eretnekségre gyanakszanak – jelentette ki Sheriton az ebédnél, a játszma legújabb állásával traktálva bennünket. Barley fejfájásra panaszkodott, és egy omlettet rendelt a csónakházba. – Ezeknek a fickóknak a többsége biztonsági ráhagyással dolgozik. Növelni a katonai kiadásokat, fejleszteni mindenféle új rendszert, bármilyen őrült is. Ez majd békét és jólétet teremt a hadiiparban a következő ötven évre. Ők meg a gyárosok úgy össze vannak nőve, akár a sziámi ikrek. A Kékmadár nekik nagyon ijesztő mese.

– És ha igaz? – kérdeztem.

Sheriton szomorú arccal vett magának még egy diós tésztát.

– Igaz? Hogy a szovjetek nem ütőképesek? Hogy minden lépésnél faragják a költségvetést, és a moszkvai pojácák a felét sem ismerik a rossz híreknek, mert a terepen dolgozó pojácák átverik őket, hogy meglegyen az aranyórájuk meg az ingyenkaviárjuk? Gondolja, hogy ez igaz? – Óriásit harapott, de ettől nem változott meg az arcformája. – Azt hiszi, nem készülnek bizonyos kellemetlen összehasonlítások? – Kávét töltött magának. – Tudja, mi a legrosszabb a mi demokratikusan választott ősembereink számára? Az abszolút legrosszabb? Hogy ez mirólunk állítja ki a bizonyítványt. Ha a szovjet fél haldoklik, akkor mi is haldoklunk. A mullahok gyűlölik ezt. Akárcsak a gyárosok. – Tagadólag megrázta a fejét. – Azt hallani, hogy a szovjetek szilárd hajtóanyaga egyenlő a szarral, hogy a rakétahajtóműveik szívnak, ahelyett, hogy fújnának? Hogy a honi riasztási hibáik rosszabbak, mint a mieink? Hogy a nehézbombázóik még csak ki se tudnak jönni föld alatti vackaikból? Hogy a mi hírszerzői becsléseink nevetségesen túlzóak? A mullahok szörnyen reszketnek az ilyen dolgoktól. – Elelmélkedett a mullahok ingatagságán. – Hogyan lehet eladni a fegyverkezési hajszát, ha az egyetlen idióta, akivel versenyt fut az ember, saját maga? A Kékmadár életveszélyes értesülés. Egy csomó magas fizetésű kedvencnek a Kékmadár miatt komoly veszélybe kerül a húsosfazeka. Ha tudni akarja az igazat, hát tessék.

– Akkor minek keresik a bajt? – vetettem közbe. – Ha ez a dolog nem népszerű, akkor miért utaznak rá?

És hirtelen azt sem tudtam, mit kezdjek magammal.

Nem fordul elő gyakran, hogy az öreg Palfrey megállít egy beszélgetést, és mindenki csodálkozó tekintetét magára vonja. És ezúttal semmiképpen sem állt szándékomban. De Ned, Bob meg Clive úgy bámultak rám, mintha elment volna az eszem, és Sheriton legényei – ha jól emlékszem, kettő volt közülük – egymástól függetlenül letették a villát, és mindketten elkezdték törölgetni az ujjaikat a szalvétába.

Csak mintha Sheriton nem hallotta volna meg. Úgy döntött, hogy egy kis sajt végül is nem árthat neki. Odahúzta magához a tálalókocsit, és morcosan vizsgálgatta a felhozatalt. De egyikünk sem képzelte, hogy a sajt a legfontosabb gondja; nyilván csak húzta az időt, miközben azon töprengett, hogy válaszoljon-e, és ha igen, hogyan.

– Harry – kezdte óvatosan, de nem hozzám, hanem egy kelt tésztához intézte szavait –, Harry, esküszöm az Istenre, olyan emberrel ül itt szemben, aki elkötelezettje a békének és a testvéri szeretetnek. Más szóval, elsődleges célom úgy beletaposni a Pentagon tűzokádóiba, hogy soha többé ne mondják azt az Egyesült Államok elnökének, hogy húsz nyúl felér egy tigrissel, vagy hogy a kikötőtől hárommérföldnyire már minden kurva szardíniahalász hálójába szovjet atom-tengeralattjáró akad. Arról sem akarok több baromságot hallani, hogy a földbe kis lyukakat fúrunk, és túléljük a nukleáris háborút. Én glasznosztikus vagyok, Harry. Bizonyos felfedezéseket tettem önmagamat illetően. Glasznosztikusként születtem, a szüleim ősidők óta régi glasznosztikusok. Számomra a glasznoszticizmus életforma. Azt akarom, hogy a gyermekeim éljenek. Idézzen tőlem, és lelje örömét bennem!

– Nem tudtam, hogy vannak gyerekei – mondta Ned.

– Átvitt értelemben – magyarázta Sheriton.

De a csomagolástól függetlenül Sheriton valóban az új énjéről beszélt nekünk. Ned is megérezte ezt, én is megéreztem. És ha Clive nem érezte meg, az csak azért volt, mert ő szándékosan korlátozta az észleléseit. Nem annyira Sheriton szavaiban foglalhatott ez benne, amelyekkel meglehetősen gyakran inkább elhomályosítani, semmint kifejezni akarta az érzéseit, hanem abban az új és elfojthatatlan alázatosságban, amely gyilkos indulatú londoni napjai óta viselkedésének részévé vált. Ötvenéves korában, miután huszonöt éven keresztül a hidegháború szócsöve volt, Russell Sheriton, Walter kifejezését használva, rázni kezdte a rácsot. Azon az estén fordult meg először a fejemben, hogy meg tudnám kedvelni őt.

– Brady ragyogó elme – figyelmeztetett bennünket Sheriton ásítva, amikor nyugovóra tértünk. – Brady a fű növését is meghallja.

És Brady, akárhogyan elemezgetjük is, olyan ragyogó volt, mint egy napsütéses nyári nap.

Ezt első pillantásra ki lehetett olvasni okos arcából és takarékos mozdulataiból, ősrégi sportzakója öregebb volt, mint ő maga; egész megjelenésében kerülte a feltűnést. Fiatal helyettese is sportzakót viselt, és ő is elegánsan slampos volt.

– Úgy néz ki, hogy remek munkát végzett, Barley – mondta Brady vidáman, miközben aktatáskáját elhelyezte az asztalon. – Eszébe jutott már valakinek megköszönni? Én Brady vagyok, és túlságosan öreg ahhoz, hogy mókás nevekkel bohóckodjak. Ez itt Skelton. Köszönjük.

Ismét a biliárdszoba, de most Quinn asztala és egyenes támlájú székei helyett kellemesen süppedő párnák. Vihar közeledett. Randy vesztaszűzei már bezárták a spalettákat, és felkapcsolták a villanyt. Amikor feltámadt a szél, a ház úgy elkezdett csörömpölni, mint a polcon táncoló üvegek. Brady egy pattintással kinyitotta a táskáját, amely azokból az időkből származó ritkaság volt, amikor még tudták, hogy hogyan kell táskát csinálni. Egyetemi tanárhoz illően, ami néhanapján volt is, kék pettyes nyakkendőt viselt.

– Barley, olvastam valahol, vagy csak képzelődöm, hogy valamikor szaxofonozott a híres Ray Noble zenekarában?

– Akkoriban még pelyhes állú kisfiú voltam, Brady.

– Hát nem a legaranyosabb ember volt Ray? Nem neki volt a legjobb hangja? – kérdezte Brady úgy, ahogy csak a déliek tudnak kérdezni.

– Nagy sztár volt. – Barley néhány taktust dúdolt a „Cherokee”-ből.

– Kár, hogy politizált – mondta Brady mosolyogva. – Mindannyian próbáltuk lebeszélni arról az ostobaságról, de Ray csak ment a maga feje után. Sakkozott vele?

– Igen, tulajdonképpen igen.

– Ki nyert?

– Én, azt hiszem. Nem vagyok benne biztos. De, én.

Brady mosolygott. – Én is.

Skelton is mosolygott.

Aztán Londonról beszéltek, és arról, hogy Barley Hampstead melyik részében lakik. – Barley, én egyszerűen imádom azt a környéket. Hampstead számomra a civilizációt jelenti. – Beszéltek a zenekarokról, amelyekben Barley játszott. – Te jó isten, csak azt ne mondja, hogy még mindig megvan! Az ő korában én még éretlen banánt se vennék. – Rátértek a brit politikára, és Bradynek egyszerűen tudnia kellett, hogy Barley véleménye szerint mi a baj Mrs. T.-vel.

Barley ezen eltűnődött, de semmilyen ötlete sem volt. Talán észrevette Ned figyelmeztető tekintetét.

– Az ördögbe is, Barley, nem az ő hibája, hogy nincs egyetlen valamirevaló ellenfele, nem?

– Az a nő egy átkozott vörös – dörmögte Barley a brit szakasz titkolt rémületére.

Brady nem nevetett, csak felhúzta a szemöldökét, és várt; mindannyian vártunk.

– Választásos diktatúra – folytatta Barlev lassan belelendülve. – Ezernek jó, kettőnek csapnivaló. Isten áldja a részvénytársaságot, az egyén pedig le van szarva.

Úgy nézett ki, hogy ezt a témát tovább fejtegeti, de aztán meggondolta magát, és – megkönnyebbülésünkre – mégiscsak hagyta.

Ennek ellenére elég könnyű kezdés volt, és tíz perc után Barley bizonyára sokkal felszabadultabbnak érezte magát. Mindaddig, amíg Brady, közönyös stílusában, rá nem tért „erre a mostani dologra, amelybe belekeveredett, Barley”, és azt nem javasolta, hogy Barley még egyszer fusson végig a turfon a saját szavaival, „de időzzön el a maguk kettejük között lezajlott négyszemközti leningrádi beszélgetésnél”.

Barley megtette, amire Brady kérte, és bár azt hiszem, legalább olyan odaadóan figyeltem, mint Brady, semmi olyasmit nem találtam Barley elbeszélésében, ami számomra ellentmondásos vagy különösebben újat mondó lett volna ahhoz képest, amit már rögzítettünk.

Első látásra úgy tűnt, hogy Brady sem hallott semmi meglepőt, mert amikor Barley befejezte, biztatóan rámosolygott, és csak annyit mondott, hogy „Hát akkor köszönöm, Barley”, egyértelműen jóváhagyó hangnemben. Karcsú ujjaival a papírjai között matatott. – A kémkedésben a legrosszabb dolog, én mindig ezt mondom, a lődörgés. Mint a vadászrepülő – mondta, miközben egy lapnál megállt és belenézett. – Az egyik percben otthon ül és eszi a csirkevacsorát, a másik percben pedig kitöri a nyavalya a nyolcszáz mérföldes sebességtől. Aztán újra otthon van, épp időben a mosogatáshoz. – Nyilvánvalóan megtalálta, amit keresett. – Maga is így érezte, Barley, amikor ott ácsorgok a Muszkaföldön egyetlen imádság nélkül?

– Egy kicsit.

– Lődörgött, amíg várta Kátyát? Lődörgött, amíg várta Goethét? Mintha elég sokat lődörgött volna azok után is, hogy maga meg Goethe befejezték a kupaktanácsukat, nem?

A szemüvegét az orra hegyére tolva, Brady áttanulmányozta a szöveget, mielőtt továbbadta volna Skeltonnak. Tudtam, hogy a szünet célzatos volt, de ennek ellenére megrémített, és azt hiszem, Nedet is megrémítette, mert Sheritonra nézett, aztán aggódva újra Barleyra. – A külsőseinktől érkezett jelentések szerint maga és Goethe tizennégy harminchárom táján váltak el leningrádi idő szerint. Látta a képet? Mutasd meg neki, Skelton!

Mindannyian láttuk már. Mindannyian, kivéve Barleyt. A két férfi volt rajta a Szmolnij parkjában, miután elköszöntek egymástól. Goethe elfordult. Barley még mindig kinyújtva tartotta a kezét a búcsúölelésből kibontakozva. Az elektronikus időjelző a bal felső sarokban tizennégy óra harminchárom perc húsz másodpercet mutatott.

– Emlékszik arra, hogy mit mondott neki utoljára? – kérdezte Brady az édes emlékezés hangján.

– Azt mondtam, hogy ki fogom adni a könyvét.

– És arra emlékszik, hogy ő mit mondott magának utoljára?

– Azt akarta tudni, hogy kell-e keresnie egy másik tisztességes embert.

– Ez aztán a búcsú! – jegyezte meg Brady kellemesen, mialatt Barley továbbra is a fényképet nézte, Brady és Skelton pedig Barleyt. – Azután mit csinált, Barley?

– Visszamentem az Európába. Átadtam az anyagát.

– Milyen úton ment? Emlékszik?

– Ugyanúgy, ahogy odafelé. Trolival a városba, aztán egy kicsit gyalog.

– Sokat kellett várni a trolira? – kérdezte Brady?

– Amennyire emlékszem, nem.

– Mennyit?

– Öt percet. Talán többet.

Mostanáig egyetlen olyan esetre sem emlékeztem , amikor Barley memóriája nem volt tökéletes

– Sokan várakoztak?

– Nem sokan. Néhányan. Nem számoltam meg.

– A troli tízpercenként jár. A városba az út szintén tíz perc. Gyalog az Európáig, a maga tempójában, tíz perc. Az embereink többféleképpen is lemérték. Tíz perc a maximum. De Mr. és Mrs. Henziger szerint maga csak tizenöt ötvenkor jelent meg a szobájukban. Ennek következtében van itt egy elég tisztességes űr, Barley. Mint egy időbeli űr. Megmondaná nekünk, hogy hogyan tudnánk kitölteni? Nem hiszem, hogy dorbézolni ment volna, igaz? Elég értékes árut vitt magával. Úgy gondolnám, hogy mihamarabb szeretett volna megszabadulni tőle.

Barley most gyanakvó lett, és Brady bizonyára észrevette ezt, mert barátságos déli mosolya most újfajta bátorítást sugárzott, azt a fajtát, amely arra ösztökél, hogy „mondd meg őszintén!”.

Ami Nedet illeti, ő teljesen mozdulatlanul ült, mindkét lábát kinyújtotta a padlón, és egyenesen Barley zavart arcába nézett.

Clive és Sheriton mintha megesküdött volna, hogy semmilyen érzelmet nem mutatnak ki.

– Mit csinált, Barley? – kérdezte Brady.

– Tekeregtem – mondta Barley, egyáltalán nem jól hazudva.

– Goethe füzetével? Azzal a füzettel, amelyet az életével együtt magára bízott? Tekergett? Piszkosul furcsa délutánt választott ki arra, hogy ötven percig tekeregjen, Barley. Hová ment?

– Visszafele sétáltam a folyó mentén. Arra, ahol voltunk. Paddy azt mondta nekem, hogy ne siessek. Ne rohanjak vissza a szállodába, hanem kényelmes tempóban menjek.

– Ez igaz – mondta Ned. – Ezt az utasítást adtam a moszkvai állomáshelyen keresztül.

– Ötven percig? – erősködött Brady, figyelmen kívül hagyva Ned közbeszólását.

– Nem tudom, meddig tartott. Nem néztem az órámat. Ha az ember nem siet, akkor nem siet.

– És az nem jutott eszébe, hogy egy magnóval meg egy tápegységgel a nadrágjában és a szatyrában egy olyan füzettel, amely tele van potenciálisan felbecsülhetetlen értékű hírszerzési anyaggal, két pont között a legrövidebb távolság egyszerűen az egyenes?

Barley kezdett veszélyesen dühös lenni, de a dühét megtartotta magának, mert Ned tekintete, és attól tartok az enyém is, figyelmeztethette.

– Ide hallgasson! Úgy látszik, maga nem figyel rám – mondta gorombán. – Mondtam magának. Paddy azt mondta, hogy ne siessek. Londonban erre készítettek föl, az ostoba kis foglalkozásokon. Ne siessen! Sohase rohanjon, ha van magánál valami! Inkább próbáljon meg tudatosan lassan menni.

A bátor Ned megint kitett magáért. – Ezt tanítottuk neki – mondta.

De közben Barleyt figyelte.

Brady is Barleyt figyelte. – Tehát eltekergett a trolibusz megállójától, a Szmolnij Intézet felé, ahol a kommunista párt központja van – nem is említve a Komszomolt meg jó néhány más pártépületet miközben magánál volt Goethe füzete, a szatyrában? Miért csinálta ezt, Barley? A külsősök átkozottul furcsa dolgokat csinálnak néha, én aztán tudom, de ez tiszta öngyilkosságnak hat számomra.

– A fene egye meg, Brady, engedelmeskedtem a parancsnak! Húztam az időt! Hányszor mondjam még el?

De amikor felcsattant, akkor is úgy tűnt nekem hogy Barleyt nem hazugságon érték, hanem egy dilemmával küzd. Olyan őszintén fakadt ki, és olyan magányosság látszott riadt szemében. És Brady javára szól, hogy valószínűleg ezt is megértette, mert semmiféle jelét nem mutatta annak, hogy győztesnek érzi magát Barley szorongása miatt. Barátságos hangon folytatta:

– Tudja, Barley, itt egy csomó ember rettenetesen gyanúsnak találna egy ilyen űrt. Elképzelnék magát, ahogy ott ül valakinek az irodájában vagy a kocsijában, míg az illető fényképezi Goethe füzetét, vagy utasításokat ad magának. Csinált ilyesmit? Ha igen, akkor szerintem most mondja meg. Örülni persze nem fogunk neki, de mégis inkább most, mint később.

– Nem.

– Nem, nem mondja el?

– Nem ez történt.

– Hát valami történt. Emlékszik arra, hogy járt a fejében, amíg tekergett?

– Goethe. A könyvének a kiadása. Hogy templomot is lebontaná, ha szükséges.

– Milyen templomot, egészen pontosan. Mellőzhetnénk egy kicsit a metafizikus dolgokat?

– Kátya. A gyerekek. Őket is magával rántja, ha elkapják. Nem tudom, kinek van ehhez joga. Én ezt nem tudom megérteni.

– Szóval tekergeti, és próbálta megérteni.

Lehet, hogy Barley tekergett, lehet, hogy nem.

De hallgatott.

– Nem az lett volna a normális dolog, hogy először átadja a füzetet, és aztán próbálja megérteni az erkölcsi részét? Hogyan lehetett képes világosan gondolkozni azzal a rohadt dologgal, ami szinte kilyukasztotta a szatyrát? Nem állítom, hogy bármelyikünk is túlságosan logikusan cselekedne ilyen helyzetekben, de még a nem-logika törvényei szerint is az az érzésem, hogy rohadtul kényelmetlen helyzetbe sodorta magát. Szerintem csinált valamit. Azt hiszem, maga szerint is.

– Vásároltam egy kalapot.

– Milyen kalapot?

– Szőrmekalapot. Nőit.

– Kinek?

– Miss Coadnak.

– A barátnője?

– Ő a rejtekház gondnoka Knightsbridge-ben – szólt közbe Ned, mielőtt Barley válaszolhatott volna.

– Hol vette?

– A villamosmegálló és a szálloda közötti úton. Nem tudom, hol. Egy üzletben.

– Ez minden?

– Csak egy kalapot. Egyetlenegy kalapot.

– Mennyi időbe tellett?

– Sorba kellett állnom.

– Az mennyi ideig tartott?

– Nem tudom.

– Mit csinált azonkívül?

– Semmit. Csak egy kalapot vásároltam.

– Maga hazudik, Barley. Nem nagyot de kétségtelenül hazudik. Mit csinált azonkívül?

– Felhívtam telefonon.

– Miss Coadot?

– Kátyát.

– Honnan?

– Egy postáról.

– Melyikről?

Ned a homlokára tette a kezét, mintha a szemét akarná védeni a naptól. De a vihar már javában dúlt, és az ablakon túl a tenger is és az ég is fekete volt.

– Nem tudom. Egy nagy helyről. Telefonfülkék vannak valamiféle vaserkély alatt.

– A hivatalában vagy a lakásán hívta?

– A hivatalában. Munkaidő volt. A munkahelyén hívtam.

– Miért nem lehet ezt hallani a felvételen?

– Kikapcsoltam a magnót.

– Mi volt a célja a hívásnak?

– Meg akartam győződni arról, hogy jól van.

– És hogyan zajlott le?

– Mondtam, hogy helló. Ő is mondta, hogy helló. Mondtam, hogy Leningrádban vagyok, találkoztam az ügyfelemmel, és jól alakul az üzlet. Ha valaki lehallgatott, azt gondolhatta, hogy Henzigerről beszélek. Kátya viszont tudta, hogy Goethéről van szó.

– Ez számomra elég logikus – mondta Brady megbocsátóan mosolyogva.

– Azt mondtam, akkor viszontlátásra a moszkvai könyvvásáron, és vigyázzon magára. Azt mondta, vigyázni fog. Viszontlátásra.

– Még valami?

– Mondtam neki, hogy semmisítse meg a Jane Austeneket, amelyeket adtam neki. Azt mondtam, hogv rossz kiadás. Majd hozok neki újabbakat.

– Ezt miért csinálta?

– A Jane Austenekbe bele voltak nyomtatva a Goethének szóló kérdések. Ugyanazok, mint a papírkötésű könyvben, amit Goethe nem fogadott el tőlem. Arra az esetre, ha én nem tudtam volna találkozni Goethével, de ő igen. Veszélyt jelentettek a számára. Mivel Goethének egyébként sem állt szándékában választ adni rájuk, nem akartam, hogy a könyvek Kátya lakásában legyenek.

A szobában semmi sem mozdult. Csak a tengeri szél verdeste a palettákat, és süvített az ereszcsatornákban.

– Mennyi ideig tartott a beszélgetés Kátyával, Barley?

– Nem tudom.

– Mennyibe került magának?

– Nem tudom. A pultnál fizettem. Két rubel valamennyit. Sokat beszéltem a könyvvásárról. Ő úgyszintén. Hallani akartam a hangját.

Ezúttal Bradyn volt a sor, hogy csendben maradjon.

– Az volt az érzésem, hogy amíg beszélek, az élet normális. Ő pedig biztonságban van.

Brady hallgatott egy szakaszt, aztán minden várakozásunkkal ellentétben, befejezte a műsort. – Tehát egy kis diskurálás – mondta, miközben elkezdett bepakolni nagyapja aktatáskájába.

– Ez az – mondta Barley egyetértően. – Diskurálás. Csevegés.

– Mint jó ismerősök között szokás – toldotta meg Brady, és bekattintotta a táskát. – Köszönöm, Barley. Minden tiszteletem a magáé.

– Ültünk a hatalmas nappaliban, Brady középen, Barley már elment.

– Ejtsétek bele egy lyukba, Clive! – tanácsolta Brady, még mindig udvariassággal átitatott hangon. – Ez egy zöldfülű, egy tehertétel, és átkozottul sokat gondolkodik. Kékmadár olyan hullámokat kavar, hogy el sem hiszitek. A hűbéresek állig fegyverben, a légi tábornokok görcsbe rándultak, a védelmiek azt mondják, hogy ennek a fickónak engedélye van arra, hogy kifecsegje a titkot, a Pentagon azzal vádolja az Ügynökséget, hogy hamis árut ajánl megvételre. Az egyetlen megoldás, ha kihajítjátok ezt az embert, és egy hivatásossal pótoljátok, valakivel közülünk.

– Kékmadár nem fog szóba állni egy hivatásossal – mondta Ned; a hangján érződött, hogy forr benne a méreg.

Skeltonnak is volt javaslata. Első alkalommal szólalt meg, és nyújtogatnom kellett a nyakam, hogy halljam kulturált főiskolai hangját.

– Kékmadár bekaphatja – mondta. – Kékmadár nem teheti meg, hogy ő diktál nekünk. Ő egy áruló, bűntudattól hajtott eszelős, és még ki tudja, micsoda mindemellett. Pörköljétek meg egy kicsit a lábát! Mondjátok meg neki, hogy ha nem küld több információt, akkor lebuktatjuk a nővel együtt!

– Ha Goethe jó fiú, akkor jutalmat kap, erről gondoskodom – ígérte meg Brady. – Egymillió nem probléma. Tízmillió még jobb. Ha eléggé megijesztik, és rendesen megfizetik, akkor talán a neandervölgyiek elhiszik, hogy becsületes. Russell, add át szívélyes üdvözletemet! Clive, örülök, hogy találkoztunk. Harry. Ned.

Skeltonnal együtt elindult az ajtó felé.

Csakhogy Ned nem köszönt el. Nem emelte fel a hangját, nem verte az asztalt, de a szeme szikrát szórt, és a szavait indulat fűtötte.

– Brady!

– Valami eszébe jutott, Ned?

– Kékmadárral nem tudnak erőszakoskodni. Se ők, se maguk. A zsarolás jónak tűnik a tervezőasztalon, de a terepen nem fog menni. Hallgassa meg a szalagokat, ha nem hisz nekem! Kékmadár vágyik a mártíromságra. És a mártírt nem lehet megfenyegetni.

– Akkor mit csináljak vele, Ned?

– Barley hazudott magának?

– Nem vitte túlzásba.

– Barley tiszta jellemű ember. Ez az ügy tiszta. Míg maga bonyolult dolgokon töri a fejét, Goethe tisztán látja a célját. És Barleyt választotta összekötőnek. Barley az egyetlen esélyünk.

– Szerelmes a nőbe – mondta Brady. – És bonyolult. Tehertétel nekünk.

– Több száz nőbe szerelmes. Ahánnyal csak találkozik, mindnek udvarol, ő ilyen. Nem Barley gondolkodik sokat, hanem maguk.

Brady érdeklődést tanúsított. Nem a saját meggyőződése érdekelte, ha egyáltalán volt neki, hanem Nedé.

– Már sokfélével találkoztam – folytatta Ned. – Akárcsak maga. Némelyik ügy nem tiszta, még akkor sem, amikor lezárul. Ez viszont az első naptól kezdve tiszta volt, legfeljebb mi visszük félre.

Még sohasem hallottam őt ekkora hévvel beszélni. És Sheriton sem, mert meg se moccant, és Clive talán ezért érezte úgy, hogy be kell vetnie a közhivatalnok finálét jelző trombitaharsogását. – Hát igen, Brady, azt hiszem, bőségesen van min elgondolkodnunk. Russell, ezt meg kell beszélünk. Talán lesz középút. Énszerintem lesz. Mérjük fel a helyzetet. Járjuk körbe egy kicsit. Mi lenne, ha még egyszer végigmennénk az egészen?

De senki sem távozott. Clive elbocsátó közhelyei ellenére Brady tapodtat sem mozdult, és megfigyeltem, hogy az arcvonásain nyers jóindulat tűnik át: olyan volt, mint az álarc mögötti igazi ember.

– Senki sem a testvéri szeretetünkért alkalmazott bennünket, Ned. Egyszerűen nem ez a dolgunk a világban. Ezt tudtuk, amikor beléptünk. – Mosolygott. – Gondolom, ha a dolog lényege az egyszerű becsületesség lenne, akkor Clive megbízott helyett maga irányítaná az egészet.

Clive-nak nem tetszett a feltevés, de ez nem akadályozta meg abban, hogy Bradyt elkísérje a dzsipjéhez.

Egy pillanatig arra gondoltam, hogy egyedül vagyok Neddel és Sheritonnal, mire az ajtóban megjelent a házigazdánk, arcán villámsújtotta hitetlenkedéssel. – Ez volt az a Brady? – kérdezte zihálva.

– Ez Greta Garbó volt – mondta Sheriton. – Menjen el, Randy. Legyen szíves.

Még tovább kellene játszanom maguknak ezt a kitartó zenét, mialatt Sheriton emberei ismét visszaviszik Barleyt, sétálnak meg tréfálkoznak vele a tengerparton, kiterítik neki Leningrád utcatérképét, pontos feljegyzést készítenek arról az üzletről, ahol Miss Coad hiúzsapkáját vette, meg arról, hogy hogyan fizetett érte, hol lehet a számla, ha egyáltalán létezik, és hogy Barley bejelentette-e a kalapot a gatwicki vámnál, meg arról a postahivatalról, ahonnan telefonált.

Beszélnem kellene a szabad órákról, amikor Ned és én esténként Barley csónakháza közelében üldögéltünk, valamilyen módszer után kutatva, amellyel kizökkenthetjük az önvizsgálatból, de hiába.

Mert Barleynak az a szokása, hogy távol tartotta magát tőlünk – ezt már akkor is éreztem –, semmit sem változott attól a perctől fogva, amikor beleegyezet a kihallgatásba. Magányos zarándok lett, de vajon merre tartott? Honnan jött? És kiért?

Aztán következik a másnap reggel – szikrázó napsütés, azt hiszem, csütörtök volt –, amikor a kis repülőgép meghozta Mervet és Stanleyt a logani repülőtérről, éppen időben ahhoz, hogy elkölthessék császárhúsból és juharszirupos palacsintából álló kedvenc reggelijüket.

Randy konyhaszemélyzete jól ismerte az ízlésüket.

Mackós mozgású, derék, egyszerű emberek voltak, habkőszerű arccal és nagy kezekkel. Úgy néztek ki, mint két bohóc, a fejükön puhakalap, görnyedten cipelték bőröndjüket, amit evés közben is a kezük ügyében tartottak, majd később óvatosan elhelyeztek a biliárdszoba vörösre festett padlóján.

A foglalkozásukból eredően arcuk unott volt, de ahhoz a típushoz tartoztak, amelyet a mi titkosszolgálatunk a legjobban szeret – nyílt, lojális, egyenes gondolkodású közkatonák, amolyan becsületes kenyérkeresők, akik szeretik a hazájukat, de ezt nem verik nagydobra.

Mervnek kefefrizurája volt. A görbe lábú Stanley valami jelvényt viselt a hajtókáján.

– Maga lehet Jézus Krisztus, Mr. Brown. Lehet havi ezerötszázért dolgozó gépíró – mondta Sheriton. Ott álltunk körben Barley csónakházában, körmönfontan kérlelve őt. – Ez varázslat, alkímia, spiritiszta asztal, zaccból jóslás. És ha nem csinálja, végig, akkor magának vége.

Aztán Clive beszélt. Clive bármire tudott okot találni. – Ha nincs titkolni valója, akkor miért ne lenne neki mindegy? – mondta. – Ez az ő változatuk a Hivatali Titkok Törvényére.

– Mit mond Ned? – kérdezte Barley.

Most már nem Nedsky. Ned.

Ned válaszából megsemmisülés érződött, amit sohasem fogok elfelejteni, s a szemében ugyanez látszott. A Brady-féle kihallgatás megingatta a hitét önmagában, sőt a kisjóskájában is.

– Magának kell döntenie – mondta akadozva. Aztán mintha magában beszélne: – Nem mondom, elég undorító.

Barley felém fordult, pontosan úgy, ahogy korábban tette, amikor először megkérdeztem tőle, hogy aláveti-e magát az amerikai kihallgatásnak.

– Harry? Mit csináljak?

Miért kíváncsi mindig az én véleményemre? Ez nem tisztességes. Gondolom, ugyanolyan nyugtalannak látszottam, mint Ned. Mindenesetre ezt éreztem, bár sikerült könnyed vállrándítással válaszolnom. – Vagy a kedvükben jár és belemegy, vagy küldje őket a fenébe! – válaszoltam, nagyon hasonlóan ahhoz, ahogy az első alkalommal.

Így az örökös ügyvéd.

És már megint Barley nyugalma. Határozatlansága lassan átadja helyét a beletörődésnek. Távol van tőlünk, miközben az ablakon keresztül kinéz a tengerre. – Hát reméljük, hogy nem kapnak igazmondáson – mondja.

Feláll és körbeforgatja a csuklóit, ellazítja a vállát, mialatt mi többiek, megannyi főkomornyik, titkos pillantásokkal tisztázzuk egymás között, hogy az úr igent mondott.

Merv és Stanley az ítéletvégrehajtók tiszteletteljes fürgeségével tevékenykedtek. A széket, egy egyenes támlájú fatrónust, amelynek a bal oldali karfájában mélyedések voltak, vagy hozták magukkal, vagy pedig a szigeten tárolták készenlétben. Merv úgy helyezte el, hogy közel legyen a konnektorhoz, miközben Stanley atyáskodva beszélgetett Barleyval.

– Mr. Brown, ez nem olyan dolog, hogy ellenségeskedésre kellene számítania. Mi azt szeretnénk, ha nem zavarná magát a vizsgálatot végzőkkel való kapcsolata. A vizsgálatot végző személy nem ellenséges, hanem semleges közreműködő, a munkát a gép végzi. Vegye le, kérem, a zakóját, az ingujját nem kell felhajtania és az ingét sem kell kigombolnia, köszönöm, uram. Most, kérem, nagyon óvatosan, úgy, szépen, nyugodtan!

Eközben Merv a legnagyobb gyengédséggel egy orvosi vérnyomásmérőt csúsztatott fel Barley bicepszére, egy vonalba a könyökhajlatban levő ütőérrel. Aztán levegőt pumpált a párnába, míg a mutató ötven millimétert nem mutatott, közben pedig Stanley – egy ökölvívó-ápoló odaadásával – egy két és fél centi átmérőjű, gumírozott csövet tekert körbe Barley mellkasán, gondosan elkerülve a mellbimbóit, hogy ne dörzsölje. Aztán Stanley még egy csövet tett Barley hasára, Merv pedig dupla ujjvédőt húzott Barley bal kezének középső két ujjára, amelyben egy elektródának kellett érzékelnie az izzadságmirigyeket, a galvanizált bőr reakcióját és a bőr hőmérsékletének változásait. Ezeken a vizsgálatnak alávetett személy, amennyiben van lelkiismerete, nem tud uralkodni – vagy legalábbis ezt papolják a megtérítettek, mert előzetesen az egészet elmagyaráztattam magamnak Stanleyvel, hasonlóképpen ahhoz az aggódó rokonhoz, aki előre tájékozódik egyik szerette sebészeti műtétjének részleteiről. Némelyik poligráfus szereti, ha van még egy csík a fej körül, mint az encefalográfnál. De Stanley nem. Némelyik poligráfus szeret kiabálni és dühöngeni a vizsgált személlyel. De Stanley nem. Stanley arra számított hogy sok ember zavarba jön egy vádaskodó kérdéstől, akár bűnös, akár nem.

– Mr. Brown, arra kérjük, uram, hogy ne mozogjon – mondta Mérv. – Bármilyen mozdulat olyan nagyfokú kilengést okoz, hogy ez esetben további tesztelésre és a kérdések megismétlésére van szükség. Köszönöm. Először szeretnénk megállapítani egy normát. A normán egy hangszintet, egy fizikai reakciószintet értünk; képzeljen el egy szeizmográfot, amelynél maga a föld és maga szolgáltatja a kilengést. Köszönöm, uram. Kérem, hogy csak „igen”-nel vagy „nem”-mel válaszoljon, és mindig a valóságnak megfelelően! Minden nyolcadik kérdés után megállunk, ami azt jelenti, hogy kiengedjük a levegőt a vérnyomásmérőből, a kényelmetlenséget elkerülendő. Lazításkor szabadon beszélgetünk, de kérem, tartózkodjon a humortól és mindenféle indokolatlan izgalomtól! A neve Brown?

– Nem.

– A neve más, mint amit jelenleg használ?

– Igen.

– Angol születésű, Mr. Brown?

– Igen.

– Repülővel érkezett ide, Mr. Brown?

– Igen.

– Hajóval jött, Mr. Brown?

– Nem.

– Eddig őszintén válaszolt a kérdéseimre, Brown?

– Igen.

– Hajlandó a vizsgálat további részében is őszintén válaszolni a kérdéseimre, Mr. Brown?

– Igen.

– Köszönöm – mondta Merv enyhe mosollyal, mialatt Stanley kiengedte a levegőt a vérnyomásmérőből. – Ezek azok a kérdések, amelyeket mi lényegtelennek nevezünk. Nős?

– Jelenleg nem.

– Gyerekei vannak?

– Igen, kettő.

– Fiúk vagy lányok?

– Egy-egy.

– Bölcs ember. Rendben? – Újra kezdte felpumpálni a mérőt. – Most pedig rátérünk a lényegre. Lazítson. Jó. Nagyon jó.

A nyitott bőröndben a négy kísértetszerű drótkarom négy mályvaszínű vonalat húzott a milliméterpapíron, miközben a négy fekete tű bólogatott a számskálák előtt. Merv felmarkolt egy köteg kérdést, és elhelyezkedett Barley mellett a kisasztalnál. Még Russell Sheriton sem ismerhette a kérdéseket, amelyeket az arctalan hivatali inkvizítorok válogattak össze Langleyben. Barley földi lakótársainak semmi beavatkozást nem engedélyeztek, nehogy megtörjön a doboz misztikus hatalma.

Merv kifejezéstelen hangon beszélt. Biztos vagyok benne, Mervnek ez az elfogulatlan hanghordozás volt a büszkesége. Ő jelentette az Idő Múlását. Ő volt a houstoni űrközpont.

– Tudatosan közreműködök abban, hogy hamis információt szolgáltassunk Nagy-Britannia és az Egyesült Államok hírszerző szerveinek. Igen, közműködök. Nem, nem működök közre.

– Nem.

– Az indítékom az, hogy elősegítsem a nemzetek közti békét. Igen vagy nem?

– Nem.

– Összejátszom a szovjet hírszerzéssel.

– Nem.

– Büszke vagyok a küldetésemre a világkommunizmus érdekében.

– Nem.

– Összejátszom Niki Landauval.

– Nem.

– Niki Landau a szeretőm.

– Nem.

– A szeretőm volt.

– Nem.

– Homoszexuális vagyok.

– Nem.

Szünet következett, mialatt Stanley újra csökkentette a nyomást. – Milyen érzés, Mr. Brown? Nem túl fájdalmas?

– Sosem elég, öregem. Nem tudok betelni vele.

De ezekben a szünetekben, megfigyeltem, nem néztünk rá. A földet néztük, vagy a kezünket, vagy az ablakon túl hívogató, szélmozgatta fákat. Most Stanley következett. Barátságosabb hangon, de ugyanolyan gépiesen.

– Összejátszom a Kátya Orlova nevű nővel és a szeretőjével.

– Nem.

– Az általam Goethének nevezett férfiról tudom, hogy a szovjet hírszerzés beépített embere.

– Nem.

– Az anyagot, amit átadott nekem, a szovjet hírszerzés készítette.

– Nem.

– Szexuális csapda áldozata vagyok.

– Nem.

– Zsarolnak.

– Nem.

– Erőszakkal kényszerítenek.

– Igen.

– A szovjetek?

– Nem.

– Pénzügyi csőddel fenyegetnek, ha nem működök együtt a szovjetekkel.

– Nem.

Ismét szünet. Harmadik menet. Merv van soron.

– Hazudtam, amikor azt mondtam, hogy telefonáltam Kátya Orlovának Leningrádból.

– Nem.

– Leningrádból felhívtam a szovjet főnökömet, és elmondtam neki a Goethével lezajlott beszélgetésemet.

– Nem.

– Kátya Orlova szeretője vagyok.

– Nem.

– Valamikor Kátya Orlova szeretője voltam.

– Nem.

– Zsarolnak a Kátya Orlovával való kapcsolatom miatt.

– Nem.

– Eddig az igazat mondtam a kikérdezés során.

– Igen.

– Az Amerikai Egyesült Államok ellensége vagyok.

– Nem.

– Az a célom, hogy aláássam az Amerikai Egyesült Államok katonai készenlétét.

– Megtenné, hogy ezt még egyszer megismétli, öregem?

– Állj meg! – mondta Merv, és a bőröndnél ülő Stanley várt, míg Merv ceruzával feljegyzett valamit a milliméterpapírra. – Kérem, Mr. Brown, ne szakítsa meg a ritmust! Ezt rendszerint akkor csinálja valaki, ha el akar kerülni egy kellemetlen kérdést.

Negyedik menet, és megint Stanley volt soron. A kérdések monoton hangon követték egymást. Nyilvánvaló volt, hogy addig nem hagyják abba, amíg a közönségesség csúcspontjához nem érnek. Barley „nem”-jei lassúbb ütemben és gúnyos passzivitással hangzottak el. Ugyanúgy ült mindvégig. Sose láttam még ilyen hosszú ideig ilyen nyugodtnak.

Ismét szünetet tartottak, de most már Barley nem pihent a menetek között. A nyugalma kezdett elviselhetetlen lenni. Az állát felemelte, a szemét behunyta, és mintha mosolygott volna. Csak a jóisten tudja, hogy min. Néha a „nem”-je még a kérdés befejezése előtt elhangzott. Máskor olyan sokáig várt, hogy a két férfi megállt és felnézett, az egyik a skáláiról, a másik a papírjaiból, és mintha kínvallatók módjára aggódtak volna, hogy talán túl keményen megdolgozták az emberüket. Végül aztán elhangzott a „nem”, és nem volt se hangosabb, se halkabb.

Honnan ez a szenvedélymentessége? Nem, nem, mindenre csak nem. Miért ül ott úgy, mint aki kész elfogadni a kor aljasságait, szelíden mondogatva, hogy „nem”? Mit jelent ez a szelídség, nem, igen, nem, nem, ebédig, amikor leszerelik róla a masinát?

De agyam egy másik részében, azt hiszem, tudtam a választ, még ha egyelőre nem tudtam is megfogalmazni: az ő valósága máshol volt.

A kémkedés várakozás.

Három napig vártunk, és ezeket az órákat meg most is meg lehet számolni ősz hajszálaim gyarapodásán. A rangsornak megfelelően váltunk el: Sheriton Bobbal és Clive-val Langleybe ment; Nednek a szigeten kellett maradnia a kisjóskájával, Palfreynak pedig velük készenlétben, bár az, hogy mire kellett készenlétben lennem, rejtély volt számomra. Akkorra már gyűlöltem a szigetet, és gyanítottam, hogy Ned és Barley is gyűlöli, bár Nedhez sem tudtam közelebb kerülni, mint Barleyhoz. Zárkózott lett, és egyelőre rosszkedvű. Valami történt a büszkeségével.

Tehát vártunk. És zaklatott sakkpartikat játszottunk, nagyon ritkán fejezve be egy-egy játszmát. És hallgattuk Randyt, aki a jachtjáról beszélt. És figyeltük a telefont. És a madarak vijjogását és a tenger hullámzását.

Őrült időszak volt, és a külvilágtól elzárt hely szeszélyessége – füstölgő ég, viharok és idillikus szépségfoltok – még őrültebbé tette. Randy szerint „börtönköd” zárt körül minket, és az az ostoba félelmünk támadt, hogy sose fogjuk elhagyni a szigetet. A köd kitisztult, de mi még mindig ott voltunk. A közös együttlétnek közelebb kellett volna hoznia bennünket egymáshoz, de ők mindketten visszavonultak a maguk fellegvárába. Ned a szobájába, Barley pedig a szabadba. A sziget fölött kartácstűzként zuhogó esőben ki-kinéztem a vízáztatta ablakon, és észrevettem Barleyt, amint vízhatlan köpenyében erőteljes léptekkel rója a sziklát, úgy emelgetve a térdeit, mintha kényelmetlen cipőjével kínlódna – vagy egyszer, amint magányos krikettet játszik Edgarral, az őrrel, egy partra sodródott fadarabbal és egy teniszlabdával. Napos időben egy régi, kék matrózsapkában parádézott, amit a szobájában levő egyik tengerészládából bányászott elő. Marcona ábrázattal viselte, a szemét meg nem hódított gyarmatokra szegezve. Egyik nap Edgar egy valahonnan előkerült öreg, sárga kutyával jelent meg, és egymás között futtatták ide-oda. Egy másik nap regatta állt a szárazföld közelében, a fehér jachtok apró fogakként gyűrűt alkottak. Barley állt, és egyfolytában nézte a hajókat, láthatóan élvezve a karnevált, miközben Edgar kicsit távolabbról Barleyt figyelte.

Az ő Hannah-jára gondol, futott át az agyamon. Várja, hogy az élet megadja neki a döntés pillanatát. Csak jóval később jöttem rá, hogy néhány ember nem egészen ilyen módon jut elhatározásra.

A szigetről alkotott utolsó képem olyan, mint egy álom szokásos torzképei. Csak kétszer beszéltem Clive-val telefonon, ami számára valóságos hírzárlat volt. Egyszer azt tudakolta, hogy „hogy viselik a barátaid a dolgot”, és Nedtől megtudtam, hogy őt is erről kérdezte. Egyszer pedig azt akarta hallani, hogy milyen intézkedéseket tettem Barley kártalanítására, beleértve a vállalatának nyújtandó támogatást, és hogy a pénzt saját alapból kell, fizetni vagy valamilyen kiegészítő költségvetésből. Volt nálam néhány jegyzet, így aztán fel tudtam világosítani.

Dél van, a New York Times és a Washington Post éppen megérkezett a naposszoba asztalára. Fölöttük görnyedek, amikor meghallom Randy kiabálását az őröknek, hogy Nedet hívják a telefonhoz. Ahogy megfordulok, látom, hogy Ned belép a kerti oldal felől, és az előszobán keresztül a híradószobába igyekszik. A feje fölött felnézek az első emeleti lépcsőfordulóra, ahol meglátom Barleyt, mozdulatlan sziluettként. Odafent van néhány régi, könyvszekrény, és reggel rávette Randyt, hogy nyissa ki őket, hadd böngésszen a könyvek között. Ez az a lépcsőforduló, ahol a boltíves ablak van, amely a hortenziák fölött a tengerre néz.

Hátat fordítva áll ott, egyik hosszú kezéből egy könyv lóg alá, és bámulja az Atlanti-óceánt. A lábai terpeszállásban, a szabad keze felemelve, gyakori szokása szerint, valahol a feje közelében, mintha egy ütést akarna kivédeni. Bizonyára mindent hallott – Randy kiabálását, aztán Ned fürge lépteit az előszobán keresztül, majd a híradószoba ajtajának csapódását. A lépcsőforduló padlója csempével van burkolva, a léptek zaja úgy kong, mint egy nyikorgó templomi harang. Most is hallom, ahogy Ned előbukkan a híradószobából, tesz néhány lépést, majd megáll.

– Harry! Hol van Barley?

– Itt fönn – szól le Barley nyugodt hangon.

– Tisztázták magát! – kiáltja Ned kitörő örömmel, akár egy iskolás fiú. – Bocsánatot kérnek. Beszéltem Bobbal, beszéltem Clive-val, beszéltem Haggartyvel. Goethe annyira jelentős, hogy évek óta nem akadt ilyen. Ez hivatalos. Száz százalékban szükségük van rá. Most már nem lehet visszafordulni. Maga legyőzte az egész apparátusukat.

Ekkor már Ned hozzá volt szokva Barley szeszélyes viselkedéséhez, úgyhogy nem kellett volna meglepődnie, amikor Barley semmi jelét nem mutatta annak, hogy hallotta az elhangzottakat. Tekintete változatlanul az Atlanti-óceánra szegeződött. Vajon azt hitte, hogy egy kis hajót lát elsüllyedni? Mindenki azt hiszi. Ha az ember elég sokáig nézi a Maine partjainál húzódó tengert, akkor mindenütt látni fog valamit, egy vitorlát, egy hajótestet, itt-ott egy túlélő fejének vagy kezének apró pontját, amely alábukik a tenger hullámában, hogy soha többé ne bukkanjon fel. Hosszú időn keresztül kell figyelni, hogy kiderüljön, ezek táplálékot kereső halászsasok és kormoránok.

De Ned izgalmában képes megsértődni. Ez azon ritka pillanatok egyike, amikor a hivatás védőpáncélja lehullik róla, és megmutatja a belül lévő befejezetlen embert.

– Visszamegy Moszkvába, Barley! Ezt akarta, nem? Sikeresen befejezni?

Végül aztán Barley megszólalt, aggódva, hogy megsértette Ned érzéseit. Félfordulatot tett, hogy Ned lássa, mosolyog. – Igen, öregem. Persze hogy ezt. Pontosan ezt akartam.

Eközben rajtam a sor a híradószobában. Randy most engem hív be.

– Te vagy az, Palfrey?

Én vagyok.

– Langley veszi át az ügyet – mondja Clive, mintha ez volna a nagy újság másik fele. – Zöld utat adnak neki, Palfrey, és hozzá elsőbbséget. Ez náluk a csúcs – teszi hozzá a nyomaték kedvéért.

– Ó, nagyszerű. Gratulálok! – mondom, aztán elveszem a telefonkagylót a fülemtől, és hitetlenkedve bámulom, mialatt Clive fecsegése továbbra is úgy ömlik belőle, mint egy elzárhatatlan csapból. – Szeretném, ha azonnal készítenél egy megállapodást, Palfrey, és egy részletes szerződést a szokásos költségek fedezéséről. Most már a kezünkből esznek, úgyhogy légy határozott. Határozott, de korrekt. Nagyon gyakorlatias emberekkel van dolgunk, Palfrey. Kemény fickók.

És így tovább. És tovább. És még azon túl is. Hogy az akció irányítása fejében Langley vállalja át Barley nyugdíját és újraletelepedési költségét. Hogy Langley egyenlő arányban vegyen részt a forrás fenntartásában, de nézeteltérés esetén döntő szava legyen.

– Teljes kívánságlistát készítenek elő, Palfrey. Körbemegy a Külügynél, a Nemzetvédelemnél, a Pentagonnál és a tudományos testületeknél. Föltérképezik, hogy manapság mik a legfontosabb kérdések, aztán leteszik Kékmadár elé, hogy válaszoljon rájuk. Tudják, hogy ez milyen kockázattal jár, de nem riadnak meg tőle. Aki nem kockáztat, nem is nyer, így érvelnek. Ehhez pedig bátorság kell. A nagy offenzív-defenzív egyensúlyban, Palfrey semmi sincs légüres térben – magyaráz tovább emelkedett hangon, kétségkívül azt idézve, amit valaki egy órája mondott neki. – Hajszálon múlnak a dolgok. Minden kérdés és minden válasz egyformán fontos. Ők tudják ezt. Világosan látják. Nagyobb tiszteletet nem is tanúsíthatnak a forrás iránt, mint hogy egy semmit sem takargató kérdőívet állítanak össze neki. Ilyet hosszú-hosszú évek óta nem csináltak. Példátlan. Legalábbis mostanában példátlan.

– Ned tud róla? – kérdezem, amikor szóhoz jutok.

– Nem, egyikőnk sem tudhat róla. A legszigorúbb stratégiai titok.

– Úgy értem, tudja, hogy elajándékoztad a kisjóskáját?

– Szeretném, ha lejönnél Langleybe, hogy tisztázd a feltételeket az itteni kollégáiddal. Randy elintézi az utazást. Palfrey?

– Tud róla? – kérdezem újra.

A vonal végén Clive szokása szerint hallgat, ami azt jelenti, hogy „vedd már észre magad”.

– Ned tájékoztatva lesz, amikor visszamegy Londonba, köszönöm. Erre hamarosan sor kerül. Addig pedig szeretném, ha nem szólnál neki semmit. Az Orosz Ház szerepét megfelelő módon el fogják ismerni. Sheriton nagyra tartja a kapcsolatot. Bizonyos értelemben még bővíteni is fogják, talán állandó jelleggel. Ned hálás lehet.

A hírt sehol sem fogadták nagyobb örömmel, mint a brit könyvkiadás szaksajtójában. Házasság a jövővel, kürtölte világgá a Booknews néhány héttel később a moszkvai könyvvásárról szóló előzetesben. Immár nem kósza hír: az Abercrombie & Blair, Norfolk Street, Strand és a Potomac Traders Inc. of Boston, Mass. közötti jegyesség LÉTREJÖTT! A nehézsúlyú vállalkozó, Jack Henziger társult a könyvkiadó Barley Scott Blairrel. Potomac & Blair nevű új közös vállalatuk a tervek szerint erőteljes kampányt indít a gyors ütemben megnyíló kelet-európai piacon. „Ez a holnap üzlete”, hangoztatja a magabiztos Henziger.

Moszkvai Könyvvásár, figyelem!

A rövid hírt barátságos fotó kísérte, amelyen Barley és Jack Henziger kezet fog egy mély tálba állított virágcsokor fölött. A fényképet a titkosszolgálat fotósa készítette a knightsbridge-i rejtekházban. A virágelrendezés Miss Coad munkája.

A szigetről való visszatérésem utáni napon találkoztam Hannah-val, és azt hittem, hogy szeretkezni fogunk. Magasnak és aranyszőkének láttam, amilyennek a távolléteim után mindig. Csütörtök lévén, a tizennégy éves fiát, Gilest elvitte valami zugkonzultánshoz a Harley Street mögött. Sohasem törődtem Gilesszal, valószínűleg azért, mert pillanatnyi hangulatban fogant, nem sokkal azután, hogy Hannah-t visszaküldtem Derekhez. A szokásos csapnivaló kávéházban ültünk és poshadt teát ittunk, miközben ő várta, hogy a fia kijöjjön, és cigarettázott, amit utálok. De kívántam őt, és ezt tudta.

– Amerikában merre voltál? – kérdezte, mintha ez számított volna.

– Nem tudom. Valami szigeten, ami tele volt halászsasokkal, és pocsék volt az idő.

– Fogadok, hogy nem voltak igazi halászsasok.

– De tényleg azok voltak. Arrafelé gyakoriak.

És a szeméből láttam, hogy ő is kíván engem.

– Különben haza kell vinnem Gilest – mondta, amikor már eleget fürkésztük egymás gondolatait.

– Ültesd taxiba – javasoltam.

De ekkorra már megint szemben álltunk egymással, és a pillanat szertefoszlott.