15

Vologya autóján mentek. Kátya kérte kölcsön estére. Úgy volt megbeszélve, hogy Barley kilenckor várja az Aeroport metrómegálló bejáratánál, és pontban kilenckor a Lada óvatosan megállt mellette.

– Nem kellett volna ragaszkodnod ehhez – mondta Kátya.

A toronyépületek csillogtak fölöttük, de az utcákra már a kijárási tilalom ijesztő hangulata telepedett. Őszi illatok töltötték meg a nyirkos esti levegőt. A fejük fölött ködfoltokba burkolózott félhold lebegett. A kezük időnként összeért, időnként szorosan összefonódott. Barley az oldaltükröt figyelte. Törött volt, és néhány darabka hiányzott belőle, de azért látta benne azokat a kocsikat, amelyek követték őket. Kátya balra fordult, de még mindig nem előzték őket.

Kátya nem beszélt, így Barley sem. Barley azon töprengett, vajon hol tanulták meg, hogy hol biztonságos beszélni és hol nem. Az iskolában? A nagyobb lányoktól, ahogy nőttek? Vagy talán a háziorvos őszinte kiselőadásából, valamikor a pubertás második éve körül? „Itt az ideje megtanulnod, hogy áz autóknak és a falaknak ugyanúgy fülük van, mint az embereknek...”

A gödrös felhajtóúton zötyögve behajtottak egy félig elkészült parkolóba.

– Képzeld azt, hogy orvos vagy! – figyelmeztette Kátya Barleyt, amikor szembenéztek egymással a kocsitető fölött. – Nagyon szigorúnak kell látszanod.

– Orvos vagyok – mondta Barley. Egyikük sem viccelt.

Holdsütötte pocsolyák labirintusai között jutottak el az azbeszt védőtetővel borított kis úthoz, amely dupla ajtóhoz és egy üres recepciós pulthoz vezetett. Barleyt megcsapta a kórház első figyelmeztető szaga: fertőtlenítő, padlófényező, sebbenzin. Kátya határozott tempóban végigvezette a foltos betonalj azatú, kör alakú előcsarnokon, egy linóleummal borított folyosón, majd egy márványpult mellett, amelynél mogorva nők álltak. Az óra tíz huszonötöt mutatott. Barley, tudatosan fontoskodó mozdulattal, a sajátjára pillantott. Az óra tíz percet késett. A következő folyosó tele volt konyhaszékekbe süppedt alakokkal.

A váróterem fénytelen katakomba volt, hatalmas tartóoszlopokkal és az egyik végén magasított padlózattal. A másik végén lengőajtók vezettek a vécékhez. Valaki felszerelt egy ideiglenes lámpát, hogy lehessen látni az utat. A lámpa halvány fényénél Barley üres kabátfogasokat látott egy fapult mögött, helyükre állított betegszállító targoncákat, és a legközelebbi oszlopra rögzítve egy ősrégi telefont. A fal mellett volt egy pad. Kátya leült, Barley melléje telepedett.

– Mindig igyekszik pontos lenni. Néha a kapcsolás miatt késik – mondta Kátya.

– Beszélhetek vele?

– Mérges lenne.

– Miért?

– Ha meghallják, hogy távolsági vonalon angolul beszélnek, azonnal figyelni kezdenek. Ez természetes.

A lengőajtón bejött egy bekötött fejű férfi, aki úgy nézett ki, mint egy frontról érkezett megvakult katona, és bebotorkált a női vécébe, ahonnan éppen két nő jött kifelé. Megfogták a férfit, és a megfelelő helyre irányították. Kátya kikattintotta a retiküljét, és elővett belőle egy noteszt meg egy tollat.

Meg fogja próbálni tíz negyvenkor, mondta Kátya korábban. Tíz negyvenkor fogja megpróbálni az első kapcsolást. Nem fog sokáig beszélni, mondta. Túl hosszan beszélni még biztonságos telefonvonalakon sem bölcs dolog.

Kátya felállt, átbújt a ruhatári pult alatt, mint aki ott dolgozik, és odament a telefonhoz.

Vajon Jakov mondani fogja, hogy szereti őt? – töprengett Barley. „Szeretlek annyira, hogy kockáztassam az életedet miattam”? Vajon ugyanúgy szerelmet fog neki vallani, mint ahogy a levélben tette? Vagy talán azt fogja mondani, hogy Kátya elfogadható ár azért, hogy könnyítsen nehéz lelkén?

Kátya oldalt állt neki, figyelmesen nézve a lengőajtót. Valami rosszat látott? Hallott valamit? Vagy gondolatban már messze járt, Jakovnál?

Így áll, amikor rá vár – gondolta Barley –, mint aki felkészült arra, hogy egész nap várjon.

A telefon megcsörrent, rekedt hangon, mintha por volna a gégecsövében, és Kátya máris a kezében tartotta a kagylót. Barley alig egy méterre volt tőle, de nehezen hallotta a hangját a kórház háttérzajában. Kátya elfordult tőle, nyilván az intimitás miatt, és a másik fülét befogta. Barley csak annyit hallott, hogy „igen”, és újra „igen”, engedelmesen.

Hagyd őt békén! – gondolta dühösen. – Már mondtam neked, és a hétvégén újra elmondom. Hagyd őt békén, hagyd ki ebből az egészből! Foglalkozz a szürke ruhás emberekkel vagy velem!

A notesz az oszlopra erősített rozoga polcon, feküdt, rajta a toll, de Kátya egyikhez sem nyúlt. Igen. Igen. Igen. A szigeten csináltam ezt. Igen. Igen. Igen. Látta, hogy Kátya felhúzza a vállát, és úgy marad; a háta megnyúlt, mintha mély lélegzetet vett volna, vagy valami kellemes érzés öntötte; volna el. A könyökét felemelve még szorosabban fogta a kagylót. Igen. Igen. Mi lenne, ha egyszer azt mondaná, hogy nem? Nem fogok lefeküdni veled!

Kátya szabad keze megtalálta az oszlopot, és Barley látta, hogy az ujjai szétválnak és megfeszülnek, körmei belevájnak a sötét vakolatba. A kézfeje elfehéredett, de nem mozdult. A látvány rémületbe ejtette Barleyt. Kátya úgy kapaszkodott, mint hegymászó a csupasz sziklán: mindössze ez a kapaszkodó volt szerelme és a mély szakadék között.

A telefonkagylót még mindig a füléhez szorítva megfordult, és Barley meglátta az arcát. Ki ez a nő? Mi lett vele? Amióta ismerte, most először nézett kifejezéstelen arccal, és a halántékának feszülő telefonkagyló mintha odaszegezett pisztoly lett volna.

Úgy bámult, mint akit túszul ejtettek.

Aztán a teste lassan csúszni kezdett lefelé az oszlop mentén. Először csak a térde roggyant meg, aztán a dereka is, de Barley ott termett, hogy elkapja. Egyik kezével átfogta a derekát, a másikkal pedig kikapta Kátya kezéből a kagylót. Belekiáltott: „Goethe!”, de csak a vonalat hallotta, úgyhogy visszaakasztotta.

Furcsa, de egészen mostanáig Barley megfeledkezett arról, hogy erős. Elindultak, csakhogy Kátyát hirtelen vad ellenérzés fogta el, és szó nélkül, ökölbe szorított kézzel nekiesett, olyan keményeket ütve a pofacsontjára, hogy egy pillanatra elsötétült előtte a világ. Barley lefogta Kátya kezét, és az oldalához szorította, miközben áthúzta a pult alatt, és végigcipelte a. kórházon meg a parkolón. „Megháborodott beteg – magyarázta gondolatban. – Egy megháborodott beteg az orvos gondjaira bízva.”

Még mindig tartva Kátyát, fellökte a retiküljét a kocsitetőre, kikereste belőle a kulcsot, kinyitotta a jobb oldali első ajtót, és betuszkolta. Aztán gyorsan átszaladt a bal oldalra, nehogy Kátyának eszébe jusson átülni a vezetőülésre.

– Hazamegyek – mondta Kátya.

– Nem ismerem az utat.

– Vigyél haza! – ismételte.

– Nem ismerem az utat, Kátya! Mondanod kell, hogy hol forduljak jobbra vagy balra, hallod? – Megragadta Kátya vállát. – Ülj fel! Nézz ki az ablakon! Hol van a hátramenet ezen az átkozott kocsin?

A sebességváltóval babrált. Kátya megfogta a kart, és hátramenetbe csikordította.

– A lámpákat – mondta Barley.

Már megtalálta, de hagyta, hogy Kátya kapcsolja be neki; a puszta dühével kényszerítve őt reagálásra. Amikor végigdöcögött a parkolón, el kellett fordulnia, hogy beengedjen egy nagy sebességgel érkező mentőautót. Sár és víz maszatolta be a szélvédőt, de nem voltak rajta az ablaktörlők, mert nem esett. Megállította az autót, kiugrott, és a zsebkendőjével félig-meddig megtisztította az üveget, aztán visszaült a volánhoz.

– Menj balra! – utasította Kátya. – Gyorsan, légy szíves!

– Idefelé a másik úton jöttünk.

– Egyirányú utca. Siess!

Kátya hangja élettelen volt, Barley ezen nem tudott változtatni. Odanyújtotta neki a kisüvegjét. Kátya eltolta. Lassan vezetett, nem tartva be Kátya utasítását, hogy siessen. A visszapillantó tükörben reflektor világított, se nem közeledett, se nem távolodott. Ez Wicklow, gondolta Barley. Paddy, Cy, Henziger, Zapadnij, az egész páncélosegység. Kátya arca hol felcsillant, hol elsötétült az utcai nátriumlámpák alatt, de élettelen volt. Saját agyának belsejébe bámult, valami szörnyűséges dologra, amit a képzeletében látott. Öklét résnyire nyitott szájába préselte.

– Itt beforduljak? – kérdezte Barley nyersen. Aztán megint rákiabált Kátyára: – Mondd meg, hogy merre forduljak, jó?!

Kátya először oroszul szólalt meg, aztán angolul. – Most. Jobbra. Menj gyorsabban!

Barleynak semmi sem volt ismerős. Mindegyik kihalt utca ugyanolyan volt, mint a következő meg az előző.

– Most fordulj be!

– Balra vagy jobbra?

– Balra!

Kátya legmagasabb hangján visította a szót, aztán még egyszer elvisította. Aztán megeredt a könnye, reménytelenül, fulladozva zokogott. Aztán a zokogás enyhülni kezdett, és mire Barley megállt a ház előtt, abbamaradt. Behúzta a kéziféket, de nem működött. Az autó még gurult, amikor Kátya egy lökéssel kinyitotta az ajtaját. Barley utánanyúlt, de Kátya gyorsabb volt. Valahogy felvánszorgott a járdára, és végigszaladt a bejárat előtti úton, a kulcsért kotorászva nyitott retiküljében. Egy bőrdzsekis fiú ácsorgott a kapualjban, s mintha el akarta volna zárni Kátya előtt az utat, de ekkorra Barley is odaért, úgyhogy a fiú félrelépett, hogy elengedje őket. Kátya nem várt a liftre, vagy talán elfelejtette, hogy van lift. Felszaladt a lépcsőn, Barley utána, el egy ölelkező pár mellett. Az első fordulónál öregember ült részegen a sarokban. Rohantak felfelé. Egy öreg nő következett, ő is részeg volt. Aztán egy fiú. Barley már sokallta a lépcsőt, attól félt, hogy Kátya talán elfelejtette, melyik emeleten lakik. Aztán Kátya a kulcsával kapkodva kinyitotta az ajtót, bent voltak a lakásban, és Kátya már az ikrek szobájában térdelt az ágyukon, fejét előreejtette, kimerült úszóként zihált, egy-egy karjával átölelte mindkét alvó gyereket.

És megint csak a hálószobája létezett. Barley vezette oda Kátyát, mert ő most még ezen a parányi helyen sem ismerte ki magát. Bizonytalanul ült az ágyon, mintha nem tudná, milyen magas. Barley mellette ült, nézte kifejezéstelen arcát, ahogy lehunyja a szemét, aztán félig kinyitja, majd újra lehunyja, de nem mert hozzányúlni, mert rideg, rémült és távoli volt. A csuklóját szorongatta. Nagyot sóhajtott. Barley szólította, de Kátya mintha nem hallotta volna. Barley körbenézett a szobában. Az egyik falra nagyon kicsi asztallap volt felerősítve, fésülködő- és íróasztal egyben. A régi levelek közé hajítva spirálfűzős notesz hevert, olyasfajta, amilyet Goethe használt. Az ágy fölött bekeretezett Renoir-reprodukció függött. Barley leakasztotta, és az ölébe tette. A gyakorlott kém kitépett egy lapot a noteszből, rátette a kép üvegjére, elővett a zsebéből egy tollat, és ezt írta:

Mondd el!

Odatette a papírt Kátya elé, ő közömbösen elolvasta, anélkül, hogy elengedte volna a csuklóját. Enyhén megrándította a vállát, amellyel nekitámaszkodott Barleynak, bár ennek nem volt tudatában. A rohanástól kinyílt a blúza, dús fekete haja összekuszálódott. Barley újra leírta, hogy Mondd el!, majd megragadta Kátya vállát, miközben a szeme kétségbeesett szerelemmel könyörgött. Aztán mutatóujjával rábökött a papírlapra. Felemelte a képet, és Kátya ölébe nyomta, ő a papírra meredt, szívszorítóan hosszú, elcsukló hangot adott ki, lehajtotta a fejét, és hajának kusza függönye mögött eltűnt Barley elől.

Elkapták Jakovot, írta.

Barley elvette a tollat.

Ki mondta?

Jakov, felelte Kátya.

Mit mondott?

Pénteken Moszkvába jön. Várni fog téged Igor lakásán péntek este tizenegykor. Újabb anyagot fog hozni, és válaszol a kérdéseidre. Kéri, hogy legyen készen a teljes lista. Ez lesz az utolsó alkalom. Vigyél neki híreket a kiadásról, dátumokról, részletekről. Vigyél neki jó whiskyt. Szeret engem.

Barley visszavette a tollat.

Jakov beszélt?

Kátya bólintott.

Miért mondod, hogy elkapták?

Azt a nevet használta.

Milyen nevet?

Daniil. Ebben állapodtunk meg. Ha biztonságban van, akkor Pjotr, ha elkapták, akkor Daniil.

A toll sebesen váltott gazdát közöttük. Most Barley tartotta magánál, ahogy írta egyik kérdést a másik után. Hibát követett el? – írta.

Kátya a fejét rázta.

Beteg volt. Elfelejtette a kódot? – írta Barley. Kátya újra megrázta a fejét.

Sose használta rosszul ezelőtt? – írta Barley.

Erre Kátya megrázta a fejét, elvette Barleytól a tollat, és dühösen ezt írta: Marijának szólított. Azt Mondta, Te vagy az, Marija? A Mariját akkor kell használnom, ha veszély van. Egyébként Alina vagyok.

Írd le a szavait!

Itt Daniil. Te vagy az, Marija? Az előadás pályafutásom legnagyobb sikere volt. Ez hazugság.

Miért?

Ő mindig azt mondja, Oroszországban az egyetlen siker az, ha az ember nem győz. Így szoktunk viccelődni. Szándékosan a viccünk ellenkezőjét mondta. Azt akarta mondani, hogy végünk van.

Barley odament az ablakhoz, és lenézett az útkereszteződésre meg az utcára. Belsejében az egész sötét világ némaságba burkolózott. Semmi sem mozdult, semmi sem lélegzett. De Barley fel volt készülve. Egész életében fel volt készülve, és sohasem tudott róla. Kátya Goethéé, ezért ugyanolyan halott, mint Goethe. Még nem, mert Goethe eddig megmentette őt a maradék kis bátorságával. De mégis, mert bármikor kinyújthatják érte hosszú kezüket és le a fáról.

Talán egy órát is ott állt az ablaknál, mielőtt visszament az ágyhoz. Kátya az oldalán feküdt, nyitott szemmel és felhúzott térddel. Barley átkarolta, magához húzta, és érezte, hogy hideg teste megtörik a szorításban, amint lökésszerű, hangtalan rohamokkal elkezd zokogni, mintha még zokogni is félne a mikrofonok között.

Barley újra elkezdett írni, világos, vastag nagybetűkkel: FIGYELJ RÁM!

A képernyők néhány percenként váltottak. Barley elhagyta a Mezst. Még jelentkezünk. Megérkeztek a metróállomásra. Még jelentkezünk. El a kórházból, Kátyát Barley támogatja. Még jelentkezünk. Az emberek hazudnak, de a számítógép csalhatatlan. Még jelentkezünk,

– Mi a fenének vezet? – csattant fel Ned, amikor ezt olvasta.

Sheriton túlságosan elmerült ahhoz, hogy válaszoljon, de Bob ott állt mögötte, és ő vette a kérdést.

– A férfiak szeretik kézben tartani a kormányt, Ned. Ez még mindig a soviniszta korszak.

– Köszönöm – mondta Ned udvariasan.

Clive egyetértőleg mosolygott.

Szünet. A képernyők kiesnek az időrendiségből, Anasztázia számol be az eseményekről. Anasztázia hatvanéves, dühös, öreg litván nő, húsz éve szerepel az Orosz Ház munkatársainak listáján. Egyedül Anasztáziának engedélyezték, hogy figyelje az előcsarnokot.

A felirat így szól:

Kétszer járt arra, először a vécébe ment, aztán vissza a váróterembe.

Az első alkalommal Barley és Kátya egy padon ülve vártak.

A második alkalommal Barley és Kátya a telefon mellett álltak, és úgy tűnt, hogy ölelkeznek. Barley egyik keze Kátya arcánál volt, és Kátya is feltartotta az egyik kezét, a másik oldalt volt leengedve.

Ekkorra már telefonált Kékmadár?

Anasztázia nem tudja. Amennyire lehetett, hallgatózott a vécéfülkéből, de telefoncsörgést nem hallott. Tehát vagy nem jött be a hívás, vagy már véget ért, mire másodjára arra ment.

– Mi a fenének ölelgette? – tűnődött Ned.

– A nőnek talán a szemébe ment valami – mondta Sheriton fanyarul, változatlanul a képernyőt nézve.

– És vezet – makacskodott Ned. – Ott nem szabad vezetnie, de ő vezet. A nő vezetett egész úton vidékre és vissza. A nő vezetett a kórházba. És akkor egyszer csak ő veszi át a kormányt. Miért?

Sheriton letette a ceruzáját, és mutatóujjával végigsimította gallérja belső oldalát. Szóval mi a tipped, Ned? Telefonált Kékmadár, vagy sem? Na, ki vele!

Nedben még mindig volt annyi tisztesség, hogy a kérdést komolyan átgondolja. – Feltehetőleg telefonált. Máskülönben tovább vártak volna.

– Lehet, hogy a nő hallott valamit, ami nem tetszett neki. Valami rossz hírt vagy ilyesmit – vetette fel Sheriton.

A képernyők elsötétültek, a szoba színtelen lett.

Sheritonnak volt egy külön irodája, csupa rózsafa és rögtönzött műtárgy. Oda vonultunk vissza, töltöttünk magunknak kávét és ácsorogtunk.

– Mi a fenét csinál a lakásában ilyen sokáig? – kérdezte tőlem félhangosan. – Csak annyi a dolga, hogy megtudja tőle a találkozó idejét és helyét. Már két órával ezelőtt megtehette volna.

– Lehet, hogy intim perceket töltenek együtt – jegyeztem meg.

– Jobban érezném magam, ha elhinném, hogy úgy van.

– Lehet, hogy vesz még egy kalapot – mondta Johnny, aki hallott bennünket.

– Geronimo – mondta Sheriton, amikor megszólalt a csengő, és visszavonultunk az operatív szobába.

A város megvilágított utcatérképe mutatta nekünk Kátya lakását, amelyet egy apró piros lámpa jelölt. A találkahely háromszáz méterre keletre volt onnan, két zölddel jelölt főutca délkeleti sarkán. Barleynak most a déli járdán kell haladnia, szorosan a járdaszegély mellett. Amikor a találkahelyre ér, lassít, mintha taxira vadászna, és az autó odahúz mellé. Barleyt kioktatták, hogy a sofőrnek mondja be jó hangosan a szálloda nevét, és mutogatással tudja meg, hogy mennyibe kerül a fuvar.

A második csomópontnál az autó elfordul, és behajt egy építkezésre, ahol a teherautó parkol kikapcsolt fényszórókkal, a vezetőfülkében a sofőr alvást színlel. Ha a teherautó oldalantennája ki van húzva, akkor a személykocsi tesz egy kört jobbra, és visszatér a teherautóhoz.

Ha nem, akkor tűnés.

Paddy jelentése londoni idő szerint éjjel egy órakor került fel a képernyőre. Alig egy órával később rendelkezésünkre állt a hanganyag is, az USA követségének tetejéről adták le. A jelentést azóta minden elképzelhető módon ízekre szedték. Számomra ez marad a tényszerű helyszíni beszámoló modellje.

Természetesen az írónak szüksége van arra, hogy ismerjék, mert a világon minden írónak vannak korlátai. Paddy nem volt gondolatolvasó, de sok minden más volt, korábbi gurkából lett különítményes, különítményesből lett hírszerző tiszt, nyelvész, tervező és improvizátor, Ned kedvére való módon.

Moszkvai szerepéhez olyan ostoba angol külsőt öltött, hogy a be nem avatottak tréfálkoztak rajta, amikor egymásnak elmondták, hogy milyen: nyáron hosszú sortban barangolt a moszkvai erdőkben; télen sítúrákat tett, a Volvóját megpakolta ősrégi sílécekkel, bambuszrudakkal, konzervekkel, végül pedig elképesztő külsejű önmagával, olyan szőrmesapkában, amely mintha egy sarkvidéki expedícióból maradt volna vissza. De ahhoz, hogy valaki hitelesen játssza a bolondot, okos ember kell, és Paddy okos ember volt, még ha idővel  kényelmesebbé vált is a különcségei alapján megítélni.

Paddy az álcázott nyelvészeti hallgatói, utazási ügynökei, kiskereskedői és harmadrangú állampolgárai színes kavalkádjának irányításában is első osztályú volt. Maga Ned sem csinálhatta volna nála jobban. Úgy bánt velük, mint egy ravasz falusi lelkész, és a maga egyéni módján mindegyikük felnőtt hozzá. Nem az ő hibája volt, hogy azok a tulajdonságok, amelyek vonzották hozzá az embereket, egyben könnyen becsaphatóvá is tették.

Akkor lássuk Paddy jelentését! Először meglepte az a pontosság, amellyel Barley beszámolt a történtekről, és a magnószalag őt igazolja. Barley hangja magabiztosabb, mint korábban valaha.

Paddyt lenyűgözte Barley eltökéltsége és a küldetése iránti teljes odaadása. Összehasonlította azt a Barleyt, akit maga előtt látott a teherautóban azzal a Barleyval, akit a leningrádi szökéséről faggatott, és tetszett neki a javulás. Igaza volt. Barley megváltozott, nagyobb formátumú ember lett.

Barley beszámolója ugyanakkor teljes egészében megegyezett azokkal az ellenőrizhető tényekkel, amelyek Paddy rendelkezésére álltak, a metrónál való találkozástól a kórházba autózáson keresztül a padon való várakozásig és a fojtott hangú telefoncsörgésig. Kátya a telefonnál állt, amikor az megcsördült, mondta Barley. Maga Barley alig hallotta. Akkor hát nem csoda, hogy Anasztázia sem hallotta, okoskodott magában Paddy. Kátya bizonyára villámgyorsan felkapta a kagylót.

A Kátya és Kékmadár közötti beszélgetés rövid volt, legfeljebb két perc, mondta Barley. Újabb tökéletes egybeesés. Tudták, hogy Goethe fél a hosszú telefonbeszélgetésektől.

Ennyi rendelkezésre álló párhuzammal tehát, és figyelembe véve, hogy Barley minden ponton végigment, hogy a fenébe állíthatja utólag bárki, hogy Paddynek azonnal a követségre kellett volna vinnie Barleyt, és kezét-lábát megkötözve, a száját kipeckelve haza kellett volna szállítania Londonba? De persze Clive csak ezt hajtogatta, és nem ő volt az egyetlen.

És akkor lássuk azt a három rejtélyes dolgot, amelyek ekkorra már nagyon a begyében voltak Nednek: az ölelést, azt, hogy Barley vezetett haza a kórházból, és a két órát, amit együtt töltöttek a lakásban. Barley válaszaihoz úgy kell elképzelnünk őt, ahogy Paddy látta, amikor az asztalra eső gyenge fény fölé hajolt a teherautóban, a melegtől fényesen csillogó arccal. A háttérben a zajszűrők zúgása hallatszik. Mindkét férfin fülhallgató, közöttük egy zárt láncú mikrofon áll. Barley suttogva meséli a történetét, félig a mikrofonnak, félig az állomásfőnökének. Paddynék aligha lehetett ennél drámaibb hangulatú éjszakai kalandja a kelet-nyugati fronton.

Cy az árnyékban ül egy harmadik fülhallgatóval. A teherautó Cyé, de azt a parancsot kapta, hogy Paddy irányítsa a szeánszot.

– Akkor fogja magát és összecsuklik – mondja Barley, és a hangjában van annyi férfi-a-férfinak típusú felhang, hogy Paddy elmosolyodik. – Egész héten spannolta magát erre a beszélgetésre, és amikor hirtelen túl volt rajta, kipukkant. Valószínűleg az sem nagyon segített, hogy én ott voltam. Gondolom, ha én nem lettem volna ott, akkor addig visszatartotta volna magát, amíg hazaér.

– Akkor valószínűleg – helyesel Paddy megértően.

– Túl sok volt neki. Hallotta a hangját, hallotta, hogy pár nap múlva a városban lesz, közben aggódott a gyerekeiért – meg őérte, meg saját magáért –, szóval ez túl sok volt neki.

Paddy tökéletesen megértette. A maga korában ismert érzékeny nőket, és volt tapasztalata abban, hogy milyen dolgok miatt sírnak.

Innentől kezdve minden természetesen ment a maga útján. A megtévesztésből szimfónia lett. Barley minden tőle telhetőt megtett, hogy megnyugtassa, mondta, de Kátya nagyon rossz állapotban volt, úgyhogy ő átkarolta, és lecipelte a kocsihoz és hazavitte.

A kocsiban Kátya még sírt egy kicsit, de mire a lakásához értek, sokat javult. Barley készített neki egy csésze teát, és megpaskolgatta a kezét, míg biztos nem volt abban, hogy Kátya most már rendbe jön.

– Derék dolog – mondta Paddy. És ha eközben úgy hangzik, mint az indiai hadsereg tisztje a tizenkilencedik században, aki gratulál az embereinek egy jelentéktelen lovassági roham után, az csak azért van, mert Barley nagy hatást tett rá, és a szája túl közel volt a mikrofonhoz.

Végül itt van Barley kérdése, s ez az a pont, ahol Cy belép. Így utólag kétségtelenül úgy hangzik, mint egy lopási szándék nyílt megfogalmazása. De Cy nem hallotta annak, és Paddy sem. Tulajdonképpen Londonban sem senki, kivéve Nedet, akinek a tehetetlensége ekkorra már idegesítő volt. Ned az operatív szoba kiközösített tagjává kezdett válni.

– Ja igen, mi lesz a kívánságlistával? – kérdezi Barley, már indulófélben. A kérdés úgy hangzik, mint a néhány kisebbfajta adminisztratív gond egyike, nem mint egy szóló. – Mikor nyomják a kis kezembe a kívánságlistát? – kérdezi ismételten.

– Miért? – kérdi Cy az árnyékból.

– Hát, nem is tudom. Nem kellene egy kicsit elrágódnom rajta, vagy ilyesmi?

– Nincs benne semmi, amin rágódni kell – mondja Cy. – A kérdések le lesznek írva, igen-nem válaszok kellenek rá, és feltétlenül fontos, hogy egyetlen részletét se ismerje, köszönöm.

– Szóval mikor kapom meg?

– A kívánságlistát a lehető legkésőbbi időpontban készítjük el – mondta Cy.

Cy Barley lelkiállapotával kapcsolatos saját véleményéből egy aranymondást feljegyeztek. – A briteknél – a jelentés szerint ezt mondta – az ember sohasem tudja, hogy mit forgatnak a fejükben.

Legalábbis akkor éjjel Cynak volt némi igaza.

– Nem volt semmi rossz hír – hajtogatta Ned, mialatt Brock harmadjára vagy harmincadjára játszotta le a teherautóban készült szalagokat.

Visszajöttünk a saját Orosz Házunkba. Itt kerestünk menedéket. Megint olyan volt, mint az első napokban. Hajnal felé járt, de túlságosan éberek voltunk ahhoz, hogy eszünkbe jusson az alvás.

– Nem volt semmi rossz hír – ismételte Ned. – Mind csupa jó hír volt. „Jól vagyok. Biztonságban vagyok. Nagyszerű volt az előadásom. A repülőjegyem rendben. Viszlát pénteken. Szeretlek.” Erre a nő sír.

– Hát, nem tudom – szólaltam meg, saját hangulatommal ellentétes hangon. – Te még sohasem sírtál a boldogságtól?

– Ez a nő annyira sír, hogy végig kell cipelni a kórház folyosóján. Annyira sír, hogy nem tud vezetni. Amikor odaérnek a lakásához, előtte rohan a kapuhoz, mintha Barley nem is létezne, mert annyira boldog, hogy Kékmadár időben fog érkezni. És Barley vigasztalja. Mindenféle jó hír ellenére, amit hallott. – Ismét Barley magnóra vett hangja szólal meg. – És ő nyugodt. Teljesen nyugodt. A világon semmi probléma. „Elértük a célunkat, Paddy. Minden rendben van. Ezért sír Kátya.” Hát persze hogy ezért.

Ned hátradőlt, és behunyta a szemét, miközben Barley megbízható hangja tovább beszélt hozzá a magnóról.

– Már nem tartozik hozzánk – mondta Ned. – Elhagyott bennünket.

Mint ahogy, más értelemben, Ned is. Beindított egy hatalmas akciót. Saját meglátása szerint most már csak annyit tehetett, hogy figyelte, hogyan csúszik ki az irányításuk alól. Soha életemben nem láttam még egy embert, aki ennyire magányos lett volna, talán csak magamat kivéve.

A kémkedés várakozás.

A kémkedés aggódás.

A kémkedés azt jelenti, hogy önmagad vagy, de még jobban, mint máskor.

A nem létező Walter és az élő Ned csodaszerei Barley fülében csengtek. Az inasból mesterei varázslatainak örököse lett, de az ő varázslata hatékonyabb volt, mint azoké bármikor.

Olyan magaslatra jutott, amilyenre közülük egy sem. Megvolt a célja, megvoltak az eszközei ahhoz, hogy elérje, és megvolt benne az, amit Clive indítéknak nevezett volna, de jobb kifejezéssel céltudatosságnak mondanánk. Minden, amire megtanították, megtérült, amikor nyugodtan harcba szállt, hogy megtévessze őket. De nem az ő eszközeikkel.

Az ő zászlóik semmit sem jelentettek neki. Azok bármilyen szélben loboghatnak. De Barley nem őket árulta el. Nem maga miatt tette. Ismerte a harcot, amelyben győznie kellett, és tudta, hogy ki miatt kell győznie. Tisztában volt az áldozattal, kész volt meghozni. Nem őket árulta el. Teljes ember volt.

Nem volt szüksége a félelem szülte jelzőikre meg az ingatag rendszereikre. Magányos ember volt, de nagyobb, mint együttvéve mindazok, akik úgy gondolták, hogy irányítják. Tudta róluk, hogy az összes rossz fegyver közül a legrosszabbak, mert a létezésük igazolja a céljaikat.

A maga szelíd módján, ami egyáltalán nem volt olyan szelíd, dühöt fedezett fel magában. Érezte az első fellobbanást, és hallotta a tűzifa ropogását.

Csak a most létezik. Goethének igaza volt. Holnap nincs, mert a holnap csak kifogás. Csak a most létezik vagy a sehol, és Goethének, még akkor is, ha sehol sincsen, mégis igaza van. Le kell kaszabolnunk magunkban a szürke ruhás embereket, el kell égetnünk a szürke öltönyeinket, és jó szívünket fel kell szabadítanunk, ami minden tisztességes ember álma, sőt – ha hiszik, ha nem – még bizonyos szürke ruhás embereké is. De hogyan, mivel?

Goethének igaza volt, és az nem az ő hibája és nem is Barleyé, hogy véletlenül mindketten a másikat hozták működésbe. Barleyn a lelkesedés mellett elhatalmasodott az elképzelhetetlen barátjával való lelki rokonság érzése. Odaadó hívévé vált Goethe őrült álmának, hogy szabadjára kell engedni a józanság erőit, és ki kell nyitni a mocskos szobák ajtajait.

Nem sokáig rágódott Goethe haláltusáján. Goethe a pokolban volt, és nagyon valószínűnek látszott, hogy hamarosan ő is követni fogja. Majd meggyászolom, ha lesz rá időm, gondolta. Addig pedig azokkal az élőkkel kell foglalkoznia, akiket Gothe olyan szégyenletes módon veszélybe sodort, és egy utolsó bátor gesztussal próbált megmenteni.

Közvetlen céljához Barleynak a szürke ruhás emberek fortélyait kell felhasználnia. Önmagának kell lennie, de még jobban, mint azelőtt bármikor. Várnia kell. Aggódnia kell. Tartózkodó embernek kell lennie, belül megbékéltnek, kívül elégedetlennek. Titokban készenlétben kell élnie, megfeszülve, mint egy macska, miközben azt a Barley Blairt játssza, akinek látni akarják, aki ízig-vérig az ő teremtményük.

Közben pedig sakkozó énje latolgatja a lépéseket. A szunnyadó közvetítő észrevétlenül éberré válik. A kiadó eléri azt, amit sohasem sikerült elérnie, hidegfejű közvetítő lesz a szükségszerűség és a távolba látás között.

Kátya tudja, okoskodik. Tudja, hogy Goethét elkapták.

De ők nem tudják, hogy tudja, mert a telefonbeszélgetés alatt nem vesztette el a fejét.

És azt sem tudják, hogy én tudom, hogy Kátya tudja.

Kátyát és Goethét leszámítva egyedül én tudom, hogy Kátya tudja.

Kátya még szabad.

Miért?

Nem rabolták el a gyerekeit, nem túrták föl a lakását, Matvejt nem dugták be a diliházba, és semmi olyan kényes dolgot nem csináltak, ami azoknak az orosz hölgyeknek van fenntartva, akik közvetítenek az olyan védelemmel foglalkozó szovjet fizikusoknak, akik úgy határoznak, hogy hadititkokat bíznak egy hanyag, nyugati könyvkiadóra.

Miért?

Mert nem tudják, hogy mi tudjuk, hogy tudják.

Tehát még többet akarnak.

Bennünket akarnak, de még nálunk is többet.

Van idejük várni ránk, mert többet akarnak.

De mi ez a több?

Mi a nyitja a türelmüknek?

Mindenki beszél, mondta régebben Ned, életigazságot közölve. A mai módszerek mellett mindenki beszél. Azt mondta Barleynak, hogy ne próbáljon kitartani, ha elkapják. De Barley már nem magára gondolt. Kátyára gondolt.

Az ezt követő minden éjjel és mindennap Barley rakosgatta agyában a részleteket, a tervét egyengetve, mialatt várt, ahogy mindnyájan tettük, a beígért pénteki találkozóra Kékmadárral.

Reggelinél Barley mindig pontos volt, mintakiadó és mintakém. És mindennap, egész nap a vásár sava-borsa.

Goethe. Semmit sem tehetek érted. Nincs a földön olyan hatalom, amely kiszabadíthatna a markukból.

Kátya, ő még megmenthető. A gyerekei szintén megmenthetőek. Még akkor is, ha mindenki beszél, és a végén Goethe sem lesz kivétel.

Én, mint mindig, menthetetlen vagyok.

Goethe adott nekem bátorságot, gondolta, ahogy erősödött benne a titkos cél, Kátya pedigszerelmet.

Nem. Kátya adta mindkettőt. És még most is ő adja.

És a péntek olyan nyugodt, mint az előző napok, a képernyők majdnem üresek, ahogy Barley módszeresen közeledik az est fénypontjához, a Jóakarat és a Glasznoszty szellemében megrendezendő Potomac & Blair bemutatkozó partihoz, ahogy a szóvirágokkal teli, kihajthatós meghívókon szerepelt, amelyek merített papíron készültek alig két hete a titkosszolgálat saját nyomdájában.

És időnként, látszólagos rendszertelenséggel, Barley megnyugtatja magát, hogy Kátya jól van. Telefonál neki, amikor csak tud. Cseverészik vele, és mondatja vele az „alkalmas” szót, mint a biztonság szimbólumát. Cserébe a maga lezser szövegébe be-bevonja az „őszintén” szót. Semmi komoly, semmi a szerelemről, a halálról vagy a nagy német költőkről. Csak ilyesmi:

Hogy van?

Fárasztja a vásár, úgy őszintén?

Hogy vannak az ikrek?

Matvej még mindig élvezi a pipáját?

Ami azt jelenti, hogy szeretlek, és szeretlek, és szeretlek, és őszintén szeretlek.

Hogy még jobban meggyőződjön arról, hogy biztonságban van-e, Barley megbízza Wicklow-t, vessen rá egy futó pillantást a szocialista pavilonban. – Jól van – jelenti Wicklow, Barley idegességén mosolyogva. – Nem támolyog.

– Kösz – mondja Barley. – Nagyon rendes dolog magától, öregem.

Másodjára, megint csak Barley kérésére, maga Henziger megy. Barley talán estére tartalékolja az erejét. Vagy talán nem bízik a saját érzéseiben. De Kátya még mindig ott van, még mindig él, még mindig lélegzik, és már átöltözött estélyi ruhába.

Ennek ellenére egész idő alatt, még azalatt is, amikor korán visszamegy a városba, hogy megelőzze a vendégeit, Barley egyfolytában számba veszi a megváltoztatható és megváltoztathatatlan tények maga felállította seregét, olyan tiszta fejjel, hogy arra még a legképzettebb és legengedékenyebb ügyvéd is büszke lehetne.