ELŐSZÓ

A köszönetnyilvánítás egy regény elején ugyanolyan unalmas lehet, mint a film készítőinek felsorolása a moziban, de engem mindig meghat, hogy elfoglalt emberek hajlandók idejüket és bölcsességüket áldozni olyan komolytalan vállalkozásra, mint az enyém, és nem mulaszthatom el az alkalmat, hogy köszönetet mondjak nekik.

Különös hálával gondolok a neves washingtoni újságíró, szovjetológus és nukleáris védelmi szakíró Strobe Talbott segítségére. Ha ebben a könyvben van tévedés, akkor az semmiképpen sem az övé, és az ő segítsége nélkül sokkal több lett volna. Lawrence Freedman professzor, a modern konfliktussal foglalkozó néhány alapvető munka szerzője is megengedte, hogy belehallgassak az előadásaiba, de az én egyszerűsítéseimért nem hibáztatható.

A Szövetségi Nyomozó Irodánál éveken át ügynökként dolgozó Frank Geritty vezetett be a hazugságvizsgáló rejtelmeibe, amelyet manapság sajnálatos módon poligráfnak neveznek, s ha a szereplőimnek nem olyan hízelgő a véleményük annak hatékonyságáról, akkor az olvasó őket hibáztassa, és ne Franket.

Ugyanez vonatkozik John Robertsre, a Nagy-Britannia–Szovjetunió Társaság igazgatójára, ő volt az, aki elkísért első szovjetunióbeli utamra, megnyitva előttem mindenféle ajtókat, amelyek egyébként zárva maradtak volna. Sötét szándékomról azonban nem tudott, s nem is próbálta kipuhatolni. Munkatársai közül külön megemlíteném Anne Vaughan nevét.

Hasonló tapintatot mutattak szovjet vendéglátóim az írószövetségben, s olyan nagylelkűséget, amely meglepett. Ha ezekben a rendkívüli időkben valaki ellátogat a Szovjetunióba, egy életre szóló szeretet támad benne az ott élő emberek iránt, és egyfajta félelemmel vegyes tisztelet érzése annak a problémahalmaznak a láttán, amellyel szembe kell nézniük. Remélem, hogy ebben a mesében szovjet barátaim viszontlátnak valamennyit abból a melegségből, amit a társaságukban éreztem, és azokból a józanabb és barátságosabb jövőre vonatkozó reményekből, amelyeket megosztottunk egymással.

A dzsessz remek közösségteremtő, és nem szűkölködtem barátokban, amikor Barley szaxofonjára került sor. Wally Fawkes, a népszerű karikaturista és dzsesszzenész, ez utóbbi minőségben meghallgatott, John Calley pedig szövegben és zenében egyaránt tökéletes hallásával segített nekem. Ha ilyen emberek irányítanák a világot, akkor bizony nem lenne többé konfliktus, amiről írhatnék.

JOHN LE CARRÉ