4

Egy kemény iskolai széken alakította ki az állomáshelyét, a lehető legtávolabb tőlünk, a szoba őfelé eső végében. Nekünk oldalvást helyezkedett el, két keze közé fogott whiskys pohara fölé hajolva, s úgy bámult bele, mint egy nagy gondolkodó vagy legalábbis magányos. Nem hozzánk beszélt, hanem önmagához, energikusan és gúnyosan, mozdulatlanul, kivéve amikor kortyolt egyet a poharából, vagy félrekapta a fejét elbeszélésének valamely magánjellegű és rendszerint elvont részét megerősítve. Beszédében aprólékosság és hitetlenség keveredett, ami olyankor jellemző az emberekre, amikor valami szörnyű eseményt idéznek fel, például halálesetet vagy közlekedési balesetet. Tehát én itt vagyok, ti ott vagytok, az a másik fickó pedig odaátról jött.

– A legutóbbi moszkvai könyvkiállításon történt. Vasárnap. Nem az előtte levő vasárnap, hanem utána – kezdte Barley.

– Szeptemberben – vetette közbe Ned, mire Barley körbeforgatta a fejét, és azt motyogta, hogy „kösz”, mintha őszintén hálás volna a közbeszólásért. Aztán felhúzta az orrát, megigazgatta a szemüvegét, és kezdte újra.

– Teljesen ki voltunk nyúlva – mesélte. – A legtöbb kiállító már pénteken elment. – Csak néhányan lézengtünk ott. Azok, akiknek szerződéseket kellett elrendezniük, vagy akiknek nem volt különösebb okuk arra, hogy gyorsan visszamenjenek.

Lenyűgöző ember volt, remek stílussal. Nehéz volt nem együtt érezni vele egy kicsit, ahogy ott ült magában. Nehéz volt nem arra gondolni, hogy „De hát az isten szerelmére, én is ilyen vagyok!”. Annál is inkább, mivel egyikünk sem tudta, hogy ő milyen.

– Szombat éjjel berúgtunk, vasárnap pedig mindannyian elmentünk Peregyelkinóba Jumbo kocsijával. – Megint úgy látszott, emlékeztetnie kellett magát arra, hogy mások is hallgatják. – Peregyelkino a szovjet írók faluja – mondta, mintha még soha egyikünk sem hallott volna róla. – Ott vannak a dácsáik egészen addig, amíg jól viselkednek. Az írószövetség tartja fenn csak tagok részére – ők döntik el, hogy ki kap dácsát, ki ír legjobban a börtönben, ki az, aki egyáltalán nem ír.

– Ki az a Jumbo? – kérdezte Ned. Nagyon jó kérdés volt.

– Jumbo Oliphant. Peter Oliphant. A Lupus Books elnöke. Titokban skót fasiszta. Feketeöves szabadkőműves. Azt hiszi, hogy külön hullámhossza van a szovjetekhez. Aranykártyás. – Eszébe jutott Bob, és a fejével felé bökött. – Sajnos, nem American Express-kártyás. A moszkvai könyvkiállítás aranykártyájáról van szó, amelyet az orosz szervezők adtak neki, jelezvén, hogy milyen nagykutya. Ingyenautó, ingyentolmács, ingyenszállás, ingyenkaviár. Jumbo aranykártyával született.

Bob túlságosan feltűnően vigyorgott, hogy kikutassa, jó néven vette a viccet. Pedig jólelkű ember volt, és Barley észre is vette ezt. Nekem úgy tűnt, hogy Barley azok közé tartozott, akik előtt nem lehet eltitkolni a jólelkűséget, mint ahogy ő maga sem tudta véka alá rejteni saját nyíltszívűségét.

– Szóval mindannyian elmentünk – folytatta Barley, visszatérve az emlékeihez. – Oliphant a Lupustól, Emery a Bodley Headtől. Meg egy lány a Penguintől, akinek nem jut eszembe a neve. De igen. Magda. Hogy a fenébe felejthettem el Magdát? És Blair az A. és B.-től.

Úgy utaztunk, mint a főurak Jumbo hülye limuzinján, mondta Barley, úgy kapkodva elő mondattöredékeket emlékezete ládájából, mintha régi ruhákat dobálna ki. Közönséges autó nem is jó a mi Jumbónknak, rohadt nagy Csajka kellett sötétítő függönyökkel, fék nincs, a sofőr bűzös leheletű gorilla. Az volt a terv, hogy megnézzük Paszternak dácsáját, amelyet a pletyka szerint múzeumnak fognak nyilvánítani, bár más pletykák kitartottak amellett, hogy a szemetek le fogják bontani. Esetleg még a sírját is megnézzük. Jumbo Oliphant először nem tudta, hogy ki az a Paszternak, de Magda odasúgta, hogy Zsivago, Jumbo pedig látta a filmet, mondta Barley. Semmi ok sem volt a sietségre, mindössze sétálni akartak egyet, és egy kis vidéki levegőt szívni. De Jumbo sofőrje a hivatalos Csajkás gyorshajtók számára fenntartott külön sávot használta, így egy óra helyett körülbelül kereken tíz másodperc alatt tették meg az utat, leparkoltak egy libaúsztatóban, ahonnan felcsúszkáltak a temetőhöz, még mindig halálosan reszketve az autózástól. – Temető a hegyoldalban egy csomó fa között. A sofőr a kocsiban marad. Esik. Nem nagyon, de aggódik a szörnyű öltönye miatt. – Egy pillanatra elelmélkedett a sofőrön. – Őrült majom – motyogta.

Nekem azonban az volt az érzésem, hogy Barley önmagát szidja, nem a sofőrt. Mintha egy teljes önszidalmazó kórust hallottam volna Barleyban, és azon gondolkodtam, vajon a többiek is hallják-e. Különféle emberek voltak benne, akik tényleg az őrületbe kergették.

A lényeg, magyarázta Barley, hogy amilyen mázlijuk volt, éppen olyan napot fogtak ki, amikor a felszabadított tömegek nagy számban voltak ott. A múltban, mondta, valahányszor ott járt, a hely elhagyatott volt. Csak körülkerített sírok és terebélyes fák. De azon a szeptemberi vasárnapon, amikor a levegőben a szabadság szokatlan illata terjengett, körülbelül kétszáz rajongó zsúfolódott össze a sír körül, s mire ők eljöttek, még többen lettek, mindenféle korú és külsejű ember. A síron térdig ért a virághalmaz, mondta Barley. Egyfolytában hozták a kegyelet jelképeit. Az emberek a fejük fölött adták tovább a csokrokat, hogy eljussanak a sírig.

Aztán kezdődtek a felolvasások. Kis termetű fickó verseket olvasott. Nagy lány prózát. Aztán egy szemét kis repülőgép olyan alacsonyan szállt el a fejük fölött, hogy semmit sem lehetett hallani. Utána visszafelé repült a másik irányba. Aztán megint visszajött.

– Piff, paff! – ordította Barley, hosszú csuklóját előre-hátra rángatva a levegőben. – Pfuj, pfuj! – vinnyogott az orrán keresztül megvetően.

De a repülőgép sem tudta lehűteni a tömeg lelkesedését, mint ahogy az eső sem. Valaki elkezdett énekelni, a csapat csatlakozott a refrénnel, és az egészből ünnepélyes ceremónia lett. Végül a gép elhúzott, feltehetőleg mivel kevés volt az üzemanyaga. De az ember ott nem így érezte, mondta Barley. Egy cseppet sem. Inkább úgy, hogy az éneklés szedte le a kis disznót az égről.

Az éneklés egyre hangosabb, egyre mélyebb és egyre misztikusabb lett. Barley három szót tudott oroszul, a többiek egyet sem. Ez nem akadályozta meg őket abban, hogy csatlakozzanak. Nem akadályozta meg Magda leányt abban, hogy kisírja a szemét. Vagy Jumbo Oliphantot abban, hogy fojtogató sírás közepette, a hegyről lefelé menet, megesküdjön az Istenre, hogy minden szót kiad, amit Paszternak írt, nemcsak a filmet, hanem a többit is, istenemre mondom, és a saját zsebéből fogja finanszírozni, mihelyt visszaér dokknegyedbeli damasztkastélyába.

– Jumbónak vannak ilyen lelkes fellángolásai – magyarázta Barley kedves mosollyal, ismét a közönségnek, de főképpen Nednek. – Olykor véletlenül hosszú percekig sem hagynak alább. – Aztán elhallgatott, megint elkomorulva, és levette fura kerek szemüvegét, amely látszólag inkább bosszúságot okozott, semmint segített, és sorban mindenkire rápillantott, mintha emlékeztetni akarta volna magát a helyzetére.

Még mindig lefelé haladtak a hegyen, mondta, és még mindig jólesően sírdogálták, amikor ugyanaz a kis orosz fickó odacsapódott hozzájuk, a cigarettáját a szája sarkában tartva, mint egy gyertyát, és angolul megkérdezte, hogy amerikaiak-e.

Clive megint lekörözött mindannyiónkat. Lassan felemelte a fejét. Lassúra nyújtott beszédmodorában volt némi él. – Ugyanaz? Milyen ugyanaz a kis orosz fickó? Eddig szó se volt ilyenről.

Miután ilyen kellemetlen módon kellett újból emlékeznie arra, hogy Clive is ott van, visszatérő ellenszenve jeleként Barley arcán fintor jelent meg. – ő volt a felolvasó, az isten szerelmére! – mondta. – Az a fickó, aki a sír mellett Paszternak verseiből olvasott fel. Azt kérdezte, hogy amerikaiak vagyunk-e. Mondtam, hogy nem, hál’ istennek, hanem angolok.

Észrevettem, ahogy, gondolom, mindenki észrevette, hogy nem Oliphant vagy Emery vagy Magda, hanem maga Barley volt a csoport szószólója.

Barley utánozta nekünk az eredeti beszélgetést. Olyan hallása volt, mint egy énekesmadárnak. A kis fickóhoz orosz akcentust használt, Oliphant esetében pedig ugatásszerű skót hangot. Az utánzást olyan természetesen csinálta, mintha nem is lenne tudatában.

– Maguk írók? – kérdezte a kis fickó, a Barley által neki kölcsönzött hangon.

– Sajnos, nem. Csak kiadók – mondta Barley a saját hangján.

– Angol kiadók?

– A moszkvai könyvkiállításra jöttünk. Nekem egy saroküzletem van, a neve Abercrombie és Blair, ez itt pedig a Lupus Books elnöke személyesen. Nagyon gazdag pasas. Egyszer még lovaggá ütik. Aranykártyája meg bárja van. Igaz, Jumbo?

Oliphant tiltakozott, hogy Barley túlságosan sokat beszél. De a kis fickó még többre volt kíváncsi.

– Akkor megkérdezhetem, hogy mit kerestek Paszternak sírjánál?– tette fel a kérdést.

– Véletlen látogatás – mondta Oliphant, megint belekotyogva. – Teljesen véletlen. Láttunk egy tömeget, és odamentünk megnézni, hogy mi történik. Tiszta véletlen. Na, menjünk!

De Barleynak esze ágában sem volt menni. Bosszantotta Oliphant viselkedése, mondta, és nem akarta tétlenül nézni, hogy egy dagadt skót milliomos leráz egy rosszul táplált orosz idegent.

– Ugyanazért vagyunk itt, mint mindenki más – válaszolta Barley. – Lerójuk a tiszteletünket egy nagy író előtt. És tetszett nekünk a maga felolvasása. Nagyon megható. Nagyszerű írás. Mestermunka.

– Maguk tisztelik Borisz Paszternakot? – kérdezte a kis fickó.

Oliphant, a nagy polgárjogi aktivista, megint felvette a goromba modort és a pofavágást. – Nekünk nincs álláspontunk Borisz Paszternakot vagy bármely más szovjet írót illetően – mondta. – Mi itt vendégek vagyunk. Kizárólag vendégek. A szovjet belügyekkel kapcsolatban nincs véleményünk.

– Szerintünk csodálatos ember – vette át a szót Barley. – Világklasszis. Egy sztár.

– De miért? – kérdezte a kis fickó, hogy provokálja az ellentétet.

Barleynak nem kellett buzdítás. Nem számít, hogy nem volt meggyőződve arról, hogy Paszternak olyan nagy költő, mint amilyennek felmagasztalták, mondta. Nem számít, hogy tulajdonképpen őszerinte Paszternakot igencsak földicsérték. Az a kiadó véleménye volt, ez viszont küzdelem.

– Tiszteljük a, tehetségét és a művészetét – válaszolta Barley. – Tiszteljük az emberségét. Tiszteljük a családját és a kultúráját. Tizedszer vagy hányadszor pedig tiszteljük azt a képességét, hogy az orosz emberek szívéhez tudott szólni annak ellenére, hogy még a napfényt is elszedte tőle néhány bürokrája, akik nagy valószínűséggel ugyanazok a kis élősködők, akik ránk küldték azt a repülőgépet.

– Tudna tőle idézni? – kérdezte a kis fickó.

Barleynak jó memóriája volt az ilyesmihez, magyarázta nekünk félszegen. – Elmondtam neki a Nobel-díj első sorait. Gondoltam, ez éppen aktuális az után a szemét repülőgép után.

– Elmondaná, kérem, nekünk is? – kérdezte Clive, mintha mindent ellenőrizni kellene. Barley elmotyogta, és nekem az jutott eszembe, hogy valójában lehet, hogy nagyon szégyenlős ember.

Akár a verembe esett vad,

Oly távol a társak, a fény,

Az üldözők közelednek,

És nem menekülhetek én.

A kis fickó homlokát ráncolva nézte cigarettája égő végét, mialatt ezt hallgatta, mondta Barley és egy pillanatig valóban eltűnődött azon, hogy vajon provokáció volt-e az, amit csináltak, amitől félt Oliphant.

– Ha annyira tisztelik Paszternakot, akkor jöjjenek és ismerkedjenek meg néhány barátommal! – javasolta a kis fickó. – Írók vagyunk. Van itt egy dácsánk. Megtiszteltetés lenne számunkra, ha kiváló angol kiadókkal beszélgethetnénk.

Oliphantnak elég volt hallania ennek az első felét is ahhoz, hogy a keszonbetegség súlyos állapota fejlődjön ki benne. Jumbo tökéletesen jól tudta, hogy mit jelent meghívást elfogadni idegen oroszoktól. Ebben ő szakember volt. Tudta, hogy előbb elcsábítják az embert, aztán elkábítják, szégyenletes fényképekkel kompromittálják, és arra kényszerítik, hogy mondjon le az igazgatóságról és a lovaggá üttetés lehetőségéről. Ráadásul éppen egy sokat ígérő közös kiadói vállalkozás nyélbe ütésén fáradozott a VAAP-on keresztül, és a legkevésbé sem óhajtotta, hogy nemkívánatos személyek társaságában találják. Mindezt Oliphant színházi súgó módjára nagy hangon közölte Barleyval, mintha a kis idegen süket lett volna.

– És különben is – fejezte be Oliphant diadalmasan –, esik az eső. Mit csinálunk az autóval?

Oliphant megnézte az óráját. A Magda nevű lány a földet nézte. Az Emery nevű pasas a Magda nevű lányt nézte, és arra gondolt, hogy rosszabb dolgokat is csinálhatnának vasárnap délután Moszkvában. De Barley, ahogy elmondta, még egyszer végigmérte az idegent, és úgy döntött, hogy tetszik neki, amit lát. Neki nem voltak tervei a lánnyal vagy a lovagi ranggal. Már el is határozta, hogy inkább lefényképezteti magát meztelenül akárhány utcalánnyal, mint teljesen felöltözve Jumbo Oliphant mellett. Úgyhogy mindnyájuknak búcsút intett, amikor beültek Jumbo kocsijába, aztán rábízta a sorsát az idegenre.

– Nyezsdanov – közölte Barley hirtelen a néma szobával, saját szóáradatát félbeszakítva. – Eszembe jutott a fickó neve. Nyezsdanov. Drámaíró. Az egyik ilyen stúdiószínházat vezette, de a saját darabjait nem tudta bemutatni.

Walter szólalt meg, felcsattanó hangja megtörte a pillanatnyi csendet: – Kedves fiam, Vitalij Nyezsdanov egy modern hős. Alig öt hét múlva három egyfelvonásosát fogják bemutatni Moszkvában, és mindenki szokatlanul nagy reményeket fűz hozzájuk. Nem mintha egy cseppet is értékes volna, de ezt nem mondhatjuk, mert disszidens. Vagy volt.

Amióta megláttam, Barley arcán most először jelent meg valami határtalan öröm, és rögtön az volt az érzésem, hogy ez az igazi ember, aki eddig árnyékban volt. – Nahát, ez tényleg nagyszerű – mondta olyan tiszta szívből jövő örömmel, mint aki tud örülni más ember sikerének. – Óriási. Éppen ez kellett Vitalijnak. Kösz, hogy elmondta – jegyezte meg Barley, és most sokkal fiatalabbnak látszott.

Aztán az arca ismét elkomorult, és kicsiket kortyolva inni kezdte a whiskyjét. – Tehát mind ott voltunk – motyogta bizonytalanul. – Minél többen vagyunk, annál jobban szórakozunk. Hadd mutassam be az unokatestvéremet! Vegyen egy göngyölt kolbászt! – De megfigyeltem, hogy a tekintete, akárcsak a beszéde, egyre inkább elhalványult, mintha már valami végítéletet várt volna.

Néztem az asztal mellett ülőket. Bob mosolygott. Bob a halálos ágyán is mosolyogni fog, de egy öreg cserkész őszinteségével. Clive-nak a profilja látszott, arcának olyan éle volt, mint egy borotvának. Walter sohasem nyugodott. Okos fejét hátraszegve, egy hajtincset tekergetett puffadt mutatóujjára, miközben önelégült vigyorral bámulta a díszes mennyezetet, szenvedett és izzadt. Ned pedig, a főnök – a leleményes és talpraesett Ned a nyelvész és a harcos, a cselekvő és a tervező – ugyanúgy ült, ahogy az elején, fegyelmezetten várva, hogy mikor adjon parancsot. Néhány embar, fordult meg a fejemben, míg őt figyeltem, túlzott lojalitással van megátkozva, pedig eljöhet egyszer az a nap, amikor nem lesz már mit szolgálniuk.

Hatalmas, zegzugos ház, sorolta Barley távirati stílusban, amire most átváltott, VII. Edward korabeli külső deszkaburkolat, faragással díszített verandák, burjánzó kert, nyírfaerdő. Korhadó padok, faszéntűz, ázott krikettpálya szaga, borostyán. Körülbelül harminc ember, főleg férfiak, akik főztek, ittak, és nem törődtek a rossz idővel, akár az angolok. Rozzant régi autók parkoltak az út mentén, éppen úgy, mint az angol autók annak idején, mielőtt Thatcher gyöngyéletű fiókái átvették a kormányrudat. Jóképű emberek, folyamatos beszélgetés, művészeti terminológia. Megjelenik Nyezsdanov, nyomában Barley. Senki sem figyel rájuk.

– A háziasszony költőnő volt – mondta Barley. – Valamilyen Tamara. Kirittyentett hölgy, fehér haj, jókedv. A férj az egyik tudományos magazin szerkesztője. Nyezsdanov a sógora volt. Mindenki valakinek a sógora volt. Az írói összejöveteleknek nagy szerepük van odaát. Ha valakinek van hangja, és hagyják, hogy használja is, akkor van közönsége.

Önkényesen válogató memóriájában ekkor Barley három részre osztotta az eseményt. Az ebédre, amely fél három körül kezdődött, amikor elállt az eső. Az estére, amely közvetlenül az ebédet követte. És amit ő „az utolsó rész”-nek nevezett, amikor is az történt, ami történt, és amire, már amennyire ezt bármelyikünk egyáltalán ki tudta venni, valamikor a kettő és négy óra közötti homályos időszakban került sor, amikor Barley, saját megfogalmazásában, fájdalom nélkül lebegett a nirvána és a majdnem végleges másnaposság között.

Az ebéd kezdetéig Barley csoportról csoportra vándorolt, mesélte – először Nyezsdanowal, aztán egyedül, és bárkivel smúzolt egyet, akinek kedve volt beszélgetni vele.

– Smúzolt? – ismételte meg a szót Clive gyanakodva, mintha valamilyen újfajta bűnről hallana.

Bob sietve lefordította. – Csevegett, Clive – magyarázta barátságosan. – Csevegett, és ivott egyet. Ne gondolj semmi rosszra!

De amikor elkezdődött az ebéd, mondta Barley, egy kecskelábú asztalhoz ültek úgy, hogy Barley az egyik végére, Nyezsdanov a másikra, az asztal tele volt grúz fehérboros üvegekkel, és mindenki legjobb angoltudásával azt vitatta, hogy igazság-e az igazság, ha az nem felel meg a nagy úgynevezett Proletárforradalomnak, és hogy vissza kell-e térni az elődök szellemi értékeihez, meg hogy van-e valamilyen pozitív hatása a peresztrojkának az átlagemberek életére, és hogy a legjobban úgy lehet megtudni, ha valaki tényleg tudni akarja, hogy mi a baj a Szovjetunióval, ha az ember megpróbál egy hűtőszekrényt Novoszibirszkből Leningrádba küldeni.

Titkolt bosszúságomra Clive megint közbeszólt. Mint akit untatnak a jelentéktelen részletek, ő neveket akart hallani. Barley tenyerével a homlokára csapott, hogy Clive iránti ellenérzéséről megfeledkezett. Nevek, Clive, te jó isten! Az egyik a Moszkvai Állami Egyetem professzora, de a nevét, tudja, sose értettem. Egy másik tag szerbeszerzéssel foglalkozott, ez Nyezsdanov testvére volt, és úgy hívták, hogy „a gyógyszerész”. Valaki a Szovjet Tudományos Akadémiáról, Gregor, de odáig nem jutottam el, hogy megtudjam a nevét, nem is beszélve a pozíciójáról.

– Nők ültek az asztalnál? – kérdezte Ned.

– Kettő, de Kátya nem – mondta Barley, és Ned hozzám hasonlóan meglepődött gyors felfogásán.

– De valaki más volt, ugye? – mondta Ned sejtelmesen.

Barley lassú mozdulattal hátradőlt és ivott. Aztán ismét előredőlt, a térdei közé fogta a poharat, és fölé hajolt, belélegezve a kiáramló bölcsességet.

– Persze, persze, volt valaki más – helyeselt. – Mindig van, nem? – tette hozzá titokzatosan. – Nem Kátya. Valaki más..

A hangja megváltozott. Hogy milyenből milyenné, azt nem tudtam megfejteni. Fojtottabb lett. Mintha megbánás vagy bűntudat lett volna benne. Vártam, mint mindenki más. Azt hiszem, már akkor mindnyájan éreztük, hogy valami rendkívüli dolog fog kiderülni.

– Sovány, szakállas fickó – folytatta Barley, a sötétségbe bámulva, mintha végre kezdené látni. – Magas. Sötét öltöny, fekete nyakkendő. Beesett arc. Biztosan ezért növesztett szakállt. A zakója ujja túl rövid. Fekete haj. Részeg.

– Neve volt? – kérdezte Ned.

Barley még mindig a félsötétbe bámult, és ecsetelte nekünk azt, amit egyikünk sem láthatott.

– Goethe – mondta végre. – Mint a költő. Goethének hívták. Ismerkedjen meg kiváló írónkkal, Goethével! Lehet, hogy ötvenéves volt, lehet, hogy tizennyolc. Olyan sovány, mint egy kisfiú. Ilyen színes foltok az arcán, egészen magasan. Meg szakáll.

Az akció szempontjából, ahogy Ned később megjegyezte, amikor a szalagot lejátszotta a csoportnak, ez volt az a pillanat, amikor a Kékmadár szárnyat bontott. Nem jelzi semmiféle ijesztő csend vagy visszafojtott lélegzet az asztal körül. Ehelyett Barley ezt a pillanatot választotta ki arra, hogy prüszkölési roham törjön rá, az első a sok közül. Pár sima tüsszentéssel kezdődött, ami óriási sortűzbe csapott át. Végül lassan abbamaradt, mialatt Barley zsebkendővel az arcát nyomogatta, és rángások közepette káromkodott.

– Rohadt kutyaköhögés – magyarázta bocsánatkérően.

– Remekeltem – folytatta Barley. – Minden bejött.

Újratöltötte a poharát, ezúttal vízzel. Lassú, ritmikus mozdulatokkal kortyolgatott belőle, mint azok a műanyag ivómadarak, amelyek fel-le hintáztak az összes homályba burkolózó angol bárpult miniatúrái között, míg fel nem váltotta őket a tévékészülék.

– Mr. Csodálatos, ez voltam én. A színpad és a filmvászon sztárja. Nyugati, udvarias és megnyerő. Ezért járok oda, nem? Egyedül a szovjetek olyan ostobák, hogy meghallgatják az én ökörségeimet. – Az üstöke ismét a pohár irányába bukott alá. – Ott így történnek a dolgok. Az ember elmegy vidékre sétálni egyet, és az a vége, hogy egy részeg költőkből álló társasággal a szabadság kontra felelősség témájáról vitatkozik. Bemész egy koszos nyilvános vécébe pisilni, mire valaki áthajol a melletted lévő fülkéből, és megkérdi tőled, hogy van-e élet a halál után. Mert te nyugati vagy. Tehát te tudod. És te megmondod nekik. Ők pedig megjegyzik. Mindenre emlékeznek.

Úgy tűnt, hogy egyáltalán nem akar tovább beszélni.

– Csak azt mondja el nekünk, hogy mi történt, a szemrehányásokat pedig bízza ránk! – javasolta neki Clive, mintha azt akarta volna mondani, hogy a szemrehányás magasabb körökre tartozik.

– Ragyogtam. Ez történt. Egy üresfejű fickónak nagy napja volt. Hagyjuk a fenébe!

De esze ágában sem volt senkinek hagyni a dolgot, amint azt Bob derűs mosolya is mutatta. – Barley, szerintem maga túl szigorú önmagához. Az isten szerelmére, senkinek sem kell hibáztatnia magát azért, mert szórakoztató. Mindössze annyi történt, hogy az igyekezete meghozta a gyümölcsét, ahogy én értem.

– Miről beszélgettek? – kérdezte Clive, akit nem térített el Bob jólelkűsége.

Barley vállat vont. – Hogy hogyan kellene újjáépíteni az orosz birodalmat ebéd és vacsora között. Békéről, haladásról és glasznosztyról egy-egy üveg erejéig. Azonnali és feltétel nélküli leszerelésről.

– Ezek azok a témák, amelyekről gyakran beszél?

– Amikor Oroszországban vagyok, akkor igen – vágott vissza Barley, akit megint felbőszített Clive stílusa, de ezúttal sem tartósan.

– Megtudhatnánk, hogy miket mondott?

De Barley nem Clive-nak mesélte a történetét. Magának mesélte, a szobának, meg akik benne voltak, az útitársainak, pontokba szedve ostobaságainak tárházát. – A leszerelés nem katonai kérdés és nem is politikai, mondtam. Emberi akarat kérdése. El kell döntenünk, hogy békét akarunk vagy háborút, és fel kell készülnünk rá. Mert az lesz a miénk, amire felkészülünk. – Hirtelen megállt. – Csak úgy mondtam, ami eszembe jutott – magyarázta megint csak Nednek. – Feltupírozott érvek, amelyeket a témáról olvastam.

Mintha úgy érezte volna, hogy további magyarázatra van szükség, mert újrakezdte: – Úgy adódott, hogy azon a héten én voltam a szakértő. Azt gondoltam, hogy a cég talán megrendel egy gyorsan megjelenő könyvet. A könyvkiállításon levő egyik felhajtó azt akarta, hogy szerezzem meg az Egyesült Királyság területére a jogot a glasznosztyról és a béke válságáról szóló könyvhöz. Régi és jelenlegi háborúpártiak esszéi, a hadászat újraértékelései. Lehetséges-e, hogy végre kitör a béke? Összeszedtek néhány öreg amerikai háborús veteránt a hatvanas évekből, és kimutatták, hogy az életük milyen gyökeresen megváltozott, amióta visszavonultak.

Mentegetődzött, és én azon tűnődtem, hogy miért. Mire készít elő bennünket? Miért érzi úgy, hogy előre enyhítenie kell a csapást? Bob, aki szókimondása ellenére egyáltalán nem volt ostoba, bizonyára ugyanezt a kérdést tette fel magában.

– Nekem elég jó ötletnek tűnik, Barley. Én látok benne pénzt. Talán még veszek is belőle egyet – tette hozzá öltözőbeli kuncogással.

– Szóval tudta, hogy mi a szöveg – mondta Clive, némi éllel a hangjában. – És maga ezt visszaöklendezte. Ezt akarja mondani? Biztosan nem könnyű felidézni az alkoholtól befolyásolt fantázia szárnyalásait, de hálásak lennénk, ha minél jobban igyekezne.

Azon tűnődtem, hogy mit tanulhatott Clive, ha egyáltalában tanult valaha? És hol? Ki szülte őt, ki nemzette? Hol találja a titkosszolgálat ezeket érzéketlen, külvárosi lelkeket, az összes értékükkel együtt vagy anélkül, akik tökéletesen idevalók?

Barley azonban készséges maradt az újabb támadás ellenére is. – Mondtam, hogy én hiszek Gorbacsovban – folytatta kiegyensúlyozottan, és ivott egy korty vizet. – Lehet, hogy ők nem, én igen. Azt mondtam, a Nyugatnak az a dolga, hogy megtalálja Gorbacsov másik felét, a Keletnek pedig az, hogy felismerje annak a felének a fontosságát, amelyik az övéké. Mondtam, hogy ha az amerikaiak valaha is annyit törődnének a leszereléssel, mint amennyit azzal törődnek, hogy valami ostoba holmit a holdra küldjenek, vagy hogy rózsaszín csíkokat tegyenek a fogkrémbe, akkor már rég megtörtént volna a leszerelés. Azt mondtam, a Nyugatnak az a nagy bűne, hogy azt hiszi, a fegyverkezési verseny állandó fokozásával tönkre lehet tenni a szovjet rendszert, pedig ezzel csak az emberiség sorsát kockáztatjuk. Mondtam, hogy a kardcsörtetéssel a Nyugat okot ad a szovjet vezetőknek, hogy zárva tartsák a kapuikat, és katonai államot tartsanak fenn.

Walter nyihogásszerű nevetést hallatott, majd csupasz kezét foghíjas szájára szorította. – Te jó isten! Szóval mi vagyunk a hibásak Oroszország hibáiért? Ó, szerintem ez fantasztikusan mulatságos! Nem gondolja, hogy esetleg, például, ők maguk csinálták maguknak? Hogy saját paranoiájukba zárták be magukat? Nem, nem gondolja Látom.

Barley rendületlenül folytatta a vallomását. – Valaki megkérdezte tőlem, nem gondolom-e, hogy a nukleáris fegyverek biztosítják a békét negyvven éve? Azt válaszoltam, hogy ez csak süket duma. Ezzel az erővel azt is mondhatnánk, hogy a puskapor őrizte a békét Waterloo és Szarajevó között. Különben is, kérdeztem, mi az, hogy béke? A bomba nem akadályozta meg Koreát, és nem akadályozta meg Vietnamot. Nem akadályozta meg, hogy megszorongassák a cseheket, hogy blokád alá vegyék Berlint, hogy felépítsék a berlini falat, vagy hogy bevonuljanak Afganisztánba. Ha ez a béke, akkor próbáljuk meg bomba nélkül. Azt mondtam, hogy nem űrkutatásokra van szükség, hanem az emberi természetet kell kutatni. A nagyhatalmaknak közösen kell rendet tartaniuk a világban. Remekeltem.

– És el is hitte ezt a sok ostobaságot? – kérdezte Clive.

Úgy tűnt, hogy Barley nem tudja. Hirtelen mintha alapvetően felületesnek tartotta és elszégyellte volna magát. – Aztán a dzsesszről beszélgettünk – mondta. – Bix Beiderbeckéről, Louis Armstrongról, Lester Youngról. Játszottam is egy kicsit.

– Úgy érti, hogy valakinek volt szaxofonja? – kiáltott fel Bob spontán viccelődve. – És még mijük volt? Nagydobjuk? Egy egész felszerelésük? Barley, én ezt nem hiszem el!

Először azt hittem, hogy Barley otthagy bennünket. Elengedte magát, és feltápászkodott. Körbenézett az ajtót keresve, aztán bocsánatkérően elindult felé, mire Ned rémülten felugrott, attól félve, hogy Brock kapja el elsőként. De Barley megállt a szoba közepén, ahol egy alacsony faragott asztal állt. Lehajolt, és az ujjaival könnyedén dobolni kezdett a szélén, miközben az orrán keresztül énekelte, hogy „pá-pá-páá, pá-pá-pá-pá”, színlelt cintányér-, seprű- és dobkísérettel.

Bob máris tapsolt, Walterrel együtt. Én úgyszintén, Ned pedig nevetett. Egyedül Clive nem talált benne semmi mulatságosat. Barley ivott egy józanító kortyot, és visszaült a helyére.

– Aztán megkérdezték tőlem, hogy mit lehetne tenni – mondta, mintha fel sem állt volna.

– Ki kérdezte? – szólalt meg Clive, a rá jellemző idegesítő kétkedéssel.

– Valaki az asztalnál. Mit számít ez?

– Tegyük fel, hogy minden számít – felelte Clive.

Barley megint utánozta az orosz beszédet, fojtott és nyomasztó hangon. – „Rendben van, Barley. Tegyük fel, hogy minden úgy van, ahogy mondja. Ki fogja elvégezni ezeket a kutatásokat az emberi természettel kapcsolatban?” Maguk, mondtam. Nagyon meglepődtek. Miért? Azért, mondtam, mert amikor radikális változásokra került a sor, a szovjeteknek ez könnyebben ment, mint a Nyugatnak. Nekik kevés vezetőjük van, és az értelmiségüknek nagy a befolyása. Egy nyugati demokráciában sokkal nehezebb valakinek hallatnia a hangját a sok között. Nagyon tetszett nekik ez az ellentmondás. És nekem is.

Még ez a nagy demokratikus értékek ellen intézett frontális támadás sem tudta felborzolni Bob jó szándékú türelmét..

– Hát, Barley, ez elég szélsőséges megállapítás, de azt hiszem, van benne némi igazság.

– Na és javasolt valamit arra, hogy mit kellene tenni? – erősködött Clive.

– Azt mondtam, hogy csak az utópia maradt. Kifejtettem, hogy ami húsz évvel ezelőtt fantazmagóriának tűnt, az az egyetlen reményünk ma, akár leszerelésről, ökológiáról, akár a puszta életben maradásról beszélünk. Gorbacsov ezt megértette, a Nyugat nem akarja megérteni. Azt mondtad hogy a nyugati értelmiségnek meg kell találnia a maga hangját. És azt is mondtam, hogy a Nyugatnak példát kell mutatnia, nem pedig követnie azt. Mindenkinek kötelessége, hogy elindítsa a lavinát.

– Szóval egyoldalú leszerelés – mondta Clive, két kezét összekulcsolva. – Na tessék, Aldermaston! Úgy-úgy. Igen. – Vagyis nem annyira azt mondta, hogy „igen”, mint inkább azt, hogy „mgen”, ahogy olyankor szokta mondani, amikor valójában „nem”-re gondolt.

De Bob le volt nyűgözve. – És ez az egész ékesszólás abból van, hogy olvasgatott egy kicsit a témáról? – kérdezte. – Barley, szerintem ez rendkívüli. Hát tudja, ha én így magamba tudnék szívni dolgokat, büszke lennék magamra.

Talán túlságosan is rendkívüli, ezt is ki lehetett venni a szavaiból, de a célzást Barley nyilván nem értette.

– És mialatt maga éppen legrosszabb ösztöneinktől mentett meg bennünket, mit csinált az a Goethe nevű ember? – kérdezte Clive.

– Semmit. A többiek bekapcsolódtak. Goethe nem.

– De figyelt? Gondolom, tágra nyílt szemekkel.

– Addigra már újra felosztottuk a világot. Újracsináltuk az egész Jaltát. Mindenki egyszerre beszélt. Kivéve Goethét. Ő nem evett, nem beszélt. Egyfolytában mondtam neki az ötleteket, csupán azért, mert nem kapcsolódott be. Egyszerűen csak sápadt lett, és még többet ivott. Nem is foglalkoztam vele.

És Goethe meg sem szólalt. Barley ugyanabban a homályos önmarcangoló hangnemben folytatta. Egész délután azt se mondta, hogy bakfitty, folytatta Barley. Goethe csak hallgatott, valami láthatatlan kristály gömbbe bámult. Nevetett, de semmi esetre sem olyankor, amikor volt min nevetni. Vagy felállt, és egyenesen odament az italokhoz hogy vigyen magának még egy vodkát, amikor mindenki más bort ivott, majd visszament egy teli pohárral, amit egy-két húzásra behajított, akárhányszor valaki megfelelő tósztot mondott. De Goethe, ő nem mondott semmiféle tósztot, mondta Barley. Az a típusú ember volt, aki erkölcsi hatást gyakorol a hallgatásával, mondta, úgyhogy az ember a végén azon tűnődik, vajon valami titkolt betegségben fog meghalni, vagy valamilyen nagy tettre készül.

Amikor Nyezsdanov bevezette a csoportot a házba, hogy a sztereón meghallgassák Count Basie-t, Goethe engedelmesen ment velük. Késő éjszaka volt, és Barley már nem is gondolt rá, amikor végül hallotta Goethét beszélni.

Ned megint megengedett magának egy ritka kérdést. – Hogyan viselkedtek vele a többiek?

– Tisztelték, ő volt a kabalájuk. „Lássuk, mi a véleménye Goethének!” Felemelte a poharát, ivott az egészségükre, és mindnyájan nevettünk – kivéve Goethét.

– A nők is?

– Mindenki. Meghajoltak előtte. Úgyszólván utat nyitottak neki. Itt jön a nagy Goethe.

– És senki sem mondta magának, hogy hol él, vagy hol dolgozik?

– Azt mondták, hogy szabadságra jött egy olyan helyről, ahol nem engedik meg az ivást. Szóval ivó-szabadság volt. Folyton ittak az ivó-szabadságára. Valakinek a testvére volt. Tamaráé, nem tudom. Talán unokatestvére. Nem értettem.

– Gondolja, hogy védték őt? – kérdezte Clive.

Barley hallgatása senkiéhez sem hasonlít, gondoltam. A maga finom módján kézben tartja a jelenlegi dolgokat. A gondolatai elhagyják a szobát, és az ember tűkön ülve várja, hogy visszajönnek-e.

– Igen – mondta Barley váratlanul, olyan hangon, mintha saját válasza meglepte volna. – Igen, igen, védték őt. Úgy van. Az őt támogató klub tagjai voltak, persze, azok hát.

– Mitől védték?

Újabb csend.

– Talán attól, hogy magyarázkodnia kelljen. Akkor nem ezt gondoltam. De most igen. Igen.

– És miért kellett volna magyarázkodnia? Tudna valami okot említeni anélkül, hogy kitalálna egyet? – kérdezte Clive, aki láthatóan elhatározta, hogy feldühíti Barleyt.

De Barley nem ugrott fel. – Én nem találok ki semmit – mondta, és azt hiszem, mindannyian tudtuk, hogy ez igaz. Megint elkalandozott. – Rendkívüli volt. Lehetett érezni belőle – mondta, újra visszakanyarodva.

– Az mit jelent?

– Az ékesszóló hallgatást. Csak az agya kattogott óránként százmérföldes sebességgel.

– De senki sem mondta magának, hogy „Ő egy lángész”, vagy valami ilyesmi?

– Senki sem mondta. Nem is kellett.

Barley Nedre pillantott, aki jelezte, hogy megérti. Mint vérbeli külsősnek, még ha szükségszerűen állandó állomáshelyen tartózkodott is, Nednek megvolt a képessége arra, hogy lekörözzön valakit, amikor az azt hitte, hogy még csak most próbálja utolérni.

Bobnak más kérdése volt. – Barley, nem volt valaki, aki magába karolt és elmagyarázta, hogy Goethe miért iszik?

Barleyból jóízű nevetés tört ki. Átmeneti feszélyezetlenségei egy kicsit ijesztőek voltak. – Oroszországban nem kell ok arra, hogy valaki igyon, az ég szerelmére! Mutasson nekem egyetlen valamire, való orosz embert, aki józanul képes elviselni az országában meglevő problémákat!

Megint csak hallgatásba burkolózott, fintorokat vágva a sötétbe. Fölhúzta a szemöldökét, és valami szitokfélét mormogott, szerintem önmagának. Aztán hirtelen abbahagyta. – Éjféltájban ijedten ébredtem fel – mondta nevetve. – Te jó isten! Hol vagyok? A verandán feküdtem egy nyugágyon, egy rohadt pokróccal betakarva! Először azt hittem, az Államokban vagyok. Olyan zsalugáteres tornác volt szúnyoghálóval, és azon túl a kert. El nem tudtam képzelni, hogy kerültem ilyen hamar Amerikába a peregyelkinói ebéd után. Aztán eszembe jutott, hogy nem beszéltek többet velem, és unatkozni kezdtem. Nem személyes okuk volt rá, hanem részegek voltak, és belefáradtak abba, hogy részegen idegen nyelven beszéljenek. Úgyhogy én letelepedtem a verandán egy üveg skót whisky társaságában. Valaki pokrócot dobott rám, hogy ne érjen a harmat. Arra gondoltam, hogy biztosan a hold ébresztett fel. Óriási telihold. Vérvörös. S akkor meghallottam, hogy az a fickó beszél hozzám. Nagyon komor volt. Hibátlan angolsággal beszélt. Szent isten, gondoltam, ilyen későn még új vendégek. „Néhány dolog szükségszerűen rossz, Mr. Barley. Néhány dolog inkább rossz, mint szükségszerű”, mondta. Abból idézett, amit ebédnél mondtam. A békéről tartott világrengető előadásom része volt. Azt nem tudom, hogy én kitől idéztem. Aztán megnézem közelebbről, és látom, hogy ez a száznyolcvan centis, szakállas keselyű lebeg fölöttem, kezében egy üveg vodkával, s a haját az arcába csapkodja a szél. – Helló, Goethe! – mondom neki. – Maga még él? Örülök, hogy látom.

Bármi volt az, amitől Barley az imént megszabadult, ugyanaz ismét megbéklyózta, mert az arca újra elborult.

– És akkor megint visszamondja nekem az egyik ebédnél elejtett gyöngyszememet. „Minden áldozat egyenlő. Senki sem egyenlőbb másoknál.” Nevetek. De nem nagyon. Azt hiszem, zavarban vagyok. Kínos. Úgy érzem, hogy kémkednek utánam. A fickó végigüli az ebédet, részegen, nem eszik, nem szól egy szót sem. És egyszer csak tíz órával később olyan pontosan idéz engem, mint egy magnószalag. Nem valami kellemes dolog. „Kicsoda maga, Goethe?” – kérdezem tőle. – „Mit csinál, amikor nem iszik és nem figyel?” „Erkölcsi számkivetett vagyok – mondja. – Megbecstelenített elméletekkel foglalkozom.” „Mindig örülök, ha egy íróval találkozom – mondom neki. – Miféle dolgokat ír mostanában?” „Mindenfélét – válaszolja. – Történelmet, vígjátékot, hazugságokat, szerelmes regényeket.” Aztán elkezdi nekem ecsetelni, hogy írt egy darab vajról, ami elolvadt a napon, mert nem volt következetes nézőpontja. Csak az volt az érdekes, hogy nem úgy beszélt, mint aki író. Túl bátortalanul. Nevetett saját magán, és amennyire ki tudtam venni, rajtam is nevetett. Nem mintha nem lett volna meg minden alapja hozzá, de hát ettől még nem volt viccesebb.

Ismét vártunk, és néztük Barley halvány körvonalait. Bennünk volt a feszültség vagy őbenne? Kortyolt egyet a poharából. Körbeforgatta a fejét, és valami olyasmit motyogott, hogy „nem jól van”, vagy talán „a pokolba”, amit sem a hallgatósága, sem a mikrofonok nem fogtak fel pontosan. Hallottuk, hogy a széke úgy ropog, mint a nedves tűzifa. A szalagon úgy hallatszik, mint egy fegyveres támadás.

– Szóval aztán így szól hozzám: „Ugyan már, Mr. Barley! Maga kiadó. Nem akarja megkérdezni tőlem, hogy honnan szedem a gondolataimat?” Én meg azt gondoltam: Hát ezt éppen nem kérdezik meg a kiadók, öregem, de hát nem mindegy? „Oké, Goethe – mondom neki. – Honnan szedi a gondolatait?” „Mr. Barley, a gondolataim a következőkből származnak: egy...” – és elkezd számolni.

Barley is kinyújtotta hosszú ujjait, és számolt rajtuk, csupán a legenyhébb orosz hanglejtéseket utánozva. És engem megint meglepett zenei memóriájának kifinomultsága, amit valahogy úgy ért el, hogy nem is annyira ismételte a szavakat, mint inkább felidézte őket valamilyen átkozott visszhangzó kamrából, amelyben soha semmi nem halványodott el abból, amit hallott.

– „A gondolataim a következőkből származnak: egy – az 1930-as évekbeli berlini kávéházak papírterítőiből.” Aztán húz egyet a vodkából, és hangosan kortyint az éjszakai levegőből, mindkettőt egyszerre. És csikorog. Tudják, milyen az? Az olyan bugyborékoló mellű fickóknál? „Kettő – mondja –, a nálam tehetségesebb versenytársaim publikációiból. Három – az összes nemzet tábornokainak és politikusainak ocsmány agyszüleményeiből. Négy – az erőszakkal összeszedett náci tudósok elszabadult elméjéből. Öt – a nagy szovjet emberektől, akiknek minden demokratikus kívánságát megszűrik felfelé úgy, hogy minden szinten megvitatják, s végül a Névába dobják. Hat – nagy ritkán egy olyan kiváló nyugati értelmiségi agyából, aki véletlenül felbukkan az életemben.” Ez nyilván én vagyok, mert a szeme rám tapad, hogy lássa, hogyan fogadom ezt. Csak bámul és bámul, mint egy koravén gyerek. És közvetíti felém ezeket az életfontosságú jeleket. Aztán hirtelen megváltozik és gyanakvó lesz. Az oroszoknál ez előfordul. „Kész előadást tartott az ebédnél – mondja. – Hogy vette rá Nyezsdanovot, hogy meghívja magát?” Gúnyos vigyor. Ez azt jelenti, hogy nem hiszek neked. „Nem én vettem rá – mondom neki. – Az ő ötlete volt. Mit akar rám kenni?” „Ötleteknek nincsenek tulajdonosaik – válaszolja. – Maga ültette a fülébe. Maga okos fickó. Ravasz munka, mondhatom. Gratulálok.” – Aztán a gúnyos vigyorgás helyett a vállamba csimpaszkodik, mintha fuldokolna. Nem tudom, hogy beteg, vagy elvesztette az egyensúlyát. Az a kellemetlen érzésem támad, hogy talán hányni akar. Próbálok segíteni neki, de nem tudom, hogyan. Forró, mint a tűz, és izzad. Az izzadságcseppjei rám csöpögnek. A haja tiszta víz. Micsoda vad gyermeki szemek! Meglazítom a gallérját, fut át az agyamon. Aztán érzékelem a hangját, pontosan bele a fülembe, az ajkait és a forró leheletét, mindet egyszerre. Először nem hallom, mert túl közel van. Hátrálok, de ő jön velem. „Minden szót elhiszek, amit mondott – suttogja. – A szívemhez szólt. Adja a szavát arra, hogy maga nem angol kém, és én is szavamat adom valamire!”

– Pontosan ezekkel a szavakkal – mondta Barley, mintha szégyellné. – Minden szóra emlékezett, amit mondtam. És én is emlékszem minden szavára.

Barley nem először beszélt úgy az emlékezetről, mintha az valami szerencsétlen dolog volna, s talán épp ezért azon kaptam magam, mint olyan gyakran, hogy Hannah-ra gondolok. „Szegény Palfrey” – gúnyolódott velem kötekedő hangulatainak egyikében, meztelen testét nézegetve a tükörben, miközben tonikos vodkáját szürcsölgette, és készült visszamenni a férjéhez. „Olyan memóriával, amilyen neked van, hogy fogsz tudni valaha is elfelejteni egy ilyen lányt, mint én?”

Vajon Barley mindenkire ilyen hatással van – tűnődtem –, hogy öntudatlanul felpiszkálja az emberek központi idegeit, és legtitkosabb gondolataikba kergeti őket? Talán Goethével is ezt csinálta.

Az ezután következő részt sohasem írták le, sohasem rövidítették, sohasem „rekonstruálták”. A beavatottaknak vagy a változtatás nélküli magnószalagot, vagy annak teljes gépelt változatát mutatták meg. A be nem avatottak számára ez az anyag sosem létezett. Ez volt a kritikus pontja mindannak, ami ezután következett, és szándékos ködösítéssel elnevezték „a lisszaboni változat"-nak. Amikor az Atlanti-óceán mindkét partján élő alkimistákra, teológusokra és végső felhasználókra került a sor, ez volt az a rész, amelyet kiválasztottak és végigfuttattak varázsdobozaikon, hogy igazolják agyafúrt abszurditásaikra jellemző előre gyártott érveiket.

– „Tényleg nem vagyok kém, Goethe, öregfiú. Nem vagyok, soha nem voltam, és nem leszek. Ha maga az is, én nem. Mi a véleménye a sakkról? Szereti a sakkot? Beszéljünk a sakkról!” Úgy tűnik, hogy nem hallja. „És maga nem amerikai? Senkinek sem kémkedik, még nekünk sem?” – „Ide figyeljen, Goethe! – mondom neki. – Hogy őszinte legyek, kezdek egy kicsit ideges lenni. Én senkinek nem kémkedek. Én én vagyok. Vagy beszéljünk a sakkról, vagy próbálkozzon másvalakivel, oké?” Azt hittem, ettől befogja a száját, de nem. Mindent tud a sakkról, mondta. A sakkban az egyik tagnak van stratégiája, és ha a másik tag ezt nem ismeri fel, vagy ha nem figyeli az óráját, akkor veszít. A sakkban az elmélet a valóság. De az életben, bizonyos életformákban, lehet olyan helyzet, amikor az egyik játékosnak olyan torz elképzelései vannak egy másikról, hogy a végén kitalálja azt az ellenfelet, amelyikre szüksége van. Egyetértek ezzel? Goethe, én teljesen egyetértek. Aztán hirtelen már nem is a sakkról van szó, és úgy magyarázkodik, ahogy az oroszok szoktak, amikor részegek. Miért van a világon, csak magunk között. Azt mondja, ő két lélekkel született, csakúgy, mint Faust, és ezért hívják Goethének. Elmeséli, hogy az anyja festő volt, de azt festette le, amit látott, így természetesen nem állíthatott ki és nem vehetett anyagokat. Mert bármit látunk, az államtitok. Még ha illúzió is, akkor is államtitok. Ha nem működik és soha nem is fog, akkor is államtitok. És ha elejétől a végéig hazugság, akkor az a legfontosabb államtitok az összes közül. Elmondja, hogy az apja tizenkét évet töltött táborokban, és a túlzott szellemi képességébe halt bele. Azt mondja, az apjával az volt a baj, hogy mártír volt. Az áldozatok is elég rosszak, a szentek még rosszabbak, mondja, de a mártírok, azok mindennek a teteje. Egyetértek? Egyetértek. Nem tudom, miért értek egyet, de én egy udvarias lélek vagyok, és amikor egy fickó, aki a fejemet szorongatja, elmondja nekem, hogy az apja tizenkét évet bírt ki, aztán meghalt, akkor én nem fogok vele vitatkozni, még akkor sem, amikor kapatos vagyok.

– Kérdem tőle, hogy mi az igazi neve. Azt mondja, nincs neki. Az apja magával vitte. Azt mondja, bármelyik tisztességes társadalomban a tudatlanokat lövik le, de Oroszországban fordítva van, úgyhogy az apját azért lőtték le, mert – az anyjával ellentétben – nem volt hajlandó úgy meghalni, hogy megszakad a szíve. Azt mondja, erre akarja a szavát adni. Elmondja, hogy szereti az angolokat. Az angolok Európa erkölcsi vezetői akik titokban egyensúlyban tartják és egységessé teszik a nagy európai ideált. Azt mondja, az angolok megértik a szavak és a tettek közötti kapcsolatot, míg Oroszországban már senki sem hisz a tettekben, úgyhogy a szavak helyettesítik azokat, fel egészen a legfelső szintig, a szavak helyettesítik az igazságot, amit senki sem akar hallani, mert úgysem tudják megváltoztatni, vagy ha megváltoztatják, akkor elveszítik az állásukat, vagy talán egyszerűen nem is tudják, hogyan kell megváltoztatni. Azt mondja, az oroszoknak az a balszerencséjük, hogy európaiak szeretnének lenni, de az a sorsuk, hogy amerikaiak legyenek, és hogy az amerikaiak materialista logikával fertőzték meg a világot. Ha szomszédomnak van egy autója, akkor nekem két autó kell. Ha a szomszédomnak van egy puskája, nekem két puska kell. Ha a szomszédomnak van egy bombája, akkor nekem nagyobb bomba kell és több, s mit számít az, hogy sohasem találnak bele a célpontba. Tehát csak annyit kell tennem, hogy elképzelem magamnak a szomszéd puskáját és azt megduplázom, s akkor megvan az indokom bármire, amit gyártani akarok. Egyetértek?

Csoda, hogy itt most senki sem szólt közbe, még Walter sem. Nem szólt semmit, tartotta a száját, mint mindenki más. Még egy széknyikorgás sem hallatszik, mielőtt Barley folytatná.

– Úgyhogy egyetértek. Igen, Goethe, teljesen egyetértek magával. Bármi jobb annál a kérdésnél, hogy angol kém vagyok-e. Elkezdett beszélni a nagy tizenkilencedik századi misztikus költőről, Pityurinról.

– Pecserin – szólal meg egy nagyon éles hang. Végül csak nem bírta tovább Walter.

– Úgy van, Pecserin – helyesel Barley. – Vlagyimir Pecserin. Pecserin fel akarta áldozni magát az emberiségért, keresztre feszítve meghalni, miközben anyja a lábainál hever. Hallottam róla? Nem. Pecserin Írországba ment, és szerzetes lett, mondja. De ezt Goethe nem tudja megtenni, mert nem kap vízumot, és egyébként sem szereti Istent, Pecserin szerette Istent, de nem szerette a tudományt, hacsak nem az emberi lélekkel foglalkozott. Kérdem tőle, hány éves. Mármint Goethe, nem Pecserin. Most körülbelül hétévesnek látszik, a százhoz közeledve. Azt mondja, közelebb van a halálhoz, mint ez élethez. Azt mondja, ötvenéves, de épp csak hogy megszületett.

Walter közbeszól, de halkan, mint aki templomban van, egyáltalán nem a szokásos visító hangján. – Miért a korát kérdezte meg? Pont ezt, amikor annyi mindent kérdezhetett volna? Mi a fenét számít ilyenkor, hogy hány foga van?

– Olyan nyugtalanító. Egy ránc sincs rajta, amíg össze nem ráncolja a homlokát.

– És tudományt mondott. Nem fizikát. Tudományt?

– Tudományt. Aztán elkezd Pecserint szavalni. Menet közben fordítja. Először oroszul, utána angolul. Milyen édes gyűlölni a szülőföldet és sóváran várni megsemmisülését... és a romjai közt meglátni az egyetemes újjászületés hajnalát. Lehet, hogy nem egészen így van, de ez a lényege. Pecserin megértette, hogy lehet egyszerre szeretni a hazánkat és gyűlölni a rendszerét, mondja. Pecserin teljesen odáig volt Angliáért, akárcsak Goethe. Angliáért, amely az igazságosság, az igazság és a szabadság hazája. Pecserin megmutatta, hogy nincs semmi hűtlenség az árulásban, feltéve, hogy az ember azt árulja el, amit gyűlöl, és azért harcol, amit szeret. Na, most tegyük fel, hogy Pecserin óriási titkokkal rendelkezett volna az orosz lélekről. Mit tett volna? Nyilvánvaló. Átadta volna az angoloknak.

– Most már szeretnék megszabadulni tőle. Kezdek pánikba esni. Ismét közelebb húzódik. Az arcunk összeér. Zihál és csikorog, mint egy gőzgép. A szíve majd kiugrik a melléből. És azok a nagy, barna, kerek szemek! „Mit ivott? – kérdeztem. – Kortizont?”

– „Tudja, mit mondott még ebédnél?” – kérdi tőlem.

– „Semmit – mondom. – Én nem voltam ott. Két másik pasas volt, és először ők ütöttek meg engem.” Megint nem hallja, amit mondok.

– „Azt mondta; Ma az embernek úgy kell gondolkodnia, mint egy hősnek, hogy egyszerűen tisztességes emberként tudjon viselkedni. ”

– „Ez nem eredeti – mondom. – Egyetlen része sem az. Az egészet másoktól szedtem. Nem az én gondolataim. És most már felejtse el mindazt, amit mondtam, és menjen vissza a többiekhez!” Nem figyel rám. Megragadja a karomat. A keze, mint egy lányé, de szorítása, mint a vas. „Ígérje meg, hogy ha valaha leszek olyan bátor, hogy hősként fogok gondolkodni, akkor maga úgy fog cselekedni, mint egy egyszerűen tisztességes ember! ”

– „Nézze! – mondtam neki. – Hagyjuk ezt, együnk valamit! Van bent egy kis leves. Érzem az illatát. Szereti a levest? A levest?”

– Amennyire meg tudom állapítani, nem sír, de arca teljesen nedves. Mint a fájdalom verejtéke azon a fehér bőrön mindenütt. Úgy kapaszkodik a csuklómba, mintha a papja volnék. – „Ígérje meg!” – kérlel.

– „De hát mit kellene megígérnem, az isten szerelmére?

– „Ígérje meg, hogy úriemberként fog viselkedni!”

– „Én nem vagyok úriember. Könyvkiadó vagyok.”

– Erre felnevet. Most először. Öblös nevetés, de van benne valami furcsa kattogás. „El sem tudja képzelni, mennyi bizalmat merítek a visszautasításából” – mondja.

– Ez az a pillanat, amikor felállok. Szépen, könnyedén, nehogy megijesszem. Közben ő még mindig kapaszkodik belém. „Mindennap tudományos bűnt követek el – mondja. – Az ekevasból kardot csinálok. Félrevezetem a vezetőinket. Félrevezetem a magukéit. Állandósítom a hazugságot. Mindennap megölöm magamban az emberiséget. Figyeljen rám!”

– „Most már mennem kell, Goethe, öreg cimbora. Azok a kedves felügyelő hölgyek a szállodában mind fent vannak, és aggódnak miattam. Eresszen el, legyen szíves, eltöri a karomat!”

– Átölel, magához szorít. Úgy érzem magam, mint egy kövér fiú, ő meg olyan sovány. Nedves a szakálla, nedves a haja, ég a forróságtól.

– „Ígérje meg!” – mondja.

– Kikényszerítette belőlem. A forróság. Sose láttam még ilyet. „Ígérje meg! Ígérje meg!”

– „Rendben van – mondom neki. – Ha valaha sikerül hősnek lennie, én tisztességes ember leszek. Megegyeztünk. Oké? De most már engedjen el! Úgy,jól van.”

– Ígérje meg!” – mondja megint.

– Megígérem” – mondom, és lerázom magamról.

Walter üvölt. Sem előzetes figyelmeztetéseink, sem dühös pillantásaink nem tudták megfékezni többé. – De maga hitt neki, Barley? Vagy porhintésnek vette? Maga alapjában véve agyafúrt fickó. Mit érzett?

Csend. És még mindig csend. Aztán végül: – Részeg volt. Talán kétszer voltam életemben olyan részeg, mint ő. Mondjuk, háromszor. Egész álló nap öntötte magába a vodkát, és még akkor is úgy itta, mint a vizet. De teljesen világosan beszélt. És én hittem neki. Nem az a fajta fickó, akinek nem hisz az ember.

Megint Walter, dühösen:

– De mit hitt el? Maga szerint miről beszélt magának? Maga szerint mit csinált? Mi ez az egész duma olyan dolgokról, amelyek nem találják el a célpontjukat, arról, hogy a vezetőiknek meg a magukéinak hazudik, meg a sakkról, ami nem sakk, hanem valami más? Maga tud összeadni, nem? Miért nem jött el hozzánk? Én tudom, hogy miért. Maga a homokba dugta a fejét. „Nem tudom, mert nem akarom tudni.” Ez maga.

A következő hang a szalagon ezután az, hogy Barley megint átkozza magát, miközben összevissza trappol a szobában. – A fene egye meg, a fene egye meg, a fene egye meg – motyogja. Csak mondja és mondja. Egészen addig, amíg, közbevágva, meg nem szólal Clive hangja. Ha valaha Clive-nak kellene elrendelnie a világegyetem megsemmisítését, azt hiszem, ugyanezt az élettelen hangot használná.

– Sajnálom, de az az érzésem, hogy szükségünk lesz a maga nagyon komoly segítségére – mondja.

Furcsa módon, azt hiszem, Clive tényleg sajnálta. Műszaki ember volt, aki nem volt hozzászokva az élő forrásokhoz, a modern irányzat szűk látókörű hírszerzési szakbarbárja. Hitt abban, hogy a tények jelentik az információ egyedüli formáját, és mindenkit lenézett, aki nem vetette alá magát a tényeknek. Ha volt valami, amit egyáltalán szeretett az életben, a saját előmenetelén és ezüst Mercedesén kívül, amit nem volt hajlandó kivinni a garázsból, ha csak egy karcolás is volt rajta, akkor az a hardver volt és az erős amerikaiak – ebben a sorrendben. Ahhoz, hogy Clive sziporkázhasson, az kellett volna, hogy a Kékmadár egy megfejtett kód, egy műhold vagy egy ügynökségen belüli bizottság legyen. S akkor Barleynak meg sem kellett volna születnie.

Ned viszont teljesen az ellenkezője volt, és emiatt többet is kockáztatott. Alkatánál és képzettségénél fogva hírszerző-irányító és parancsnok volt. Az élő források jelentették számára az éltető elemet és, már amennyire ismerte ezt a szót, a szenvedélyt. Megvetette a hírszerző politika belső harcait, és az egészet boldogan hagyta Clive-ra, akárcsak az elemzést Walterre. Ebben az értelemben Ned megrögzött primitív volt, míg Clive, aki az emberi természetet egyetlen hatalmas, visszataszító ingoványnak látta, modernista hírében állott.