3

Mi öreg rókák azt szoktuk mondani, nem létezik olyan, hogy egy hírszerzési akció alkalomadtán ne fulladna bohózatba. Minél nagyobb az akció, annál élénkebb a röhögés, és a titkosszolgálat történetének egyik ténye, hogy a Bartholomew alias Barley Scott Blairért folytatott egyhetes embervadászat akkora felfordulást és annyi balsikert eredményezett, hogy az egy tucat titkosszolgálati hálózatot is mozgásba tudott volna lendíteni. Az olyan maradi gondolkodású fiatal újoncok, mint az Orosz Ház-beli Brock, már akkor gyűlölte Barley életét, amikor még meg sem találták azt az embert, aki a főszereplője volt.

Miután már öt napja hajszolták, úgy gondolták, hogy mindent tudnak Barleyról, kivéve azt, hogy hol van. Tudtak szabadgondolkodó szüleiről, költséges taníttatásáról, aminek semmi foganatja nem volt, és az összes tönkrement házasságának jelentéktelen részleteiről. Ismerték azt a Camden Town-i kávéházat, ahol sakkozni szokott mindenféle csavargó lélekkel, aki véletlenül betévedt. Igazi úriember, még akkor is, ha ő a hibás – mondták Wicklow-nak, aki válóperes ügynöknek adta ki magát. A szokásos gyermeteg, de hatékony ürügyekkel bekopogtattak egy Hove-ban élő nővéréhez, aki már lemondott róla, hampsteadi kereskedőkhöz, akik éppen írtak neki, egy férjnél lévő lányához Granthamben, aki imádta őt, és egy magányos farkasként élő fiához a Cityben, aki olyan zárkózott volt, mint aki némasági fogadalmat tett.

Beszéltek egy másodrangú dzsesszzenekar tagjaival, akikkel időnként szaxofonozott, a szociális nővérrel abban a kórházban, ahol ő mint szociális látogató volt bejegyezve, és annak a kentishi templomnak a lelkészével, amelyben mindenki megdöbbenésére tenorista volt. – Néha eljön, és olyan gyönyörű hangja van – mondta a lelkész elnézően. De amikor, ismét csak az öreg Palfrey közreműködésével, megpróbálták lehallgatni a telefonját, hogy jobban is megismerjék azt a gyönyörű hangot, nem volt mit lehallgatni, mert nem fizette ki a telefonszámláit.

Még a saját nyilvántartásukban is nyomára bukkantak. Vagyis inkább az amerikaiak találták meg nekik, amitől nem nagyon voltak elragadtatva. Kiderült ugyanis, hogy a hatvanas évek elején, amikor fennállt a veszélye annak, hogy bármelyik angol férfit, akinek kettős jelentésű neve van, beszervezik a titkosszolgálatba, Barley nevét eljuttatták New Yorkba megvizsgálásra valamiféle részlegesen betartott kétoldalú biztonsági egyezmény keretén belül. Brock, dühöngve, újra ellenőrizte a központi nyilvántartóban, ahol először tagadták, hogy bármit is tudnának Barleyról, majd kibányászták a kartotékját annak a fehér betűrendes iratgyűjtőnek az egyik rekeszéből, amely még mindig arra várt, hogy a tartalmát rátegyék a számítógépre. A fehér kartotékból pedig egy fehér dossziét, amelyben benne volt az eredeti vizsgálati űrlap és a levelezés. Brock úgy rontott be Ned szobájába, mintha megtalálta volna mindennek a kulcsát. Kora: 22! Hobbija: színház és zene! Sport; semmi! A számításba vétel oka: egy Lionel nevű unokatestvér a Királyi Testőrségben!

Egyedül a végeredmény hiányzott. A beszervező tiszt az Athenaeumban megebédeltette Barleyt, a dossziéjára rápecsételte, hogy „Az ügy lezárva”,és vette a fáradságot, hogy kézzel hozzátegye: ,,véglegesen”.

Mindazonáltal ennek a több mint húsz évvel ezelőtti epizódnak volt bizonyos közvetett hatása vele szemben tanúsított magatartásukra, mint ahogy egy darabig kínosan zavarba ejtette őket apjának, az öreg Salisbury Blairnek a furcsa baloldali vonzalma is. Ez az ő szemükben aláásta Barley függetlenségét. Persze nem Ned szemében, mert Nedet kemény fából faragták, hanem a többiekében – Brockéban és a fiatalabbakéban. Ettől úgy érezték, hogy valamilyen módon birtokolták őt, még ha úgy is, mint az ő rejtélyükre sikertelenül pályázó személyt.

Újabb reményeket foszlatott szét Barley szörnyűséges állapotban lévő autója, amelyre a rendőrök szabálytalan parkolás miatt bukkantak rá a Lexham Gardensben, behorpasztott, koszos sárvédővel, lejárt rendszámmal, a kesztyűtartóban pedig egy fél üveg skót whiskyvel s egy köteg szerelmes levéllel Barley kézírásával. A szomszédok már hetek óta panaszkodtak az autó miatt.

– Elvontassuk, félretoljuk, megbírságoljuk, vagy egyszerűen zúzzuk be? – kérdezte Nedtől telefonon az előzékeny közlekedési felügyelő.

– Felejtsék el! – válaszolta Ned fáradtan. Ennek ellenére Brockkal együtt odasietett abban a hiú reményben, hogy talál valamilyen nyomot. Kiderült, hogy a szerelmes levelek egy Gardens-beli hölgyhöz íródtak, aki azonban mindet visszaadta neki. Drámai hangon közölte velük, hogy ő aztán a legkevésbé tudhatja, hol van most Barley.

A következő hét csütörtökén, amikor Ned türelmesen ellenőrizgette Barley havi bankelszámolásait, az áthúzott oszlopok között felfedezett egy negyedévenkénti állandó megrendelést egy lisszaboni ingatlanközvetítő vállalat részére, száz-egynéhány fontot egy Valaki Ingatlanközvetítő Limitadának. Hitetlenkedve nézte. És egyre csak nézte. Aztán mondott egy csúnya szót, pedig általában nem szokott káromkodni. Aztán gyorsan telefonált az Utazási Osztálynak, és ellenőriztette velük a régi utaslistákat a Gatwickeri és a Heathrow-n. Amikor az utazásiak visszatelefonáltak, Ned megint káromkodott. Helyben voltak. Napokon át folytak a telefonbeszélgetések, interjúk és ajtózörgetések, a szabályokat mindenféle módokon meg. kerülték, listákat néztek át, táviratokat küldtek baráti hírszolgálatoknak a fél világ fővárosaiba, és a dicsekvő Nyilvántartási Osztályuk szégyenben maradt az amerikaiak előtt. De azok közül, akikkel beszéltek, senki, továbbá semmiféle kutatás nem tudta kideríteni az egyetlen döntő, elengedhetetlen és ostoba tényt, amelyet tudniuk kellett: hogy tíz évvel ezelőtt, miután egy távoli nagynénjétől váratlanul örökölt pár ezret, puszta szeszélyből vett magának egy ócska vityillót Lisszabonban, ahová időnként elvonult kipihenni sokoldalú lelkének fáradalmait. Lehetett volna Cornwall, lehetett volna Provence vagy Timbuktu. De véletlenül Lisszabon tetszett meg neki, lent a vízparton, egy kis elhanyagolt park mellett, az érzékenyebbek szerint túl közel a halpiachoz.

Ezzel a felfedezéssel harcra kész nyugalom szállta meg az Orosz Házat, és Brock csontos arca sárga volt a méregtől.

– Ki a lisszaboni testvérünk manapság? – kérdezte tőle Ned, megint csak olyan könnyeden, mint a tavaszi szellő.

Aztán felhívta az öreg Palfreyt – alias Harryt –, és állandó tartaléknak tette meg, ami – ahogy Hannah mondaná – kiválóan érzékeltette a helyzetemet.

Barley a pultnál ült, amikor Merridew odalépett hozzá. Egy támlátlan széken üldögélt, és az emberi természetről nyomta a szöveget egy alkoholista emigráns tüzér őrnagynak, akit Gravesnek hívtak: Arthur Winslow Graves őrnagynak, akit később Barley kapcsolataként vettek nyilvántartásba, s csupán ennyi köze volt a történethez, de még erről sem szerzett tudomást soha. Barley hosszú és hajlékony hátát a nyitott ajtó felé fordította, az ajtó pedig az udvarra vezetett, így Merridew, egy harmincéves, kövér fiú valamelyest kifújhatta magát, amire nagy szüksége volt, mielőtt akcióba lépett. Fél napja hajszolta Barleyt, de mindenütt elszalasztotta, és mindegyik sikertelenség alkalmával fokozódott a dühe.

Barley lakásánál, innen alig öt percre gyalog, ahol egy angol nő közönséges hangon közölte vele a levélszekrény-nyíláson keresztül, hogy menjen a fenébe.

A British Librarynél, ahol a könyvtáros hölgy közölte, hogy Barley egy délutánt töltött ott böngészéssel, amivel láthatólag azt akarta mondani – bár ezt azonnal cáfolta, amikor nyíltan megkérdezték –, hogy alkoholos kábulatban volt.

És egy visszataszító estorili Tudor-fogadóban, ahol Barley és a barátai folyékony vacsorát fogyasztottak műanyag muskéták alatt, és alig félórával azelőtt távoztak nagy hanggal.

A szálloda – jobban szereti, ha szerényen pensão-nak nevezik – egy régi zárda volt, olyan hely, amelyet kedvelnek az angolok. Ahhoz, hogy odajusson, Merridew-nak meg kellett másznia egy szőlővel befuttatott, kikövezett lépcsőt, majd miután megmászta, és egy első óvatos pillantást vetett rá, sietve vissza kellett mennie szólni Brocknak, hogy fusson, „és tényleg fusson”, és telefonáljon Nednek a sarki kávéházból. Aztán még egyszer meg kellett másznia a lépcsőt, s emiatt érezte azt hogy annyira kifulladt, és hogy a szokásosnál is jobban lóvá tették. Hűvös homokkő és frissen darált kávé szaga keveredett az esti növényillattal, Merridew érzéketlen volt irántuk. A levegő hiányzott neki. Csupán a távoli villamosok zakatolása és hajók dudálása szolgált háttérzajként Barley monológjához. Merridew azonban nem vett róluk tudomást.

– A vak gyerekek nem tudnak rágni, Gravey, kedves öreg bűvészkém – magyarázta Barley türelmesen, pókszerű mutatóujja hegyét az őrnagy köldökén tartva, könyökével pedig a pulton támaszkodva egy befejezetlen sakkjátszma mellett. – Ez tudományos tény, Gravey. A vak gyerekeket meg kell tanítani a harapásra. Hajolj közelebb! Csukd be a szemed!

Gyengéden két keze közé fogva az őrnagy fejét, Barley maga felé fordította, engedékeny száját szétnyitotta, és beledobott pár kesudiót. – Jól van, fiú. Most pedig rágjál, rágjál! Vigyázz a nyelvedre! Rágjál! Na, még egyszer!

Ezt végszónak tekintve, Merridew felöltötte barátkozó mosolyát, és belépett a bárba, ahol meglepetésére két életnagyságú, királyi fogadásra előírt díszruhába öltözött mulatt hölgy falimetszete fogadta a bejárat mindkét oldalán. A hajszíne gesztenyebarna, a szeme színe zöld, mondogatta magában, és úgy ellenőrizte ezeket Barleyn, mintha lovat mustrálna. Magassága pont száznyolcvan centi, frissen borotvált, nyájas modorú, sudár termetű, hóbortos öltözékű. Hóbortos, na ne mondd, gondolta a köpcös Merridew, még mindig szuszogva, miközben megmustrálta Barley vászon vadászingét, szürke flanelnadrágját és szandálját. Mit gondolnak azok az ostobák ott Londonban, hogy mi legyen rajta ebben a hőségben Lisszabonban? Bunda?

– Elnézést kérek – szólalt meg Merridew megnyerő hangon. – Én tulajdonképpen keresek valakit. Tudna nekem segíteni?

– Ami azt bizonyítja, kedves öreg anyaszomorítóm – folytatta Barley, miután óvatosan visszahelyezte az őrnagyot egyenes tartásba –, a közismert dalt idézve, hogy jóllehet, a nagy varázsló húsból gyúrt minket, embert enni nem való.

– Már megbocsásson, de azt hiszem, ön Mr. Bartholomew Scott Blair – mondta Merridew. – Igaz? Jól mondom?

Barley, szorosan tartva az őrnagyot a kabátja hajtókájánál fogva, nehogy valami katonai szerencsétlenség következzék be, óvatosan félfordulatot tett a székén, és végigmérte Merridew-t, a cipőjétől a mosolyáig.

– Tudja, a nevem Merridew, a követségről. Én vagyok az itteni kereskedelmi másodtitkár. Szörnyen sajnálom, de érkezett hozzánk egy önnek szóló, meglehetősen sürgős távirat. Úgy gondoljuk, jó lenne, ha beugrana hozzánk, és haladéktalanul elolvasná. Meg tudná tenni?

S ekkor Merridew ostoba módon olyan mesterkélt mozdulatot tett, ami kövérkés hivatalnokokra jellemző. Egyik karját kinyújtotta, behajlította az ujjait, és fontoskodva végigsimította a feje búbját, mintha meg akart volna bizonyosodni arról, hogy a haja meg ami rajta van, még mindig a helyükön vannak-e. Ez a széles mozdulat – egy kövér embertől egy alacsony teremben – olyan félelmet keltett Barleyban, amely máskülönben szunnyadva maradt volna, mert elképesztően józan lett.

– Azt akarja mondani, öregem, hogy valaki meghalt? – kérdezte olyan fojtott mosollyal, amely a legrosszabb viccre is fel volt készülve.

– Ó, drága uram! Ne legyen olyan morbid kérem! Ez kereskedelmi ügy, nem a konzulátussal kapcsolatos. Különben miért jönne a mi vonalunkon? – Igyekezett nyugtatólag kuncogni egyet.

De Barley nem adta meg magát. Egy cseppet sem. Még mindig abba az irányba nézett, amerre talán maga Merridew is. – Szóval tulajdonképpen mi az ördögről beszélünk? – kérdezte.

– Semmiről – vágta rá Merridew ijedten. – Csak egy sürgős távirat. Ne vegye annyira személyes ügynek! Diplomáciai távirat.

– És kinek sürgős?

– Senkinek. A tartalmát nem mondhatom el itt mindenki előtt. Bizalmas. Csak mi láthatjuk.

A szemüvegét elfelejtették említeni, gondolta Merridew, mialatt viszonozta Barley tekintetét. Kerek, fekete keretes. Túl kicsi a szeméhez képest. Lecsúszik az orra hegyére, amikor mérgesen néz valakire. Szinte célba veszi az embert a tekintetével.

– Még sose hallottam olyan tisztességes adósságról, ami ne várhatna hétfőig – jelentette ki Barley, visszafordulva az őrnagyhoz. – Lazítsa meg az övét, Mr. Merridew! Igyon egyet a prolikra!

Merridew talán nem volt a legkarcsúbb vagy a legmagasabb férfi, de volt stílusa, ravasz volt, és mint sok más kövér ember, ő is rendelkezett a felháborodás váratlan tartalékaival, amelyeket zuhatagként tudott árasztani, ha szükség volt rá.

– Ide figyeljen, Scott Blair, nekem semmi közöm a maga ügyeihez, ezt örömmel mondhatom. Én nem vagyok végrehajtó és nem vagyok küldönc. Diplomata vagyok, és van bizonyos rangom. A fél napomat azzal töltöttem, hogy maga után loholtam, odakinn vár rám egy autó meg egy tisztviselő, s nekem is vannak bizonyos jogaim a saját életemet illetően. Már elnézést kérek.

A duettjük talán a végtelenségig folytatódott volna, ha az őrnagy váratlanul fel nem éled. A vállait hátrarántotta, kezeit a nadrágja szegélyéhez csapta, és az állát felvetve fogvicsorítva-tisztelgő grimaszt vágott.

– Királyi idézés, Barley – csaholta. – A követség, az a helyi királyi palota. A meghívás parancs. Őfelségét nem szabad megsérteni.

– Ő nem őfelsége – mondott ellent türelmesen Barley. – Nem visel koronát.

Merridew azon gondolkodott, hogy szóljon-e Brocknak. Próbált megnyerően mosolyogni, de Barley tekintete az alkóv felé kalandozott, ahol egy váza elszáradt virág egy üres rostélyt takart el. – Oké? Készen van? – próbálkozott, pontosan úgy, mintha a feleségének szólna, amikor az vendégségbe készülőben várakoztatja. De Barley elgyötört tekintete nem tudott elszakadni a halott virágoktól. Mintha az egész életét látta volna bennük, minden rossz váltást és téves lépést a kezdetektől mostanáig. Aztán, éppen amikor már Merridew kezdte feladni a reményt, Barley hozzáfogott, hogy – szertartásosan – bepakolja zsebeibe a kacatjait, mintha csak szafárira indulna: beváltatlan csekkekkel és lejárt hitelkártyákkal teli, deformálódott levéltárcáját; izzadságtól és túl sok utazástól megpenészedett útlevelét; azt a jegyzetfüzetet és ceruzát, amelyeket mindig kéznél tartott, hogy lejegyezze magának az alkohol szülte bölcsesség gyöngyszemeit, amelyeken józan állapotában aztán el-elmélkedhetett. Amikor mindezt elvégezte, egy óriási bankjegyet lökött a pultra, mint olyan valaki, akinek sokáig nem lesz szüksége pénzre.

– Tedd be az őrnagyot egy taxiba, Manuel. Ez azt jelenti, hogy lekíséred a lépcsőn, beülteted hátra, és a sofőrt előre kifizeted. Ha ezt megcsináltad, akkor a többi pénzt megtarthatod. Viszlát Gravey. Kösz, hogy jókat nevettél.

Harmatos volt az este. A zsenge hold a hátán feküdt a fényes csillagok között. Lementek a lépcsőn, elöl Merridew, Barleyt noszogatva és fígyelmeztetve, hogy nézzen a lába elé. A kikötőt elárasztották a kereső fények. A járdaszegélynél egy fekete, CD rendszámú nagykocsi várakozott Brock idegesen topogott mögötte a sötétben. Egy másik, rendszám nélküli autó állt valamivel odébb.

– Nos, ez Eddie – mondta Merridew, bemutatva őket egymásnak. – Eddie, attól tartok, egy kicsit kicsúsztunk az időből. Remélem, elintézte a telefonhívását?

– Minden rendben – mondta Brock.

– És remélem, otthon mindenki jól van, ugye, Eddie? A kicsik mind ágyban vannak, meg minden? Nem fog kikapni az asszonytól?

– Minden rendben van – morogta Brock olyan hangnemben, mint aki azt mondja, hogy pofa be.

Barley ült előre, a fejét a támlának döntötte, és a szemét becsukta. Merridew vezetett. Brock teljesen mozdulatlanul ült hátul. A másik autó lassan indult el, ahogy a jó megfigyelők teszik.

– Általában ezen az úton mennek a követségre? – kérdezte Barley látszólagos szendergésében.

– Á, tudja, az ügyeletes fickó a házába vitte a táviratot – magyarázta Merridew nagyvonalúan, mintha egy különösen találó megjegyzésre reagált volna. – Attól tartok, hogy az elkövetkező hétvégeken be kell deszkáznunk a követséget az írek miatt. Igen. – Bekapcsolta a rádiót. Egy mély hangú nő zokogni kezdett egy csöpögős panaszdalt. – Fado – jelentette ki Merridew. – Imádom Fadó-t. Azt hiszem, ezért vagyok itt. Biztosan ezért. Biztosan Fadó-t írtam az állomáshely-kérelemre. – A szabad kezével vezényelni kezdett. – Fado – magyarázta.

– Maguk azok, akik szaglásztak a lányom körül, és mindenféle ostoba kérdéseket tettek fel neki? – kérdezte Barley.

– Ó, mi csak kereskedelmi ügyekkel foglalkozunk, tudja – mondta Merridew, és tovább vezényelt, amennyire csak tőle tellett. De belül ekkorra már mélységesen zavarta, hogy Barleyból hiányzik az ártatlanság. Inkább őket, mint engem, gondolta, miközben érezte, hogy Barley gátlástalanul nézi az arca jobb felét. Ha ez az, amivel a központi hivatalnak számolnia kell manapság, akkor az Isten óvjon meg engem attól, hogy otthoni állomáshelyre kerüljek.

A titkosszolgálat egy korábbi tagjának a városi házát bérelték, egy brit bankárét, akinek volt egy másik háza Cintrában. Az öreg Palfrey kötötte meg nekik az üzletet. Nem akartak semmiféle hivatalos helyiséget, semmi olyasmit, amit később fel lehetne használni ellenük. Ugyanakkor itt megvolt az idő és a hely sajátos érzete. Egy öntöttvas kocsilámpa világította meg a boltíves bejáratot. A gránit macskaköveket berovátkolták, hogy a lovak ne csússzanak meg rajtuk. Merridew becsengetett. Brock szorosan odahúzódott, ha esetleg valami baj lenne.

– Helló! Jöjjenek be! – mondta Ned megnyerő modorban, miután kinyitotta a hatalmas, csigavonalakkal díszített ajtót.

– Hát akkor én mehetek is, igaz? – szólalt meg Merridew. – Csodálatos, fantasztikus. – Védekezésképpen még mindig motyogva, visszarohant a kocsijához, mielőtt bárki ellentmondhatott volna neki. S miközben ezt tette, a másik autó úgy el mellette, mint egy jó barát, aki a kapuig kísért egy másikat egy veszélyes éjszakán.

Egy jó darabig, mialatt Brock félrehúzódva figyelte őket, Ned és Barley úgy méregették egy: mást, ahogy csak azok az angolok tudják, akik egyforma magasak, egyazon osztálybeliek, és hasonló a fejformájuk. S bár Ned megjelenésre a hűvös angol önuralom és kiegyensúlyozottság tipikus megtestesítője volt, és éppen ezért sok tekintetben homlokegyenest Barley ellentéte, ugyanakkor Barley hanyag tartású és szikár termetű, olyan arccal, amelyen látszott, hogy még nyugalmi állapotban is a nyilvánvaló dolgok mögé fürkészik, mégis mindkettőjükben volt annyi a másikból, amennyi elegendő a kölcsönös felismeréshez. Egy zárt ajtó mögül férfihangok szűrődtek ki; de Ned úgy tett, mintha nem hallotta volna. Végigvitte Barleyt a folyosón egy könyvtárhoz, és azt mondta: „Itt benn.” Brock az előszobában maradt.

– Mennyire részeg? – kérdezte Ned halkabban, és átnyújtott Barleynak egy pohár vizet.

– Nem vagyok részeg – válaszolta Barley. – Kik rabolnak el? Mi történik itt?

– A nevem Ned. Rögtön tiszta vizet öntök a pohárba, Nincs távirat és nincs semmiféle válságos helyzet az ügyeiben – a szokásoson túl. Senkit nem rabolnak el. Én a brit titkosszolgálattól vágyok, csakúgy, mint azok az emberek, akik a másik szobában várják magát. Egyszer jelentkezett, hogy csatlakozik hozzánk. Most itt az alkalom, hogy segítsen nekünk.

Mindketten hallgattak, Ned pedig várta, hogy Barley megszólaljon. Ned pontosan egyidős volt Barleyval. Huszonöt éven át, ilyen vagy olyan szerepet alakítva, mindig felfedte magát mint titkosügynök azok előtt, akiket meg akart nyerni magának. De ez volt az első eset, hogy a kliense nem szólalt meg, nem pislogott, nem mosolygott, nem lépett hátra, és a meglepődés legkisebb jelét sem mutatta.

– Nem tudok semmit – szólalt meg Barley.

– Talán azt akarjuk, hogy oldjon meg nekünk valamit.

– Oldják meg maguk!

– Nem tudjuk. Maga nélkül nem. Ezért vagyunk itt.

Barley odament a könyvespolcokhoz, félrebillentette a fejét, és kerek szemüvege fölött a címeket böngészve a vizet kortyolgatta.

– Először azt mondják, hogy kereskedelmiek, most meg, hogy kémek – mondta.

– Miért nem beszél a nagykövettel?

– Az bolond. Együtt jártam vele Cambridge-be. – Levett egy bekötött könyvet, és megnézte a címoldalt. – Vacak – jelentette ki megvetően. – Biztosan méterre veszik. Kié ez a ház?

– A nagykövet igazolni fog engem. Ha megkérdezi tőle, hogy csütörtökön tudna-e golfozni, azt fogja válaszolni, hogy öt óra előtt nem.

– Én nem golfozom – mondta Barley, egy újabb kötetet emelve le. – Tulajdonképpen semmit se játszom, mindenfajta sportot abbahagytam.

– Kivéve a sakkot – célozgatott Ned, és odanyújtotta neki a nyitott telefonkönyvet. Barley megvonta a vállát, és tárcsázott. Amikor meghallotta a nagykövet hangját, hanyagul, de azért kicsit zavartan elnevette magát. – Te vagy az, Tubby? Itt Barley Blair. Mit szólnál egy kis golfhoz csütörtökön, nem tenne jót a májadnak?

Egy éles hang közölte, hogy öt óráig el van foglalva.

– Öt óra egyáltalán nem jó – válaszolta Barley. – Akkor már sötétben játszanál... Ez a szar szétkapcsolt – méltatlankodott a süket kagylót rázva. Aztán észrevette, hogy Ned keze rajta van a telefon villáján.

– Attól tartok, ez nem vicc – szólalt meg Ned. – Valójában nagyon is komoly.

Miközben ismét belefeledkezett saját gondolataiba, Barley komótosan visszahelyezte a kagylót. – A valójában nagyon komoly és a valójában nagyon vicces közötti határ valójában nagyon keskeny – jegyezte meg.

– Hát akkor menjünk át, jó? – javasolta Ned.

Az ajtó mögött megszűnt a beszélgetés. Barley lenyomta a kilincset, és bement. Ned utána. Brock az előszobában maradt, hogy az ajtónál őrködjön. Mi eddig mindent hallottunk a vevőberendezésen keresztül.

Ha Barley kíváncsi volt arra, hogy mi vár rá odabent, mi legalább annyira kíváncsiak voltunk. Furcsa játék ez, amikor egy ember életét minden részletében megismerjük anélkül, hogy vele találkoznánk. Lassan jött be. Tett néhány lépést a szobában, majd megállt, hosszú karjait egy kicsit távol tartva magától, miközben Ned, félúton az asztal és Barley között, elvégezte a csak férfiakból álló társaság bemutatását.

– Ő Clive, ő Walter, ő pedig itt Bob. Harry. Ő pedig, uraim, Barley.

Barley kis mozdulatokkal biccentett, ahogy a nevek elhangzottak. Úgy tűnt, hogy jobban bízott a szemében, mint abban, amit mondanak neki.

A díszes bútorzat és a közönséges szobanövények sűrű erdeje felkeltették az érdeklődését. Ugyanúgy egy narancsfa is. Megérintett egy gyümölcsöt, végisimított egy levelet, aztán gyengéden megszagolta a hüvelyk- és mutatóujját, mintha meg akart volna bizonyosodni, hogy igaziak. Volt benne valami passzív düh, ami előbbre való volt annál, hogy megtudja, miről van szó. Azért dühös, mert felébresztették, gondoltam. Mert kipécézték és megnevezték – amitől Hannah szerint én a legjobban féltem.

Emlékszem, az is járt a fejemben, hogy elegáns. Persze Isten a tudója, nem a viseltes ruhája jóvoltából, hanem a mozdulataiban, megkopott lovagiasságában. Természetes udvariasságában, még ha ellenállt is neki.

– Maguknál úgy általában nemigen szokás a vezetéknév, ugye? – érdeklődött Barley, miután befejezte a szobaszemlét.

– Attól tartok, nem – mondta Clive.

– Csak mert egy bizonyos Mr. Rigby járt a lányomnál, Antheánál, a múlt héten. Azt mondta, adófelügyelő. Valami süket dumát adott le arról, hogy helyre akar hozni Valami hibás elszámolást. Ő is magukhoz tartozó bohóc volt?

– Így hallomás alapján azt hiszem, valószínűleg – mondta Clive az olyan emberre jellemző pökhendiséggel, akit nem lehet úgy zavarba hozni, hogy haragudjon.

Barley ránézett Clive-ra, akinek az a típusú angol arca volt, amelyet még mintha gyerekkirály korában bebalzsamoztak volna, nézte szigorú és okos szemeit, amelyek mögött nem volt semmi, és a bőre alatti hamut. Aztán Walter felé fordult, aki kerek képű, apró termetű és derűs figura volt, a tehetősebb társalgók kiutált Falstaffja. Tekintete Walterről átsiklott Bobra, akiről rögtön látta, hogy előkelőbb és idősebb nála, atyáskodóan könnyed és a kék meg szürke szín helyett a barna dominált rajta. Bob kinyújtott lábakkal, lustán elnyúlva ült egyik kezét otthonosan egy szék támláján tartva. A szivarzsebéből aranykeretes cvikker kandikált ki. Sötétbarna, hasított bőr cipőjének a talpa olyan volt, mint egy vasaló.

– Barley, ebben a társaságban én vagyok a kakukktojás – közölte Bob könnyedén, ízes bostoni tájszólásban. – Azt hiszem, én vagyok a legidősebb is, és nem akarok idegen tollakkal ékeskedni. Ötvennyolc éves vagyok, hál’ istennek, és a Központi Hírszerző Ügynökségnél dolgozom, amely, mint bizonyára ön is tudja, a Virginia állambeli Langleyben székel. Van vezetéknevem, de nem akarom megsérteni azzal, hogy mondok egyet, mert úgysem fog hasonlítani az igazihoz. – Májfoltos kezét komótosan tisztelgésre emelte. – Büszke vagyok, hogy megismerhetem magát, Barley. Érezzük jól magunkat! Csináljunk valami jót!

Barley visszafordult Nedhez. – Hát ez valóban kedélyes – mondta, de mindenféle ellenségeskedés nélkül. – Szóval akkor hova megyünk? Nicaraguába? Chilébe? Salvadorba? Iránba? Ha egy harmadik világbeli vezetőt akarnak meggyilkolni, nálam jobbat nem is találhatnának.

– Ne fecsegjen itt összevissza – mondta affektálva Clive, pedig Barleyt a legkevésbé lehetett fecsegéssel vádolni. – Ugyanolyan rosszak vagyunk, mint Bob társasága, és mi is ugyanazt csináljuk. Nekünk van egy hivatali titokra vonatkozó törvényünk is, ami nekik nincs, és amit szeretnénk, ha aláírna.

Azzal Clive felém bólintott, mire Barley kicsit megkésve, de tudomást szerzett jelenlétemről. Ilyen alkalmakkor én mindig igyekszem kicsit távolabb elhelyezkedni, és azon az estén is így tettem. Gondolom, még mindig volt bennem valamiféle ábránd arról, hogy bírósági tisztviselő vagyok. Barley rám nézett, engem pedig egy pillanatra zavarba ejtett tekintetének ösztönös nyíltsága. Valahogy nem illett bele a róla kialakított tisztátlan képünkbe. Aztán, miután a szemével végigfutott rajtam, és ki tudja, mit meglátott, Barley még alaposabban szemügyre vette a szobát.

Roppant flancos volt, és talán azt gondolta, hogy Clive-é. Az biztos, hogy Clive ízlésének megfelelt, mert Clive csak középosztálybeli volt abban az értelemben, hogy nem tudta, létezik jobb ízlés is. A szobában faragott karszékek és pamutszövettel behúzott heverők voltak, a falakon pedig elektromos gyertyák díszelegtek. A csoport asztala, amelynél egy teljes fegyverszüneti tárgyalóküldöttség elfért volna, egy Ali Baba-korsókba állított terebélyes szobafikuszokkal övezett, kiugró alkóvban állt.

– Miért nem ment el Moszkvába? – kérdezte Clive, nem várva tovább arra, hogy Barley megállapodjon. – Várták magát. Kibérelt egy standot, foglalt magának helyet a repülőn és szállodai szobát. De maga nem ment el és nem fizetett. Ehelyett Lisszabonba jött egy nővel. Miért?

– Jobban szerette volna, ha férfival jövök? – kérdezett vissza Barley. – Mi köze van magának meg a CIA-nek ahhoz, hogy egy nővel jöttem ide, vagy egy moszkvai pipivel?

Odahúzott magának egy széket és leült, inkább tiltakozásból, mint engedelmességből.

Clive bólintott nekem, és én elvégeztem a szokásos feladatomat. Felálltam, megkerültem az idétlenül nagy asztalt, és elé tettem a Hivatali Titkok Törvénye formanyomtatványt. A mellényzsebemből előhúztam egy tekintélyes tollat, és síri komolysággal átnyújtottam neki. De a szeme egy szobán kívüli pontra szegeződött, amit aznap este és az azt követő hónapokban gyakran megfigyeltem nála – azt a módot, ahogyan tekintete a jelen levő társaság feje fölött belemerült a maga zavaros privát területébe; ahogyan hirtelen hangos beszédbe fogott hogy elűzze a mások számára nem látható szellemeket, ahogyan mindenféle ok nélkül csettintett az ujjaival, amikor, legalábbis mindenki más így tudta, semmiféle javaslat sem merült fel.

– Aláírja? – kérdezte Clive.

– Mit csinálnak, ha nem? – kérdezte Barley.

– Semmit. Mert most közlöm magával, hivatalosan és tanúk előtt, hogy ez a találkozó és mindaz, amiről köztünk szó esik, titkos. Harry jogász.

– Azt hiszem, ez igaz – mondtam én.

Barley eltolta maga elől az aláíratlan nyomtatványt az asztal másik végébe. – Én pedig közlöm önökkel, hogy ha úgy érzem szükségét, fel fogom írni a háztetőkre – mondta változatlan nyugalommal.

Én újból elfoglaltam a helyemet, tekintélyes tollammal együtt.

– Úgy tűnik, hogy Londonban is elég nagy felfordulást csinált, mielőtt eljött onnan – jegyezte meg Clive, miközben a nyomtatványt visszatette a dossziéjába. – Adósságok mindenfelé. Senki se tudja, hol van. Amerre járt, zokogó szeretőket hagyott hátra. Tönkre akarja magát tenni, vagy mit akar?

– Egy romantikus listát örököltem – mondta Barley.

– Mi az ördögöt jelent az? – kérdezte Clive anélkül hogy zavarba jött volna saját tudatlanságától. – Fedőszavakat használunk a disznó könyvekre?

– A nagyapám hiányt csinált a szobalányoknak szóló regényekből. Akkoriban az embereknek voltak szobalányaik. Az apám „tömegregények”-nek nevezte ezeket, és folytatta a hagyományt.

Egyedül Bob érezte úgy, hogy vigaszt kell nyújtania. – Az isten verje meg, Barley – kiáltott fel –, mi baja van a romantikus irodalommal? Jobb, mint némelyik szemétdombra való könyv, amit manapság kiadnak. A feleségem zsákszámra olvas romantikus regényeket, és neki még semmi baja sem lett tőlük.

– Ha nem tetszenek magának azok a könyvek, amelyeket megjelentet, akkor miért nem változtat rajtuk? – kérdezte Clive, aki soha semmit nem olvasott a titkosszolgálat anyagain és a jobboldali sajtón kívül.

– Van egy bizottságom – válaszolta Barley kimerülten, mintha egy fárasztó gyerekhez beszélne. – Vannak igazgatósági tagjaim. Családi részvényesek. Vannak nagynénéim. Ők a régi, bevált utakat kedvelik. A „csináld magad” könyveket. A románcokat. A kapcsolt árukat. A Brit Birodalom madarai. – Itt egy pillantást vetett Bobra. A CIA belülről.

– Miért nem ment el a moszkvai audiokiállításra? – ismételte meg a kérdést Clive.

– A nagynénik lefújták a találkozót.

– Volna szíves megmagyarázni?

– Úgy gondoltam, hogy a céget ráállítom a hangkazettára. A család rájött, és ők úgy gondolták, hogy ezt ne csináljam. És ezzel vége.

– Szóval megszökött – mondta Clive. – Általában ezt teszi, amikor valaki akadályozza a terveit? Talán jobb lenne, ha elmondaná nekünk, hogy miről szól ez a levél – javasolta, és anélkül, hogy Barleyra nézett volna, odacsúsztatta az asztalon Nedhez.

Nem az eredeti volt. Azt Langleyben vizsgálgatták az ujjlenyomatoktól a légiós betegségig mindenféle szempontból a technika kétségbevonhatatlan eszköztárával. Ez Ned utasítására készített pontos másolat volt, beleértve a leragasztott barna borítékot, amelyre Kátya kézírásával rá volt írva, hogy „Személyesen Mr. Bartholomew Scott Blair részére, sürgős”, aztán papírvágó késsel elvágták, jelezve, hogy az úton felbontották. Clive átnyújtotta Nednek. Ned átnyújtotta Barleynak. Walter megvakarta a fejét, Bob pedig olyan nagylelkűen nézte az egészet, mint a jó fiú, aki pénzt adományozott. Barley rám pillantott, mintha úgy döntött volna, hogy az én kliensem lesz. Mit csináljak ezzel? – kérdezte a tekintetével. Elolvassam vagy dobjam vissza nekik? Én, remélem, érzéketlen maradtam. Nekem már nem voltak klienseim. A Szolgálat volt nekem.

– Lassan olvassa! – figyelmeztette Ned.

– Rengeteg ideje van, Barley – mondta Bob.

Hányszor el nem olvastuk mindnyájan ugyanezt a levelet az elmúlt hét során? – futott át az agyamon, miközben figyeltem, ahogy Barley vizsgálgatta a borítékot elölről-hátulról, eltartotta magától, aztán közelről nézte, kerek szemüvege a homlokára tolva, mint egy motorosszemüveg. Hány véleményt meg nem hallgattak és el nem vetettek? Vonaton írták, jelentette ki hat szakértő Langley-ban. Ágyban, mondta három másik Londonban. Egy autó hátsó ülésén. Sietve, tréfából, szerelemből, félelemből. Nő írta, férfi írta, mondták. Az írója balkezes, jobbkezes. Olyan valaki, akinek az eredeti kézírása cirill betűs, latin betűs, mindkettő, egyik sem.

A komédia utolsó jeleneteként meg az öreg Palfreyval is konzultáltak. – A mi szerzői jogi törvényünk értelmében a címzett tulajdona a fizikai betű, de a szerzői jog az íróé – mondtam nekik. – Nem hiszem, hogy valaki is szovjet bíróság elé állítana benneteket. – Nem tudnám megmondani, hogy a véleményem felzaklatta vagy megnyugtatta őket.

– Felismeri a kézírást vagy sem? – kérdezte Clive Barleytól.

Hosszú ujjait beledugva a borítékba, Barley végül kihalászta a levelet – de megvetően, mintha félig még mindig azt remélte volna, hogy egy számla lesz. Aztán megállt. Levette furcsa kerek szemüvegét, és az asztalra tette. És székével együtt elfordult mindenkitől. Amikor elkezdett olvasni, az arcán elmélyült kifejezés jelent meg. Végzett az első oldallal, aztán az aláírással a levél végén. Megfordította a lapot, és végigolvasta a levél hátralevő részét. Aztán még egyszer átolvasta az egészet egy szuszra a „Drága Barleym”-tól a „Szeretettel: K.”-ig. Minekutána féltékenyen mindkét kezével megragadta és az ölébe dugta a levelet, és törzsével fölé hajolt oly módon, hogy szándékosan vagy véletlenül, de az arca mindenki elől rejtve volt, az üstöke kampóként lógott alá, és szótlan imáját csak ő maga hallhatta. – Ez a nő dilis – közölte az alatta levő feketeséggel. – Nyilvánvalóan teljesen őrült. Ott sem volt.

Senki sem kérdezte, hogy ki az az ez a nő, és hogy hol van az az ott. Még Clive is tudta, mennyit ér egy jó hallgatás.

– A K. a Kátya rövidítése, az pedig a Jekatyerináé, gondolom – mondta kis várakozás után Walter sipító hangon. – Az apai neve Boriszovna. – Félrecsúszott sárga csokornyakkendő volt rajta, barna és narancssárga motívummal.

– Nem ismerek semmilyen K.-t, nem ismerek semmilyen Kátyát, és nem ismerek semmilyen Jekatyerinát – mondta Barley. – Boriszovnát úgyszintén nem. Sose keféltem meg ilyen nevűt, nem udvaroltam ilyennek, nem kértem meg a kezét, sőt még feleségül sem vettem ilyet. Amennyire emlékszem, soha nem is találkoztam Kátya nevűvel. De igen, találkoztam.

Vártak, én is vártam; és várhattunk volna egész éjjel, akkor sem hallatszott volna egyetlen széknyikorgás vagy torokköszörülés sem addig, amíg Barley az emlékezetében mindent fel nem bolygatott egy Kátyáért.

– Vén tyúk az Aurorában – kezdte Barley. – Megpróbált rám sózni néhány reprodukciót orosz festőktől. De én nem dőltem be. A nagynénik nem láttak volna a pipától.

– Aurora? – kérdezte Clive, mivel nem tudta, hogy az egy város vagy egy állami ügynökség.

– Kiadó.

– Emlékszik a másik nevére?

Barley megrázta a fejét, az arca még mindig nem volt látható. – Szakállas – mondta. – A szakállas Kátya. Kilencven körüli.

Bob öblös hangjának sztereó hangzása volt, és megvolt az a képessége, hogy megváltoztassa a dolgokat pusztán a hangzásával. – Nem akarja hangosan felolvasni, Barley? – kérdezte egy cserkészpajtás meghittségével. – Talán ha hangosan olvassa, az felfrissíti az emlékezőtehetségé Nem akarja megpróbálni, Barley?

Barley, Barley, mindenki a barátja, kivéve Clive-ot, aki, emlékezetem szerint, egyetlenegyszer sem hívta másként, mint Blair.

– Igen, tegye azt, jó? Olvassa fel hangosan! – mondta Clive, mintegy parancsként, és meglepetésemre úgy tűnt, hogy Barley jó ötletnek tartja. Hátának egyetlen mozdulatával kiegyenesedve, úgy helyezte el a felsőtestét, hogy a levél is és az arca is fényben volt. Ugyanolyan elmélyülten, mint korábban, elkezdett fennhangon olvasni tudatosan félrevezető stílusban.

– „Drága Barleym!” – Megigazította a levelet, és újból nekikezdett: – „Drága Barleym! Emlékszel még arra az ígéretre, amit egyik este Peregyelkinóban tettél nekem, amikor a barátaink dácsájának a verandáján feküdtünk, és egy olyan nagy orosz misztikus költőnek a verseit szavaltuk egymásnak, aki szerette Angliát? Megesküdtél nekem, hogy az emberiséget mindig fontosabbnak fogod tartani a népeknél, és hogy amikor eljön a napja, tisztességes emberként fogsz cselekedni.”

Újra megállt.

– Ebből semmi sem igaz? – kérdezte Clive.

– Mondtam már. Sohasem találkoztam a vén boszorkánnyal!

Barley tagadásában volt valami erő, ami korábban nem volt jelen. Visszapasszolta azt, ami fenyegette őt.

– „Így most arra kérlek, hogy váltsd be az ígéretedet, bár nem úgy, ahogy azon az estén képzeltük, amikor megegyeztünk abban, hogy szeretni fogjuk egymást.” Tiszta marhaság – morogta. – A hülye tyúk mindent összezagyvált. „Arra kérlek, hogy mutasd meg ezt a könyvet olyan angol embereknek, akik úgy gondolkodnak, mint mi. Add ki a kedvemért, azoknak az érveknek az alapján, amelyeket oly nagy hévvel fejtettél ki. Mutasd meg a tudósaitoknak, a művészeiteknek és az értelmiségieiteknek, és mondd meg nekik, hogy ez egy hatalmas lavina első kődarabja, és hogy a következő darabot nekik maguknak kell eldobniuk. Mondd meg nekik, hogy az új nyíltság korszakában együtt cselekedhetünk azért, hogy leromboljuk pusztítást, és megcsonkítsuk azt a szörnyet, amelyet magunk hoztunk létre. Kérdezd meg tőlük, melyik veszélyesebb az emberiség számára: fejet hajtani mint egy rabszolga, vagy ellenállni, mintegy ember? Cselekedj tisztességes emberként, Barley! Imádom Herzen Angliáját és téged. Szeretettel: K.” Ki az ördög ez a nő? Teljesen meghibbant. Mind a ketten hibbantak.

A levelet az asztalon hagyva, Barley elsétált a szoba sötét végébe, miközben halkan káromkodott, és jobb öklével csapkodta maga mellett a levegőt. – Mi a fenét akar az a nő? – fakadt ki. – Előszedett két teljesen különböző sztorit, és egybeolvasztotta őket. Na mindegy, hol van a könyv? – Eszébe jutott, hogy mi is ott vagyunk, és ismét felénk fordult.

– A könyv biztonságban van – mondta Clive, oldalvást rám pillantva.

– Kérem, mondják meg, hol van! Az az enyém.

– Szerintünk inkább a nő barátjáé – jegyezte meg Clive.

– Énrám bízták. Maguk látták, hogy mit írt az a tag. Én vagyok a kiadója. A könyv az enyém, maguknak nincs hozzá joguk.

Két kézzel tenyereit bele abba, amit jobb szerettük volna, ha meg sem érint. De Clive gyorsan másra terelte a figyelmét.

– Az a tag? – ismételte meg Clive. – Úgy érti Kátya férfi? Miért mondja azt, hogy tag? Tudja, hogy komolyan összezavar itt bennünket? Azt hiszem, maga elég zavaros ember.

Azt hittem, a dühkitörés hamarabb bekövetkezik. Már korábban éreztem, hogy Barley engedelmessége tűzszünet volt, nem pedig győzelem, és hogy valahányszor Clive rántott egyet a gyeplőn, azzal mindig közelebb juttatta ahhoz, hogy fellázadjon. Úgyhogy amikor Barley lassan odalépett az asztalhoz, fölé hajolt és lassú mozdulattal, kifordított tenyérrel, felemelte mindkét kezét, ami akár megadó tehetetlenséget is jelenthetett volna, nem feltétlenül azt vártam tőle, hogy szépen megindokolt választ fog adni Clive kérdésére. De még én sem számítottam ekkora robbanásra.

– Magának semmi joga nincs hozzá, az istenit! – üvöltötte egyenesen Clive képébe, miközben a tenyerével akkorát csapott az asztalra, hogy a papírjaim fel-le ugráltak előttem. Brock berohant az előszobából, Nednek kellett visszaküldenie.

– Az az én kéziratom. Az én szerzőm küldte nekem. Azért, hogy én döntsek felőle, ahogy én jónak látom. Magának nincs joga ahhoz, hogy elvegye, elolvassa vagy megtartsa. Úgyhogy adja ide azt a könyvet, és menjen haza a mocskos szigetére! – Az egyik kezével Bobra bökött. – És vigye magával ezt a bostoni nagyokost is!

– A mi szigetünkre – emlékeztette Clive Barleyt. – A könyv, ahogy maga nevezi, egyáltalán nem könyv, és se magának, se nekünk nincs hozzá semmi jogunk – folytatta hűvösen és őszintén. – Engem nem érdekel a maga drágalátos kiadói erkölcse. És itt senkit sem érdekel. Mindössze annyit tudunk, hogy a szóban forgó kézirat olyan katonai titkokat tartalmaz a Szovjetunióról, amelyek, feltéve, hogy igazak, alapvető fontosságúak a Nyugat védelme szempontjából. Amely féltekéhez maga is tartozik – gondolom, örömmel. Maga mit csinálna a mi helyünkben? Nem venne róla tudomást? A tengerbe hajítaná? Vagy megpróbálna rájönni, hogy miért lett a címzett egy hanyag angol kiadó?

– Azt akarja, hogy kiadják! Hogy én adjam ki! Nem pedig hogy maguk páncélszekrénybe zárják!

– Úgy van! – mondta Clive, megint rám pillantva.

– A kéziratot hivatalosan lefoglalták, és szigorúan bizalmasan kezelik – szóltam közbe. – Ugyanazok a korlátozások vonatkoznak rá, mint erre a találkozóra. Sőt még inkább: – Egykori jogásztanárom megfordult volna a sírjában, és attól tartok nem először. De mindig csodálatos dolog, hogy mit tud elérni egy jogász, ha senki nem ismeri a törvényt.

A magnószalagon egy percig és tizennégy másodpercig tartott a csend. Ned lemérte a stopperjával, amikor visszament az Orosz Házba. Nagyon várta, sőt még élvezte is, de még mindig attól félt, hogy elkövette azt az őrjítő hibát, ami mintha mindig megtörténne a magnókkal a döntő pillanatban. De amikor alaposan meghallgatta, felfigyelt egy távoli autó zúgására és egy lány kacagásának foszlányára,, ami eljutott az ablakig, mert ekkorra Barley széthúzta a függönyöket, és lebámult a térre. Tehát egy percig és tizennégy másodpercig néztük Barley furcsán hajlékony hátának sziluettjét, amelyhez a lisszaboni éjszaka nyújtott hátteret. Ezután következik egy olyan iszonyatos csörömpölés, mintha egyszerre több ablakot törtek volna be, amit olaj kitörés hangja követ, és az ember arra gondolhatna, hogy Barley végül is végrehajtotta a sokáig visszafojtott kitörést, magával rántva a portugál fali díszgerendákat és a gömbölyded virágvázákat. De az igazság az, hogy az egész zűrzavarnak csupán az volt az oka, hogy Barley felfedezte az italos asztalt, és három jégkockát dobott egy kristálypohárba, majd egy tisztességes adag skót whiskyt töltött bele, és mindezt néhány centire az egyik mikrofontól, amelyet Brock, a rá jellemző túlbuzgósággal, az egyik gazdagon faragott rekeszbe rejtett el.