20. ÉJSZAKAI ÉLET: MINDENRE FÉNY DERÜL

Éj­jel két óra volt. A Bro­ok Street 23-as szá­mú ház csend­jét a lép­csőn kö­zel­gő lép­tek zaja ver­te fel.

Cli­ve Strick­land fel-alá jár­kált a nap­pa­li­ban, és ép­pen most szív­ta el a ne­gye­dik szi­vart. A csut­ká­ját a kály­há­ba dob­ta, majd aj­tót nyi­tott Jo­nat­han Whicher­nek.

– Hol van… – kezd­te vol­na.

– Nyu­ga­lom! – mond­ta ha­tá­ro­zot­tan Whicher, majd a kan­dal­ló mel­let­ti szék­re mu­ta­tott. – Ül­jön le, uram. Szí­ve höl­gye bár­me­lyik pil­la­nat­ban meg­ér­kez­het. Fel­vet­ték a val­lo­má­sát a Scot­land Yar­don. Azt, gon­do­lom meg­ér­ti, hogy az Al­ham­b­rá­ban tör­tén­tek után az ön je­len­lé­té­től most in­kább el­te­kin­tet­tek. Le­gyen szí­ves, uram, ül­jön le!

A kan­dal­ló mind­két ol­da­lán égett egy-egy gáz­lám­pa; Cli­ve most mind­ket­tőt ma­ga­sabb­ra csa­var­ta. Fény árasz­tot­ta el a he­lyi­sé­get. Az­tán va­ló­ban le­ült.

– Vic­tor Da­mon! – mond­ta.

– Ej­nye! – csó­vál­ta fe­jét Whicher, aki most fá­radt öreg­em­ber be­nyo­má­sát kel­tet­te. – Csak nem azt akar­ja mon­da­ni, hogy egy­ál­ta­lán nem gya­na­ko­dott rá?

Cli­ve ke­res­te a sza­va­kat.

– Nos…, ami azt il­le­ti, gya­na­kod­tam rá, ab­ban az ér­te­lem­ben, hogy gon­dol­tam erre a le­he­tő­ség­re, de…

– No, ez ér­de­kes! És mi­ért gon­dolt rá?

– Elő­ször is: Vic­tor két évet töl­tött a sand­hurs­ti ka­to­nai aka­dé­mi­án. Hu­szár­tiszt­nek ké­szült. Vé­gül azon­ban még­is meg­ma­radt ci­vil­nek, sok pénz­zel és elő­ke­lő ba­rá­tok­kal.

– Úgy bi­zony, a fi­a­tal­úr meg­le­he­tő­sen nagy sznob, ha nem csa­ló­dom!

– A leg­rosszabb faj­ta.

– És ép­pen ez hoz­ta ki be­lő­le a leg­rosszab­bat, hogy a hely­ze­tét ve­szély­ben lát­ta. Ugye így van?

– Igen, de…

– Azt mond­ta, gon­dolt rá. Mi­ért?

– Ar­ni­kor el­gon­dol­koz­tam Lord Pal­mer­ston ha­lá­lán, ma dél­után – fe­lel­te Cli­ve a tűz­be bá­mul­va –, eszem­be ju­tott, hogy a had­se­reg tiszt­jei re­vol­vert hasz­nál­tak a krí­mi há­bo­rú­ban, az in­di­ai szi­poj­lá­za­dás so­rán és az ame­ri­kai há­bo­rú­ban is. Vic­tor, ha mást nem is, lőni és lo­va­gol­ni biz­to­san meg­ta­nult két év alatt Sand­hurst­ben.

És ki­től ta­nul­ta vol­na meg Kate ugyan­ezt, ha nem Vic­tor­tól? Az ap­já­tól egé­szen biz­to­san nem; és ahogy dr. Blan­det is­me­rem, tőle sem. Az­tán…

– Nos, uram? – biz­tat­ta Whicher, mi­vel Cli­ve ha­boz­ni lát­szott.

– Nem volt itt ma dél­után, ami­kor Miss Ce­lia Da­mon elő­adott egy el­mé­le­tet az apja meg­gyil­ko­lá­sá­val kap­cso­lat­ban…

– Áá, az el­mé­let! – bó­lin­tott el­is­me­rő­en Whicher. – Ce­lia kis­asszony igen okos le­ány! Fe­jén ta­lál­ta a szö­get, csak két do­log­ban té­ve­dett. Az egyik az, hogy a fér­fi ter­vel­te ki az egé­szet, nem a női tet­tes­társ. A má­sik meg az, hogy má­sik két em­ber­ről volt szó. Egyéb­ként a fe­jén ta­lál­ta a szö­get!

– Mr. Whicher, ki volt Vic­tor bűn­tár­sa?

– Ugyan, ne mond­ja, hogy nem ta­lál­ta ki!

– Ta­lán igen, de…

– Nos?

– Egész idő alatt azon tör­tem a fe­jem, ki le­het Har­ri­et Pyke lá­nya ! Mr. Da­mon ha­tá­ro­zot­tan azt mond­ta, hogy az örök­be fo­ga­dott gyer­mek lány volt!

– Uram – kér­dez­te Whicher ud­va­ri­a­san –, egé­szen biz­tos ön eb­ben?

– Nos, én min­den­eset­re így ér­tet­tem!

– Amíg vá­runk a höl­gyé­re, Mr. Strick­land, idézzük csak fel azt, amit ko­ráb­ban el­mon­dott ne­kem, he­lyes? Ab­ból majd ki­de­rül, hogy va­ló­ban ezt mond­ta-e ön­nek Mr. Da­mon.

– Nos?

Whicher nem szó­lalt meg azon­nal. Ke­mény ka­lap­ját az ölé­ben tar­tot­ta, s a tűz­be bá­mult.

– Ked­den, déli egy óra előtt pár perc­cel – mond­ta vé­gül – maga ta­lál­ko­zott Mr. és Mrs. Da­mon­nal az ál­lo­má­son, út­ban High Chim­neys felé. Ki be­szél­te rá ma­gát, hogy le­utaz­zék? Ki kö­nyör­gött ma­gá­nak, ki ra­gasz­ko­dott hoz­zá kö­röm­sza­kad­tá­ig? Nem Vic­tor volt? Nem?

– Igen, de…

– Egy pil­la­nat, uram! Nos! A kas­tély­ban elő­ző éj­jel meg­je­lent a lép­csőn egy kí­sér­tet vagy be­tö­rő, aki sem­mi mást nem tett, mint hogy kü­lö­nös öl­tö­zé­ké­vel rá­ijesz­tett Pé­ne­lo­pé Bur­ba­ge-re. Mr. Da­mon ugyan­csak a szí­vé­re vet­te a dol­got, ah­hoz ké­pest, hogy sem­mi ko­mo­lyabb do­log nem tör­tént, ugye­bár? És kire gya­na­ko­dott azon­nal?

– Nyil­ván­va­ló­an Vic­tor­ra.

– Ami­kor maga el­mond­ta, hogy Vic­tor­ral volt éj­jel ket­tő­ig, elő­ször nem hitt ma­gá­nak. El­ment Lon­don­ba csak azért, hogy ki­de­rít­se: nem Vic­tor volt-e a ti­tok­za­tos lá­to­ga­tó. Ki­kér­dez­te önt a vo­na­ton, s ad­dig kér­dez­get­te, amíg lát­szó­lag – is­mét­lem – lát­szó­lag – bele nem nyu­go­dott abba, amit ön mon­dott.

De va­jon va­ló­já­ban el­hit­te-e akár egyet­len pil­la­na­tig is? Gon­dol­koz­zék csak! Maga is tör­te a fe­jét, ami­kor Mr. Da­mon meg­kér­dez­te, hogy ho­gyan ma­gya­ráz­ná meg a dol­got. Ak­kor eszé­be ju­tott ön­nek va­la­mi. El­mo­so­lyo­dott, ez pe­dig Mr. Da­mon­ból erős nem­tet­szést vál­tott ki, és tud­ni akar­ta, hogy mire gon­dolt. Nos, mi volt az öt­le­te?

Cli­ve meg­moz­dult a szé­ké­ben.

– Arra gon­dol­tam – mond­ta –, hogy a be­tö­rő ta­lán fér­fi­ru­há­ba öl­tö­zött nő volt.

– He­lyes! – bó­lin­tott Whicher. – De mit gon­dol, va­jon nem for­dult meg ugyan­ez Mr. Da­mon fe­jé­ben is?

Cli­ve, amint fel­idéz­te azt a be­szél­ge­tést a vo­nat­ban, úgy érez­te, hogy ez bi­zony va­ló­szí­nű. De nem szólt sem­mit.

– Maga ezt nem volt haj­lan­dó ki­mon­da­ni – foly­tat­ta Whicher –, és eb­ből csak­nem ve­sze­ke­dés tá­madt. Rá­ki­ál­tott ma­gá­ra, mire maga el­mond­ta, hogy nem a sa­ját aka­ra­tá­ból igyek­szik High Chim­neys­be. Azt is el­mond­ta, hogy há­zas­sá­gi aján­la­tot köz­ve­tít Mr. Dá­mon egyik lá­nyá­nak. Csak ennyit mon­dott. Szó sze­rint: „Ba­rá­ti ígé­re­tet tet­tem arra, hogy meg­be­szé­lek ön­nel egy ügyet, ami a le­á­nyát érin­ti.”

Na­már­most! Mr. Da­mon arc­ki­fe­je­zé­se meg­vál­to­zott, ami­kor vissza­kér­dez­te: „A le­á­nyo­mat?” Mire ön hoz­zá­tet­te: „Az igaz­ság­ra előbb-utóbb úgy­is fény de­rült vol­na.” Ek­kor ug­rott fel Mr. Da­mon, mint aki kí­sér­le­tet lát. így van?

– Igen! Eb­ből ter­mé­sze­te­sen arra kö­vet­kez­tet­tem…

– Egy pil­la­nat! – sza­kí­tot­ta fél­be Whicher. Fe­jük fe­lett fü­tyült a gáz­égő láng­ja. Az ex­fel­ügye­lő elő­re­ha­jolt szé­ké­ben.

– Kép­zel­je ma­gát Mr. Da­mon he­lyé­be, uram! Kép­zel­je el, hogy a vi­lág sze­mé­ben két lá­nya van, de va­ló­já­ban az egyik nem is a ma­gáé, mi­vel Har­ri­et Pyke gyer­me­ke? Egy­szer csak jön egy em­ber, az­zal, hogy há­zas­sá­gi aján­la­tot tesz a „lá­nyá­nak”. Mit kér­dez­ne ön? Mi vol­na a leg­el­ső kér­dé­se?

Cli­ve fel­egye­ne­se­dett.

– Meg­kér­dez­ném, hogy me­lyik lá­nyom­ról van szó! – fe­lel­te.

– Pon­to­san! „Me­lyi­kük­ről van szó?”, de Mr. Da­mon ezt nem kér­dez­te meg. Lát­ha­tó­lag egy­ál­ta­lán nem is ér­de­kel­te. De ha ennyi­re fel­iz­gat­ta az ügy, ak­kor en­nek jó oka le­he­tett! Na­már­most! Pró­bál­juk meg fel­idéz­ni, mit lá­tott és hal­lott ön az­nap éj­jel a kas­tély­ban. Elő­ször is, ami­kor ki­hall­gat­ta Miss Kate és Mrs. Ga­va­nagh be­szél­ge­té­sét, fel­fi­gyelt rá, hogy Mrs. Ca­va­nagh csip­ke­lő­dik a lánnyal, ug­rat­ja. Csak­ha­mar rá­jött, hogy ez a vén bo­szor­kány gyű­lö­li Kate kis­asszonyt.

Más­nap azt is meg­tud­ta, hogy Mrs. Ca­va­nagh Ce­li­át is gyű­lö­li, csak­nem annyi­ra, mint Kate-et. De hát hogy van ez? Egy daj­ka gyű­lö­li a gyer­me­ke­ket, aki­ket fel­ne­velt? Va­jon mi­ért? Ugyan­csak más­nap kö­zöl­tem ma­gá­val, hogy Mary Jane Ca­va­nagh Har­ri­et Pyke nő­vé­re, s hogy min­den lát­szó­la­gos tisz­te­let­re­mél­tó­sá­ga el­le­né­re ben­ső­sé­ges vi­szony­ban volt Har­ri­ettel a régi szép idők­ben.

Már az első be­szél­ge­tés a ke­zé­be ad­hat­ta vol­na a kul­csot. Mrs. Ca­va­nagh szün­te­le­nül in­ge­rel­te Kate-et, mire ő ki­ruk­kolt egy meg­le­he­tő­sen so­kat­mon­dó kér­dés­sel: „Vic­tor min­dig is a ked­ven­ced volt vagy nem?” Ugye így tör­tént?

Cli­ve bó­lin­tott. Maga előtt lát­ta a két nőt a nap­pa­li­szo­bá­ban: a su­nyi, in­ger­ke­dő Mrs. Ca­va­nagh-et és Kate-et, amint egyik ke­zé­ben a lám­pát tart­ja, a má­si­kat ököl­be szo­rít­ja a mel­le előtt.

– Lás­suk, ki tud­juk-e de­rí­te­ni – foly­tat­ta Whicher –, mire is gon­dolt Mr. Da­mon ked­den este. Le­lőt­ték, még mi­előtt el­mond­hat­ta vol­na ön­nek; egé­szen biz­to­san most már so­ha­sem fog­juk meg­tud­ni, Vic­tor val­lo­má­sa el­le­né­re sem. A lé­nye­get azon­ban tud­juk.

Azt mond­ta, hogy min­dent el­mond ma­gá­nak, s tel­jes nyu­gal­mat akar va­cso­ra előtt. Au­gusz­tus­ban, High Chim­neys­ben, vé­let­le­nül hal­lot­tam, amint el­mond­ta csa­lá­di kör­ben, hogy. mi ag­gaszt­ja: el­mond­ta még az­előtt, hogy át­ad­tam vol­na neki Har­ri­et Pyke ti­zen­ki­lenc éves le­ve­lét. Nos, ugyan­er­ről be­szélt ön­nek is ott a dol­go­zó­szo­bá­ban.

Ami­kor a há­rom gyer­mek kö­zül bár­me­lyik há­zas­sá­got köt, ő fel fog­ja vi­lá­go­sí­ta­ni a jö­ven­dő­be­li fér­jet vagy fe­le­sé­get a fo­ga­dott gyer­mek­ről. Ugye ezt is mond­ta?

– Igen, va­ló­ban.

– És eb­ben rej­lik a do­log nyit­ja! Nem szí­ve­sen mond­ta el a dol­got sen­ki­nek, de nem ám! Ez volt az ő házi kí­sér­le­te, ami egy­szer csak elő­buk­kant és ala­po­san rá­ijesz­tett, ha­ma­rabb buk­kant fel, mint vár­ta vol­na. Még ezt is el­mond­ta ma­gá­nak. Ah­hoz vi­szont túl­sá­go­san be­csü­le­tes volt, hogy ne fi­gyel­mez­tes­sen bár­kit a té­nyek­re, aki be akar­na nő­sül­ni a csa­lád­ba, kü­lö­nö­sen, mi­vel sej­tet­te, hogy Har­ri­et Pyke gyer­me­ke, szö­vet­kez­ve a gyer­mek­ko­ri daj­ká­val, aki egy­ben a nagy­nén­je is, ha egy­szer ne­ki­ve­sel­ke­dik, akár gyil­kos­ság­ra is ké­pes, csak hogy a ti­tok ne ke­rül­jön nap­vi­lág­ra.

– Nos, uram, gon­dol­koz­zék! Kedd este ne­gyed hét­kor Mr. Da­mon hí­vat­ja ma­gát a dol­go­zó­szo­bá­ba. Maga ép­pen a kis­asszo­nyok­kal be­szél­get a sza­lon­ban. Ép­pen most mond­ta el ne­kik, hogy va­la­mi rend­kí­vü­li dol­got fog hal­la­ni az ap­juk­tól, és­pe­dig egyi­kük­ről – ami ugyan nem fe­lelt meg a té­nyek­nek, de maga őszin­tén így gon­dol­ta.

Ter­mé­sze­te­sen mind­ket­ten meg­döb­ben­nek. Arra ál­muk­ban sem gon­dol­ná­nak, hogy a há­rom test­vér kö­zül az egyik fo­ga­dott gyer­mek; bár­mi más in­kább eszük­be ju­tott. De íme, mit tesz Miss Ce­lia? Azon nyom­ban elő­ho­za­ko­dik a leg­nyil­ván­va­lóbb kér­dés­sel: „Me­lyi­künk­ről?”, ami, ugye­bár, az édes­ap­ja előtt nem volt kér­dé­ses.

Maga ak­kor be­ment a dol­go­zó­szo­bá­ba. Mr. Da­mon be­le­kez­dett a tör­té­net­be. Egé­szen bi­zo­nyos va­gyok ben­ne, hogy egy pil­la­na­tig sem akar­ta fél­re­ve­zet­ni önt, ám még­is ez tör­tént. Mr. Da­mon nem gon­dol­ta vol­na, hogy maga fél­re­ér­ti…

– Ugyan mi­ért nem gon­dol­ta?

– Mert azt hit­te, hogy maga már tud­ja – fe­lel­te Whicher. – Mr. Da­mon úgy gon­dol­ta, már épp ele­get mon­dott a vo­na­ton ön­nek ah­hoz, hogy ki­ta­lál­has­sa. El­mond­ta azt is, hogy min­den aj­tót be­lül­ről el­re­te­szel­te­tett Bur­ba­ge-dzsel. Ha a ház va­la­me­lyik la­kó­já­tól tar­tott vol­na, biz­to­san nem ad ilyen uta­sí­tást. Ál­lí­tó­la­gos fi­á­tól félt; hi­á­ba élt Lon­don­ban, bár­me­lyik pil­la­nat­ban fel­buk­kan­ha­tott High Chim­neys­ben, mi­vel Lon­don­ból szám­ta­lan vo­nat in­dul Rea­ding felé.

Mi­után hét­főn este Mrs. Ca­va­nagh el­ját­szot­ta a lép­csőn meg­je­le­nő fér­fi sze­re­pét, hogy ali­bit biz­to­sít­son a sze­gény ár­tat­lan Vic­tor­nak kedd es­té­re, ami­kor apja éle­té­re tört… Ugye tud kö­vet­ni, uram?

– Mr. Da­mon ter­mé­sze­te­sen igen zak­la­tott lel­ki­ál­la­pot­ban volt, és egy­ál­ta­lán nem ügyelt arra, hogy pon­to­san meg­ér­tes­se ma­gá­val, amit mon­da­ni akar. Olyas­for­mán pél­dá­ló­zott, ahogy a jo­gá­szok ál­ta­lá­ban szok­tak: „Haj­lan­dó len­ne fe­le­sé­gül ven­ni egy el­ve­te­mült gyil­kos asszony lá­nyát?” Ezek után még ennyi­re sem be­szélt vi­lá­go­san, hi­szen fé­lig-med­dig ön­ma­gá­nak mond­ta, amit mon­dott.

– ”Har­ri­et Pyke lá­nya min­den­kép­pen bűn­re szü­le­tett vol­na.” Fi­gye­li? Azt mond­ta: „szü­le­tett vol­na!” nem azt, hogy „szü­le­tett”! Az­tán így foly­tat­ta: „Még­is azt re­mél­tem, hogy el­ke­rül­het­jük a leg­rosszab­bat.” Itt nyil­ván arra gon­dolt, hogy el­ke­rül­het­te vol­na a gyil­kos­sá­got, de most, hogy a gyer­mek fér­fi­vá érett, tar­tott tőle, hogy min­den­képp be­kö­vet­ke­zik. Vé­gül azt mond­ta: „Hár­muk kö­zül bár­me­lyik­nek a há­zas­sá­ga ese­tén prob­lé­mák me­rül­het­tek vol­na fel, ha ki­tu­dó­dik az igaz­ság.” Ugye így volt?

– Igen.

– Az ön el­be­szé­lé­sé­ből tu­dom, hogy Mr. Da­mon meg­le­pő­dött, ami­kor rá­jött, hogy maga nem tud­ja kö­vet­ni az ok­fej­té­sét. „Uram, uram! Kö­nyör­gök, ne te­gyen úgy, mint­ha nem ér­te­né!” Majd utol­só sza­va­i­nak egyi­ke ez volt ön­höz: „Azt ugye­bár ki­ta­lál­ta, hogy ki örö­köl­te Har­ri­et Pyke bű­nö­ző haj­la­mát?” Maga erre ne­met in­tett.

Mr. Da­mon cso­dál­ko­zott, hogy egy ilyen in­tel­li­gens em­ber, mint ön, még ak­kor sem érti a dol­got. Egy­sze­rű­en nem fog­ta fel, hogy ez le­het­sé­ges, pe­dig óva­ko­dott at­tól, hogy egy­ér­tel­mű ki­je­len­té­se­ket te­gyen er­ről a do­log­ról, amit mély­sé­ge­sen szé­gyellt…

– Ezt mind ér­tem – szólt köz­be Cli­ve –, mon­dott azon­ban va­la­mit, ami­vel min­den­nél in­kább fél­re­ve­ze­tett, és még ma sem tu­dom, hogy mit akart vele mon­da­ni. El­ső­sor­ban azért gon­dol­tam, hogy Har­ri­et Pyke gyer­me­ke csak Ce­lia vagy Kate le­het, mert szó sze­rint azt mond­ta, ami­kor az örök­lő­dő bűn­ről be­szélt: „Épp ma este lát­tam ma­gam előtt Har­ri­et Pyke sze­mét és ke­zét.” Nos, hol az ör­dög­ben lát­hat­ta?

– Fény­ké­pen – fe­lel­te Whicher.

– Ho­gyan?!

– Nem em­lí­tet­te Mus­well a fény­ké­pe­ket, ame­lye­ket Mr. Da­mon fi­ók­já­ban ta­lál­tunk?

– De igen, most már em­lék­szem! Tel­je­sen ki­ment a fe­jem­ből.

– Nos, az író­asz­tal egyik fi­ók­já­ban meg­ta­lál­tuk mind­há­rom gyer­mek nagy­mé­re­tű fény­ké­pét. A menny­kő­be is! Egé­szen bi­zo­nyos va­gyok ben­ne, hogy Mr. Da­mon ak­kor is eze­ket a fény­ké­pe­ket né­ze­get­te, ami­kor ma­gá­ra várt. Ab­ból, amit mon­dott, biz­tos­ra ve­szem, hogy leg­alább an­nak az ön­hitt, el­ké­nyez­te­tett, önző fic­kó­nak a ké­pé­re ve­tett né­hány pil­lan­tást, aki­ről tud­ta, hogy kész go­lyót rö­pí­te­ni ne­ve­lő­ap­ja fe­jé­be, ha túl so­kat ta­lál­na mon­da­ni.

Nos, ez min­den; ez áll össze mind­ab­ból, amit a kas­tély la­kó­i­tól és ön­től, va­la­mint Vic­tor Da­mon val­lo­má­sá­ból meg­tud­tam.

Cli­ve fel­emel­ke­dett. Da­gadt jobb keze fáj­dal­ma­san lük­te­tett, uj­jai me­re­vek vol­tak.

– Én csak azon cso­dál­ko­zom, Mr. Whicher – mond­ta –, ho­gyan tud­ta ilyen szé­pen össze­rak­ni kez­det­től fog­va?

Whicher kö­hin­tett.

– Nos, uram – mond­ta men­te­ge­tőz­ve –, nem olyan ne­héz össze­ra­kos­gat­ni a rész­le­te­ket, ha a vá­lasz már az em­ber ke­zé­ben van.

– A vá­lasz?

– Az. Har­ri­et Pyke le­ve­lé­ben ta­lál­tam rá. Ab­ban nem ha­zud­tam ön­nek, hogy nem tud­tam Har­ri­et Pyke gyer­me­ké­nek a ne­vét. Va­ló­ban, azt sem tud­tam, hány éves, és hol szü­le­tett. Egy­va­la­mit azon­ban nem árul­tam el ma­gá­nak; ad­dig nem akar­tam, amíg nem vol­tam ben­ne biz­tos, hogy ki volt Mr. Da­mon gyil­ko­sa. A le­vél­ből egy­ér­tel­mű­en ki­de­rült, hogy fiú­gyer­mek­ről van szó.

– De uram! Ami­kór azt mond­tam, hogy a bű­nö­zés nem örö­köl­he­tő, maga egyet­ér­tett ve­lem. – Va­ló­ban. S még most is egyet­ér­tek. De gon­dol­jon csak bele, mi volt tu­laj­don­kép­pen Vic­tor Da­mon szán­dé­ka?

Whicher el­hall­ga­tott.

Az utca éj­sza­kai csend­jé­ben bér­ko­csi csi­lin­ge­lé­se hal­lat­szott. A ko­csi meg­állt a ház előtt; a kapu ki­nyílt. Kis­vár­tat­va be­lé­pett Kate Dá­mon, Hack­ney fel­ügye­lő kí­sé­re­té­ben. Kate na­gyon sá­padt volt, de igye­ke­zett tar­ta­ni ma­gát, még mo­so­lyog­ni is meg­pró­bált. Whicher szé­ké­ből fel­emel­ked­ve üd­vö­zöl­te.

– Kis­asszony – mond­ta ked­ve­sen –, re­mé­lem, nem ha­rag­szik rám na­gyon. El­tit­kol­tuk ke­gyed elől azt a tényt, hogy a báty­ja tu­laj­don­kép­pen nem az, aki­nek hi­szi, mi­vel ezt így lát­tam jó­nak, amíg le nem tar­tóz­tat­tuk, utá­na meg, gon­do­lom, már mind­egy. Azt hi­szem egyéb­ként, ke­gyed is sej­tet­te, akár­csak Mrs. Da­mon, hogy Vic­tor a gyil­kos. Nos, ha elég erőt érez ma­gá­ban ah­hoz, hogy el­mond­jon Mr. Strick­land­nek egyet­mást…

– Nem szük­sé­ges – szólt köz­be Cli­ve. Meg­dob­ba­nó szív­vel né­zett Kate-re. – Na­gyon késő van már, drá­gám. Át­kí­sér­lek a szál­ló­ba.

– Ne! – mond­ta Kate. – Bo­csáss meg, Cli­ve, hogy nem vol­tam őszin­te hoz­zád. Egy­sze­rű­en kép­te­len vol­tam rá, hogy el­árul­jam ne­ked, amit Vic­tor­ról tu­dok…

Whicher szé­ket hú­zott Kate-nek a kan­dal­ló elé.

– A kis­asszony arra gon­dol, Mr. Strick­land, hogy nem akar­ta meg­sér­te­ni a maga ba­rá­ti ér­zel­me­it, már­pe­dig maga ba­rát­já­nak te­kin­tet­te ezt a fi­a­tal­em­bert. Ezért nem mon­dott iga­zat ön­nek sem Miss Kate, sem Mrs. Da­mon. Meg az­tán Kate kis­asszony nem na­gyon akar­ta el­hin­ni, hogy a báty­ja ölte meg az ap­ju­kat, s hogy ép­pen őrá akar­ja te­rel­ni a gya­nút.

– Ilyes­mit – szólt köz­be Cli­ve – sen­ki­ről sem könnyű fel­té­te­lez­ni. De hát hogy is kez­dő­dött ez az egész? Ho­gyan jut­ha­tott Vic­tor eszé­be…?

Whicher na­gyot nyelt. – Tu­laj­don­kép­pen én jut­tat­tam az eszé­be. Mint már mond­tam ön­nek, Mr. Da­mon ha­lá­lá­ért rész­ben en­gem ter­hel a fe­le­lős­ség. Most azt is el­mon­dom, mi­ért.

Igen lé­nye­ges, hogy ami­kor au­gusz­tus­ban le­men­tem High Chim­neys­be, Mrs. Ca­va­nagh tá­vol volt. Vic­tor egé­szen ad­dig nem is tud­ta, hogy nem Matt­hew Da­mon fia. Mrs. Ca­va­nagh tett ugyan né­hány cél­zást, de ez csak arra volt elég, hogy Vic­tor érez­ze: va­la­mi nincs rend­ben, és so­kat töp­ren­gett ma­gá­ban. Ezt egyéb­ként mos­ta­ni val­lo­má­sá­ból tu­dom.

Mr. Da­mon ép­pen be­je­len­tet­te Ce­lia kis­asszony szü­le­tés­na­pi ebéd­jén, hogy fény fog va­la­mi sö­tét ti­tok­ra de­rül­ni, mi­helyt a gyer­me­kek va­la­me­lyi­ke há­zas­sá­got köt, ami­kor meg­je­len­tem Har­ri­et Pyke le­ve­lé­vel. Ezek után el­vo­nul­tunk Mr. Da­mon­nal a dol­go­zó­szo­bá­ba, ahol is­mer­tet­tem vele a le­vél tar­tal­mát.

Vic­tor úrfi min­dent hal­lott a kulcs­lyu­kon ke­resz­tül. Mrs. Ca­va­nagh ak­kor ép­pen nem volt ott. Ez a ké­sőb­bi­ek­ben igen fon­tos­nak bi­zo­nyult.

Nos, ez a fic­kó egy­ál­ta­lán nem akart meg­öl­ni sen­kit, ép­pen úgy, aho­gyan az any­ja sem. Le­het, hogy nem tet­te vol­na meg, ha Mr. Da­mon meg­őr­zi a tit­kát. Bár ak­kor is kér­dés, ho­gyan örö­köl­het­ne tőle Vic­tor, ha nem a va­ló­di fia. Mind­ez ter­mé­sze­te­sen elég fej­tö­rést oko­zott neki. Az­tán hir­te­len, még há­rom hó­nap sem telt el, már­is elő­áll egy elő­ke­lő úri­em­ber, Lord Al­bert Tres­si­der az­zal, hogy fe­le­sé­gül ven­né Ce­lia kis­asszonyt az apja pén­zé­ért.

Vic­tor érez­te, hogy va­la­mit ten­nie kell. Azt iga­zán nem hagy­hat­ta, hogy elő­ke­lő ba­rát­ja, aki még Mr. Da­mont is le­néz­te szí­nész­nő­vel kö­tött há­zas­sá­ga mi­att, meg­tud­ja, hogy ki is volt az ő any­ja.

Vic­tor úr­fi­nak van egy ba­rát­ja – ön, Mr. Strick­land –, aki már ki­húz­ta egy­szer-két­szer a sla­masz­ti­ká­ból. Úgy gon­dol­ja, könnyen rá tud­ja ma­gát be­szél­ni arra, hogy utaz­zék High Chim­neys­be, és be­szél­jen Mr. Da­mon­nal a há­zas­sá­gi ügy­ben; evé­gett ki­agyal­ta azt a me­sét, hogy a hú­ga­it ve­szély fe­nye­ge­ti, sejt­he­tő­en eny­hén el­me­be­teg ap­juk ré­szé­ről. Ezt azért tar­tot­ta szük­sé­ges­nek, hogy maga így ér­tel­mez­ze a dol­got, ha Mr. Da­mon­nak si­ke­rül­ne el­mon­da­nia az iga­zat.

Vic­tor ab­ban re­mény­ke­dett, Mr. Da­mon olyan­nyi­ra meg lesz hat­va a há­zas­sá­gi aján­lat­tól, hogy el­áll ere­de­ti ter­vé­től és hall­gat. Ezt a maga kül­de­té­sé­nek kel­lett el­dön­te­nie. Ha Mr. Da­mon még­is be­szél­ni akar, ak­kor ma­gá­nak sem sza­bad el­mon­da­nia; nem mond­hat­ja el sen­ki­nek. Ha be­le­kez­de­ne, Vic­tor ké­szen áll. Mr. Da­mon­nak ez eset­ben meg kell hal­nia.

Whicher a tűz­be bá­mult, majd fel­hor­kant.

– Maga ter­mé­sze­te­sen nem is ment vol­na High Chim­neys­be, ha nem lát­ja meg Kate arc­ké­pét Vic­tor la­ká­sán. Vic­tor azon­ban egy per­cig sem ké­tel­ke­dett a tu­laj­don va­rá­zsá­ban. Olyan­nyi­ra biz­tos volt ab­ban, hogy rá tud­ja be­szél­ni ma­gát az útra, hogy már elő­re ki­ter­velt min­dent. Nagy­nén­jé­től már na­pok­kal előbb meg­tud­ta azt is, hogy hét­főn este Pé­ne­lo­pé Bur­ba­ge ké­sőn tér haza Rea­ding­ből, így Mrs. Ca­va­nagh el­játsz­hat­ta a be­tö­rő sze­re­pét, míg Vic­tor ugyan­ak­kor az ön tár­sa­sá­gá­ban be­rú­gott, hogy ali­bit biz­to­sít­son ma­gá­nak.

A menny­kő­be is! Ha egy nő nad­rág­sze­re­pet ját­szik, sen­ki sem gon­dol­ja, hogy fér­fi­szí­nésszel áll szem­ben, és nem is ez a pro­duk­ció cél­ja; ha így vol­na, a né­ző­tér­ről hi­á­nyoz­ná­nak a fér­fi­ak. Pé­ne­lo­pé­ban sem azt a be­nyo­mást akar­ták kel­te­ni, hogy egy fér­fi áll a lép­csőn. Vé­gül is csak azért bi­zony­ta­lan­ko­dott, mert rö­vid­lá­tó. Az egész arra ment ki, hogy Kate kis­asszony­ra te­rel­jék a gya­nút.

Kate le­huny­ta sze­mét, majd pil­la­nat­nyi ha­bo­zás után meg­szó­lalt.

– Mr. Whicher, va­ló­ban ennyi­re gyű­löl­ne en­gem Vic­tor?

– Kis­asszony, Vic­tor egy­ál­ta­lán nem gyű­lö­li önt.

– De hi­szen…

– Nem, kis­asszony. Még sze­re­ti is ma­gát, azt hi­szem, már amennyi­re ön­ma­gán kí­vül sze­ret­ni tud va­la­kit is. Min­den­eset­re nem gyű­lö­let­ből ta­ní­tot­ta meg önt lo­va­gol­ni és lőni. De az, hogy Mrs. Da­mon olyan so­kat em­le­get­te az ese­tet, ami­kor maga fiú­ru­hát öl­tött, bo­ga­rat tett a fü­lé­be. Ami­kor ked­den este be­lo­pó­zott High Chim­neys­be, hogy meg­öl­je az „ap­ját”, ő és Mrs. Ca­va­nagh is biz­to­sak vol­tak ben­ne, hogy a trükk be­vá­lik. Hi­szen Vic­tor ala­csony és kar­csú. Ter­mé­sze­te­sen volt két tel­jes jel­mez a bir­to­kuk­ban. Az egyi­ket Mrs. Ca­va­nagh vi­sel­te, majd el­rej­tet­te a maga szo­bá­já­ban. A má­sik Vic­to­ré volt; eb­ben a ru­há­ban ment High Chim­neys­be, és Mrs. Ca­va­nagh en­ged­te be a té­li­kert aj­ta­ján. Maga az öl­tö­zék nem kelt­he­tett fel­tű­nést, mi­vel Ang­li­á­ban min­den má­so­dik fér­fi ilyen ru­hát vi­sel.

Cipő egyi­kü­kön sem volt, rész­ben azért, hogy ne üs­se­nek zajt, rész­ben pe­dig azért, hogy ne hord­ják be a sa­rat, ha esni ta­lál­na az eső. A” nyo­mok­nak egy­ér­tel­mű­en arra kel­lett utal­ni, hogy a tet­test – önt, Miss Kate – a há­zon be­lül kell ke­res­ni. Ami Mary Jane Ca­va­nagh-et il­le­ti… Whicher most Hack­ney fel­ügye­lő­re né­zett.

– Hack­ney, kap­tunk már táv­ira­tot Rea­ding­ből? Úgy ér­tem, Har­ri­et Pyke nő­vé­ré­nek le­tar­tóz­ta­tá­sá­ról?

– Aha – mo­rog­ta Hack­ney.

– Le­fo­ga­dom, hogy nem tett val­lo­mást. Ugye nem? Gon­dol­tam. Ez a nő ke­mény dió lesz, nem úgy, mint az öcsi­ké­je, aki szé­pen ki­ter­vel­te az egé­szet, az­tán egy csa­pás­ra össze­om­lott, ami­kor a tör­vény rá­tet­te a ke­zét.

– Mi­ért olyan fon­tos – kér­dez­te Cli­ve –, hogy Mrs. Ca­va­nagh nem volt ott a maga lá­to­ga­tá­sa­kor High Chim­neys­ben?

– Mert Vic­tor­nak fo­gal­ma sem volt róla, hogy hív­nak en­gem, és nem is ér­de­kel­te. Egy­sze­rű­en úgy je­len­tet­tek be, mint rend­őr­fel­ügye­lőt. Ami­kor el­me­sél­te az ügyet Mrs. Ca­va­nagh-nek, az azt hit­te, hogy va­ló­ban a rend­őr­ség­től járt itt va­la­ki; az meg sem for­dult a fe­jé­ben, hogy eset­leg én le­het­tem. Még ak­kor sem jött rá, mi­ről van szó, ami­kor a házi plety­kák­ból meg­tud­ta, hogy Mr. Da­mon en­gem akar meg­ke­res­ni Lon­don­ban. Azt hit­te, hogy Mrs. Da­mon és Lord Tres­si­der vi­szo­nyá­ról van szó, ugyan­ak­kor mind­un­ta­lan az én ne­vem­mel ijeszt­get­te Kate kis­asszonyt, már a gyil­kos­ság el­kö­ve­té­se előtt is. – Whicher Kate-re pil­lan­tott.

– Kis­asszony, ugye tud­ja, hogy az édes­ap­ja az ön ál­lí­tó­la­gos báty­ja mi­att akart meg­ke­res­ni en­gem?

– Igen, és ezt meg is mond­tam Cav­vy­nek, még Mr. Strick­land is hal­lot­ta. Pon­to­sab­ban annyit mond­tam, hogy hét­fő éj­jel egy fér­fi jár­kált a ház­ban. Most már tu­dom, hogy Vic­tor nem volt ott azon az es­tén, de ak­kor rá gon­dol­tam.

– Így hát Vic­tor úrfi meg­öl­te a jó­te­vő­jét – mond­ta Whicher, – Most már tud­juk – foly­tat­ta ko­mo­ran –, hogy pisz­tollyal fel­fegy­ver­kez­ve ér­ke­zett a kas­tély­ba. A nagy­nén­je pe­dig el­lop­ta Mr. Da­mon re­vol­ve­rét, hogy ez­zel is Kate kis­asszony­ra te­rel­jék a gya­nút, majd meg­sem­mi­sí­tet­te a vég­ren­de­le­tet. Ez is igen fon­tos bi­zo­nyí­ték. A je­len­le­gi tör­vény ér­tel­mé­ben a le­ány­gyer­mek csak ak­kor örö­köl­het pénzt, ha er­ről a vég­ren­de­let kü­lön em­lí­tést tesz: fiú­gyer­mek ese­té­ben azon­ban az örö­kö­sö­dés au­to­ma­ti­kus. Erre nem gon­dolt, Mr. Strick­land? Hi­szen maga ügy­véd!

– Nem, jó da­ra­big nem gon­dol­tam rá, csak Ce­lia jut­tat­ta eszem­be.

– Vic­tor te­hát meg­öl­te Mr. Da­mont. A terv nem is volt rossz. Csak ép­pen két hiba csú­szott bele. Elő­ször is: Vic­tor ter­me­te ala­csony és kar­csú ugyan, de egy­ál­ta­lán nem nő­i­es. Maga, ami­kor meg­lát­ta az elő­ző esti lá­to­ga­tó jel­me­zé­ben, azon­nal tud­ta, hogy fér­fi­val áll szem­ben. Má­sod­szor: Mrs. Da­mon a vo­na­ton foly­ta­tott be­szél­ge­tés­ből azt a he­lyes kö­vet­kez­te­tést von­ta le, hogy itt va­la­mi ké­szül, amit Kate kis­asszony­ra akar­nak rá­fog­ni. Ami­kor az­nap este tá­vo­zott a kas­tély­ból, mi­vel egy bi­zo­nyos ne­mes­úr, a zsa­ro­ló­ja Lon­don­ba szó­lí­tot­ta, egy­út­tal ma­gá­val vit­te azo­kat a ru­ha­da­ra­bo­kat, me­lyek­nek Kate kis­asszonyt az akasz­tó­fá­ra kel­lett vol­na jut­tat­ni­ok. Saj­ná­lom, kis­asszony, de ez az igaz­ság. Más­nap az­tán Vic­tor ta­lál­ko­zott Mrs. Da­mon­nal az Ox­ford Stree­ten. Sőt nem­csak ta­lál­ko­zott vele; amint ez ab­ból az os­to­ba, za­va­ros üze­net­ből ki­de­rült, amit az én iro­dám­ban ha­gyott Mr. Strick­land szá­má­ra, kö­vet­te őt és Mrs. Da­mont. Ta­lál­ko­zott az utób­bi­val, és el­mond­ta neki, hogy a fér­jét meg­öl­ték. Egé­szen ad­dig meg sem for­dult a fe­jé­ben, hogy a mos­to­ha­any­ja gya­nít va­la­mit. Vic­tor val­lo­má­sá­ból nem de­rül ki, hogy Mrs. Da­mon mi­vel árul­ta el ma­gát, de egé­szen biz­tos, hogy ez tör­tént. Vic­tor azon­nal tud­ta, hogy vége van, ha Mrs. Da­mont be­szél­ni hagy­ja. Ab­ban az os­to­ba üze­net­ben azt ál­lí­tot­ta, hogy ki­kí­sér­te mos­to­ha­any­ját a vo­nat­hoz, ez azon­ban le­he­tet­len, hi­szen ak­kor írta ma­gát az üze­ne­tet.

Mind­ez csak arra szol­gált, hogy újabb ali­bit biz­to­sít­son a szá­má­ra, míg vissza­tér High Chim­neys­be. Itt kö­vet­tem el én az újabb hi­bát. Mr. Strick­land, ami­kor szer­da dél­előtt be­szélt Lon­don­ban Vic­tor­ral, nem az volt a be­nyo­má­sa, hogy min­den­áron egy nőre akar­ja te­rel­ni a gya­nút?

– De igen.

– Ab­ból a be­szél­ge­tés­ből, amit maga ki­hall­ga­tott a Prin­cess szín­háaban, ki­de­rült, hogy Mrs. Da­mon na­gyon is jól tud­ta, hogy fér­fi a tet­tes. A gyil­kos­ság­ról még nem hal­lott, de már­is ar­ról be­szélt, hogy van va­la­ki, aki rá­szol­gált a ta­po­só­ma­lom­ra; ez a bün­te­tés pe­dig, mint tud­ják, fér­fi­ak szá­má­ra van fenn­tart­va. Több bi­zo­nyí­ték­ra már nem is volt szük­sé­gem Vic­tor el­len. Ha ere­de­ti szán­dé­kom sze­rint én is le­utaz­tam vol­na az­nap dél­után High Chim­neys­be…

Whicher fel­állt, és ke­se­rű­en foly­tat­ta.

– De nem! Johnny Whicher ezt nem ta­lál­ta elég­gé ti­tok­za­tos­nak, fur­fan­gos­nak. El­vég­re a meg­le­pe­té­sek, a lát­szat­le­tar­tóz­ta­tá­sok, sa­rok­ba szo­rí­tá­sok em­be­re vol­nék, vagy mi! Azt mond­tam ma­gam­ban: „Köl­csön­ve­szem Har­ri­et Pyke le­ve­lét at­tól a pim­li­cói ház­tu­laj­do­nos­tól, el­kül­döm Cherry White-ot a fic­kó­hoz az­zal az aján­lat­tal, hogy meg­vá­sá­rol­hat­ja a le­ve­let, ha­gyom, hogy Cherry né­hány na­pig ját­sza­doz­zon az ide­ge­i­vel, az­tán, ami­kor egy jó ba­rát­ja je­len­lé­té­ben át­nyújt­ja neki a le­ve­let, jö­vünk én és a rend­őr­ség.”

Vé­gül az­tán va­ló­ban ezt a mód­szert al­kal­maz­tuk, de előbb­re kel­lett hoz­ni, ma es­té­re, ami nö­vel­te a do­log koc­ká­za­tát.

De si­ke­rült, és ez a fő.

Mind­azon­ál­tal sej­te­nem kel­lett vol­na, hogy Vic­tor, mi­után be­szélt Cherry­vel szer­da dél­után, még az­nap este le­megy High Chim­neys­be. Nem sej­tet­tem azon­ban: ezért halt meg Mrs. Da­mon!

Vic­tor a be­já­ra­ton be­jut­ha­tott a kas­tély­ba. Most azon­ban nem be­szél­te meg a dol­got Mrs. Ca­va­nagh-gel. Ta­lán még nem tö­kél­te el ma­gát, hogy meg­gyil­kol­ja Ge­or­get­te Da­mont, de az­u­tán hall­ga­tó­zott egy ki­csit, és le­szá­molt ké­te­lye­i­vel.

A gyil­kos­sá­got si­ke­rült vég­re­haj­ta­nia ta­núk nél­kül, a kas­télyt azon­ban csak a té­li­ker­ten át tud­ta el­hagy­ni, mi­vel az ab­la­kok zár­va vol­tak, a be­já­ra­ti ajtó ha­son­ló­kép­pen, a hát­só ki­já­ra­ton át tá­voz­nia pe­dig a sze­mély­zet mi­att nem volt biz­ton­sá­gos.

A té­li­kert aj­ta­ját per­sze nem tud­ta be­zár­ni maga után, ezért volt ott olyan hű­vös, mire ma­guk ket­ten be­lép­tek oda. Mond­tam már, hogy a Mrs. Ca­va­nagh bű­nös­sé­gé­ről al­ko­tott el­mé­le­te, Mr. Strick­land, bi­zo­nyos mér­ték­ben helyt­ál­ló. Azt is mond­tam azon­ban, hogy a gyil­kos teg­nap este el­tá­vo­zott High Chim­neys­ből.

Azt per­sze nem tud­hat­tam, hogy Lord Al­bert Tres­si­der is ott lesz, hogy össze­szed­jen egy kis anya­got Vic­tor úrfi zsa­ro­lá­sá­hoz…

– Tress mint zsa­ro­ló?

– Mi­ért, ta­lán nem zsa­rol­ta Mrs. Da­mont is? Csak ép­pen nem pén­zért, ami vé­gül is egy­re megy. Ó, meg­éri a pén­zét az az úri­em­ber! Ahon­nan csak tud­ja, le­sze­di a sá­pot.

Vic­tor val­lo­má­sa sze­rint teg­nap nála is meg­je­lent, ami­kor Cherry ott volt. Ak­kor nem gon­dolt rá, hogy hall­ga­tó­zott vol­na, Tress­nek azon­ban meg­van a ma­gá­hoz való esze. Azt hi­szem, so­sem tud­juk meg tőle, mit is lá­tott, ami­kor Vic­tort kö­vet­te. Tud­ta, ha meg­ka­pa­rint­ja azt a le­ve­let, ami oly ér­té­kes en­nek a kis­sé in­ga­tag jel­le­mű, de nem­so­ká­ra rend­kí­vül gaz­dag fi­a­tal­em­ber­nek a szá­má­ra, vé­gül is nem kell le­ala­cso­nyod­nia odá­ig, hogy fe­le­sé­gül ve­gye Ce­lia Da­mont.

Ami­kor ma­guk el­szök­tek Lon­don­ba, azon­nal csap­dát kel­lett ál­lí­ta­nom. Bár fenn­állt az a ve­szély, hogy Vic­tor nem maga megy el a le­vé­lért, ha­nem érte küld va­la­kit. Kate kis­asszony épp kéz­nél is volt. Rá­adá­sul egye­dül volt itt­hon, mert a maga la­ká­sán kí­vül leg­fel­jebb a Mi­vart szál­ló­ba me­he­tett vol­na, oda pe­dig, mint tud­juk, nem volt haj­lan­dó. Ha Vic­tor tör­té­ne­te­sen be­kuk­kant ide, ki­szol­gál­tat­ja ma­gát Kate kis­asszony­nak, el­me­sé­li neki az egész tör­té­ne­tet, és rá­be­szé­li, hogy hoz­za el neki a le­ve­let… nos, mit szól hoz­zá?

Most Cli­ve pat­tant fel a szék­ből.

– Gon­dol­ja, hogy ezt meg mer­te vol­na ten­ni? Szí­ves­sé­get, ilyen szí­ves­sé­get kér­ni at­tól, akit kö­tél­re akart jut­tat­ni? És ko­mo­lyan gon­dol­ta, hogy erre rá tud­ja ven­ni?

– Rá is vet­te. Maga igen ér­de­kes tör­té­ne­te­ket ír, Mr. Strick­land, de nincs tisz­tá­ban a bű­nö­zők ter­mé­szet­raj­zá­val. Ez a vá­lasz.

– Vá­lasz? Hogy­hogy? Whicher a tűz­be bá­mult.

– Az ef­faj­ta Vic­tor Da­mo­nok azt kép­ze­lik, hogy bár­kit bár­mi­re rá tud­nak be­szél­ni. Leg­több­ször si­ke­rül is. Nem ér­zik a ve­szélyt, amíg csak a csuk­ló­juk­ra nem ke­rül a bi­lincs, egy­sze­rű­en nem tud­ják el­kép­zel­ni, hogy ők is akasz­tó­fá­ra jut­hat­nak. Bi­zo­nyos dol­gok­ban igen kor­lá­to­zott a fan­tá­zi­á­juk, más dol­gok­ban meg ép­pen kor­lát­lan. Ennyi az egész.

– Nem az ő rá­be­szé­lé­sé­nek en­ged­tem! – szó­lalt meg nagy hév­vel Kate. – Egy­sze­rű­en csak nem bír­tam már to­vább! Ami­kor tőle ma­gá­tól meg­tud­tam, hogy nem is a bá­tyám, ak­kor vál­lal­koz­tam rá, hogy se­gí­tek neki, mert tud­tam, hogy ez vol­ta­kép­pen nem se­gít­ség; tud­tam, hogy csap­da. Cli­ve, meg tu­dod ezt bo­csá­ta­ni ne­kem?

– Meg­bo­csá­ta­ni? Hogy­hogy? Mit kéne meg­bo­csá­ta­nom?

– Hogy el­árul­tam Vic­tort. És hogy meg­vesz­te­get­tem a Mi­vart por­tá­sát, hogy ta­gad­jon le!

– Nincs mit meg­bo­csá­ta­nom.

– Nincs? – kér­dez­te meg­bor­zong­va Kate. – Ami­kor be­lép­tem arra a fo­lyo­só­ra, na­gyon fél­tem. At­tól tar­tot­tam, hogy Vic­tor nem jön utá­nam, ahogy meg­ígér­te.

– Et­től én is tar­tot­tam, kis­asszony – szólt köz­be Whicher. – De va­ló­szí­nűbb volt, hogy kö­vet­ni fog­ja: gon­dol­tam, hogy nem bír­ja meg­áll­ni. Ad­dig­ra már Hack­ney mind­ket­tő­jük­re rá­ál­lí­tot­ta egy-egy em­be­rét.

Sem­mit sem ve­het­tünk biz­tos­ra. Mr. Strick­land­nek le kel­lett vol­na ven­nie a ka­lap­ját, ami­kor Cherry a le­ve­let át­nyúj­tot­ta. Ez lett vol­na a jel a rend­őrök szá­má­ra: mi olyan he­lyen rej­tőz­köd­tünk”, aho­va az, aki a le­ve­let át­ve­szi – akár­ki le­gyen is az – nem lát­ha­tott el. Arra iga­zán nem szá­mít­hat­tunk, hogy Tress ba­rá­tunk is fel­buk­kan.

Igen nagy sze­ren­cse, hogy Vic­tor úrfi a kö­ze­lünk­ben volt, ami­kor maga át­ad­ta neki a le­ve­let, és Cherry is ép­pen ide­jé­ben érte utol, és ol­vas­ta a fe­jé­re a vá­dat. Az ő val­lo­má­sa nél­kül…

Whicher meg­dör­zsöl­te az ál­lat, lát­szott, mi­lyen kel­le­met­len szá­má­ra a gon­do­lat, mi tör­tént vol­na, ha…

– Tud­ja, uram – mond­ta Cli­ve-nak –, van még va­la­mi, amit nem mond­tam el ön­nek, bár Hack­ney már em­lí­tet­te ma dél­után az Al­ham­b­rá­ban.

Jól em­lé­kez­tem rá még, hogy Mr. Da­mon ti­zen­ki­lenc éve York­shire-ben élt, egy Fa­i­rac­res nevű he­lyi­ség­ben, Doncas­ter­től nem messze. Mi sem volt köny­nyebb, mint meg­kér­ni a Scot­land Yar­dot, hogy tá­vi­ra­toz­za­nak a doncas­te­ri rend­őr­ség­nek.

Meg is kap­ták York­shire-ből a kért ada­to­kat: Mr. Da­mon iga­zi gyer­me­kei Ce­lia kis­asszony, szü­le­tett 1845. au­gusz­tus­ban, és Kate kis­asszony, szü­le­tett 1846. jú­li­us­ban. Ada­ta­i­kat fel­je­gyez­ték az egy­ház­köz­ség anya­köny­vé­ben. Sőt még a lel­kész is él, aki ke­resz­tel­te őket. Em­lé­ke­zett rá, hogy Mrs. Mary Jane Ca­va­nagh, mint fi­a­tal öz­vegy, húsz éve állt a csa­lád szol­gá­la­tá­ba, s nem hu­szon­egy éve, mint ahogy újab­ban ál­lít­ja.

Az is bi­zo­nyí­tást nyert, hogy Har­ri­et Pyke gyer­me­ke már csak­nem két­éves volt, ami­kor Mrs. Ca­va­nagh gon­do­zás­ba vet­te. Mr. Da­mon csak a vég­ren­de­le­té­ben tett em­lí­tést a do­log­ról; min­den egyéb fel­jegy­zést meg­sem­mi­sí­tett. Ha a vég­ren­de­let is el­pusz­tul, mint ahogy az Mrs. Ca­va­nagh jó­vol­tá­ból meg­tör­tént, min­den­ki el­fo­gad­ta vol­na Vic­tort Mr. Da­mon jo­gos örö­kö­sé­nek. A do­log nem is kel­tett vol­na fel­tű­nést. Azt ter­mé­sze­te­sen bi­zo­nyít­hat­tuk vol­na, hogy nem iga­zi fia Da­mon­nak, de a gyil­kos­ság­gal már egé­szen más a hely­zet: ah­hoz szük­sé­günk volt a be­is­me­rő val­lo­má­sá­ra. Még arra len­nék kí­ván­csi, uram, hogy – ha már azt hit­te, hogy Har­ri­et Pyke gyer­me­ke lány – me­lyik­re gon­dolt a ket­tő kö­zül?

– Kate-re.

– Ó… – mond­ta Whicher.

– Én­rám? – ki­ál­tott fel Kate. – Mi­ért?

– Mert Ce­lia és Vic­tor haja sö­tét­sző­ke, a sze­mük szür­ke. Har­ri­et Pyke pe­dig fe­ke­te volt, akár­csak te. Whicher szá­ja sar­ká­ban mo­soly buj­kált.

– Nos, uram, nem vi­szi sok­ra, ha két em­ber­ről azt hi­szi, hogy test­vé­rek, pusz­tán azért, mert mind­ket­ten sö­tét­sző­kék és szür­ke sze­mű­ek! A menny­kő­be is! Ennyi erő­vel az­zal is bi­zo­nyít­hat­ná Vic­tor Da­mon szár­ma­zá­sát, hogy Har­ri­et Pyke is sze­ret­te az italt, meg ő is.

– Cli­ve! – ki­ál­tot­ta Kate. – Te azt hit­ted… De ugye nem za­vart?

– Nem, egy csep­pet sem. Va­la­mi más za­var en­gem – mond­ta Cli­ve –, még­pe­dig a bű­nö­zé­si haj­lam örö­köl­he­tő­sé­ge. Meg mer­tem vol­na rá es­küd­ni, hogy akár­ki is a gyil­kos, nem Har­ri­et Pyke gyer­me­ke. Azt kell tán hin­nünk, hogy Vic­tor azért lőtt le egy em­bert, és foj­tott megy egy má­si­kat, mert az any­ja ugyan­ezt tet­te an­nak ide­jén?

– Ko­ránt­sem! – je­len­tet­te ki Whicher ha­tá­ro­zot­tan. Az in­ga­tag jel­lem azon­ban örö­köl­he­tő; ez köz­tu­dott do­log. Ha az­tán ez­zel pá­ro­sul a meg­fe­le­lő in­dí­tó­ok, ha meg­tud­ja az em­ber, hogy az any­ja gyil­kos volt, s ha amúgy is el­dön­töt­te már, hogy ha­son­ló­kép­pen kell cse­le­ked­nie… nos!

Kora haj­nal volt, a má­ko­nyos órák, ön­gyil­kos­sá­gok, li­dérc­ál­mok ide­je. Whicher az ab­lak­hoz lé­pett, el­húz­ta a füg­gönyt, majd az alant szen­der­gő Bro­ok Street­re mu­ta­tott.

– És ez vo­nat­koz­ha­tik sok mil­lió em­ber­re, aki ott alussza ál­mát… Nem va­gyok na­gyon mű­velt, uram, de azt tör­té­ne­te­sen tu­dom, hogy egy Ham­let nevű fic­kó már ré­gen vé­gig­gon­dol­ta mind­ezt, ami­kor mi még a vi­lá­gon se vol­tunk. Min­den csak at­tól függ, mi­nek kép­ze­li ma­gát az em­ber. A menny­kő­be is! Igen! Min­den csak at­tól függ.