3. JELENÉS A LÉPCSŐN

Ami­kor Cli­ve jó­val ké­sőbb vissza­gon­dolt erre a be­szél­ge­tés­re, úgy érez­te, hogy sok min­dent ki kel­lett vol­na ta­lál­nia ab­ból, amit Matt­hew Da­mon el­mon­dott, il­let­ve el­hall­ga­tott. Ak­kor azon­ban nem sej­tet­te, még csak nem is érez­te, hogy a gyil­kos­sá­got már el­ter­vez­ték.

Csak a vo­nat esze­ve­szett zöty­kö­lő­dé­sét érez­te. Egy szél­lö­kés a moz­dony szik­rá­it és fe­ke­te füst­jét haj­tot­ta az ab­lak felé. A Berk­shire-beli High Chim­neys négy mér­föld­nyi­re volt Rea­ding­től, aho­va már egy­órá­nyi út­juk se volt hát­ra.

Ha lá­tott is Cli­ve va­la­mit, az csak Kate Da­mon arca volt. Elő­ző éj­sza­ka óta nem tu­dott tőle sza­ba­dul­ni. Saj­gott ben­ne a vágy, hogy ro­man­ti­kus re­gény­hő­se­i­hez ha­son­ló­an meg­sza­ba­dít­sa höl­gyét a kép­zelt ve­sze­del­mek­től. Ezt a ve­sze­del­met azon­ban nem ve­het­te ko­mo­lyan.

– Hogy hi­szek-e a kí­sér­te­tek­ben? – kér­dez­te.Nem…

– Nem hát! An­nál mi fel­vi­lá­go­sul­tab­bak va­gyunk. Má­sutt kell ma­gya­rá­za­tot ke­res­nünk.

Mr. Da­mon te­kin­te­te el­ré­vedt, az­tán mint­ha meg­ijedt vol­na at­tól, amit lá­tott.

– Ne­héz idő volt szá­mom­ra a leg­utób­bi há­rom hó­nap, Mr. Strick­land. Kü­lö­nös, hogy az em­ber éve­kig, sőt év­ti­ze­de­kig el­él­het úgy, hogy nem vet szá­mot egy meg­gon­do­lat­lan, os­to­ba tet­té­nek kö­vet­kez­mé­nye­i­vel. Nem volt bűn, nem. Csak os­to­ba­ság, de jó­ko­ra. Az em­ber haj­la­mos el­odáz­ni a dön­tést, nem is tu­dom mi­nek a re­mé­nyé­ben. Ön­ma­gun­kat játsszuk ki és ve­zet­jük fél­re. Az­tán kész, vége, el­vesz­tünk.

Matt­hew Da­mon hall­ga­tott né­hány pil­la­na­tig. Majd így foly­tat­ta:

– Én te­he­tek róla, vál­lal­nom kell hát. De ez még nem min­den. Kate nyug­ta­lan­sá­gá­hoz (mert csak nyug­ta­lan­ság, sem­mi több), és Ce­lia ideg­ál­la­po­tá­hoz még egyéb té­nye­zők is hoz­zá­já­rul­tak. Fe­le­sé­gem, ami­lyen jó­szí­vű asszony…

Itt ki­nyúj­tot­ta bal ke­zét Ge­or­get­te felé, aki gyen­gé­den két keze közé fog­ta, meg­szo­rí­tot­ta, s ki­né­zett az ab­la­kon.

– A fe­le­sé­gem, aki sze­rint be­teg va­gyok, írt a múlt hé­ten a lon­do­ni or­vo­sunk­nak. Ez per­sze os­to­ba­ság. Nem va­gyok be­teg.

– Sze­gény Matt­hew… – sut­tog­ta Ge­or­get­te.

– Mon­dom, hogy nem va­gyok be­teg! En­gem csak go­lyó­val le­het el­pusz­tí­ta­ni. Mind­ez azon­ban, Mr. Strick­land, csak ki­té­rő. Tér­jünk a tárgy­ra. Em­lék­szik ta­lán Bur­ba­ge-re, a ko­mor­nyi­kom­ra?

– Igen, na­gyon jól em­lék­szem rá.

– Nos, Bur­ba­ge-nek van egy Pé­ne­lo­pé nevű lá­nya.

Né­hány nap­ja el­jött az ap­já­hoz lá­to­ga­tó­ba. A leg­fel­ső eme­le­ten levő sze­mély­ze­ti szo­bák egyi­ké­ben he­lyez­tük el. Hoz­zá­te­szem, hogy Pé­ne­lo­pé ne­ve­lő­nő egy jó­mó­dú csa­lád­nál Wilts­hire-ben. Tár­sa­dal­mi hely­ze­té­hez ké­pest ta­lán túl­sá­go­san is mű­velt, de jó mo­do­rú, ér­tel­mes és meg­bíz­ha­tó.

Teg­nap ugye­bár hét­fő volt, ok­tó­ber ti­zen­ha­to­di­ka. Pé­ne­lo­pé en­ge­délyt kért ap­já­tól, hogy este el­me­hes­sen egy elő­adás­ra a rea­din­gi St. Tho­mas plé­bá­ni­á­ra. Azt mond­ta, gya­log te­szi meg az utat oda-vissza, ha Bur­ba­ge nem bán­ja, hogy ké­sőn ér­ke­zik.

Há­zam népe ren­de­sen fél ti­zen­egy­kor tér nyu­go­vó­ra. Ek­kor Bur­ba­ge be­zár­ja az aj­tó­kat és az ab­la­ko­kat, és a vas­pán­to­kat is fel­rak­ja. En­nél to­vább sen­ki sem ma­rad­hat ki a ház­ból, ha­csak nem ve­lem van.

No­már­most, úgy érez­tem, hogy ez al­ka­lom­mal nyu­god­tan ki­vé­telt te­he­tek. Azt ter­mé­sze­te­sen nem en­ged­het­tem, hogy egy fi­a­tal nő kí­sé­rő nél­kül men­jen. Uta­sí­tást ad­tam ko­csi­som­nak, egy idő­sebb há­zas­em­ber­nek, aki az is­tál­ló fö­lött la­kik, hogy vi­gye el Pé­ne­lo­pé Bur­ba­ge-et a brics­kán a St. Tho­mas plé­bá­ni­á­ra, hall­gas­sa vé­gig ő is az elő­adást, majd hoz­za haza.

To­váb­bá meg­en­ged­tem Bur­ba­ge-nek, hogy ad­jon a lá­nyá­nak kul­csot a hát­só aj­tó­hoz, s mi­után a lány tá­vo­zott, zár­ja be az aj­tót, de ne rak­ja fel a pán­tot. Gon­dol­tam, hogy majd Pé­ne­lo­pé fel­te­szi, mi­után vissza­tért. Most már lá­tom, hogy ez os­to­ba­ság volt.

Matt­hew Da­mon is­mét elő­re­ha­jolt.

– Jól fi­gyel­jen, fi­a­tal­em­ber! Bát­ran kér­dez­zen csak, ha az eszé­be jut va­la­mi. Élet­be­vá­gó­an fon­tos do­log­ról van szó, még ha a fe­le­sé­gem nem tart­ja is an­nak.

Ge­or­get­te ké­nyel­met­le­nül fész­ke­lő­dött ül­té­ben. Úgy tűnt, hol­mi gya­nú ke­rül­ge­ti, amit ma­gá­nak is res­tell be­val­la­ni.

Matt­hew Da­mon mé­lyet lé­leg­zett, és foly­tat­ta mon­dó­ká­ját.

– Egy ide­je na­gyon rosszul al­szom, Mr. Strick­land. Még a leg­jó­za­nabb em­ber­nek is le­het­nek oly­kor rém­ál­mai, s én rá­adá­sul egye­dül al­szom a szo­bám­ban. Az éj­jel is li­dér­ces ál­ma­im vol­tak, még a vissza­té­rő ko­csi zaja sem éb­resz­tett föl, azon­ban fél­álom­ban hal­lot­tam a ló­do­bo­gást.

Ta­lán em­lék­szik rá, fi­a­tal­em­ber, mi­lyen jó az akusz­ti­ka High Chim­neys­ben. A leg­cse­ké­lyebb zajt is ki­vá­ló­an le­het hal­la­ni a kas­tély min­den zu­gá­ban, így hal­lot­tam azt is, amint Pé­ne­lo­pé Bur­ba­ge ki­nyit­ja a hát­só aj­tót, és be­lép.

Hal­lot­tam, amint be­csuk­ja, majd kulcs­ra zár­ja maga után az aj­tót: hal­lot­tam, hogy föl­te­szi a ke­reszt­va­sat, ami zaj nél­kül nem megy. Meg­nyu­god­tam. Már-már el­alud­tam újra, de megint fel­ri­ad­tam. Rá­döb­ben­tem ugyan­is, hogy nem hal­lot­tam Pé­ne­lo­pé lép­te­i­nek za­ját a hát­só lép­csőn.

Nem is hall­hat­tam. Ugyan­is nem arra tar­tott, ha­nem a hall felé, ott egy da­ra­big fel-alá jár­kált, majd a lép­tek han­go­sab­bá vál­tak, mint­ha a fő­lép­cső felé igye­kez­né­nek.

Azt mond­ja, ap­ró­ság? Két­ség­te­le­nül az. De éj­sza­ka ép­pen az ilyen ap­ró­sá­gok­ra szok­tunk leg­in­kább fel­fi­gyel­ni.

Meg­gyúj­tot­tam a gyer­tyát az éj­je­li­szek­ré­nye­men, és fel­kat­tin­tot­tam órám fe­de­lét. Épp fél ti­zen­ket­tő volt. Ké­sőbb­re járt, mint gon­dol­tam vol­na.

Ek­kor hal­lot­tam, hogy Pé­ne­lo­pé hal­kan mond va­la­mit. Az­u­tán jól ki­ve­he­tő­en így szólt: „Ki van ott?” Ké­sőbb, mint­egy fél perc múl­va hal­lot­tam…

Mr. Da­mon le­szeg­te fe­jét. Ha­lán­té­kán lát­ha­tó­an lük­te­tett egy ér. Cli­ve szo­kat­la­nul éles han­gon szó­lalt meg.

– Nyu­god­jék meg, uram! Mit hal­lott? Matt­hew Da­mon fel­né­zett.

– A si­ko­lyát… – mond­ta.

A Bath-Bris­tol exp­ressz most már ma­xi­má­lis órán­ként öt­ven mér­föl­des se­bes­ség­gel ro­bo­gott. Egy éles ka­nyar az ülés kar­fá­já­nak dön­töt­te Cli­ve-ot.

– Is­ten ir­gal­maz­zon a bű­nös lel­kek­nek! – mond­ta Matt­hew Da­mon. – Ilyen si­kolyt az­óta sem hal­lot­tam, ami­óta Har­ri­et Pyke-ot, akit gyak­ran meg­lá­to­gat­tam a new­ga­te-i si­ra­lom­ház­ban, az akasz­tó­fá­ra vit­ték, negy­ven­hat­ban. Ké­rem, ne gon­dol­ja, hogy a rossz lel­ki­is­me­ret be­szél be­lő­lem.

– A rossz lel­ki­is­me­ret, uram? Hogy­hogy?

– Vagy hogy ez a si­koly ak­kor Har­ri­et Pyke-ot jut­tat­ta vol­na eszem­be. Az az asszony bű­nös volt. Nem, ab­ban a pil­la­nat­ban sem­mi más­ra nem gon­dol­tam, mint hogy Pé­ne­lo­pé be­tö­rő­vel ta­lál­ko­zott. Ma­gam­ra kap­tam kön­tö­sö­met, pa­pucs­ba búj­tam, s ma­gas­ra tar­tott gyer­tyá­val a lép­cső­höz si­et­tem.

Bur­ba­ge és a két inas is le­ro­hant az eme­let­ről. Pé­ne­lo­pé Bur­ba­ge nem ájult el, de lát­ha­tó­an fel­dúlt ál­la­pot­ban ku­por­gott a lép­cső al­ján.

Az apja már ro­hant vol­na hoz­zá, de én azon­nal el­küld­tem őt és az ina­so­kat, hogy ku­tas­sák át a há­zat, nem tör­tént-e rab­lás. A le­ányt ma­gam se­gí­tet­tem talp­ra. Nem tu­dom, em­lí­tet­tem-e már, hogy or­vo­som, dr. Thomp­son Bland je­len­leg a kas­tély­ban tar­tóz­ko­dik?

Cli­ve meg­ráz­ta a fe­jét.

– Nem, uram, csak annyit mon­dott, hogy Mrs. Da­mon írt neki.

– Nos, eb­ben a pil­la­nat­ban na­gyon örül­tem, hogy je­len van. Va­la­mely rej­té­lyes ok­nál fog­va a le­ány kü­lö­nös­kép­pen félt tő­lem, (tő­lem, érti), el­hú­zó­dott és is­mét fel­si­kol­tott. Dr. Thomp­son Bland csak­ha­mar meg­je­lent, és ko­nya­kot dik­tált belé. Pé­ne­lo­pé­ból még jó da­ra­big nem le­he­tett ki­szed­ni, mi is tör­tént.

– És mi tör­tént? Csend.

– Mi tör­tént?

– Mint gon­dol­tam – foly­tat­ta Mr. Da­mon, most már va­la­mi­vel nyu­god­tab­ban –, Pé­ne­lo­pé a hát­só aj­tón jött be, majd gon­do­san be­zár­ta maga után. Bur­ba­ge ott­ha­gyott szá­má­ra az ajtó mel­let­ti asz­tal­kán egy gyer­tyát, de a le­ány nem tud­ta meg­gyúj­ta­ni, a kony­há­ban a tűz már ki­aludt, és gyúj­tó sem volt kéz­nél.

High Chim­neys­ben, mint ta­lán em­lék­szik még rá, a szo­bák ab­la­kán vas­tag füg­göny van. Pé­ne­lo­pé a sö­tét­ben el­ta­po­ga­tó­zott a hall­ba, s az ott pis­lá­ko­ló tűz­nél meg­gyúj­tot­ta a gyer­tyát. Ezek után meg­in­dult fel­fe­lé a fő­lép­csőn. Nem ju­tott messzi­re.

A lép­cső­for­du­lón egy fér­fi állt.

Nem moz­dult, meg sem szó­lalt, mint ahogy Pé­ne­lo­pé sem. Kis­vár­tat­va Pé­ne­lo­pé meg­kér­dez­te: „Ön az, uram?” – s ma­ga­sabb­ra emel­te a gyer­tyát, de a fér­fi ar­cát így sem lát­ta jól. Az alak még ak­kor is moz­du­lat­la­nul állt. Pé­ne­lo­pé fel­ki­ál­tott: „Ki van ott?” mire a fér­fi ki­nyúj­tott kéz­zel fe­lé­je ro­hant. Lép­tei nem ütöt­tek zajt.

Pé­ne­lo­pé le­ku­po­ro­dott, s kar­ját vé­de­ke­ző­leg arca elé emel­te. A gyer­tya ki­aludt. Pé­ne­lo­pé to­vább si­kol­to­zott a sö­tét­ben, bár az ide­gen egy uj­jal sem nyúlt hoz­zá. Mire meg­je­len­tem, Pé­ne­lo­pé már egye­dül volt.

Ge­or­get­te Da­mon össze­rez­zent, ami­kor egy fej szi­lu­ett­je buk­kant fel a fül­ke ab­la­kán kí­vül. A ka­la­uz volt az, aki szo­ká­sos jegy­ke­ze­lő­út­ját rót­ta. A fül­ke tele lett por­ral. Cli­ve a jegy­ke­ze­lés után si­et­ve be­csuk­ta az ab­la­kot.

– Egye­dül volt? – kér­dez­te. – És hová tűnt a fér­fi a lép­cső­ről?

– Nyo­ma ve­szett.

– Pé­ne­lo­pé tu­dott sze­mély­le­írást adni róla?

– Nagy­já­ból igen. Meg­le­he­tő­sen ha­tá­ro­zot­tan ál­lí­tot­ta, hogy a fér­fi sza­lon­ka­bá­tot, sö­tét mel­lényt, koc­kás nad­rá­got és zok­nit vi­selt, cipő nem volt raj­ta. Az utol­só pont­tól el­te­kint­ve, ami ma­gya­rá­za­tot ad, ugye­bár, a lép­tei nesz­te­len­sé­gé­re, min­den má­so­dik an­gol fér­fi ilyen öl­tö­zék­ben jár.

– Ez igaz, de…

– Hogy ma­gas volt vagy ala­csony, öreg vagy fi­a­tal, kö­vér vagy so­vány? Pé­ne­lo­pé, aki ugyan­csak meg­ré­mült, nem tud­ta meg­mon­da­ni. Nem lát­ta az ar­cát sem. Olyan be­nyo­má­sa volt, mint­ha rend­kí­vül ma­gas lett vol­na, de ő maga is el­is­mer­te, hogy ta­lán csak azért, mert jó­val fö­löt­te állt a lép­csőn.

– Sem­mi egye­bet nem tu­dott meg a le­ány­tól? Matt­hew Da­mon mé­lyen ülő sze­me fel­csil­lant.

– Csak azt, hogy iga­zat be­szélt. Nem hi­á­ba töl­töt­tem fél éle­te­met az Old Ba­i­ley­ben. Mu­lat­sá­gos azon­ban, Mr. Strick­land, hogy en­nek az egy­sze­rű lány­nak a tör­té­ne­tét a töb­bi­ek nem akar­ták el­hin­ni. Dr. Thomp­son Bland ke­rek pe­rec ki­je­len­tet­te: „Ked­ves Da­mo­nom! Ez a le­ány csak kép­ze­lő­dött.” Lát­szó­lag – is­mét­lem, lát­szó­lag! – a ti­tok­za­tos lá­to­ga­tó nem lé­te­zett.

– Nem lé­te­zett? Ugyan mi­ért?

– Mire ki­kér­dez­tem Pé­ne­lo­pé Bur­ba­ge-et, vissza­tért ko­mor­nyi­kom és a két inas. Pad­lás­tól pin­cé­ig át­ku­tat­ták a ház min­den zu­gát, és sen­kit sem ta­lál­tak. Min­den ajtó és ab­lak tö­ké­le­te­sen zár­va volt be­lül­ről.

Cli­ve fel­egye­ne­se­dett.

– Ak­kor a do­log egy­ér­tel­mű, nem?

– Hm. Nem tu­dom.

– Na de Matt­hew!… – kezd­te Ge­or­get­te.

– Fe­le­sé­gem ter­mé­sze­te­sen tud rá ma­gya­rá­za­tot.

– Hát per­sze hogy tu­dok – nyi­lat­koz­tat­ta ki mél­tó­ság­tel­je­sen Ge­or­get­te. – Nem mint­ha szí­ve­sen em­lí­te­ném…

– Em­lítsd csak meg, szí­vem. Em­lítsd meg nyu­god­tan.

– Matt­hew, én biz­tos va­gyok ben­ne, hogy az a lány ta­lál­ta ki az egé­szet. Min­den úgy­ne­ve­zett ki­vá­ló­sá­ga el­le­né­re Pé­ne­lo­pé Bur­ba­ge ala­mu­szi te­rem­tés. Ezt csak egy fér­fi nem lát­ja.

– Ho­gyan, ked­ve­sem?

– Ki lát­ta raj­ta kí­vül azt a ti­tok­za­tos be­tö­rőt, kér­de­zem? Sen­ki. A kis­asszony csúf ah­hoz, hogy ma­gá­ra von­ja a fér­fi­ak fi­gyel­mét, ezért ki­ta­lál­ta ezt a me­sét, hogy mind­annyi­an kö­rü­löt­te ug­rál­ja­nak. Én azon­ban át­lá­tok raj­ta. Azt, re­mé­lem, nem ál­lí­tod, hogy ez a le­he­tő­ség nem áll fenn?

– Mond­juk, hogy fenn­áll. De mi­vel én is­me­rem azt a lányt, nem hi­szek eb­ben a le­he­tő­ség­ben.

– Egy pil­la­nat, uram! – szólt köz­be si­et­ve Cli­ve, mi­előtt még a má­sik túl­zot­tan be­le­lo­val­ta vol­na ma­gát a do­log­ba. – Ezért kér­dez­te, hol volt Vic­tor? Mi­ből gon­dol­ja, hogy eset­leg ő volt a be­tö­rő?

A kér­dés ké­szü­let­le­nül érte Matt­hew Da­mont. Re­me­gő kéz­zel bab­rál­ta ol­dal­sza­kál­lát, mi­köz­ben ki­für­kész­he­tet­len arc­cal né­zett Cli­ve-ra.

– Szí­vem mé­lyén eb­ben a le­he­tő­ség­ben sem hi­szek, Mr. Strick­land. A fiam haj­la­mos a tré­fák­ra, oly­kor os­to­ba, rossz­ízű tré­fák­ra is. De a leg­zse­ni­á­li­sabb fi­a­tal­em­ber sem tá­voz­hat egy ház­ból úgy, hogy azt be­lül­ről tö­ké­le­te­sen be­zár­ja maga után, ezen kí­vül nem tar­tom Vic­tort rossz­in­du­la­tú­nak, s el­hi­szem ön­nek azt is, hogy együtt töl­töt­ték az el­múlt éj­sza­kát. De most hadd te­gyek fel én egy kér­dést, Mr. Strick­land. Az imént azt mond­ta, hogy a zárt aj­tók egy­ér­tel­mű­en utal­nak va­la­mi­re. Nos, mire?

– Azt hi­szem, uram, ez tel­je­sen vi­lá­gos.

– Csak­ugyan? Sze­ret­ném, ha meg­ma­gya­ráz­ná, mire gon­dol.

– A be­tö­rő, ha volt egy­ál­ta­lán be­tö­rő, csak a kas­tély la­kó­ja le­het. Hány fér­fi tag­ja van a sze­mély­zet­nek?

– Csak Bur­ba­ge és a két inas. Ta­lán őket gya­nú­sít­ja? Cli­ve rá­bá­mult.

– Az ör­dög­be is, Mr. Da­mon, nem mond­tam, hogy gya­nú­sí­ta­nék bár­kit is! Én csak annyit mond­tam…

– At­tól el­te­kint­ve, hogy Bur­ba­ge kí­vül-be­lül sza­kasz­tott olyan, mint egy non­kon­for­mis­ta lel­kész, az em­lí­tett há­rom fér­fi kö­zül egyik­nek sem volt ide­je arra, hogy meg­ijessze Pé­ne­lo­pét, fel­ro­han­jon az eme­let­re, át­öl­töz­zék, majd a kel­lő idő­ben újra meg­je­len­jen a lép­csőn. Vagy ta­lán én va­gyok gya­nús, fi­a­tal­em­ber? Vagy a ba­rá­tom, dr. Tomp­son Bland? Raj­tunk kí­vül más fér­fi nem volt a ház­ban.

– Hát va­la­ki­nek csak kel­lett len­nie. Ha ki­zár­juk a kí­sér­tet le­he­tő­sé­gét – már­pe­dig re­mé­lem, ki­zár­juk –, ak­kor mi ma­rad?

– Ma­rad a je­lek sze­rint egy sza­lon­ka­bát, egy sö­tét mel­lény s egy pi­ros-fe­hér koc­kás nad­rág. Most már az­tán ma­gya­ráz­za meg, ahogy tud­ja.

Pi­ros-fe­hér koc­kás nad­rág. Pi­ros-fe­hér koc­kás nad­rág. Ezek a sza­vak za­ka­tol­tak Cli­ve fe­jé­ben a vo­nat üte­mé­re. Hir­te­len fel­ne­ve­tett.

– Szó­ra­koz­ta­tó­nak ta­lál­ja a dol­got, Mr. Strick­land?

– A leg­ke­vés­bé sem – vá­la­szolt Cli­ve ha­son­ló hang­nem­ben. – Csak ép­pen eszem­be ju­tott, hogy van még egy le­het­sé­ges ma­gya­rá­zat.

– Kí­ván­csi va­gyok, mi le­het az.

– Kö­szö­nöm, de annyi­ra kép­te­len, hogy in­kább meg­tar­tom ma­gam­nak.

– Utol­já­ra mon­dom, fi­a­tal­em­ber, ne pac­káz­zon ve­lem! Mi az a ma­gya­rá­zat?

Cli­ve né­mán né­zett rá.

A vo­nat éle­set sí­polt, so­rom­pó­hoz kö­ze­led­tek. Messze előt­tük a moz­dony szik­rái pat­tog­tak a szür­ke ég hát­te­ré­ben. Ge­or­get­te, aki szem­mel lát­ha­tó­lag meg­ri­adt, egy üveg­cse re­pü­lő­sót vett elő ké­zi­tás­ká­já­ból.

– Azt mond­ják, Mr. Strick­land – mond­ta szi­go­rú­an Matt­hew Da­mon –, hogy a mai fi­a­ta­lok nem tud­nak il­le­met. Idá­ig azt hit­tem, hogy ön ki­vé­tel. Most már lá­tom, hogy té­ved­tem.

– Ahogy gon­dol­ja, uram.

– Mr. Strick­land, az is­ten sze­rel­mé­re! – ki­ál­tot­ta Ge­or­get­te.

A má­sik ket­tő azon­ban rá sem he­de­rí­tett, mind­ket­ten abba a me­rev ud­va­ri­as­ság­ba bur­ko­lóz­tak, me­lyet ilyen ese­tek­ben mind­két ge­ne­rá­ció oly gya­kor­lot­tan al­kal­maz.

– Mi­vel há­zam ven­dé­ge lesz, Mr. Strick­land, ta­lán sza­bad em­lé­kez­tet­nem arra, hogy sa­ját meg­hí­vá­sá­ra ér­ke­zik oda.

– Sa­ját meg­hí­vá­som­ra, uram, de nem csu­pán a sa­ját aka­ra­tom­ból. Sőt, bi­zo­nyos vo­nat­ko­zás­ban aka­ra­tom el­le­né­re, mint ügy­véd va­gyok itt, mi­vel ba­rá­ti ígé­re­tet tet­tem arra, hogy meg­be­szé­lek ön­nel egy ügyet, ami a le­á­nyát érin­ti.

Mr. Da­mon hir­te­len hang­ne­met vál­tott.

– A le­á­nyo­mat?

– Igen, uram. Az igaz­ság­ra előbb-utóbb úgy­is fény de­rült vol­na…

Matt­hew Da­mon, a vo­nat zöty­kö­lő­dé­sé­vel da­col­va, fel­pat­tant az ülés­ről.

Cli­ve is fel­emel­ke­dett. – És jobb, hogy már meg­tör­tént. Egy Tres­si­der nevű, ne­kem meg­le­he­tő­sen el­len­szen­ves úri­em­ber há­zas­sá­gi aján­la­tot óhajt ten­ni. Je­len­lé­tem­nek ez az egyik, ha nem is az egyet­len oka.

Ge­or­get­te fel­si­kol­tott. Fér­je ar­cá­ra ki­ült a ré­mü­let, meg­in­gott, s ta­lán el is esik, ha Cli­ve hir­te­len el nem kap­ja a kar­ját. Az­tán zi­hál­va le­ült, ma­gá­ban mor­mo­gott, a ka­lap bil­le­gett a fe­jén, s ar­cát cson­tos ke­zé­be te­met­te.