13. HOLTTEST A TÉLIKERTBEN

Se­hol sen­ki és sem­mi.

Az eme­le­ti fo­lyo­só pad­ló­ját kó­kusz­sző­nyeg bo­rí­tot­ta.

A fo­lyo­só vé­gé­ben ál­ló­óra ke­tye­gett. Két­ol­dalt háló- és öl­tö­ző­szo­bák sora nyílt. Tö­ké­le­tes sö­tét­ség volt itt, mi­előtt Cli­ve fel­ért vol­na a lám­pá­val.

– Kate!

Jobb­ol­dalt, nem messze a lép­cső­től, egy rés­nyi­re nyi­tott ajtó mö­gött gyu­fa láng­ja lob­bant, majd csak­ha­mar egy gyer­tyáé.

Kate el­torzult arc­cal ro­hant Cli­ve felé, köz­ben el­ej­tet­te a réz gyer­tya­tar­tót. A gyer­tya­láng ki­aludt a pad­lón. Cli­ve érez­te, hogy Kate min­den ízé­ben re­meg, ami­kor át­ka­rol­ta.

– Nem bí­rom to­váb­bi – mond­ta Kate. – Azt hit­tem, min­dent el le­het vi­sel­ni egy kis bá­tor­ság­gal, de ez már sok. Lát­tam! És most is ugyan­az a ruha van raj­ta! Itt van!

A hir­te­len tá­madt csend­ben csak az óra ke­tye­gé­se hal­lat­szott. A fo­lyo­só túl­só vé­gé­ben állt ugyan, Cli­ve még­is lát­ta a mu­ta­tó­kat: ne­gyed hét volt.

Teg­nap ilyen­kor…

– Mi tör­tént, Kate? Mit lát­tál?

– Ge­or­get­te…

– Hol van Ge­or­get­te?

– Nem, nem, nincs sem­mi baja!

– Biz­tos vagy eb­ben? Hol van?

– Ez a kö­zös öl­tö­ző­szo­bánk Ce­li­á­val – mu­ta­tott Kate az ajtó felé, ame­lyen az imént ki­ro­hant. Meg­pró­bált nyu­gal­mat eről­tet­ni ma­gá­ra. – Én ép­pen va­cso­rá­hoz öl­töz­tem át. A dok­tor Ce­lia-nak be­adott egy kis la­u­dá­nu­mot, s így most mé­lyen al­szik a szo­bá­já­ban.

– Ap­ro­pó, hol van dr. Bland?

– Mit tu­dom én! Min­den­eset­re pár per­ce, mi­kor már majd­nem kész vol­tam az öl­töz­kö­dés­sel, hal­lot­tam, amint Ge­or­get­te és Pé­ne­lo­pé Bur­ba­ge men­nek le­fe­lé a lép­csőn.

– Le­fe­lé?

– Igen. Ge­or­get­te ép­pen azt mond­ta, hogy nem öl­tö­zik át, csak rend­be hoz­za az ar­cát, majd meg­kér­te Pé­ne­lo­pét, hogy hagy­ja ma­gá­ra, mert most a rend­őrök­höz megy. Pé­ne­lo­pé azt fe­lel­te: „El­kí­sé­rem a dol­go­zó­szo­bá­ig, asszo­nyom, hi­szen sza­va­mat ad­tam rá.”

– Foly­tasd!

– Ez min­den – mond­ta Kate, s rá­bá­mult Cli­ve-ra. – Ezt is csak azért mond­tam el, mert olyan na­gyon ag­gódsz a mos­to­ha­anyá­mért.

– Tá­vol­ról sem annyi­ra, mint te­ér­ted. És ab­ban is iga­zad van, hogy most már nem es­het baja. De mi tör­tént az­tán? Mi­ért si­kol­tot­tál?

– Épp el­ké­szül­tem az öl­töz­kö­dés­sel. Ma­gam­hoz vet­tem az égő gyer­tyát, hi­szen a lép­cső­ház­ban sö­tét volt. Elő­re­tar­tot­tam, ahogy ki­lép­tem a szo­bá­ból. Az ajtó na­gyon hal­kan nyí­lik. Az az em­ber, az a sze­mély, vagy nem tu­dom, mi­nek ne­vez­zem, ott állt a sö­tét­ben a lép­cső te­te­jén, és le­fe­lé né­zett. Egy fél pil­la­na­tig nem érez­tem mást, csak meg­le­pe­tést. Nem hit­tem, hogy va­la­ha is ta­lál­ko­zom vele, mert azt gon­dol­tam…

Nos, most még­is meg­pil­lan­tot­tam a pi­ros-fe­hér koc­kás nad­rá­got. Ön­kén­te­le­nül fel­ki­ál­tot­tam: „Ki az?”, majd „Mit akar?”, és mire ész­be kap­tam, már késő volt. Leg­szí­ve­seb­ben le­ha­rap­tam vol­na a nyel­ve­met. Az alak hát­ra­for­dult. Úgy tűnt, mint­ha nem is len­ne feje. Ez volt ben­ne a leg­ször­nyűbb, hogy nincs feje.

Se­gít­sé­gért ki­ál­tot­tam. Vissza­lép­tem az öl­tö­ző­szo­bám­ba. A gyer­tya ki­esett a ke­zem­ből, és el­aludt. Annyi­ra fél­tem a sö­tét­ben, hogy még a ki­lin­cset sem ta­lál­tam, és már azt hit­tem, igen, azt hit­tem, hogy az a va­la­mi ne­kem tá­mad, és nem tu­dom be­zár­ni az aj­tót! Az­tán lép­tek za­ját hal­lot­tam. Va­la­ki ro­hant fel­fe­lé a lép­csőn. Ez már te vol­tál. Mi­helyt meg­hal­lot­tam a han­go­dat, újra meg­gyúj­tot­tam a gyer­tyát. Az­tán megint le­ej­tet­tem. Bo­lond va­gyok, ne ha­ra­gudj!

Kate hang­ja el­fúlt, ke­zét ar­cá­ra szo­rí­tot­ta, Cli­ve gyön­gé­den át­ölel­te.

– Nem vagy te bo­lond – mond­ta –, és sem­mi szé­gyell­ni­va­lód nincs. Meg­tá­ma­dott?

– Nem.

– Mer­re ment?

– Fo­gal­mam sincs, sö­tét volt. Nem csa­pott zajt. Hová mégy?

– Leg­jobb len­ne, ha át­ku­tat­nám…

– Ne! Kér­lek, ne hagyj most itt!

Cli­ve ma­gas­ra tar­tot­ta a lám­pát, és kö­rül­né­zett a fo­lyo­són. Va­la­hol egy meg­la­zult ab­lak­ke­re­tet zör­ge­tett a szél.

– Ez őrü­let – mond­ta Cli­ve. Hal­lot­ta, hogy Kate zi­hál­va sze­di a le­ve­gőt.

– Ta­lán nem ér­ted, amit most mon­dok. Ed­dig még sen­ki sem szólt róla ne­ked. Egy­sze­rű­en el­kép­zel­he­tet­len­nek tar­tom, hogy le­gyen itt még egy jel­me­ze a gyil­kos­nak, mi­kor egy már a Prin­cess Szín­ház­ban van. Azt mond­tad, ami­kor meg­pil­lan­tot­tad azt a fér­fit (vagy nőt), a lép­cső te­te­jén állt, és le­fe­lé né­zett?

– Igen!

– Mint­ha a mos­to­ha­anyá­dat és Pé­ne­lo­pé Bur­ba­ge-et kö­vet­né?

– Nem… nem tu­dom. Erre nem gon­dol­tam.

– Mennyi idő telt el az­óta, hogy ők ket­ten le­men­tek?

– Egy vagy két perc. Nem tu­dom pon­to­san. Olyan ne­héz meg­ítél­ni. De mi­ért fon­tos ez egy­ál­ta­lán? Cli­ve-on las­san úrrá lett a két­ség­be­esés.

– Kate – mond­ta hir­te­len. – Mi­ért nem bí­zol ben­nem? Mi­ért nem bí­zik ben­nem sen­ki?

Kate te­kin­te­te el­árul­ta sze­rel­mét és meg­döb­be­né­sét.

– Én nem bí­zom ben­ned? Hogy ér­ted ezt?

– Gye­re!

Ka­ron ra­gad­ta, akár Ge­or­get­te-et az előbb (bár mi ta­ga­dás, nem egé­szen ugyan­úgy), és be­ve­zet­te az öl­tö­ző­szo­bá­ba.

A ró­zsa­szín vi­rág­min­tás ta­pé­tá­val bo­rí­tott, per­zsa­sző­nye­ges szo­bá­ból mind­két ol­da­lon egy-egy há­ló­szo­ba nyílt. Két egy­for­ma arany­szé­lű mos­dó­tál és kan­csó állt két már­vány­te­te­jű mos­dó­áll­vá­nyon az aj­tók mel­lett. A ré­gi­mó­di Matt­hew Da­mon ren­del­ke­zé­sé­nek ér­tel­mé­ben – aki­nek tes­te már egy rea­din­gi te­met­ke­zé­si vál­lal­ko­zó­nál pi­hent – a szo­bá­ban nem volt vi­lá­gí­tás. A szo­ba le­ve­gő­je eny­hén nyir­kos volt. Cli­ve lám­pá­já­nak fé­nye az el­hú­zott füg­gö­nyök­re, a két egy­for­ma öl­tö­ző­asz­tal­ra és a kan­dal­ló előtt álló üres ülő­kád­ra ve­tő­dött.

– Kate…!

– Pssz! Ne olyan han­go­san! – kér­te Kate, s a bal ol­da­li há­ló­szo­ba aj­ta­ja felé bic­cen­tett. – Ott al­szik Ce­lia. – Az­tán, meg­fe­led­kez­ve ma­gá­ról, ő is fenn­han­gon kér­dez­te: – Cli­ve, drá­gám, mi­ért mon­dod, hogy nem bí­zom ben­ned?

– Mert ez az igaz­ság. Sen­ki sem bí­zik ben­nem.

– Ez nem igaz!

– Ket­ten is – Whicher és a mos­to­ha­anyád – azt ál­lít­ják, hogy sej­tik, ki a gyil­kos. Biz­tos va­gyok ben­ne, hogy te és Mrs. Ca­va­nagh tud­já­tok is. És sen­ki nem szól­na egy meg­ve­sze­ke­dett szót sem!

Kate sze­me meg­reb­bent Mrs. Ca­va­nagh neve hal­la­tá­ra.

– Drá­gám, nem te­he­tem! Nem me­rek be­szél­ni!

– Hát igen. Épp ezt mon­dom! – Cli­ve el­ke­se­re­dé­se egy­re nőtt. – Én meg­tet­tem, ami tő­lem te­lik, de nem va­gyok de­tek­tív. Ha őszin­te len­nél hoz­zám…

– Mi­ért, te ta­lán tel­je­sen, őszin­te vol­tál hoz­zám? Nem mon­dott ne­ked va­la­mit teg­nap este az apám, amit nem ad­tál to­vább ne­kem és sen­ki más­nak sem?

– De igen.

– Gon­do­lom, ar­ról volt szó, ami­re Rol­lo bá­csi cél­zott ma dél­után, hogy örök­lött el­me­baj van a csa­lá­dunk­ban?

– El­me­baj? Úr­is­ten, de­hogy! Én csak azért nem vol­tam ve­led őszin­te, hogy meg­kí­mél­je­lek a fö­lös­le­ges ag­go­da­lom­tól.

– Hát ez az! – mond­ta Kate, az egyik há­ló­szo­ba­aj­tó felé pil­lant­va. – Én is pon­to­san ezért nem vol­tam őszin­te hoz­zád!

Cli­ve le­csap­ta a lám­pát az asz­tal­ra.

– Kate – fa­kadt ki ke­se­rű­en –, én fü­tyü­lök arra, mi il­lik, mi nem! Itt gyil­kos­ság tör­tént! És te ve­szély­ben vagy! Ge­or­get­te ép­pen azt me­sé­li Mus­well­nek, amit tud vagy sejt. De az­zal sem me­gyünk sem­mi­re, ha nem tud­ja bi­zo­nyí­ta­ni, már­pe­dig nem hi­szem, hogy tud­ná. Az jár a fe­jem­ben, hogy ta­lán leg­jobb vol­na, ha el­szök­tet­né­lek in­nen és meg sem áll­nék ve­led Lon­do­nig!

Pil­la­nat­nyi csend tá­madt. Az­tán Kate rá­né­zett, olyan be­szé­de­sen, hogy sza­vak­ra szin­te már nem is volt szük­ség.

– Vi­gyél – mond­ta csen­de­sen. – Is­ten­kém, bár­csak el­vin­nél! Vi­gyél el még ma!

Oda­kinn még min­dig fújt a szél, s most egy faág csa­pó­dott az ab­lak­hoz. Cli­ve he­ves moz­du­la­tot tett.

– Kate, te nem tu­dod, mit be­szélsz!

– Na­gyon is jól tu­dom. A Bro­ok Stree­ten laksz, nem?

– Igen. A Mi­vart szál­ló kö­ze­lé­ben. Fog­lal­hat­nék…

– Sose tö­rődj a Mi­vart szál­ló­val. Vi­gyél el! Vagy ta­lán nem gon­dol­tad ko­mo­lyan?

– Hogy kér­dez­hetsz ilyet?

– Hát ak­kor vi­gyél. Én is fü­tyü­lök az il­lem­re.

– Nem erre gon­dol­tam. Té­ged nem az a ve­szély fe­nye­get, ami Ge­or­get­te-et: őt el­te­he­ti láb alól a gyil­kos, mert túl­sá­go­san so­kat tud. Té­ged vi­szont biz­to­san nem akar meg­öl­ni, hi­szen rád akar­ja te­rel­ni a gya­nút. Azt hi­szem, nem mond­ta még sen­ki, de a gyil­kos a ru­há­ját a te szo­bád­ba rej­tet­te el, hogy ott ta­lál­jon rá a rend­őr­ség! Sze­ren­csé­re Ge­or­get­te ta­lál­ta meg, és el­vit­te in­nen.

Kate még job­ban el­sá­padt.

– Így tör­tént! – mond­ta Cli­ve. – Ha jól tu­dom, a rend­őr­ség­gel ezt még sen­ki sem kö­zöl­te. Mus­well nem hi­szi, hogy a gyil­kos­sá­got nő kö­vet­te vol­na el, leg­alább­is mos­ta­ná­ig nem hit­te, mert nem tud­ja el­kép­zel­ni, hogy egy nő el tud­jon süt­ni egy re­vol­vert. De ha…

– De hát én is tu­dok re­vol­ver­rel lőni! – mond­ta Kate. Csend­ben össze­néz­tek. Csak a szél fü­tyült.

– Leg­alább­is – foly­tat­ta Kate – azt az ódi­va­tú, kapsz­lis pisz­tolyt tu­dom hasz­nál­ni. Cé­loz­ni per­sze nem tu­dok vele, mert re­meg a ke­zem. – Kate sze­mé­ben fé­le­lem tük­rö­ző­dött. – De ezt épp­úgy meg­ta­nul­tam, mint ol­dal­nye­reg nél­kül lo­va­gol­ni.

– Ak­kor őrült­ség len­ne el­men­nünk in­nen. Mus­well rám is ép­pen elég­gé gya­nak­szik. Ha meg­tud­ja, hogy sze­rel­mes va­gyok be­léd…

– Csak­ugyan? Ezt még nem mond­tad!

– Azt aka­rod, hogy be­bi­zo­nyít­sam?

– Azt. Min­den le­het­sé­ges mó­don. – Kate sze­mé­be könny szö­kött. – És Whicher­rel mi a hely­zet, ben­ne meg­bí­zol? Gon­do­lod, hogy ki­nyo­moz­za, ki volt a gyil­kos? Az én val­lo­má­som nél­kül is?

– Azt hi­szem. De az em­be­rek…

– Ki tö­rő­dik az em­be­rek­kel? – ki­ál­tott fel Kate. – Arra kény­sze­rí­tesz, hogy ki­mond­jam: ve­led aka­rok len­ni! Er­ről ál­mo­dom már rég­óta. Vi­gyél ma­gad­dal! Vagy, ha nem kel­lek ne­ked…

– Várj!

– Mire? Mi volt ez?

Le­het, hogy is­mét csak egy faág csa­pó­dott az ab­lak­táb­lá­hoz. De az is le­het, hogy va­la­ki láb­ujj­he­gyen set­ten­ke­dett az egyik szom­szé­dos szo­bá­ban. Cli­ve fel­emel­te a lám­pát, és láb­ujj­he­gyen a bal ol­da­li há­ló­szo­ba aj­ta­já­hoz ment, ügyel­ve, hogy ne csap­jon zajt, le­nyom­ta a ki­lin­cset.

Se­hol sem­mi.

Ce­lia el­füg­göny­zött há­ló­szo­bá­ját az éj­je­li­szek­ré­nyen álló gyer­tya egyen­le­tes fé­nye vi­lá­gí­tot­ta meg. Ce­lia dús, sö­tét­sző­ke haja szét­te­rült a pár­nán. Nyu­god­tan lé­leg­zett, arca sá­padt volt, szem­hé­ja el­ne­he­zült. Pár­na nél­kül aludt.

Se­hol sem­mi.

Cli­ve be­csuk­ta az aj­tót és meg­for­dult, majd Káté sze­mé­be né­zett.

– Kate! Mennyi idő­be te­lik, amíg össze­cso­ma­golsz? – Kate-et, amint Cli­ve-ra né­zett, hir­te­len el­fog­ta a lel­ki­fur­da­lás, és ar­cát ke­zé­be te­met­te.

– Mit mond­jak? Is­te­nem, mit mond­jak? Nem hagy­ha­tom itt Ce­li­át egye­dül és véd­te­le­nül!

– Kate! Légy ész­nél! – Cli­ve le­tet­te a lám­pát az asz­tal­ra, és át­ka­rol­ta Kate-et. – Mennyi idő alatt tudsz össze­cso­ma­gol­ni?

– De én…

– Mennyi idő­re van szük­sé­ged?

Már nem tud­tak el­len­áll­ni egy­más­nak. Kate ugyan meg­pró­bál­ta ki­von­ni ma­gát Cli­ve öle­lé­sé­ből, de nem volt hoz­zá ere­je.

– Ti­zen­öt perc­re, Kate? Fél­órá­ra?

– Fél­órá­ra? Ugyan! Öt perc elég! De…

– El kell men­nünk in­nen. – Cli­ve elő­vet­te zseb­órá­ját. – Ne­gyed hét múlt öt perc­cel. A sze­mély­zet va­cso­rá­ja még tíz per­cig el­tart. Ko­csi­ra vi­szont nem vesz­te­get­het­jük az időt. Tud­nál négy mér­föl­det gya­lo­gol­ni?

– Mi­nek né­zel? Gya­lo­go­lok én ti­zen­ötöt is, ha kell!

– He­lyes! Most át­me­gyek a szo­bám­ba a bő­rön­dö­mért. Zárd be az aj­tót, és ne en­gedj be sen­kit, amíg nem hal­lod a han­go­mat. Csak öt perc: sza­va­don fog­lak.

Cli­ve he­ve­sen meg­csó­kol­ta Kate-et. Ki­ment a fo­lyo­só­ra, a lám­pát benn hagy­ta, mi­vel volt nála gyu­fa. Hal­lot­ta, amint Kate el­for­dít­ja a kul­csot a zár­ban.

A fo­lyo­só sö­tét­je úgy bo­rult rá, mint ami­kor gyer­tyát nyom­nak el hir­te­len. High Chim­neys min­den eresz­té­ke re­cse­gett-ro­po­gott az üvöl­tő szél­ben, mint­ha Matt­hew Da­mon szel­le­me ráz­ná a há­zat.

Cli­ve el­bo­tor­kált a szo­bá­já­ig, be­lé­pett, és a gyu­fa fé­nyé­nél ta­lált egy még érin­tet­len gyer­tyát. Esti öl­tö­zé­két már elő­ző este ma­gá­val vit­te Lon­don­ba, ma­ra­dék hol­mi­ját pil­la­na­tok alatt be­cso­ma­gol­ta.

Fel­vet­te ka­bát­ját és ka­lap­ját, s ki­lé­pett a fo­lyo­só­ra. Hal­lot­ta, amint Kate si­e­tő­sen tesz-vesz a szo­bá­já­ban.

Meg­vizs­gál­ta a lel­ki­is­me­re­tét. Nem mond­hat­ta vol­na, hogy tisz­ta, de ez most nem ér­de­kel­te.

A rend­őr­ség vé­le­mé­nye még ke­vés­bé.

Er­ről ju­tott eszé­be, mi­lyen kü­lö­nös, hogy az egy­aránt he­ves vér­mér­sék­le­tű Mus­well fő­fel­ügye­lő és Ge­or­get­te mi­lyen nagy csend­ben van­nak a dol­go­zó­szo­bá­ban. Vagy ta­lán csak nem hal­lat­szik idá­ig a hang­juk? Cli­ve le­tet­te bő­rönd­jét, és halk lép­tek­kel le­ment az egyéb­ként nyi­kor­gós tölgy­fa lép­csőn. így sem hal­lott azon­ban sem­mit.

A hall vé­gé­ben a sze­mély­ze­ti fer­tály­ra nyí­ló zöld posz­tós aj­tót most is be­vi­lá­gí­tot­ta a pet­ró­le­um­lám­pa meg­szo­kott fé­nye. Cli­ve arra gon­dolt, hogy ez­út­tal bi­zo­nyá­ra Pé­ne­lo­pé és Mrs. Ca­va­nagh is a töb­bi­ek­kel va­cso­rá­zik.

Esze­rint ki­me­het­nek Kate-tel a be­já­ra­ti aj­tón is. Nem kell át­vág­ni­ok a dol­go­zó­szo­bán. Ak­kor már csak…

Cli­ve épp itt tar­tott gon­do­la­ta­i­ban, ami­kor hir­te­len mint­ha Tress alak­ja buk­kant vol­na fel.

Cli­ve a hall­ban állt, két­ol­dalt nyit­va volt a sza­lon és a nap­pa­li szo­ba aj­ta­ja. Egy röp­ke pil­la­nat­ra úgy tűnt neki, hogy Tresst lát­ja maga előtt, min­den kel­lé­ké­vel: a sár­gás ba­jusszal, az aszt­ra­hán­pré­mes nagy­ka­bát­tal és a töb­bi­vel – de a je­le­nés egy szem­vil­la­nás alatt el­tűnt a ne­fe­lejcs­min­tás asz­ta­li lám­pa fény­kö­ré­ből.

A tűz pat­to­gott a sza­lon kan­dal­ló­já­ban. Cli­ve hi­á­ba fü­lelt, a szél zú­gá­sán kí­vül sem­mit sem hal­lott. Ar­ról nem volt ide­je meg­győ­ződ­ni, hogy kép­ze­lő­dött-e az imént. Oda­fönt ki­nyílt egy ajtó, s Kate lép­te­it hal­lot­ta a kó­kusz­sző­nye­gen.

„Úgy lát­szik, tel­je­sen…”, gon­dol­ta, az­tán Kate elé si­e­tett. Most ő volt a leg­fon­to­sabb, s Cli­ve min­den mást ki­űzött agyá­ból. Az imén­ti je­le­nés egy­sze­ri­ben el­il­lant, mi­helyt a le­ányt meg­pil­lan­tot­ta a lép­csőn.

Kesz­tyű és a csó­nak­for­ma ka­lap volt raj­ta, mély ki­vá­gá­sú, skar­lát­vö­rös és sár­ga min­tás esti öl­tö­zé­ké­re ele­gáns ka­bát­kát vett föl. Nem szólt, de a sze­me an­nál be­szé­de­seb­ben né­zett Cli­ve-ra.

Cli­ve el­vet­te Kate tás­ká­ját, s fel­emel­te a ma­gá­ét is. Együtt men­tek le a lép­csőn a fő­be­já­rat felé.

– Cli­ve, gon­do­lod, hogy…

– Psszt! Azt aka­rod, hogy Mus­well…

– Mi a baj?

Cli­ve hi­á­ba nyo­mo­gat­ta a be­já­ra­ti ajtó ki­lin­csét.

– Zár­va van – sut­tog­ta. – Nincs el­re­te­szel­ve, amint lá­tod, de zár­va van. Te, nem hal­lot­tál ne­ve­tést va­la­hon­nan?

– Nem.

Sut­tog­va be­szél­tek, s most mind­ket­ten hát­ra­for­dul­tak.

– Zár­va van, és a kulcs se­hol. Bur­ba­ge ilyen­kor ál­ta­lá­ban be­zár­ja már ezt az aj­tót?

– Soha. Teg­nap csak ki­vé­te­les óv­in­téz­ke­dés­ből tet­te.

– Mi­fé­le óv­in­téz­ke­dés­ből? Mi el­len?

– Csak úgy – Kate ha­lott­sá­padt volt. – Ha ba­bo­nás vol­nék, azt mon­da­nám, hogy ez bal­jós elő­jel.

– Ki tö­rő­dik az elő­je­lek­kel?! Me­gyünk?

– Per­sze.

– Most már csak az a kér­dés, hogy hol me­gyünk ki? De, gon­do­lom, akár­me­lyik ab­la­kon át is könnyen tá­voz­ha­tunk.

– Nem­igen – mond­ta Kate, és meg­nyal­ta aj­kát. – Rit­kán nyit­juk ki az ab­la­ko­kat, és elég ne­he­zen jár­nak a sa­rok­va­sak. Biz­to­san ki tud­nád nyit­ni va­la­me­lyi­ket, de soká tar­ta­na és nagy zajt csap­na. Egy he­lyen azon­ban könnyen ki­me­he­tünk: a té­li­ker­ten át. Ott is van egy fran­cia­ab­lak, és az jól nyit­ha­tó, mert ott gyak­ran kell szel­lőz­tet­ni. De ha a rend­őrök még most is a dol­go­zó­szo­bá­ban van­nak…

– Mi van ak­kor?

– Sem­mi! En­gem már sem­mi sem ál­lít meg!

Ide­ge­sí­tő­en nagy zajt csap­tak, amint vissza­ro­han­tak a fo­lyo­són. Ép­pen ma­guk mö­gött hagy­ták a dol­go­zó­szo­ba-aj­ta­ját, ami­kor az hir­te­len ki­nyílt.

Nem ezért áll­tak meg azon­ban, ha­nem azért, mert Pé­ne­lo­pé lé­pett ki az aj­tón, s Cli­ve jól lát­hat­ta, hogy a dol­go­zó­szo­ba üres. Sut­tog­va szó­lí­tot­ta meg a le­ányt.

– Pé­ne­lo­pé, hol van­nak? Hol van Mus­well és a má­sik rend­őr?

– Tu­dom, uram! – tör­del­te a ke­zé­ét Pé­ne­lo­pé.

– Mit tud?!

– Tu­dom, uram, hogy el­men­tek. Ezért is jöt­tem vissza.

– Nem ér­tem…

– Uram, az tör­tént, hogy el­kí­sér­tem idá­ig Mrs. Da­mont, ahogy meg­ígér­tem ön­nek. Csak ké­sőbb, va­cso­ra köz­ben ju­tott eszem­be…

– Ké­rem, be­szél­jen hal­kab­ban!

– Csak ak­kor ju­tott eszem­be, mi­ért nem mond­ta sen­ki azt, hogy „sza­bad”, ami­kor Mrs. Da­mon be­ko­po­gott az aj­tón. Sen­ki sem fe­lelt. Mrs. Da­mon vi­szont be­nyi­tott, és be is ment. így hát el­men­tem. Nagy hi­bát kö­vet­tem el?

Pé­ne­lo­pé nagy ijedt­sé­gé­ben csak most vet­te ész­re, hogy ki­vel is be­szél. Ész­re­vet­te a két bő­rön­döt is, Cli­ve azon­ban nem hagy­ta szó­hoz jut­ni.

– Pé­ne­lo­pé, maga nem ta­lál­ko­zott ve­lünk. Érti?

– Igen, uram! Na­gyon is jól ér­tem!

– Te­hát egy­ál­ta­lán nem is lá­tott min­ket?

– Nem, uram. Azt hi­szem, a leg­jobb lesz, ha vissza­me­gyek.

– Vár­jon még egy ki­csit! – mond­ta Cli­ve. – Teg­nap este, ami­kor Miss Kate és Miss Ce­lia ki­kér­dez­ték ma­gát ar­ról, amit a lép­csőn lá­tott hét­fő éj­jel, meg­kér­dez­ték, hogy nem nő volt-e? Maga ak­kor azt mond­ta, hogy nem. Ez ugye, nem igaz?

– Uram…

– Ugye, még­is­csak nőt lá­tott? De at­tól tar­tott, hogy ha meg­mond­ja, ak­kor a töb­bi­ek Miss Kate-re vagy Miss Ce­li­á­ra fog­nak gya­na­kod­ni? Ugye így volt?

– Igen, uram – fe­lel­te Pé­ne­lo­pé, és le­huny­ta sze­mét.

– Ami­kor ki­kér­dez­ték, ép­pen dr. Bland­re esett a te­kin­te­te. El­vesz­tet­te a fe­jét, hir­te­len nem ju­tott eszé­be sem­mi más, ezért mond­ta azt, hogy egy sza­kál­las fér­fit lá­tott. Ugye?

– Igen, uram.

– És a nő, akit lá­tott – Cli­ve in­kább ál­lí­tot­ta ezt, mint kér­dez­te – Mrs. Ca­va­nagh volt, ugye?

– Nem ta­lál­koz­tam önök­kel, uram – is­mé­tel­te Pé­ne­lo­pé, majd si­et­ve el­tűnt a zöld ajtó mö­gött.

Kate ke­zét mel­lén össze­kul­csol­va, csil­lo­gó szem­mel bá­mult utá­na.

– Tud­tam! – mond­ta he­ve­sen. – Cli­ve, most már biz­ton­ság­ban va­gyunk! Tud­tam, hogy ez az igaz­ság, csak ép­pen Cav­vy nem… no mind­egy! Leg­alább Ce­lia biz­ton­ság­ban van. És mi­ért mond­tad, hogy nem vagy jó de­tek­tív? Hi­szen meg­sza­ba­dul­tunk!

– Gon­do­lod?

– Hogy­hogy?!

Cli­ve úgy dön­tött, hogy jobb lesz, ha ez­út­tal ha­zu­dik egy ki­csit.

– Sem­mi kü­lö­nös. Fent hagy­tuk a lám­pát, és nem tu­dom, hogy ta­lá­lunk ki a té­li­kert­ből.

– Ó, hát csak ez iz­gat? Add a ke­zed. Be­hunyt szem­mel is el­ve­zet­lek. Add a ke­zed!

Cli­ve mind­két bő­rön­döt a jobb ke­zé­be fog­ta, s a má­sik­kal Kate ki­nyúj­tott ke­zé­be ka­pasz­ko­dott.

Át­ha­lad­tak a sö­tét sza­lo­non, majd be­men­tek a té­li­kert­be, s foly­tat­ták út­ju­kat, mi­köz­ben a nö­vé­nyek a tes­tü­ket, ar­cu­kat sú­rol­ták. Cli­ve-nak úgy tűnt, mint­ha most sok­kal hű­vö­sebb len­ne itt, mint­ha csak…

– Állj meg itt! – sut­tog­ta Kate, amint a té­li­kert kö­ze­pé­re ér­tek. – Állj meg itt! Az ajtó nincs messze a pad­tól. De hir­te­le­né­ben egy­ál­ta­lán nem tu­dom, mi­lyen irány­ban.

– Ak­kor gyu­fát gyúj­tok.

– Ne, várj, meg­ta­lá­lom anél­kül is. Egy ös­vény ve­zet hoz­zá, nincs több hat lé­pés­nél.

Ra­ga­dós sö­tét­ség vet­te őket kö­rül: ilyen­kor nem aján­la­tos az em­ber­nek sza­bad­já­ra en­ged­ni a kép­ze­le­tét. Cli­ve hal­lot­ta Kate szok­nya­su­ho­gá­sát, majd – vég­re a hang­ját is.

– Meg­van! Tégy két lé­pést elő­re, a pa­dig! Az­tán gyújts gyu­fát, és gye­re utá­nam!

Cli­ve va­ló­ban tett két lé­pést elő­re, de az­tán meg­állt.

– Cli­ve, mi baj van?

Sem­mi vá­lasz.

– Cli­ve, mi baj van?

Cli­ve le­tet­te a tás­ká­kat, s meg­kö­szö­rül­te a tor­kát. Hal­lot­ta Kate kö­ze­le­dő lép­te­it.

– Ma­radj ott, ahol vagy – mond­ta jól hall­ha­tó­an. – Most meg­gyúj­tom a gyu­fát, de ne gye­re kö­ze­lebb, és ne nézz ide. Va­la­ki ül vagy fek­szik a pa­don, és nem moz­dul.

A gyu­fa fel­lob­bant, amint Cli­ve vé­gig­húz­ta a va­sasz­tal­ka lap­ján. Elő­ször egy re­pü­lő­sós üveg­csé­re esett a te­kin­te­te. De ez most a leg­ke­vés­bé sem ér­de­kel­te. Va­la­mi más kö­töt­te le a fi­gyel­mét.

Ge­or­get­te Da­mont meg­foj­tot­ták.

A pa­don he­vert, még min­dig ugyan­ab­ban az öl­tö­zék­ben, feje hát­ra­ha­nyat­lott a pad tám­lá­já­ra, nya­kán uj­jak nyo­ma sö­tét­lett. Gesz­te­nye­bar­na haja ren­de­zet­len für­tök­ben hul­lott alá.

A csend már-már el­vi­sel­he­tet­len volt, csak a tá­vol­ban nyi­kor­dult va­la­mi, ta­lán egy üveg­aj­tó. Cli­ve a re­pü­lő­sós üveg­csé­re mu­ta­tott, amely a pad alá esett.

– Ezt fe­lej­tet­te itt – mond­ta. – Ez nem ju­tott eszé­be ak­kor. Ezért jött vissza. Ezért halt meg.