13. HOLTTEST A TÉLIKERTBEN
Sehol senki és semmi.
Az emeleti folyosó padlóját kókuszszőnyeg borította.
A folyosó végében állóóra ketyegett. Kétoldalt háló- és öltözőszobák sora nyílt. Tökéletes sötétség volt itt, mielőtt Clive felért volna a lámpával.
– Kate!
Jobboldalt, nem messze a lépcsőtől, egy résnyire nyitott ajtó mögött gyufa lángja lobbant, majd csakhamar egy gyertyáé.
Kate eltorzult arccal rohant Clive felé, közben elejtette a réz gyertyatartót. A gyertyaláng kialudt a padlón. Clive érezte, hogy Kate minden ízében remeg, amikor átkarolta.
– Nem bírom további – mondta Kate. – Azt hittem, mindent el lehet viselni egy kis bátorsággal, de ez már sok. Láttam! És most is ugyanaz a ruha van rajta! Itt van!
A hirtelen támadt csendben csak az óra ketyegése hallatszott. A folyosó túlsó végében állt ugyan, Clive mégis látta a mutatókat: negyed hét volt.
Tegnap ilyenkor…
– Mi történt, Kate? Mit láttál?
– Georgette…
– Hol van Georgette?
– Nem, nem, nincs semmi baja!
– Biztos vagy ebben? Hol van?
– Ez a közös öltözőszobánk Celiával – mutatott Kate az ajtó felé, amelyen az imént kirohant. Megpróbált nyugalmat erőltetni magára. – Én éppen vacsorához öltöztem át. A doktor Celia-nak beadott egy kis laudánumot, s így most mélyen alszik a szobájában.
– Apropó, hol van dr. Bland?
– Mit tudom én! Mindenesetre pár perce, mikor már majdnem kész voltam az öltözködéssel, hallottam, amint Georgette és Pénelopé Burbage mennek lefelé a lépcsőn.
– Lefelé?
– Igen. Georgette éppen azt mondta, hogy nem öltözik át, csak rendbe hozza az arcát, majd megkérte Pénelopét, hogy hagyja magára, mert most a rendőrökhöz megy. Pénelopé azt felelte: „Elkísérem a dolgozószobáig, asszonyom, hiszen szavamat adtam rá.”
– Folytasd!
– Ez minden – mondta Kate, s rábámult Clive-ra. – Ezt is csak azért mondtam el, mert olyan nagyon aggódsz a mostohaanyámért.
– Távolról sem annyira, mint teérted. És abban is igazad van, hogy most már nem eshet baja. De mi történt aztán? Miért sikoltottál?
– Épp elkészültem az öltözködéssel. Magamhoz vettem az égő gyertyát, hiszen a lépcsőházban sötét volt. Előretartottam, ahogy kiléptem a szobából. Az ajtó nagyon halkan nyílik. Az az ember, az a személy, vagy nem tudom, minek nevezzem, ott állt a sötétben a lépcső tetején, és lefelé nézett. Egy fél pillanatig nem éreztem mást, csak meglepetést. Nem hittem, hogy valaha is találkozom vele, mert azt gondoltam…
Nos, most mégis megpillantottam a piros-fehér kockás nadrágot. Önkéntelenül felkiáltottam: „Ki az?”, majd „Mit akar?”, és mire észbe kaptam, már késő volt. Legszívesebben leharaptam volna a nyelvemet. Az alak hátrafordult. Úgy tűnt, mintha nem is lenne feje. Ez volt benne a legszörnyűbb, hogy nincs feje.
Segítségért kiáltottam. Visszaléptem az öltözőszobámba. A gyertya kiesett a kezemből, és elaludt. Annyira féltem a sötétben, hogy még a kilincset sem találtam, és már azt hittem, igen, azt hittem, hogy az a valami nekem támad, és nem tudom bezárni az ajtót! Aztán léptek zaját hallottam. Valaki rohant felfelé a lépcsőn. Ez már te voltál. Mihelyt meghallottam a hangodat, újra meggyújtottam a gyertyát. Aztán megint leejtettem. Bolond vagyok, ne haragudj!
Kate hangja elfúlt, kezét arcára szorította, Clive gyöngéden átölelte.
– Nem vagy te bolond – mondta –, és semmi szégyellnivalód nincs. Megtámadott?
– Nem.
– Merre ment?
– Fogalmam sincs, sötét volt. Nem csapott zajt. Hová mégy?
– Legjobb lenne, ha átkutatnám…
– Ne! Kérlek, ne hagyj most itt!
Clive magasra tartotta a lámpát, és körülnézett a folyosón. Valahol egy meglazult ablakkeretet zörgetett a szél.
– Ez őrület – mondta Clive. Hallotta, hogy Kate zihálva szedi a levegőt.
– Talán nem érted, amit most mondok. Eddig még senki sem szólt róla neked. Egyszerűen elképzelhetetlennek tartom, hogy legyen itt még egy jelmeze a gyilkosnak, mikor egy már a Princess Színházban van. Azt mondtad, amikor megpillantottad azt a férfit (vagy nőt), a lépcső tetején állt, és lefelé nézett?
– Igen!
– Mintha a mostohaanyádat és Pénelopé Burbage-et követné?
– Nem… nem tudom. Erre nem gondoltam.
– Mennyi idő telt el azóta, hogy ők ketten lementek?
– Egy vagy két perc. Nem tudom pontosan. Olyan nehéz megítélni. De miért fontos ez egyáltalán? Clive-on lassan úrrá lett a kétségbeesés.
– Kate – mondta hirtelen. – Miért nem bízol bennem? Miért nem bízik bennem senki?
Kate tekintete elárulta szerelmét és megdöbbenését.
– Én nem bízom benned? Hogy érted ezt?
– Gyere!
Karon ragadta, akár Georgette-et az előbb (bár mi tagadás, nem egészen ugyanúgy), és bevezette az öltözőszobába.
A rózsaszín virágmintás tapétával borított, perzsaszőnyeges szobából mindkét oldalon egy-egy hálószoba nyílt. Két egyforma aranyszélű mosdótál és kancsó állt két márványtetejű mosdóállványon az ajtók mellett. A régimódi Matthew Damon rendelkezésének értelmében – akinek teste már egy readingi temetkezési vállalkozónál pihent – a szobában nem volt világítás. A szoba levegője enyhén nyirkos volt. Clive lámpájának fénye az elhúzott függönyökre, a két egyforma öltözőasztalra és a kandalló előtt álló üres ülőkádra vetődött.
– Kate…!
– Pssz! Ne olyan hangosan! – kérte Kate, s a bal oldali hálószoba ajtaja felé biccentett. – Ott alszik Celia. – Aztán, megfeledkezve magáról, ő is fennhangon kérdezte: – Clive, drágám, miért mondod, hogy nem bízom benned?
– Mert ez az igazság. Senki sem bízik bennem.
– Ez nem igaz!
– Ketten is – Whicher és a mostohaanyád – azt állítják, hogy sejtik, ki a gyilkos. Biztos vagyok benne, hogy te és Mrs. Cavanagh tudjátok is. És senki nem szólna egy megveszekedett szót sem!
Kate szeme megrebbent Mrs. Cavanagh neve hallatára.
– Drágám, nem tehetem! Nem merek beszélni!
– Hát igen. Épp ezt mondom! – Clive elkeseredése egyre nőtt. – Én megtettem, ami tőlem telik, de nem vagyok detektív. Ha őszinte lennél hozzám…
– Miért, te talán teljesen, őszinte voltál hozzám? Nem mondott neked valamit tegnap este az apám, amit nem adtál tovább nekem és senki másnak sem?
– De igen.
– Gondolom, arról volt szó, amire Rollo bácsi célzott ma délután, hogy öröklött elmebaj van a családunkban?
– Elmebaj? Úristen, dehogy! Én csak azért nem voltam veled őszinte, hogy megkíméljelek a fölösleges aggodalomtól.
– Hát ez az! – mondta Kate, az egyik hálószobaajtó felé pillantva. – Én is pontosan ezért nem voltam őszinte hozzád!
Clive lecsapta a lámpát az asztalra.
– Kate – fakadt ki keserűen –, én fütyülök arra, mi illik, mi nem! Itt gyilkosság történt! És te veszélyben vagy! Georgette éppen azt meséli Muswellnek, amit tud vagy sejt. De azzal sem megyünk semmire, ha nem tudja bizonyítani, márpedig nem hiszem, hogy tudná. Az jár a fejemben, hogy talán legjobb volna, ha elszöktetnélek innen és meg sem állnék veled Londonig!
Pillanatnyi csend támadt. Aztán Kate ránézett, olyan beszédesen, hogy szavakra szinte már nem is volt szükség.
– Vigyél – mondta csendesen. – Istenkém, bárcsak elvinnél! Vigyél el még ma!
Odakinn még mindig fújt a szél, s most egy faág csapódott az ablakhoz. Clive heves mozdulatot tett.
– Kate, te nem tudod, mit beszélsz!
– Nagyon is jól tudom. A Brook Streeten laksz, nem?
– Igen. A Mivart szálló közelében. Foglalhatnék…
– Sose törődj a Mivart szállóval. Vigyél el! Vagy talán nem gondoltad komolyan?
– Hogy kérdezhetsz ilyet?
– Hát akkor vigyél. Én is fütyülök az illemre.
– Nem erre gondoltam. Téged nem az a veszély fenyeget, ami Georgette-et: őt elteheti láb alól a gyilkos, mert túlságosan sokat tud. Téged viszont biztosan nem akar megölni, hiszen rád akarja terelni a gyanút. Azt hiszem, nem mondta még senki, de a gyilkos a ruháját a te szobádba rejtette el, hogy ott találjon rá a rendőrség! Szerencsére Georgette találta meg, és elvitte innen.
Kate még jobban elsápadt.
– Így történt! – mondta Clive. – Ha jól tudom, a rendőrséggel ezt még senki sem közölte. Muswell nem hiszi, hogy a gyilkosságot nő követte volna el, legalábbis mostanáig nem hitte, mert nem tudja elképzelni, hogy egy nő el tudjon sütni egy revolvert. De ha…
– De hát én is tudok revolverrel lőni! – mondta Kate. Csendben összenéztek. Csak a szél fütyült.
– Legalábbis – folytatta Kate – azt az ódivatú, kapszlis pisztolyt tudom használni. Célozni persze nem tudok vele, mert remeg a kezem. – Kate szemében félelem tükröződött. – De ezt éppúgy megtanultam, mint oldalnyereg nélkül lovagolni.
– Akkor őrültség lenne elmennünk innen. Muswell rám is éppen eléggé gyanakszik. Ha megtudja, hogy szerelmes vagyok beléd…
– Csakugyan? Ezt még nem mondtad!
– Azt akarod, hogy bebizonyítsam?
– Azt. Minden lehetséges módon. – Kate szemébe könny szökött. – És Whicherrel mi a helyzet, benne megbízol? Gondolod, hogy kinyomozza, ki volt a gyilkos? Az én vallomásom nélkül is?
– Azt hiszem. De az emberek…
– Ki törődik az emberekkel? – kiáltott fel Kate. – Arra kényszerítesz, hogy kimondjam: veled akarok lenni! Erről álmodom már régóta. Vigyél magaddal! Vagy, ha nem kellek neked…
– Várj!
– Mire? Mi volt ez?
Lehet, hogy ismét csak egy faág csapódott az ablaktáblához. De az is lehet, hogy valaki lábujjhegyen settenkedett az egyik szomszédos szobában. Clive felemelte a lámpát, és lábujjhegyen a bal oldali hálószoba ajtajához ment, ügyelve, hogy ne csapjon zajt, lenyomta a kilincset.
Sehol semmi.
Celia elfüggönyzött hálószobáját az éjjeliszekrényen álló gyertya egyenletes fénye világította meg. Celia dús, sötétszőke haja szétterült a párnán. Nyugodtan lélegzett, arca sápadt volt, szemhéja elnehezült. Párna nélkül aludt.
Sehol semmi.
Clive becsukta az ajtót és megfordult, majd Káté szemébe nézett.
– Kate! Mennyi időbe telik, amíg összecsomagolsz? – Kate-et, amint Clive-ra nézett, hirtelen elfogta a lelkifurdalás, és arcát kezébe temette.
– Mit mondjak? Istenem, mit mondjak? Nem hagyhatom itt Celiát egyedül és védtelenül!
– Kate! Légy észnél! – Clive letette a lámpát az asztalra, és átkarolta Kate-et. – Mennyi idő alatt tudsz összecsomagolni?
– De én…
– Mennyi időre van szükséged?
Már nem tudtak ellenállni egymásnak. Kate ugyan megpróbálta kivonni magát Clive öleléséből, de nem volt hozzá ereje.
– Tizenöt percre, Kate? Félórára?
– Félórára? Ugyan! Öt perc elég! De…
– El kell mennünk innen. – Clive elővette zsebóráját. – Negyed hét múlt öt perccel. A személyzet vacsorája még tíz percig eltart. Kocsira viszont nem vesztegethetjük az időt. Tudnál négy mérföldet gyalogolni?
– Minek nézel? Gyalogolok én tizenötöt is, ha kell!
– Helyes! Most átmegyek a szobámba a bőröndömért. Zárd be az ajtót, és ne engedj be senkit, amíg nem hallod a hangomat. Csak öt perc: szavadon foglak.
Clive hevesen megcsókolta Kate-et. Kiment a folyosóra, a lámpát benn hagyta, mivel volt nála gyufa. Hallotta, amint Kate elfordítja a kulcsot a zárban.
A folyosó sötétje úgy borult rá, mint amikor gyertyát nyomnak el hirtelen. High Chimneys minden eresztéke recsegett-ropogott az üvöltő szélben, mintha Matthew Damon szelleme rázná a házat.
Clive elbotorkált a szobájáig, belépett, és a gyufa fényénél talált egy még érintetlen gyertyát. Esti öltözékét már előző este magával vitte Londonba, maradék holmiját pillanatok alatt becsomagolta.
Felvette kabátját és kalapját, s kilépett a folyosóra. Hallotta, amint Kate sietősen tesz-vesz a szobájában.
Megvizsgálta a lelkiismeretét. Nem mondhatta volna, hogy tiszta, de ez most nem érdekelte.
A rendőrség véleménye még kevésbé.
Erről jutott eszébe, milyen különös, hogy az egyaránt heves vérmérsékletű Muswell főfelügyelő és Georgette milyen nagy csendben vannak a dolgozószobában. Vagy talán csak nem hallatszik idáig a hangjuk? Clive letette bőröndjét, és halk léptekkel lement az egyébként nyikorgós tölgyfa lépcsőn. így sem hallott azonban semmit.
A hall végében a személyzeti fertályra nyíló zöld posztós ajtót most is bevilágította a petróleumlámpa megszokott fénye. Clive arra gondolt, hogy ezúttal bizonyára Pénelopé és Mrs. Cavanagh is a többiekkel vacsorázik.
Eszerint kimehetnek Kate-tel a bejárati ajtón is. Nem kell átvágniok a dolgozószobán. Akkor már csak…
Clive épp itt tartott gondolataiban, amikor hirtelen mintha Tress alakja bukkant volna fel.
Clive a hallban állt, kétoldalt nyitva volt a szalon és a nappali szoba ajtaja. Egy röpke pillanatra úgy tűnt neki, hogy Tresst látja maga előtt, minden kellékével: a sárgás bajusszal, az asztrahánprémes nagykabáttal és a többivel – de a jelenés egy szemvillanás alatt eltűnt a nefelejcsmintás asztali lámpa fényköréből.
A tűz pattogott a szalon kandallójában. Clive hiába fülelt, a szél zúgásán kívül semmit sem hallott. Arról nem volt ideje meggyőződni, hogy képzelődött-e az imént. Odafönt kinyílt egy ajtó, s Kate lépteit hallotta a kókuszszőnyegen.
„Úgy látszik, teljesen…”, gondolta, aztán Kate elé sietett. Most ő volt a legfontosabb, s Clive minden mást kiűzött agyából. Az iménti jelenés egyszeriben elillant, mihelyt a leányt megpillantotta a lépcsőn.
Kesztyű és a csónakforma kalap volt rajta, mély kivágású, skarlátvörös és sárga mintás esti öltözékére elegáns kabátkát vett föl. Nem szólt, de a szeme annál beszédesebben nézett Clive-ra.
Clive elvette Kate táskáját, s felemelte a magáét is. Együtt mentek le a lépcsőn a főbejárat felé.
– Clive, gondolod, hogy…
– Psszt! Azt akarod, hogy Muswell…
– Mi a baj?
Clive hiába nyomogatta a bejárati ajtó kilincsét.
– Zárva van – suttogta. – Nincs elreteszelve, amint látod, de zárva van. Te, nem hallottál nevetést valahonnan?
– Nem.
Suttogva beszéltek, s most mindketten hátrafordultak.
– Zárva van, és a kulcs sehol. Burbage ilyenkor általában bezárja már ezt az ajtót?
– Soha. Tegnap csak kivételes óvintézkedésből tette.
– Miféle óvintézkedésből? Mi ellen?
– Csak úgy – Kate halottsápadt volt. – Ha babonás volnék, azt mondanám, hogy ez baljós előjel.
– Ki törődik az előjelekkel?! Megyünk?
– Persze.
– Most már csak az a kérdés, hogy hol megyünk ki? De, gondolom, akármelyik ablakon át is könnyen távozhatunk.
– Nemigen – mondta Kate, és megnyalta ajkát. – Ritkán nyitjuk ki az ablakokat, és elég nehezen járnak a sarokvasak. Biztosan ki tudnád nyitni valamelyiket, de soká tartana és nagy zajt csapna. Egy helyen azonban könnyen kimehetünk: a télikerten át. Ott is van egy franciaablak, és az jól nyitható, mert ott gyakran kell szellőztetni. De ha a rendőrök még most is a dolgozószobában vannak…
– Mi van akkor?
– Semmi! Engem már semmi sem állít meg!
Idegesítően nagy zajt csaptak, amint visszarohantak a folyosón. Éppen maguk mögött hagyták a dolgozószoba-ajtaját, amikor az hirtelen kinyílt.
Nem ezért álltak meg azonban, hanem azért, mert Pénelopé lépett ki az ajtón, s Clive jól láthatta, hogy a dolgozószoba üres. Suttogva szólította meg a leányt.
– Pénelopé, hol vannak? Hol van Muswell és a másik rendőr?
– Tudom, uram! – tördelte a kezéét Pénelopé.
– Mit tud?!
– Tudom, uram, hogy elmentek. Ezért is jöttem vissza.
– Nem értem…
– Uram, az történt, hogy elkísértem idáig Mrs. Damont, ahogy megígértem önnek. Csak később, vacsora közben jutott eszembe…
– Kérem, beszéljen halkabban!
– Csak akkor jutott eszembe, miért nem mondta senki azt, hogy „szabad”, amikor Mrs. Damon bekopogott az ajtón. Senki sem felelt. Mrs. Damon viszont benyitott, és be is ment. így hát elmentem. Nagy hibát követtem el?
Pénelopé nagy ijedtségében csak most vette észre, hogy kivel is beszél. Észrevette a két bőröndöt is, Clive azonban nem hagyta szóhoz jutni.
– Pénelopé, maga nem találkozott velünk. Érti?
– Igen, uram! Nagyon is jól értem!
– Tehát egyáltalán nem is látott minket?
– Nem, uram. Azt hiszem, a legjobb lesz, ha visszamegyek.
– Várjon még egy kicsit! – mondta Clive. – Tegnap este, amikor Miss Kate és Miss Celia kikérdezték magát arról, amit a lépcsőn látott hétfő éjjel, megkérdezték, hogy nem nő volt-e? Maga akkor azt mondta, hogy nem. Ez ugye, nem igaz?
– Uram…
– Ugye, mégiscsak nőt látott? De attól tartott, hogy ha megmondja, akkor a többiek Miss Kate-re vagy Miss Celiára fognak gyanakodni? Ugye így volt?
– Igen, uram – felelte Pénelopé, és lehunyta szemét.
– Amikor kikérdezték, éppen dr. Blandre esett a tekintete. Elvesztette a fejét, hirtelen nem jutott eszébe semmi más, ezért mondta azt, hogy egy szakállas férfit látott. Ugye?
– Igen, uram.
– És a nő, akit látott – Clive inkább állította ezt, mint kérdezte – Mrs. Cavanagh volt, ugye?
– Nem találkoztam önökkel, uram – ismételte Pénelopé, majd sietve eltűnt a zöld ajtó mögött.
Kate kezét mellén összekulcsolva, csillogó szemmel bámult utána.
– Tudtam! – mondta hevesen. – Clive, most már biztonságban vagyunk! Tudtam, hogy ez az igazság, csak éppen Cavvy nem… no mindegy! Legalább Celia biztonságban van. És miért mondtad, hogy nem vagy jó detektív? Hiszen megszabadultunk!
– Gondolod?
– Hogyhogy?!
Clive úgy döntött, hogy jobb lesz, ha ezúttal hazudik egy kicsit.
– Semmi különös. Fent hagytuk a lámpát, és nem tudom, hogy találunk ki a télikertből.
– Ó, hát csak ez izgat? Add a kezed. Behunyt szemmel is elvezetlek. Add a kezed!
Clive mindkét bőröndöt a jobb kezébe fogta, s a másikkal Kate kinyújtott kezébe kapaszkodott.
Áthaladtak a sötét szalonon, majd bementek a télikertbe, s folytatták útjukat, miközben a növények a testüket, arcukat súrolták. Clive-nak úgy tűnt, mintha most sokkal hűvösebb lenne itt, mintha csak…
– Állj meg itt! – suttogta Kate, amint a télikert közepére értek. – Állj meg itt! Az ajtó nincs messze a padtól. De hirtelenében egyáltalán nem tudom, milyen irányban.
– Akkor gyufát gyújtok.
– Ne, várj, megtalálom anélkül is. Egy ösvény vezet hozzá, nincs több hat lépésnél.
Ragadós sötétség vette őket körül: ilyenkor nem ajánlatos az embernek szabadjára engedni a képzeletét. Clive hallotta Kate szoknyasuhogását, majd – végre a hangját is.
– Megvan! Tégy két lépést előre, a padig! Aztán gyújts gyufát, és gyere utánam!
Clive valóban tett két lépést előre, de aztán megállt.
– Clive, mi baj van?
Semmi válasz.
– Clive, mi baj van?
Clive letette a táskákat, s megköszörülte a torkát. Hallotta Kate közeledő lépteit.
– Maradj ott, ahol vagy – mondta jól hallhatóan. – Most meggyújtom a gyufát, de ne gyere közelebb, és ne nézz ide. Valaki ül vagy fekszik a padon, és nem mozdul.
A gyufa fellobbant, amint Clive végighúzta a vasasztalka lapján. Először egy repülősós üvegcsére esett a tekintete. De ez most a legkevésbé sem érdekelte. Valami más kötötte le a figyelmét.
Georgette Damont megfojtották.
A padon hevert, még mindig ugyanabban az öltözékben, feje hátrahanyatlott a pad támlájára, nyakán ujjak nyoma sötétlett. Gesztenyebarna haja rendezetlen fürtökben hullott alá.
A csend már-már elviselhetetlen volt, csak a távolban nyikordult valami, talán egy üvegajtó. Clive a repülősós üvegcsére mutatott, amely a pad alá esett.
– Ezt felejtette itt – mondta. – Ez nem jutott eszébe akkor. Ezért jött vissza. Ezért halt meg.