4. KÉT ELADÓ LÁNY

Cli­ve már-már azon töp­ren­gett, va­jon meg­lát­ja-e va­la­ha is Kate Da­mont.

Az üveg­ha­rang alatt álló órá­ra pil­lan­tott High Chim­neys sza­lon­já­ban, me­lyet csak egy pet­ró­le­um­lám­pa gyön­ge fé­nye vi­lá­gí­tott meg. Hat óra múlt öt perc­cel. Cli­ve fe­jé­ben az járt, amit Matt­hew Dá­mon mon­dott, mi­után le­száll­tak a vo­nat­ról, s mi­után be­tért az Elekt­ro­mos és Nem­zet­kö­zi Táv­író Tár­sa­ság rea­din­gi iro­dá­já­ba.

– Min­dent el­mon­dok ön­nek, Mr. Strick­land, vál­lal­va az összes kö­vet­kez­mé­nye­ket, de meg­kér­ném, hogy most ne sür­ges­sen. Ma este tel­jes nyu­ga­lom­ra van szük­sé­gem va­cso­ra előtt.

Ma este, va­cso­ra előtt.

Cli­ve si­et­ve öl­tö­zött át va­cso­rá­hoz, bár eb­ben né­mi­leg hát­rál­tat­ta a kö­rü­löt­te téb­lá­bo­ló inas, akit a po­kol­ba kí­vánt. Most úgy tűnt, hi­á­ba si­e­tett, raj­ta kí­vül még sen­ki sem jött le. El­te­kint­ve a berk­shire-i dom­bok fe­lett kö­zel­gő vi­har elő­je­le­i­től, se­hol sem­mi nesz.

Az ara­nyo­zott óra in­gá­ja is csön­de­sen len­gett, épp mint mása a fe­hér már­vány kan­dal­ló fe­let­ti tü­kör­ben.

Cli­ve vé­gig­jár­tat­ta sze­mét a he­lyi­sé­gen. A gyér fény­ben min­den új­nak és ide­gen­nek lát­szott.

A sza­lon már nem kel­tett olyan sze­gé­nyes be­nyo­mást, mint ami­kor évek­kel ez­előtt utol­já­ra itt járt. Dí­sze­sen fa­ra­gott, ecet­tel és méh­vi­asszal gon­do­san ki­fé­nye­sí­tett ró­zsa­fa bú­to­rok áll­tak kör­ben, a pad­lót élénk min­tá­jú, vas­tag per­zsa­sző­nyeg bo­rí­tot­ta, az ab­la­kon sú­lyos, va­do­na­túj füg­göny. Az egész he­lyi­ség Mr. Da­mon má­so­dik fe­le­sé­gé­nek keze nyo­mát vi­sel­te, aki­től fér­je ne­he­zen ta­ga­dott vol­na meg bár­mit is.

Cli­ve érez­te, hogy itt szent­ség­tö­rés vol­na szi­var­ra gyúj­ta­ni. A sza­lo­non túl volt a sö­tét könyv­tár­szo­ba, a mö­gött, ha em­lé­ke­ze­te nem csal, Matt­hew Da­mon dol­go­zó­szo­bá­ja.

Cli­ve be­nyi­tott a tá­gas hall­ba. Ép­pen szem­ben nyílt az úgy­ne­ve­zett nap­pa­li szo­ba, me­lyet a csa­lád tár­sal­gó­nak hasz­nált, ha ép­pen nem vol­tak ven­dé­gek. Nyi­tott aj­ta­ja mö­gül egy lány hang­ját hal­lot­ta Cli­ve.

– Szó­val… úgy hal­lom, új ven­dé­günk van? – kér­dez­te fél­váll­ról.

– Ó, igen. Egy bi­zo­nyos Mr. Strick­land. Azt hi­szem, nem em­lék­szel már rá.

A vá­lasz Mrs. Ca­va­nagh-től jött, aki­re Cli­ve mint kö­zép­ko­rú, egye­nes tar­tá­sú, áj­ta­tos és ke­net­tel­jes asszony­ra em­lé­ke­zett. Mrs. Ca­va­nagh az évek so­rán a ház­ve­ze­tő­női poszt­ra küz­döt­te fel ma­gát, mi­után va­la­mi­kor a gye­re­kek daj­ká­ja volt High Chim­neys­ben.

– De­hogy­is­nem em­lék­szem rá – mond­ta a lány. Az­tán, va­la­mi­vel iz­ga­tot­tabb han­gon azt kér­dez­te: – In­kább azt mondd meg, Cawy, mi­ért ment a mos­to­ha­anyám ma reg­gel Lon­don­ba?

– Ha illő idő­ben jöt­tél vol­na le reg­ge­liz­ni, meg­kér­dez­het­ted vol­na tőle is. Vagy nem? És meg­kér­dez­het­ted vol­na dél­után is, ami­kor ha­za­ér­kez­tek a papád­dal, ha nem men­tél vol­na lo­va­gol­ni. – Mrs. Ca­va­nagh hang­ne­met vál­toz­ta­tott. – De ab­ban biz­tos va­gyok, hogy ez­út­tal nem ke­re­sett fel egy bi­zo­nyos elő­ke­lő úri­em­bert. Hi­szen az apá­tok­kal volt.

– Nem ér­te­lek, Cawy. Ez­zel meg mit akarsz mon­da­ni?

– Csak azt, ami­re te is gon­dolsz, bo­gár­kám. De le­het, hogy mást. Min­den­eset­re sem­mi kö­zöm hoz­zá. Ah­hoz sincs, hogy a pa­pá­tok mi­ért ment Lon­don­ba.

– És mi­ért?

– Aki nem kér­dez – mond­ta Mrs. Ca­va­nagh kis­sé ala­mu­szi mó­don –, an­nak nem ha­zud­nak.

Cli­ve, aki már ép­pen ko­pog­ni ké­szült a nyi­tott aj­tón, moz­du­lat­lan­ná der­medt. A fest­mé­nyen lá­tott lány arca né­zett rá, csak ép­pen több ér­zel­met mu­ta­tott most, mint ak­kor.

Kate Da­mon váll­ma­gas­ság­ban tar­tot­ta a lám­pát, hogy job­ban lát­has­sa Mrs. Ca­va­nagh ar­cát. A fény azon­ban őt vi­lá­gí­tot­ta meg job­ban. Rö­vid für­tök­be bon­do­ro­dó, fe­ke­te ha­ját és csil­lo­gó bar­na sze­mét. De­rék­ban szo­ros­ra fű­zött, mell­ben fe­sze­sen dom­bo­ro­dó sár­ga bár­sony­ru­há­já­ban fi­a­tal höl­gyek­nél már-már il­let­len­nek szá­mí­tó ru­ga­nyos­ság­gal és könnyed­ség­gel moz­gott.

– Mit ke­re­sett apám Lon­don­ban? Tud­nom kell!

– Az apád ezt nem kö­töt­te az or­rom­ra, kis­asszony.

– Ezt rög­tön gon­dol­tam. De még­is, Cawy, te annyit hall­ga­tó­zol…

– Szé­gyelld ma­gad! – pi­heg­te Mrs. Ca­va­nagh. Mint­ha fe­ke­te ru­há­ja is mél­tat­lan­kod­va in­gott vol­na. – Mi­cso­da do­log, hogy így be­szélsz a jó öreg Cawy­vel! Ar­ról iga­zán nem te­he­tek, ha a szo­ba­lá­nyok össze­vissza fe­cseg­nek min­den­fé­lét! Tör­té­ne­te­sen hal­lot­tam, hogy apád Vic­tor­ral akart ta­lál­koz­ni…

– Aki min­dig is a ked­ven­ced volt, vagy nem?

– De nem ez volt a fő ok, még csak nem is az, hogy asszo­nyo­mat gya­nú­sí­tot­ta vol­na egy bi­zo­nyos úri­em­ber­rel. El­ső­sor­ban egy de­tek­tív­vel akart ta­lál­koz­ni.

– Csak­ugyan?

– Leg­alább­is – mond­ta Mrs. Ca­va­nagh – ez a Jo­nat­ha­ri Whicher va­la­mi­kor rend­őr­fel­ügye­lő volt, még­pe­dig mind kö­zül a leg­ügye­sebb és leg­ra­va­szabb.

– Csak volt?

– Úgy ám. A papád nem en­ged­te meg, hogy an­nak ide­jén el­ol­vasd a tu­dó­sí­tást a Road Hill-i gyil­kos­ság­ról. Ez még öt év­vel ez­előtt tör­tént. Whicher fel­ügye­lő rá­jött, ki a gyil­kos, rá bi­zony. Az­tán fog­ja ma­gát és oda­áll a gyil­kos elé: „Le­tar­tóz­ta­tom!” És mi tör­té­nik? Az em­be­rek nem hit­ték el neki, hogy egy jól ne­velt úri­lány el­vág­ja a kis­öccse tor­kát, s az­u­tán örö­mé­ben tán­cot rop.

– Nem? Én bi­zony el­hit­tem vol­na.

– Pe­dig így tör­tént. Whicher fel­ügye­lőt el­hall­gat­tat­ták, és le is kel­lett mon­da­nia. Úgy bi­zony. Az­tán, nincs még egy éve, a kis­asszony gon­dol egyet, és be­vall­ja a gyil­kos­sá­got. Cons­tance Kent­nek hív­ták.

– Esze­rint az apá­mat az iz­gat­ja, ki volt az a fér­fi a lép­csőn teg­nap este?

– Ezt már csak ő tud­ja. Te ta­lán nem hi­szed, hogy volt va­la­ki a ház­ban?

– De­hogy­nem – mond­ta Kate ha­tá­ro­zot­tan. – Teg­nap este volt a ház­ban va­la­ki. És fel-alá jár­kált, mint az el­kár­ho­zott lé­lek.

– És meg­kí­sér­tet­te Pé­ne­lo­pé Bur­ba­ge eré­nyét? Hm?

– Meg­kí­sér­tet­te az eré­nyét? – utá­noz­ta Kate. – Jó­sá­gos úr­is­ten, mi­cso­da ki­fe­je­zés!

– Gon­dol­ja meg, hogy be­szél, kis­asszony, mert még szap­pan­nal mos­sa ki a szá­ját a pa­pá­ja!

Kate-ben volt va­la­mi foj­tott fe­szült­ség, ami Matt­hew Da­mon­ra em­lé­kez­te­tett. Most ma­ga­sabb­ra tar­tot­ta a lám­pát. Jobb ke­zét – akár­csak a ké­pen – ököl­be szo­rí­tot­ta, fe­jét fel­szeg­te.

– En­gem – mond­ta ha­tá­ro­zot­tan – csak egy do­log ér­de­kel. Nem ha­gyom, hogy a nő­vé­re­met ef­faj­ta kí­sér­tet­his­tó­ri­ák­kal ré­miszt­ges­sék. Kér­lek, eb­ben en­ge­del­mes­kedj ne­kem.

– Ugyan-ugyan! En­gem nem kell ki­ok­tat­ni, tu­dom a kö­te­les­sé­ge­met.

– Csak­ugyan?

– En­nek a meg­íté­lé­sét bízzuk apád­ra. Ami pe­dig Ce­lia kis­asszonyt…

– Szó­lí­tott va­la­ki? – kér­dez­te egy má­sik hang.

A ma­gas­ra tar­tott lám­pa fény­kört raj­zolt a cse­cse­be­csék­kel zsú­folt szo­ba po­ros le­ve­gő­jé­be. Fény szű­rő­dött ki a hosszú ebéd­lő­ből is a szí­nes gyöngy­so­rok­kal el­füg­göny­zött aj­tó­nyí­lá­son át.

Va­la­ki fél­re­lib­ben­tet­te a füg­gönyt. Egy lány lé­pett be a szo­bá­ba. Mély­vö­rös bro­kát­se­lyem ru­hát vi­selt, kri­no­lin­ja rez­gett lép­tei üte­mé­re. Nem volt olyan erő­tel­jes az alak­ja, mint a telt ido­mú Kate-é, kar­csú volt, sze­me szür­ke, szem­pil­lá­ja fe­ke­te, dús sö­tét­sző­ke ha­ját ugyan­úgy fé­sül­te, mint a húga.

Káté az asz­tal­ra tet­te a lám­pát.

– Drá­ga Ce­li­ám! – mond­ta szív­ből jövő sze­re­tet­tel.

– Drá­ga Kate! – mond­ta Ce­lia.

– Szép, hogy így sze­re­ti­tek egy­mást – mond­ta Mrs. Ca­va­nagh, nagy ke­zét össze­kul­csol­va maga előtt. – De férj­hez kel­le­ne már men­ne­tek. Eb­ben az asszo­nyom­nak van iga­za, még ak­kor is, ha csak ön­zés­ből van ezen a vé­le­mé­nyen. De jól je­gyez­zé­tek meg, hogy so­sem fog­tok férj­hez men­ni, ha az apá­tok to­vább­ra is el­ijesz­ti…

Cli­ve Strick­land már igen ké­nyel­met­le­nül érez­te ma­gát. Kö­hin­tett egyet, de sem Kate, sem Mrs. Ca­va­nagh nem fi­gyelt föl rá. A vele csak­nem szem­ben álló Ce­lia vet­te ész­re. Sze­me el­ke­re­ke­dett, szá­ja ki­nyílt. Ek­kor hir­te­len mind rá­néz­tek, s za­var­tan el­hall­gat­tak.

Kate moz­dult el­ső­nek, mi­után vé­gig­mér­te Cli­ve-ot, s telt ajka el­kes­ke­nye­dett.

– Ön ter­mé­sze­te­sen Mr. Strick­land. És gyer­mek­ko­runk óta nem lá­tott sem en­gem, sem Ce­li­át. Te em­lék­szel rá, Ce­lia?

– Nem, nem hi­szem. Kate rá­né­zett nő­vé­ré­re.

– Ce­lia drá­gám, iga­zán em­lé­kez­néd kel­le­ne. Ke­zet fo­gunk, Mr. Strick­land? Előbb-utóbb úgy­is sor ke­rül­ne rá, mi­ért ne es­sünk túl raj­ta? így ni. Mi­lyen fi­gyel­met­len­ség Bur­ba­ge-től, hogy nem ve­zet­te be a sza­lon­ba!

Kate ha­dar­va be­szélt. Most fel­emel­te te­kin­te­tét, s mint­egy tíz má­sod­per­cig me­re­ven néz­ték egy­mást. Cli­ve már per­cek­kel ez­előtt rá­jött a két­ség­be­von­ha­tat­lan igaz­ság­ra, bár még nem tud­ta, hogy ezért há­lát ad­jon-e az Úr­nak vagy át­ko­zód­jék. Akár­mit érez is a lány, Cli­ve a maga ré­szé­ről biz­to­san tud­ta, hogy szá­má­ra Kate Da­mon az egyet­len le­het­sé­ges asszony, s ezen va­ló­ban asszonyt ér­tett, min­den­nel együtt, amit a szó je­lent. Nem kis­lány­ra s nem cu­kor­ba­bá­ra gon­dolt.

– Ami azt il­le­ti, Bur­ba­ge tör­té­ne­te­sen be­ve­ze­tett a sza­lon­ba, Miss Da­mon – mond­ta Cli­ve. – El­né­zést ké­rek, hogy meg­za­var­tam a be­szél­ge­tést.

– Sem­mit sem za­vart meg – mond­ta Kate. – Nem men­nénk be a sza­lon­ba?

– Men­jünk.

Cli­ve most vet­te ész­re, hogy még min­dig Kate ke­zét fog­ja, s erő­sen meg­szo­rí­tot­ta, mi­előtt el­en­ged­te. Kate nem né­zett fél­re. Ce­lia hir­te­len tá­madt ér­dek­lő­dés­sel fi­gyel­te őket.

– Jó es­tét, uram – szó­lalt meg sze­ré­nyen Mrs. Ca­va­nagh. – Ha nem ve­szi to­la­ko­dás­nak, uram, igen örü­lök, hogy újra lát­ha­tom.

– Kö­szö­nöm, Mrs. Ca­va­nagh – mond­ta Cli­ve, de még ak­kor sem tud­ta le­ven­ni a sze­mét Kate-ről.

– Ha meg­en­ged egy kér­dést, uram, a je­len­lé­te nincs va­la­mi­kép­pen össze­füg­gés­ben… há­zas­ság­gal?

– Há­zas­ság­gal?

– Vagy egy bi­zo­nyos úri­em­ber­rel, aki­nek a mo­nog­ram­ja, mond­juk, A. T.?

Cli­ve fél­re­lé­pett, hogy elő­re­en­ged­je Kate-et és Ce­li­át a hall­ba, ahol mind­ket­ten meg­áll­tak egy pil­la­nat­ra, és iz­ga­tot­tan egy­más­ra néz­tek.

– Ugye, ez menny­dör­gés volt? – kér­dez­te Ce­lia. Te­nye­ré­ből töl­csért for­mált, és a fü­lé­hez emel­te. – Bi­zo­nyá­ra vi­har lesz, nem?

– De igen, igen – mond­ta Kate. – Kö­szön­jük, Cawy, el­me­hetsz.

A lá­nyok nagy szok­nya­su­ho­gás­sal be­lép­tek a hall­ba, on­nan pe­dig a sza­lon­ba. Oda­bent Kate hir­te­len hát­ra­for­dult.

– Ez már az­tán iga­zán sok! Csak egy lám­pa ég, és a tü­zet még meg se rak­ták?

– Kate, drá­gám! – mond­ta Ce­lia szem­re­há­nyó­an.

– Mi ütött be­léd?

Kate nem fe­lelt, de te­kin­te­te min­dent el­árult.

– Nézz az órá­ra – bic­cen­tett Ce­lia a kan­dal­ló felé.

– Még ne­gyed hét sincs, ked­ve­sem. És há­rom­ne­gyed hét előtt sen­ki sem szo­kott le­jön­ni, leg­fel­jebb apa a dol­go­zó­szo­bá­ba.

_ Per­sze, per­sze, el­fe­lej­tet­tem – mond­ta si­e­tő­sen Kate.

– Így hát igaz­ság­ta­lan­ság vol­na sze­gény Bur­ba­ge-et vá­dol­ni. Úgy lát­szik, ma min­den a feje te­te­jén áll. Én már azon is cso­dál­koz­tam, hogy ilyen ko­rán el­ké­szül­tél.

– Hogy­hogy el­ké­szül­tem?

– Az öl­töz­kö­dés­sel – tet­te hoz­zá Ce­lia. Kate rö­vid hall­ga­tás után Ce­lia öl­tö­zé­ké­re né­zett. – Sza­bad meg­kér­dez­nem, hogy te mi­ért öl­töz­tél fel?

– Azért, mert te is fel­öl­töz­tél. Hal­lot­tam, amint ké­szü­lődsz.

– Hát olyan nagy baj, Ce­lia, hogy egy­szer az élet­ben va­la­ki nem ké­sik eb­ben a ház­ban, ha­nem túl­zot­tan is pon­tos?

– Nem, de­hogy­is – mond­ta Ce­lia kis­sé meg­rö­kö­nyöd­ve. – De nem sze­ret­ném, ha azt a be­nyo­mást kel­te­nénk Mr. Strick­land­ben, hogy eb­ben a ház­ban nem men­nek ren­de­sen a dol­gok. – Ce­lia fel­ne­ve­tett, majd men­te­ge­tő­ző han­gon foly­tat­ta. – Már így is azt gon­dol­hat­ta, hogy Cawy túl­sá­go­san to­la­ko­dó és szem­te­len, akár­mi­lyen rég­óta van is ná­lunk. Ar­ról nem is be­szél­ve, mi­lyen va­ló­szí­nűt­len, hogy Mr. Strick­land azért jött vol­na ide, amit Cawy mon­dott.

– Ugye nem ez a lá­to­ga­tá­sá­nak az oka, Mr. Strick­land?

Cli­ve már elő­re félt et­től a kér­dés­től.

– Nos, ami azt il­le­ti, ez az oka – is­mer­te be. Kate és Ce­lia egy­más­ra néz­tek.

– Ha azt a kér­dést még az in­du­lá­som előtt tet­te vol­na föl – mond­ta Cli­ve –, kö­te­les­sé­gem­nek tar­tot­tam vol­na, hogy el­mond­jam a rész­le­te­ket is. A pil­la­nat­nyi hely­zet­ben saj­nos ezt nem te­he­tem meg. Ami­kor szó­ba hoz­tam a dol­got édes­ap­juk előtt, olyan ha­tást gya­ko­rolt rá, hogy már at­tól tar­tot­tam, rosszul lesz. Sza­va­mat ad­tam, hogy hall­ga­tok, amíg el nem mond ne­kem min­dent.

– Min­dent… mi­ről? – kér­dez­te Kate éle­sen.

– Egyi­kük­ről.

A be­je­len­tés­nek rend­kí­vü­li ha­tá­sa volt. Mind­ket­ten úgy néz­tek rá, hogy nem le­he­tett tud­ni: meg­ijed­tek, nem hisz­nek neki, vagy nem ér­tik, amit mon­dott.

– Egyi­künk­ről?! – ki­ál­tott fel Kate.

– Me­lyi­künk­ről? – kér­dez­te Ce­lia.

– Nem tu­dom. Azt hi­szem… de nem, nem tu­dom. Az édes­ap­juk azt mond­ta, hogy min­dent el kell árul­nia ne­kem, akár­mi le­gyen en­nek a kö­vet­kez­mé­nye. Azt is mond­ta, hogy tel­jes nyu­gal­mat akar va­cso­ra előtt.

Kate fe­lel­ni akart, de vé­gül még­sem szó­lalt meg, mert a hall­ból lép­tek zaja hal­lat­szott. Cli­ve az aj­tó­ra né­zett, ahol kis­vár­tat­va meg­je­lent Bur­ba­ge.

– El­né­zést, uram – mond­ta a ko­mor­nyik –, Mr. Da­mon kér­de­zi, hogy nem tud­na-e be­men­ni hoz­zá a dol­go­zó­szo­bá­ba.

– De­hogy­nem. Ter­mé­sze­te­sen. Kate Cli­ve kar­já­ra tet­te a ke­zét, s erő­sen meg­szo­rí­tot­ta.

– Én nagy­ra be­csü­löm önt – mond­ta. – Be kell val­la­nom, hogy töb­bet gon­dol­tam önre a kel­le­té­nél… – Kate ijed­ten ta­pasz­tal­ta, hogy el­pi­rul. – Mind­egy. Annyi bi­zo­nyos, hogy be­csül­tem önt. Nem hit­tem vol­na, hogy vál­lal­ja a kül­dönc sze­re­pét egy ilyen pisz­kos ügy­ben.

– Azt mond­ja, pisz­kos ügy?

– Igen.

– Le­het, hogy iga­za van. Nem va­gyok kü­lö­nö­seb­ben büsz­ke ma­gam­ra. De ürü­gyet ke­res­tem, hogy ta­lál­koz­has­sam ke­gyed­del, és ez lát­szott a leg­al­kal­ma­sabb­nak.

Azért, mert Tress fe­le­sé­gül akar­ja ven­ni a nő­vé­rét, még nyu­god­tan vissza­uta­sít­hat­ja. Kate el­en­ged­te Cli­ve kar­ját.

– Fe­le­sé­gül akar­ja ven­ni Ce­li­át? Ce­li­át? Mit mond?!

– Csu­pán azt, hogy a ti­zen­ki­len­ce­dik szá­zad­ban élünk, és Miss Ce­li­át sen­ki sem kény­sze­rít­he­ti, hogy aka­ra­ta el­le­né­re férj­hez men­jen.

– Atya­úr­is­ten! – mond­ta Kate.

A hir­te­len tá­madt csön­det Bur­ba­ge tör­te meg.

– Ha szí­ves­ked­nék ve­lem jön­ni, uram…

Kate hát­ra­lé­pett, és Bur­ba­ge-re pil­lan­tott. Ce­lia moz­du­lat­la­nul állt. A ne­fe­lejcs­min­tás lám­pa fé­nye bi­zarr ár­nyé­kot ve­tett ar­cuk­ra.

– Ha szí­ves­ked­nék ve­lem jön­ni, uram… – is­mé­tel­te Bur­ba­ge, aki job­ban meg volt bot­rán­kóz­va, mint bár­me­lyi­kük, sze­mé­lyes dol­go­kat tár­gyal­tak meg egy szol­ga je­len­lé­té­ben!

Cli­ve sze­me sar­ká­ból az in­ga­órá­ra pil­lan­tott. Épp ne­gyed hét volt. Cli­ve most a sö­tét könyv­tár­szo­ba el­füg­göny­zött aj­tó­nyí­lá­sá­ra né­zett. A könyv­tár­szo­ba túl­ol­da­lán nyílt Matt­hew Da­mon dol­go­zó­szo­bá­ja. Cli­ve ön­kén­te­le­nül is abba az irány­ba in­dult, de Bur­ba­ge egy moz­du­lat­tal meg­ál­lí­tot­ta.

– Erre pa­ran­csol­jon, uram.

Cli­ve meg­ha­jolt Kate és Ce­lia előtt, majd kö­vet­te a ko­mor­nyi­kot a hall­ba. Még a ren­dít­he­tet­len nyu­gal­mú Bur­ba­ge is érez­te, hogy va­la­mi van a le­ve­gő­ben. Cli­ve, amint kö­vet­te, csak a há­tát lát­ta, s az az ér­zé­se volt, hogy egy pap megy előt­te, pa­pos volt a ka­bát­ja, egye­nes tar­tá­sa, még a haj­vi­se­le­te is.

De Bur­ba­ge szá­má­ra sem volt me­nek­vés.

A fo­lyo­só vé­gén zöld posz­tó­val be­vont ajtó nyílt. A kony­hát és a sze­mély­ze­ti fer­tályt vá­lasz­tot­ta el a ház töb­bi ré­szé­től. Ezt és Matt­hew Da­mon dol­go­zó­szo­bá­já­nak ugyan­csak in­nen nyí­ló aj­ta­ját egy fali lám­pa gyen­ge fé­nye vi­lá­gí­tot­ta meg.

Hir­te­len ki­nyílt a zöld posz­tó­val be­vont ajtó.

– Apa! – mond­ta egy női hang. Bur­ba­ge meg­tor­pant.

– Ne­ked nem itt van a he­lyed, Pé­ne­lo­pé.

– Bo­csáss meg, apa. Kér­lek, bo­csáss meg. Min­den lány­nak bo­csá­na­tot kell kér­nie azért, hogy egy­ál­ta­lán él.

Cli­ve is meg­állt. A nő mély, ki­mű­velt, szép csen­gé­sű hang­ja olyan el­len­tét­ben állt ar­cá­val és alak­já­val, hogy az em­ber két­szer is meg­néz­te, va­jon csak­ugyan ő be­szél-e. Egyéb­ként csú­nya vo­ná­sú ar­cá­ból okos, gú­nyos szem­mel né­zett a vi­lág­ba. Ala­csony volt, töm­zsi, és a ha­ját Mrs. Ca­va­nagh-hez ha­son­ló­an szo­ro­san hát­ra­fé­sül­ve hord­ta. Fél­sze­gen állt a lám­pa hal­vány fé­nyé­ben.

– Ne­ked nem itt van a he­lyed, Pé­ne­lo­pé. Tu­dom, hogy rö­vid­lá­tó vagy, de ezt az úri­em­bert csak lá­tod, nem?

– Ép­pen mert rö­vid­lá­tó va­gyok…

– Lá­tod ezt az úri­em­bert?

– Tőle is bo­csá­na­tot ké­rek, de eszem­be ju­tott va­la­mi, egy be­nyo­más ar­ról, amit a lép­csőn lát­tam. Egy pil­la­nat­nyi csend tá­madt.

– Nem mond­hat­nám el most Mr. Da­mon­nak, hogy mit lát­tam? – kér­dez­te Pé­ne­lo­pé.

– Nem mond­ha­tod el.

– Az ör­dög­be is – tört ki Cli­ve –, már mi­ért vol­na más­hol a he­lye?

– En­ge­del­met uram, en­ge­del­met. Pé­ne­lo­pé, tá­lal­va van. In­dulj.

Pé­ne­lo­pé te­he­tet­len, egy­ben szá­nal­mas kéz­moz­du­la­tot tett, arc­ki­fe­je­zé­se azon­ban meg­vál­to­zott, ami­kor a lép­cső felé né­zett.

– Le­la­ka­tol­tad a be­já­ra­ti aj­tót! – mond­ta.

– Igen. Még­pe­dig Mr. Da­mon uta­sí­tá­sá­ra. Most menj!

A lám­pa láng­ja meg­re­me­gett a zöld ajtó csu­kó­dá­sá­ra. Bur­ba­ge sze­mé­vel kö­vet­te a lá­nya tá­vo­zá­sát. Az­tán ün­ne­pé­lye­sen, las­san hát­ra­for­dult.

– Ké­rem, bo­csás­son meg neki, uram. Na­gyon ké­rem, bo­csás­son meg neki. Nagy meg­ráz­kód­ta­tás érte sze­gényt.

Az­zal ki­nyi­tot­ta Matt­hew Da­mon dol­go­zó­szo­bá­já­nak aj­ta­ját.