15. MÁMORÍTÓ CHERRY
Kate borúsan nézett Whicherre. – Egyáltalán nem értem, mit akar mondani. Ha már mindenáron tudni akarja, elárulhatom, hogy azért szöktünk meg Mr. Stricklanddel High Chimneysből, hogy… hogy…
– Hogy együtt lehessenek? Tudok róla. De azt hiszem, nem lesz ellenvetése az ellen, hogy megkeressem az édesapja gyilkosát. Sőt biztos vagyok benne.
– Hová mennek most?
– Ez egyelőre titok, Miss Damon.
– Öt óra! – kiáltott Kate bosszúsan. – Hát legyen öt óra! Clive, ugye van nálad lakáskulcs? A saját lakásod kulcsa? Ideadnád? Inkább odamegyek a szálloda helyett, és mire megjössz, várlak a teával.
Clive-ban heves érzelmi viharok dúltak, de egy árva szó nélkül átnyújtotta a kulcsokat Kate-nek, és pénzt adott a kocsisnak.
– Mivart szálló – mondta.
– Bízom önben, Mr. Whicher – mondta Kate, még mielőtt beszállt volna –, de félek is magától. Úristen, de még hogy.
Clive becsukta a kocsi ajtaját. A négykerekű körbeügetett a téren, majd eltűnt a Panton Streeten, nyugati irányban. Hűvösebb lett, s lassan már sötétedett is. Clive-nak semmi oka nem volt rá, hogy istenhozzádot mondjon magában Kate-nek, a kocsi ajtajának csapódása nem jelentett végbúcsút, de ő mégis ilyesmit érzett, miközben aggályok és kételyek közt hányódott.
– És most mit csinálunk, és hova megyünk? – kérdezte Whichertől.
– Mit gondol, uram, miért éppen itt adtam találkozót önnek? Jöjjön velem. Egy perc és máris ott vagyunk.
Azzal fejébe csapta kalapját, és megindult a téren át az Alhambra felé.
A színház mór stílusú bejárata komoran tornyosult föléjük. Mr. Strange, az igazgató, mint a bejáratnál elhelyezett hirdetések jelezték, társulata fennállásának első évfordulóját a Tékozlófiú című „keleties zenés látványosság” felújításával ünnepelte. A darab a francia Auber Azáel című vígoperájának honi változata volt.
– Igen, ide kellett jönnünk! – mondta Whicher, és a bejáratra csapott. – Ismerős az Alhambrában?
– Ki nem?
– Úgy értem, gyakran megfordult itt?
– Talán többször is – ismerte be Clive –, mint illett volna. Majdnem olyan rossz hírű hely – biccentett a tér túloldalán álló épület felé –, mint a szemközti plasztikon a pincében.
– Nos, uram, akárhogy legyen, az adta az ötletet, amit a Princess színházról mesélt: hogy nem éppen a szokott időben ment be, mégis milyen érdekes látnivalóban volt része.
– Miféle ötletről beszél? Mit akar itt látni délután három órakor?
– Egy besúgót – felelte Whicher. – Jobban mondva, bár tudtommal ilyen szó nincs, egy besúgónőt. Odabent vár ránk.
Clive körbepillantott. Most nem nyüzsögtek itt részeg gavallérok, s könnyűvérű hölgyek sem ácsorogtak alkalmi partnerükkel sem itt, sem I. György szobra körül, sem a térbe torkolló sikátorokban. Éles szél süvöltött az elhagyott téren.
– Igen, három óra van, ahogy mondja – mondta Whicher az órájára pillantva. – Épp idejében érkeztünk. Jöjjön velem.
Olyan sötét volt odabent, hogy Clive rá sem ismert a színházra. Csak roppant méreteit érzékelte. Emlékezett rá még abból az időből, mikor a jelenlegi varietészínpad helyett Howe és Cushing afnerikai cirkuszának adott helyet. Mostanában egyéb bestiáktól volt szagos a levegő.
Whicher gyufát gyújtott, és mutatta az utat Clivenak az első emeleti körfolyosóig.
– Tudja, nekem sok barátom van – mondta a foga között. – És akad köztük mindenféle. De hát nem tudok nélkülük meglenni. Uram, megér magának tíz fontot, ha bizonyítékot szerzünk Mr. és Mrs. Damon gyilkosa ellen?
– Hogyne. Még többet is.
– Nem, nem! Többre nem lesz szükség! – Whicher hirtelen hátrafordult, himlőhelyes arca valósággal viszszataszítónak tűnt a gyufa fényében. – Sose hagyja rászedni magát a nőktől!
– Nem értem, miről beszél.
Felértek az oszlopos körfolyosóra. Jó kilátás nyílt innen a hatalmas színpadra. A folyosó zárt levegőjében szivarvégek, szeszes ital és áporodott parfüm illata terjengett.
– Szóval, hajlandó tíz fontot adni a besúgónak a segítségért?
– Igen. De még most sem tudom, miről van szó.
Whicher gyufája kialudt. Nevetést hallottak. S hirtelen, mintha csak ez lett volna a jel, bágyadtán kigyulladt egy gázlámpa.
A folyosó északi végében, félkör alakú bárpult mögött, egy körülbelül tizenhét éves, csillogó szemű, egyenes tartású lány állt. Olcsó, divatos utcai ruha volt rajta, szőke haján lapos, ovális kalapot viselt.
Whicher a pulthoz sietett.
– Á, itt vagy! Remélem, nem késtem. Adjon isten, Cherry!
– Hozta isten, Mr. Whicher. Azt hiszem, ad.
A fiatal nő újból felnevetett: harsányan, mégsem durván. Nevetése visszhangzott az üres folyosón, míg a lány néhány fánclépést lej tett. Whicher hirtelen a szemrehányó nagybácsi pózát öltötte föl.
– Cherry, kislányom… már megint ittál?
– Ugyan, nagyapó, mit számít egy-két pohárka?
– Hm – mondta Whicher, és megkopogtatta a pultot –, találhatunk itt neked olyan helyet is, ahol nem jutsz italhoz. – Whicher újra felemelte a hangját.A zsaruk itt lesznek ma este, Cherry. Gyilkosságról van szó, érted? Gyilkosságról. És ha cserbenhagysz…
Cherry dühösen csapkodta a cukorkás üvegeket a pult mögött, mintha legszívesebben Whicher fejéhez vágna egyet.
– Mikor hagytam cserben, azt mondja meg! Cserbenhagytam valaha is?
– Hát akkor most is tedd meg, amit kérek. Elintézted a dolgot?
– Hát persze!
– Mikorra beszélted meg?
– Pont kilencre. Akkor csaknem meztelenül táncolnak a színpadon, és mindenki oda fog figyelni. A többség biztosan.
– Nos, Cherry, ez itt Mr. Strickland. Nézd meg alaposan, hogy este biztosan felismerd.
– Ó – mondta Cherry őszinte érdeklődéssel, s alaposan végigmérte Clive-ot, miközben epekedő pózba vágta magát. – Örvendek a szerencsének, uram! És ha véletlenül kilenc után nincs jobb dolga…
– Ebből elég! – mennydörgött Whicher.
A hosszú csarnok beleremegett. A gázlámpa halvány fényében Cherry még akkor is buján pózolt a pult mögött. Whicher hátrafordult. Most nem vágott olyan bölcselkedő arcot, mint rendesen: sápadt volt és idegesnek látszott.
– Uram! Nem szívesen keverem bele ebbe a dologba…
– Mibe? – tudakolta Clive. – Miről van szó egyáltalán? Whicher megvakarta az állat.
– Ma este kilenckor megjelenik itt valaki a folyosón. Cherry éppen szolgálatban lesz akkor: cukorkát árul. Lehet, hogy férfi jön, lehet, hogy nő…
– Egy pillanat! Valaki High Chimneysből?
– Az bizony könnyen meglehet – felelte Whicher.
– Egy ilyen helyre? Az Alhambrába?
– Egy ilyen helyre – hagyta rá Whicher. – Az Alhambrába.
Cherry felnevetett.
Clive hátrapillantott, a karcsú, mór stílusú oszlopokon s a színes mozaikpadlón táncoló árnyakra.
– Nézze, nincs más választásom – mondta Whicher. – Tudja, hogy van ez. Lehet, hogy egy nap megszületnek azok a rendőrök, akikről nem kiabál messziről, hogy zsaruk. Egyelőre még én felelek meg leginkább ennek a követelménynek. A Scotland Yard embereit mindenképpen el kell rejtenem itt, sőt még magamat is. Csak magában bízhatok, feltéve, ha vállalja.
– Vállalom.
– Megígéri?
– Számíthat rám, akármiről van is szó. Kockázástól emberölésig mindenre kapható vagyok. De árulja el végre, mit kell tennem!
– Nos… Csavard egy kicsit feljebb a lángot, Cherry!
Cherry engedelmeskedett, és ismét hangosan felnevetett. A gázégő fénye még mindig halvány volt, bár kicsit több színt kölcsönzött a cukorkás üvegeknek, narancs- és rákhalmoknak.
Whicher végignézett az oszlopsoron. Némi gondolkozás után elindult, és megállt a pulttól számított harmadik oszlopnál.
– Itt jó lesz – jelentette ki. – Álljon kilenckor ide. Szivarozzék vagy amit akar. Csak a folyosóra váltson jegyet. Jöhet, amikor jólesik, de nagyon kérem, kilencre legyen itt feltétlenül. Mások is lesznek itt, de annál jobb; feltéve, ha nem lesznek túl sokan.
– El kell bújnom?
– Nem. Egyáltalán nem. Álljon itt, ahol én állok most, és… igen!
– De innen épp a pult közepét nem látom! Eltakarja a többi oszlop!
– Az sem érdekes. Kilenckor, de lehet, hogy kicsit előbb vagy kicsit később, egy bizonyos személy idejön a pulthoz, és kérni fog Cherrytől egy bizonyos valamit.
– Mit?
Whicher elengedte a füle mellett a kérdést. Idegesen az órájára pillantott, s mereven bámulta a lépcsőfeljárót.
– Nomármost! – folytatta. – Mihelyt elkérik Cherrytől azt a dolgot, ő odébb fog lépni, hogy maga jól láthassa, kivel beszél. Sokat nem fog hallani, mert a színpadon folyik a műsor, és itt is nagy lesz a zsivaj, de Cherry majd jelt ad magának, hogy itt van, akit vártunk. Mutasd meg neki, kislányom!
– Ezer örömmel!
A csinos ifjú hölgy, egy csöppet sem palástolva enyhe alkoholmámorát, színpadias mozdulattal a pult végébe húzódott, majd jobb kezét feltűnően a tarkójához emelte, úgy, hogy a könyöke csaknem derékszöget zárt be.
– Elég! – mondta Whicher. Cherry felsikoltott.
– Elég lesz, ha mondom! Nem kell túljátszani!
– Hallja-e, rendező úr, az istenfáját…
– Ha részeg leszel este, és cserbenhagysz minket, isten engem úgy segéljen…!
Cherry felkapott egy narancsot, hogy hozzávágja, de aztán Whicher hipnotizáló tekintetétől lecsillapodott. Az exfelügyelő ismét az órájára nézett, és a sötét lépcsőházat kémlelte.
– Nos, amikor ezt a jelet látja, Mr. Strickland, akkor maga is ellép az oszlop mellől (mindegy, melyik oldalra), és leveszi a kalapját. Egyszerűen csak vegye le, mintha melege lenne. Valóban elég melege lesz, tudja, a gáz, az ital meg minden, úgyhogy egyáltalán nem fog feltűnni. Maga elég magas, messziről is jól lehet látni. Érti, uram?
– Igen. És aztán? Utána mit csináljak?
– Semmi mást. Ennyi az egész. Leveszi a kalapját és figyeli, hogy mi történik.
Whicher ismét a pult felé fordult, magára öltve szokott jóságos és megfontolt stílusát.
– Hallottad, amit mondtam, ugye? Idáig megtetted a magadét, kislányom, szeretném, ha végig rendben menne minden, és nem lenne okom panaszra. Ha mindent megértettél, akkor nem tartóztatlak tovább, ez minden.
– Ó, nem! Szó sincs róla – mondta Cherry. Előjött a pult mögül, s újabb drámai pózba vágta magát.
– Dehogyis ez minden. Szó volt holmi tíz fontocskáról is, detektív úr, szeretnék egy kis előleget.
– Hogy elmenj vele a legközelebbi kocsmába?
– Ide azzal a tíz fonttal, nagyapó, mert különben bepiálok hitelbe, annyi szent! Még ilyet! Ideállít a pult mögé, hogy egy nőhöz legyek kedves, és!…
Clive éppen előhúzta belső zsebéből a pénztárcáját, s valósággal megdermedt.
– Miféle nőhöz?!
Cherry csak nevetett. Whicher gyorsan közbevágott.
– Ne hallgasson rá, uram! Mégis jobb lenne, ha adna neki egy ötöst, előre, nekem meg majd lesz vele egykét szavam, ha ennek az ügynek a végére járunk.
– Hát tessék. Itt van. Viszont szeretném tudni…
– Haha! – mondta Cherry.
Kecsesen felemelte krinolinját és az alatta rejtőző alsószoknyát, hogy az ötfontos bankjegyet a harisnyájába gyűrje.
– Ezt nevezem úriembernek – mondta, és kacéran Clive-ra sandított. – Ez igen. És ha kedve támadna egy kis szórakozásra…
Whicher keze a magasba lendült, mintha ütni készülne.
– Ki innen, kislány! Utoljára figyelmeztetlek!
Cherry tudta, hogy Whicher nem fogja megütni, s ezt kifejezésre is juttatta magatartásával, ahogy kecsesen piruettezve a lépcső felé haladt. Még a kalap is táncolt szőke fürtjein.
– Mennydörgős mennykő! – dörögte Whicher. Kabátujjával megtörölte homlokát.
– Akár hiszi, akár nem, ez a lány a legügyesebb besúgóink egyike, és még sohasem hagyott minket cserben. Már most is túl van a feladata nehezén. Nem volt kis dolog. Biztos vagyok benne, hogy ma este józan lesz, és…
Elhallgatott. Clive mereven figyelte.
– Ne gondolja, uram! – kiáltott fel Whicher. – Ne gondoljon arra, amire gondol!
– Honnan tudja, mire gondolok?
– Még ha nő lenne is az, aki idejön, az sem biztos, hogy jelent valamit.
– Gondolom – szólt Clive hideg udvariassággal, miközben eltette pénztárcáját –, ezt most nem hajlandó bővebben kifejteni?
Whicher némi szünet után felelt. – Nem. Ebben igaza van.
Idegesen járkálni kezdett a pult előtt.
A meleg, a füst, az áporodott parfümillat fojtogatta Clive torkát. Whicher magában motyogott, majd újból az órájára nézett.
– Az a helyzet, uram, hogy idevárok még valakit. Emlékszik, ugyebár, hogy beszéltem egy cimborámmal a kocsmában?
– Igen, emlékszem. És?
– Üzenetet küldtem vele valahova. Még egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy eljátszhatom kis játszmámat, s még akkor is, ha engedélyt kapok rá… Nos? azt bizonyára tudja, hogy csapdáról van szó. De tegnap egyáltalán nem erre gondoltam. Nem bizony! Pontosabban az, amire tegnap gondoltam, csak első lépése lett volna a tervemnek, ha lett volna elég időnk. Ért engem?
– Nem.
– Megmagyarázom. Tizenkilenc évvel ezelőtt Harriet Pyke a siralomházból levelet írt gyermeke apjának. Három hónapja annak, hogy az az ember – ha még emlékszik, Ivor Richnek hívták – öngyilkos lett pimlicói lakásán. A háztulajdonos magához hívatott azzal a kéréssel, hogy tussoljuk el az ügyet, nehogy botrány törjön ki az öngyilkosság körül, s ekkor találtuk meg azt a levelet. Idáig tudott követni?
– Hogyne. Ezt már mondta tegnap is. Whicher tanárosan felemelte az ujját.
– Nos, ebben a levélben Harriet Pyke több utalást is tett a nővérére, Mary Jane Pyke Cavanagh-re és a gyermekre is…
– Egy pillanat! – szólt közbe Clive. – Azt mondta, hogy nem tudja a gyermek nevét!
– Nem is tudtam, és bizonyos értelemben véve még ma sem tudom. A csapda mindenesetre készen áll, a levél a csalétek… Cherry zsarolónak adta ki magát, és felajánlotta a levelet megvételre annak a személynek, aki ma este érte jön. Cherry azt mondta neki, hogy csak nyilvános helyen hajlandó odaadni, ahol nem fenyegeti semmilyen veszedelem. Tanúk előtt akarja átnyújtani, magát is beleértve, így, amikor a rendőrség is megjelenik a színen… Érti?
– Nem értem. Az, hogy valaki megvásárol egy levelet, amely fényt derít egy gyermek kilétére, még egyáltalán nem bizonyítja, hogy az illető megölte volna Mr. és Mrs. Damont!
– Igaza van – mondta Whicher gúnyos képpel. A világon semmit sem bizonyít
– Hát akkor?
– Hát akkor?! – ismételte Whicher, és megint felemelte mutatóujját. – Mi van akkor, ha egy rendőr, aki biztos a dolgában, aki tudja, amit tud, úgy gondolja, hogy ez a megfelelő pillanat a közbelépésre, hogy most roppanthatja össze a bűnöst, hogy most csikarhatja ki a vallomását? Hm, ehhez mit szól? – kérdezte felvont szemöldökkel.
– Az a véleményem, hogy túlságosan nagy a kockázat. Erre készül?
– Hm… – hümmögött Whicher, aztán gúnyosan folytatta:
– Tudja, uram, pontosan ezt tettem Constance Kenttel. Rengeteg bizonyítékom volt arra, hogy ő a gyilkos. A bíróság előtt azonban ezek a bizonyítékok egy fabatkát sem értek volna. Azt gondoltam magamban: „Tartóztassuk le a leányzót meglepetésszerűen, és már ki is húztam belőle a vallomását, mielőtt átgondolhatná a dolgot.”
Tévedtem. Ez volt életem nagy tévedése. Megesküdtem, hogy soha többé nem teszek ilyet. Utoljára az ön füle hallatára esküdtem meg tegnap délután. És most, ha a rendőrfőnök engedélyezi, mégis újra megkockáztatom, méghozzá boldogan. Ha ugyanis nem – tehetem meg, holnap idesétál Muswell főfelügyelő és letartóztatja magát, vagy egy másik ártatlan személyt. Nos, érti már?
Költői kérdés volt. Whicher egy darabig maga elé bámult.
– Ma este, uram – tette hozzá – megint letartóztatom azt a lányt.