15. MÁMORÍTÓ CHERRY

Kate bo­rú­san né­zett Whicher­re. – Egy­ál­ta­lán nem ér­tem, mit akar mon­da­ni. Ha már min­den­áron tud­ni akar­ja, el­árul­ha­tom, hogy azért szök­tünk meg Mr. Strick­land­del High Chim­neys­ből, hogy… hogy…

– Hogy együtt le­hes­se­nek? Tu­dok róla. De azt hi­szem, nem lesz el­len­ve­té­se az el­len, hogy meg­ke­res­sem az édes­ap­ja gyil­ko­sát. Sőt biz­tos va­gyok ben­ne.

– Hová men­nek most?

– Ez egye­lő­re ti­tok, Miss Da­mon.

– Öt óra! – ki­ál­tott Kate bosszú­san. – Hát le­gyen öt óra! Cli­ve, ugye van ná­lad la­kás­kulcs? A sa­ját la­ká­sod kul­csa? Ide­ad­nád? In­kább oda­me­gyek a szál­lo­da he­lyett, és mire meg­jössz, vár­lak a te­á­val.

Cli­ve-ban he­ves ér­zel­mi vi­ha­rok dúl­tak, de egy árva szó nél­kül át­nyúj­tot­ta a kul­cso­kat Kate-nek, és pénzt adott a ko­csis­nak.

– Mi­vart szál­ló – mond­ta.

– Bí­zom ön­ben, Mr. Whicher – mond­ta Kate, még mi­előtt be­szállt vol­na –, de fé­lek is ma­gá­tól. Úr­is­ten, de még hogy.

Cli­ve be­csuk­ta a ko­csi aj­ta­ját. A négy­ke­re­kű kör­be­üge­tett a té­ren, majd el­tűnt a Pan­ton Stree­ten, nyu­ga­ti irány­ban. Hű­vö­sebb lett, s las­san már sö­té­te­dett is. Cli­ve-nak sem­mi oka nem volt rá, hogy is­ten­hoz­zá­dot mond­jon ma­gá­ban Kate-nek, a ko­csi aj­ta­já­nak csa­pó­dá­sa nem je­len­tett vég­bú­csút, de ő még­is ilyes­mit ér­zett, mi­köz­ben ag­gá­lyok és ké­te­lyek közt há­nyó­dott.

– És most mit csi­ná­lunk, és hova me­gyünk? – kér­dez­te Whicher­től.

– Mit gon­dol, uram, mi­ért ép­pen itt ad­tam ta­lál­ko­zót ön­nek? Jöj­jön ve­lem. Egy perc és már­is ott va­gyunk.

Az­zal fe­jé­be csap­ta ka­lap­ját, és meg­in­dult a té­ren át az Al­ham­b­ra felé.

A szín­ház mór stí­lu­sú be­já­ra­ta ko­mo­ran tor­nyo­sult fö­lé­jük. Mr. Strange, az igaz­ga­tó, mint a be­já­rat­nál el­he­lye­zett hir­de­té­sek je­lez­ték, tár­su­la­ta fenn­ál­lá­sá­nak első év­for­du­ló­ját a Té­koz­ló­fiú című „ke­le­ti­es ze­nés lát­vá­nyos­ság” fel­újí­tá­sá­val ün­ne­pel­te. A da­rab a fran­cia Au­ber Azá­el című víg­ope­rá­já­nak honi vál­to­za­ta volt.

– Igen, ide kel­lett jön­nünk! – mond­ta Whicher, és a be­já­rat­ra csa­pott. – Is­me­rős az Al­ham­b­rá­ban?

– Ki nem?

– Úgy ér­tem, gyak­ran meg­for­dult itt?

– Ta­lán több­ször is – is­mer­te be Cli­ve –, mint il­lett vol­na. Majd­nem olyan rossz hírű hely – bic­cen­tett a tér túl­ol­da­lán álló épü­let felé –, mint a szem­köz­ti plasz­ti­kon a pin­cé­ben.

– Nos, uram, akár­hogy le­gyen, az adta az öt­le­tet, amit a Prin­cess szín­ház­ról me­sélt: hogy nem ép­pen a szo­kott idő­ben ment be, még­is mi­lyen ér­de­kes lát­ni­va­ló­ban volt ré­sze.

– Mi­fé­le öt­let­ről be­szél? Mit akar itt lát­ni dél­után há­rom óra­kor?

– Egy be­sú­gót – fe­lel­te Whicher. – Job­ban mond­va, bár tud­tom­mal ilyen szó nincs, egy be­sú­gó­nőt. Oda­bent vár ránk.

Cli­ve kör­be­pil­lan­tott. Most nem nyü­zsög­tek itt ré­szeg ga­val­lé­rok, s könnyű­vé­rű höl­gyek sem ácso­rog­tak al­kal­mi part­ne­rük­kel sem itt, sem I. György szob­ra kö­rül, sem a tér­be tor­kol­ló si­ká­to­rok­ban. Éles szél sü­völ­tött az el­ha­gyott té­ren.

– Igen, há­rom óra van, ahogy mond­ja – mond­ta Whicher az órá­já­ra pil­lant­va. – Épp ide­jé­ben ér­kez­tünk. Jöj­jön ve­lem.

Olyan sö­tét volt oda­bent, hogy Cli­ve rá sem is­mert a szín­ház­ra. Csak rop­pant mé­re­te­it ér­zé­kel­te. Em­lé­ke­zett rá még ab­ból az idő­ből, mi­kor a je­len­le­gi va­ri­e­té­szín­pad he­lyett Howe és Cushing af­ne­ri­kai cir­ku­szá­nak adott he­lyet. Mos­ta­ná­ban egyéb bes­ti­ák­tól volt sza­gos a le­ve­gő.

Whicher gyu­fát gyúj­tott, és mu­tat­ta az utat Cli­ven­ak az első eme­le­ti kör­fo­lyo­só­ig.

– Tud­ja, ne­kem sok ba­rá­tom van – mond­ta a foga kö­zött. – És akad köz­tük min­den­fé­le. De hát nem tu­dok nél­kü­lük meg­len­ni. Uram, meg­ér ma­gá­nak tíz fon­tot, ha bi­zo­nyí­té­kot szerzünk Mr. és Mrs. Da­mon gyil­ko­sa el­len?

– Hogy­ne. Még töb­bet is.

– Nem, nem! Több­re nem lesz szük­ség! – Whicher hir­te­len hát­ra­for­dult, him­lő­he­lyes arca va­ló­ság­gal visz­sza­ta­szí­tó­nak tűnt a gyu­fa fé­nyé­ben. – Sose hagy­ja rá­szed­ni ma­gát a nők­től!

– Nem ér­tem, mi­ről be­szél.

Fel­ér­tek az osz­lo­pos kör­fo­lyo­só­ra. Jó ki­lá­tás nyílt in­nen a ha­tal­mas szín­pad­ra. A fo­lyo­só zárt le­ve­gő­jé­ben szi­var­vé­gek, sze­szes ital és ápo­ro­dott par­füm il­la­ta ter­jen­gett.

– Szó­val, haj­lan­dó tíz fon­tot adni a be­sú­gó­nak a se­gít­sé­gért?

– Igen. De még most sem tu­dom, mi­ről van szó.

Whicher gyu­fá­ja ki­aludt. Ne­ve­tést hal­lot­tak. S hir­te­len, mint­ha csak ez lett vol­na a jel, bá­gyad­tán ki­gyul­ladt egy gáz­lám­pa.

A fo­lyo­só észa­ki vé­gé­ben, fél­kör ala­kú bár­pult mö­gött, egy kö­rül­be­lül ti­zen­hét éves, csil­lo­gó sze­mű, egye­nes tar­tá­sú lány állt. Ol­csó, di­va­tos ut­cai ruha volt raj­ta, sző­ke ha­ján la­pos, ová­lis ka­la­pot vi­selt.

Whicher a pult­hoz si­e­tett.

– Á, itt vagy! Re­mé­lem, nem kés­tem. Ad­jon is­ten, Cherry!

– Hoz­ta is­ten, Mr. Whicher. Azt hi­szem, ad.

A fi­a­tal nő új­ból fel­ne­ve­tett: har­sá­nyan, még­sem dur­ván. Ne­ve­té­se vissz­hang­zott az üres fo­lyo­són, míg a lány né­hány fánc­lé­pést lej tett. Whicher hir­te­len a szem­re­há­nyó nagy­bá­csi pó­zát öl­töt­te föl.

– Cherry, kis­lá­nyom… már megint it­tál?

– Ugyan, nagy­apó, mit szá­mít egy-két po­hár­ka?

– Hm – mond­ta Whicher, és meg­ko­pog­tat­ta a pul­tot –, ta­lál­ha­tunk itt ne­ked olyan he­lyet is, ahol nem jutsz ital­hoz. – Whicher újra fel­emel­te a hang­ját.A zsa­ruk itt lesz­nek ma este, Cherry. Gyil­kos­ság­ról van szó, ér­ted? Gyil­kos­ság­ról. És ha cser­ben­hagysz…

Cherry dü­hö­sen csap­kod­ta a cu­kor­kás üve­ge­ket a pult mö­gött, mint­ha leg­szí­ve­seb­ben Whicher fe­jé­hez vág­na egyet.

– Mi­kor hagy­tam cser­ben, azt mond­ja meg! Cser­ben­hagy­tam va­la­ha is?

– Hát ak­kor most is tedd meg, amit ké­rek. El­in­téz­ted a dol­got?

– Hát per­sze!

– Mi­kor­ra be­szél­ted meg?

– Pont ki­lenc­re. Ak­kor csak­nem mez­te­le­nül tán­col­nak a szín­pa­don, és min­den­ki oda fog fi­gyel­ni. A több­ség biz­to­san.

– Nos, Cherry, ez itt Mr. Strick­land. Nézd meg ala­po­san, hogy este biz­to­san fel­is­merd.

– Ó – mond­ta Cherry őszin­te ér­dek­lő­dés­sel, s ala­po­san vé­gig­mér­te Cli­ve-ot, mi­köz­ben epe­ke­dő póz­ba vág­ta ma­gát. – Ör­ven­dek a sze­ren­csé­nek, uram! És ha vé­let­le­nül ki­lenc után nincs jobb dol­ga…

– Eb­ből elég! – menny­dör­gött Whicher.

A hosszú csar­nok be­le­re­me­gett. A gáz­lám­pa hal­vány fé­nyé­ben Cherry még ak­kor is bu­ján pó­zolt a pult mö­gött. Whicher hát­ra­for­dult. Most nem vá­gott olyan böl­csel­ke­dő ar­cot, mint ren­de­sen: sá­padt volt és ide­ges­nek lát­szott.

– Uram! Nem szí­ve­sen ke­ve­rem bele ebbe a do­log­ba…

– Mibe? – tu­da­kol­ta Cli­ve. – Mi­ről van szó egy­ál­ta­lán? Whicher meg­va­kar­ta az ál­lat.

– Ma este ki­lenc­kor meg­je­le­nik itt va­la­ki a fo­lyo­són. Cherry ép­pen szol­gá­lat­ban lesz ak­kor: cu­kor­kát árul. Le­het, hogy fér­fi jön, le­het, hogy nő…

– Egy pil­la­nat! Va­la­ki High Chim­neys­ből?

– Az bi­zony könnyen meg­le­het – fe­lel­te Whicher.

– Egy ilyen hely­re? Az Al­ham­b­rá­ba?

– Egy ilyen hely­re – hagy­ta rá Whicher. – Az Al­ham­b­rá­ba.

Cherry fel­ne­ve­tett.

Cli­ve hát­ra­pil­lan­tott, a kar­csú, mór stí­lu­sú osz­lo­po­kon s a szí­nes mo­za­ik­pad­lón tán­co­ló ár­nyak­ra.

– Néz­ze, nincs más vá­lasz­tá­som – mond­ta Whicher. – Tud­ja, hogy van ez. Le­het, hogy egy nap meg­szü­let­nek azok a rend­őrök, akik­ről nem ki­a­bál messzi­ről, hogy zsa­ruk. Egye­lő­re még én fe­le­lek meg leg­in­kább en­nek a kö­ve­tel­mény­nek. A Scot­land Yard em­be­re­it min­den­kép­pen el kell rej­te­nem itt, sőt még ma­ga­mat is. Csak ma­gá­ban bíz­ha­tok, fel­té­ve, ha vál­lal­ja.

– Vál­la­lom.

– Meg­ígé­ri?

– Szá­mít­hat rám, akár­mi­ről van is szó. Koc­ká­zás­tól em­ber­ölé­sig min­den­re kap­ha­tó va­gyok. De árul­ja el vég­re, mit kell ten­nem!

– Nos… Csa­vard egy ki­csit fel­jebb a lán­got, Cherry!

Cherry en­ge­del­mes­ke­dett, és is­mét han­go­san fel­ne­ve­tett. A gáz­égő fé­nye még min­dig hal­vány volt, bár ki­csit több színt köl­csön­zött a cu­kor­kás üve­gek­nek, na­rancs- és rák­hal­mok­nak.

Whicher vé­gig­né­zett az osz­lop­so­ron. Némi gon­dol­ko­zás után el­in­dult, és meg­állt a pult­tól szá­mí­tott har­ma­dik osz­lop­nál.

– Itt jó lesz – je­len­tet­te ki. – Áll­jon ki­lenc­kor ide. Szi­va­roz­zék vagy amit akar. Csak a fo­lyo­só­ra vált­son je­gyet. Jö­het, ami­kor jól­esik, de na­gyon ké­rem, ki­lenc­re le­gyen itt fel­tét­le­nül. Má­sok is lesz­nek itt, de an­nál jobb; fel­té­ve, ha nem lesz­nek túl so­kan.

– El kell búj­nom?

– Nem. Egy­ál­ta­lán nem. Áll­jon itt, ahol én ál­lok most, és… igen!

– De in­nen épp a pult kö­ze­pét nem lá­tom! El­ta­kar­ja a töb­bi osz­lop!

– Az sem ér­de­kes. Ki­lenc­kor, de le­het, hogy ki­csit előbb vagy ki­csit ké­sőbb, egy bi­zo­nyos sze­mély ide­jön a pult­hoz, és kér­ni fog Cherry­től egy bi­zo­nyos va­la­mit.

– Mit?

Whicher el­en­ged­te a füle mel­lett a kér­dést. Ide­ge­sen az órá­já­ra pil­lan­tott, s me­re­ven bá­mul­ta a lép­cső­fel­já­rót.

– No­már­most! – foly­tat­ta. – Mi­helyt el­ké­rik Cherry­től azt a dol­got, ő odébb fog lép­ni, hogy maga jól lát­has­sa, ki­vel be­szél. So­kat nem fog hal­la­ni, mert a szín­pa­don fo­lyik a mű­sor, és itt is nagy lesz a zsi­vaj, de Cherry majd jelt ad ma­gá­nak, hogy itt van, akit vár­tunk. Mu­tasd meg neki, kis­lá­nyom!

– Ezer öröm­mel!

A csi­nos ifjú hölgy, egy csöp­pet sem pa­lás­tol­va eny­he al­ko­hol­má­mo­rát, szín­pa­di­as moz­du­lat­tal a pult vé­gé­be hú­zó­dott, majd jobb ke­zét fel­tű­nő­en a tar­kó­já­hoz emel­te, úgy, hogy a kö­nyö­ke csak­nem de­rék­szö­get zárt be.

– Elég! – mond­ta Whicher. Cherry fel­si­kol­tott.

– Elég lesz, ha mon­dom! Nem kell túl­ját­sza­ni!

– Hall­ja-e, ren­de­ző úr, az is­ten­fá­ját…

– Ha ré­szeg le­szel este, és cser­ben­hagysz min­ket, is­ten en­gem úgy se­gél­jen…!

Cherry fel­ka­pott egy na­ran­csot, hogy hoz­zá­vág­ja, de az­tán Whicher hip­no­ti­zá­ló te­kin­te­té­től le­csil­la­po­dott. Az ex­fel­ügye­lő is­mét az órá­já­ra né­zett, és a sö­tét lép­cső­há­zat kém­lel­te.

– Nos, ami­kor ezt a je­let lát­ja, Mr. Strick­land, ak­kor maga is el­lép az osz­lop mel­lől (mind­egy, me­lyik ol­dal­ra), és le­ve­szi a ka­lap­ját. Egy­sze­rű­en csak ve­gye le, mint­ha me­le­ge len­ne. Va­ló­ban elég me­le­ge lesz, tud­ja, a gáz, az ital meg min­den, úgy­hogy egy­ál­ta­lán nem fog fel­tűn­ni. Maga elég ma­gas, messzi­ről is jól le­het lát­ni. Érti, uram?

– Igen. És az­tán? Utá­na mit csi­nál­jak?

– Sem­mi mást. Ennyi az egész. Le­ve­szi a ka­lap­ját és fi­gye­li, hogy mi tör­té­nik.

Whicher is­mét a pult felé for­dult, ma­gá­ra ölt­ve szo­kott jó­sá­gos és meg­fon­tolt stí­lu­sát.

– Hal­lot­tad, amit mond­tam, ugye? Idá­ig meg­tet­ted a ma­ga­dét, kis­lá­nyom, sze­ret­ném, ha vé­gig rend­ben men­ne min­den, és nem len­ne okom pa­nasz­ra. Ha min­dent meg­ér­tet­tél, ak­kor nem tar­tóz­tat­lak to­vább, ez min­den.

– Ó, nem! Szó sincs róla – mond­ta Cherry. Elő­jött a pult mö­gül, s újabb drá­mai póz­ba vág­ta ma­gát.

– De­hogy­is ez min­den. Szó volt hol­mi tíz fon­tocs­ká­ról is, de­tek­tív úr, sze­ret­nék egy kis elő­le­get.

– Hogy el­menj vele a leg­kö­ze­leb­bi kocs­má­ba?

– Ide az­zal a tíz font­tal, nagy­apó, mert kü­lön­ben be­pi­á­lok hi­tel­be, annyi szent! Még ilyet! Ide­ál­lít a pult mögé, hogy egy nő­höz le­gyek ked­ves, és!…

Cli­ve ép­pen elő­húz­ta bel­ső zse­bé­ből a pénz­tár­cá­ját, s va­ló­ság­gal meg­der­medt.

– Mi­fé­le nő­höz?!

Cherry csak ne­ve­tett. Whicher gyor­san köz­be­vá­gott.

– Ne hall­gas­son rá, uram! Még­is jobb len­ne, ha adna neki egy ötöst, elő­re, ne­kem meg majd lesz vele egy­két sza­vam, ha en­nek az ügy­nek a vé­gé­re já­runk.

– Hát tes­sék. Itt van. Vi­szont sze­ret­ném tud­ni…

– Haha! – mond­ta Cherry.

Ke­cse­sen fel­emel­te kri­no­lin­ját és az alat­ta rej­tő­ző al­só­szok­nyát, hogy az öt­fon­tos bank­je­gyet a ha­ris­nyá­já­ba gyűr­je.

– Ezt ne­ve­zem úri­em­ber­nek – mond­ta, és ka­cé­ran Cli­ve-ra san­dí­tott. – Ez igen. És ha ked­ve tá­mad­na egy kis szó­ra­ko­zás­ra…

Whicher keze a ma­gas­ba len­dült, mint­ha ütni ké­szül­ne.

– Ki in­nen, kis­lány! Utol­já­ra fi­gyel­mez­tet­lek!

Cherry tud­ta, hogy Whicher nem fog­ja meg­üt­ni, s ezt ki­fe­je­zés­re is jut­tat­ta ma­ga­tar­tá­sá­val, ahogy ke­cse­sen pi­ru­et­tez­ve a lép­cső felé ha­ladt. Még a ka­lap is tán­colt sző­ke fürt­je­in.

– Menny­dör­gős menny­kő! – dö­rög­te Whicher. Ka­bát­uj­já­val meg­tö­röl­te hom­lo­kát.

– Akár hi­szi, akár nem, ez a lány a leg­ügye­sebb be­sú­gó­ink egyi­ke, és még so­ha­sem ha­gyott min­ket cser­ben. Már most is túl van a fel­ada­ta ne­he­zén. Nem volt kis do­log. Biz­tos va­gyok ben­ne, hogy ma este jó­zan lesz, és…

El­hall­ga­tott. Cli­ve me­re­ven fi­gyel­te.

– Ne gon­dol­ja, uram! – ki­ál­tott fel Whicher. – Ne gon­dol­jon arra, ami­re gon­dol!

– Hon­nan tud­ja, mire gon­do­lok?

– Még ha nő len­ne is az, aki ide­jön, az sem biz­tos, hogy je­lent va­la­mit.

– Gon­do­lom – szólt Cli­ve hi­deg ud­va­ri­as­ság­gal, mi­köz­ben el­tet­te pénz­tár­cá­ját –, ezt most nem haj­lan­dó bő­veb­ben ki­fej­te­ni?

Whicher némi szü­net után fe­lelt. – Nem. Eb­ben iga­za van.

Ide­ge­sen jár­kál­ni kez­dett a pult előtt.

A me­leg, a füst, az ápo­ro­dott par­füm­il­lat foj­to­gat­ta Cli­ve tor­kát. Whicher ma­gá­ban mo­tyo­gott, majd új­ból az órá­já­ra né­zett.

– Az a hely­zet, uram, hogy ide­vá­rok még va­la­kit. Em­lék­szik, ugye­bár, hogy be­szél­tem egy cim­bo­rám­mal a kocs­má­ban?

– Igen, em­lék­szem. És?

– Üze­ne­tet küld­tem vele va­la­ho­va. Még egy­ál­ta­lán nem va­gyok biz­tos ben­ne, hogy el­játsz­ha­tom kis játsz­má­mat, s még ak­kor is, ha en­ge­délyt ka­pok rá… Nos? azt bi­zo­nyá­ra tud­ja, hogy csap­dá­ról van szó. De teg­nap egy­ál­ta­lán nem erre gon­dol­tam. Nem bi­zony! Pon­to­sab­ban az, ami­re teg­nap gon­dol­tam, csak első lé­pé­se lett vol­na a ter­vem­nek, ha lett vol­na elég időnk. Ért en­gem?

– Nem.

– Meg­ma­gya­rá­zom. Ti­zen­ki­lenc év­vel ez­előtt Har­ri­et Pyke a si­ra­lom­ház­ból le­ve­let írt gyer­me­ke ap­já­nak. Há­rom hó­nap­ja an­nak, hogy az az em­ber – ha még em­lék­szik, Ivor Rich­nek hív­ták – ön­gyil­kos lett pim­li­cói la­ká­sán. A ház­tu­laj­do­nos ma­gá­hoz hí­va­tott az­zal a ké­rés­sel, hogy tus­sol­juk el az ügyet, ne­hogy bot­rány tör­jön ki az ön­gyil­kos­ság kö­rül, s ek­kor ta­lál­tuk meg azt a le­ve­let. Idá­ig tu­dott kö­vet­ni?

– Hogy­ne. Ezt már mond­ta teg­nap is. Whicher ta­ná­ro­san fel­emel­te az uj­ját.

– Nos, eb­ben a le­vél­ben Har­ri­et Pyke több uta­lást is tett a nő­vé­ré­re, Mary Jane Pyke Ca­va­nagh-re és a gyer­mek­re is…

– Egy pil­la­nat! – szólt köz­be Cli­ve. – Azt mond­ta, hogy nem tud­ja a gyer­mek ne­vét!

– Nem is tud­tam, és bi­zo­nyos ér­te­lem­ben véve még ma sem tu­dom. A csap­da min­den­eset­re ké­szen áll, a le­vél a csal­étek… Cherry zsa­ro­ló­nak adta ki ma­gát, és fel­aján­lot­ta a le­ve­let meg­vé­tel­re an­nak a sze­mély­nek, aki ma este érte jön. Cherry azt mond­ta neki, hogy csak nyil­vá­nos he­lyen haj­lan­dó oda­ad­ni, ahol nem fe­nye­ge­ti sem­mi­lyen ve­sze­de­lem. Ta­núk előtt akar­ja át­nyúj­ta­ni, ma­gát is be­le­ért­ve, így, ami­kor a rend­őr­ség is meg­je­le­nik a szí­nen… Érti?

– Nem ér­tem. Az, hogy va­la­ki meg­vá­sá­rol egy le­ve­let, amely fényt de­rít egy gyer­mek ki­lé­té­re, még egy­ál­ta­lán nem bi­zo­nyít­ja, hogy az il­le­tő meg­öl­te vol­na Mr. és Mrs. Da­mont!

– Iga­za van – mond­ta Whicher gú­nyos kép­pel. A vi­lá­gon sem­mit sem bi­zo­nyít

– Hát ak­kor?

– Hát ak­kor?! – is­mé­tel­te Whicher, és megint fel­emel­te mu­ta­tó­uj­ját. – Mi van ak­kor, ha egy rend­őr, aki biz­tos a dol­gá­ban, aki tud­ja, amit tud, úgy gon­dol­ja, hogy ez a meg­fe­le­lő pil­la­nat a köz­be­lé­pés­re, hogy most rop­pant­hat­ja össze a bű­nöst, hogy most csi­kar­hat­ja ki a val­lo­má­sát? Hm, eh­hez mit szól? – kér­dez­te fel­vont szem­öl­dök­kel.

– Az a vé­le­mé­nyem, hogy túl­sá­go­san nagy a koc­ká­zat. Erre ké­szül?

– Hm… – hüm­mö­gött Whicher, az­tán gú­nyo­san foly­tat­ta:

– Tud­ja, uram, pon­to­san ezt tet­tem Cons­tance Kent­tel. Ren­ge­teg bi­zo­nyí­té­kom volt arra, hogy ő a gyil­kos. A bí­ró­ság előtt azon­ban ezek a bi­zo­nyí­té­kok egy fa­bat­kát sem ér­tek vol­na. Azt gon­dol­tam ma­gam­ban: „Tar­tóz­tas­suk le a le­ány­zót meg­le­pe­tés­sze­rű­en, és már ki is húz­tam be­lő­le a val­lo­má­sát, mi­előtt át­gon­dol­hat­ná a dol­got.”

Té­ved­tem. Ez volt éle­tem nagy té­ve­dé­se. Meg­es­küd­tem, hogy soha töb­bé nem te­szek ilyet. Utol­já­ra az ön füle hal­la­tá­ra es­küd­tem meg teg­nap dél­után. És most, ha a rend­őr­fő­nök en­ge­dé­lye­zi, még­is újra meg­koc­káz­ta­tom, még­hoz­zá bol­do­gan. Ha ugyan­is nem – te­he­tem meg, hol­nap ide­sé­tál Mus­well fő­fel­ügye­lő és le­tar­tóz­tat­ja ma­gát, vagy egy má­sik ár­tat­lan sze­mélyt. Nos, érti már?

Köl­tői kér­dés volt. Whicher egy da­ra­big maga elé bá­mult.

– Ma este, uram – tet­te hoz­zá – megint le­tar­tóz­ta­tom azt a lányt.