8. GEORGETTE DAMON ÁLRUHÁI

Más­nap dél­táj­ban egy ko­csi ha­ladt zöty­kö­lőd­ve az Ox­ford Street he­pe­hu­pás kö­ve­ze­tén. Az utca füs­tös is volt, sá­ros is, leg­bosszan­tóbb azon­ban a zaj volt, s az a las­sú­ság, mellyel a ko­csik ke­rül­get­ték egy­mást.

A ko­csi­ban ülve Cli­ve Strick­land fél­be­hagy­ta úti­tár­sá­val kez­dett vi­tá­ját, s a bal ol­da­li jár­dá­ra pil­lan­tott.

Épp el­hagy­ták a Re­gent Cir­cust s ke­le­ti irány­ban haj­tot­tak to­vább. Jo­nat­han Whicher iro­dá­ja jobb ol­dalt volt, egy bor­bély­üz­let fö­lött a Pant­he­on­nal szom­szé­dos ház­ban, va­la­mi­vel a rossz­hí­rű, mocs­kos St. Gi­les ne­gyed előtt. A jár­dán nyüzs­gő tö­meg­ből egy em­ber von­ta ma­gá­ra Cli­ve fi­gyel­mét.

Egy sza­kál­las, nagy­ka­bá­tos, si­sa­kos rend­őr jár­ta út­ját meg­szo­kott, ké­nyel­mes tem­pó­já­ban.

Rend­őrök! Sza­káll!

Cli­ve agyá­ban ke­se­rű gon­do­la­tok tá­mad­tak.

Azon töp­ren­gett, s nem is alap­ta­la­nul, va­jon a berk­shire-i rend­őr­ség mit szól el­tű­né­sé­hez, bár bí­zott ab­ban, hogy még ide­jé­ben vissza­tér­het High Chim­neys­be. Egyéb ké­te­lyek is gyö­tör­ték.

– A lány ha­zu­dott – mond­ta. – A fe­je­met te­szem rá, hogy Pé­ne­lo­pé Bur­ba­ge ha­zu­dott.

– Le­het­sé­ges, öreg­fiú – le­gyin­tett Vic­tor. – Vé­gül is mit mon­dott?

– Sza­káll!

– De hát mit mon­dott a nyo­mo­rult per­szó­na? – csö­kö­nyös­kö­dött Vic­tor. – És ki ölte meg az öre­get?

– Nem tu­dom, Vic­tor. Pé­ne­lo­pé csak még job­ban össze­za­var­ta a dol­got. Egyéb­ként nem lá­tom, hogy kü­lö­nö­seb­ben meg­vi­selt vol­na az apád ha­lá­la.

– Ha ezen azt ér­ted, hogy nem öl­töz­tem még gyász­ba, az csak azért van, mert még nem ké­szült el a gyász­ru­hám. Két órá­val ez­előtt kap­tam meg dr. Bland sür­gö­nyét.

– Nem erre cé­loz­tam.

– Gon­dol­tam. Nos, én nem tu­dom te­le­sír­ni a zseb­ken­dő­met, csak azért, mert úgy il­lik. Ele­get csi­nál­ják má­sok.

Össze­koc­can­tak egy má­sik ko­csi­val. A ko­csi­sok is olyan bo­rús ked­vük­ben vol­tak, mint a hi­deg, szür­ke ég­bolt. Vic­tor a fo­gát csi­kor­gat­ta. Hi­deg, szür­ke sze­me azon­ban meg sem reb­bent.

– Az öre­gem nem volt túl­zot­tan sza­bad­el­vű, de nem is volt át­lag­em­ber. Hoz­zá­já­rult, hogy a vá­ros­ban él­jek. Meg­bo­csá­tott ne­kem olyas­mit is, amit más­tól nem tűrt vol­na el. Nem lesz egy­sze­rű a ma­gam lá­bán áll­ni.

– Ke­dé­lye­sen önző vagy, mint min­dig. De most fe­lel­ned kell né­hány kel­le­met­len kér­dé­sem­re, öre­gem. Ami­kor azt mond­tad, hogy Kate és Ce­lia ve­szély­ben van­nak, arra gon­dol­tál, hogy va­la­ki gyű­lö­li őket, és min­den­áron el akar­ja ten­ni őket láb alól?

– Igen! És el­ső­sor­ban Kate-re gon­dol­tam. De teg­nap­előtt este, hét­főn, egy­re csak Ce­li­át em­le­get­ted. Még köz­be is kel­lett szól­nom, hogy nem csak róla van szó.

– És ki az, aki gyű­lö­li őket? A mos­to­ha­anyád?

– A mos­to­ha­anyám? Ge­or­get­te? – Vic­tor hir­te­len fel­egye­ne­se­dett a ko­csi­ban. – Úr­is­ten, de­hogy!

– Nem rá gon­dol­tál?

– De­hogy­is! Min­dig is cso­dál­tam Ge­or­get­te-et, amint már mond­tam is ne­ked. Szí­nész­nő, nem szí­nész­nő, min­den­kép­pen jót tett az apám­nak.

– Ak­kor kire gon­dol­tál?

– Ami­kor azt mond­tam, hogy nem mond­ha­tom el, arra gon­dol­tam, hogy nem tu­dom. Azért nem mond­ha­tom el, mert nem tu­dom. Ha tud­nám, nem is pró­bál­ta­lak vol­na be­le­ke­ver­ni ebbe az egész­be.

– Még egy őszin­te kér­dés – mond­ta Cli­ve, és meg­mar­kol­ta tár­sa ka­bát­já­nak haj­tó­ká­ját –, de őszin­te le­gyen ám a vá­lasz is! Tud­tad, hogy Tress­nek vi­szo­nya van a mos­to­ha­anyád­dal?

– Nem – fe­lel­te Vic­tor, s hang­já­ban a meg­döb­be­né­sen túl ré­mü­let is csen­gett. – Ez még ne­kem is sok, öreg­fiú. Hogy olyas­va­la­ki­hez ad­jam a hú­go­mat, aki a mos­to­ha­anyám­mal foly­tat vi­szonyt… nem, ez több a sok­nál. Mind­azon­ál­tal Tress még így is jó par­ti le­het­ne Ce­li­á­nak vagy akár Kate-nek is…

– Az ör­dög­be is! Kate-et hagyd ki eb­ből, jó? A ko­csi sa­rat fröcs­költ rá­juk.

– No nézd csak – kun­co­gott Vic­tor. – Mi a szösz?!

– Sznob vagy, Vic­tor…

– Kö­szö­nöm a bó­kot. Azt hit­tem, a ba­rá­tom vagy.

– Az is va­gyok. Ne­héz hely­zet­be ke­rülsz, az­tán tő­lem vá­rod a meg­ol­dást, csak azért, mert hat év­vel idő­sebb va­gyok ná­lad! Tress pe­dig mély be­nyo­mást tesz rád a cí­me­res le­vél­pa­pír­já­val. Az or­rod­nál fog­va ve­ze­tett té­ged, en­gem, min­den­kit, és ezt nem ár­ta­na a sze­mé­be is vág­ni.

– Hát vágd, ha na­gyon aka­rod. De fi­gyel­mez­tet­lek, Tress-szel nem le­het így be­szél­ni.

– Gon­do­lod?

– Tu­dom. Vi­gyázz, ne­hogy még na­gyobb bo­lon­dot csi­nál­jon be­lő­led.

– Tress és Ge­or­get­te! Úgy volt, hogy Ge­or­get­te vo­nat­tal jön. Csak tud­nám, el­jött-e, ta­lál­ko­zott-e Tress­szel, és ha igen, hol?

– Az ör­dög­be is, csak nem gon­do­lod, hogy az öreg­lány ölte meg az apá­mat?

– Nem volt rá le­he­tő­sé­ge, Vic­tor. De va­jon mi­ért ment el, és hova? Asze­rint, amit Pé­ne­lo­pé Bur­ba­ge mon­dott…

Cli­ve el­me­ren­gett. Em­lé­ke­ze­té­bén fel­öt­lött az elő­ző esti kí­nos kér­dez­ge­tés a bí­bor­füg­gö­nyös, per­zsa­sző­nye­ges, foj­tott le­ve­gő­jű sza­lon­ban.

– Me­sél­tem ne­ked – mond­ta –, hogy be­hí­vat­tuk Bur­ba­ge lá­nyát. A le­he­tő leg­ta­pin­ta­to­sab­ban kezd­tem kér­dez­ni, de Kate és Ce­lia tü­rel­met­len volt, azon­nal ki­kottyan­tot­ta a rá­ve­ze­tő kér­dést. „Nem le­het­sé­ges, hogy az az alak fér­fi­ru­há­ba öl­tö­zött nő volt?”, meg: „Nő volt, ugye?” Amíg élek, nem fe­lej­tem el Pé­ne­lo­pé vá­la­szát. Ce­li­á­ra né­zett és azt mond­ta: „Nem, kis­asszony, biz­tos, hogy fér­fi volt. Sza­kállt vi­selt.”

– Sza­kállt? – ki­ál­tott fel Vic­tor.

– Igen.

– És gon­do­lod, hogy ha­zu­dik?

– Eb­ben biz­tos va­gyok, Vic­tor.

Előt­tük egy sö­rös­ko­csis át­ko­zó­dott ékes­szó­ló­an a las­sú for­ga­lom mi­att. A jár­dán egy ki­lenc-tíz éves ut­ca­kö­lyök Cli­ve arc­ki­fe­je­zé­sét ron­da gri­masszal vi­szo­noz­ta. Hü­velyk­uj­já­val be­dug­ta a fü­lét, az uj­ja­it moz­gat­ta, s hosszan ki­öl­töt­te a nyel­vét.

– Pé­ne­lo­pé egy nőt lá­tott a lép­csőn – foly­tat­ta Cli­ve. – És ezt akar­ta ne­künk el­mon­da­ni. Az­tán, is­ten tud­ja mi­ért, egy­szer­re elő­állt ez­zel a sza­kál­lal. Egy­sze­rű­en nem hi­szem el, hogy két kü­lön­bö­ző sze­mély vi­sel­te a ne­ve­ze­tes öl­tö­zé­ket: az egyik ti­zen­ha­to­di­kán este, a má­sik – apád gyil­ko­sa – pe­dig ti­zen­he­te­di­kén, ked­den. Sze­rin­ted van en­nek va­la­mi va­ló­szí­nű­sé­ge?

– Sem­mi. Az ég­vi­lá­gon sem­mi.

– Egé­szen ad­dig, amíg Pé­ne­lo­pé ezt a ki­je­len­tést nem tet­te, nem hit­tem ab­ban, hogy a gyil­kos nő volt. Most azon­ban már ma­gam sem tu­dom, mit gon­dol­jak. Túl­sá­go­san sok a nő eb­ben az ügy­ben.

– Igen! – mond­ta el­gon­dol­kod­va Vic­tor. – Az em­ber las­san össze­té­vesz­ti őket.

– Pé­ne­lo­pé ki­je­len­té­se után per­sze nagy zűr­za­var tá­madt. El­ha­tá­roz­tam, hogy tá­vo­zom, mi­előtt a rend­őr­ség oda­ér­ne…

– Úgy ért­sem, teg­nap este? – kér­dez­te szem­öl­dö­két fel­húz­va Vic­tor. – Teg­nap este el­jöt­tél High Cim­neys­ből? Mi­ért?

– Hát még most sem ér­ted? A dok­tor el­ha­tá­roz­ta, hogy meg­aka­dá­lyoz­za a Whicher­rel való ta­lál­ko­zá­so­mat. Sze­ren­csém­re volt olyan ke­gyes, hogy ezt be is je­len­tet­te. Le­het, hogy rá­be­szél­te vol­na a rend­őr­sé­get, tart­sa­nak ott. Ezt nem koc­káz­tat­hat­tam.

– De hát az ör­dög­be is, Cli­ve, csak nem zár­hat­tad be ma­gad kí­vül­ről a dol­go­zó­szo­bá­ba!

– De igen. Van egy mód­ja. És is­mét­lem, nem vál­lal­hat­tam a koc­ká­za­tot. Egye­dül Kate-nek mond­tam el, mit te­szek. Rea­ding, mint tu­dod, fon­tos vas­úti cso­mó­pont, ha­mar kap­tam vo­na­tot. Ma reg­gel nyolc óra­kor már Whicher iro­dá­já­ban vol­tam.

– Csak­ugyan? Ta­lál­koz­tál vele?

– Nem. Sen­kit sem ta­lál­tam ott, az ajtó zár­va volt, még csak üze­ne­tet se hagy­tak. A lon­do­ni cím­jegy­zék­ben más címe nincs fel­tün­tet­ve. Két és fél órát vár­tam. Az­tán le­ve­let hagy­tam, ami­ben le­ír­tam, mi tör­tént, s el­ma­gya­ráz­tam, hogy dél­ben vissza kell utaz­nom, az­zal be­csúsz­tat­tam az ajtó alá. Ha Whicher még most sem ért vissza…

– Ak­kor vé­ged, mi?

– Nem ép­pen, de csak egyet te­he­tek: vissza­me­gyek a Bath-Bris­tol exp­resszel Rea­ding­be, még mi­előtt a rend­őr­ség va­ló­ban tü­rel­mét vesz­ti.

Cli­ve fel­né­zett, s az utca túl­só ol­da­lán meg­pil­lan­tot­ta a Pant­he­ont, amely most ba­zá­ri és kép­csar­no­ki mi­nő­sé­gé­ben las­san épp úgy tönk­re­ment, mint ahogy hang­ver­seny- és elő­adó­te­rem­ként tönk­re­ment egy­kor. Cli­ve han­go­san elő­re­szólt:

– Ko­csis!

A ko­csi te­te­jén levő nyí­lás ki­nyílt, s elő­buk­kant a ko­csis feje.

– Ko­csis! Áll­jon meg itt! Át kell men­nünk az utca túl­só ol­da­lá­ra.

Cli­ve fel­lib­ben­tet­te az aj­tót fedő füg­gönyt, s Vic­tor­ral a nyo­má­ban le­lé­pett a bal ol­da­li jár­dá­ra.

Ke­le­ti szél ka­var­ta a füs­töt. Két di­va­to­san öl­tö­zött dáma ha­ladt el be­vá­sár­ló­kör­út­ján a Prin­cess Szín­ház előtt. Kri­no­lin­ju­kat akár a vi­tor­lát da­gasz­tot­ta a szél. A ko­mor han­gu­la­tú épü­let­sor­ból a szín­ház csak a hom­lok­za­tán dí­szel­gő ki­rá­lyi cí­mer­rel emel­ke­dett ki. A be­já­rat mel­let­ti pla­kát egy négy­fel­vo­ná­sos drá­ma, a Meg­ja­vul­ni so­sem késő elő­adá­sát hir­det­te, a da­ra­bot Char­les Re­a­de írta szín­pad­ra sa­ját nép­sze­rű re­gé­nyé­ből. Előt­te egy Csen­des ott­hon című bo­hó­zat volt mű­so­ron. Maga a drá­ma há­rom­ne­gyed nyolc­kor kez­dő­dött, s ti­zen­egy táj­ban ért vé­get.

Cli­ve ki­fi­zet­te a ko­csist. A szín­ház­ra fel sem fi­gyelt vol­na, ha nem akad meg a sze­me az oda be­lé­pő sze­mé­lyen.

Ge­or­get­te Da­mon volt az.

Nem vet­te ész­re Cli­ve-ot, bár lop­va jobb­ra-bal­ra san­dí­tott, mi­előtt be­lé­pett a szín­ház elő­csar­no­ká­ba. Érett szép­sé­gét ki­emel­te a rö­vid szőr­me­ka­bát és a kék se­lyem­ru­ha. La­pos, ová­lis di­vat­ka­la­pot hor­dott, és egy cso­ma­go­ló­pa­pír­ba bur­kolt nagy cso­mag volt nála.

Vic­tor, aki épp le­csip­pen­tet­te egy szi­var vé­gét, s a szél­lel küsz­köd­ve pró­bált rá­gyúj­ta­ni, nem vet­te ész­re Ge­or­get­te-et. Cli­ve ol­dal­ba bök­te tár­sát.

– Ma­radj itt és ne moz­dulj. Én be­me­gyek ide.

– Öre­gem, ilyen­kor nincs elő­adás!

– Vic­tor, ne add az os­to­bát! Ma­radj itt és ne moz­dulj!

Az elő­csar­nok­ban csend volt és ho­mály. Cli­ve Ge­or­get­te nyo­má­ban ha­ladt, s hal­lot­ta, amint a né­ző­tér­re siet. Ho­má­lyo­san lát­ta, amint el­ha­lad a bal ol­da­li fo­lyo­són a pá­ho­lyok mel­lett. A pad­lón nagy zajt csap­tak Cli­ve lép­tei, de Ge­or­get­te olyan­nyi­ra gon­do­la­ta­i­ba mé­lyedt, hogy nem vet­te ész­re.

A gáz és na­rancs­héj sza­gú szín­ház el­ha­gya­tott­nak tűnt. Egy gáz­égő hal­vá­nyan be­vi­lá­gí­tot­ta a Meg­ja­vul­ni so­sem késő egyik dísz­le­tét a szín­pa­don, a bör­tön­je­le­ne­tét, mely­nek kö­nyör­te­le­nül va­ló­ság­hű rész­le­tei, kü­lö­nö­sen a ta­po­só­ma­lom­ban való bűn­hő­dés, til­ta­ko­zó fel­ki­ál­tá­so­kat vál­tot­tak ki a be­mu­ta­tó kö­zön­sé­gé­ből.

Ge­or­get­te a sö­tét­ben meg­állt. Most nem volt sem paj­kos, sem sze­mér­mes. Hang­ja lá­gyan, tisz­tán, ha­tá­ro­zot­tan csen­dült:

– Mr. Vi­ning!

Cli­ve is meg­állt. Tud­ta, hogy Mr. Vi­ning már évek óta a szín­ház tu­laj­do­no­sa, a szín­há­zé, mely­ben 1859-ig Char­les Kean lé­pett fel Shakes­peare-tár­su­la­tá­val.

– Mr. Vi­ning! – szó­lalt meg is­mét Ge­or­get­te.

– Itt va­gyok, Miss Lib­b­ard – fe­lel­te a meg­szó­lí­tott.

– Mrs. Da­mon­nak hív­nak. Sze­ret­ném, ha ezen a né­ven szó­lí­ta­na.

– Ahogy óhajt­ja, Mrs. Da­mon. De ön akár…

– Akár a szín­pad aj­ta­ján is be­lép­het­tem vol­na ide? – kér­dez­te Ge­or­get­te be­hí­zel­gő han­gon. – Nem, Mr. Vi­ning, azt már nem! Soha, soha töb­bé!

– Hát, ahogy gon­dol­ja.

– El­hoz­tam a ru­hát – mond­ta Ge­or­get­te. A pa­pír ro­po­gott a cso­ma­gon. – És em­lé­kez­te­tem az ígé­re­té­re.

– Hol ta­lál­ta meg a ru­hát?

– Ahol len­nie kel­lett. Egy ifjú hölgy hol­mi­ja kö­zött, High Chim­neys-beli há­ló­szo­bá­já­ban.

Cli­ve, aki már csak­nem meg­moz­dult és meg is szó­lalt, meg­ka­pasz­ko­dott az egyik pá­holy vö­rös plüss­bo­rí­tá­sú kar­fá­já­ban. A bör­tön­dísz­le­tet a sö­tét szí­nek ural­ták: fe­ke­te, szür­ke, bar­na. Mr. Vi­ning he­ves, tü­rel­met­len moz­du­la­tot tett.

– Mrs. Da­mon, nem so­kat tu­dok a mos­ta­ni éle­té­ről. Mit kí­ván tő­lem?

– Csak azt, hogy tart­sa meg az ígé­re­tét! Re­mé­lem, nem ta­gad­ja le? Rejt­se el ezt a hol­mit, vagy ta­lán jobb, ha oda­ad­ja az öl­töz­te­tő­nő­nek. Szín­ház­ban nem kelt az ilyes­mi fel­tű­nést, leg­alább­is ad­dig nem, amíg… amíg szük­sé­gem nem lesz rá bi­zo­nyí­ték­ként.

– El­rejt­het­né maga is.

– Ugyan, hogy mond­hat ilyet! Hogy a ko­mor­nám fér­fi­ru­hát ta­lál­jon az én hol­mim kö­zött?

– Egy­sze­rű a vá­lasz, asszo­nyom: mond­ja meg a fér­jé­nek.

– Azt nem te­he­tem! Nem va­gyok ké­pes rá! – ki­ál­tott Ge­or­get­te el­fú­ló han­gon. – Lát­ja ott azt a ta­po­só­mal­mot?

– Lá­tom – fe­lel­te a kér­de­zett.

– Maga előtt nem ti­tok – foly­tat­ta Ge­or­get­te –, hogy gyer­mek­ko­rom­ban a szü­le­im ol­da­lán meg­is­mer­tem a bör­tö­nök vi­lá­gát. Is­me­rek va­la­kit, aki rá­szol­gált a ta­po­só­ma­lom­ra, a ne­héz va­sak­ra, a kor­bá­cso­lás­ra, a bo­to­zás­ra. És meg is kap­ja, ha a dol­gok így men­nek to­vább. De a fér­jem a maga mód­ján min­dig is na­gyon ked­ves volt hoz­zám. Nem bánt­ha­tom meg. Hadd ma­rad­jon meg leg­alább ez az egy il­lú­zi­ó­ja.

– Ar­ról az il­lú­zi­ó­ról nem is be­szél­ve – tet­te hoz­zá gú­nyo­san Mr. Vi­ning –, hogy a fe­le­sé­ge fedd­he­tet­len éle­tű hölgy!

– Ah, egy­szer­re mi­lyen eré­nyes! Amit én te­szek, az­zal csak ma­gam­nak ár­tok. De mi­ért ez a sok hűhó né­hány le­ve­tett ruha mi­att?

– Mrs. Da­mon, meg­es­kü­szik rá, hogy nem ke­rü­lök emi­att össze­üt­kö­zés­be a tör­vénnyel?

– Per­sze hogy nem. Erre es­kü­szöm.

– Nos, jól van. Ak­kor, a régi szép idők em­lé­ké­re, adja ide azt a cso­ma­got. Mind­azon­ál­tal az a vé­le­mé­nyem, hogy sok­kal ke­vés­bé sér­te­né a fér­je ér­zé­se­it, ha el­mon­da­ná neki az iga­zat.

– Le­het, hogy iga­za van.

– Tu­dom, Mrs. Da­mon, hogy iga­zam van, higgyen ne­kem.

Cli­ve előtt, a szín­pa­di gáz­lám­pa fé­nyé­nek hát­te­ré­ben, fel­ma­ga­so­dott Ge­or­get­te vö­rö­ses szi­lu­ett­je, amint tra­gi­kus moz­du­lat­tal fel­emel­te két kar­ját. Nem tud­ta, őszin­te volt-e a gesz­tus, nem lát­ta Ge­or­get­te ar­cát. Nem tud­ta, mit gon­dol­jon az egész­ről.

– Most La­u­ri­er-hez me­gyek – mond­ta Ge­or­get­te. – Ta­lál­ko­zóm van, ami vég­ze­tes je­len­tő­sé­gű le­het. Nem az én sor­so­mat fog­ja be­fo­lyá­sol­ni, bár so­kat koc­káz­tat­tam az­zal, hogy Lon­don­ba jöt­tem. An­nak a nyo­mo­rult­nak a szá­má­ra le­het vég­ze­tes, aki vissza­élt a bi­zal­munk­kal High Chim­neys­ben. Még gon­dol­ko­zom a ta­ná­csán, Mr. Vi­ning. Jó na­pot!

Ge­or­get­te ke­cse­sen bic­cen­tett, majd meg­for­dult.

Szó­val La­u­ri­er-hez.

Cli­ve, mi­helyt Ge­or­get­te ki­mond­ta ezt a ne­vet, azon­nal meg­in­dult a ki­já­rat felé, ez­út­tal gon­do­san ügyel­ve, hogy ne csap­jon zajt. Úgy érez­te, hogy Ge­or­get­te nem vet­te ész­re. A kint ácsor­gó, szi­va­ro­zó Vic­tort azon­nal fél­re­húz­ta egy ki­ra­kat irá­nyá­ba.

– Nos, öreg­fiú – kér­dez­te Vic­tor némi gúnnyal –, mi­lyen da­ra­bot lát­tál?

– Hm, egé­szen ér­de­ke­set. A mos­to­ha­anyá­dat lát­tam oda­benn. Ne nézz a szín­ház be­já­ra­ta felé, és St. Gi­les irá­nyá­ba se.

– Meg­áll az ész! – mond­ta Vic­tor. – Lát­tad bent a mos­to­ha­anyá­mat? Fé­nyes nap­pal? Mit ke­re­sett ott?

– Ta­lál­ko­zott egy régi, ked­ves is­me­rő­sé­vel. Hogy még mi já­rat­ban van ezen kí­vül, azt majd meg­lát­juk. Most La­u­ri­er-hez megy, és én kö­vet­ni fo­gom.

– És mi lesz az­zal a de­tek­tív­vel?

– Nem tart to­vább egy ne­gyed­órá­nál, ha­csak va­la­mi köz­be nem jön. Menj át Whicher­hez, ott van szem­ben, a bor­bély­üz­let fö­lött, és várj meg ott.

– Ide hall­gass! Ha va­la­ki La­u­ri­er-hez megy, az még nem je­len­ti azt, hogy nem úri­nő. Leg­fel­jebb sza­ba­dos egy ki­csit.

– Sza­ba­dos? Ez­út­tal sok­kal ko­mo­lyabb dol­gok­ról van szó. No menj.

Vic­tor át­vá­gott a zsú­folt út­tes­ten. Cli­ve úgy tett, mint­ha a ki­ra­ka­tot bá­mul­ná, és a sze­me sar­ká­ból fi­gyel­te, amint Ge­or­get­te ki­lép a szín­ház­ból. Nem vet­te ész­re Cli­ve-ot, leg­alább­is nem adta je­lét. Mi­után hi­á­ba ke­re­sett ko­csit, el­fin­to­ro­dott és meg­in­dult ke­le­ti irány­ban az Ox­ford Stree­ten.

Cli­ve mint­egy húsz­lé­pés­nyi­re kö­vet­te.

La­u­ri­er át­me­net volt az ét­te­rem és a kocs­ma kö­zött. Itt nem tár­sa­log­tak ku­tyák­ról és lo­vak­ról. Az sem volt elő­ír­va, mennyit ihat egy hölgy. Ha nem csi­nál­ta fel­tű­nő­en, annyi bur­gun­dit vagy mars­ala­it önt­he­tett ma­gá­ba, amennyit csak bírt.

No de az a cso­mag, amely egy öl­tö­zet fér­fi­ru­hát rejt? Még­hoz­zá olyat, amit min­den bi­zonnyal egy be­tö­rő és gyil­kos hor­dott?

„Hol ta­lál­ta meg a ru­hát?”

„Ahol len­nie kel­lett. Egy ifjú hölgy hol­mi­ja kö­zött, High Chim­neys-beli há­ló­szo­bá­já­ban!”

Pél­dá­ul Kate-ében?

Az Ox­ford Street észa­ki jár­dá­ján, ahol gya­lo­go­sok tö­me­ge raj­zott a ko­mor hom­lok­za­tú há­zak és az ün­ne­pé­lye­sen so­ra­ko­zó lám­pák kö­zött, Cli­ve-ban éle­sen fel­csen­dül­tek Ge­or­get­te sza­vai. Va­la­hogy most na­gyobb je­len­tő­sé­get nyer­tek. Ge­or­get­te nyil­ván­va­ló­an nem tud fér­je ha­lá­lá­ról.

Más­részt, ha Ce­lia Da­mon­nak iga­za van ab­ban, hogy a gyil­kos min­den­áron Kate-re akar­ja te­rel­ni a gya­nút, ak­kor a ru­há­nak va­ló­ban az ő hol­mi­ja közt kel­lett len­nie, mi­vel Ge­or­get­te (vagy más?) oda­tet­te. Ez így volt lo­gi­kus.

Bi­zo­nyos kö­rül­mé­nyek össze­ját­szá­sa ese­tén ép­pen Ge­or­get­te is le­he­tett a gyil­kos.

Matt­hew Da­mont nem ak­kor öl­ték meg, ami­kor egye­dül ült a dol­go­zó­szo­bá­já­ban, zárt aj­tók és ab­lak­táb­lák mö­gött. El­len­ke­ző­leg! Csak a ház volt be­lül­ről zár­va. El­kép­zel­he­tő, hogy Ge­or­get­te-nek bűn­tár­sa is volt – még­pe­dig High Cim­neys­ben!

Igen. Ge­or­get­te fél hat táj­ban össze­cso­ma­gol, és lát­vá­nyo­san tá­vo­zik. Bur­ba­ge le­la­ka­tol­ja utá­na a be­já­ra­ti aj­tót. Rö­vid­del a gyil­kos­ság el­kö­ve­té­se előtt, az­tán a bűn­társ ki­nyit egy má­sik aj­tót vagy akár egy ab­la­kot, és be­en­ge­di Ge­or­get­te-et, aki el­játssza sze­re­pét, majd ugyan­ezen az úton tá­vo­zik.

„Os­to­ba­ság! – szólt köz­be a jó­zan ész. – Ugyan, mi­fé­le bűn­tár­sa le­he­tett vol­na? Ko­mo­lyan hi­szel eb­ben?”

„Nem – fe­lel­te ma­gá­nak Cli­ve. – De egy ilyen rém­álom­ban min­den le­het­sé­ges. És ép­pen­ség­gel ki­vi­te­lez­he­tő.”

Cli­ve dü­hön­gött. Nem tud­ta el­dön­te­ni, mit is gon­dol­jon hát Ge­or­get­te-ről. Ott ment előt­te, kék ru­há­já­ban és szőr­me­ka­bát­ká­já­ban. Időn­ként sze­mér­mes­nek és vissza­hú­zó­dó­nak tűnt, más­kor ha­ra­gos­nak, erő­sza­kos­nak, olyan­kor félt és lel­ki­fur­da­lás gyö­tör­te, épp mint a töb­bi nőt, akit Cli­ve va­la­ha is is­mert. Va­jon fon­to­sabb-e szá­má­ra az ér­zé­ki­ség, mint a töb­bi nő­nek? Eh, hi­szen Kate-ből, az ő Kate-jé­ből is csak­úgy su­gár­zik az ér­zé­ki­ség. Cli­ve nem volt kép­mu­ta­tó, nem ítél­het­te el Ge­or­get­te-et ugyan­azért, amit oly bá­mu­lat­ra mél­tó­nak ta­lált Kate-ben.

Hop­pá!

Ge­or­get­te gyor­sí­tot­ta lép­te­it. Cli­ve is.

Ma­guk mö­gött hagy­ták a Ber­ners Street­nek, az elő­ke­lő bol­tok és ki­tar­tott nők ut­cá­já­nak tor­ko­la­tát. El­men­tek a New­man Street mel­lett is. Már ide­lát­szott a Rath­bo­ne Place, sar­kán a La­u­ri­er-vel. Messzebb, a Tot­ten­ham Ro­a­don túl vol­tak azok a bű­nös nyo­mor­ta­nyák, tol­vaj­szál­lá­sok, me­lyek a köz­tu­dat­ban nem is lé­tez­tek.

Ge­or­get­te át­kelt a Rath­bo­ne Place-en. Az ut­cá­ból ki­for­du­ló ko­csi egy pil­la­nat­ra el­ta­kar­ta Cli­ve sze­me elől a La­u­ri­er ara­besz­kek­kel dí­szí­tett tej­üveg ab­la­ka­it a ven­dég­lő ara­nyo­zott fel­ira­ta alatt.

Ge­or­get­te a túl­ol­da­lon nem for­dult be a La­u­ri­er felé, ha­nem to­vább­si­e­tett a Tot­ten­ham Court Road, va­la­mint a Crown Street és a St. Gi­les’s High Street ke­resz­te­ző­dé­se felé.

Cli­ve gyor­sí­tot­ta lép­te­it, s már­is nya­ká­ban volt a baj.