5. HARRIET PYKE AKASZTÁSA

Matt­hew Da­mon igen ün­ne­pé­lye­sen állt író­asz­ta­la mö­gött, me­rev esti öl­tö­zék­ben. Előt­te egy pa­lack bran­dy és né­hány irat. Ma­gas ter­me­te és egye­nes tar­tá­sa mél­tó­sá­got su­gár­zott, sze­me azon­ban té­to­ván me­redt Cli­ve-ra. Be­teg, szin­te el­me­be­teg em­ber be­nyo­má­sát kel­tet­te.

– Fá­rad­jon be, Mr. Strick­land. Fog­lal­jon he­lyet.

– Mr. Da­mon, meg­kér­dez­he­tem…

– Nem! Vár­jon egy pil­la­nat­ra! Bur­ba­ge!

– Uram?

– Tel­je­sí­tet­te uta­sí­tá­sa­i­mat?

– Igen, uram. Va­la­mennyit.

– Kö­szö­nöm – mond­ta Matt­hew Da­mon, s egy moz­du­lat­tal el­bo­csá­tot­ta a ko­mor­nyi­kot. Meg­vár­ta, amíg az ajtó be­csu­kó­dik, majd elő­re lé­pett. – Egy pil­la­nat, mi­előtt még le­ül­ne! Ma dél­után, ha em­lék­szik rá, táv­ira­tot ad­tam fel Rea­ding­be.

– Igen?

– Tá­vi­ra­toz­tam egy ma­gán­nyo­mo­zó iro­dá­nak, me­lyet egy volt rend­őr­fel­ügye­lő igaz­gat. Néz­ze el ne­kem, hogy ezt ed­dig ti­tok­ban tar­tot­tam. Hol­nap dél­után négy óra­kor fel­ke­re­sem Mr. Whichert.

– Nem hív­hat­ná in­kább őt ide?

– Meg­te­het­ném ép­pen, de nem aka­rom. En­nek az ügy­nek a leg­szi­go­rúbb ti­tok­ban kell ma­rad­nia, ha­csak… Ha idő­köz­ben tör­tén­ne va­la­mi…

A mé­lyen ülő szem­pár lát­vá­nya meg­ré­mí­tet­te Cli­ve-ot. Matt­hew Da­mon fel­emel­te ke­zét, hogy meg­előz­ze a köz­be­szó­lást.

– Nos te­hát, ha tör­tén­ne ve­lem va­la­mi – foly­tat­ta –, ön fel fog­ja őt ke­res­ni a ne­vem­ben, és el­mond­ja, amit most köz­lök ön­nel. Érti?

– Igen, ér­tem.

– Az iro­da címe – és Mr. Da­mon fel­emelt egy pa­pír­la­pot az író­asz­ta­lá­ról – Ox­ford Street 347, a Pant­he­on mel­lett. Azt hi­szem, könnyen oda­ta­lál.

– Igen, a Pant­he­ont min­den­ki is­me­ri.

Az erő­sen el­füg­göny­zött szo­ba le­ve­gő­je do­hos volt. Cli­ve még min­dig a csu­kott ajtó mel­lett állt. A szem­köz­ti fal­nál a két ab­lak kö­zött tűz lo­bo­gott a ré­gi­mó­di kan­dal­ló­ban. Matt­hew Da­mon a könyv­tár aj­ta­ja felé for­dult.

Nem maga elé né­zett azon­ban, ha­nem ol­dalt, Cli­ve felé. Az asz­ta­li lám­pa zöld fényt ve­tett az ar­cá­ra.

– Ox­ford Street 347 – is­mé­tel­te Mr. Da­mon, és le­tet­te a pa­pírt. – Tör­té­ne­te­sen azt is tu­dom, hogy ép­pen a Prin­cess szín­ház­zal szem­ben van. Meg­ígé­ri, hogy szük­ség ese­tén el­vál­lal­ja ezt a meg­bí­za­tást?

– Néz­ze, uram…!

– Meg­ígé­ri?

– Nos jó, meg­ígé­rem. De akár­mi­ről le­gyen is szó, akár­mi gyöt­ri is önt ilyen rég­óta, bi­zo­nyo­san nem olyan sú­lyos a hely­zet, mint ami­lyen­nek gon­dol­ja.

– Meg­le­het, hogy iga­za van – mond­ta a má­sik, gu­nyo­ros ud­va­ri­as­ság­gal. – De mint­hogy én meg­le­he­tő­sen sú­lyos­nak tar­tom, en­ged­je meg, hogy ezt egy pél­dá­val in­do­kol­jam. Ön nőt­len, ugye­bár?

– Igen.

– Haj­lan­dó len­ne fe­le­sé­gül ven­ni egy el­ve­te­mült gyil­kos asszony le­á­nyát?

– Mi­ért, ki­nek az any­ja volt el­ve­te­mült gyil­kos?

– Fog­lal­jon he­lyet, Mr. Strick­land.

A tűz pat­to­gott a kan­dal­ló­ban. Matt­hew Da­mon a ko­pott vö­rös bár­sony hu­zat­tal be­vont ka­ros­szék­re mu­ta­tott, mely az író­asz­tal előtt állt. Cli­ve le­ült, há­zi­gaz­dá­ja pe­dig a bran­dy­sü­veg felé nyúlt.

– Ön­nek a szak­má­já­ba vág­nak a szen­zá­ci­ók, Mr. Strick­land. Min­den bi­zonnyal fi­gye­lem­mel kí­sé­ri a bűn­ügyi hí­re­ket. Is­me­ri ön Har­ri­et Pyke ne­vét?

– Csak ön­től hal­lot­tam.

– Tő­lem?! Mi­kor?

– A vo­na­ton, ma dél­után.

– Ó, igen! Meg­hi­szem azt! – Matt­hew Da­mon szin­te ki­a­bált, de az­tán erőt vett ma­gán és el­mo­so­lyo­dott. – Van­nak azon­ban bi­zo­nyos dol­gok, me­lyek­ről nem be­szél­het­tem a fe­le­sé­gem je­len­lé­té­ben.

– Nos, uram?

– Bi­zo­nyá­ra tud ar­ról, hogy Lon­don egyes ke­rü­le­te­i­ben, így St. John’s Wood­ban, él­nek bi­zo­nyos jó­mó­dú fér­fi­ak ki­tar­tott­jai, mind­egyik a sa­ját, ele­gáns vil­lá­já­ban. És az Ox­ford Street­től észak­ra egyes mel­lék­ut­cák­ban, így a Ber­ners vagy a New­man Stree­ten sok csi­nos hölgy la­kik, mé­reg­drá­ga lak­osz­tály­ban – ahol nincs ki­té­ve a név­táb­la. Ez ma is így van, mint ahogy egy em­ber­öl­tő­vel ez­előtt is így volt. Har­ri­et Pyke is ilyen nő volt.

Cli­ve nem tett meg­jegy­zést. Há­zi­gaz­dá­ja töl­tött ma­gá­nak egy po­hár bran­dyt. Iz­ga­tott­sá­gát le le­he­tett mér­ni azon, hogy ven­dé­gét nem kí­nál­ta meg, és ma­gá­nak sem töl­tött szó­da­vi­zet.

Va­la­hol a szo­bá­ban egy óra ke­tye­gett. Matt­hew Da­mon aj­ká­hoz emel­te a po­ha­rat, és fe­né­kig ki­it­ta, majd vissza­tet­te az asz­tal­ra.

– Mr. Strick­land! Azt hi­szi, nem tu­dom, mit plety­ká­i­nak ró­lam?

– Uram?

– Azt, hogy nem ve­tem meg a tes­ti örö­mö­ket.

Oda­kint a hall­ban ha­tá­ro­zott lép­tek kö­ze­led­tek az ajtó felé. Halk ko­po­gás hal­lat­szott. Matt­hew Da­mon fel­kap­ta fe­jét az aj­tó­nyi­tás­ra..

– Ide fi­gyel­jen, Da­mon… – kezd­te egy fér­fi­hang, majd hir­te­len el­hall­ga­tott.

Az aj­tó­ban po­ca­kos, sza­kál­las úri­em­ber állt.

Dr. Rol­lo Thomp­son Bland – mu­tat­ta be foj­tott han­gon Matt­hew Da­mon. – Mr. Cli­ve Strick­land.

– Szol­gá­la­tá­ra, uram – mond­ta a dok­tor ün­ne­pé­lye­sen.

– Ré­szem­ről a sze­ren­cse – vi­szo­noz­ta Cli­ve, meg­haj­lás kí­sé­re­té­ben.

Cli­ve, aki­nek már tán­cot rop­tak az ide­gei, két do­log­ra lett fi­gyel­mes. Az egyik: Mr. Da­mon sze­me vil­lo­gott a düh­től, hogy fél­be­sza­kí­tot­ták. A má­sik, hogy – mint már Ce­lia is utalt rá – oda­kint vi­har kö­zel­gett. Tom­pa menny­dör­gés zaja hal­lat­szott, High Chim­neys fö­lött egy­re erő­sö­dő szél sü­ví­tett.

– Nos? – tu­da­kol­ta Mr. Da­mon.

– Ked­ves Da­mo­nom – kér­dez­te dr. Rol­lo Thomp­son Bland –, hová tűnt a fe­le­sé­ge?

– A fe­le­sé­gem? Ha jól tu­dom, nagy­ra be­csült hit­ve­sem a nap­pa­li szo­bá­já­ban tar­tóz­ko­dik az eme­le­ten, mint ilyen­tájt ál­ta­lá­ban.

– Hát most nincs ott.

– Kér­dez­ze meg ta­lán a ko­mor­ná­ját vagy Bur­ba­ge-et.

– Ej­nye, uram! Úgy tű­nik, meg­fe­led­ke­zik tu­laj­don szi­go­rú uta­sí­tá­sa­i­ról és a na­pi­rend­ről! A sze­mély­zet ne­gyed és fél hét kö­zött együtt va­cso­rá­zik. Ez nem va­la­mi bő­sé­ges idő, mint ahogy min­dig is mond­tam, ha arra gon­do­lunk, hogy mi hét­től ki­len­cig szok­tunk va­cso­ráz­ni. Nem sze­ret­ném őket ilyen­kor zak­lat­ni.

– Csak­ugyan? – kér­dez­te Mr. Da­mon, és fel­emel­te po­ha­rát. – Gra­tu­lá­lok a ta­pin­ta­tos­sá­gá­hoz.

Menny­dör­gés. A szé­les­re tárt aj­tón át be­csa­pott a hu­zat. A lám­pa fé­nye meg­re­me­gett. Két pa­pír­lap csak­nem le­re­pült az asz­tal­ról, de Matt­hew Da­mon hir­te­len rá­juk csa­pott, mint­ha le­gyet ütne agyon.

Dr. Bland össze­von­ta szem­öl­dö­két. Hir­te­len fe­lül­ke­re­ke­dett ben­ne az or­vos.

– Da­mon! – mond­ta éles han­gon.

– Ha még olyan jól is­me­ri is a há­zi­ren­det, uram, en­ged­je meg, hogy em­lé­kez­tes­sem an­nak egy má­sik pont­já­ra. Még ak­kor sem tű­röm, hogy uzson­na- és va­cso­ra­idő kö­zött a dol­go­zó­szo­bám­ban za­var­ja­nak, ha ép­pen nem a mun­kám­mal va­gyok el­fog­lal­va.

– Tu­dok róla.

– Nem tű­röm, sem­mi­lyen kö­rül­mé­nyek kö­zött, ha­csak nem én ké­re­tek ide va­la­kit. Vi­lá­gos?

– Tö­ké­le­te­sen. – Dr. Bland el­vö­rö­sö­dött. Vi­lá­gos­kék sze­mét azon­ban fi­gyel­me­sen a má­sik­ra sze­gez­te. Cli­ve ész­re­vet­te, hogy nem­csak az aj­tó­kat zár­ták be gon­do­san, az ab­la­kok­ra is fel­tet­ték a ke­reszt­va­sat.

A hall aj­ta­ja be­csu­kó­dott.

Matt­hew Da­mon fél­re­tet­te po­ha­rát, az író­asz­tal mö­göt­ti szék­be eresz­ke­dett, és le­huny­ta sze­mét.

– Öreg­szem, Mr. Strick­land. Mi­ről be­szél­tem az imént?

– A test örö­me­i­ről, uram – vá­la­szol­ta Cli­ve –, és Har­ri­et Pyke-ról.

– Vagy úgy. – A fák oda­kint nyög­tek a szél­ben. Mr. Da­mon ki­nyi­tot­ta sze­mét.

– Ak­ko­ri­ban az a nő hu­szon­há­rom éves volt. Ta­lán nem szük­sé­ges meg­ne­vez­nem utol­só párt­fo­gó­ját, aki vi­sel­te költ­sé­ge­it, el­he­lyez­te szo­ba­lá­nyá­val együtt egy St. John’s Wood-i vil­lá­ban, s ko­csit is aján­dé­ko­zott neki. Har­ri­et Pyke ak­ko­ri­ban szép­sé­ge és kí­vá­na­tos­sá­ga tel­jé­ben volt. Ke­dé­lye azon­ban in­ga­tag volt, ki­vált ita­los ál­la­pot­ban. Azt sem ta­gad­hat­ta le, hogy ke­zé­ben és kar­já­ban tö­ré­keny al­ka­tá­hoz ké­pest jó­ko­ra erő la­ko­zott.

Az­zal Da­mon a sa­ját ke­zé­re né­zett, és ököl­be szo­rí­tot­ta.

– Negy­ven­hat vé­gén, egy éj­jel, hosszas sze­rel­mes­ke­dés után, vita ke­re­ke­dett a vil­lá­ban, s va­la­ki meg­fe­nye­ge­tett va­la­kit – máig sem tud­juk, mi­vel. Két gyil­kos­sá­got kö­vet­tek el. Har­ri­et Pyke sze­re­tő­jét has­ba lőt­ték egy is­mét­lő pisz­tollyal, úgy­ne­ve­zett re­vol­ver­rel. Ezek után az egész tá­rat ki­lőt­ték rá, de csak egy go­lyó ta­lál­ta el. A vil­la el volt zár­va a kül­vi­lág­tól, a lö­vé­se­ket csak a cse­léd­lány hall­hat­ta. Őt pe­dig, mint egyet­len ta­nút, meg­foj­tot­ták.

Go­nosz ár­nyak su­han­tak át a szo­bán.

Cli­ve a vál­la fö­lött gyors pil­lan­tást ve­tett a má­sik csu­kott aj­tó­ra, a könyv­tár­szo­ba aj­ta­já­ra, amely­nek hát­tal ült. Az­tán is­mét Da­mon felé for­dí­tot­ta te­kin­te­tét.

– Azt mond­ja, re­vol­ver­rel kö­vet­ték el a gyil­kos­sá­got? – kér­dez­te Cli­ve. – Ti­zen­ki­lenc év­vel ez­előtt?

– Igen. Azt hi­szi, hogy ez a fegy­ver új ta­lál­mány?

– Hát nem ép­pen új, de mint­ha…

– Nem a fém­töl­ténnyel el­lá­tott re­vol­ver­re gon­do­lok, Mr. Strick­land. Az va­ló­ban új. Mond­hat­ni a leg­újabb. Ne­kem is van egy, itt a fi­ó­kom­ban, az eset­le­ges tol­va­jok el­len.

Matt­hew Da­mon a fiók felé nyúlt, de vé­gül is nem nyi­tot­ta ki.

– Az eset nyil­ván­va­ló­nak tűnt. A ha­tó­ság pél­dát akart sta­tu­ál­ni ez­zel az asszonnyal. En­gem bíz­tak meg a vád kép­vi­se­le­té­vel. Har­ri­et Pyke mind­össze az­zal tu­dott vé­de­kez­ni, hogy a kér­dé­ses éj­sza­kán nem volt a vil­lá­ban. Igen ám, de ak­kor hol volt? Ezt nem volt haj­lan­dó el­árul­ni. Ma­ka­csul ki­tar­tott amel­lett, hogy párt­fo­gó­ja el­csá­bí­tot­ta a szo­ba­lá­nyát is. Ket­te­jük közt tört ki a ve­sze­ke­dés, a lö­vé­se­ket a szo­ba­lány adta le, majd a hal­dok­ló fér­fi meg­foj­tot­ta. Gon­do­lom, be­lát­ja, hogy ez a mese hi­he­tet­len, s a ha­tó­ság sem vet­te ko­mo­lyan.

Rám elég rossz idők jár­tak ak­ko­ri­ban. Fe­le­sé­gem – az első fe­le­sé­gem – épp ak­kor halt meg. De még fi­a­tal vol­tam, leg­alább­is ügyész­nek fi­a­tal. A kö­te­les­sé­gem pe­dig az volt, hogy a bí­ró­sá­got meg­győz­zem Har­ri­et Pyke me­sé­jé­nek va­lót­lan­sá­gá­ról. Si­ke­rült is.

Csak az íté­let­ho­za­tal után tá­madt fel ben­nem a ké­tely, hogy ta­lán túl­buz­gó vol­tam, ta­lán a fe­le­sé­gem ha­lá­la mi­att ér­zett ke­se­rű­sé­ge­met vit­tem ma­gam­mal a tár­gya­ló­te­rem­be.

Ami­kor be­men­tem a si­ra­lom­ház­ba, hogy meg­lá­to­gas­sam azt a nőt, nem bű­völt el meg­je­le­né­sé­vel, ezt a leg­ha­tá­ro­zot­tab­ban ál­lít­ha­tom. Az egész tár­gya­lás so­rán en­gem fi­gyelt, olyan te­kin­tet­tel, mint aki is­me­ri va­la­mi­lyen tit­ko­mat. Még ma is ma­gam előtt lá­tom, amint rám néz a vád­lot­tak pad­já­ból.

Ké­sőbb, a si­ra­lom­ház­ban ki­de­rült, hogy va­ló­ban tud egyet-mást ró­lam. Azt ál­lí­tot­ta, hogy ol­vas­ta va­la­hol. Az idő azon­ban nem en­ged­te, hogy ezen mor­fon­dí­roz­zak, mert Har­ri­et Pyke térd­re ve­tet­te ma­gát előt­tem, és me­rő­ben új tör­té­ne­tet adott elő a gyil­kos­ság­ról.

Esze­rint Har­ri­et Pyke-nak szü­le­tett egy gyer­me­ke. Kö­rül­be­lül egy­idős az én gyer­me­ke­im­mel. Ennyi igaz­nak is bi­zo­nyult. Ami­kor az utol­só párt­fo­gó­ja meg­vet­te szá­má­ra a vil­lát, a gyer­me­ket egy var­ró­nő gond­ja­i­ra bíz­ta, és ahány­szor csak tud­ta, meg­lá­to­gat­ta. Ez is igaz.

A ket­tős gyil­kos­ság éj­sza­ká­ján, mond­ta, a gyer­me­ké­nél volt. A var­ró­nő is ta­nú­sít­hat­ja. De ha ezt el­mond­ta vol­na a tár­gya­lá­son, a gyer­mek nem él­het­ne em­ber­hez mél­tó éle­tet.

A vád­lot­ton ször­nyű ha­lál­fé­le­lem vett erőt. A var­ró­nő va­ló­ban meg­erő­sí­tet­te a tör­té­ne­tet, de val­lo­má­sá­nak nem ad­hat­tunk hi­telt, mint­hogy bu­kott nő volt maga is. Leg­alább­is a bel­ügy­mi­nisz­ter nem hitt neki. Mi­vel a per­új­ra­fel­vé­telt nem si­ke­rült kiesz­kö­zöl­nöm, Har­ri­et Pyke-ot fel­akasz­tot­ták.

Matt­hew Da­mon el­hall­ga­tott. Ki­húz­ta ma­gát ül­té­ben, te­nye­ré­vel az író­asz­tal­ra tá­masz­ko­dott, arca sem­mi­lyen ér­zel­met nem árult el.

– Ezek sze­rint Har­ri­et Pyke iga­zat mon­dott? – kér­dez­te Cli­ve.

– Ó, nem – fe­lel­te Mr. Da­mon.

– Nem volt igaz?

– Azo­kon a pon­to­kon kí­vül, ame­lyek­re utal­tam, ha­zug­ság volt az egész. Én még­is el­hit­tem, kép­zel­je. El­hit­tem ezt a me­sét, és hit­tem is ben­ne csak­nem két év­ti­ze­den át, amíg há­rom hó­nap­pal ez­előtt meg nem tud­tam az iga­zat.

Nö­vek­vő in­du­lat­tal bá­mult a zöld er­nyős lám­pa fé­nyé­be. – Har­ri­et Pyke lá­nya min­den­kép­pen bűn­re szü­le­tett vol­na. Én még­is azt re­mél­tem, hogy el­ke­rül­het­jük a leg­rosszab­bat. Hár­muk kö­zül bár­me­lyik­nek a há­zas­sá­ga ese­tén prob­lé­mák me­rül­het­tek vol­na fel, ha ki­tu­dó­dik az igaz­ság. Mind­azon­ál­tal, ha Har­ri­et Pyke ár­tat­lan lett vol­na…

– Mr. Da­mon!

– Tes­sék?

– Már meg­bo­csát, de mi­ről be­szél ön? És mennyi­ben érin­ti ez az ön le­á­nyát?

Matt­hew Da­mon is­mét ki­húz­ta ma­gát, orr­lyu­ka ki­tá­gult. Olyan gu­nyo­ros ki­fe­je­zés ült az ar­cá­ra, hogy már-már vi­gyo­rog­ni lát­szott. – Uram, uram! Ön in­tel­li­gens em­ber! Kö­nyör­gök, ne te­gyen úgy, mint­ha nem ér­te­né!

Cli­ve ér­tet­te ugyan, de a szí­ve mé­lyén azt kí­ván­ta, bár­csak ne ér­te­né. Meg­pró­bál­ta jó­zan ésszel fel­ven­ni a har­cot a kö­rü­löt­te ka­var­gó ár­nyak­kal.

– Mind­er­ről már ak­kor ki kel­lett vol­na kér­nem Whicher vé­le­mé­nyét, ami­kor még fi­a­tal nyo­mo­zó őr­mes­ter volt. Ezt azon­ban el­mu­lasz­tot­tam. Csak a lel­ki­is­me­ret-fur­da­lá­som­mal tö­rőd­tem. Egy ár­tat­lan nő, leg­alább­is én így hit­tem ak­kor – mi­at­tam ju­tott akasz­tó­fá­ra. Az­óta igen sok bű­nö­ző fö­lött ítél­kez­tem, de sen­ki más­sal nem vol­tam olyan gát­lás­ta­la­nul erő­sza­kos, mint ép­pen vele szem­ben. Fél­tem a bűn­hő­dés­től, ha­csak nem te­szem jóvá én ma­gam.

– Jó­vá­ten­ni? Ho­gyan? Úgy, hogy örök­be fo­gad­ja Har­ri­et Pyke gyer­me­két?

– Igen – mond­ta Matt­hew Da­mon. Egy pil­la­nat­nyi csönd tá­madt.

– Ó, nem volt az tör­vé­nyes örök­be­fo­ga­dás. Ti­tok­ban zaj­lott le az egész. Ami­kor a fe­le­sé­gem meg­halt, mi Észak-Ang­li­á­ban él­tünk. El­bo­csá­tot­tam az egész sze­mély­ze­tet, a két sa­ját gyer­me­kem daj­ká­já­nak ki­vé­te­lé­vel. Csu­pán egy sze­mély is­me­ri a tit­ko­mat. Ma­guk a gyer­me­kek sem tud­nak róla. A ba­rá­ta­im? Ke­ve­sen van­nak.

Cli­ve né­mán né­zett maga elé.

– Bol­dog len­nék, hogy így cse­le­ked­tem, ha Har­ri­et Pyke ár­tat­lan lett vol­na, így azon­ban… Épp ma este lát­tam ma­gam előtt Har­ri­et Pyke sze­mét és ke­zét. „Az apák bűne he­ted­ízig­len…”

– Vagy az anyá­ké! – szólt köz­be Cli­ve.

– Kí­mél­jen meg a szó­já­té­ka­i­tól, Mr. Strick­land!

– Nem an­nak szán­tam, uram!

– ”Az apák bűne, he­ted­ízig­len…” idéz­zem to­vább?

– Nem, uram, nem szük­sé­ges.

Kö­ze­li menny­dör­gés zaja resz­ket­tet­te meg a há­zat.

– Mond­ja uram, Har­ri­et Pyke el­me­be­teg volt?

– El­len­ke­ző­leg. Nem is­mer­tem nála jó­za­nabb és ra­va­szabb te­rem­tést. Az is­me­ret­len apá­tól szár­ma­zó gyer­mek sor­sa egy­ál­ta­lán nem iz­gat­ta, csu­pán a maga bő­rét akar­ta men­te­ni ha­zug­sá­ga­i­val, ame­lyek­kel lel­ki­is­me­re­tem­re apel­lált. Csak ak­kor kez­dett el si­kol­toz­ni, ami­kor lát­ta, hogy ku­dar­cot val­lott. De mi­ért kér­de­zi?

– Azért – fe­lel­te Cli­ve év­ez­re­dek ta­pasz­ta­la­tá­val da­col­va –, mert alig hi­he­tő, hogy az erő­sza­kos­ság­ra, tol­vaj­lás­ra, gyil­kos­ság­ra való haj­lam szük­ség­kép­pen örök­lő­dik. Lát­tam egyet-mást Lon­don­ban…

– Ön va­ló­ban ké­tel­ke­dik ezek­ben a té­nyek­ben?

– Nem. Tu­laj­don­kép­pen nem. Ez több, mint két­ség. Szí­vem sze­rint leg­in­kább meg­ha­tó tör­té­ne­tet ír­nék a le­het­sé­ges vi­lá­gok leg­job­bi­ká­ról.

– Ez azon­ban go­nosz vi­lág, fi­a­tal­em­ber! Azt ugye­bár ki­ta­lál­ta, hogy ki örö­köl­te Har­ri­et Pyke bű­nö­ző haj­la­mát?

– Nem.

– Ak­kor itt az ide­je, hogy ki­te­re­ges­sem a kár­tyá­i­mat. Mi volt ez?

– Mi­cso­da mi volt?

– Ez a zaj?

Matt­hew Da­mon fel­emel­ke­dett, Cli­ve úgy­szin­tén.

– A menny­dör­gés­re gon­dolt?

– Nem. Nem a menny­dör­gés­re gon­dol­tam, nem is a tűz pat­to­gá­sá­ra és nem is az óra ke­tye­gé­sé­re.

Cli­ve-nak az a meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan be­nyo­má­sa tá­madt, mint­ha megint a vo­na­ton len­né­nek, mint elő­ző dél­után, csak ép­pen el­té­rő ér­zel­mek­kel, leg­alább­is ami őt il­le­ti.

Matt­hew Da­mon bal kéz­zel az író­asz­tal­ra tá­masz­ko­dott, mi­köz­ben jobb ke­zé­vel a fiók felé nyúlt, s hir­te­len jobb­ra pil­lan­tott, a hall csu­kott aj­ta­ja felé. Utá­na a könyv­tár­szo­ba csu­kott aj­ta­ja felé for­dult, ami mint­egy ti­zen­öt láb­nyi­ra volt tőle.

– Nem, sem­mi. Úgy lát­szik, té­ved­tem. Cli­ve kö­vet­te a te­kin­te­tét, majd is­mét Da­mon fel­dúlt ar­cá­ra né­zett.

– Az­zal vá­dol­nak, Mr. Strick­land, hogy nem mu­ta­tom ki az ér­zel­me­i­met. Min­den­eset­re meg­pró­bál­tam ugyan­úgy sze­ret­ni ezt az árva gyer­me­ket, mint a sa­ját­ja­i­mat. És, ami a lát­sza­tot il­le­ti, ez si­ke­rült is. Maga ta­nú­sít­hat­ja, hogy…

Itt is­mét el­hall­ga­tott. Alsó ajka le­fittyedt, elő­vil­lant a fog­so­ra. Át­né­zett Cli­ve vál­la fö­lött.

Cli­ve hát­ra­per­dült.

A sö­tét könyv­tár­szo­ba aj­ta­ja nesz­te­le­nül ki­nyílt. A ki­lin­cset egy kéz fog­ta. Az ajtó fé­lig be­ár­nyé­kol­ta az ott álló ala­kot. A feje sö­tét­ben ma­radt, hogy szin­te úgy tűnt, mint­ha nem is vol­na arca.

Azt kö­ve­tő­en, hogy az árny fel­emel­te a ke­zé­ben tar­tott fegy­vert és meg­húz­ta a ra­vaszt, Cli­ve a sok za­va­ros be­nyo­más kö­zött csak annyit őr­zött meg em­lé­ke­ze­té­ben, hogy az il­le­tő sza­lon­ka­bá­tot, sö­tét mel­lényt és pi­ros-fe­hér koc­kás nad­rá­got vi­selt.