10. KATE DAMON ARCAI
Kate a lépcsőfordulón állt a gázlámpa fényében, a boltíves ablakfülke előtt. Fekete és vörös színben pompázó öltözéke igen jól illett természetes színeihez. Csónak formájú, tollas kalapja szorosan simult sötét hajára.
– Kate! Téged meg mi szél hozott erre?
– Azért jöttem, mert…
– Azért van itt – szólt közbe dr. Bland –, mert még képes lett volna egyedül is eljönni, ha nem kísérem el. Meg sem fordult a fejében, hogy hallatlan dolog egy fiatal lánytól kísérő nélkül Londonba jönni az apja halálát követő napon, ráadásul azért, hogy találkozzék egy fiatalemberrel.
Kate lehunyta szemét.
– Senki sem foghatja rám, hogy maradi vagyok – folytatta dr. Bland – de azt tudom, hogy néhai barátom nem tűrte volna az ilyesmit. Mindazonáltal a mai nap sem múlt el eredménytelenül. Pénelopé Burbage vallomást tett.
Clive-nak földbe gyökerezett a lába.
– Vallomást tett? Miről?
– Most már esküszik rá, hogy egy férfiruhába öltözött nőt látott a lépcsőn hétfőn éjjel.
A doktor kedélyesen nevetett.
– Ez persze képtelenség. Még nagyobb képtelenség, mint a korábbi kijelentése a szakállas férfiról. Csak azt bizonyítja, hogy a leányzó képzelődött.
Kate fekete kesztyűs kezét kinyújtotta Clive felé, a szemük találkozott, mielőtt még szót válthattak volna egymással.
– Jól vagy, Kate?
– Jobban, legalábbis most, hogy látlak. De ha nem mondtad volna, hogy hová mégy… Kérlek! Nagyon kérlek, gyere vissza High Chimneysbe azonnal! A rendőrök már kezdenek kellemetlenkedni, kivált a főfelügyelő.
– Talán hibáztatja a főfelügyelőt, kedvesem? – tudakolta dr. Bland.
– Igenis, hibáztatom!
– Hát, isten tudja – mondta a doktor –, az biztos, hogy nem valami intelligens fickó. De elvégre ő csak a tényeket veheti figyelembe. Kate azt állítja, Mr. Strickland, maga azért szökött meg, hogy felfogadja ezt a magándetektívet. Miért, ha szabad kérdeznem? Talán azért, mert Pénelopé megváltoztatta a vallomását?
– Nem, uram – felelte Clive. – És hozzátehetem azt is, hogy Pénelopé nem képzelődött. Azt az alakot én is láttam.
– Kedves uram, az ön szava sokkal hitelesebb volna, ha adott volna bármilyen leírást! Milyen magas volt az illető? Milyen volt a testalkata? Ésatöbbi!
Clive elengedte Kate kezét, és szembefordult vitapartnerével.
– Mindezekről fogalmam sincs. Túlságosan rövid ideig láttam, miközben közvetlenül az arcom előtt elsütött egy pisztolyt. Csak futó benyomást szereztem róla.
– Úgy. Szóval futó benyomást. Nem az volt véletlenül a benyomása, hogy egy szakállas férfit lát?
– Nem – felelte Clive.
– Helyes! Akkor talán az, hogy férfiruhába öltözött nő volt?
– Az sem.
Farkasszemet néztek. Az impozáns öltözékű dr. Bland ökölbe szorított kézzel hadonászott.
– Nos, talán jól is van így – mondta azután, legyűrve indulatait. – Keresett egy magándetektívet, akiben legalább megbízhatunk. Az ördögbe is, valaki megölte az én öreg barátomat. De vajon ki? És ki fogja ezt nekünk megmondani?
Clive-ot halk torokköszörülés figyelmeztette teendőjére. Megfordult, és bemutatta Mr. Whichert Kate-nek és dr. Blandnek.
Az alacsony emberke a többiekéhez képest szegényes öltözékében nem volt lenyűgöző jelenség. Valamely rejtett oknál fogva mégis bizalomgerjesztő volt a megjelenése.
– Örvendek, hölgyem – mondta Whicher, és megemelte kalapját. Majd dr. Bland felé hajolt meg: – Az ön neve is ismerős számomra, uram. Remélem, nem várakoztattuk meg önöket túlságosan.
– Nem, túlságosan nem – felelte Kate. Aztán, könnyekkel küszködve Clive-hoz fordult. – Ahhoz mégis eleget vártunk, hogy megtudjunk valamit a mostohaanyámról, és rettenetesen aggódjam érted. Ez neked szól. És ne haragudj, hogy elolvastam, mert a te nevedet láttam rajta. Ide volt becsúsztatva az ajtó alá.
Kate egy cédulát adott át Clive-nak, melynek egyik oldalán valóban a neve állt, a másikon holmi macskakaparás ceruzával. Victor, aki eredetileg katonatisztnek készült, az előkelő középiskola elvégzése után két évig járt katonai akadémiára, de a helyesírás szabályait nem sajátította el.
„5 percet vártam öregfiú aztán utánad mentem. Georgettel találkoztam szemben jött rohanva az Oxford Streeten. Mondta, hogy le vagy tartóztatva és hogy az ő hibája, még sírt is, kérdésemre azt felelte, nem tudja hogy az öreg meghalt, és sikoltozott szörnyen. Azt mondta, megtudná ölni Tresst??? Kikísérem a Bath-Bristol Ekszpresszhez, aztán jövök érted, hogy kiszabadítsalak, ha még bent ülnél, remélem ezt megkapod, elnézést a sietős üzenetért. Üdv. V.”
Clive csak most jött rá, mennyire fáj neki, hogy Kate aggódik érte.
– Á, tévedés az egész. Mint láthatod, nem tartóztattak le. Várj csak. Atyaúristen! Csak nem arra gondoltál, hogy gyilkosság vádjával tartóztattak le?
– Magam sem tudtam, mire gondoljak.
– Én sem – mondta dr. Bland. Whicher kinyitotta irodája ajtaját.
– Megkérhetném önöket, hogy fáradjanak be?
Beléptek a hűvös szobába, melynek berendezése mindössze három egyszerű szék, egy íróasztal, egy tölgyfa szekrény s egy fekvőhelynek használt dívány volt. Whicher elvette Clive-tól Victor céduláját, átfutotta, majd maga is belépett a többiek után.
– Igen, itt lesz a legjobb – mondta Kate. Whicherre nézett. – Mr. Strickland elmondta tegnap, hogy eljön önért, és hogy ez apám kívánsága volt.
– Valóban? Ez Mr. Damon kívánsága lett volna? – kiáltott fel dr. Bland. Arcát elfutotta a pír. – S vajon miért?
– Nem tudom – vont vállat Kate. – De azt hiszem, nem is érdekes. Mr. Whicher, fél háromkor indul egy vonat. Nem olyan gyors, mint a Bath-Bristol expressz, de nekünk megteszi. El tudna jönni velünk?
– Igen, hölgyem. Feltétlenül beszélnem kell valakivel High Chimneysben. Addig is előbbre vinné az ügyet, ha ön és a doktor úr felelnének néhány kérdésemre.
Whicher hellyel kínálta Kate-et, de a leány nem ült le.
– Kérdezzen! – mondta.
– Nos, hölgyem, a helyzet a következő. Mr. Strickland beszámolt nekem mindenről, ami tegnap este a kastélyban elhangzott. Mármint a gyilkossággal kapcsolatban – tette hozzá gyorsan, amikor látta, hogy Kate szeme idegesen rebben. – Arra volnék kíváncsi, hogy a nővéréhez hasonlóan, ön is a mostohaanyját gyanúsítja-e?
– Mivel?
– Elnézést, ha nyersen fogalmaznék. Gondolja, hogy Mrs. Damon az édesapjának gyilkosa?
– Nem, nem hiszem.
– Hm… – mormogta Whicher.
– Kate, kedvesem… – kezdte dr. Bland.
– Kérdezzen! – szólt újra Kate. Barna szeme lázasan csillogott.
– Egy-két dologból arra következtettem – mondta mentegetőzve Whicher –, hogy ön nem a mostohaanyjára gyanakszik. De tudja, nem lehettem benne biztos. Úgy tűnik – kérem, igazítson ki, ha tévedek –, hogy önök nincsenek valami jó viszonyban egymással?
– Igen, egyszer pofon ütöttem. Most már bánom a dolgot. Azért tettem, mert gyűlölöm, ha gyereknek néznek, és senkitől sem tűröm el, hogy azzal vádoljon…
– Mivel?
-… hogy nem vagyok nőies. Hogy én nem vagyok nőies! – Kate elpirult izgalmában. – Sosem kedveltem különösebben. Érdekből lett az apám felesége. Az mégis megdöbbentet, hogy Celia képesnek tartja a gyilkosságra. Sajnálom, hogy akkor nem tudtam uralkodni magamon. Néha azt hiszem, Georgette sokkal jobb szívű teremtés, mint bárki is gondolná.
– Akkor tehát, hölgyem, ha valaki önre akarná terelni a gyanút ezért a bűnért… Kate tiltakozó sikolyt hallatott.
– Nem gondolja, hogy ez lehetséges?
– De. Talán igen. Honnan tudhatnám?
– Ha igen, mégis, kire gondolna?
– Senkire. Nem tudnám, kire gondoljak.
– Amikor Mr. Strickland közölte önökkel, hogy High Chimneysben tett látogatásának egyik célja az, hogy feleségül kérje a kegyed nővérét Lord Albert Tressider számára, a gondolat ugyebár egyiküknek sem tetszett?
Dr. Bland indulatosan felkapta a fejét.
– Kate kedvesem, kénytelen vagyok közbeszólni. Miféle házassági ajánlatról van itt szó? Hogyhogy én nem hallottam róla?
– Természetes, hogy nem hallott róla! – kiáltott Kate. – Az adott körülmények között Celiának is volt jobb dolga, meg nekem is, mint hogy éppen erről beszéljünk! – Kate most Clive-ra nézett. – Celián és rajtam kívül elmondtad még másnak is?
– A világon senkinek – felelte Clive. Dr. Bland magyarázatot követelt, amit rögtön meg is kapott Clivetól, miközben Whicher árgus szemekkel figyelte őket.
– Biztosíthatom, Mr. Whicher – mondta Kate –, hogy Celia éppúgy ki nem állhatja azt az öntelt szamarat, mint én.
– Ebben az esetben, hölgyem, nem fogom több kérdéssel zaklatni. – Az exfelügyelő dr. Blandhez fordult.
– Remélem, nem zavarja, uram, ha csupán a rend kedvéért önnek is felteszek néhány kérdést. Ugye nem gondolja komolyan, hogy Mr. Strickland volt a gyilkos?
– De uram! Ilyesmit sosem állítottam!
– Engedelmet, de a látszat mégis azt mutatta. Maradjon köztünk, de azt hiszem, ön attól tart, hogy a gyilkos olyasvalaki, akinek nem lett volna szabad ilyesmit elkövetnie.
– Nem értem, barátom. Ilyesmit senkinek sem szabad elkövetnie.
– Igaz, uram, nagyon igaz. Valaki mégis elkövette. Doktor úr, ugye azt mondta, hogy régi barátja volt a néhai Mr. Damonnak?
– Úgy van.
– Helyes! Namármost! Azt szeretném tudni, hogy már régóta a háziorvosa volt-e? Ön kezelte az első feleségét? Ön segítette világra a gyermekeit?
– Nem. Kapcsolatunk később kezdődött. – Dr. Bland indulatosan felkiáltott. – Ha netán arra célozna, hogy szegény Damon családjában több labilis idegzetű személy van…
Kate tátott szájjal bámult, majd előrejött az íróasztal mögül.
– De Rollo bácsi! Ki célzott ilyesmire?!
– Én nem, kedvesem, és abszurdum is az egész. Felejtse el.
– De hát azt mondta…
– Felejtse el, Kate.
Whicher előhúzta mellényzsebéből Tress névjegyét.
– Elnézést, doktor úr – szólalt meg –, még egy kérdésem volna. Tegnap este, közvetlenül a gyilkosság elkövetése előtt, miért kereste őt olyan buzgón?
– Őt? Kit?
– Mrs. Damont. Ha jól tudom, uram, kereste őt, méghozzá olyannyira sürgősen, hogy rátört Mr. Damonra a dolgozószobájában. Vajon mi oka volt erre?
Dr. Bland végigmérte Whichert.
– Ha volt is valami okom – felelte udvariasan –, már nem emlékszem rá. De akármi volt is, Mrs. Damon akkor már nem volt a házban.
– Igen, mint tudjuk, akkor már távozott.
– Jelentéktelen dolog lehetett, akármi volt is…
– Egy pillanat! – szólt Jonathan Whicher. Tress névjegyét ismét a mellényzsebébe csúsztatta, majd előhúzta zsebóráját és felkattintotta a fedelét.
– Elnézést, de föl kell hívnom a figyelmüket arra, hogy későre jár – feltéve, ha el akarjuk érni a félhármas vonatot. Innen az állomásig kocsival legalább félóra, az omnibusz ennél lassúbb. Damon kisasszony! Van-e a házuk közelében valamilyen vendégfogadó, ahol szükség esetén megszánhatok?
– Egyáltalán nem szükséges, hogy vendégfogadóba menjen, természetesen nálunk fog megszállni.
– Nagyon kedves öntől, hölgyem, hogy nincs ellenvetése egy ilyen magamfajta faragatlan fickó ellen. Nagyon köszönöm. Talán jobb lenne, ha most ön dr. Blanddel együtt elindulna az állomásra. Én és Mr. Strickland később indulunk, de a vonatot el fogjuk érni.
Kate hirtelen elbizonytalanodott, és Clive-ra nézett.
– Te ugye velünk jössz? – kérdezte.
– Veletek megyek, Kate, egészen biztos.
– Akkor nem jöhetnél…
– Hölgyem, elnézést – szólt Whicher –, először is még össze kell csomagolnom. Másodszor, szeretnék Mr. Stricklanddel néhány szót váltani négyszemközt, ígérem, hogy nem fogja lekésni a vonatot. Bízzon bennem, hölgyem.
„És remélem, én is megbízhatom benned” – gondolta Clive Strickland.
Kate ismét habozott.
Nem csinált titkot abból, hogy szereti Clive-ot, mint ahogy Clive sem rejtette véka alá érzelmeit. Szigorúbb ítéletű ember bizonyára szabadosságnak minősítette volna az ilyesmit. No és persze ott állt közöttük dr. Bland, mint maga a megtestesült jó modor.
– Szabad a karját, kedvesem? – kérdezte a doktor.
– De…
– Kate! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon dr. Bland.
Az iroda ajtaja bezárult mögöttük. Whicher szapora léptekkel járkált fel-alá a szobában.
– Uram, a helyzet még rosszabb, mint gondoltam volna. Azt hiszem, mégiscsak jobb lesz, ha elmondom önnek ugyanazt, amit Mr. Damonnak mondtam augusztusban.
– Hallgatom.
– Mivel van valaki High Chimneysben, aki ismeri Harriet Pyke gyermekének titkát, s mivel ezt a személyt kell kérdeznünk…
– Ha elkerülte volna a figyelmét – kiabált közbe Clive –, már több ízben említette a dolgot! Azt is mondta, hogy már rég ki kellett volna találnom, ki az, abból, amit Mr. Damontól megtudtam.
– De hát ő is mondta már magának, hogy rajta kívül még valaki tudja a titkot, nem?
– De igen. Azt hittem, magára gondol.
– Ó! – mondta a másik. – Hát persze, erre meg én nem gondoltam. De hát ha tőlem eltekintünk, csak kell lenni még valakinek. Képzelje magát Mr. Damon helyébe – úgy értem, tizenkilenc évvel ezelőtt. Az a szándéka, hogy kakukkfiókát fogadjon a családba, a lehető legnagyobb titokban. A dolog nem könnyű, de kivitelezhető, hiszen a gyerekek között csak egy-két év korkülönbség van. Az ember egyszerűen átköltözik északról az ország nyugati részébe, mint ahogy Mr. Damon tette. Amúgy is szűk baráti körével megszakítja a kapcsolatot, írásos nyoma sem marad az egésznek, mivel nem törvényes örökbefogadásról van szó. A felesége halott, a szolgákat elbocsátotta egy kivételével.
Hadd idézzem önnek Mr. Damon szavait pontosan úgy, ahogy ön idézte nekem. „Elbocsátottam az egész személyzetet, kivéve a két igazi gyermekem dajkáját.” Nos? A mennykőbe is! Gondolkozzék! Hát ki lehet az, aki még ismeri a titkot?
Clive nyelt egyet.
– A dajka – felelt azonnal. – Mrs. Cavanagh, akit a lányok Cavvynek hívnak.
– No lám, ugye, hogy kitalálta! Eddig nem is gondolt rá?
– Hát, nem nagyon – felelte Clive. – Mr. Damon halála óta nem is találkoztam vele. Az igazat megvallva, megfeledkeztem a létezéséről.
– Egy gyilkossági ügyben senkit sem szabad kihagyni a számításból.
– De csak nem gondolja, hogy… Egy pillanat! Gyanakodhatunk Mrs. Cavanagh-re csupán azért, mert ismeri a titkot? Miféle indítéka lett volna a gyilkosságra?
– Ami azt illeti, volt egy – felelte Whicher.
– Mégpedig?
– Az, amit teljesen véletlenül idén augusztusban megtudtam.
– Akkor is! Ez a savanyú, kenetteljes, tiszteletre méltó öreg hölgy?
– Savanyú? Kenetteljes? Tiszteletre méltó? – kérdezte Whicher, szemlátomást élvezve a társalgást. No igen. Ilyennek szeretné mutatni magát. De ne feledje, hogy Mr. Damon mondott valami mást is.
– Miről?
– Harriet Pyke akasztásáról. Az ablak alatt rezesbanda vonult el nagy csinnadrattával, s egy pillanatra elnyomta Whicher hangját.
– Nos, Mr. Damon sosem találkozott Harriet Pyke-kal a tárgyalást megelőzően. A nő mégis úgy figyelte őt a vádlottak padjából, mint aki ismeri a titkait. Nem ezt mondta önnek?
– De igen, viszont elképzelhető, hogy csak a képszerűség kedvéért mondta.
– Egy fenét… már megbocsát a kifejezésért! Az a nő valóban tudott egyet-mást Mr. Damon életéről. Damon nem is jött rá, honnan, abban azonban biztos volt, hogy Harriet Pyke nem csupán olvasta valahol, mint ahogy állította. Ezt is elmondta önnek?
– El.
– És ugye azt is mondta, hogy Harriet Pyke józan és számító teremtés volt?
– Igen, de…
– És ebben, Mr. Strickland, Mr. Damonnak igaza volt. Az a nő bűnös volt. Kilőtt egy egész tárat a szeretőjére, majd megfojtotta a komornáját. Ezt hirtelen felindulásában cselekedte. De aztán volt esze ahhoz, hogy védje magát még a siralomházban is. Tudta, hogy felébresztheti Mr. Damon lelkifurdalását, ha majd meglátogatja a Newgate-ben. Így is történt. És egyáltalán nem a gyereke érdekében tette, csak a bőrét akarta menteni. Ami csaknem sikerült is neki. De még ezzel sem megyünk semmire, hacsak nem szerzünk valami bizonyítékot…
Whicher itt egy pillanatnyi szünetet tartott, mintha csak a rezesbandát figyelné.
– Igen, bizonyítékot! – ismételte eltűnődve. – Princess Színház! Alhambra! Mennydörgés mennykő! Talán, ha csapdát állítanék…
Uram, egyelőre felejtse el, amit mondtam. Siessen Damon kisasszony és dr. Bland után. Menjenek el a félhármas vonattal. Én még pár órát Londonban töltök, mert beszédem van egy besúgóval St. Gilesban, s majd önök után megyek, mihelyt tudok.
– De Mr. Whicher!
– Nem bízik bennem, uram?
– De bízom, mihelyt megmondja, hogy miért olyan gyanús Mrs. Cavanagh?
– Ó, persze – mormogta Whicher. – Mary Jane Cavanagh neve többször is szerepelt abban a levélben, amelyet Harriet Pyke írt a siralomházból, s nem is ok nélkül. Tudja maga, hogy valójában ki ez a Mrs. Cavanagh?
– Nos, ki ő?
Whicher megmondta. Clive maga elé bámult. A kért információt megkapta ugyan, de nem lett tőle sokkal okosabb.
Odalent a rezesbanda tovább fújta a magáét.