10. KATE DAMON ARCAI

Kate a lép­cső­for­du­lón állt a gáz­lám­pa fé­nyé­ben, a bolt­íves ab­lak­fül­ke előtt. Fe­ke­te és vö­rös szín­ben pom­pá­zó öl­tö­zé­ke igen jól il­lett ter­mé­sze­tes szí­ne­i­hez. Csó­nak for­má­jú, tol­las ka­lap­ja szo­ro­san si­mult sö­tét ha­já­ra.

– Kate! Té­ged meg mi szél ho­zott erre?

– Azért jöt­tem, mert…

– Azért van itt – szólt köz­be dr. Bland –, mert még ké­pes lett vol­na egye­dül is el­jön­ni, ha nem kí­sé­rem el. Meg sem for­dult a fe­jé­ben, hogy hal­lat­lan do­log egy fi­a­tal lány­tól kí­sé­rő nél­kül Lon­don­ba jön­ni az apja ha­lá­lát kö­ve­tő na­pon, rá­adá­sul azért, hogy ta­lál­koz­zék egy fi­a­tal­em­ber­rel.

Kate le­huny­ta sze­mét.

– Sen­ki sem fog­hat­ja rám, hogy ma­ra­di va­gyok – foly­tat­ta dr. Bland – de azt tu­dom, hogy né­hai ba­rá­tom nem tűr­te vol­na az ilyes­mit. Mind­azon­ál­tal a mai nap sem múlt el ered­mény­te­le­nül. Pé­ne­lo­pé Bur­ba­ge val­lo­mást tett.

Cli­ve-nak föld­be gyö­ke­re­zett a lába.

– Val­lo­mást tett? Mi­ről?

– Most már es­kü­szik rá, hogy egy fér­fi­ru­há­ba öl­tö­zött nőt lá­tott a lép­csőn hét­főn éj­jel.

A dok­tor ke­dé­lye­sen ne­ve­tett.

– Ez per­sze kép­te­len­ség. Még na­gyobb kép­te­len­ség, mint a ko­ráb­bi ki­je­len­té­se a sza­kál­las fér­fi­ról. Csak azt bi­zo­nyít­ja, hogy a le­ány­zó kép­ze­lő­dött.

Kate fe­ke­te kesz­tyűs ke­zét ki­nyúj­tot­ta Cli­ve felé, a sze­mük ta­lál­ko­zott, mi­előtt még szót vált­hat­tak vol­na egy­más­sal.

– Jól vagy, Kate?

– Job­ban, leg­alább­is most, hogy lát­lak. De ha nem mond­tad vol­na, hogy hová mégy… Kér­lek! Na­gyon kér­lek, gye­re vissza High Chim­neys­be azon­nal! A rend­őrök már kez­de­nek kel­le­met­len­ked­ni, ki­vált a fő­fel­ügye­lő.

– Ta­lán hi­báz­tat­ja a fő­fel­ügye­lőt, ked­ve­sem? – tu­da­kol­ta dr. Bland.

– Igen­is, hi­báz­ta­tom!

– Hát, is­ten tud­ja – mond­ta a dok­tor –, az biz­tos, hogy nem va­la­mi in­tel­li­gens fic­kó. De el­vég­re ő csak a té­nye­ket ve­he­ti fi­gye­lem­be. Kate azt ál­lít­ja, Mr. Strick­land, maga azért szö­kött meg, hogy fel­fo­gad­ja ezt a ma­gán­de­tek­tí­vet. Mi­ért, ha sza­bad kér­dez­nem? Ta­lán azért, mert Pé­ne­lo­pé meg­vál­toz­tat­ta a val­lo­má­sát?

– Nem, uram – fe­lel­te Cli­ve. – És hoz­zá­te­he­tem azt is, hogy Pé­ne­lo­pé nem kép­ze­lő­dött. Azt az ala­kot én is lát­tam.

– Ked­ves uram, az ön sza­va sok­kal hi­te­le­sebb vol­na, ha adott vol­na bár­mi­lyen le­írást! Mi­lyen ma­gas volt az il­le­tő? Mi­lyen volt a test­al­ka­ta? Ésatöb­bi!

Cli­ve el­en­ged­te Kate ke­zét, és szem­be­for­dult vi­ta­part­ne­ré­vel.

– Mind­ezek­ről fo­gal­mam sincs. Túl­sá­go­san rö­vid ide­ig lát­tam, mi­köz­ben köz­vet­le­nül az ar­com előtt el­sü­tött egy pisz­tolyt. Csak futó be­nyo­mást sze­rez­tem róla.

– Úgy. Szó­val futó be­nyo­mást. Nem az volt vé­let­le­nül a be­nyo­má­sa, hogy egy sza­kál­las fér­fit lát?

– Nem – fe­lel­te Cli­ve.

– He­lyes! Ak­kor ta­lán az, hogy fér­fi­ru­há­ba öl­tö­zött nő volt?

– Az sem.

Far­kas­sze­met néz­tek. Az im­po­záns öl­tö­zé­kű dr. Bland ököl­be szo­rí­tott kéz­zel ha­do­ná­szott.

– Nos, ta­lán jól is van így – mond­ta az­u­tán, le­gyűr­ve in­du­la­ta­it. – Ke­re­sett egy ma­gán­de­tek­tí­vet, aki­ben leg­alább meg­bíz­ha­tunk. Az ör­dög­be is, va­la­ki meg­öl­te az én öreg ba­rá­to­mat. De va­jon ki? És ki fog­ja ezt ne­künk meg­mon­da­ni?

Cli­ve-ot halk to­rok­kö­szö­rü­lés fi­gyel­mez­tet­te te­en­dő­jé­re. Meg­for­dult, és be­mu­tat­ta Mr. Whichert Kate-nek és dr. Bland­nek.

Az ala­csony em­ber­ke a töb­bi­e­ké­hez ké­pest sze­gé­nyes öl­tö­zé­ké­ben nem volt le­nyű­gö­ző je­len­ség. Va­la­mely rej­tett ok­nál fog­va még­is bi­za­lom­ger­jesz­tő volt a meg­je­le­né­se.

– Ör­ven­dek, höl­gyem – mond­ta Whicher, és meg­emel­te ka­lap­ját. Majd dr. Bland felé ha­jolt meg: – Az ön neve is is­me­rős szá­mom­ra, uram. Re­mé­lem, nem vá­ra­koz­tat­tuk meg önö­ket túl­sá­go­san.

– Nem, túl­sá­go­san nem – fe­lel­te Kate. Az­tán, könnyek­kel küsz­köd­ve Cli­ve-hoz for­dult. – Ah­hoz még­is ele­get vár­tunk, hogy meg­tud­junk va­la­mit a mos­to­ha­anyám­ról, és ret­te­ne­te­sen ag­gód­jam ér­ted. Ez ne­ked szól. És ne ha­ra­gudj, hogy el­ol­vas­tam, mert a te ne­ve­det lát­tam raj­ta. Ide volt be­csúsz­tat­va az ajtó alá.

Kate egy cé­du­lát adott át Cli­ve-nak, mely­nek egyik ol­da­lán va­ló­ban a neve állt, a má­si­kon hol­mi macs­ka­ka­pa­rás ce­ru­zá­val. Vic­tor, aki ere­de­ti­leg ka­to­na­tiszt­nek ké­szült, az elő­ke­lő kö­zép­is­ko­la el­vég­zé­se után két évig járt ka­to­nai aka­dé­mi­á­ra, de a he­lyes­írás sza­bá­lya­it nem sa­já­tí­tot­ta el.

„5 per­cet vár­tam öreg­fiú az­tán utá­nad men­tem. Ge­or­get­tel ta­lál­koz­tam szem­ben jött ro­han­va az Ox­ford Stree­ten. Mond­ta, hogy le vagy tar­tóz­tat­va és hogy az ő hi­bá­ja, még sírt is, kér­dé­sem­re azt fe­lel­te, nem tud­ja hogy az öreg meg­halt, és si­kol­to­zott ször­nyen. Azt mond­ta, meg­tud­ná ölni Tresst??? Ki­kí­sé­rem a Bath-Bris­tol Ekszp­ressz­hez, az­tán jö­vök ér­ted, hogy ki­sza­ba­dít­sa­lak, ha még bent ül­nél, re­mé­lem ezt meg­ka­pod, el­né­zést a si­e­tős üze­ne­tért. Üdv. V.”

Cli­ve csak most jött rá, mennyi­re fáj neki, hogy Kate ag­gó­dik érte.

– Á, té­ve­dés az egész. Mint lát­ha­tod, nem tar­tóz­tat­tak le. Várj csak. Atya­úr­is­ten! Csak nem arra gon­dol­tál, hogy gyil­kos­ság vád­já­val tar­tóz­tat­tak le?

– Ma­gam sem tud­tam, mire gon­dol­jak.

– Én sem – mond­ta dr. Bland. Whicher ki­nyi­tot­ta iro­dá­ja aj­ta­ját.

– Meg­kér­het­ném önö­ket, hogy fá­rad­ja­nak be?

Be­lép­tek a hű­vös szo­bá­ba, mely­nek be­ren­de­zé­se mind­össze há­rom egy­sze­rű szék, egy író­asz­tal, egy tölgy­fa szek­rény s egy fek­vő­hely­nek hasz­nált dí­vány volt. Whicher el­vet­te Cli­ve-tól Vic­tor cé­du­lá­ját, át­fu­tot­ta, majd maga is be­lé­pett a töb­bi­ek után.

– Igen, itt lesz a leg­jobb – mond­ta Kate. Whicher­re né­zett. – Mr. Strick­land el­mond­ta teg­nap, hogy el­jön önért, és hogy ez apám kí­ván­sá­ga volt.

– Va­ló­ban? Ez Mr. Da­mon kí­ván­sá­ga lett vol­na? – ki­ál­tott fel dr. Bland. Ar­cát el­fu­tot­ta a pír. – S va­jon mi­ért?

– Nem tu­dom – vont vál­lat Kate. – De azt hi­szem, nem is ér­de­kes. Mr. Whicher, fél há­rom­kor in­dul egy vo­nat. Nem olyan gyors, mint a Bath-Bris­tol exp­ressz, de ne­künk meg­te­szi. El tud­na jön­ni ve­lünk?

– Igen, höl­gyem. Fel­tét­le­nül be­szél­nem kell va­la­ki­vel High Chim­neys­ben. Ad­dig is előbb­re vin­né az ügyet, ha ön és a dok­tor úr fe­lel­né­nek né­hány kér­dé­sem­re.

Whicher hellyel kí­nál­ta Kate-et, de a le­ány nem ült le.

– Kér­dez­zen! – mond­ta.

– Nos, höl­gyem, a hely­zet a kö­vet­ke­ző. Mr. Strick­land be­szá­molt ne­kem min­den­ről, ami teg­nap este a kas­tély­ban el­hang­zott. Már­mint a gyil­kos­ság­gal kap­cso­lat­ban – tet­te hoz­zá gyor­san, ami­kor lát­ta, hogy Kate sze­me ide­ge­sen reb­ben. – Arra vol­nék kí­ván­csi, hogy a nő­vé­ré­hez ha­son­ló­an, ön is a mos­to­ha­any­ját gya­nú­sít­ja-e?

– Mi­vel?

– El­né­zést, ha nyer­sen fo­gal­maz­nék. Gon­dol­ja, hogy Mrs. Da­mon az édes­ap­já­nak gyil­ko­sa?

– Nem, nem hi­szem.

– Hm… – mor­mog­ta Whicher.

– Kate, ked­ve­sem… – kezd­te dr. Bland.

– Kér­dez­zen! – szólt újra Kate. Bar­na sze­me lá­za­san csil­lo­gott.

– Egy-két do­log­ból arra kö­vet­kez­tet­tem – mond­ta men­te­ge­tőz­ve Whicher –, hogy ön nem a mos­to­ha­any­já­ra gya­nak­szik. De tud­ja, nem le­het­tem ben­ne biz­tos. Úgy tű­nik – ké­rem, iga­zít­son ki, ha té­ve­dek –, hogy önök nin­cse­nek va­la­mi jó vi­szony­ban egy­más­sal?

– Igen, egy­szer po­fon ütöt­tem. Most már bá­nom a dol­got. Azért tet­tem, mert gyű­lö­löm, ha gye­rek­nek néz­nek, és sen­ki­től sem tű­röm el, hogy az­zal vá­dol­jon…

– Mi­vel?

-… hogy nem va­gyok nő­i­es. Hogy én nem va­gyok nő­i­es! – Kate el­pi­rult iz­gal­má­ban. – So­sem ked­vel­tem kü­lö­nö­seb­ben. Ér­dek­ből lett az apám fe­le­sé­ge. Az még­is meg­döb­ben­tet, hogy Ce­lia ké­pes­nek tart­ja a gyil­kos­ság­ra. Saj­ná­lom, hogy ak­kor nem tud­tam ural­kod­ni ma­ga­mon. Néha azt hi­szem, Ge­or­get­te sok­kal jobb szí­vű te­rem­tés, mint bár­ki is gon­dol­ná.

– Ak­kor te­hát, höl­gyem, ha va­la­ki önre akar­ná te­rel­ni a gya­nút ezért a bű­nért… Kate til­ta­ko­zó si­kolyt hal­la­tott.

– Nem gon­dol­ja, hogy ez le­het­sé­ges?

– De. Ta­lán igen. Hon­nan tud­hat­nám?

– Ha igen, még­is, kire gon­dol­na?

– Sen­ki­re. Nem tud­nám, kire gon­dol­jak.

– Ami­kor Mr. Strick­land kö­zöl­te önök­kel, hogy High Chim­neys­ben tett lá­to­ga­tá­sá­nak egyik cél­ja az, hogy fe­le­sé­gül kér­je a ke­gyed nő­vé­rét Lord Al­bert Tres­si­der szá­má­ra, a gon­do­lat ugye­bár egyi­kük­nek sem tet­szett?

Dr. Bland in­du­la­to­san fel­kap­ta a fe­jét.

– Kate ked­ve­sem, kény­te­len va­gyok köz­be­szól­ni. Mi­fé­le há­zas­sá­gi aján­lat­ról van itt szó? Hogy­hogy én nem hal­lot­tam róla?

– Ter­mé­sze­tes, hogy nem hal­lott róla! – ki­ál­tott Kate. – Az adott kö­rül­mé­nyek kö­zött Ce­li­á­nak is volt jobb dol­ga, meg ne­kem is, mint hogy ép­pen er­ről be­szél­jünk! – Kate most Cli­ve-ra né­zett. – Ce­li­án és raj­tam kí­vül el­mond­tad még más­nak is?

– A vi­lá­gon sen­ki­nek – fe­lel­te Cli­ve. Dr. Bland ma­gya­rá­za­tot kö­ve­telt, amit rög­tön meg is ka­pott Cli­ve­tól, mi­köz­ben Whicher ár­gus sze­mek­kel fi­gyel­te őket.

– Biz­to­sít­ha­tom, Mr. Whicher – mond­ta Kate –, hogy Ce­lia épp­úgy ki nem áll­hat­ja azt az ön­telt sza­ma­rat, mint én.

– Eb­ben az eset­ben, höl­gyem, nem fo­gom több kér­dés­sel zak­lat­ni. – Az ex­fel­ügye­lő dr. Bland­hez for­dult.

– Re­mé­lem, nem za­var­ja, uram, ha csu­pán a rend ked­vé­ért ön­nek is fel­te­szek né­hány kér­dést. Ugye nem gon­dol­ja ko­mo­lyan, hogy Mr. Strick­land volt a gyil­kos?

– De uram! Ilyes­mit so­sem ál­lí­tot­tam!

– En­ge­del­met, de a lát­szat még­is azt mu­tat­ta. Ma­rad­jon köz­tünk, de azt hi­szem, ön at­tól tart, hogy a gyil­kos olyas­va­la­ki, aki­nek nem lett vol­na sza­bad ilyes­mit el­kö­vet­nie.

– Nem ér­tem, ba­rá­tom. Ilyes­mit sen­ki­nek sem sza­bad el­kö­vet­nie.

– Igaz, uram, na­gyon igaz. Va­la­ki még­is el­kö­vet­te. Dok­tor úr, ugye azt mond­ta, hogy régi ba­rát­ja volt a né­hai Mr. Da­mon­nak?

– Úgy van.

– He­lyes! Na­már­most! Azt sze­ret­ném tud­ni, hogy már rég­óta a há­zi­or­vo­sa volt-e? Ön ke­zel­te az első fe­le­sé­gét? Ön se­gí­tet­te vi­lág­ra a gyer­me­ke­it?

– Nem. Kap­cso­la­tunk ké­sőbb kez­dő­dött. – Dr. Bland in­du­la­to­san fel­ki­ál­tott. – Ha ne­tán arra cé­loz­na, hogy sze­gény Da­mon csa­lád­já­ban több la­bi­lis ideg­ze­tű sze­mély van…

Kate tá­tott száj­jal bá­mult, majd elő­re­jött az író­asz­tal mö­gül.

– De Rol­lo bá­csi! Ki cél­zott ilyes­mi­re?!

– Én nem, ked­ve­sem, és ab­szur­dum is az egész. Fe­lejt­se el.

– De hát azt mond­ta…

– Fe­lejt­se el, Kate.

Whicher elő­húz­ta mel­lény­zse­bé­ből Tress név­je­gyét.

– El­né­zést, dok­tor úr – szó­lalt meg –, még egy kér­dé­sem vol­na. Teg­nap este, köz­vet­le­nül a gyil­kos­ság el­kö­ve­té­se előtt, mi­ért ke­res­te őt olyan buz­gón?

– Őt? Kit?

– Mrs. Da­mont. Ha jól tu­dom, uram, ke­res­te őt, még­hoz­zá olyan­nyi­ra sür­gő­sen, hogy rá­tört Mr. Da­mon­ra a dol­go­zó­szo­bá­já­ban. Va­jon mi oka volt erre?

Dr. Bland vé­gig­mér­te Whichert.

– Ha volt is va­la­mi okom – fe­lel­te ud­va­ri­a­san –, már nem em­lék­szem rá. De akár­mi volt is, Mrs. Da­mon ak­kor már nem volt a ház­ban.

– Igen, mint tud­juk, ak­kor már tá­vo­zott.

– Je­len­ték­te­len do­log le­he­tett, akár­mi volt is…

– Egy pil­la­nat! – szólt Jo­nat­han Whicher. Tress név­je­gyét is­mét a mel­lény­zse­bé­be csúsz­tat­ta, majd elő­húz­ta zseb­órá­ját és fel­kat­tin­tot­ta a fe­de­lét.

– El­né­zést, de föl kell hív­nom a fi­gyel­mü­ket arra, hogy ké­ső­re jár – fel­té­ve, ha el akar­juk érni a fél­hár­mas vo­na­tot. In­nen az ál­lo­má­sig ko­csi­val leg­alább fél­óra, az om­ni­busz en­nél las­súbb. Da­mon kis­asszony! Van-e a házuk kö­ze­lé­ben va­la­mi­lyen ven­dég­fo­ga­dó, ahol szük­ség ese­tén meg­szán­ha­tok?

– Egy­ál­ta­lán nem szük­sé­ges, hogy ven­dég­fo­ga­dó­ba men­jen, ter­mé­sze­te­sen ná­lunk fog meg­száll­ni.

– Na­gyon ked­ves ön­től, höl­gyem, hogy nincs el­len­ve­té­se egy ilyen ma­gam­faj­ta fa­ra­gat­lan fic­kó el­len. Na­gyon kö­szö­nöm. Ta­lán jobb len­ne, ha most ön dr. Bland­del együtt el­in­dul­na az ál­lo­más­ra. Én és Mr. Strick­land ké­sőbb in­du­lunk, de a vo­na­tot el fog­juk érni.

Kate hir­te­len el­bi­zony­ta­la­no­dott, és Cli­ve-ra né­zett.

– Te ugye ve­lünk jössz? – kér­dez­te.

– Ve­le­tek me­gyek, Kate, egé­szen biz­tos.

– Ak­kor nem jö­het­nél…

– Höl­gyem, el­né­zést – szólt Whicher –, elő­ször is még össze kell cso­ma­gol­nom. Má­sod­szor, sze­ret­nék Mr. Strick­land­del né­hány szót vál­ta­ni négy­szem­közt, ígé­rem, hogy nem fog­ja le­kés­ni a vo­na­tot. Bíz­zon ben­nem, höl­gyem.

„És re­mé­lem, én is meg­bíz­ha­tom ben­ned” – gon­dol­ta Cli­ve Strick­land.

Kate is­mét ha­bo­zott.

Nem csi­nált tit­kot ab­ból, hogy sze­re­ti Cli­ve-ot, mint ahogy Cli­ve sem rej­tet­te véka alá ér­zel­me­it. Szi­go­rúbb íté­le­tű em­ber bi­zo­nyá­ra sza­ba­dos­ság­nak mi­nő­sí­tet­te vol­na az ilyes­mit. No és per­sze ott állt kö­zöt­tük dr. Bland, mint maga a meg­tes­te­sült jó mo­dor.

– Sza­bad a kar­ját, ked­ve­sem? – kér­dez­te a dok­tor.

– De…

– Kate! – mond­ta el­lent­mon­dást nem tűrő han­gon dr. Bland.

Az iro­da aj­ta­ja be­zá­rult mö­göt­tük. Whicher sza­po­ra lép­tek­kel jár­kált fel-alá a szo­bá­ban.

– Uram, a hely­zet még rosszabb, mint gon­dol­tam vol­na. Azt hi­szem, még­is­csak jobb lesz, ha el­mon­dom ön­nek ugyan­azt, amit Mr. Da­mon­nak mond­tam au­gusz­tus­ban.

– Hall­ga­tom.

– Mi­vel van va­la­ki High Chim­neys­ben, aki is­me­ri Har­ri­et Pyke gyer­me­ké­nek tit­kát, s mi­vel ezt a sze­mélyt kell kér­dez­nünk…

– Ha el­ke­rül­te vol­na a fi­gyel­mét – ki­a­bált köz­be Cli­ve –, már több íz­ben em­lí­tet­te a dol­got! Azt is mond­ta, hogy már rég ki kel­lett vol­na ta­lál­nom, ki az, ab­ból, amit Mr. Da­mon­tól meg­tud­tam.

– De hát ő is mond­ta már ma­gá­nak, hogy raj­ta kí­vül még va­la­ki tud­ja a tit­kot, nem?

– De igen. Azt hit­tem, ma­gá­ra gon­dol.

– Ó! – mond­ta a má­sik. – Hát per­sze, erre meg én nem gon­dol­tam. De hát ha tő­lem el­te­kin­tünk, csak kell len­ni még va­la­ki­nek. Kép­zel­je ma­gát Mr. Da­mon he­lyé­be – úgy ér­tem, ti­zen­ki­lenc év­vel ez­előtt. Az a szán­dé­ka, hogy ka­kukk­fi­ó­kát fo­gad­jon a csa­lád­ba, a le­he­tő leg­na­gyobb ti­tok­ban. A do­log nem könnyű, de ki­vi­te­lez­he­tő, hi­szen a gye­re­kek kö­zött csak egy-két év kor­kü­lönb­ség van. Az em­ber egy­sze­rű­en át­köl­tö­zik észak­ról az or­szág nyu­ga­ti ré­szé­be, mint ahogy Mr. Da­mon tet­te. Amúgy is szűk ba­rá­ti kö­ré­vel meg­sza­kít­ja a kap­cso­la­tot, írá­sos nyo­ma sem ma­rad az egész­nek, mi­vel nem tör­vé­nyes örök­be­fo­ga­dás­ról van szó. A fe­le­sé­ge ha­lott, a szol­gá­kat el­bo­csá­tot­ta egy ki­vé­te­lé­vel.

Hadd idéz­zem ön­nek Mr. Da­mon sza­va­it pon­to­san úgy, ahogy ön idéz­te ne­kem. „El­bo­csá­tot­tam az egész sze­mély­ze­tet, ki­vé­ve a két iga­zi gyer­me­kem daj­ká­ját.” Nos? A menny­kő­be is! Gon­dol­koz­zék! Hát ki le­het az, aki még is­me­ri a tit­kot?

Cli­ve nyelt egyet.

– A daj­ka – fe­lelt azon­nal. – Mrs. Ca­va­nagh, akit a lá­nyok Cav­vy­nek hív­nak.

– No lám, ugye, hogy ki­ta­lál­ta! Ed­dig nem is gon­dolt rá?

– Hát, nem na­gyon – fe­lel­te Cli­ve. – Mr. Da­mon ha­lá­la óta nem is ta­lál­koz­tam vele. Az iga­zat meg­vall­va, meg­fe­led­kez­tem a lé­te­zé­sé­ről.

– Egy gyil­kos­sá­gi ügy­ben sen­kit sem sza­bad ki­hagy­ni a szá­mí­tás­ból.

– De csak nem gon­dol­ja, hogy… Egy pil­la­nat! Gya­na­kod­ha­tunk Mrs. Ca­va­nagh-re csu­pán azért, mert is­me­ri a tit­kot? Mi­fé­le in­dí­té­ka lett vol­na a gyil­kos­ság­ra?

– Ami azt il­le­ti, volt egy – fe­lel­te Whicher.

– Még­pe­dig?

– Az, amit tel­je­sen vé­let­le­nül idén au­gusz­tus­ban meg­tud­tam.

– Ak­kor is! Ez a sa­va­nyú, ke­net­tel­jes, tisz­te­let­re mél­tó öreg hölgy?

– Sa­va­nyú? Ke­net­tel­jes? Tisz­te­let­re mél­tó? – kér­dez­te Whicher, szem­lá­to­mást él­vez­ve a tár­sal­gást. No igen. Ilyen­nek sze­ret­né mu­tat­ni ma­gát. De ne fe­led­je, hogy Mr. Da­mon mon­dott va­la­mi mást is.

– Mi­ről?

– Har­ri­et Pyke akasz­tá­sá­ról. Az ab­lak alatt re­zes­ban­da vo­nult el nagy csin­nad­rat­tá­val, s egy pil­la­nat­ra el­nyom­ta Whicher hang­ját.

– Nos, Mr. Da­mon so­sem ta­lál­ko­zott Har­ri­et Pyke-kal a tár­gya­lást meg­elő­ző­en. A nő még­is úgy fi­gyel­te őt a vád­lot­tak pad­já­ból, mint aki is­me­ri a tit­ka­it. Nem ezt mond­ta ön­nek?

– De igen, vi­szont el­kép­zel­he­tő, hogy csak a kép­sze­rű­ség ked­vé­ért mond­ta.

– Egy fe­nét… már meg­bo­csát a ki­fe­je­zé­sért! Az a nő va­ló­ban tu­dott egyet-mást Mr. Da­mon éle­té­ről. Da­mon nem is jött rá, hon­nan, ab­ban azon­ban biz­tos volt, hogy Har­ri­et Pyke nem csu­pán ol­vas­ta va­la­hol, mint ahogy ál­lí­tot­ta. Ezt is el­mond­ta ön­nek?

– El.

– És ugye azt is mond­ta, hogy Har­ri­et Pyke jó­zan és szá­mí­tó te­rem­tés volt?

– Igen, de…

– És eb­ben, Mr. Strick­land, Mr. Da­mon­nak iga­za volt. Az a nő bű­nös volt. Ki­lőtt egy egész tá­rat a sze­re­tő­jé­re, majd meg­foj­tot­ta a ko­mor­ná­ját. Ezt hir­te­len fel­in­du­lá­sá­ban cse­le­ked­te. De az­tán volt esze ah­hoz, hogy véd­je ma­gát még a si­ra­lom­ház­ban is. Tud­ta, hogy fel­éb­reszt­he­ti Mr. Da­mon lel­ki­fur­da­lá­sát, ha majd meg­lá­to­gat­ja a New­ga­te-ben. Így is tör­tént. És egy­ál­ta­lán nem a gye­re­ke ér­de­ké­ben tet­te, csak a bő­rét akar­ta men­te­ni. Ami csak­nem si­ke­rült is neki. De még ez­zel sem me­gyünk sem­mi­re, ha­csak nem szerzünk va­la­mi bi­zo­nyí­té­kot…

Whicher itt egy pil­la­nat­nyi szü­ne­tet tar­tott, mint­ha csak a re­zes­ban­dát fi­gyel­né.

– Igen, bi­zo­nyí­té­kot! – is­mé­tel­te el­tű­nőd­ve. – Prin­cess Szín­ház! Al­ham­b­ra! Menny­dör­gés menny­kő! Ta­lán, ha csap­dát ál­lí­ta­nék…

Uram, egye­lő­re fe­lejt­se el, amit mond­tam. Si­es­sen Da­mon kis­asszony és dr. Bland után. Men­je­nek el a fél­hár­mas vo­nat­tal. Én még pár órát Lon­don­ban töl­tök, mert be­szé­dem van egy be­sú­gó­val St. Gi­les­ban, s majd önök után me­gyek, mi­helyt tu­dok.

– De Mr. Whicher!

– Nem bí­zik ben­nem, uram?

– De bí­zom, mi­helyt meg­mond­ja, hogy mi­ért olyan gya­nús Mrs. Ca­va­nagh?

– Ó, per­sze – mor­mog­ta Whicher. – Mary Jane Ca­va­nagh neve több­ször is sze­re­pelt ab­ban a le­vél­ben, ame­lyet Har­ri­et Pyke írt a si­ra­lom­ház­ból, s nem is ok nél­kül. Tud­ja maga, hogy va­ló­já­ban ki ez a Mrs. Ca­va­nagh?

– Nos, ki ő?

Whicher meg­mond­ta. Cli­ve maga elé bá­mult. A kért in­for­má­ci­ót meg­kap­ta ugyan, de nem lett tőle sok­kal oko­sabb.

Oda­lent a re­zes­ban­da to­vább fúj­ta a ma­gá­ét.