9. TALÁLKOZÁS AZ OXFORD STREETEN

– Nem is­me­rem önt, uram – mond­ta Ge­or­get­te, aki hir­te­len meg­állt és meg­for­dult. – Mi­ért kö­vet?

– Pe­dig teg­nap volt sze­ren­csém meg­is­mer­ked­ni ön­nel, Mrs. Da­mon. Még azt is mond­ta, hogy már má­sod­íz­ben ta­lál­koz­tunk.

– Az igaz, hogy Mrs. Da­mon a ne­vem, de ön vagy té­ve­dés ál­do­za­ta, vagy bo­lond. Mi­ért kö­vet, uram? Zak­lat­ni akar?

A szí­nész­nő hang­ja fel­csa­pott.

Ez­zel az egy fegy­ver­rel, gon­dol­ta ke­se­rű­en Cli­ve, nem ké­pes fel­ven­ni a har­cot.

– Mrs. Da­mon, biz­to­sít­ha­tom…

– Én pe­dig biz­to­sít­ha­tom uram, ha té­ve­dett, kész­ség­gel meg­bo­csá­tok ön­nek. Ha azon­ban to­vább­ra sem hagy bé­kén, kény­te­len le­szek rend­őrt hív­ni.

Idá­ig nem egy ele­gáns já­ró­ke­lő ha­ladt el mel­let­tük. Most azon­ban a „rend­őr” szó hal­la­tá­ra, mint­egy va­rázs­ütés­re, né­hány yard­nyi kör­zet­ben meg­tisz­tult kö­rü­löt­tük a jár­da. Az elő­ke­lő já­ró­ke­lők nem fog­ták si­e­tő­sebb­re lép­te­i­ket, s fe­jü­ket sem for­dí­tot­ták el, va­la­hogy még­is el­tűn­tek.

Ge­or­get­te arc­ki­fe­je­zé­se most hir­te­len meg­vál­to­zott. Idá­ig már­tír­póz­ban állt, fel­emelt fej­jel, ár­tat­lan kék sze­mét Cli­ve-ra füg­geszt­ve, gyön­gyös ké­zi­tás­ká­ját mel­lé­hez szo­rít­va. Most azon­ban Cli­ve mögé né­zett.

– Nem! – ki­ál­tot­ta. – Nem!

– De igen – fe­lel­te egy mély, ma­ga­biz­tos hang, me­lyet Cli­ve azon­nal fel­is­mert. – Én nem bo­csá­tok meg neki.

Cli­ve-val egy­for­ma ma­gas, de nála tes­te­sebb fi­gu­ra kö­ze­le­dett ha­tá­ro­zott lép­tek­kel, egy ido­mí­tott tig­ris lép­te­i­vel, aj­kán go­nosz mo­sollyal, a Rath­bo­ne Place 93 fe­lől. Ka­lap­ját hát­ra­tol­ta a fe­jén, mell­ka­sán fe­szült az aszt­ra­hán­gal­lé­ros ólom­szür­ke ka­bát.

Tress szür­ke kesz­tyűs jobb ke­zé­ben ezüst­fe­jű sé­ta­bo­tot szo­ron­ga­tott. Vé­gig­mér­te Cli­ve-ot.

– Úgy – mond­ta meg­nye­rő­en, mint­ha csak most is­mer­né fel –, szó­val Strick­land.

– Tress!

– Már megint a régi trük­kök, mi?

– Nem! – ki­ál­tott Ge­or­get­te, két kéz­zel meg­mar­kol­va ké­zi­tás­ká­ját. Kék sze­mé­ben most őszin­te, mé­lyen em­be­ri ro­kon­szenv tük­rö­ző­dött.

– Mit tud fel­hoz­ni a ment­sé­gé­re, Strick­land?

– Men­jen in­nen. Fi­gyel­mez­te­tem.

– Csak nem? És ha sza­bad tud­nom, mire?

– Je­le­ne­tet akar ren­dez­ni? Itt az ut­cán?

– Maga nem akar, le­fo­ga­dom.

– Ide fi­gyel­jen…

Tress el­vi­gyo­ro­dott sár­gás baj­sza alatt. Fog­so­ra ki­vil­lant.

– Nem akar nyil­vá­nos ve­rést, Strick­land. Ér­tem én. Pe­dig meg­ér­de­mel­né. És meg is kap­ja, most rög­tön.

Tress vil­lám­gyors moz­du­lat­tal fo­gást vál­toz­ta­tott a bo­ton, fel­emel­te és le­súj­tott vele Cli­ve ar­cá­ra. Cli­ve úgy érez­te, szét­rob­ban a düh­től. Fél­re­lé­pett, és tel­jes test­sú­lyát be­le­ad­va már ép­pen gyo­mor­szá­jon vág­ta vol­na Tresst, ami­kor erős ke­zek rán­tot­ták vissza, és fog­ták le hir­te­len.

A bá­mész­ko­dók uj­jon­gá­sa csak­nem el­nyom­ta a két hi­va­ta­los han­got.

– Hohó! – mond­ta a Cli­ve bal kar­ját fogó sza­kál­las rend­őr. – Las­sab­ban a test­tel!

– Hohó! – mond­ta egy­ide­jű­leg a Cli­ve jobb kar­ját fogó sza­kál­las rend­őr. – Mi fo­lyik itt?

– Zak­lat­ta a höl­gyet, uram?

– Nem – fe­lel­te Cli­ve.

– De igen – mond­ta vi­gyo­rog­va Tress.

– Ta­lán kér­dez­zék meg a hölgy­től! – ki­a­bál­ta Cli­ve. A hölgy el­tűnt.

– Zak­lat­ta a höl­gyet vagy sem, uram?

– Hal­lot­ták, hogy a hölgy azt mond­ta, nem? – szólt köz­be Tress.

– Ez igaz – mond­ta az egyik rend­őr. – Ma­rad­jon nyug­ton! – ve­tet­te oda Cli­ve-nak. – Az őr­szo­bá­ra, Tom.

– Utat! – szólt köz­be egy újabb hang. – Utat!

Mind­két rend­őr vi­gyázz­ba vág­ta ma­gát, de Cli­ve-ot nem en­ged­ték el. A szem­lé­lő­dök füttyö­gő, vi­ho­gó cso­port­ján most át­fu­ra­ko­dott egy kö­zép­ko­rú, kö­zép­ter­me­tű, köp­cös, eny­hén him­lő­he­lyes arcú, ko­pot­tas ci­vil ru­há­ja el­le­né­re ha­tó­sá­gi kö­zeg be­nyo­má­sát kel­tő fér­fi.

– Egy höl­gyet zak­la­tott, uram – je­len­tet­te fon­tos­kod­va az egyik rend­őr. – A hölgy min­den bi­zonnyal el­ájult. Min­den­eset­re már nincs itt.

– Hal­lot­tam! Hal­lot­tam! – A him­lő­he­lyes össze­hú­zott szem­mel ta­nul­má­nyoz­ta Cli­ve-ot, majd Tress­hez for­dult. – Fel­je­len­ti ezt az em­bert, uram?

– Igen. – Tress ki­gom­bol­ta fel­ső­ka­bát­ját. – Itt a név­je­gyem.

– Kö­szö­nöm. Rend­ben van, uram. Fiúk, in­du­lás a St. Gi­les-i őr­szo­bá­ra. Vi­gyé­tek.

Bi­zo­nyos hely­ze­tek­ben annyi­ra el­va­kít­ja az em­bert a düh, hogy oko­sabb hall­gat­ni. Cli­ve ek­kor két zaj­ra fi­gyelt fel. Az egyik a St. Gi­les temp­lom ha­rang­ja volt, amely ép­pen de­let ütött, fi­gyel­mez­tet­ve Cli­ve-ot, hogy má­sutt kel­le­ne len­nie, a má­sik meg Tress csen­des, szin­te hang­ta­lan ne­ve­té­se.

Cli­ve egy hir­te­len rán­tás­sal ki akar­ta tép­ni ma­gát a rend­őrök keze kö­zül, de csak annyit ért el, hogy az egyik rend­őr térd­re esett, majd még erő­seb­ben meg­ra­gad­ták Cli­ve kar­ját.

– Jobb, ha nyug­ton ma­rad, Strick­land – je­gyez­te meg kár­ör­ven­dő­en Tress. – Ma­gá­nak itt nincs mon­da­ni­va­ló­ja.

– Ten­ni­va­lóm van, Tres­si­der, és meg is te­szem, ha leg­kö­ze­lebb ta­lál­kozunk. Tress vál­lat vont és fél­re­for­dult.

– Nyu­ga­lom! – ve­tet­te oda a him­lő­he­lyes, majd a bá­mész­ko­dók tö­me­gé­hez for­dult. – Vége a mű­sor­nak. Men­je­nek a dol­guk­ra! In­du­lás!

A leg­töb­ben en­ge­del­me­sen el is in­dul­tak. Csak a nyo­mor­ta­nyák leg­roz­zan­tabb alak­jai kö­vet­ték a kis me­ne­tet a St. Gi­les’s High Street irá­nyá­ba.

– Nos, fiam? – kér­dez­te fenn­han­gon Cli­ve-tól a him­lő­he­lyes. – Ha van va­la­mi mon­da­ni­va­ló­ja, hall­ga­tom.

– Ami azt il­le­ti… – kezd­te li­heg­ve Cli­ve, meg­tor­pant, s ez­zel meg­ál­lás­ra kész­tet­te a töb­bi­e­ket is –, van ép­pen mit mon­da­nom. Va­ló­ban kö­vet­tem Mrs. Da­mont. De ez min­den. Pil­la­nat­nyi­lag egy Whicher nevű em­ber­rel kel­le­ne tár­gyal­nom egy gyil­kos­ság­ról, amit teg­nap kö­vet­tek el Berk­shire-ben. Mi­ért nem in­té­zik el egy füst alatt azt is? Ennyi erő­vel ta­lán azért is le­tar­tóz­tat­hat­ná­nak.

A him­lő­he­lyes fér­fi szem­be­for­dult vele.

– Mond­jon, amit akar – sut­tog­ta men­te­ge­tőz­ve –, de na­gyon ké­rem, ne el­len­kez­zen, míg az őr­szo­bá­ra nem érünk. Nem sze­ret­ném, ha bár­ki meg­tud­ná, hogy csak a lát­szat ked­vé­ért tar­tóz­tat­tuk le. Én va­gyok Whicher.

Egy hor­dók­kal meg­ra­kott sö­rös­ko­csi ha­ladt zöty­kö­lőd­ve a kö­ve­ze­ten. Cli­ve, még min­dig zi­hál­va, le­né­zett az előt­te álló Whicher­re.

A kis cso­port sze­ren­csé­sen meg­ér­ke­zett egy fel­há­bo­rí­tó­an mocs­kos ut­cán át a temp­lom ár­nyé­ká­ban meg­hú­zó­dó őr­szo­bá­ra, mi­köz­ben Cli­ve, csu­pán a lát­szat ked­vé­ért, ta­nú­sí­tott még némi el­len­ál­lást. Mi­után be­lép­tek, mind­két rend­őr el­en­ged­te Cli­ve kar­ját, s a sza­kál­las ar­cok­ra szé­les mo­soly ült.

– El­né­zést, uram – mond­ta az egyik rend­őr, mi­köz­ben elő­hú­zott egy szé­ket a „le­tar­tóz­ta­tott” szá­má­ra.

– El­né­zést, uram – tet­te hoz­zá a má­sik. – Whicher ex­fel­ügye­lő régi jó ba­rá­tunk. Úgy ítél­te meg a hely­ze­tet, hogy a baj­szos úri­em­ber rosszat akar ön­nek, s még min­dig jobb, ha így in­tézzük el a dol­got. Azért sze­ren­cse, hogy az őr­mes­ter nincs itt.

– Hm! – Cli­ve mind­össze ennyit mon­dott, az­zal le­ült.

– Nos… – lé­leg­zett fel Mr. Whicher, im­már vi­dá­mabb han­gu­lat­ban –, ez­zel hát meg­vol­nánk.

Iga­zán vi­dám­nak per­sze nem ne­vez­het­nénk Jo­nat­han Whicher han­gu­la­tát.

Fe­jét fél­re­hajt­va Cli­ve-ot fi­gyel­te, s gond­ter­hel­ten rán­col­ta hom­lo­kát, mint aki egy ne­héz szám­tan­pél­da meg­ol­dá­sán töri ép­pen a fe­jét.

– El­né­zé­sét kell kér­nem, uram – men­te­ge­tő­zött –, ezért a kel­le­met­len­sé­gért. Most bi­zo­nyá­ra kis­sé bo­lond­nak tart vagy an­nál is rosszabb­nak. De tör­té­ne­te­sen hal­lot­tam, amint ez az úri­em­ber – ez­zel fel­mu­tat­ta Tress név­je­gyét – az ön ne­vét ki­ált­ja. Kis játsz­mám ta­lán más vé­get ér, ha vált­ha­tok né­hány szót a hölggyel. Az még csak meg sem for­dult a fe­jem­ben, hogy Mrs. Da­mon is oly hir­te­len tá­vo­zik.

Cli­ve fel­ug­rott a szék­ből.

– Fel­ügye­lő úr! – kezd­te.

– Stop! – emel­te ke­zét til­tó­lag Whicher. – Ha meg­en­ge­di, uram, job­ban sze­ret­ném, ha nem hív­na fel­ügye­lő­nek. Még Char­ley Fi­eldnek is kel­le­met­len­sé­ge tá­madt ilyes­mi­ből, pe­dig ő an­nak rend­je és mód­ja sze­rint ment nyug­díj­ba a rend­őr­ség kö­te­lé­ké­ből, nem mon­dat­ták le úgy, mint en­gem.

– Ak­kor hát mi­nek ne­vez­zem?

– Ezt önre bí­zom. Per­sze ne­kem mind­egy. Bár­mi­lyen név meg­te­szi, ami nem zár­ja ki, hogy van va­la­mi a ko­po­nyám­ban.

– Hagy­juk – mond­ta Cli­ve, gá­tat vet­ve a fö­lös­le­ges tár­sal­gás­nak. – Is­me­ri Mrs. Da­mont?

– Mond­hat­ni.

– És is­me­ri az én ne­ve­met is. Esze­rint meg­kap­ta az üze­ne­te­met?

– Igen, meg­kap­tam – mo­soly­gott ke­se­rű­en Whicher. – Saj­ná­lom, hogy nem ta­lált az iro­dám­ban. De Mr. Da­mon ha­lá­lá­ról már előbb ér­te­sül­tem. Ezért is nem vol­tam ott. A hírt ma reg­gel meg­táv­ira­toz­ták a Scot­land Yard­ra, s egy ba­rá­tom úgy gon­dol­ta, hogy en­gem is ér­de­kel­ni fog a do­log.

– Re­mé­lem, csak­ugyan ér­de­kel­te.

– Több ez, mint ér­dek­lő­dés – mond­ta Jo­nat­han Whicher, és le­vet­te a ka­lap­ját. – Le­het, hogy ez meg­le­pi önt, uram, de Mr. Matt­hew Da­mon az egyik leg­ne­me­sebb szí­vű em­ber volt, akit is­mer­tem. Na­gyon nem szí­ve­sen gon­do­lok rá, hogy rész­ben én is fe­le­lős va­gyok a ha­lá­lá­ért.

– Maga mon­dott Mr. Da­mon­nak va­la­mit, ugye? És­pe­dig há­rom, hó­nap­pal ez­előtt?

– Igen – fe­lel­te Whicher, és fel­tet­te a ka­lap­ját.

– És azt is tud­ja, hogy a két Da­mon lány kö­zül me­lyik Har­ri­et Pyke lá­nya?

Cli­ve csak jó­val ké­sőbb ér­tet­te meg, mi­ért vá­gott olyan el­ké­pedt ar­cot a fel­ügye­lő.

Most meg­szó­lalt az egyik rend­őr.

– Mr. Whicher, Tom és én szol­gá­lat­ban va­gyunk. Azt hi­szem, jobb, ha me­gyünk. Önök ma­rad­ja­nak itt, amíg a kí­ván­csis­ko­dók el nem tűn­nek in­nen. – Majd Cli­ve-hoz for­dult:

– Re­mé­lem, uram, nem sér­tet­tük meg?

– Per­sze hogy nem!

Olyan­nyi­ra nem, hogy némi pénz is gaz­dát cse­rélt. A két rend­őr sza­lu­tált, és elé­ge­dett kun­co­gás­sal ki­ma­sí­ro­zott a szo­bá­ból. Cli­ve-on és Whiche­ren kí­vül csak egy har­ma­dik rend­őr ma­radt az őr­szo­bán, a má­sik ket­tő­höz ha­son­ló­an sza­kál­las, ámde si­sak­ta­lan. Bé­ké­sen pi­páz­va ült egy szé­ken a cel­lák aj­ta­já­hoz kö­zel, s a Mor­ning Post-ot ol­vas­ta.

– Nos? – kezd­te újra Cli­ve. – Meg­mon­da­ná, hogy Ce­lia vagy Kate Har­ri­et Pyke lá­nya?

– Nem, uram. Ugyan­is nem tu­dom – fe­lel­te Whicher. – És alig­ha le­het­sé­ges, hogy ezt én mond­tam vol­na meg Mr. Da­mon­nak, hi­szen ő, ugye­bár, úgy­is tud­ta. Van azon­ban High Chim­neys­ben még va­la­ki, aki tud­ja.

Az őr­szo­ba nyo­mott le­ve­gő­je va­ló­ság­gal foj­to­gat­ta Cli­ve-ot.

– Fel­ügye­lő úr… El­né­zést, Mr. Whicher, a reg­ge­li üze­ne­tem­ben el­ma­gya­ráz­tam, mi­ért va­gyok itt.

– Így van, uram.

– Mr. Da­mon ma dél­után négy­kor akart ta­lál­koz­ni ön­nel. Gon­do­lom, meg­kap­ta a táv­ira­tát?

– Va­ló­ban.

– Mr. Da­mon sza­va­mat vet­te, hogy­ha bár­mi tör­tén­ne vele…

– Egy pil­la­nat! – szólt köz­be Whicher. – Te­hát szá­mí­tott rá, hogy tör­té­nik vele va­la­mi?

– Igen. Volt egy re­vol­ver – az a re­vol­ver – az író­asz­ta­la fi­ók­já­ban. Egy dr. Bland nevű tanú ál­lí­tá­sa sze­rint két hete vet­te. Ez nem arra mu­tat, hogy csa­lád­já­nak va­la­me­lyik tag­ját gya­nú­sí­tot­ta vol­na.

Whicher eköz­ben me­re­ven né­zett Cli­ve ar­cá­ba. Egyik ke­zé­vel ap­ró­pénzt csör­ge­tett a zse­bé­ben, a má­sik­kal Tress név­jegy­kár­tyá­já­ra ne­he­ze­dett.

– Mr. Da­mon, mint mon­dom, sza­va­mat vet­te – foly­tat­ta Cli­ve –, hogy­ha bár­mi tör­té­nik vele, én jö­vök el he­lyet­te a ma dél­utá­ni ta­lál­ko­zó­ra. Most én sze­ret­ném meg­bíz­ni önt a gyil­kos ki­nyo­mo­zá­sá­val. Akár­mi­lyen árat kér érte, meg­adom.

– Kö­szö­nöm, uram, el is fo­ga­dom. Nem ta­ga­dom, hogy szük­sé­gem van rá. De ta­lán nem lesz olyan ne­héz mun­ka, mint ami­lyen­nek lát­szik.

– Csak­ugyan? És mi­ért nem?

– Mert azt hi­szem, már­is sej­tem, ki a gyil­kos. Egy pil­la­nat­ra kan­dal­ló­tűz vil­lant a szo­ba fa­lán.

– Ó, nem rend­őr­mun­ká­val ju­tot­tam a kö­vet­kez­te­tés­re – mond­ta a him­lő­he­lyes arcú Whicher. – Nem agy­mun­ká­val jöt­tem rá, saj­nos! Au­gusz­tus­ban kap­tam egy vé­let­len in­for­má­ci­ót, ennyi az egész. An­nak alap­ján kö­vet­kez­te­tek.

– Ak­kor hát ki a gyil­kos?

– Hmm… – hüm­mö­gött Whicher, mi­köz­ben fel-alá sé­tált a szo­bá­ban. – Ha meg­en­ge­di, ezt egye­lő­re meg­tar­tom ma­gam­nak, rész­ben azért, mert le­het, hogy té­ve­dek, rész­ben pe­dig azért, mert a Scot­land Yard­ra ér­ke­zett tá­vi­ra­ton kí­vül sem­mi­lyen in­for­má­ci­ó­val nem ren­del­ke­zem. An­nak ide­jén, a Road Hill-i gyil­kos­ság nyo­mo­zá­sa so­rán el­kö­vet­tem egy hi­bát. Éle­tem leg­na­gyobb hi­bá­ja volt. Le­tar­tóz­tat­tam Cons­tance Ken­tet ele­gen­dő bi­zo­nyí­ték nél­kül, s ez­zel tönk­re­tet­tem ma­ga­mat. Pe­dig az a lány bű­nös volt. Nos, meg­le­het, hogy most egy má­sik lány a bű­nös.

– A fene vi­gye el, de rossz itt a le­ve­gő! – fa­kadt ki Cli­ve, ide­ge­sen rán­ci­gál­va a gal­lér­ját. Jo­nat­han Whicher ész­re­vét­le­nül ta­nul­má­nyoz­ta.

– No de nem trak­tá­lom to­vább a ma­gam ba­já­val, uram, lá­tom, van elég baja egy bi­zo­nyos fi­a­tal hölgy mi­att.

– Eb­ben té­ved, Mr. Whicher. Nincs vele sem­mi ba­jom, és nincs sem­mi ké­te­lyem.

A má­sik mély lé­leg­ze­tet vett, te­nye­rét még ak­kor is Tress név­je­gyén tar­tot­ta.

– Sze­ret­ném, ha át­jön­ne ve­lem az iro­dám­ba, uram, és el­me­sél­né, mi tör­tént teg­nap este. És­pe­dig – ha nincs el­le­ne ki­fo­gá­sa – még mi­előtt le­men­nénk High Chim­neys­be és nya­kon csíp­nénk azt az il­le­tőt, aki­től meg­tud­hat­juk a tel­jes igaz­sá­got. Ma ugye­bár sem­mi kü­lö­nös nem tör­tént?

– High Chim­neys­ben nem. Itt azon­ban igen. Merő vé­let­len­ség­ből meg­lát­tam Mrs. Da­mont az ut­cán, s kö­vet­tem a Prin­cess Szín­ház­ba. Ta­nú­ja vol­tam, hogy bi­zony­ta­lan idő­re át­nyúj­tott meg­őr­zés­re egy öl­tö­zet ru­hát – egy gyil­kos ru­há­ját. Hal­lot­tam egy cél­zást arra, hogy egy bi­zo­nyos ifjú höl­gyet – akit nem ne­ve­zett meg – ta­po­só­ma­lom­ra ítél­nek, ha el­kap­ják.

So­sem le­het tud­ni, mi hagy hi­de­gen és mi döb­bent meg egy má­sik em­bert.

Whicher ál­ta­lá­ban nem mu­tat­ta ki ér­zel­me­it, még a hang­ját is rit­kán emel­te fel. Ami­kor azon­ban el­hang­zott a „ta­po­só­ma­lom” szó, Cli­ve ész­re­vet­te, hogy a haj­da­ni fel­ügye­lő össze­rez­zen, s ez őt is még job­ban nyug­ta­la­ní­tot­ta.

– Uram – szólt Whicher, és gyen­gé­den meg­ko­cog­tat­ta Cli­ve mell­ka­sát –, azt ja­va­so­lom, kezd­je el a tör­té­ne­tet most, és me­sél­je el út­köz­ben. Nem­csak a Prin­cess Szín­ház­ban tör­tén­te­ket, ha­nem az egé­szet ele­jé­től a vé­gé­ig.

Tá­vo­zá­su­kat si­et­tet­te egy idős, de­lí­ri­u­mos hölgy, aki si­kol­toz­ni kez­dett az egyik cel­lá­ban, va­la­mint egy dü­hös zseb­tol­vaj s egy so­vány­ka, kol­du­lá­sért le­tar­tóz­ta­tott, gyer­me­két szop­ta­tó anya, akik szin­tén ki­vet­ték ré­szü­ket a zsi­bon­gás­ból.

Cli­ve meg mert vol­na rá es­küd­ni, hogy a fé­lig tö­rött cel­la­ab­la­kon át lát­ta egy ol­dal­sza­kál­las fér­fi ár­nyé­kát is, aki meg­té­vesz­té­sig em­lé­kez­te­tett a né­hai Mr. Da­mon­ra.

Úgy vá­gott neki az Ox­ford Street­nek, mint a vil­lám, a kur­ta lábú Whicher alig győz­te az ira­mot.

Cli­ve be­le­kez­dett a tör­té­net­be. Rend­re el­me­sél­te, mi tör­tént a kas­tély­ban. A be­szél­ge­té­se­ket, ame­lye­ket foly­ta­tott, s me­lyek­nek ta­nú­ja volt, va­la­mint a maga el­gon­do­lá­sai kö­zül mind­azt, amit egy­ál­ta­lán em­lí­tés­re mél­tó­nak tar­tott.

A him­lő­he­lyes arc egy­re in­kább el­ko­mo­rult.

– Az ör­dög­be is! Sem­mi két­ség, uram, hogy nem kis mér­ték­ben fe­le­lős va­gyok a ha­lá­lá­ért.

– Hogy­hogy? Mit mon­dott Mr. Da­mon­nak há­rom hó­nap­pal, ez­előtt?

– Ne ha­ra­gud­jon, uram, de arra kér­ném, foly­tas­sa in­kább.

Pár lé­pés­sel a Pant­he­on előtt – Whicher ja­vas­la­tá­ra – be­tér­tek egy ven­dég­fo­ga­dó­ba ebé­del­ni. A ned­ves, cel­la­sze­rű pin­ce­he­lyi­ség­ben igen rossz ebé­det et­tek, mi­köz­ben Cli­ve össze­vissza ivott, Whicher pe­dig csön­de­sen szür­csöl­get­te a maga vi­ze­zett bran­dy­jét.

– Uram! Fenn­tart­ja, hogy Mr. Da­mon pon­to­san ezt mond­ta ma­gá­nak? Szó sze­rint?

– Fenn­tar­tom. Szó sze­rint. És ez min­den, ami teg­nap este High Chim­neys­ben a gyil­kos­ság­gal kap­cso­lat­ban el­hang­zott. Maga vi­szont nem tud­ja, hogy Ce­lia vagy Kate Har­ri­et Pyke lá­nya. Nos, tud­ja mit? Sze­rin­tem ennyit sem szá­mít, me­lyi­kük az.

– Ó! – mor­mog­ta a tár­sa.

– El­te­kint­ve az örök­lött el­me­baj­tól, egy­sze­rű­en nem hi­szek ab­ban, hogy a gyil­kos haj­la­mot örö­köl­ni le­het. Ha egy gyer­mek sze­gény­ség­ben, erő­szak és fé­le­lem kö­ze­pet­te ne­vel­ke­dik, könnyen pros­ti­tú­ci­ó­ra adja ma­gát, ha nem akar éhez­ni, és könnyen gyil­kol, ha egyéb­re is vá­gyik – akár­mi­lyen le­gyen is egyéb­ként a gyer­mek. És ha ugyan­ez a gyer­mek jó­mó­dú ott­hon­ban nő fel, még csak eszé­be sem jut ilyes­mi.

– Ma­gunk kö­zött le­gyen mond­va, uram, de ne­kem is ez a vé­le­mé­nyem. Ki­vé­te­lek azon­ban min­dig akad­nak.

– Má­sod­szor – mond­ta Cli­ve, és az asz­tal­ra csa­pott – fe­le­sé­gül aka­rom ven­ni Kate Da­mont, és fe­le­sé­gül is ve­szem, ha neki nincs el­le­ne ki­fo­gá­sa. Akár­ki le­gyen is a gyil­kos, bi­zo­nyos va­gyok ben­ne, hogy nem ő az.

– Ma­rad­jon köz­tünk ez is, én is biz­tos va­gyok ben­ne.

– Kö­szö­nöm, Mr. Whicher!

– Egy pil­la­nat! – emel­te fel uj­ját fi­gyel­mez­te­tő­en. Whicher. – Le­het, hogy még meg kell vál­toz­tat­nunk ezt a vé­le­mé­nyün­ket. Nem vár­hat­ja el az or­vos­tól, hogy di­ag­nó­zist ad­jon, mi­előtt lát­ta vol­na a be­te­get. De et­től el­te­kint­ve, egyet­ér­tek ma­gá­val.

– Nos! Mr. Da­mon jo­gász lé­vén, bi­zo­nyá­ra ha­gyott vég­ren­de­le­tet, s el­kép­zel­he­tő, hogy eb­ben em­lí­tést tesz a fo­ga­dott gyer­mek­ről. Vagy akár egy csa­lá­di bib­li­á­ban is ta­lál­ha­tunk erre vo­nat­ko­zó be­jegy­zést…

– Hm, ez­út­tal nem két­lem.

– Egyéb­ként, ha már itt tar­tunk – mond­ta Cli­ve szá­raz to­rok­kal –, szük­sé­ges, hogy Kate vagy Ce­lia is tud­jon er­ről a do­log­ról? Én már arra gon­dol­tam, hogy meg­bí­zom Kate-ben, és el­áru­lom neki a tit­kot. De nem vol­tam ké­pes arra, hogy ilyen meg­ráz­kód­ta­tást okoz­zak neki, ar­ról nem is be­szél­ve, hogy Ce­lia mi­lyen ne­he­zen vi­sel­né el. Ha a rend­őr­ség­nek nem jut tu­do­má­sá­ra a do­log, mi­ért ne ma­rad­hat­na köz­tünk?

– Ma­rad­hat, uram. Sőt azt hi­szem, így len­ne a leg­jobb.

– Kö­szö­nöm, na­gyon kö­szö­nöm.

– Uram, uram! Mi­ért ilyen iz­ga­tott? Ké­rem, nyu­god­jék meg! Meg­tart­hat­juk ma­gunk­nak a tit­kot, fel­té­ve, ha meg­fe­le­lő vá­laszt kap­tunk a kér­dé­se­ink­re at­tól a sze­mély­től, aki raj­tunk kí­vül is­me­ri az igaz­sá­got.

– Az is­ten sze­rel­mé­re, Mr. Whicher, ki az a sze­mély?

– Nem jött még rá? – Whicher tű­nőd­ve tá­masz­tot­ta fe­jét a pin­ce fa­lá­nak. – Néz­ze, én nem va­gyok mű­velt em­ber. De fel­szed­tem egyet-mást, s a régi szép idők­ben erre szük­sé­gem is volt, ha ne­mes­urak­kal akar­tam szót ér­te­ni. Mond­ja csak, uram, ön ugyan­az a Cli­ve Strick­land, aki foly­ta­tá­sos re­gényt írt a Ka­len­dá­ri­um-ba Ha a ha­lál­nak csap­szé­ke vol­na… cím­mel? Ol­vas­tam. Maga írta?

– Igen – fe­lel­te kis­sé meg­lep­ve Cli­ve. – Mi­ért kér­di?

– Bo­lond­ság, tud­ja, csak bo­lond­ság. A cím­nek nem sok köze volt az ön me­sé­jé­hez, még­sem megy ki a fe­jem­ből. „Ha a ha­lál­nak csap­szé­ke vol­na…” Az­óta is ül­döz, ahogy mon­da­ni szok­ták.

– Ül­döz en­gem is. Azért ad­tam neki ezt a cí­met. Egy régi bal­la­da első sora. De hogy jön ez most ide?

– Se­hogy. Sem­mi köze Mr. Da­mon meg­gyil­ko­lá­sá­hoz.

Cli­ve rá­bá­mult.

– Egy­va­la­mi­hez – foly­tat­ta elő­re­ha­jol­va Whicher – még­is van köze. Ab­ból a tör­té­net­ből úgy vet­tem ész­re, hogy ma­gá­ból egész jó de­tek­tív len­ne. Most már biz­tos va­gyok ben­ne. Pél­dá­ul: tud­ni sze­ret­né, ki ölte meg Mr. Da­mont?

– Igen. – Cli­ve nagy ne­he­zen fe­gyel­mez­te ma­gát. – Azt hi­szem, már cé­loz­tam erre.

– De hát Mr. Da­mon meg­mond­ta ön­nek, ki akar­ja meg­öl­ni! Leg­alább­is azt hit­tem, hogy meg­mond­ta. Csak ép­pen nem volt egé­szen ma­gá­nál az ön el­be­szé­lé­se sze­rint. Pél­dá­za­tok­ban be­szélt, mint a jo­gá­szok ál­ta­lá­ban. Jött egyik pél­dá­zat a má­sik után, de ma­gya­ráz­ni az­tán épp a fő­dol­got nem ma­gya­ráz­ta meg.

– Mert nem volt rá ide­je! A fő­dol­got nem is mond­hat­ta meg!

– Uram, a fő­dol­got leg­alább hár­man el­mond­ták már ön­nek.

Cli­ve fel­emel­ke­dett, ke­zé­be fog­ta a ka­bát­ját és a ka­lap­ját.

Fe­jen­ként hat pen­nyt fi­zet­tek az ebé­dért (ó, bol­dog idők!) és egy shil­lin­get az ita­lért. Cli­ve egy fél­ko­ro­nást tett az asz­tal­ra, ma­gá­ra rán­gat­ta a ka­bát­ját, s kö­zö­nyös­nek szánt han­gon meg­szó­lalt:

– Mr. Whicher, meg­ér­tem, ha vo­na­ko­dik a ha­tá­ro­zott vé­le­mény­nyil­vá­ní­tás­tól, mi­előtt még be­szélt vol­na a maga ta­nú­já­val High Chim­neys­ben. Le­gyen csak óva­tos! De nem sze­ret­ném, ha blöf­föl­ne. Meg­ké­rem, ha el­kezd va­la­mit, fe­jez­ze is be, vagy akár el se kezd­je.

– Uram, le­gyen nyu­godt, sem­mi ok az ag­go­da­lom­ra.

– Sze­rin­tem – for­tyant föl Cli­ve – az ag­go­da­lom­ra min­den ok meg­van! Kö­ves­sen!

Fel­ro­bo­gott a lép­csőn, el a bor­bély­üz­let előtt, majd fel egy má­sik ko­szos lép­csőn a Pant­he­on mel­let­ti ház­ban. A Jo­nat­han Whicher iro­dá­ja előt­ti lép­cső­for­du­lót gáz­lám­pa vi­lá­gí­tot­ta meg.

– Eb­ben a pil­la­nat­ban ju­tott eszem­be – foly­tat­ta Cli­ve, mi­kor lép­te­ket hal­lott fönt­ről –, hogy már jócs­kán el­múlt egy óra. Erre én be­ülök nagy ké­nyel­me­sen egy ven­dég­lő­be, ho­lott ti­zen­ket­tő­kor itt hagy­tam egy ba­rá­to­mat, hogy vár­jon meg! Azt azon­ban nem gon­dol­tam vol­na, hogy még itt lesz.

Vic­tor azon­ban nem volt ott.

He­lyet­te ott volt Mr. Rol­lo Thomp­son Bland és még va­la­ki. S mi­helyt Cli­ve meg­pil­lan­tot­ta azt a még­va­la­kit, min­den dühe egy­sze­ri­ben el­pá­rol­gott.

– Kate! – mond­ta. – Té­ged meg mi szél ho­zott erre?