17. EGY PAPÍRVÁGÓ KÉS ELTÖRIK

– Még hogy Kate? Meg­őrült?

– Hogy meg­őrül­tem-e? – ki­ál­tot­ta Ce­lia. A tea­üst sí­pol­ni kez­dett a tű­zön. Cli­ve mint­egy fél­álom­ban hal­lot­ta, amint a víz túl­csor­dul és a tűz­re fröccsen. Fel­csa­pott a gőz. Cli­ve fel­kap­ta az üs­töt, és dü­hö­sen az áll­vány­ra csap­ta. Kül­ső szem­lé­lő szá­má­ra fe­nye­ge­tő­nek tűn­het­tek a moz­du­la­tai. Ce­lia hát­ra is hő­költ.

– Egy pil­la­nat! – mond­ta. – Ezt csak azért mond­tam el ma­gá­nak, mert sze­re­ti Kate-et. Maga az­zal a ne­vet­sé­ges há­zas­sá­gi aján­lat­tal jött a kas­tély­ba. Va­jon mi min­dent je­lent ez? Kate már gye­rek­ko­rá­ban könnyel­mű volt… Ezt most már nyil­ván maga is tud­ja. Hal­lot­ta, ami­kor olyan utál­koz­va be­szélt Lord Al­bert Tres­si­der­ről. Nem ta­lál­ta túl­zott­nak ezt az utá­la­tot?

– Miss Da­mon…

– Ne sza­kít­son fél­be! – ki­ál­tot­ta Ce­lia. – Maga be­szél­te rá Kate-et, hogy szök­je­nek meg High Chim­neys­ből, vagy Kate be­szél­te rá ma­gát?

– Mit szá­mít ez?

– Re­mé­lem, sem­mit. Bár­csak úgy vol­na!

– Hogy érti ezt?

– Vé­gig­hall­gat, és nem üt meg, ha el­mon­dom, ami­re gon­do­lok? – kér­dez­te Ce­lia.

– Eszem­ben sincs meg­üt­ni önt, Miss Da­mon!

Ce­lia még­is hát­ra­lé­pett, így né­zett szem­be Cli­ve-val, aki a kan­dal­ló mel­lett állt, düh­től és fé­le­lem­től ki­szá­radt to­rok­kal. Ce­lia a ka­ros­szék mögé sur­rant, mely a kis asz­tal­ka mö­gött állt. Az asz­tal­kán az ele­gáns te­ás­kész­let mel­lett egy fa pa­pír­vá­gó kés he­vert, amely sú­lyos tőrt után­zott.

A szo­ba las­san be­sö­té­te­dett. Ce­lia an­nak a fal­nak állt hát­tal, ame­lyen a köny­ves­pol­cok vol­tak, s amely­ből a be­já­ra­ti ajtó és az ebéd­lő aj­ta­ja is nyí­lott.

Ce­lia meg­kö­szö­rül­te a tor­kát.

– Az apá­mat ket­ten öl­ték meg, egy nő és egy ma­gas fér­fi. Össze­es­kü­vést szőt­tek el­le­ne. Nem, ne szól­jon köz­be!

Cli­ve nem szólt egy szót sem.

– Mind­ket­ten el­ját­szot­ták a sze­re­pü­ket, két egy­mást kö­ve­tő este. Mind­ket­tő­jü­kön ugyan­olyan ruha volt, mi pe­dig azt hit­tük, hogy egy és ugyan­azon em­ber­ről van szó. Ez azért volt így, hogy el­te­rel­jék egy­más­ról a gya­nút. Igen oko­san meg volt ez szer­vez­ve.

Ce­lia meg­emel­te a hang­ját.

– Pé­ne­lo­pé!

Tíz, örök­ké­va­ló­ság­nak tűnő má­sod­perc telt el, míg vég­re ki­nyílt az ebéd­lő aj­ta­ja, s fel­buk­kant Pé­ne­lo­pé Bur­ba­ge csú­nya arca.

– Pé­ne­lo­pé, ked­ves! – ki­ál­tott Ce­lia anél­kül, hogy rá­né­zett vol­na. – Hét­főn fél ti­zen­ket­tő­kor, ami­kor ha­za­tért az elő­adás­ról, lá­tott va­la­kit a lép­csőn. Min­den­ki más ágy­ban volt már. Ugye azt mond­ta teg­nap Mus­well fel­ügye­lő­nek, hogy egy fér­fi­ru­há­ba öl­tö­zött nőt lá­tott?

– És ha va­ló­ban azt lá­tott – szólt köz­be Cli­ve –, mit bi­zo­nyít ez? Kü­lön­ben is, ezt ne­kem is el­mond­ta Miss Bur­ba­ge teg­nap, tu­dok róla. De mit bi­zo­nyít ez?

– Pé­ne­lo­pé!

– Igen, Miss Ce­lia?

– A hú­go­mat lát­ta ak­kor?

– Nem tu­dom, Miss Ce­lia. Is­ten a ta­núm, hogy…

– Még­is, mit gon­dol, ki volt az?

– Én iga­zán…

– Men­jen vissza az ebéd­lő­be, Pé­ne­lo­pé, és csuk­ja be az aj­tót!

Pé­ne­lo­pé örült, hogy me­ne­kül­het. Az ajtó na­gyot csat­tant a meg­ve­te­me­dett ke­ret­ben, amint be­csap­ta maga után.

– Te­hát egy nő állt ott fér­fi­ru­há­ban – mond­ta Ce­lia –, és­pe­dig ki­zá­ró­lag az­zal a cél­lal, hogy meg­mu­tas­sa ma­gát Pé­ne­lo­pé­nak. De va­jon mi­ért! Ez itt a kér­dés. Azért, hogy min­den­ki azt higgye: a be­tö­rő fér­fi, még­hoz­zá egy fér­fi a ház­ból, hi­szen kí­vül­ről sen­ki sem jö­he­tett be az­nap este.

Más­nap este meg­öl­ték az apá­mat. Mr. Strick­land, maga lát­ta azt az em­bert, aki a lö­vést le­ad­ta: lát­ta szem­től szem­be, mert a gyil­kos így akar­ta. És, leg­alább­is má­sok­tól úgy tu­dom, maga azt ál­lít­ja, hogy ez az em­ber fér­fi volt. Így van?

– Igen, va­ló­ban ezt mond­tam. Ak­kor még ez volt a vé­le­mé­nyem.

– Hát per­sze hogy ez volt a vé­le­mé­nye! – ki­ál­tott Ce­lia. – Ugyan­is ket­ten vol­tak! Me­redt te­kin­tet­tel foly­tat­ta.

– Hét­fő este, ami­kor sen­ki sem ha­tol­ha­tott be kí­vül­ről a kas­tély­ba, Kate el­ját­szot­ta egy ma­gas fér­fi sze­re­pét. A lép­cső te­te­jén állt, jó­val Pé­ne­lo­pé feje fe­lett, s így nyil­ván­va­ló, hogy az ma­gas­nak lát­ta őt a gyer­tya fé­nyé­ben. Kedd este, ami­kor Kate ve­lem volt, és a gyil­kos­ság idő­pont­já­ra úgy­ne­ve­zett ali­bi­vel ren­del­ke­zett, be­en­ge­dett egy ide­gent a ház­ba, majd mi­után az tá­vo­zott, be­zár­ta utá­na azt az aj­tót vagy ab­la­kot, ame­lyen át be­jött. Erre az es­he­tő­ség­re nem gon­dolt, Mr. Strick­land?

Cli­ve nem vá­la­szolt.

– Fe­lel­jen ké­rem! Erre még nem gon­dolt?

– Arra már igen, hogy a gyil­kos­nak eset­leg volt bűn­tár­sa is. De…

– Ugye tud­ja, hi­szen tud­nia kell, hogy Kate so­sem tud­na va­la­kit le­lő­ni re­vol­ver­rel úgy, ahogy az apá­mat le­lőt­ték? Nem elég erős a keze. Szük­sé­ge volt egy fér­fi­ra a terv vég­re­haj­tá­sá­hoz. Ha akár egyet­len tanú meg­lát­ta vol­na azt a fér­fit a ház­ban, ha lát­ta vol­na maszk nél­kül az ar­cát…

Cli­ve hát­ra­tán­to­ro­dott a kan­dal­ló­hoz.

– Mi a baj, Mr. Strick­land? Maga ta­lán lát­ta?

– Nem!

– Egy­szer sem? Biz­tos eb­ben? Nem lát­ta Kate sze­re­tő­jét, Lord Al­bert Tres­si­dert?

Igaz­ság­ta­lan­ság vol­na az­zal vá­dol­ni Ce­li­át, hogy nem volt ké­pes jó­zan okos­ko­dás­ra. Most azon­ban egy­ál­ta­lán nem az ész dik­tál­ta a sza­va­it, ha­nem az ösz­tön, va­la­hon­nan a lel­ke mé­lyé­ről, ön­kén­te­le­nül sza­kadt fel mind­ez, nem szí­ve­sen adta ki ma­gá­ból, ret­te­ne­te­sen félt köz­ben, még­is ki kel­lett mon­da­nia.

– Kate sze­re­tő­jét, Lord Al­bert Tres­si­dert…

– Elég, Miss Da­mon! Elég volt eb­ből! Meg­bo­lon­dult?

– Nem tű­röm, hogy bo­lond­nak ne­vez­zen – mond­ta Ce­lia ha­lott­sá­pad­tan –, amíg meg nem ma­gya­ráz­za, ho­gyan tör­tén­he­tett a do­log, ha nem így! Kate sze­re­tő­je, Lord Al­bert Tres­si­der…

Cli­ve há­tat for­dí­tott Cel­lá­nak.

A nap­pa­li­ból két ha­tal­mas ab­lak né­zett a Bro­ok Street­re. Cli­ve nem húz­ta be a füg­gönyt, s ész­re­vet­te, hogy a lám­pa­gyúj­to­ga­tó idő­köz­ben ész­re­vét­le­nül erre járt, s most sár­ga fényt árasz­tott a lám­pák sora. Ko­csi zör­gött vé­gig az ut­cán a Gros­ve­nor Squa­re irá­nyá­ba. Egy pa­ti­ka ab­la­ká­ban vö­rö­sen, ké­ken, sár­gán csil­log­tak a gyógy­sze­res üve­gek.

Lon­don nem­so­ká­ra meg­ele­ve­ne­dik. Tö­meg gyű­lik össze az Evans, az Ast­ley, az Al­ham­b­ra kö­rül…

Cli­ve egy pil­la­nat­ra az ab­lak­hoz tá­masz­tot­ta hom­lo­kát. Ce­lia to­vább be­szélt, de ő nem hal­lot­ta.

Tress ké­pét lát­ta maga előtt, az örök­ké di­a­dal­mas Tresst, aki Kate-tel is… Cli­ve meg­for­dult.

– Miss Da­mon!

Ce­lia ab­ba­hagy­ta. Kesz­tyűs ke­zét szá­já­hoz emel­te, szür­ke sze­me el­ke­re­ke­dett. A fül­ledt csen­det csak a gáz­égő szi­sze­gé­se tör­te meg.

– Miss Da­mon, maga az­zal vá­dol­ja a hú­gát, hogy az édes­ap­juk éle­té­re tört. Gon­do­lom, tisz­tá­ban van vele, hogy ez a vád mi­lyen sú­lyos. Hisz maga eb­ben? Hin­ni akar ben­ne?

– De­hogy! Is­ten őrizz!

– Ak­kor vá­la­szol­na né­hány kér­dé­sem­re? Haj­lan­dó nyu­god­tan és éssze­rű­en fe­lel­ni?

– Igen! Igen!

– Leg­jobb tu­do­má­sa sze­rint hány­szor ta­lál­ko­zott Kate Tress-szel?

– Nem tu­dom. Hat­szor, nyolc­szor, leg­alább­is a je­len­lé­tem­ben nem több­ször. De hon­nan tud­hat­nám, mennyit vol­tak együtt a tud­to­mon kí­vül?

– Szó­val, hat­szor, nyolc­szor. Nem több­ször?

– Mr. Strick­land, ne erő­sza­kos­kod­jék ve­lem!

– Azt te­szem, kis­asszony, amit ten­nem kell. Van va­la­mi más oka is azt hin­ni, hogy Kate akár csak ér­dek­lő­dik is Tress iránt, azon a kis­sé kü­lö­nös okon kí­vül, hogy ő az el­len­ke­ző­jét ál­lít­ja?

– Én csak azt mond­ha­tom ma­gá­nak…

– Tud akár egyet­len eset­ről is, ami­kor ket­tes­ben vol­tak?

– Nem.

– Ak­kor mi­nek alap­ján ál­lít­ja ilyen ha­tá­ro­zot­tan, hogy a sze­re­tő­je?

Ce­lia min­den ízé­ben re­meg­ve, de tö­ré­keny ter­me­tét meg­ha­zud­to­ló ha­tá­ro­zott­ság­gal le­tet­te muff­ját az asz­tal­ra, majd is­mét fel­egye­ne­se­dett. A tőr­re em­lé­kez­te­tő pa­pír­vá­gó kés­re esett a pil­lan­tá­sa. Fel­vet­te, s két ke­zé­be fog­ta.

– Miss Da­mon, le­gyen szí­ves, vá­la­szol­jon a kér­dé­sem­re! Azt ál­lí­tot­ta az imént, nem is egy­szer, hogy Tress – min­den le­het­sé­ges fér­fi kö­zül ép­pen ő! – a húga sze­re­tő­je. – Ez a gon­do­lat annyi­ra két­ség­be ej­tet­te Cli­ve-ot, hogy nem bírt tőle sza­ba­dul­ni. – Ha eskü alatt kel­le­ne ál­lí­ta­nia…

– Nem ál­lí­tok eskü alatt sem­mit!

– Ak­kor hogy me­ré­szel ilyet mon­da­ni? És mi­ért?

– Én csak azt mon­dom, amit ér­zek.

– Va­jon Pé­ne­lo­pé Bur­ba­ge a hú­gá­ra is­mert a lép­csőn álló nő­alak­ban? Igen? Vagy hív­juk be is­mét, és kér­dezzük meg tőle?

Ce­lia uj­jai gör­csö­sen meg­vo­nag­lot­tak a pa­pír­vá­gó ké­sen. Cli­ve elő­re­lé­pett.

– Az­zal vá­dol­ja…

– Nem vá­do­lom! Eszem­be se jut! Csak bi­zony­sá­got aka­rok sze­rez­ni!

– Az­zal vá­dol­ja Kate-et és Tresst, hogy ugyan­ab­ban az öl­tö­zék­ben je­len­tek meg más és más idő­pont­ban, hogy ali­bit biz­to­sít­sa­nak egy­más szá­má­ra az édes­ap­juk meg­gyil­ko­lá­sá­nak ide­jé­re. Ugyan mi­ért akar­ta vol­na Kate meg­öl­ni Mr. Da­mont?

– Nem tu­dom.

– Te­gyük fel, hogy Tress nem ma­gát kéri fe­le­sé­gül, ha­nem Kate-et. Va­jon til­ta­ko­zott vol­na az el­len az édes­ap­juk? Meg­aka­dá­lyoz­ta vol­na a há­zas­sá­got?

Cli­ve ez­út­tal el­ve­tet­te a suly­kot.

Szán­dé­ko­san.

Ce­lia me­re­ven rá­sze­gez­te a gáz­égő fé­nyé­ben csil­lo­gó sze­mét.

– Na­gyon jól tud­ja, Mr. Strick­land, hogy meg­aka­dá­lyoz­ta vol­na – mond­ta Ce­lia éle­sen. – High Chim­neys­ben maga azt mond­ta ne­künk, mi­előtt be­ment vol­na apánk­hoz a dol­go­zó­szo­bá­já­ba, hogy azért hí­vat­ta, mert mon­da­ni akar ma­gá­nak va­la­mit egyi­künk­ről. Me­lyi­künk­ről? Mr. Strick­land, mi­ről volt ak­kor szó?

Cli­ve nem vá­la­szolt.

– Maga az, aki újra meg újra vissza­él a tü­rel­mem­mel – foly­tat­ta Ce­lia ha­ra­go­san-, és még az­zal vá­dol, hogy én nem fe­le­lek a maga kér­dé­se­i­re. Nem lát­ta vé­let­le­nül ked­den vagy szer­dán Lord Al­bert Tres­si­dert High Chim­neys­ben?

– Nem.

– Most ha­zu­dik, ugye? – kér­dez­te Ce­lia, és szo­ro­san meg­mar­kol­ta a pa­pír­vá­gó kést. – Lá­tom az ar­cán.

– Miss Dá­mon…

Ce­lia fel­emel­te a hang­ját.

– Ha nem hi­szi el, hogy sze­gény hú­gom össze­es­kü­dött az­zal az em­ber­rel apám meg­gyil­ko­lá­sá­ra, s eset­leg meg­sem­mi­sí­tet­te apám vég­ren­de­le­tét, hogy olyan pénzt örö­köl­hes­sen, ami nem jár neki, s az­zal örök­re tá­voz­has­son High Chim­neys­ből, mi­vel ma­gya­ráz­za a tör­tén­te­ket?

A szo­ba aj­ta­ja előtt a ki­csiny elő­szo­ba fe­lől meg­nyi­kor­dult a pad­ló, s va­la­ki tett egy lé­pést. Itt va­la­ki hall­ga­tó­zott.

Kate lett vol­na az?

Nem, nem le­he­tett Kate. Egy fér­fi, még­hoz­zá egy tes­tes fér­fi lép­te volt. Cli­ve a sze­me sar­ká­ból az aj­tó­ra pil­lan­tott. Ce­lia sem­mit sem vett ész­re.

– Bi­zony­sá­got aka­rok! – ki­ál­tot­ta. – Whicher fel­ügye­lő…

Cli­ve is­mét hal­lot­ta a lé­pés za­ját.

– Mit mon­dott Whicher­ről?

– Két­szer ta­lál­koz­tam vele – fe­lel­te Ce­lia könnyek­kel küsz­köd­ve, és még erő­seb­ben szo­ron­gat­ta a pa­pír­vá­gó kést. – Má­sod­szor ma reg­gel, High Chim­neys­ben. Elő­ször pe­dig au­gusz­tus­ban, ami­kor az egész ház, Cav­vy ki­vé­te­lé­vel, együtt volt, és a hu­sza­dik szü­le­tés­na­po­mat ün­ne­pel­te. Mr. Strick­land, Kate so­sem be­szélt ma­gá­nak a gyer­mek­ko­ri vá­gyá­ról?

– Nem. De hát nem is igen volt rá al­kal­ma. Éle­tünk­ben ha húsz szót vál­tot­tunk, mi­előtt újra ta­lál­koz­tunk ked­den este…

– És erre szer­dán már meg is szök­tet­te. Sze­gény em­ber!

– Mit mond?

– Kate tán­cos­nő akart len­ni, mint az a Lola Mon­tez. Az­tán egy­szer Cav­vy na­gyon meg­ver­te, ami­kor Kate megint csak elő­állt ez­zel a kí­ván­sá­gá­val. Ez­u­tán nem be­szélt róla töb­bé. De mi­kor mi, gye­re­kek egy­más kö­zött ter­vez­get­tünk, Kate min­dig tán­cos­nő akart len­ni, Vic­tor di­a­dal­mas hu­szár­tá­bor­nok, én meg csak jó fe­le­ség és jó anya. Az én vá­gya­im az­óta sem vál­toz­tak. És mi­ért ne tel­je­sül­het­né­nek, mi­ért ne?

– Va­ló­ban, sem­mi ok rá, hogy ne tel­je­sül­je­nek, Miss Da­mon. De mit kez­dett el mon­da­ni? Már­mint Whicher fel­ügye­lő­ről?

Kint az elő­szo­bá­ban han­go­san meg­nyi­kor­dult a pad­ló. Az ajtó azon­ban nesz­te­le­nül nyílt ki.

Dr. Rollp Thomp­son Bland je­lent meg az aj­tó­nyí­lás­ban; úgy lát­szik, te­kin­té­lyes sú­lya el­le­né­re is macs­ka­lép­tek­kel járt. Kis­sé ol­dal­ra haj­tot­ta fe­jét, és csil­lo­gó kék sze­mé­vel me­re­ven fi­gyel­te Ce­li­át, aki ész­re sem vet­te. Cli­ve jól em­lé­ke­zett rá, hogy dr. Bland pon­to­san ugyan­így né­zett Matt­hew Da­mon­ra is, ami­kor ke­vés­sel a gyil­kos­ság előtt rá­juk tört a dol­go­zó­szo­bá­ban egy olyan pil­la­nat­ban, ami­kor Whicher sze­rint Mr. Da­mon nem volt egé­szen ma­gá­nál, és nem volt tisz­tá­ban az­zal, mit be­szél.

Cli­ve há­tán vé­gig­fu­tott a hi­deg. Dr. Bland moz­du­lat­la­nul állt, Ce­lia is.

– Whicher fel­ügye­lő­ről? Ó, igen! – Ce­lia kis­sé össze­szed­te ma­gát. – Ép­pen ak­kor je­len­tet­ték be, ami­kor a szü­le­tés­na­pi ebé­det szol­gál­ták fel.

– És mi tör­tént azon az ebé­den? – kér­dez­te Cli­ve.

– Ge­or­get­te, mint ren­de­sen, ak­kor is épp ar­ról be­szélt, hogy egyi­künk­nek férj­hez kel­le­ne már men­ni. Apám hir­te­len fel­pat­tant, és ki­je­len­tet­te, hogy egyi­künk sem me­het férj­hez, amíg „ki nem de­rül az igaz­ság”. Nem tu­dom, mit ér­tett ezen. Csak af­fé­le… af­fé­le oda­ve­tett meg­jegy­zés volt.

Eb­ben a szent pil­la­nat­ban, mint­ha csak így lett vol­na meg­ren­dez­ve, Bur­ba­ge lé­pett be az ebéd­lő­be, és be­je­len­tet­te Mr. Whichert, a Scot­land Yard nyo­mo­zó­ját. Apám meg­hagy­ta Bur­ba­ge-nek, hogy ve­zes­se be. Ezen mind­nyá­jan el­cso­dál­koz­tunk.

Ce­lia keze is­mét meg­vo­nag­lott a pa­pír­vá­gó ké­sen, és na­gyot nyelt.

– Be­jött Whicher fel­ügye­lő, és így szólt: „Uram, hoz­tam ön­nek egy le­ve­let, amit ti­zen­ki­lenc év­vel ez­előtt írt egy nő, aki már rég ha­lott. Azt hi­szem, jó hírt tar­tal­maz az ön szá­má­ra.” Az­tán kör­be­pil­lan­tott az asz­tal­nál ülő tár­sa­sá­gon. Apám meg­in­gott, azt hit­tem, el­ájul. Csak ennyit mon­dott: „Jöj­jön át a dol­go­zó­szo­bám­ba!” El­ron­tot­ta a szü­le­tés­na­pi ebé­de­met! Ezt csak ne­he­zen tud­tam neki meg­bo­csá­ta­ni!

Ce­lia is­mét fel­emel­te a hang­ját.

– Ez tör­tént. Nem tu­dom, mit je­lent mind­ez. Fo­gal­mam sincs róla. De ez tör­tént. Ha nem hi­szi, kér­dez­ze meg Rol­lo bá­csi­tól! Ő is ott volt. Vagy kér­dez­ze meg…

Dr. Bland be­lé­pett a szo­bá­ba.

– Ce­lia! – mond­ta csen­de­sen.

Csend ülte meg a szo­bát, csak Ce­lia só­haj­tott egy na­gyot, ami­kor meg­pil­lan­tot­ta a dok­tort. Dr. Bland most sá­pad­tabb volt a szo­kott­nál.

– A Mi­vart szál­ló­ban úgy ér­te­sül­tem, ked­ve­sem, hogy ke­res­te Kate-et. Azt is meg­tud­tam, hogy Mr. Strick­land után is ér­dek­lő­dött. – A dok­tor kör­be­pil­lan­tott a szo­bán. – Ap­ro­pó, Mr. Strick­land, meg­lá­to­gat­hat­nám önt va­cso­ra után?

– Nem, uram! Nem le­szek ugyan­is itt­hon.

– Élet­be vá­gó­an fon­tos, hogy be­szél­jek ön­nel ma este…

– Saj­ná­lom, de ez nem le­het­sé­ges. Az Al­ham­b­rá­ban le­szek…

– Az Al­ham­b­rá­ban? – kér­dez­te meg­rö­kö­nyöd­ve dr. Bland. Még most sem be­szélt han­go­san, de egy kis­sé meg­emel­te a hang­ját. – Mon­dom, uram, hogy fel­tét­le­nül be­szél­nem kell ön­nel. Ha az Al­ham­b­rá­ban lesz, ak­kor ott.

– Mon­dom, uram, hogy ez le­he­tet­len! Ké­rem, ne is pró­bál­jon meg oda­jön­ni! Er­ről jut eszem­be – kér­dez­te Cli­ve, még min­dig Ce­li­át fi­gyel­ve –, hal­lot­ta, amit Miss Da­mon mon­dott?

– Igen – fe­lel­te dr. Bland.

– Mit hal­lott be­lő­le?

A dok­tor ha­tá­ro­zot­tan vá­la­szolt.

– Ha Kate Da­mon és Lord Al­bert Tres­si­der össze­es­kü­vé­sé­re gon­dol, min­den sza­vát hal­lot­tam.

– És? Iga­za van Ce­li­á­nak?

– Saj­nos – mo­so­lyo­dott el dr. Bland –, job­ban mond­va hála is­ten­nek, Ce­lia a leg­jobb kis­lány a vi­lá­gon, de néha kis­sé sza­bad­já­ra en­ge­di a kép­ze­le­tét. Hál’ is­ten­nek, is­mét­lem: hál is­ten­nek té­ve­dett: egy szó sem igaz az egész­ből.

Ce­lia arc­ki­fe­je­zé­se most meg­vál­to­zott. Dr. Bland a kar­ját nyúj­tot­ta neki.

– Nem kel­lett vol­na el­jön­nie a De­vons­hire Place-ről, ked­ve­sem – mond­ta gyön­gé­den. – Jöj­jön ve­lem. Jöj­jön haza hoz­zánk. Fá­radt most, Ce­lia, jöj­jön szé­pen haza!

Cli­ve meg­ret­ten­ve fi­gyel­te, amint Ce­lia arca el­torzul, s egy­re ke­mé­nyeb­ben mar­kol­ja a pa­pír­vá­gó kést.

– Ce­lia!

A lány nem vá­la­szolt. Nagy reccse­nés hal­lat­szott – mint­ha va­la­ki a nya­kát tör­te vol­na –, amint ket­té­tör­te a pa­pír­vá­gó kést, és da­rab­ja­it el­dob­ta. Az­tán át­bújt a dok­tor hóna alatt, és ki­ro­hant a szo­bá­ból. Cli­ve még vet­he­tett egy pil­lan­tást Ce­lia ar­cá­ra, ame­lyen most vég­he­tet­len szo­mo­rú­ság ült, mi­előtt a lány esze­ve­szet­ten le­ro­hant vol­na a lép­csőn, ki az este sö­tét­jé­be.