19. ÉJSZAKAI ÉLET: A HARMADIK OSZLOP

Cli­ve nem né­zett dr. Bland­re, bár épp­úgy ma­gán érez­te a te­kin­te­tét, mint Cherry­ét. A kör­fo­lyo­só kö­zön­sé­ge el­csen­de­se­dett, nyil­ván a szín­pad­ról ára­dó ér­zé­ki zene ha­tá­sá­ra. Az egyik pult­nál ket­ten-hár­man sug­do­lóz­tak.

– Tud­ja, Mr. Strick­land, min­dig be­csü­le­tes em­ber­nek tar­tot­tam ma­ga­mat. Sze­mem­re vet­he­ti per­sze, hogy nem volt be­csü­le­tes em­ber­hez illő do­log oly nyil­ván­va­ló­an ma­gá­ra te­rel­nem a gya­nút ked­den este, ami­kor sze­gény Da­mon meg­halt. Jó okom volt rá ak­kor és ké­sőbb is azt hin­ni, hogy nem maga a bű­nös…

– Na­gyon le­kö­te­lez.

– Fi­a­tal­em­ber, ez nem meg­fe­le­lő pil­la­nat a gú­nyo­ló­dás­ra!

– Gon­do­lom, az is nyil­ván­va­ló, hogy a gyó­nás­ra sem meg­fe­le­lő.

– Már­pe­dig most el­mon­dom ön­nek az iga­zat! – ma­kacs­ko­dótt dr. Bland. – Leg­alább­is meg­kí­sér­lem. Em­lék­szik, ami­kor ked­den este Da­mon­nal ül­tek a dol­go­zó­szo­bá­ban, és kis­sé ud­va­ri­at­la­nul ma­guk­ra tör­tem?

– Igen, em­lék­szem. Mrs. Da­mon hol­lé­te fe­lől ér­dek­lő­dött.

– No igen. Egy­ál­ta­lán nem azért men­tem oda. De arra vol­tam fel­ké­szül­ve, hogy Da­mont egye­dül ta­lá­lom, meg­le­pett a maga je­len­lé­te, azért ho­za­kod­tam elő az­zal az ürüggyel. Ere­de­ti­leg más cél­lal men­tem oda.

– Mi­lyen cél­lal? Hogy meg­öl­je Mr. Da­mont? A dok­tor a sza­kál­lát mar­ko­lász­ta.

– Az is­ten sze­rel­mé­re, uram, ko­mo­lyan gon­dol­ja, hogy ké­pes let­tem vol­na meg­öl­ni öreg ba­rá­to­mat? Én, aki or­vo­si hi­va­tá­som ha­tás­kö­rét túl­lép­ve is igyek­szem vé­del­mez­ni a csa­lád­ját?

– Azt mond­ta, be akar­ja val­la­ni a bű­nét!– ve­tet­te oda Cli­ve.

– Be is! De nem gyil­kos­sá­got! Em­ber! Ha va­la­mi­re nem vol­nék ké­pes…

– Nos, azt akar­ja mon­da­ni, hogy ár­tat­lan­sá­gát akar­ja be­val­la­ni, és ezért ke­rít ilyen nagy fe­ne­ket a do­log­nak?

– Igen­is! Az ár­tat­lan­sá­go­mat! Azt, hogy men­tes va­gyok min­den rossz szán­dék­tól! El­hi­he­ti, hogy nem búj­tam ki a bő­röm­ből örö­möm­ben, ami­kor az­zal hí­vat­tak High Chim­neys­be, hogy Da­mon egész­sé­gi ál­la­po­ta ag­gasz­tó! Nem tar­tot­tam el­me­be­teg­nek, mint ahogy Ce­li­át sem. De nem vol­tam nyu­godt. Da­mon már há­rom hó­nap­ja ke­dély­be­teg volt, hogy mi­ért, még most sem tu­dom. Ce­lia örö­köl­te tőle a bo­ron­gás­ra való haj­la­mot. Az el­múlt hé­ten úgy tűnt, hogy mind­ket­ten elég rossz ál­la­pot­ban van­nak.

– És így azt hit­te, hogy Ce­lia a tet­tes?

– Higgye el, uram, a szí­vem mé­lyén eb­ben egy pil­la­na­tig sem hit­tem!

– De le­het­sé­ges­nek tar­tot­ta, nem?

– Én…

– Le­het­sé­ges­nek tar­tot­ta, ugye? – ön­töt­te sza­vak­ba el­ke­se­re­dé­sét Cli­ve. – És könnyebb­nek ta­lál­ta meg­vé­de­ni, ha en­gem vá­dol?

– Ez egy kis­sé erős fo­gal­ma­zás.

– Erős vagy nem erős, ez az igaz­ság, nem?

– Lé­nye­gé­ben ta­lán igen. Ha an­nak a fé­nyé­ben íté­li meg ak­ko­ri sza­va­i­mat és tet­te­i­met, amit most mon­dok, meg fog ér­te­ni.

– Meg­ér­tem én. Nem ne­héz meg­ér­te­ni. Va­la­mi mást nem ér­tek. Azt mond­ja, egy pil­la­na­tig sem hitt Ce­lia bű­nös­sé­gé­ben, és ab­ban sem, hogy nincs ma­gá­nál?

– Azt.

– Ak­kor meg mi­ért zár­ta be az aj­tót? A zene vi­ha­ros cres­cen­dó­ba csa­pott át, ami mint­ha a dok­tort is fel­pap­ri­káz­ta vol­na.

– Az aj­tót? Mi­fé­le aj­tót?

– A be­já­ra­ti aj­tót. Kate és én, amint ezt az­óta már több­ször is a fe­jem­hez vág­ták, meg­szök­tünk teg­nap este High Chim­neys­ből. Ami­kor meg­pró­bál­tunk ki­men­ni az aj­tón, zár­va ta­lál­tuk. Whicher­től úgy hal­lot­tam…

– Á! Whicher­től!

– Whicher­től úgy hal­lot­tam – foly­tat­ta Cli­ve, mi­köz­ben szem­mel tar­tot­ta Cherryt, aki óri­á­si ap­pa­rá­tus­sal ját­szot­ta el, hogy nem vesz róla tu­do­mást –, hogy maga el­kér­te Bur­ba­ge kul­csát az­zal, hogy van va­la­ki a ház­ban, aki le­he­tő­leg ma­rad­jon is bent. Ami­kor ki­kí­sér­te Mus­well fő­fel­ügye­lőt és Pe­terst a ka­pu­ig, be­zár­ta maga után az aj­tót. Nem Ce­lia volt az, akit nem akart ki­en­ged­ni a ház­ból?

– De, saj­nos ő volt.

– Ha nem hitt ben­ne, hogy Ce­lia be­teg, és ve­szé­lyes le­het má­sok­ra, ak­kor mi­ért ne me­he­tett vol­na ki?

– Azért, fi­a­tal­em­ber, hogy ne kó­bo­rol­jon el, és ne ér­hes­se bal­eset! Hi­szen csil­la­pí­tó­szer ha­tá­sa alatt állt! Ta­lán em­lék­szik még rá, hogy elő­ző este is le­ment a föld­szint­re egye­dül, mi­helyt Kate ma­gá­ra hagy­ta? Gon­dol­ja, hogy ha köz­ve­szé­lyes­nek tar­tot­tam vol­na, ha azt gon­dol­tam vol­na, hogy bár­ki­nek is árt­hat High Chim­neys­ben, ak­kor ép­pen be akar­tam vol­na zár­ni?

Cli­ve nyelt egyet.

– Nos? – biz­tat­ta dr. Bland.

Cli­ve még ak­kor is ke­zé­ben tar­tot­ta az órá­ját. Ki­lenc múlt há­rom perc­cel, de még nem ment oda sen­ki a pult­hoz.

– Dok­tor! – mond­ta Cli­ve, egy­re a pul­tot fi­gyel­ve. – Ma dél­után Ce­lia meg­szö­kött az ön há­zá­ból…

– Le­kö­te­lez­ne uram – szólt köz­be dr. Bland –, ha nem hasz­nál­ná a „meg­szö­kött” szót. Ce­lia nem őri­zet­ben van ná­lunk.

– Ő úgy mond­ta, hogy „ki­ját­szot­ta” önt. Elő­ször ő je­lent meg ná­lam Pé­ne­lo­pé­val együtt, az­tán maga. Ké­rem, ne sza­kít­son fél­be! Nem tu­dom, Ce­lia mi­ért jött. Kate-et ke­res­te ná­lam, vagy csak az el­mé­le­tét akar­ta ne­kem elő­ad­ni. Min­den­eset­re elő­ad­ta. Az­zal vá­dol­ta Kate-et és Lord Al­bert Tres­si­dert, hogy a két gyil­kos­ság az ő össze­es­kü­vé­sük ered­mé­nye. Azt mond­ta, hogy Kate ter­vel­te ki a dol­got, s hogy Tress – Kate ál­lí­tó­la­gos sze­re­tő­je! – volt a vég­re­haj­tó. Hal­lot­ta ezt, dok­tor?

– Hal­lot­tam. Va­ló­ban ezt mond­ta.

– És en­nek el­le­né­re ta­gad­ja, hogy Ce­lia ideg­rend­sze­re la­bi­lis?

– Nem! Nem ta­ga­dom!

– És, ha jól em­lék­szem, a fü­lem hal­la­tá­ra ki­je­len­tet­te, hogy Ce­lia el­gon­do­lá­sa tö­ké­le­tes kép­te­len­ség?

– Így tör­tént.

– Ak­kor mennyi­ben vál­to­zott meg a hely­zet? Mit ke­res ön itt, az Al­ham­b­rá­ban? Mi­ért ál­lít­ja azt, hogy Ce­lia jó­zan eszé­hez nem fér két­ség?

– Mert be­szél­tem az ön Whicher ba­rát­já­val – je­len­tet­te ki ün­ne­pé­lye­sen a dok­tor –, és meg­tud­tam tőle,hogy Ce­lia el­mé­le­te a gyil­kos­ság­ról min­den lé­nye­ges pont­já­ban helyt­ál­ló. Mi té­ved­tünk, Mr. Strick­land, s an­nak a „la­bi­lis” lány­nak volt iga­za.

Cli­ve zseb­re vág­ta az órá­ját, és meg­for­dult. Ha­zug­ság! – mond­ta.

– Nem, nem! Meg­bo­csá­tom az ar­cát­lan­sá­gát, Mr. Strick­land, mert el tu­dom kép­zel­ni, hogy mi­lyen ér­zel­mek dúl­nak ön­ben…

– Ha­zug­ság, ha mon­dom!

– Néz­zen rám, fi­a­tal­em­ber! Néz­zen a sze­mem­be! Ol­vas­sa ki be­lő­le, hogy ug­ra­tom, vagy fél­re­ve­ze­tem-e önt!

A szín­pa­di tánc gyor­sabb tem­pó­ra vál­tott, s fesz­te­le­nebb for­mát öl­tött. A kö­zön­ség lé­leg­zet-vissza­fojt­va fi­gyelt.

A dok­tor cin­tá­nyér­csat­to­gás kí­sé­re­té­ben szó­lalt meg újra.

– Szak­mai ta­pasz­ta­la­ta­im alap­ján tud­nom kel­lett vol­na. Sem sze­gény Da­mon, sem.Ce­lia nem volt soha be­teg. Azt hi­szem, csu­pán ar­ról van szó, hogy mi, föld­höz­ra­gadt át­lag­em­be­rek, nem bízunk az éles­el­mé­jű­ek íté­le­té­ben, ha haj­la­mo­sak az ide­ges­ség­re. Az in­tel­li­gen­ci­á­ju­kat ne­vezzük őrült­ség­nek.

Cli­ve meg­ra­gad­ta a dok­tor ka­bát­já­nak haj­tó­ká­ját.

– Mon­dom, hogy ha­zug­ság! Ve­lem ne pró­bál­ja el­hi­tet­ni, hogy Kate…

– Én csak azt aka­rom el­mon­da­ni ön­nek – fe­lel­te dr. Bland –, amit Whicher­től hal­lot­tam az imént. Nem töb­bet és nem ke­ve­seb­bet. Haj­lan­dó meg­hall­gat­ni?

– Nem!

– Úgy! Esze­rint fél az igaz­ság­tól? Annyi­ra el­bű­völ­te egy lány csi­nos arca és sza­ba­dos ter­mé­sze­te, hogy nem ér­dek­li az igaz­ság? És rá­adá­sul arra ve­te­me­dik, hogy egy idő­sebb em­bert inzul­tál­jon! Eressze el a ka­bá­to­mat, uram!

– Igen, erre ve­te­me­dem. Majd el­en­ge­dem a ka­bát­ját, ha be­fe­jez­tem. Ad­dig is…

– Mr. Strick­land!

– Ad­dig is – mond­ta Cli­ve –, foly­tas­sa csak!

– En­ged­je el a ka­bá­to­mat! Bot­rányt akar csap­ni?

– Nem ér­de­kel. És mond­ja el gyor­san, amit akar, kü­lön­ben ki­te­ke­rem a nya­kát!

– Ez már több a sok­nál!

– Sze­rin­tem is! Be­szél­jen!

– Whicher fel­ügye­lő – mond­ta dr. Bland, pró­bál­va va­la­me­lyest meg­őriz­ni a mél­tó­sá­gát, ami nem volt könnyű, mert Cli­ve szo­rí­tá­sá­ban kény­te­len volt láb­ujj­hegy­re áll­ni – sem­mi­vel in­kább nem kí­ván­ta ezt a le­tar­tóz­ta­tá­si ko­mé­di­át, mint ön. De ő leg­alább szem­be tud néz­ni a té­nyek­kel.

– Be­szél vagy nem be­szél?

– Nos, jó! Itt ta­lál­koz­tam vele, mi­alatt ma­gát ke­res­tem. Maga, úgy lát­szik, ké­sett. Whicher meg­kér­dez­te, nem ta­lál­koz­tam-e ma­gá­val. Mond­tam, hogy hat óra táj­ban vol­tam a la­ká­sán, s hogy Ce­li­át és Pé­ne­lo­pé Bur­ba­ge-et is ott ta­lál­tam. Azt is el­mond­tam, hogy Ce­lia el­ro­hant on­nan, s hogy mi utá­na­men­tünk Pé­ne­lo­pé­val.

Mr. Whicher meg­kér­dez­te, nem jött-e köz­be va­la­mi, ami fel­tar­tot­ta vol­na önt. Azt fe­lel­tem, Kate Da­mon el­tűnt. Egyéb­ként bi­zo­nyá­ra nem hoz­ta vol­na ki önt annyi­ra a sod­rá­ból Ce­lia Da­mon té­ves el­mé­le­te.

Ezt csak úgy köz­be­ve­tő­leg mond­tam, de leg­na­gyobb meg­le­pe­té­sem­re Whicher hal­la­ni akar­ta, mi volt ez az el­mé­let. Nem akar­tam el­mon­da­ni, de olyan fe­nye­ge­tő­en lé­pett fel (egyéb­ként há­rom rend­őr is volt vele), hogy… Nos, kény­te­len vol­tam elő­ad­ni. Szó sze­rint a kö­vet­ke­ző­ket vá­la­szol­ta, ami­kor be­fe­jez­tem: „Uram, egy per­cig sem volt két­sé­ges, hogy egy fér­fi és egy nő dol­go­zott együtt.” Ezek után el­eresz­te­ne?

Dr. Bland hasz­ta­la­nul pró­bált ki­sza­ba­dul­ni Cli­ve szo­rí­tá­sá­ból.

– Mit mon­dott még Whicher?

– Gon­dol­hat­ja, hogy meg­döb­ben­tem…

– Dok­tor, ne az ér­zé­se­i­ről be­szél­jen! Mit mon­dott Whicher?

– Azt mond­ta…

– Nos?

– „Miss Ce­lia ki­vé­te­le­sen okos lány. Fe­jén ta­lál­ta a szö­get. Csak két do­log­ban té­ve­dett. Nem a nő ter­vel­te ki a gyil­kos­sá­got; ő csak se­géd­ke­zett az egész­ben. Bál­vá­nyoz­ta a fér­fit, tel­je­sen a ha­tá­sa alatt állt, azt tet­te, amit ő akart…”

A szín­pa­di zene a fi­ná­lé­hoz kö­ze­le­dett. Cli­ve még erő­seb­ben meg­mar­kol­ta a dok­tort, és az osz­lop­hoz nyom­ta.

– „Bál­vá­nyoz­ta a fér­fit… Tel­je­sen a ha­tá­sa alatt állt…”

– Mr. Strick­land! – szi­szeg­te dr. Bland hi­deg gyű­lö­let­tel. – Nem va­gyok haj­lan­dó töb­bet mon­da­ni!

– Pe­dig fog!

– Nem mon­dok sem­mit – foly­tat­ta el­tö­kél­ten a dok­tor –, mert nem is lesz rá szük­ség. Nem sze­ret­ném azt hin­ni, hogy el­ment az esze, Mr. Strick­land! Ha most hát­ra­néz, nem lesz szük­sé­ge több bi­zo­nyí­ték­ra, va­jon iga­zat mond­tam-e. Ta­lán a vé­gén még bo­csá­na­tot is kér tő­lem.

– Mit mon­dott még Whicher?

– Néz­zen hát­ra! – mond­ta a dok­tor olyan pa­rán­cso­lón, hogy Cli­ve ön­kén­te­le­nül hát­ra­for­dult; csak egy pil­la­nat­ra, azon­ban ennyi is elég volt.

A lép­cső irá­nyá­ból egy nő kö­ze­le­dett fe­lé­jük. A gáz­égők fé­nye hal­vány volt ugyan, azon­ban elég sű­rűn vol­tak el­he­lyez­ve ah­hoz, hogy Cli­ve ilyen messzi­ről is jól lát­has­sa a nő ar­cát.

Amaz nem vet­te őt ész­re. Ri­ad­tan, té­to­váz­va, mint­egy ré­vü­let­ben ha­ladt elő­re. Az arca fe­hér volt, já­rá­sa in­ga­tag, mint­ha nem is mo­za­ik­koc­ká­kon, ha­nem üveg­cse­re­pe­ken lép­ked­ne. Csó­nak for­má­jú ka­la­pot, es­té­lyi ka­bát­kát és mé­lyen ki­vá­gott skar­lát­vö­rös és sár­ga min­tás ru­hát hor­dott.

Kate Da­mon volt az. Cherry pult­ja felé tar­tott, s Cli­ve-tól mint­egy hat­láb­nyi­ra ke­resz­tez­te az osz­lop­sort.

– Nos, fi­a­tal­em­ber? – kér­dez­te dr. Bland.

Cli­ve most szem elől vesz­tet­te Kate-et, az osz­lop­sor el­ta­kar­ta elő­le. Keze le­ha­nyat­lott dr. Bland ka­bát­já­ról.

Odébb lé­pett, és épp a leg­jobb­kor. Most már tisz­tán lát­ta Kate-et, aki hát­tal állt neki. Cherry élén­ken be­szélt hoz­zá, cu­kor­kát kí­nált egy üveg­pa­lack­ból.

Cherry le­emel­te a pa­lack ku­pak­ját, és hí­vo­ga­tón in­tett Kate felé. Kate be­le­egye­ző­en, ugyan­ak­kor sür­ge­tő­en bó­lin­tott. Cherry maga volt a szol­gá­lat­kész­ség. Mi­alatt Kate ki­nyi­tot­ta a ké­zi­tás­ká­ját, mint­ha ap­ró­pénzt ke­res­gél­ne, Cherry pa­pír­ból töl­csért csi­nált, majd fel­emel­te az üve­get, és te­li­töl­töt­te a töl­csért cu­kor­ká­val. A ku­pa­kot víssza­tet­te az üveg­re. Cli­ve, ha nem fi­gyelt vol­na ár­gus szem­mel, ész­re sem vet­te vol­na a da­rab pa­pírt, amit Cherry ügye­sen be­csem­pé­szett a cu­kor­ka mel­lé. S nem vet­te vol­na ész­re azt sem, hogy Kate bank­je­gyet csúsz­tat át a pul­ton Cherry­nek.

Cherry mo­so­lyog­va nyúj­tot­ta át a rög­tön­zött cu­kor­kás zacs­kót. Jobb ke­zét ma­gas­ra emel­te, de­rék­szög­ben be­haj­lí­tott kö­nyök­kel, s meg­ta­po­gat­ta a tar­kó­ját.

A hal be­kap­ta a hor­got. Ez volt a jel.

Cli­ve-nak le kel­lett vol­na ven­ni a ka­lap­ját, hogy to­váb­bít­sa a jel­adást. Nem ez tör­tént. Cli­ve meg sem moz­dult. A pult jobb ol­da­la ár­nyék­ban volt, annyi­ra azon­ban még­sem volt sö­tét, hogy ne vet­te vol­na ész­re az ott rej­tő­ző fér­fi szi­lu­ett­jét. Amint Kate át­vet­te a cso­ma­got Cherry­től, s meg­néz­te, ben­ne van-e a le­vél, a rej­tőz­kö­dő árny egy tig­ris gyor­sa­sá­gá­val meg­moz­dult.

A pult mö­gül elő­tűnt egy ólom­szür­ke, aszt­ra­hán­gal­lé­ros nagy­ka­bát, s ben­ne Lord Al­bert Tres­si­der.

Tress ke­gyet­len mo­sollyal, fe­nye­ge­tő­en ma­ga­so­dott Kate előtt. Ki­nyúj­tot­ta ke­zét, mint aki kér va­la­mit. Kate hát­ra­ug­rott, s kis­sé fél­re­for­dult, úgy­hogy Cli­ve most pro­fil­ból lát­ta az ar­cát.

Nem hal­lot­ta, mit mon­dott Tress, de a szá­já­ról le tud­ta ol­vas­ni: „Ezt most ide­adod szé­pen, kis­lány!”

Kate-nek tor­kán akadt a si­koly. Vé­del­me­ző moz­du­lat­tal ma­gá­hoz rán­tot­ta a pa­pír­zacs­kót, olyan he­ve­sen, hogy a cu­kor­kák szer­te­szét röp­köd­tek.

– Nem – ki­ál­tot­ta jól hall­ha­tó­an. Ek­kor Tress bal kéz­zel meg­ra­gad­ta Kate jobb csuk­ló­ját, s jobb ke­zé­vel po­fon vág­ta.

Cli­ve szá­má­ra ez volt az iga­zi jel.

– Utol­só gaz­em­ber!– mond­ta. Mit mond­ta? Üvöl­töt­te. Sza­vai el­nyom­ták a fi­ná­lét is. Az egész fo­lyo­són min­den­ki hal­lot­ta; né­há­nyan meg is for­dul­tak.

Ter­mé­sze­te­sen Tress is hal­lot­ta. Keze en­ge­dett szo­rí­tá­sán, fel­egye­ne­se­dett, s ol­dalt for­dult. Lát­ta, hogy Cli­ve meg­in­dul felé.

Kate még ak­kor is gör­csö­sen mar­kol­ta a pa­pír­zacs­kót, ben­ne a le­vél­lel. Cli­ve nem tud­ta, va­jon Kate ész­re­vet­te-e. Min­den­eset­re si­ke­rült ki­tép­nie ma­gát Tress mar­ká­ból, s el­tűnt a fo­lyo­són a lép­cső irá­nyá­ban. Tress egy pil­la­na­tig ha­bo­zott, mit te­gyen, az­tán di­a­dal­mas mo­soly vil­lant fel az ar­cán. Úgy lát­szik, dön­tött.

Cli­ve már el­dob­ta ka­bát­ját. Most Tress is le­ve­tet­te a ma­gá­ét, las­sú moz­du­la­tok­kal. A vál­lá­ra ve­tet­te, majd hát­tal a pult­nak dőlt.

– Mi a manó – je­len­tet­te ki fen­sőbb­sé­ges gúnnyal. – A fic­kó ve­re­ked­ni akar! Az ár­gyé­lu­sát! Még hogy ve­re­ked­ni. Hát ak­kor lás­sa, hogy mit kap…

Ek­kor ütöt­te meg Cli­ve. A cin­tá­nyé­rok utol­já­ra csat­tan­tak össze, ami­kor bal­lal-job­bal meg­ütöt­te.

Tress nem tud­ta, vagy nem akar­ta vé­de­ni ma­gát. Az első ütés gyom­ron ta­lál­ta, és el­vet­te a lé­leg­ze­tét, a má­so­dik, mely­be Cli­ve egész test­sú­lyát be­le­ad­ta, álla bal ol­da­lán ta­lál­ta, mire meg­per­dült a ten­ge­lye kö­rül, s egy nagy ha­lom na­rancs közé zu­hant.

A kö­rül­ál­lók si­kol­toz­tak a gyö­nyö­rű­ség­től. Cu­kor­kás üve­gek re­cseg­tek-ro­pog­tak, ami­kor Tress a pad­ló­ra zu­hant.

– Haj­rá­áá!

– Ne saj­náld!

– Csak a fe­jét, hogy meg ne sán­tul­jon!

Tress nem szen­ve­dett ko­mo­lyabb sé­rü­lést, csak kis­sé meg­szé­dült, s most düh­től re­meg­ve fel­tá­pász­ko­dott. Cli­ve tü­rel­me­sen várt. Tress egy pil­la­na­tig han­go­san zi­hált, az­tán fel­üvöl­tött és tá­ma­dás­ra len­dült. Két len­gőt he­lye­zett el Cli­ve ar­cán, aki egy jól irány­zott bal­egye­nes­sel vá­la­szolt: be­tör­te Tress or­rát. Az­tán egy jobb­ho­rog­gal is­mét gyo­mor­ba vág­ta, majd bal­lal megint a na­ran­csok közé küld­te.

A kö­zön­ség üvöl­tött.

Va­la­ki dal­ra fa­kadt: ugyan­azt a gú­nyos da­locs­kát éne­kel­te, mint Cherry dél­után. Cherry egyéb­ként nyom­ta­la­nul el­pá­rol­gott. A hát­tér­ben fel­hang­zott egy rend­őri ke­rep­lő fül­sér­tő zaja.

Cli­ve, aki maga is li­he­gett az eről­kö­dés­től, nem tu­dott oda­néz­ni. Fi­gyel­mez­te­tő ki­ál­tá­so­kat hal­lott:

– Vi­gyázz, öcsi!

– Üveg van nála!

Tress va­ló­ban nya­kon ra­ga­dott egy sú­lyos cu­kor­kás pa­lac­kot. Or­rá­ból öm­lött a vér, ma­sza­tos, el­torzult arc­cal ro­hant Cli­ve-ra. A pa­lack azon­ban nem ju­tott el Cli­ve fe­jé­ig; Tress moz­du­la­ta fél­úton meg­tört, mert el­len­fe­le új­ból or­ron ta­lál­ta, majd job­bal-bal­lal, tel­jes erő­ből, áll­csú­cson vág­ta.

A pa­lack csil­lo­gó ívet írt le a le­ve­gő­ben, majd egy osz­lop­hoz vá­gó­dott, cu­kor­ka­esőt ont­va ma­gá­ból.

– Mr. Strick­land! – csap­ta meg Cli­ve fü­lét egy is­me­rős hang.

Cli­ve nem tö­rő­dött vele. Ölni volt ked­ve. Tress esz­mé­le­tét veszt­ve arc­cal a na­ran­csok közé bu­kott.

– Mr. Strick­land! – hal­lat­szott újra.

Whicher volt az. Meg­ra­gad­ta Cli­ve kar­ját, ő azon­ban ki­tép­te ma­gát a de­tek­tív szo­rí­tá­sá­ból, és hát­ra­ug­rott.

– Uram, az is­ten sze­rel­mé­re!

– Ott van a maga gyil­ko­sa – mu­ta­tott Cli­ve az esz­mé­let­len Tress­re. Alig bír­ta meg­áll­ni, hogy ne rúg­jon bele egy na­gyot. – Vi­tes­se el! Vi­gyék a rend­őr­ség­re, aho­vá való! Mi az, mi baja van?!

– Ma­gá­nak mi baja van? – ki­a­bált rá Whicher. – Nem ez a gyil­kos!

Cli­ve li­heg­ve bá­mult rá; saj­gó da­gadt jobb ke­zét le­ej­tet­te maga mel­lé.

– Mon­dom, hogy nem ez a gyil­kos! – mond­ta Whicher. – A gyil­kos meg­van, de ezt nem ma­gá­nak kö­szön­het­jük. Ha nem tört vol­na meg a fic­kó, ami­kor Cherry­vel szem­be­sí­tet­tük…

– Fic­kó! Mi­fé­le fic­kó?

Tá­vo­labb, a fo­lyo­són va­la­ki üvöl­töz­ve pró­bált me­ne­kül­ni két ci­vil ru­hás nyo­mo­zó kar­jai kö­zül.

– Jöj­jön csak, néz­ze meg! – mond­ta Whicher. – Utat! Utat.

Cli­ve va­kon kö­vet­te. Elő­ször Kate-re esett a pil­lan­tá­sa, aki­nek egy egyen­ru­hás rend­őr fog­ta a kar­ját. A vi­lág el­sö­té­tült Cli­ve sze­me előtt.

– Nyu­ga­lom, uram! – szólt rá Whicher. – Meg­mond­tam már nem is egy­szer, hogy az ön ked­ve­sé­nek sem­mi köze az egész­hez! In­kább néz­zen! Oda!

Va­la­ki is­mét fel­üvöl­tött. Cli­ve meg­pil­lan­tot­ta a sza­kadt in­get, a tág­ra nyílt szür­ke sze­met, a dús sö­tét­sző­ke ba­juszt, a ré­mült, el­torzult ar­cot…

– Vic­tor Da­mon? – ki­ál­tot­ta. – Vic­tor Da­mon a gyil­kos? Meg­öl­te az édes­ap­ját?! Whicher fel­hor­kant.

– A gyil­kos va­ló­ban ő – mond­ta. – De nem ölte meg az édes­ap­ját. Nyu­ga­lom! Akit maga Vic­tor Da­mon né­ven is­mer, az Har­ri­et Pyke fia.