6. KOCKÁS NADRÁGOT HORD A HALÁL

Az em­ber­nek kér­dé­se­ket tesz­nek fel, és igyek­szik rá őszin­tén vá­la­szol­ni. De va­jon mi tör­tént, és mire em­lék­szik mind­eb­ből az em­ber?

A menny­dör­gés za­já­ban, mely köz­vet­le­nül a ház or­mót­lan ké­mé­nyei fö­lött dör­dült, alig hal­lat­szott a pisz­toly­lö­vés. Nyom­ban egy sú­lyos test, egy hom­lo­kon ta­lált fér­fi tes­té­nek zu­ha­ná­sa hal­lat­szott, amint fel­dön­töt­te a szé­ket is.

Cli­ve hal­lot­ta mind­ezt, de lát­ni nem lá­tott be­lő­le sem­mit. Ösz­tö­nö­sen a könyv­tár­szo­ba aj­ta­ja felé ro­hant.

Az előt­te álló alak kü­lö­nös, ki­té­rő moz­du­la­tot tett. Cli­ve fél­re­ug­rott, amint va­la­mi re­pült felé, ki­ol­tot­ta a lám­pát, majd nagy puf­fa­nás­sal a sző­nyeg­re esett. A könyv­tár­szo­ba aj­ta­ját az orra előtt be­csap­ták, és hal­lot­ta, amint a kulcs meg­for­dult a zár­ban. An­nak sem­mi ér­tel­me nem volt, hogy rán­gas­sa a ki­lin­cset, az ajtó zár­va volt.

Vál­la fö­lött gyors pil­lan­tást ve­tett a fel­bo­rult szék­re, majd is­mét el­for­dí­tot­ta a te­kin­te­tét. A hall­ba nyí­ló aj­tó­hoz sza­ladt, de azt is zár­va ta­lál­ta. Elő­ször nem hit­te el a dol­got. Rán­gat­ta a ki­lin­cset – hi­á­ba. Cli­ve el­len­állt an­nak a vágy­nak, hogy dö­röm­böl­jön. Térd­re eresz­ke­dett, és át­né­zett a kulcs­lyu­kon. A zár­ban el­for­dí­tot­tak egy kul­csot, mely per­cek­kel előbb még nem volt ott.

Matt­hew Da­mon jobb keze meg­rán­dult. Cli­ve hal­lot­ta a lé­leg­zé­sét. Oda­si­e­tett a fel­bo­rult szé­ken fek­vő fér­fi­hoz, el­for­dít­va te­kin­te­tét az orr fö­lött tá­ton­gó seb­től.

Mr. Da­mon azon­ban már nem so­ká­ig moz­gott, és nem is lé­leg­zett töb­bé. Cli­ve épp a ha­lott er­nyedt ke­zét emel­te fel, ami­kor oda­kint öm­le­ni kez­dett az eső. A le­ve­gő­ben lő­por sza­ga ter­jen­gett. Cli­ve a pad­lón he­ve­rő tár­gyat néz­te, vagy egy-két láb­nyi­ra a csu­kott aj­tó­tól.

Nem­ré­gi­ben lá­tott egy ha­son­ló fegy­vert Stover­nél a pic­ca­dilly-i pus­ka­mű­ves­nél, s tud­ta, hogy hat­lö­ve­tű for­gó­pisz­toly he­ver előt­te, úgy­ne­ve­zett sze­gély­tü­ze­lé­sű, mi­vel a zár­szer­ke­zet csap­pan­tyú­ja tü­ze­lés­kor a lö­ve­dék szé­lét csap­ta meg.

Ezt a faj­ta pisz­tolyt egy fran­cia cég gyár­tot­ta, és sok­kal könnyebb volt, mint a ha­gyo­má­nyos or­mót­lan re­vol­ver.

Cli­ve most Matt­hew Da­mon író­asz­ta­lá­ra pil­lan­tott.

Jobb­ol­dalt volt egy fiók, amit há­zi­gaz­dá­ja, mi­előtt le­lőt­ték, ép­pen ki akart nyit­ni. Cli­ve-nak ha­tal­mas erő­fe­szí­tés­sel si­ke­rült ki­nyit­nia. A fiók üres volt.

Ez meg mit je­lent­sen?

Apró za­jok bor­zol­ták az ide­ge­it. Úgy rém­lett neki, mint­ha a hall va­la­me­lyik aj­ta­ja ki­nyí­lott vol­na. Nem csa­ló­dott. Kis­vár­tat­va ha­tá­ro­zott lép­tek za­ját hal­lot­ta, me­lyek a hall­ba nyí­ló ajtó felé kö­ze­led­tek, s csak egyet­len sze­mély lép­tei le­het­tek.

– Bur­ba­ge!

A lép­tek zaja el­ült.

– Uram?

Cli­ve tor­kán ele­in­te nem jött ki egyet­len hang se. Ami­kor már-már meg­szó­lalt, azon töp­reng­ve, hogy mit is mond­jon, pil­lan­tá­sa az órá­ra esett, mely­nek ed­dig csak a ke­tye­gé­sét hal­lot­ta. Egy köny­ves­polc te­te­jén állt, a fe­ke­te már­vány­lap hát­te­ré­ben vi­lá­gí­tó fe­hér mu­ta­tó­it jól lát­ta.

Még csak fél hét múlt két perc­cel.

– Uram? – is­mé­tel­te Bur­ba­ge. Cli­ve tud­ta, hogy a ko­mor­nyik épp most van vissza­té­rő­ben a sze­mély­zet kö­zös va­cso­rá­já­ról.

– Bur­ba­ge, ezt az aj­tót kí­vül­ről be­zár­ták. Meg­kér­ném, hogy for­dít­sa el a kul­csot a zár­ban, de ne nyis­son be.

Bur­ba­ge kis hall­ga­tás után vá­la­szolt.

– Igen, uram.

A kulcs ola­jo­zot­tan, si­mán meg­for­dult a zár­ban. Ugyan­olyan si­mán, mint ami­kor be­zár­ták az aj­tót.

– Meg­kér­ném, Bur­ba­ge, hogy most áll­jon el az ajtó elől.

A lép­tek za­já­ból ítél­ve Bur­ba­ge en­ge­del­mes­ke­dett. Erre azért volt szük­ség, hogy Bur­ba­ge ne lát­has­son a szo­bá­ba. Cli­ve ki­nyi­tot­ta az aj­tót, ki­lé­pett, majd be­csuk­ta maga után.

A zöld posz­tós ajtó mel­let­ti fali lám­pa gyér fé­nyé­ben Cli­ve min­den színt és ár­nyé­kot va­ló­szí­nűt­len­nek lá­tott. Úgy érez­te, hogy ő maga fal­fe­hér le­het.

– Bur­ba­ge, le­het, hogy most szo­kat­lan­nak tűnő kér­dé­se­ket fo­gok ma­gá­nak fel­ten­ni. Ké­rem, szed­je össze ma­gát. Mind­annyi­unk­nak szük­sé­günk lesz erre. Eb­ben a zár­ban ál­ta­lá­ban van kulcs?

– Nincs, uram – mond­ta Bur­ba­ge rez­ze­nés­te­len arc­cal.

– És a dol­go­zó­szo­bá­ból a könyv­tár­ba nyí­ló aj­tó­ban?

– Ott sincs, uram. De bár­me­lyik föld­szin­ti ajtó kul­csa nyit­ja őket.

– Maga most épp a va­cso­rá­tól jön? Igen? He­lyes. Az egész sze­mély­zet je­len volt?

– Igen, uram, a töb­bi­ek még ott van­nak. Pon­to­sab­ban – ja­ví­tot­ta ki ma­gát a ko­mor­nyik –, ott van­nak, Mrs. Ca­va­nagh és az én sze­ren­csét­len lá­nyom ki­vé­te­lé­vel. Rosszul érez­ték ma­gu­kat, és egyi­kük sem va­cso­rá­zott.

Az eső egy­re erő­sö­dő zaja a hall­ba is be­ha­tolt. Cli­ve vé­gig­né­zett a fo­lyo­són.

– Bur­ba­ge, meg­kér­ném, hogy jár­ja kö­rül a há­zat, és el­len­őriz­ze, zár­va van­nak-e még be­lül­ről az aj­tók és az ab­la­kok.

– Ööö… igen, uram. – Bur­ba­ge sze­me most reb­bent meg elő­ször.

– Út­köz­ben pe­dig men­jen be Mrs. Da­mon­hoz és mond­ja meg… – Cli­ve ha­bo­zott, ho­gyan foly­tas­sa.

– Uram, Mrs. Da­mon nincs ide­ha­za.

– Nincs? Hol van hát?

– Nem tu­dom, uram. Kö­rül­be­lül egy órá­val ez­előtt a ház­hoz ren­del­te a ko­csit, s meg­pa­ran­csol­ta Hop­per­nek, hogy vi­gye el Rea­ding­be. Poggyászt vitt ma­gá­val, de a ko­mor­ná­ja nem volt vele. Mi­után tá­vo­zott, újra be­zár­tam és le­la­ka­tol­tam a be­já­ra­ti aj­tót.

– Mr. Da­mon tu­dott er­ről?

– Nem tu­dom, uram. Ezt ta­lán meg­kér­dez­het­nénk tőle.

– Ez saj­nos le­he­tet­len. Mr. Da­mon meg­halt.

Cli­ve egy­ál­ta­lán nem fi­gyelt arra, hogy Bur­ba­ge mon­dott-e erre va­la­mit, vagy hogy mi­lyen az arc­ki­fe­je­zé­se. Más do­log fog­lal­koz­tat­ta.

Ép­pen az járt a fe­jé­ben, hogy kí­mé­le­te­sen kö­zöl­nie kell a hírt Miss Kate-tel és Ce­li­á­val. Las­san kezd­te fel­fog­ni, mi min­dent je­lent az a tény, hogy Mr. Da­mon meg­halt. Nem idő­zött azon­ban gon­do­la­ta­i­nál, tet­tek­re volt szük­ség.

Bur­ba­ge még be­szélt, de Cli­ve csak az utol­só sza­va­it hal­lot­ta meg.

– Nem, nem bal­eset volt – fe­lel­te Cli­ve. – Egy pil­la­nat. Va­la­mi eszem­be ju­tott. Jöj­jön ve­lem.

Kulcs­ra zár­ta a dol­go­zó­szo­ba aj­ta­ját, s a kul­csot mel­lény­zse­bé­be süllyesz­tet­te. Az­tán csak­nem ro­han­vást si­e­tett a hall má­sik vé­gé­be.

Ne­gyed hét­kor, ami­kor ki­lé­pett a sza­lon­ból, ott hagy­ta Kate-et és Ce­li­át. A szo­ba most üres volt.

A vas­tag sző­nye­gek­ből és füg­gö­nyök­ből bal­jós han­gu­lat áradt. A vi­rág­min­tás lám­pa még min­dig a szo­ba kö­ze­pén levő kis asz­ta­lon állt. A könyv­tár­szo­ba aj­tó­nyí­lá­sát fedő gyöngy­füg­göny meg­csil­lant, amint Cli­ve fel­emel­te a lám­pát.

Fél­re­lib­ben­tet­te a füg­gönyt, és be­lé­pett a könyv­tár­szo­bá­ba. Az is üres volt.

– Uram – hal­lot­ta maga mö­gött Bur­ba­ge hang­ját.

– Az ott – mu­ta­tott Cli­ve egy csu­kott aj­tó­ra a szem­köz­ti fa­lon – ugye a dol­go­zó­szo­bá­ba ve­zet?

– Igen, uram.

Még egy ajtó volt a könyv­tár­szo­bá­ban, ez a hall­ba nyílt.

– Mr. Da­mont fej­be lőt­ték… – A tet­tes ugyan­az volt, aki teg­nap éj­jel rá­ijesz­tett a maga lá­nyá­ra. Nem Pé­ne­lo­pé ta­lál­ta ki. Va­ló­ság volt.

Bur­ba­ge nem vá­la­szolt, csak meg­nyal­ta a szá­ja szé­lét.

– A gyil­kos ki­nyi­tot­ta azt az aj­tót – mu­ta­tott Cli­ve a szem­ben levő aj­tó­ra –, és le­adott egy lö­vést egy pisz­toly­ból, ami, azt hi­szem, ma­gáé Mr. Da­moné. Az­tán rám zár­ta az aj­tót, és el­me­ne­kült. A hall aj­ta­ját már elő­ző­leg be kel­lett zár­nia. Ha nem hal­lot­ta a lö­vést… vagy ta­lán hal­lot­ta?

– Nem, uram, nem hal­lot­tam.

– Nos, ez azért volt, mert ép­pen ak­kor menny­dör­gött. Vissza­tért már Rea­ding­ből a ko­csis, aki Mrs. Da­mont el­vit­te? Nem? Ha vissza­jön, el kell kül­de­nünk a rend­őr­ség­re. Köz­ben ide­hív­hat­ná dr. Blan­det. Or­vo­si se­gít­ség­re nem lesz szük­ség, de jobb, ha ve­lünk van.

– Uram! Mind­ezek kö­zül mit csi­nál­jak meg elő­ször? Bur­ba­ge szo­kat­la­nul fel­emel­te a hang­ját. Cli­ve le­tet­te a lám­pát az asz­tal­ra.

– Elő­ször is el­len­őriz­ze a zá­ra­kat. Az­tán hív­ja ide a dok­tort.

Cli­ve kö­vet­te Bur­ba­ge-et a hall­ba. Kate Da­mon kis­sé ki­ful­lad­va a lép­cső kö­ze­pén állt, a kor­lá­tot mar­kol­ta.

Kate majd­nem tel­je­sen az ár­nyék­ban állt, de Cli­ve lát­ta, hogy te­kin­te­te ré­mült, s lé­leg­zé­se sza­po­ra. Erő­sen ka­pasz­ko­dott a kor­lát­ba, s egy pil­la­nat­ra meg­in­gott. Cli­ve már at­tól tar­tott, hogy el­ájul. Az­tán le­ro­hant hoz­zá a lép­csőn.

– Hal­lot­ta, ugye? – kér­dez­te Cli­ve ke­se­rű­en. – Hal­lot­ta, amit Bur­ba­ge-nek mond­tam?

– Igen, hal­lot­tam. Az apám…

Hang­ja el­csuk­lott.

Ez már nem a tü­rel­met­len, lá­za­dó, min­dent kri­ti­zá­ló Kate volt. Az a Kate el­tűnt. Cli­ve előtt egy me­leg­szí­vű, he­ves vér­mér­sék­le­tű lány állt, ta­lán kis­sé ro­man­ti­ku­sabb a kel­le­té­nél, de min­de­nek­fö­lött igen­csak kí­vá­na­tos.

„Mi jár az eszed­ben, te sza­már?!” in­tet­te le ma­gát Cli­ve.

Ha va­la­me­lyik re­gé­nyé­ben le­ír­ta vol­na azt, hogy „igen­csak kí­vá­na­tos”, nem áll­ha­tott vol­na meg a Ka­len­dá­ri­um nagy­ha­tal­mú szer­kesz­tő­je, Char­les Dic­kens előtt. Ilyes­mi­re még csak gon­dol­ni sem volt sza­bad, nem­hogy írni róla. Egy fér­fi nyu­god­tan tart­ha­tott sze­re­tőt, vagy el­me­rül­he­tett könnyű ka­lan­dok­ban, er­ről nem kel­lett tu­do­mást ven­ni mind­ad­dig, amíg nem za­var­ta meg a csa­lá­di tűz­hely szent bé­ké­jét. Azt, hogy e tűz­hely kö­rül ülő höl­gyek­nek nem is olyan rit­kán ugyan­csak ha­son­ló dol­go­kon jár az eszük, még csak fel­té­te­lez­ni sem volt sza­bad.

Nézzünk szem­be az es­he­tő­sé­gek­kel. Te­gyük fel, hogy Kate Har­ri­et Pyke lá­nya?

És ak­kor mi van? Cli­ve meg­le­pet­ve ta­pasz­tal­ta, mennyi­re nem ér­dek­li ez a kér­dés.

Most, hogy Matt­hew Da­mon ha­lott, a tit­kot raj­ta kí­vül csak egy, szá­má­ra is­me­ret­len sze­mély tud­ja. Mi­ért ne ma­rad­hat­na to­vább­ra is ti­tok? Per­sze ez va­ló­szí­nű­leg még­sem fog si­ke­rül­ni. Jo­nat­han Whicher is so­kat tud, ta­lán min­dent.

Le­het, hogy hall­ga­tás­ra bír­hat­ja Whichert, le­het, hogy nem. Ha a de­tek­tív tá­jé­koz­tat­ni akar­ja a rend­őr­sé­get, ami­kor a gyil­kos­ság híre meg­je­le­nik a saj­tó­ban, el­ke­rül­he­tet­le­nül ki­rob­ban a bot­rány.

Nem len­ne jobb meg­osz­ta­ni tit­kát Kate-tel, és fi­gyel­mez­tet­ni?

– Fi­gyel­jen rám, Miss Da­mon.

Kate meg­me­re­ve­dett, sze­mét el­fu­tot­ta a könny.

– Fi­gyel­jen! – is­mé­tel­te Cli­ve. Meg­fog­ta Kate kar­ját. – Men­jünk, most azon­nal. De ne a sza­lon­ba vagy a nap­pa­li szo­bá­ba. A dok­tor bár­me­lyik pil­la­nat­ban itt le­het. Mi­lyen szo­ba nyí­lik a hall­ból a dol­go­zó­szo­bá­val szem­ben?

– A dol­go­zó­szo­bá­val szem­ben? Ahol az apám…?

– Igen. Me­lyik szo­ba az?

– Egy ki­sebb sza­lon, ami… ami a té­li­kert­re nyí­lik a má­sik ol­da­lon. Mi­ért kér­di?

– Ké­rem, vár­jon itt.

Cli­ve be­si­e­tett a sza­lon­ba a lám­pá­ért, majd kö­nyö­ké­nél fog­va vé­gig­ve­zet­te Kate-et a fo­lyo­són.

– A dol­go­zó­szo­ba aj­ta­ját be­zár­tam, ná­lam van a kulcs. Nem, ne néz­zen oda!

Kate azon­ban az aj­tó­ra pil­lan­tott, amint be­men­tek a szem­köz­ti szo­bá­ba. A kis sza­lon, amit be­vi­lá­gí­tott a lám­pa fé­nye, ha­tal­mas fest­mé­nyek­kel volt te­le­ag­gat­va, s a je­lek sze­rint reg­ge­li­ző szo­bá­ul is szol­gált.

Ve­lük szem­ben vi­rág­min­tás, fes­tett üveg­aj­tó nyílt az üveg­fa­lú és üveg­te­tős té­li­kert­be. Az aj­tót va­la­ki nyit­va hagy­ta. A fű­tött té­li­kert­ből a nö­vé­nyek pá­rás il­la­ta áradt a szo­bá­ba.

Az iz­ga­lom­tól ki­pi­rult és pi­he­gő Kate szó­lalt meg most.

– Mr. Strick­land, ne tö­rőd­jön az­zal, amit iz­ga­tott ál­la­pot­ban mond­tam. Kü­lö­nö­sen az­zal ne tö­rőd­jön, amit csak­nem meg­mond­tam Cawy­nek. Olyan nagy vé­le­ménnyel va­gyok ma­gam­ról, az­tán meg ki­de­rül, hogy csö­kö­nyös va­gyok és os­to­ba. Annyi min­dent mon­dok, amit ké­sőbb meg­bá­nok.

– Azt hi­szem, mind így va­gyunk ez­zel. Azt akar­tam el­mon­da­ni ma­gá­nak…

Most, hogy már meg­osz­ta­ni ké­szült vele a tit­kát, Cli­ve el­bi­zony­ta­la­no­dott. Va­jon örül­ne Kate az új­ság­nak, akár­ki le­gyen is Har­ri­et Pyke lá­nya?

– Az apá­mat meg­öl­ték! – ki­ál­tott fel Kate hi­tet­len­ked­ve. – És ugyan­az a fér­fi, aki az éj­jel a ház­ban járt?

– Ezt csak fel­té­te­le­zem. Min­den­eset­re ugyan­azt a ru­hát vi­sel­te, már amennyi­re mó­dom­ban volt meg­fi­gyel­ni. Be­zárt a dol­go­zó­szo­bá­ba, mint ahogy Bur­ba­ge-nek is mond­tam – ta­lán már hal­lot­ta. Mi­helyt Bur­ba­ge ki­en­ge­dett, első gon­do­la­tom maga és a nő­vé­re volt. Ag­gód­tam ma­gu­kért.

– Ér­tünk? Mi­ért?

– A gyil­kos – mond­ta, s Kate össze­rez­zent a szó hal­la­tán – a könyv­tár­szo­bá­ból jött. Igaz, hogy a könyv­tár­ban sö­tét volt, s hogy a hall­ba nyí­lik on­nan egy ajtó. Ami­kor azon­ban be­men­tem édes­ap­juk dol­go­zó­szo­bá­já­ba, ma­gu­kat a sza­lon­ban hagy­tam. Ha ez az em­ber ezen az úton jött be…

– De mi nem ma­rad­tunk a sza­lon­ban. Egy perc múl­va fel­men­tünk.

– Együtt men­tek fel?

– Igen. Ce­lia szo­bá­já­ba.

– És vé­gig együtt vol­tak? Úgy ér­tem, egé­szen…

– Igen, vé­gig. Ta­nú­sít­ha­tom, hogy Ce­lia ve­lem volt.

Cli­ve le­tet­te a lám­pát a reg­ge­li­ző­asz­tal­ra. Fel­só­haj­tott. Maga sem vár­ta, hogy ennyi­re meg­könnyeb­bül­jön et­től a be­je­len­tés­től.

Elő­ző dél­után a vo­na­ton olyan bi­zarr öt­le­te tá­madt, hogy el­hall­gat­ta még Matt­hew Da­mon előtt is. Arra gon­dolt, hogy a lép­csőn álló be­tö­rő eset­leg fér­fi­ru­há­ba öl­tö­zött nő volt. Ilyes­mi azon­ban in­kább a szín­pa­don for­dul elő, mint az élet­ben.

Még­is ott mo­tosz­kált a gon­do­lat az agyá­ban, sö­tét kép­ze­tek szü­lő­je­ként. Most, hogy tud­ta, nem csak érez­te, hogy sem Kate-nek, sem Ce­li­á­nak nem le­het köze eh­hez a bes­ti­á­lis gyil­kos­ság­hoz…

Az eső ko­po­gott a té­li­kert te­te­jén. Kate kö­ze­lebb lé­pett Cli­ve-hoz, és fe­szül­ten fi­gyelt rá.

– Nos – mond­ta Cli­ve és fel­ne­ve­tett, ami ezen a he­lyen elég­gé kü­lö­nö­sen hang­zott – per­sze, fö­lös­le­ges is bi­zo­nyí­ta­ni, hogy ma­guk hol vol­tak, de ta­lán még­sem árt biz­tos­ra men­ni. Be­val­lom, hogy ször­nyű per­ce­ket él­tem át. Em­lék­szik még rá, hogy ami­kor el­kö­szön­tem ma­guk­tól, az ap­juk mon­da­ni akart ne­kem va­la­mit.

– Ó… – mond­ta Kate – el is fe­led­kez­tem róla. Nem hit­tem, hogy va­la­ha is el­fe­lej­tem, de még­is meg­tör­tént. Igen, min­dent el akart mon­da­ni ön­nek. El is mond­ta?

– Nem az egé­szet, de ah­hoz ele­get, hogy… mond­ja, Kate, tud­ja, hogy mit akart el­árul­ni ne­kem az apja?

Most, hogy elő­ször szó­lí­tot­ta a ke­reszt­ne­vén – mint­ha fal om­lott vol­na le kö­zöt­tük.

– Nem, nem tu­dom – mond­ta Kate. – Csak azt tu­dom, hogy Ce­lia és én mit gon­dol­tunk er­ről ak­kor. En­nek kö­szön­he­tő az egész fél­re­ér­tés, ezért őröl­tünk két ma­lom­ban Ce­lia és én, il­let­ve ön, mi­előtt apám hí­vat­ta vol­na. Azt hit­tük, a mos­to­ha­anyánk­ról van szó és ar­ról az un­dok Lord Al­bert Tres­si­der­ről, aki olyan gyak­ran ta­lál­ko­zik vele Lon­don­ban, ami­lyen gyak­ran csak tud.

Cli­ve rá­bá­mult. Ge­or­get­te és Tress? Az il­le­del­mes, érett korú szép­asszony, és Tress, ez az ál­lat­ker­ti tig­ris?

– Hát nem em­lék­szik? – kér­dez­te Kate. – Cawy cél­zott rá, sőt ki is mond­ta, ami­kor maga is je­len volt.

– Igen, ott vol­tam.

– Már hosszú ide­je tart ez a vi­szony, s csak­nem min­den­ki tud róla, az apá­mat ki­vé­ve. Ce­lia azt hi­szi, hogy Ge­or­get­te és ne­mes lo­vag­ja vá­lást akar­tak ki­csi­kar­ni az apám­tól, hogy össze­há­za­sod­has­sa­nak. Ez sze­rin­tem hi­he­tet­le­nül hang­zik. Egy­sze­rű­en nem tu­dom el­kép­zel­ni, hogy Lord Al­bert ne pén­zért nő­sül­jön.

Kate a sí­rás­sal küsz­kö­dött.

– De meg kell adni, hogy le­het­sé­ges volt az is – mond­ta. – Ami­kor azt mond­ta, hogy egy há­zas­ság ügyé­ben jött High Chim­neys­be, s hogy az apám csak­nem rosszul lett, ami­kor ezt meg­em­lí­tet­te neki…

– Kate, csak nem gon­dol­ta, hogy…?

– Nem. Leg­alább­is nem so­ká­ig. Az­tán mond­ta, hogy ket­tőnk kö­zül az egyik­ről van szó, s hogy az a cso­dá­la­tos úri­em­ber Ce­li­át akar­ja fe­le­sé­gül ven­ni. Ez már sok­kal el­kép­zel­he­tőbb volt, el­is­me­rem. Fe­le­sé­gül ven­ni egy gaz­dag lányt s sze­re­tő­ül meg­tar­ta­ni (most meg­bot­rán­koz­ta­tom?) egy asszonyt, aki fiú­sze­re­pe­ket ját­szott a Ga­iety szín­ház bur­leszk­je­i­ben, s csak né­hány év­vel az apám­mal kö­tött há­zas­sá­ga előtt ju­tott el Shakes­peare-ig. Igen, ez rá­val­lott. De ma­gá­hoz, leg­alább­is amennyi­re is­mer­tem, va­la­hogy nem il­lett a do­log.

– Úr­is­ten, Kate! Mi­lyen em­ber­nek tart maga en­gem?

– Nem tu­dom. Leg­alább­is…

– Fi­gyel­jen ké­rem. El­hi­szi, ha azt mon­dom, hogy fo­gal­mam sem volt a mos­to­ha­any­ja és Tress köz­ti vi­szony­ról? S hogy a maga ked­vé­ért jöt­tem el ide?

– El­hi­szek ma­gá­nak bár­mit, amit mond – fe­lel­te Kate, s össze­kul­csol­va uj­ja­it, fel­né­zett rá. – Úgy­hogy ké­rem, na­gyon ké­rem, csak az iga­zat mond­ja.

A té­li­kert üveg­te­te­jén ke­resz­tül Cli­ve meg­pil­lan­tot­ta egy vil­lám lob­ba­ná­sát. Hosszú menny­dör­gés re­zeg­tet­te meg az üve­get, s halt el las­san a tá­vol­ban.

Ami ez­u­tán tör­tént, an­nak ta­lán nem kel­lett vol­na meg­tör­tén­nie, még­is, ha más­fe­lől nézzük a dol­got, el­ke­rül­he­tet­len volt. Egy kri­no­lin nem ké­pez iga­zi aka­dályt, ha az em­ber kar­já­ba ve­szi a vi­se­lő­jét, s nem­hogy el­len­ál­lás­ra nem ta­lál, ha­nem bíz­ta­tó sze­me­ken kí­vül öle­lő kar, si­mu­ló test és száj is fo­gad­ja.

Cli­ve arra sem fi­gyelt fel, ami­kor be­lé­pett va­la­ki a szo­bá­ba és meg­tor­pant. Csak arra ri­adt fel, ami­kor egy eré­lyes hang csat­tant fel: – Kate!