18. ÉJSZAKAI ÉLET: AZ ALHAMBRA
Itt is éjszaka volt a Regent’s Quadranttól egész a Leicester Square-ig, de nem volt sötét: Clive az utcai gázlámpák fényében hajtatott a megbeszélt találkozóra, amin talán minden eldől, talán semmi.
Későn indult el. Remélte, hogy nem késik el jóvátehetetlenül, de mégis késő volt már.
– Nem, uram – mondta immár hatodszor a Mivart szálló libériás portása. – Miss Kate Damon még nem tért vissza.
Akkoriban még csaknem minden színielőadás háromnegyed nyolckor kezdődött. A rendes vacsoraidő hét óra volt, de ha az ember színházba készült, ajánlatos volt jócskán előbbre hozni.
Clive sietve magára kapta esti öltözékét, aztán beült a Mivartba vacsorázni. Sem a szakácsokat, sem a pincéreket nem siettethette. A hét fogásból visszautasított hármat. Nem kért a négy különféle borból sem, mert józan akart maradni. A kék és kanárisárga selyemmel elfüggönyözött, előkelő étteremben így is elkábult kissé a konyhaszagtól. Fél kilenc múlt öt perccel, mire kocsiba szállt a Brook Streeten.
A nagy forgalom szerencsére kissé már megcsappant; a legtöbben már a színházakban, hangversenytermekben, vendégfogadókban tanyáztak. Tizenegyig viszonylagos nyugalomra lehetett számítani az utcán, de még így is…
– Kocsis!
A kocsis feje előbukkant.
– Siessen! Dupla árat fizetek, ha háromnegyedre az Alhambránál vagyunk!
– Nem tudom, uram… Nem lesz könnyű, de megpróbálom!
Ostorpattogás hallatszott, a kocsi elkanyarodott, hogy a forgalmas Regent Street helyett a Piccadillyn át próbálja megközelíteni célját. A legtöbb késedelmet az omnibuszok okozták, hiszen megállójuk nem lévén, mindenütt megálltak, ahol valaki le vagy fel akart szállni. Ha az ember beszorult egy omnibusz mögé, keresztet vethetett a programjára.
Clive-nak úgy tűnt, amint elhaladtak a kívánatos nőktől hemzsegő Burlington-árkád előtt, hogy a West Enden a szokásosnál is nagyobb éjszaka van készülőben. Az új törvénynek, amely azzal akarta csendesebb mederbe terelni az éjszakai életet, hogy betiltotta a szeszes italok árusítását éjfél után, egyelőre nem lehetett érvényt szerezni, csak újabb élvezetet nyújtott a virtuskódoknak, hogy megszeghették.
Öt perc múlva háromnegyed.
– Kocsis!
– Igyekszek, uram!
A Quadrant előtt volt egy kis fennakadás. Néhányan az Argyll előtt imbolyogtak a Windmill Streeten. Mások, akik korán elkezdték az ivászatot, máris részegen fetrengtek a csatornában. Clive kocsija csilingelve elhaladt a Haymarket torkolata előtt, majd megcsillantak a „Százszorszép” ablakai, s megcsapta fülüket a kihallatszó nótaszó.
Mentek tovább… de vajon mi felé?
Celia után dr. Bland is eltávozott, minden további magyarázat nélkül. Clive biztos volt benne, hogy nem találkozik Celiával az Alhambra körfolyosóján. Persze, abban is biztos volt, hogy Kate-tel sem.
Már túljutott a megrázkódtatáson, amit akkor élt át, amikor Celia előadta elképzelését a gyilkosságról. Most már nevetségesnek tartotta az elméletet: vagy legalábbis szerette volna annak tartani.
Hogy az ördögbe sodródhatott odáig, hogy majdnem elhitte?
„Annyi bizonyos – gondolta –, hogy az első gyilkosságot Kate nyakába akarták varrni. Kate, még ha képes lett volna is erre, amit nem hiszek.”
„Biztos?” – suttogta Clive-ban az ördög.
„Biztos. Kate sosem venne fel férfiruhát, és így nem is tehette meg azt, amivel vádolják. Az elején még Celia is tudta, hogy Kate-re akarják terelni a gyanút. És Georgette-nek is ez volt a véleménye. Sőt! Whichernek is! Az ő egész terve ezen alapul!”
Clive ismét az órájára nézett.
Keserűen vette tudomásul, hogy – ha Kate-et védelmezni akarja – Tresst is védenie kell. Éppen Tresst! Úgy érezte, boldogan az arcába vágna, ha kiderülne, hogy ő a gyilkos – persze úgy, hogy Kate-nek semmi köze ne legyen az egészhez. Letörölné róla azt a diadalmas mosolyt.
De hát Tress sem lehet a gyilkos. Az ember vágyai nem teljesülnek ilyen könnyen. Abban azonban most már egészen biztos volt Clive, hogy valóban látta őt High Chimneysben azon az estén, amikor Georgette-et megfojtották. Tress nagyon is beleillett az egész képbe, még ha nem tett is mást, mint hogy zsarolta Georgette-et.
Bárcsak…
– Kocsis!
– Hová tette a szemét, uram? – kérdezte méltatlankodva a címzett. – Nézzen csak ki, hol vagyunk!
A kocsi megállt. Az Alhambrából zene szűrődött ki a Leicester Square-re. Ezernyi gázlámpa világította meg a mór boltíveket.
Clive kifizette a kocsist. Izgatottan rohant át a tündöklő előcsarnokon, szíve a keleties zene ütemére hevesén dobogott. Hirtelen Hackney rendőrfelügyelő kapta el a karját. Hackney kelletlen arccal, fojtott hangon beszélt.
– Uram, az isten áldja meg, hol volt mostanáig?
– Nem tudja, hogy Miss Damon, Miss Kate Damon eltűnt?!
– De igen, tudunk róla – mondta Hackney. – De most ne kérdezzen semmit, uram, és ne is mondjon semmit Miss Damonról.
Nemrég ért véget a Tékozló fiú, ezen „keleties zenés látványosság” első része, melynek fő vonzóereje a tánckar volt.
Messze, a színpadon, női hang énekelt, zenekari kísérettel. Itt az előcsarnokban, a csupasz és sáros padlót elszórt narancshéj, rákpáncél, papírhulladék és szivarvég borította.
Clive Hackney arcába nézett.
– Tudják, hol van Miss Damon?
– Nem vagyunk biztosak benne. De ne aggódjék.
– Hogyhogy ne aggódjam?
– Tíz perc múlva kilenc. – Hackney most felemelte a hangját. – Váltson jegyet a körfolyosóra, uram, és menjen fel azonnal. Azért szólítottam meg, bár ezzel kockáztatom, hogy észrevesznek, hogy átadjam önnek Whicher újabb üzenetét.
– És mi volna az?
– Álljon a cukorkás pulttól számított harmadik oszlophoz – mondta Hackney verejtékezve. – Amikor Cherry megadja a jelt, lépjen oldalt és vegye le a kalapját. De akármit is lát – köszörülte meg a torkát erőteljesen Hackney –, ne szóljon semmit, és ne avatkozzon be. Néma csend, érti? És meg ne moccanjon! Ez minden!
Hackney visszasurrant rejtekhelyére. Fél perc sem telt bele, és Clive máris a lépcsőn haladt felfelé a zajos, füstös folyosóra.
„Ettől a színháztól – gondolta – nemsokára megvonják a működési engedélyt, ha ez így megy tovább. Szép dolog a rendőrségtől, hogy hajlandó egyáltalán mutatkozni ilyen helyen.”
A gázlámpák halvány fényével megvilágított körfolyosón legalább százan beszéltek, nevetgéltek egyszerre. Sör- és whiskygőz elegyedett a vastag dohányfüsttel. A nők legtöbbje fedetlen vállal illegett; aki nem tudott rábeszélni senkit egy pezsgőre, maga kért egy nagy pohár gint.
Clive-ot elöntötte a meleg. Léptek csoszogtak a mozaikpadlón. A táncosnők idesereglettek, amúgy jelmezesen, ha vége volt a számuknak. Csak úgy suhogott a keleti öltözék, amint egyikük elállta Clive útját, mintegy arra célozva, hogy egyedül van.
– Mit szólnál egy ginhez, fiúka? Imádom a gint. Nem vennél egy palackkal?
– Majd legközelebb.
– Most nem, fiúka?
– Nem. – Most nem.
Nem látott oda a pulthoz, amelynél Cherry cukorkát, narancsot és rákot árult. Keresztülfurakodott a tömegen, és nekivetette hátát a harmadik oszlopnak. Teltek-múltak a percek, körülötte zsibongott a folyosó.
A színpadra senki nem figyelt. A tömeg hullámzott a körfolyosón.
Egy hirtelen támadt nyíláson át Clive megpillantotta Cherryt: csillogó szemmel állt a pult mögött; éppen nem volt vendége. Skarlátvörös, mélyen kivágott ruha volt rajta. Ezúttal józannak látszott.
A feje feletti lámpa valamivel élénkebben világított, mint délután. Fényt vetett Cherry szőke hajára, a narancshalmokra és a cukorkás üvegekre. Ismét meglódult a tömeg, és eltakarta a pultot Clive szeme elől.
Ha itt marad a harmadik oszlopnál, vajon látni fog-e egyáltalán valamit?
A táncosnők elszállingóztak. Clive hátrált néhány lépést, majd oldalt lépett. A pultot a folyosó végén legfeljebb véletlenül láthatta.
És mindjárt kilenc óra.
A zene crescendóba csapott át, majd elhallgatott. Felharsant a taps és az éljenzés. Valaki a foga között füttyögetett.
Clive levette a kesztyűjét, hogy szükség esetén könnyebben kivehesse óráját a mellényzsebéből. Levetette kabátját is és átvetette a karján. Már-már levetette kalapját is, amikor eszébe jutott, hogy ez lesz a megbeszélt jel. Körülnézett: sehol egy ismerős arc.
– Walker! – kiáltott valaki.
– Mi van?
– A színpadra! A hogyishíjákok tánca következik!
Egy csinos, krinolinos hölgy a levegőbe pöccentette cigarettáját Clive orra előtt. Egy másik, akinek a kalapján a csikk megállapodott, hangosan szitkozódott. Azokon a helyeken, ahonnan jól látszott a színpad, torlódás keletkezett.
Clive előhúzta óráját, és felkattintotta a fedelét. Pontosan kilenc óra volt.
Ebben a pillanatban egy kéz nehezedett a vállára.
Clive megőrizte nyugalmát.
Később gyakran próbálta visszaidézni ezt a pillanatot, de egyszerűen nem emlékezett rá, mit érzett, amikor hátrafordult.
– Dr. Bland! – mondta rendkívül idegesen. – Nem akarom megsérteni, de néhány órával ezelőtt meg mondtam, hogy nem tudok beszélni önnel itt az Alhambrában, és komolyan is gondoltam.
A doktor arckifejezése zavarba hozta Clive-ot: semmit sem tudott kiolvasni belőle.
– Gondoltam – mondta dr. Bland hangosan szuszogva –, és más körülmények között bele is nyugodtam volna. Most azonban ezt nem tehetem. Higgye el, uram, nem tehetem! Végigkutattam maga után az egész színházat, Mr. Strickland! Megkérném, kísérjen le a földszintre, ahol válthatnánk egy-két szót négyszemközt…
– Utoljára mondom, doktor, hogy nem tehetem!
– Meg kell tennie, uram! A helyzet megváltozott!
– Hogyan?! – hőkölt hátra Clive. – Semmi sem változott! Ha tudná, miért vagyok itt…
– Azt hiszem, uram, hogy tudom.
Mindketten ügyeltek arra, hogy halkan beszéljenek, bár Clive a legszívesebben üvöltött volna.
Doktor úr, bízzon a diszkréciómban. Nem fogom elárulni.
– Mit nem fog elárulni?
– Amit Celia Damonról tudok. Maga azt gondolja, talán már kezdettől fogva, hogy Celia egy kissé… hogy is mondjam?… egy kissé labilis idegrendszerű. Hogy igaz-e vagy sem, nem áll jogomban megítélni. De gondolom, azért jött ide, hogy erről beszéljünk.
– Nem – felelte dr. Bland nyomatékosan. – Nem ezért jöttem ide. Talán néhány órával ezelőtt ezért akartam volna találkozni magával. Most nem.
Clive csak most kapott észbe: hátat fordított a pultnak, ahonnan Cherry talán már meg is adta a jelet! Azonnal visszafordult, arra számítva, hogy lát valami újat.
A tömeg már csaknem eloszlott.
Mind a folyosó színpad felőli végéhez igyekeztek, tolakodtak. Arcukon mohó várakozás ült.
Clive most egészen tisztán látta Cherry White pultját, de Cherryt magát nem. Amint már délután megfigyelte, két oszlop is útban volt.
Messze a zenekari árokban, a karmester felemelte pálcáját. Cintányérok csapódtak fémesen; új dallamot pengettek lágyan az álmodozó hegedűk. Clive jobbra lépett, s végre meglátta Cherryt. Egyedül volt.
A doktor elkapta Clive karját.
– Doktor, az isten szerelmére!
– Mr. Strickland, értsen meg…
– Maga értsen meg engem! Nem mehetek magával sehova.
– Akkor kénytelen leszek én itt maradni.
– Kérem! – felelte Clive. – Ez nyilvános hely! Senki sem akadályozhatja meg önt abban, hogy itt maradjon. De kénytelen lesz megbocsátani, hogy nem nézek szembe önnel, mert azt a pultot kell figyelnem. Mondtam már, hogy semmit sem beszélhetek meg ebben a pillanatban önnel! Várok…
– Tudom – mondta dr. Bland. – Ha jól tudom, a gyilkosra vár. Éppen erről akartam magával beszélni. – Nagy lélegzetet vett, aztán keserű, de dacos hangon megszólalt. – Nos! Bevallhatom a bűnömet?