18. ÉJSZAKAI ÉLET: AZ ALHAMBRA

Itt is éj­sza­ka volt a Re­gent’s Quad­rant­tól egész a Lei­ces­ter Squa­re-ig, de nem volt sö­tét: Cli­ve az ut­cai gáz­lám­pák fé­nyé­ben haj­ta­tott a meg­be­szélt ta­lál­ko­zó­ra, amin ta­lán min­den el­dől, ta­lán sem­mi.

Ké­sőn in­dult el. Re­mél­te, hogy nem ké­sik el jó­vá­te­he­tet­le­nül, de még­is késő volt már.

– Nem, uram – mond­ta im­már ha­tod­szor a Mi­vart szál­ló li­bé­ri­ás por­tá­sa. – Miss Kate Da­mon még nem tért vissza.

Ak­ko­ri­ban még csak­nem min­den szí­ni­elő­adás há­rom­ne­gyed nyolc­kor kez­dő­dött. A ren­des va­cso­ra­idő hét óra volt, de ha az em­ber szín­ház­ba ké­szült, aján­la­tos volt jócs­kán előbb­re hoz­ni.

Cli­ve si­et­ve ma­gá­ra kap­ta esti öl­tö­zé­két, az­tán be­ült a Mi­vart­ba va­cso­ráz­ni. Sem a sza­ká­cso­kat, sem a pin­cé­re­ket nem si­et­tet­het­te. A hét fo­gás­ból vissza­uta­sí­tott hár­mat. Nem kért a négy kü­lön­fé­le bor­ból sem, mert jó­zan akart ma­rad­ni. A kék és ka­ná­ri­sár­ga se­lyem­mel el­füg­gö­nyö­zött, elő­ke­lő ét­te­rem­ben így is el­ká­bult kis­sé a kony­ha­szag­tól. Fél ki­lenc múlt öt perc­cel, mire ko­csi­ba szállt a Bro­ok Stree­ten.

A nagy for­ga­lom sze­ren­csé­re kis­sé már meg­csap­pant; a leg­töb­ben már a szín­há­zak­ban, hang­ver­seny­ter­mek­ben, ven­dég­fo­ga­dók­ban ta­nyáz­tak. Ti­zen­egyig vi­szony­la­gos nyu­ga­lom­ra le­he­tett szá­mí­ta­ni az ut­cán, de még így is…

– Ko­csis!

A ko­csis feje elő­buk­kant.

– Si­es­sen! Dup­la árat fi­ze­tek, ha há­rom­ne­gyed­re az Al­ham­b­rá­nál va­gyunk!

– Nem tu­dom, uram… Nem lesz könnyű, de meg­pró­bá­lom!

Os­tor­pat­to­gás hal­lat­szott, a ko­csi el­ka­nya­ro­dott, hogy a for­gal­mas Re­gent Street he­lyett a Pic­ca­dillyn át pró­bál­ja meg­kö­ze­lí­te­ni cél­ját. A leg­több ké­se­del­met az om­ni­bu­szok okoz­ták, hi­szen meg­ál­ló­juk nem lé­vén, min­de­nütt meg­áll­tak, ahol va­la­ki le vagy fel akart száll­ni. Ha az em­ber be­szo­rult egy om­ni­busz mögé, ke­resz­tet vet­he­tett a prog­ram­já­ra.

Cli­ve-nak úgy tűnt, amint el­ha­lad­tak a kí­vá­na­tos nők­től hem­zse­gő Bur­ling­ton-ár­kád előtt, hogy a West En­den a szo­ká­sos­nál is na­gyobb éj­sza­ka van ké­szü­lő­ben. Az új tör­vény­nek, amely az­zal akar­ta csen­de­sebb me­der­be te­rel­ni az éj­sza­kai éle­tet, hogy be­til­tot­ta a sze­szes ita­lok áru­sí­tá­sát éj­fél után, egye­lő­re nem le­he­tett ér­vényt sze­rez­ni, csak újabb él­ve­ze­tet nyúj­tott a vir­tus­kó­dok­nak, hogy meg­szeg­het­ték.

Öt perc múl­va há­rom­ne­gyed.

– Ko­csis!

– Igyek­szek, uram!

A Quad­rant előtt volt egy kis fenn­aka­dás. Né­há­nyan az Argyll előtt im­bo­lyog­tak a Wind­mill Stree­ten. Má­sok, akik ko­rán el­kezd­ték az ivá­sza­tot, már­is ré­sze­gen fet­reng­tek a csa­tor­ná­ban. Cli­ve ko­csi­ja csi­lin­gel­ve el­ha­ladt a Hay­mar­ket tor­ko­la­ta előtt, majd meg­csil­lan­tak a „Száz­szor­szép” ab­la­kai, s meg­csap­ta fü­lü­ket a ki­hal­lat­szó nó­ta­szó.

Men­tek to­vább… de va­jon mi felé?

Ce­lia után dr. Bland is el­tá­vo­zott, min­den to­váb­bi ma­gya­rá­zat nél­kül. Cli­ve biz­tos volt ben­ne, hogy nem ta­lál­ko­zik Ce­li­á­val az Al­ham­b­ra kör­fo­lyo­só­ján. Per­sze, ab­ban is biz­tos volt, hogy Kate-tel sem.

Már túl­ju­tott a meg­ráz­kód­ta­tá­son, amit ak­kor élt át, ami­kor Ce­lia elő­ad­ta el­kép­ze­lé­sét a gyil­kos­ság­ról. Most már ne­vet­sé­ges­nek tar­tot­ta az el­mé­le­tet: vagy leg­alább­is sze­ret­te vol­na an­nak tar­ta­ni.

Hogy az ör­dög­be sod­ród­ha­tott odá­ig, hogy majd­nem el­hit­te?

„Annyi bi­zo­nyos – gon­dol­ta –, hogy az első gyil­kos­sá­got Kate nya­ká­ba akar­ták varr­ni. Kate, még ha ké­pes lett vol­na is erre, amit nem hi­szek.”

„Biz­tos?” – sut­tog­ta Cli­ve-ban az ör­dög.

„Biz­tos. Kate so­sem ven­ne fel fér­fi­ru­hát, és így nem is te­het­te meg azt, ami­vel vá­dol­ják. Az ele­jén még Ce­lia is tud­ta, hogy Kate-re akar­ják te­rel­ni a gya­nút. És Ge­or­get­te-nek is ez volt a vé­le­mé­nye. Sőt! Whicher­nek is! Az ő egész ter­ve ezen ala­pul!”

Cli­ve is­mét az órá­já­ra né­zett.

Ke­se­rű­en vet­te tu­do­má­sul, hogy – ha Kate-et vé­del­mez­ni akar­ja – Tresst is vé­de­nie kell. Ép­pen Tresst! Úgy érez­te, bol­do­gan az ar­cá­ba vág­na, ha ki­de­rül­ne, hogy ő a gyil­kos – per­sze úgy, hogy Kate-nek sem­mi köze ne le­gyen az egész­hez. Le­tö­röl­né róla azt a di­a­dal­mas mo­solyt.

De hát Tress sem le­het a gyil­kos. Az em­ber vá­gyai nem tel­je­sül­nek ilyen könnyen. Ab­ban azon­ban most már egé­szen biz­tos volt Cli­ve, hogy va­ló­ban lát­ta őt High Chim­neys­ben azon az es­tén, ami­kor Ge­or­get­te-et meg­foj­tot­ták. Tress na­gyon is be­le­il­lett az egész kép­be, még ha nem tett is mást, mint hogy zsa­rol­ta Ge­or­get­te-et.

Bár­csak…

– Ko­csis!

– Hová tet­te a sze­mét, uram? – kér­dez­te mél­tat­lan­kod­va a cím­zett. – Néz­zen csak ki, hol va­gyunk!

A ko­csi meg­állt. Az Al­ham­b­rá­ból zene szű­rő­dött ki a Lei­ces­ter Squa­re-re. Ezer­nyi gáz­lám­pa vi­lá­gí­tot­ta meg a mór bolt­íve­ket.

Cli­ve ki­fi­zet­te a ko­csist. Iz­ga­tot­tan ro­hant át a tün­dök­lő elő­csar­no­kon, szí­ve a ke­le­ti­es zene üte­mé­re he­ve­sén do­bo­gott. Hir­te­len Hack­ney rend­őr­fel­ügye­lő kap­ta el a kar­ját. Hack­ney kel­let­len arc­cal, foj­tott han­gon be­szélt.

– Uram, az is­ten áld­ja meg, hol volt mos­ta­ná­ig?

– Nem tud­ja, hogy Miss Da­mon, Miss Kate Da­mon el­tűnt?!

– De igen, tu­dunk róla – mond­ta Hack­ney. – De most ne kér­dez­zen sem­mit, uram, és ne is mond­jon sem­mit Miss Da­mon­ról.

Nem­rég ért vé­get a Té­koz­ló fiú, ezen „ke­le­ti­es ze­nés lát­vá­nyos­ság” első ré­sze, mely­nek fő von­zó­ere­je a tánc­kar volt.

Messze, a szín­pa­don, női hang éne­kelt, ze­ne­ka­ri kí­sé­ret­tel. Itt az elő­csar­nok­ban, a csu­pasz és sá­ros pad­lót el­szórt na­rancs­héj, rák­pán­cél, pa­pír­hul­la­dék és szi­var­vég bo­rí­tot­ta.

Cli­ve Hack­ney ar­cá­ba né­zett.

– Tud­ják, hol van Miss Da­mon?

– Nem va­gyunk biz­to­sak ben­ne. De ne ag­gód­jék.

– Hogy­hogy ne ag­gód­jam?

– Tíz perc múl­va ki­lenc. – Hack­ney most fel­emel­te a hang­ját. – Vált­son je­gyet a kör­fo­lyo­só­ra, uram, és men­jen fel azon­nal. Azért szó­lí­tot­tam meg, bár ez­zel koc­káz­ta­tom, hogy ész­re­vesz­nek, hogy át­ad­jam ön­nek Whicher újabb üze­ne­tét.

– És mi vol­na az?

– Áll­jon a cu­kor­kás pult­tól szá­mí­tott har­ma­dik osz­lop­hoz – mond­ta Hack­ney ve­rej­té­kez­ve. – Ami­kor Cherry meg­ad­ja a jelt, lép­jen ol­dalt és ve­gye le a ka­lap­ját. De akár­mit is lát – kö­szö­rül­te meg a tor­kát erő­tel­je­sen Hack­ney –, ne szól­jon sem­mit, és ne avat­koz­zon be. Néma csend, érti? És meg ne moc­can­jon! Ez min­den!

Hack­ney vissza­sur­rant rej­tek­he­lyé­re. Fél perc sem telt bele, és Cli­ve már­is a lép­csőn ha­ladt fel­fe­lé a za­jos, füs­tös fo­lyo­só­ra.

„Et­től a szín­ház­tól – gon­dol­ta – nem­so­ká­ra meg­von­ják a mű­kö­dé­si en­ge­délyt, ha ez így megy to­vább. Szép do­log a rend­őr­ség­től, hogy haj­lan­dó egy­ál­ta­lán mu­tat­koz­ni ilyen he­lyen.”

A gáz­lám­pák hal­vány fé­nyé­vel meg­vi­lá­gí­tott kör­fo­lyo­són leg­alább szá­zan be­szél­tek, ne­vet­gél­tek egy­szer­re. Sör- és whis­ky­gőz ele­gye­dett a vas­tag do­hány­füst­tel. A nők leg­több­je fe­det­len vál­lal il­le­gett; aki nem tu­dott rá­be­szél­ni sen­kit egy pezs­gő­re, maga kért egy nagy po­hár gint.

Cli­ve-ot el­ön­töt­te a me­leg. Lép­tek cso­szog­tak a mo­za­ik­pad­lón. A tán­cos­nők ide­se­reg­let­tek, amúgy jel­me­ze­sen, ha vége volt a szá­muk­nak. Csak úgy su­ho­gott a ke­le­ti öl­tö­zék, amint egyi­kük el­áll­ta Cli­ve út­ját, mint­egy arra cé­loz­va, hogy egye­dül van.

– Mit szól­nál egy gin­hez, fi­ú­ka? Imá­dom a gint. Nem ven­nél egy pa­lack­kal?

– Majd leg­kö­ze­lebb.

– Most nem, fi­ú­ka?

– Nem. – Most nem.

Nem lá­tott oda a pult­hoz, amely­nél Cherry cu­kor­kát, na­ran­csot és rá­kot árult. Ke­resz­tül­fu­ra­ko­dott a tö­me­gen, és ne­ki­ve­tet­te há­tát a har­ma­dik osz­lop­nak. Tel­tek-múl­tak a per­cek, kö­rü­löt­te zsi­bon­gott a fo­lyo­só.

A szín­pad­ra sen­ki nem fi­gyelt. A tö­meg hul­lám­zott a kör­fo­lyo­són.

Egy hir­te­len tá­madt nyí­lá­son át Cli­ve meg­pil­lan­tot­ta Cherryt: csil­lo­gó szem­mel állt a pult mö­gött; ép­pen nem volt ven­dé­ge. Skar­lát­vö­rös, mé­lyen ki­vá­gott ruha volt raj­ta. Ez­út­tal jó­zan­nak lát­szott.

A feje fe­let­ti lám­pa va­la­mi­vel élén­keb­ben vi­lá­gí­tott, mint dél­után. Fényt ve­tett Cherry sző­ke ha­já­ra, a na­rancs­hal­mok­ra és a cu­kor­kás üve­gek­re. Is­mét meg­ló­dult a tö­meg, és el­ta­kar­ta a pul­tot Cli­ve sze­me elől.

Ha itt ma­rad a har­ma­dik osz­lop­nál, va­jon lát­ni fog-e egy­ál­ta­lán va­la­mit?

A tán­cos­nők el­szál­lin­góz­tak. Cli­ve hát­rált né­hány lé­pést, majd ol­dalt lé­pett. A pul­tot a fo­lyo­só vé­gén leg­fel­jebb vé­let­le­nül lát­hat­ta.

És mind­járt ki­lenc óra.

A zene cres­cen­dó­ba csa­pott át, majd el­hall­ga­tott. Fel­har­sant a taps és az él­jen­zés. Va­la­ki a foga kö­zött füttyö­ge­tett.

Cli­ve le­vet­te a kesz­tyű­jét, hogy szük­ség ese­tén könnyeb­ben ki­ve­hes­se órá­ját a mel­lény­zse­bé­ből. Le­ve­tet­te ka­bát­ját is és át­ve­tet­te a kar­ján. Már-már le­ve­tet­te ka­lap­ját is, ami­kor eszé­be ju­tott, hogy ez lesz a meg­be­szélt jel. Kö­rül­né­zett: se­hol egy is­me­rős arc.

– Wal­ker! – ki­ál­tott va­la­ki.

– Mi van?

– A szín­pad­ra! A hogy­is­hí­já­kok tán­ca kö­vet­ke­zik!

Egy csi­nos, kri­no­li­nos hölgy a le­ve­gő­be pöc­cen­tet­te ci­ga­ret­tá­ját Cli­ve orra előtt. Egy má­sik, aki­nek a ka­lap­ján a csikk meg­ál­la­po­dott, han­go­san szit­ko­zó­dott. Azo­kon a he­lye­ken, ahon­nan jól lát­szott a szín­pad, tor­ló­dás ke­let­ke­zett.

Cli­ve elő­húz­ta órá­ját, és fel­kat­tin­tot­ta a fe­de­lét. Pon­to­san ki­lenc óra volt.

Eb­ben a pil­la­nat­ban egy kéz ne­he­ze­dett a vál­lá­ra.

Cli­ve meg­őriz­te nyu­gal­mát.

Ké­sőbb gyak­ran pró­bál­ta vissza­idéz­ni ezt a pil­la­na­tot, de egy­sze­rű­en nem em­lé­ke­zett rá, mit ér­zett, ami­kor hát­ra­for­dult.

– Dr. Bland! – mond­ta rend­kí­vül ide­ge­sen. – Nem aka­rom meg­sér­te­ni, de né­hány órá­val ez­előtt meg mond­tam, hogy nem tu­dok be­szél­ni ön­nel itt az Al­ham­b­rá­ban, és ko­mo­lyan is gon­dol­tam.

A dok­tor arc­ki­fe­je­zé­se za­var­ba hoz­ta Cli­ve-ot: sem­mit sem tu­dott ki­ol­vas­ni be­lő­le.

– Gon­dol­tam – mond­ta dr. Bland han­go­san szu­szog­va –, és más kö­rül­mé­nyek kö­zött bele is nyu­god­tam vol­na. Most azon­ban ezt nem te­he­tem. Higgye el, uram, nem te­he­tem! Vé­gig­ku­tat­tam maga után az egész szín­há­zat, Mr. Strick­land! Meg­kér­ném, kí­sér­jen le a föld­szint­re, ahol vált­hat­nánk egy-két szót négy­szem­közt…

– Utol­já­ra mon­dom, dok­tor, hogy nem te­he­tem!

– Meg kell ten­nie, uram! A hely­zet meg­vál­to­zott!

– Ho­gyan?! – hő­költ hát­ra Cli­ve. – Sem­mi sem vál­to­zott! Ha tud­ná, mi­ért va­gyok itt…

– Azt hi­szem, uram, hogy tu­dom.

Mind­ket­ten ügyel­tek arra, hogy hal­kan be­szél­je­nek, bár Cli­ve a leg­szí­ve­seb­ben üvöl­tött vol­na.

Dok­tor úr, bíz­zon a diszk­ré­ci­óm­ban. Nem fo­gom el­árul­ni.

– Mit nem fog el­árul­ni?

– Amit Ce­lia Da­mon­ról tu­dok. Maga azt gon­dol­ja, ta­lán már kez­det­től fog­va, hogy Ce­lia egy kis­sé… hogy is mond­jam?… egy kis­sé la­bi­lis ideg­rend­sze­rű. Hogy igaz-e vagy sem, nem áll jo­gom­ban meg­ítél­ni. De gon­do­lom, azért jött ide, hogy er­ről be­szél­jünk.

– Nem – fe­lel­te dr. Bland nyo­ma­té­ko­san. – Nem ezért jöt­tem ide. Ta­lán né­hány órá­val ez­előtt ezért akar­tam vol­na ta­lál­koz­ni ma­gá­val. Most nem.

Cli­ve csak most ka­pott ész­be: há­tat for­dí­tott a pult­nak, ahon­nan Cherry ta­lán már meg is adta a je­let! Azon­nal vissza­for­dult, arra szá­mít­va, hogy lát va­la­mi újat.

A tö­meg már csak­nem el­osz­lott.

Mind a fo­lyo­só szín­pad fe­lő­li vé­gé­hez igye­kez­tek, to­la­kod­tak. Ar­cu­kon mohó vá­ra­ko­zás ült.

Cli­ve most egé­szen tisz­tán lát­ta Cherry White pult­ját, de Cherryt ma­gát nem. Amint már dél­után meg­fi­gyel­te, két osz­lop is út­ban volt.

Messze a ze­ne­ka­ri árok­ban, a kar­mes­ter fel­emel­te pál­cá­ját. Cin­tá­nyé­rok csa­pód­tak fé­me­sen; új dal­la­mot pen­get­tek lá­gyan az ál­mo­do­zó he­ge­dűk. Cli­ve jobb­ra lé­pett, s vég­re meg­lát­ta Cherryt. Egye­dül volt.

A dok­tor el­kap­ta Cli­ve kar­ját.

– Dok­tor, az is­ten sze­rel­mé­re!

– Mr. Strick­land, ért­sen meg…

– Maga ért­sen meg en­gem! Nem me­he­tek ma­gá­val se­ho­va.

– Ak­kor kény­te­len le­szek én itt ma­rad­ni.

– Ké­rem! – fe­lel­te Cli­ve. – Ez nyil­vá­nos hely! Sen­ki sem aka­dá­lyoz­hat­ja meg önt ab­ban, hogy itt ma­rad­jon. De kény­te­len lesz meg­bo­csá­ta­ni, hogy nem né­zek szem­be ön­nel, mert azt a pul­tot kell fi­gyel­nem. Mond­tam már, hogy sem­mit sem be­szél­he­tek meg eb­ben a pil­la­nat­ban ön­nel! Vá­rok…

– Tu­dom – mond­ta dr. Bland. – Ha jól tu­dom, a gyil­kos­ra vár. Ép­pen er­ről akar­tam ma­gá­val be­szél­ni. – Nagy lé­leg­ze­tet vett, az­tán ke­se­rű, de da­cos han­gon meg­szó­lalt. – Nos! Be­vall­ha­tom a bű­nö­met?