HÚSZ

Hit és vas

A Fekete Templomosok harcosai már tüzelés közben sorakoztak fel a marsalljuk mellett, míg a kardtestvérek védőkordont vontak a dreadnought köré.

Az orkok egyre közelebb értek. A lángszórók rázendítettek halálos baritonjukkal és tucatjával égették porrá az ellenséget, többen azonban még izzó bőrrel is, harcra készen lendültek tovább. Messzire azonban nem juthattak, mert vagy az épület maradványai közül érkező lövedékek, vagy a Templomosok pengéi végeztek velük rövid úton. Miután némileg megtisztították maguk körül a teret, a Templomosok gyakorlottan váltottak ismét a boltereikre, a tömegreaktív lövedékek egymást átfedő, rövid sorozatai pedig áthatolhatatlan falat képeztek körülöttük.

Magneric maximális hangerőre kapcsolta a voxhangszóróit.

– Pusztítsátok őket! Egy sem élheti túl! Aki fél a boszorkánytól, máris vereséget szenvedett, ha a boltere még dalol is a kezében! Támadjatok! Támadjatok!

A dreadnought az arcvonal éléről, lángoló rohamgépágyúval vezette az övéit. Futólépésbe lendült, úgy csapódott az orkok vonalai közé, és szétzúzta őket az energiaöklével. Gépágyúja hófehéren izzott, ahogy a halál dicsőséges himnuszát zengve felélte az utolsó néhány ezer lövedékét, és cafatokra robbantotta maga körül a vadakat. A pörgő csövekhez legközelebb álló szerencsétlenekből nem maradt több finom hús- és vérködnél, amely lassan szállingózott a földre, míg a nagyjából negyven méterre onnan üvöltő dögöket már nagyobb darabokra robbantották a lövedékek.

Magneric előre- és hátraforogva vágott véres ösvényt magának az ork pszi felé. A Templomosai és a Vasharcos űrgárdisták zárótüzének hála a zöldbőrűek tengere a háta mögött sem zárult össze. Testvérei megállíthatatlanul nyomultak utána. A marsall egyenesen a boszorkány felé tartott, és péppé zúzta, majd a magasba emelte az útjába kerülő xenókat. Az utolsó lövedékei végeztek a boszorka testőrségével, de többre már nem futotta tőlük. A golyók, amelyeket a varázsló felé lőtt ki, ártalmatlanul pattantak le annak bűbájosságáról, akár az imént a lézersugarak, vagy zöld fénnyel felrobbantak, mielőtt becsapódhattak volna. A pszi habzó szájjal ugrált egyik lábáról a másikra, miközben kihívás gyanánt megpörgette a rézből vert botját a feje felett. Bolondokból álló kísérete karmokká görbült ujjakkal rohant el mellette, hogy megvédjék urukat, az ork háta mögött pedig három hitvány lépegető tűnt fel, és megpróbálták elállni Magneric útját.

A marsall rohamágyúja ebben a pillanatban elhallgatott. A sensoriumjában villogó rúnák figyelmeztették a tényre: kifogyott a muníciója. A hátralévő lőszermennyiséget jelző öt számjegy helyén kövér nullák fénylettek vörösen.

– Akkor sem menekülhetsz a haragom elől! – dörögte

Magneric, és folytatta az előrenyomulást. Az orkok megpróbálták betömni a nyílást a varázsló körül, akár az áramló víz. Azonban a dreadnought már mozgásba lendült, rövid, tömzsi lábai pedig sziszegve lendítették rohamra páncélozott szarkofágjának irdatlan tömegét. Az elétévedő xenókat egyszerűen oldalra taszította vagy péppé zúzta a talpai alatt. A legnagyobbak törött csontokkal zuhantak el előtte. Senki sem állhatott az útjába.

Magneric mögött a Fekete Templomos sereg is tovább nyomult előre. Nyíltan zengték újdonat hitüket, a Császár himnuszait, ajkukról olyan imák szakadtak fel, amelyeket űrgárdista korábban soha ki nem ejtett. A lángszórók torkolatából kicsapó hófehér prométheumsugarak tucatjával olvasztották húsmasszává a lábukat megvetni igyekvő orkokat. Ha mégis sikerült átkígyózniuk a tűzgejzírek között, rögvest bolterlövedékek és villogó pengék fogadták őket. A zöldbőrűek azonban olyan erővel tomboltak körülöttük, hogy az örökkévalóságig nem tartóztathatták fel őket. De nem is akarták. Mindez csak előjáték volt az igazi küzdelem előtt. Dorn haragja ott izzott mindannyiuk lelkében. Hadd építsenek a testvér káptalanok erődítéseket, és védjék azokat. Az ő útjuk nem ez.

– Sigismund! – üvöltötték. – A Fekete Kereszt dicsőségére! A Császárért, a Terra szent uráért! Hála neki!

Még útjára küldtek egy fegyelmezett, öt lövedékből álló sorozatot, majd dobhártyaszaggató csatakiáltást hallattak.

– Nincs félelem, nincs megbánás, nincs kegyelem!

Ezzel előrántották lánckardjaikat, fejszéiket, és a Császárt dicsőítő imákkal az ajkukon rohamra lendültek, s elszáguldottak Magneric mellett, egyenesen az orkok hordája felé.

A szűk adamantiumkoporsó mélyén a látottak hatására Magneric szívét elöntötte a büszkeség. Tovább nyomult előre kardtestvéreivel az oldalán. Az orkokat boltersorozatok verték le a lábukról, mégis megállíthatatlanul hullámzottak körülöttük, akár a tenger. A marsall sziklaként magasodott az áradat közepén, a fegyverek acélja pedig ártalmatlanul vásott el a burkolatán. A Templomosok hatékonyan, biztos kézzel vágták az ellenséget, szívós hajókként lovagolva meg a hullámokat.

– A Császár megoltalmaz! – robbant elő Magneric hangszórójából. Boltere hite megerősítéseként ciripelt energiaökle alatt. – Áldott legyen az Emberiség Ura! Emeljétek fel hozzá a lelketeket, testvérek! Tiszteljétek azt, mi igaz és örök! Áldott legyen az Istencsászár, az emberiség megmentője! Hála neki! Hála neki! Hála neki!

– Hála neki! – üvöltötték válaszul a csatatestvérei.

Az orkok körül furcsa villámívek kezdtek csapdosni. Reszelős szélű mennykövek nyújtóztak az ég felé, és fekete sávokat ütöttek a felhőrétegbe. Az orkok pofájáról fénykígyók szakadtak fel, ocsmány fajtájuk haragja pedig onnantól kezdve a varázslójukat táplálta. Az agyasskac sivítva káromkodott, majd lecsapott a talajra a botjával, a pofájából pedig zöld immatériumtüzet okádott a dreadnought felé, amely hamuvá égette a kettejük közt nyüzsgő orkokat. Egyetlen gép vagy ember sem állhatott ellen ilyen színtiszta, nyers erőnek, a pszi pedig röhögve figyelte a pusztítást, amelyet korcs istenei jóvoltából az űrgárdistákra idézett. De a zöld pokoltűz nem messze a marsall testétől ártalmatlanul oszlott szét egy láthatatlan védőburkon.

– Nem félek tőled! – üvöltötte Magneric. – Mert jobbomat a Császár vezeti! Rám vetette a tekintetét, a dicsősége pedig megoltalmaz! Lásd a Terra Urának fénylő hatalmát és választott bajnokának erejét! Gyűlöld a boszorkát, tagadd meg a boszorkát, pusztítsd el a boszorkát!

– Hála neki! – visszhangzották a háta mögül a Templomosok.

Az agyasskac hátrálni kezdett. A magasba lendítette a kezét, és a harcosai testét használva csatornaként idegen hatalmakat szólított magához. Zöld és gonosz lidércfény hozott hamis hajnalt a csatatér fölé, miközben forgószél kelt, amely lelkekre éhesen próbált szellemalakokat kitépni a zöldbőrűek testéből. A toportyánfattyak felvonyítottak, majd egyre hangosabb kántálásba kezdtek.

– Gork! Mork! Gork! Mork! – A gyomrukból feltörő staccato egyre gyorsabbá vált, míg a nevek végül szinte eggyé olvadtak. – Gorkamorkagorkamorkagorkamorka!

A boszorkány már alig néhány méternyire állt Magnerictől, magasba emelt karokkal, őrült pofáját pedig megvilágította a hófehér-zölden izzó hatalom fénye. Undorító pszichikus forgószél táncolt körülötte, szájából, szeméből és orrlyukából pedig aranyszín villámívek pattantak elő.

Magneric egyik testőrét eközben legyűrték az ellenfelei. Kezét kicsavarták, a boltért kirángatták a markából, a sisakját pedig letépték a fejéről. Egy másikkal bizarr energiafegyver végzett, nem maradt belőle több, mint szentjánosbogarakként világló szikraeső. A többieket pedig körbezárták, hamarosan már a hátukat egymásnak vetve kellett küzdeniük. Az arcvonal megtört, a dreadnoughtnak immár egyedül kellett továbbnyomulnia.

Ahogy egyre közelebb ért a célpontjához, a három ork lépegető állta el az útját. Az első hamar elpusztult, a henger alakú pilótafülkét Magneric egyetlen visszakezes pofonnal zúzta szét. A marsall odébb lökte a roncsot, amelyből mindenfelé vér és kenőanyagok spricceltek. A második rozsdától vörös, recés pengekarmokkal kaszált az elnémult rohamgépágyú felé. A két fémfelület visítva találkozott össze. Magneric elrántotta a jobbját és megpördült, hogy szembenézzen a nála jóval kisebb harci géppel, majd újra és újra lesújtott rá az energiaöklével. Az ellenséges lépegető primitív reaktora a negyedik csapást követően megadta magát, és felrobbant. A marsall átvetette magát a tűzfüggönyön, és látta, ahogy az utolsó harci jármű kereket old. Nem foglalkozott vele. Immár semmi sem állt közte és az ork varázsló közt.

– Gorkamorkagorkamorkagorkamorka! – kántálták a xenók. A psziből áradó hatalom eszement dühre sarkallta őket, karmolászva, fegyvereiket lóbálva ugrottak a Templomosokra, és többüket sikerült is a földre teperniük és kivégezniük.

– Ennek itt és most vége! – jelentette ki Magneric. – Ó, Terra Császára, ó, csillagok ura! Terítsd rám még egyszer óvó palástod, hogy lesújthassak a Te ellenségedre!

– Hála neki! – felelték kórusban a Templomosok. Kevesen maradtak, de a hitük ereje révén egy egész sereg hangján szóltak.

A marsall újból mozgásba lendült. Az ork varázsló szeméből energiasugár csapódott ki, de Magnerictől néhány centiméternyire ez is ártalmatlanul oszlott szét. A dreadnought előrehajolt, és tömzsi fémujjai közé kapta az agyasskac fejét. A lény halántéka körül irányíthatatlanul tekergett az energia, amelynek nagy része a csont mellvérten át utat talált magának a xenó testébe.

– Így pusztul minden tisztátalan boszorkány! – hörögte Magneric, majd összezárta az öklét, és szétzúzta a dög koponyáját.

Az idegenek körül tomboló szélvihar ekkor egy hatalmas robbanással szétoszlott, a hirtelen nyomásváltozás még a marsallt is majdnem leterítette. A semmiből zöld fénydárdák csapódtak az idegenek testébe.

Az orkok pedig meghaltak.

Százával hullottak, ahogy a pszichikus visszacsatolás lerobbantotta a fejüket, vagy kitépte testükből korcs lelkűket, a lökéshullám pedig a talajhoz csapta élettelen tetemüket. A lépegetők görcsös mozdulatokkal leálltak, az irányítójukat vesztett járművek pedig először kifaroltak, majd felborultak.

A hamis hajnal végül szétoszlott. Az égen villámívek cikáztak.

Magneric körbefordult, és megszemlélte a csatateret. Harcosai fele holtan hevert, a többiek viharvert, fekete vértben, szakadt, véres köpenyekkel és tisztasági pecsétekkel, de élve álldogáltak a halott orkok tengerében. A xenók közül egy sem maradt talpon.

– A boszorkányok! – A marsall ezúttal nem harsogott, hangja mégis mennydörgésként robajlott a hirtelen elcsendesült sivatagban. – A boszorkányaik a gyenge pontjuk! Testvéreim, a Császár utat mutatott nekünk! Győzelemre segített minket, és végtelen kegyelméből megmutatja számunkra a megváltáshoz vezető ösvényt! Ezért vezérelte a Dzelenic IV-re a lépteinket! Hála neki!

A Templomosok egyszerre ereszkedtek fél térdre, a kezükbe kapták kardjuk markolatát, a fegyvereik hegyét pedig a földbe döfték, és fejet hajtottak.

– Hála neki!

Kalkator az épület egyik épen maradt falszakasza mögött keresett menedéket a lökéshullám elől. Amikor a jelenség tovatűnt, felegyenesedett, és legnagyobb megdöbbenésére egy holt orkokkal teli csatamezőn nézett végig. A dreadnought öles léptekkel vonult végig a dögök közt a szebb napokat is látott erősség felé, miközben ájtatosságokat papolt, a harcosai pedig himnuszokat daloltak a Császárnak. Magneric megállt a falak alatt, és a magasba fordította a tekintetét.

– Mit látok? – kérdezte Kalkator. – A Császár mint isten kultusza oly erőre tett szert, hogy már téged is sikerült elbolondítaniuk?

– Mit számít az neked? Nem fogom megtagadni a hitem. Nézz csak körbe, hadkovács. – A marsall a magasba emelte hatalmas öklét, és a központi csuklója segítségével körbe-pördült, hogy büszkén végigmutathasson az egész véráztatta meredélyen. – Mégis, hogy tagadhatnád az igazságot? Első kézből láthattad, ahogy a Császár hatalma megnyilvánult, és hogy mind közül Ő a leghatalmasabb. Még halálos sebekkel a testén, az Aranytrónusra emelve is olyan erőknek parancsol, amelyet senki sem tagadhat. Senki sem állhat az útjába, sem azokéba, akik tiszta hittel a szívükben követik őt. Egy nap minden gonosztól megszabadítja majd a galaxist, mert azokkal a lényekkel szemben, amelyekkel te összeszűrted a levet, ő igazságos. Az igazság, a Császár igazsága pedig egy nap majd érted is eljön, Kalkator, és akkor te és a mocskos, hitszegő bandád megfizettek majd az árulásotokért. Nézz végig ezen a csatatéren, lásd a mészárlást. Mindez egyedül az Ő akaratából történt. Hát ezért követem őt.

Kalkator megragadta a betonfalat, és lenézett az ellenségre, akit oly sok évvel ezelőtt a barátjának nevezett.

– Őszintén nem tudom, hogy mit mondjak. Vajon a lojalista testvéreid tudják, hogy olyanná lettél, akár a bégető nyáj tagjai, és hogy hátat fordítottál a Birodalmi Igazságnak, a kegyes kis hazugságnak, amelyet oly sok éven át próbáltál megoltalmazni? Hogy mindezt sutba dobod a legnagyobb eretnekség kedvéért?

– A Császár minket akart megvédeni azzal a hazugsággal – felelte Magneric. – És azzal is, hogy letagadta isteni mivoltát. De a fátyol felemelkedett a szemünk elől. Ő egy isten. Itt hever a sivatagban előtted ennek minden bizonyítéka.

Az égen egyre fényesebb fénypontok bukkantak fel. A Mennykősólymok közeledtek.

– Eldobsz magadtól mindent, amelyre egykor felesküdtél, és még engem nevezel árulónak? – hüledezett Kalkator. – Még én is csak ritkán kerülök szembe ilyen cinizmussal, Magneric. Mondd csak, minden harcosod ezt az eszement hitet követi?

– Az utolsó szálig – intett büszkén az övéi felé a marsall.

– Akkor éppolyan tévúton jártok, mint Lorgar. Vajon a többi űrgárdista hogy tekint majd végtelen naivitásotokra? Az egyszerű emberek már most is istenként tekintenek a Császárra, és itt szeretném hangsúlyozni, hogy az ő kifejezett óhaja ellenére. Mindez nem másból fakad, mint a benső gyengeségükből és a vágyukból, hogy uralkodjanak felettük, és ékes bizonyítékául szolgál, hogy a Császár szomjazott a hódolatukra, függetlenül attól, hogy szóban elítélte a vakhitet. Úgy néz ki, Lorgar kissé korán lett vallásos. Vajon mit tenne most az urad, ha látna? Kinyújtaná a kezét, hogy megcsókold, míg a porban csúszkálsz előtte? Vagy páncélkesztyűs kezével verné be a pofádat, mint ahogy azt Lorgarral tette?

– Bármelyiket köszönettel fogadnám – válaszolta Magneric. – Ha mindez azt jelentené, hogy az urunk újra köztünk jár.

A hajtóművek zaja kezdett minden más hangot elnyomni. A kivonásukra érkező hét gép szép lassan a földre ereszkedett a holttestek közé. Kalkator Mennykősólymai leeresztették beszállórámpáikat, a harcosok pedig elkezdtek kisorjázni az épület romjai közül. A Templomosok egy lépést sem tettek, hogy megállítsák őket. Tovább térdepeltek a homokban, és lehajtott fejjel imádkoztak, miközben a Vasharcosok átvonultak közöttük.

– Micsoda elhivatottság. Talán mégiscsak isten ez a ti Császárotok, ha képes a hozzátok hasonló értelmes, józan fickókat efféle vakhitre sarkallni – vetette oda Kalkator a dreadnoughtnak.

– Fogadd be az igazságot, és megmenekül a lelked! – nézett le rá lelkesen Magneric.

A hadkovács felröhögött. Ám mielőtt lesétált volna a tetőről, hogy csatlakozzon az övéihez, még odakiáltott a marsallnak.

– Nem fogom felvenni a szánalmas hitedet, testvér. Hiszen ha egy hazug emberben nem tudok megbízni, akkor egy hazug istenben még kevésbé.

Ralstan vértől iszamós páncélban állt meg Magneric mellett. Kalkator ágyúnaszádjai már elemelkedtek a talajtól, és most a légkör határa felé száguldottak. A Templomosok is induláshoz készülődtek, de előbb begyűjtötték az elesettek fegyverzetét, és kivonták a génmagjaikat, hogy biztosítsák maguknak a jövőt.

– Parancsba adhatjuk a fentieknek, hogy lőjék darabora őket, amint kilépnek az atmoszférából – jegyezte meg a kasztellán.

Magneric vészesen hátradőlt, hogy végignézze, ahogy a Vasharcosok gépei egyre magasabbra emelkednek, majd halvány tűzglóriák mögé rejtekeznek, ahogy kiléptek a világűrbe.

– Nem. Kezdődjön csak újra a vadászat. Becsben kell tartanunk az esküt, amelyet a csatatéren tettünk, kasztellán, különben semmivel sem vagyunk jobbak őnáluk.