TIZENNYOLC

Vörös Menedék mínusz egy, plusz egy

A Marson oly drága kincs, a víz felügyelet nélkül szivárgott veszendőbe egy szétrepedt csőből. A sérülés alatt narancsszín váladék, rozsda és szerves anyag elegye csüngött egy méter hosszan végig a falon. Ezen a narancsszín szakállon csurogtak le a cseppek egy aprócska tócsába, amelyben jószerével több alga akadt, mint nedvesség. A kopár nyomáskiegyenlítő teremben, ahol Yendl várakozott, a kóbor vízfolyást kivéve semmi érdekes nem akadt. A sarokban egy poros, halott szervokoponya hevert, talán épp az, amelyiknek jelentenie kellett volna a csőrepedést. A helyiség az egy szem pocsolyát leszámítva csontszáraz volt. Láthatóan jó ideje nem volt már szükség rá, hogy kiegyenlítsék a nyomást a rendszernek ebben a szegmensében. Senki sem törődött ezzel a teremmel, mindenki figyelme átsiklott fölötte. Épp ezért bizonyult ideálisnak a sejt találkozójához.

Yendl merev tartással, de alapvetően nyugodtan várt a többiekre. Az azonnali lebukás feszültsége némileg enyhült. Mostanra már új személyiséget vett fel, amely valaki másnak viszont az életébe került. Görnyedt testét és új tartásba állt végtagjait most egy közepes rangban álló adattechnikus narancsszín csuhája fedte. Még idelent sem fedte fel valódi kilétét, pedig ezúttal a társaira várt.

Az orgyilkos pislogott egyet. Amikor újra kinyitotta a szemét, Mariazet Isolde már a terembe vezető rámpa aljánál található kör alakú lefolyókapunál állt. Arca új volt, hála egy újabb polimorfinlöketnek, de azt leszámítva nem játszotta meg magát Yendl előtt. Orgyilkosként mozgott, kimért, hangtalan léptekkel, tökéletes éberségről uralkodó testtartással közeledett a társához, majd végül megállt vele szemben. Egyikük sem szólt egy szót sem. Haast csatlakozott hozzájuk utolsóként.

– Késtél – közölte Isolde.

– Követtek – felelte Haast.

– Leráztad őket? – követelte a választ szinte azonnal Yendl.

– Annál sokkal jobbat csináltam – mosolyodott el a harmadik orgyilkos. – Várjatok.

Eltűnt, majd alig egy perccel később egy kezénél és lábánál is megkötözött, kipeckelt szájú férfival a vállán jelent meg újra. A férfi jóval nagyobb volt nála, mégis könnyedén cipelte, majd végül keményen a permatonra hajította.

– Már egy hete lohol utánam. Úgy gondoltam, ideje, hogy kiderítsem, kicsoda valójában.

– Verreaux halott – jelentette be Yendl. Haast bólintott, de közben nem vette le a szemét a foglyukról.

– Sejtettem – fintorodott el Isolde. – Már jó ideje nem hallottam felőle.

– Engem pedig majdnem lebuktattak – folytatta Yendl.

– Ezek szerint téged is figyelnek? – kérdezett vissza a másik.

– Keresnek, de nem tudnak megtalálni – válaszolta a narancsvörös csuhás nő. – Ám az információgyűjtés megsínyli a folyamatot, folyton újabb és újabb módokat kell keresnem, hogy hozzáférjek a marsi nooszférához. A régi útvonalakat mind figyelik.

– Ez így még elfogadható – válaszolta a polimorfintól rezzenéstelen arcú másik. – Tybalt?

– Senki sem tud róla – kapcsolódott be a beszélgetésbe Haast is. – Egy héttel ezelőtt helyeztem át a fagyasztótartályát, és idefelé jövet is ránéztem. Semmilyen jel nem utal rá, hogy megtalálták volna.

– Összegzésként tehát állhatnánk sokkal rosszabbul is – mondta Isolde. – Akkor foglalkozzunk ezzel itt, amíg az üzenetre várunk.

Haast hátrarántotta a férfi fejét a hajánál fogva, és kitépte a szájából a pecket. A fickó magabiztosan nézett végig a három orgyilkoson.

– Ugyanazon célokért dolgozunk – közölte aztán mindenféle bevezető nélkül. – Nem akarok ártani maguknak. Nyugodtan eloldozhatnak.

– Azt majd mi eldöntjük, mikor oldozzuk el – felelte Yendl. – Ki maga, és kinek dolgozik?

– Az vagyok, akinek mondják, hogy legyek, ugyanakkor parancsot kaptam rá, hogy fedjem fel a kilétemet, ha maguk fenyegetni kezdik az életemet.

– Szerintem ez a kritérium teljesül – jegyezte meg negédes hangon Isolde, miközben a keze a tőre markolatára csúszott.

– Csak egyetérteni tudok – bólintott a férfi.

A nő letérdelt mellé.

– Magát Raznicknek hívják, és Wienandnak dolgozik.

– És ezt honnan tudja? – kérdezett vissza a fickó.

Isolde megbökte a halántékát.

– Memóriaimplant. A Naprendszerben dolgozó összes inkvizíciós ügynök neve és leírása benne van.

– Legalábbis azok, akikről tudnak – felelte Raznick.

– Maga közéjük tartozik – mosolyodott el az orgyilkosnő.

– Wienand halott – szólt közbe Haast. – Úgy tűnik, munkanélküli lett.

– Valóban? – kérdezett vissza az ügynök.

– Mi a feladata? – kérdezte hirtelen Yendl.

– Megfigyelés, semmi több. Az a feladatom, hogy szemmel tartsam magukat, és meggyőződjek róla, hogy Vangorich nagyúr nem tesz semmilyen elhamarkodott lépést.

Isolde szemöldökei összeszaladtak.

– Maguk ott, az Inkvizíciónál, mint az Impérium őrzői. Pfft. Amatőrök.

– Mi van, ha azt akartam, hogy elkapjanak? – kérdezett vissza Raznick.

– Persze – horkant fel Isolde. – Mert ellenállhatatlan vágyat érez rá, hogy lyukat robbantsak az agyába. Okos.

– Csendet! – szisszent fel Haast.

Egy szívdobbanással később már mindhárom orgyilkosnő pisztollyal a kézben figyelte a lefolyókaput. Halk, surrogó hang kelt a zárt lefolyócsőből a bejárat túloldalán. Isolde legyalogolt a rámpa aljához. Mindannyian feszülten vártak, ahogy a hang egyre erősebbé vált.

Hamarosan egy, az alacsony marsi gravitációhoz alkalmazkodott, furcsa megjelenésű, hosszúkás testű és nyúlánk végtagokkal felvértezett terrai patkány bukkant fel a rácsok között.

– Itt van – dugta vissza a fegyverét a tokjába Isolde. Az állat megmerevedett, és úgy várta, hogy a nő felemelje. Amint ez megtörtént, beleharapott az orgyilkos hüvelykujjába.

A sebből keskeny vérpatakocska sarjadt, miközben Isolde visszasétált a többiekhez, és átnyújtotta nekik a rágcsálót. Yendl és Haast is engedte, hogy a patkány megmarja.

– A Vörös Menedék összegyűlt – közölte Isolde.

– A Vörös Menedék azonosítva – cincogta az állat, majd kimúlt Haast kezében.

Yendl egy finom szikét engedett ki bionikus karja egyik ujjából, majd az állkapcsától a farkáig felmetszette az állatot. Haast széttárta a sebet. A patkány belül nagyrészt kibernetikából állt, a piciny gépezeteket pedig húsköpeny vette körül. Végül kiemelt egy aprócska, ezüstös golyót a lény hasából. A szerkezet csippant egyet, majd lejátszotta a belé kódolt üzenetet.

– Vörös Menedék, itt Vangorich nagymester beszél. Megkaptam Yendl aggasztó híreit Kubik új kísérleteivel kapcsolatban. Sajnálatos módon a feltételezéseink, miszerint csak a Marsért dolgozik, nem pedig az egész Impérium jólétéért, szép lassan igazolást nyernek. Meg kell kezdenünk a végső megoldás előkészületeit.

– Yendl, gyűjts össze annyi információt a fabrikátor újdonsült vállalkozásáról, amennyit csak tudsz. Derítsd ki, miért kell az Adeptus Mechanicusnak ennyi ork tetem, és hogy mit akarnak csinálni velük. Emellett készítsd fel szétterjesztésre a nooszferikus vírust is. Ha a Mechanicus végül cselekvésre szánja el magát, akkor lefejezzük a papságukat, és kiiktatjuk az információs hálózatukat. Haast, add át Tybalt felügyeletét Isoldénak. Te vagy a sejt legképzettebb beszivárgója. Azt akarom, hogy éjjel-nappal figyeld Kubikot, és készíts teljes körű profilt a viselkedéséről. A jövő hét végére hadműveleti szintű jelentést várok erről a szokásos csatornákon át. Amint ezzel megvagy, állj össze Isoldéval, és találjatok egy megfelelő beszivárgási pontot Tybaltnak. Isolde, készülj fel rá, hogy beépülj Kubik háznépébe, amint Haast elvégezte a feladatát. Azt akarom, hogy mindhárman a helyeteken legyetek. Egy orgyilkost meg tudnak állítani. Hármat nem.

– Meg akarja gyilkolni a Mars legfőbb fabrikátorát? Átlépi a hatáskörét – hitetlenkedett Raznick. – Hát nem látják? Engedjék, hogy beszéljek a feletteseimmel! Ha végigviszik ezt az őrültséget, az polgárháborúhoz fog vezetni!

– A felkészülés nem jelent feltétlenül kivégzést is – felelte Isolde. – A felkészültség az Officio Assassinorum jelmondata.

– Valószínűleg meg kell hogy öljük magát, Raznick – nézett a többiekre Haast.

– A feladat nem lesz könnyű, de teljes mértékig megbízom bennetek – folytatta közben Vangorich. – Az Impérium túlélése egy hajszálon függ. Tudom, hogy függetlenül attól, mit kérek tőletek, szó nélkül végrehajtjátok az utasításaimat. Ahogy azzal is tisztában vagyok, hogy nem fogtok kudarcot vallani.

– Raznicknek meg kell halnia – mondta Isolde is. – Vagy talán úgy gondoltad, hogy túlélheti, Haast?

– Nem – rázta meg a fejét a nő.

A férfi megadóan a földre roskadt.

– Csak csinálják gyorsan – motyogta halkan.

– Természetesen – bólintott Isolde. – A szenvedés ez egyszer senkinek nem válna hasznára.

Egy aprócska pengét húzott elő az alkarjára erősített tokból. A fegyver kékre festett élei azonnal rezegni kezdtek, amint a tőr elősurrant a hüvelyéből.

– Mutassa a torkát – nézett le az inkvizíciós ügynökre a nő. – Az a leggyorsabb mód.

– Vangorich még nem végzett – szólt közbe Yendl. – Addig hagyd.

– Végezetül – szólt a nagymester hangján a felvétel – az Inkvizíció rátok állított egy bizonyos Raznick nevű ügynököt. Ha még nem öltétek meg, akkor hagyjátok. Vegyétek fel vele a kapcsolatot. Az Impérium érdekei azt kívánják, hogy az Officio Assassinorum és az Inkvizíció összedolgozzon. Veritus, az Inkvizíció képviselője a rendelkezésünkre bocsátotta a szervezet összes marsi erőforrását. Raznick a kulcs mindehhez.

Isolde azonnal letérdelt a férfi mellé, és elvágta a kötelékeit. A kés úgy metszette a bilincseket, mintha ott sem lettek volna. A férfi a csuklóit dörzsölgetve ült fel.

– Szerencsés nap a mai – vigyorodott el.

– Jó vadászatot, Vörös Menedék – zárta üzenetét Vangorich. Haast a permatonra ejtette a golyót, majd szilánkokká zúzta a sarkával.

– Nos, hölgyeim – pillantott fel a földről Raznick –, mi a következő lépésünk?